The Project Gutenberg eBook of A vörös postakocsi by Gyula Krúdy

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 208. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

A VÖRÖS
POSTAKOCSI

A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem.
De könnyét rég elsírta már.

(Anyégin.)

Levél Kiss Józsefhez.

Kedves Szerkesztő úr,
Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok, -8- vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult -9- asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik mindez?

Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré -10- passzió, mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.

I.
Tavaszi vasárnap Budán.

Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.

A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre kiáltozni kell, hogy -12- meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?

A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.

Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes -13- tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.

Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Dunaparton.

Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.

A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis -14- kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.

– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.

Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. -15- Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!

Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.

– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.

Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.

A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely -16- a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…

A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony -17- mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.

Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a guerilla-harcokban):

Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan -18- fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.

Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből -19- furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.

Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.

– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.

A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet -20- fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.

A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment mulatni Magyarországra.

A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.

Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába. -21- Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahugára:

– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.

– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?

– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a kabátját.

– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.

A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.

– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van -22- és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a vöröseknek!

– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.

– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, -23- én már ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.

Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.

Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.

– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!

Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.

– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk vacsorára?

– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, -24- vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a Városligetben.

– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?

– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s -25- jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!

– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna akár elrothadni!

– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.

Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.

– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.

– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném be a lábam.

– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába -27- ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.

Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.

– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…

– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.

– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.

– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már -28- a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.

– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?

– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába hivott!

– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája?

– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt. -30-

– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú Pickwick urat -31- mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a levéldobozon.

– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…

– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.

A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet. -32-

Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!

Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.

… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:

– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,

– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a sárgakockás -33- lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.

– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.

Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)

– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam? -34-

– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.

– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.

A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.

Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.

– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon -35- kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.

Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.

A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.

Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.

– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb. -36-

II.
A szinésznő és lába.

A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, -37- szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.

De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát szerettek a -38- színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját -39- jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.

A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy -40- László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?

Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob -41- puffogása a Stefánia-útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.

– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, -42- – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak háromszor.

– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.

Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. -43- Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.

Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a köszöntését.

– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.

– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott eszmecserét.

– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.

Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly -44- futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.

– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.

De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban ábrándoztam.

Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.

– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért? -45-

– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.

S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.

– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.

S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda -46- úr s gyors kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“

Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára ütött.

– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“

– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.

Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.

Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.

A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a vicc-srapnell pusztításától.

Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt bólintani.

– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?

– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – -48- Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.

Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…

– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?

– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?

Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire, amíg meg nem puhul.

– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra nézett.

– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.

– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.

– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta fehérnemüt.

– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord koszorut és pirománia a betegsége.

Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró kezét.

– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne. -50-

– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.

– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahuga miatt.

A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak hazafelé.

– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.

– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.

– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman -51- a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?

– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?

A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára -52- versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“ keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még harminc éves se volt egészen.

– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.

– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpás-ba.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr szavait.

– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás? -53-

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth -54- kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor. -55-

– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjúember, hogy hozzá beszélek.

– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni -56- kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!

III.
Indiában rossz volt a termés.

A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben -57- természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi -58- tőre három ujjnyira a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak, rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel ugatott volna.

(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:

Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára. -59-

– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.

– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én írtam.

Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.

A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott, amely fával az ősei -60- tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan megszólalt:

– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!

Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros mellénye tájékán.

– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.

– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.

Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen köpönyege.)

Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk -61- szereti az inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)

Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség -62- fogta el. Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.

– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.

Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.

– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter elhagyta a szobát.

– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az öltözködés idejét halogatná.

– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!

– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye felöltöztesse.

A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában, mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.

A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon. -64-

A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.

… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében, szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.

A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:

– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt Viktória-fontot! -65-

– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.

(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a kezét, mintha láza volna.)

Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán -66- annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival? -67- Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)

A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli napsugárban.

– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.

– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a búzaföldeken. -68- Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden jóbaráthoz illik.

– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.

– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.

– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.

– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben -69- forog barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű urak karjaiba.

– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz, hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.

Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és fütyörészve jött le a hegyről.

– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.

A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott arcán.

– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz. -70-

Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon függött volna.

A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi kis húst vegyenek magukra.

A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.

Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.

A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor, lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.

Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon -71- törte volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.

Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.

Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.

– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…

A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…

Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis -72- imakönyvét vette elő, e szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett francia hercegnők imádkoztak.

– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.

A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:

– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá, mint a két szemedre.

A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.

– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.

A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.

– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész nap.

Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi kocsija.

A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn Alvinczi a kocsiból kiszállott.

Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely fejedelmet.

(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek előtt.)

– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi -74- úr a diványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem vigyázott a ringyó…

– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan bezárta.

– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár vizet!

Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.

Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról, amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.

… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a szerkesztő kezét:

– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom látogatni.

– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán -75- nem is fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.

– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.

Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)

Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál volt. A kapitányt Henriknek hívták. -76-

A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“

Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket a Valse de Moscox alatt.

Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.

Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid ruha alól.

– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van már – a lábam?

– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem. Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban helyezhetek -77- el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.

– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.

– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot s a szekrény tetejére hajította.

Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla fölött fölkiáltott:

Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája alá, azután megint elővette.

– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.

Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.

– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam, amelyben lyukacskák és -78- pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a szalagot.

Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy majálisozó diák.

– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.

Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait végigfuttatta a billentyükön.

– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:

– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket, szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten árvaleánykái.

– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni kell.

Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann szerelmi dalát.

– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?

– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.

Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára simogatására.

– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.

Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:

– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca leánya.

Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.

Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.

– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben -81- a Fedórában játszottál, – mondta később halkan Szilvia.

Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:

– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt szertartásosan Szilvia.

IV.
A legbarátságosabb pesti ház.

Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.

Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là -82- Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett, vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge szökéseiről még -83- bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.

Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.

Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi -84- sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.

– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.

Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.

A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt, semmi más.

Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, -85- hol a falon antik feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi -86- bálok tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de Péczely.“

S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el itthon a csatát.“

Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta -87- komoly, harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.

Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)

A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsúl.

– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be. -88-

Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:

És a kő azt mondja:
Én leszek a sírköved.
Vadrózsának bokra
A temetkező helyed…

Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:

– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok és Bonifácz Béla a barátom.

Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott édesanyjára gondol.

– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat. -89-

– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már rossz.

– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta? Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban sokat jártam utána.

Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy sarokba tették.

– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.

– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a poharakba.

Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.

– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény Balázs Sándorral? -90-

Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson föllépett.

Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.

Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő gondossággal a -91- daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal úr s fiatal leány arcképe.

– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind háládatlan.

– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes. -92-

Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte zsebkésével.

– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a háziasszony.

Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az asztal végén.

– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.

Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.

Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!

– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben meg -93- akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.

– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá kergetné!

Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta az étkezést.

– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp volna. Talán még a lapom is élne.

– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!

Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja ragyogott:

– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott, -94- holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta a szemöldökét:

– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.

– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. – Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem? Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek. Komolyan vette a -95- dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra gyalogolt.

A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.

– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már hallgass a Hentzi-szoborral.

A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.

De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány ijedt arccal lépett be.

– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.

Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:

– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs. -96-

Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan, mint vidáman.)

– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az embert, Julis!

– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő urat.

Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már közeledik…

Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!

– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.

Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:

– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka -97- van a gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintorítással.

A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság tagjain.

Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott: -98-

– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet parancsolni.

A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak tovább.

Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba keveredett.

Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán -99- úr… Ejnye, komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.

Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, -100- hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, -101- Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.

Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam. -102-

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csufondáros hangon.

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta: -103-

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes ember.

A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:

– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni. -105-

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.

V.
A vörös postakocsi megjelen.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba. -106-

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! – mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az égő cigarettát. -107-

– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.

– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett olyan…

– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző -108- figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak felé, öltözködünk.

Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, – odakünn a mezőkön még olvad.

A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát fúrt a puha talajba.

Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat -110- hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni! Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem heveredik le az erdőben!

– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban -111- járó, titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat elvégezzék…

Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető -112- Horváth kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a rejtelmes lak felé.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt -113- az erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos -114- lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…

VI.
Az utolsó nihilista.

Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.

Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az -115- élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne. -116-

Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám megfizetésére.

A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék hulladékait, vagy énekesmadarak -117- gyomrát pikáns mártással öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes törvényeit nem szegi meg.

Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.

Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek -118- járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.

A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott Bonifácz Bélát.

Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket -119- rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…

– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.

Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az asszonyokat.

A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla szavaira.

– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint nálam létekor mondta.

– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb volnék!

– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel -121- sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, -122- mint a régi aranypénzek, amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal, babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló csillagait.

– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. -123- Elég részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…

A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.

– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt a józsefvárosi kis kuglizóban!

– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias léptekkel elvonult a jánoshegyi -124- kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan mormogta:

Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…

– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.

– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az emberek -125- sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.

– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a bozontos, öreges emberkét…

… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot. -126-

Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.

VII.
A bécsi nők Pesten.

A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen erkölcstelen asszonyait.

A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és -127- elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt, szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.

A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni jönnek Pestre.

Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér, tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.

Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, -128- ahová a grófok és bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“ keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek -129- és ledér nők élnek a földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a „Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“ mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici hol lakott húsz év -130- előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros hangja.

Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta, rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: -131- eljött hozzánk vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi lóversenyre.

Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság Budapestre.

Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!

Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután fiákert hozattak.

– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.

– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.

A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van, hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.

Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvüen himbálta a karján. -133-

Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.

– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem el magát!

– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.

Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek keserűségével köhintett.

– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének, habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.

Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen -134- nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.

– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.

– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.

– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.

A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant sétapálcával integetett.

Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony kezébe. -135-

– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.

– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?

Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan visítottak.

– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. – Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.

A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak futását figyelte.

Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.

A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken a magasból a paripák futását figyelte.

Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly -136- jelent meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.

– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.

Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű pejlovacska felé.

… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…

– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.

– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek számít.

– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig -137- ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért hívják Monte Cristonak.

VIII.
Az álmok és a kártyák.

Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.

Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem juthatott el, aki -138- pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“

Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női álmok és -139- a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.

– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással lesznek hölgyeimre.

De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a színésznők erkölcseit féltette…

Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.

De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.

Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat -140- az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt. Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát elérte.

– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra, sem Klárára.

Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.

– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami -141- váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…

– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart, hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.

– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou címü -142- francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.

– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom Medvét.

– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer. Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?

– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel. Kegyedék.

– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt. -143-

– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.

– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?

– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét. -144- Tehát egészen mindegy, hogy gróf az asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!

– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?

– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!

– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.

– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik. -145-

A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a folyosón.

A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a kalapja mellé tűzve.

– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.

– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig -146- egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz. Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.

– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt -147- helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani, amit mondani fogok.

Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.

– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.

Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél -148- a javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda úron.

– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No, kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.

– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá. Maga -149- sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.

A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a regékben, szótlanul ballagott le a társaság. -150- Mintha mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt magában csendesen.

Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a tekintetét.

– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van minden az életben.

– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!

A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.

Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert. -151- Azután halkan, titokzatosan elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.

– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések megismerkedni.

A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben gyorsan, vidáman locsogott:

– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem láttalak?

Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.

Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte Szilviát:

IX.

A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomhoz érzés, eszme, rím.
-152- Szabad a költő, nincs keserve.
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.

(Anyégin.)

Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente -153- kisértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes -154- kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő -155- mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta -156- Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az -157- időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!

Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt. -158-

Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.

Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?

Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a dologról. -159-

A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a városban divathölgynek csúfolnak.

A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye -160- megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely erre érdemes volt.

Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő, – ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent -161- is megismert volna a drága nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.

Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a sarokban, amely Haydn egyházi -162- zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, -163- igen finom arcu és tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt, miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé elvirult Hortense-t.

Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.

Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, -164- vagy a holdra, – de sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az megvette volna.

A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.

– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.

Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét -165- visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…

– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!

– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem hagyhatjuk -166- Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?

– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert -167- én is haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?

Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:

– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.

Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.

– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros kalapot teszek a fejemre.

X.
Estella.

Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth -168- kisasszony mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre gondol).

– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ -169- Teremtő Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva mondta:

– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben fölfelé nem juthat Komáromba.

– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, -170- hol kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?

– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg, kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.

– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog és nyugodt férfi leend.

– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt ellenben kegyeddel, -171- miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta megfigyeltem?…

Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.

– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.

Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya. Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott: -172-

Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam mellette.

– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, – folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy -173- bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori víg urak…

Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a nyomorultnak.

– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A szívem nem fájt többé.

Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott egy parafavégű cigarettából.

Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a fejét.

– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a férfiaktól.

– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó! Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!

No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a hangján:

– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam szebbek, fiatalabbak is, -175- hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy az -176- ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.

– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és elhallgatott.

Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.

Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott nőkről…

– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella. -177-

Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… -178- Az asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél – mire visszavonultak.

Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában ülök a budai kávéházban?

Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü szalagot.

Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok -179- ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.

Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett, pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta rajtam.

– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van Estella.

Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.

– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.

A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.

Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid csengetés hangzott.

A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és olyanformán állott a -181- bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.

Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:

Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:

A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.

– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.

A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket. Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy talán az én szívem dobogott.

– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a falusi -182- fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után mászkálni, azt tudja!

A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot szippantott:

– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? – kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.

Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.

Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.

Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené a kegyelmes öreg urat.

Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:

Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza. -184-

– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az utazóládán a konyhában.

– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember -185- van Pesten! A nagyvárosnak ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így élünk itt, én kedvesem.

Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.

Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok szoktak lenni. -186-

Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a lángtól, a szeme vidoran csillogott.

– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan kifordult a szobából.

Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő. Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja virzsiniáját, gondolta -187- Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott, hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat kiáltott egy női hang.

– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.

XI.
Pillanatnyi elmezavar.

Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak -189- bemutatkozni, kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt… Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és táncmesterre, -190- aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy reggelre meghalok.

Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel, királynő!“

Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az éjszakára. -191-

XII.
Ősz a multban.

Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.

Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.

Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek voltak -192- és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.

Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való meghívást… -193-

– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én királyomnak.

Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian várta.

– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal -194- nézett a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon, ami a kedvesnek örömet okoz.

Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.

– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el a szokott időben…

Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda úr ölébe tette.

– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan -195- tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.

Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:

– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.

A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli -196- budai asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át Klárának.

– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.

A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan összezárult, mint rossz időkben a -197- virágok kelyhe, de a szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta: „Istenem!“

A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a fátyol alatt:

A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly, megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A bajuszukat e napon gondosabban -198- festette a borbély és a nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe találnak.

A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…

– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta -199- magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:

(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a libériát.)

A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a kelleténél.

– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni -200- tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában zongorázik.

A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a zongorás poharát.

– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.

A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.

Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:

– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, -201- Reviczky verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:

– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.

– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.

– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. -203- Mióta öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.

– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a kedvencem.

Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak nyujtott.

– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az volt a mesterségem, hogy -204- szép voltam, buta voltam és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek, olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.

A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.

Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és -205- magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.

A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még élek, meglátogatlak.

A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy téged.

– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt -206- már fűtik a hercegnő elutazásához, – mondta Szilveszter úr komoly hangon.

A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.

– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon szeretnék újra színházat játszani.

Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.

– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, -207- folyton a csillagokra nézett és magában számtalanszor elmondta:

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

eflső ablakán

felső ablakán

Megjegyzések:

A VÖRÖS POSTAKOCSI

Levél Kiss Józsefhez.

I. Tavaszi vasárnap Budán.

II. A szinésznő és lába.

III. Indiában rossz volt a termés.

IV. A legbarátságosabb pesti ház.

V. A vörös postakocsi megjelen.

VI. Az utolsó nihilista.

VII. A bécsi nők Pesten.

VIII. Az álmok és a kártyák.

IX.

X. Estella.

XI. Pillanatnyi elmezavar.

XII. Ősz a multban.