*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

A VÖRÖS POSTAKOCSI

REGÉNY

IRTA

KRÚDY GYULA

HARMADIK KIADÁS

10–15. EZER

BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

  A muzsa csak a szerelemnek
  Tüntével jött meg. S mostan im
  Kisérletez: ha megegyeznek
  Dalomban érzés, eszme, rím.
  Szabad a költő, nincs keserve,
  S a kis lábat megénekelve,
  Gyarló versében a szeszély
  Itt-ott magáról is beszél,
  S bár még borúsnak látszik a szem.
  De könnyét rég elsírta már.

                  (_Anyégin._)




_Levél Kiss Józsefhez._

Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,
amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig
meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek
bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek
miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,
alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több
ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint
valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól
tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a
vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki
régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a
postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban
közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi
estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;
apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;
züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;
halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,
amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan
remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az
ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a
gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és
óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a
színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a
villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és
szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz
szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a
történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán
az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca
zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti
szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.
„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen
tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson
egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult
asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és
arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon
kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a
nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül
kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn
karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,
férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik
mindez?

Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,
kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt
kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy
közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és
falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek
és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az
író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy
regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a
történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a
közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most
a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor
enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat
megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem
is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba
essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,
mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint
akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.

Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!

Tisztelője és híve

_Krúdy Gyula_.

Budapesten, 1913. vízkereszt napján.




I.  Tavaszi vasárnap Budán.

Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két
nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem
hívta őket szerződés.

A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a
tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból
állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen
elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott
köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a
szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha
temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva
merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább
leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok
mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők
mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a
házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,
hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi
Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a
megfojtott rác kupec?

A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,
miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,
közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a
lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban
senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán
hagyták el lakásukat.

Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a
Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony
botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.
Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke
volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a
minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek
óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s
azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi
becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom
harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte
tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már
várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes
cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor
könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü
lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik
mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az
olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,
vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az
utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka
a formásabb női lábbeliket.

Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg
úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak
szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai
Dunaparton.

Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki
mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit
megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a
hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a
vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó
csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a
füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed
ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha
megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,
az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja
olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan
nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az
eladásra.

A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia
karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai
gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a
kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat
nevetett.

– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász
keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől
valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori
urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki
úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan
uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam
odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy
megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony
és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak
meghallották kivánságát.

Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán
bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán
születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem
volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,
tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a
Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő
beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas
mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora
területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…
Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi
életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,
egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!
Istenem, csak tudnék közöttük választani!

Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben
ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg
megvetéssel mérte végig a gavallért.

– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.
Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.

Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.

Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen
lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő
siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli
kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve
vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak
hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik
napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok
egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –
egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt
elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül
a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,
de titkon nagyon vár.

A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes
párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.
A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a
társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az
emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt
ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,
amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női
fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már
felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,
szemében üde tavasz…

A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,
mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig
érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy
konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki
szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi
temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a
szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és
látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a
kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná
hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a
hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai
korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból
jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi
Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és
elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy
mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy
elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy
gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki
ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb
budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is
visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a
fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső
donjuan ezidőtájt a hidakon túl.

Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,
Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan
megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a
guerilla-harcokban):

– Levelet irunk a Nap-nak!

Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,
kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent
a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők
kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket
kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte
az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón
jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó
hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü
toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen
kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja
Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai
kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a
fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen
pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.
Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést
sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak
hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a
régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette
tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult
kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók
tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák
kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s
a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint
udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti
zsidóleánynak.

Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,
ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző
figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és
szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A
vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai
korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,
kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a
tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,
a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a
hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul
csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből
elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem
szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki
leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó
katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha
Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy
fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy
aranysisakos középkori király.

Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
napokat.

– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.

– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt
Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs
mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.

A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre
jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga
volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy
otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,
ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez
pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a
jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós
süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,
görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus
csizmában ült házikójában.

A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy
Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz
selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment
mulatni Magyarországra.

A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett
meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is
el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a
vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a
cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen
beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,
itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három
napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a
vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és
Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette
ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert
emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy
tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A
vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.

Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta
elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A
Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral
vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon
kiáltott unokahugára:

– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert
nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A
nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel
járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.

Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.

– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.

– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.
Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!
– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?

Szilvia élénken fölemelkedett.

– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.

– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a
kabátját.

Körülnézett a kis lakásban.

– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat
az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket
hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.
Hadd lássalak, Szilvia.

A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a
száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül
barátságosan a hátára ütött.

– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva
mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek
között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a
vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De
az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.

– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a
vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint
beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a
vöröseknek!

Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
vizsgálatnak.

– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!

Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.

– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy
keress valamely jóravaló szeretőt.

– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.

– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,
elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy
szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy
háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat
megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,
kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind
elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy
nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal
farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven
éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a
befagyott Drávában.

Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
Urbanovicsné elveit.

Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond
gondolatai is támadtak.

– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –
kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

A horvát asszony vérvörös lett.

– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,
legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi
vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy
jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden
vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki
sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen
kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt
tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.
Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De
mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
dolgokban!

Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
hatalmas vállait.

– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
vacsorára?

– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.

– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki
kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád
korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel
zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert
vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem
az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett
szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg
volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.
Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi
mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett
elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal
olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a
Városligetben.

– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.

– Gyönyörü, – felelte Klára.

– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.
A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a
festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú
vénasszony, ha már eddig kibírtam?

Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.

– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem
volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni
hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a
szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint
azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára
elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.
A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi
igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy
tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek
jövök!

Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.

– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –
Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az
igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez
sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante
versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék
föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,
zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket
olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek
nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs
fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte
ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,
hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,
akiért érdemes volna akár elrothadni!

Szilvia a zongorához ült.

– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…

– Mi volt az apád?

– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
színházi zenészen.

Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor
kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki
bizonyos kis csipkéket készített elő.

– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.

A drámai művésznő nevetett.

– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.

– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor
szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!
Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár
háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson
az ajtón.

– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a
pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel
találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném
be a lábam.

– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.

A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.

– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami
ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett
hozzá.

Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia
azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra
ösztönözte.

– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű
neked. A ruháidat magad varrod…

– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a
színésziskolából.

– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.

– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.

– Mélyen alszol.

– Mint egy szakácsné.

– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi
mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni
mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az
orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s
félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én
nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai
színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha
saját magát ölelte volna meg.

– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.
Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az
ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;
Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a
város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához
s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;
ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek
szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a
kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,
pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak
nevezett.

– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.

– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó
családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.
Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen
elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy
színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig
vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek
volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli
éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe
hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült
az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az
ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az
ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be
az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran
elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes
pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?

– Bizonyára.

– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,
mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már
kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a
kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.
Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem
emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de
az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt
voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

– És én hol lehettem ekkor?

– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl
ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába
hivott!

Klára nevetve forgatta a vasalót.

– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák
alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel
álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem
karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy
katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

– Az én huszárom vitte el emlékbe.

Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és
figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,
foltocskája?

– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?

– Elvitte. Nem kérdezte, kié.

– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka
ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A
kapitánynak piros orra volt.

– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos
pillantást vetett a barátnőjére.

Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra
ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé
vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá
reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban
a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis
állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a
kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely
kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett
menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel
letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már
leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s
a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,
mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi
színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik
városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és
a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A
sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél
sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő
gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város
megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr
regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú
Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller
urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba
ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a
virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,
a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi
színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a
levéldobozon.

– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…

– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos
szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az
uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki
előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a
másik felét.

A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A
városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú
gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos
nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad
szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal
világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját
viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér
mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek
voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –
Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó
pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,
esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom
teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot
viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki
tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!

Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a
Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a
tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz
már többé soha.

… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az
egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a
virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék
karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,
a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas
sapkájában kedveskedve szalutáltak:

– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.

– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos
barna fejét a zongora lapjára hajtotta,

– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az
ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a
színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A
legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a
sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás
kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a
lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

– Mi történt? – kérdezte Szilvia.

– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy
leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a
fülbevalója akkora volt, mint a dió.

– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon
kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,
pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen
fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony
vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a
pesti hivatalnokoknék divatját.

Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon
egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy
rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.
Más ékszert nem kivánt.)

Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.

– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán
a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a
hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?

– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és
nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors
elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a
néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt
magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.

Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.

– Milyen szép lábad van! – mondta végül.

– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt
mindenki tudja.

A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.
Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az
Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.

A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.

Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó
darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a
lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti
vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.

– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,
hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

– Tudom. A pesti nők romlottak.

– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend
legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A
fiákeres félrerántotta a lovait.

Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény
ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási
vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire
sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában
Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen
fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és
fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy
elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely
addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan
hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült
mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót
vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.

A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a
hölgyek kocsijában.

Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott
a kocsisnak.

– Kié volt ez a vörös kocsi?

– Alvinczi őnagyságáé.

– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.

Szilvia később halkan odaszólott Klárához:

– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
iskolában.

Klára megvetően legyintett:

– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.




II.  A szinésznő és lába.

A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,
nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba
verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti
arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul
eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,
Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld
szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb
ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika
sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani
operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony
tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra
adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai
polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a
modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,
hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.
Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról
elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik
fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával
ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy
régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta
Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik
később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban
szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a
sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a
befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a
minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap
feladta a főnöke kabátját.

De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás
zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek
neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény
Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt
az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a
halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és
burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák
váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és
a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk
nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.
Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent
papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze
költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az
aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú
hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,
akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a
ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi
estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke
cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt
arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és
Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni
lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor
elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt
szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott
a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a
szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők
nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü
feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A
redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge
nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak
színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,
amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a
vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett
vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta
meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is
bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.
Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán
színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és
csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik
Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely
uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas
foteljei között.

A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.
A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi
falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,
hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran
állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei
elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott
senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a
budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig
mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily
jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint
pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai
színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők
már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló
(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?

Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül
igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.
Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró
angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még
jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti
operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,
mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben
az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért
nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben
és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.
A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel
egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,
Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő
alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem
szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg
Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné
Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem
igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget
öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is
elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a
lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,
a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör
tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias
ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory
kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,
ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás
kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent
az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó
oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert
lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt
fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az
előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a
fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a
nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal
zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki
küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.
Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory
lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból
a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai
pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni
kezdte a lábát.

– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta
Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!
kiáltanak háromszor.

Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:

– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A
kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez
hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített
cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső
részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta
azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,
mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti
világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss
fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A
kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára
felé.

Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,
mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét
levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani
játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –
Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton
férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.
Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet
csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon
szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt
mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából
jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti
a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán
harisnyája, hiába utánozza Jászait.

Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott
volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a
bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a
köszöntését.

– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.

– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a
mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,
mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz
előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis
ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a
helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után
nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér
keztyűvel folytatott eszmecserét.

– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért
nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,
azt mi is ismerhetjük.

Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,
mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.

– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok
ezen a tényen semmi csodálkozni valót.

De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz
felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és
hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért
pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú
embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem
szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben
szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én
kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban
ábrándoztam.

– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.

Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait
óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan
halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,
mintha félálomban lesné az álom folytatását.

– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a
hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg
Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok
fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!
Miért?

– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a
leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok
fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak
számítanak, hanem a tettek.

S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi
alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és
magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden
emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a
nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,
amennyire kíváncsi volt.

– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,
hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…
Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé
óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt
utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit
rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája
föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –
akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett
énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,
hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott
lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak
hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől
közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis
madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.

S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő
pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával
mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem
szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“

A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:

– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.

Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára
ütött.

– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.

– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.
Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon
nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben
a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,
mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,
konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar
nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:
„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy
szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“

– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.

Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,
mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez
nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.

– Pesti lakos lettem.

– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?

– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.

– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.

– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.

– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.

Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét
mondaná.

– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.

Szilvia összecsapta a kezét.

– Hallatlan!

Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.

– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…

A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a
vicc-srapnell pusztításától.

– Harmadik lapom „A lámpás“.

Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt
bólintani.

– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?

– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az
utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a
világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb
meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?

Urbanovicsné hátrafordult:

– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.

– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint
színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth
kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem
tudja a szerepét.

Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr
magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen
mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy
holnapután…

– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott
írni?

– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.

– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A
legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a
présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő
uram?

Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a
Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,
amíg meg nem puhul.

– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.
– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a
népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a
vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

– Mikor maga játszott.

– Ferenc József-kabátot hordott.

– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.

– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.

– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.

– Oldalszakálla is volt.

– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra
nézett.

– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.

– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a
deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen
szaga van a szájának.

– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?

– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom
a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és
vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete
hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már
joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.

– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta
fehérnemüt.

– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord
koszorut és pirománia a betegsége.

Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a
civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,
míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent
csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,
amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt
megszorította a hirlapíró kezét.

– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot
közölne.

Majd hangosan megkérdezte:

– Velünk tart?

– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –
szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,
mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján
friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a
szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.

– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában
Kürtös és unokahuga miatt.

A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy
szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint
éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak
hazafelé.

– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –
Kihuzták a török sorsjegyemet.

Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.

– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre
kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –
mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt
iszik.

– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,
miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon
tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros
szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.
Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki
semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen
jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte
vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni
mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
jellemszínészre?

– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól
enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?

A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen
mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az
asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús
dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig
elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,
temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután
színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még
harminc éves se volt egészen.

– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre
Klára a szótlan szerkesztőt.

– Magának.

– Dehogy! Szilviának.

Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.

– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A
lámpás-ba.

Szilvia engedelmeskedett.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,
kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a
megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb
szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr
szavait.

– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka
fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!
A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns
dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –
mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán
sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn
a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi
ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a
társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy
fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a
nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük
mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg
fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom
az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s
éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te
vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!
Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.

– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért
Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így
üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai
szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig
azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták
fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak
megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl
magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind
„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe
súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan
pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen
tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen
például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi
igért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét
kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot
hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen
érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki
volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s
elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy
tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a
coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő
cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette
és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített
fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt
hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen
nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a
nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem
kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte
Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a
kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló
réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az
ifjúember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.

– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés
sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta
s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is
vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag
Klára.

– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A
férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy
égetnének meg, vén bocskor!




III.  Indiában rossz volt a termés.

A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik
legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere
Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak
maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló
ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,
hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,
származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A
Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a
Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt
a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván
azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó
táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr
megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a
professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet
lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes
Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,
a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben
természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar
követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási
próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi
zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a
párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.
(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán
a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele
a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának
bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a
százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú
ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház
körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan
küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg
vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,
most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az
olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,
amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.
Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz
táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia
követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor
vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a
csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira
a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,
elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét
küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva
indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos
inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a
Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,
megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,
ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most
kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,
lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon
Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első
foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas
kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem
lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel
ugatott volna.

(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez
érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:

– Istenem.)

Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.

Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a
nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá
testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki
kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.

– Fölébredt a fejedelem?

– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,
amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang
tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.

Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt
elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,
amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely
alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A
pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő
messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.
Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil
Blas“-t.

– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én
írtam.

A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.

– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.

– Igen rövid, – tódította később.

Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.

– Nos?

– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.

Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva
nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.

A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.
Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,
amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,
de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt
szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe
nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s
halkan, unottan megszólalt:

– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az
angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a
névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!

Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg
írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros
mellénye tájékán.

– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette
az ajándékot, ha azt megköszönték.

– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.

– Estély lesz, szőr. Szoáré!

– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.
Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én
nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a
nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,
régi barátnőnknek.

Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget
megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a
Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen
köpönyege.)

Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt
benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s
furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán
elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy
régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,
amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a
fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.
Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária
Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos
kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből
egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán
az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.
Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere
préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,
amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy
szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában
aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek
közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy
férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös
feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet
valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon
sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az
ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző
követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)

Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a
szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az
asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.

– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.
Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai
terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést
csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.

Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a
téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.

– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter
elhagyta a szobát.

Katonás komolysággal lépett be a legény.

– Mi ujság, János?

– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
öltözködés idejét halogatná.

– Mit rendeltünk mára, János?

– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A
salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony
otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!

– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg
tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

Alvinczi elgondolkozott:

– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?

– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.

A fejedelem a multba nézett.

A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.
Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az
ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy
könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye
felöltöztesse.

A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot
freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször
megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe
gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot
vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek
és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg
pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját
különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint
a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott
csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak
ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi
szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a
legnemesebb szivart jelentette.

A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre
szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,
amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.
Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy
bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig
vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb
lett a pesti vagyon.

A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János
inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.

– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.

Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.

– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…

… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe
dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján
heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére
fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),
Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik
levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek
sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az
éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt
a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja
nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és
szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros
szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.

A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így
Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:

– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt
Viktória-fontot!

Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.

Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.

– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz
aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó
előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,
mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha
kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga
gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

– Jó éjszakát, János.

A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó
felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.

(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a
kezét, mintha láza volna.)

Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics
muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra
forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)
Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás
hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes
látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi
estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki
egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus
regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás
hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi
s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön
író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.
Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy
pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas
fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a
borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán
és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az
ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs
Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből
s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol
az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az
eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres
uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!

A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és
komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér
füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni
lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat
és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér
vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás
szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban
érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös
figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi
országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a
japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton
hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában
nagy utazásokra gondoljon.)

A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és
arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli
napsugárban.

– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel
nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,
Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a
lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt
lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban
hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát
tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki
mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.

– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A
nagyúr parancsolja.

Alvinczi a füstbe nézett.

– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.
Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol
művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő
és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal
kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,
talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,
mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi
igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden
jóbaráthoz illik.

– Verset fogok róla írni.

– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint
a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,
midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő
aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel
az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a
tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.

– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.

Alvinczi intett a kezével:

– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj
Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a
kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem
tudom elfelejteni, amióta láttam.

– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.

– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán
követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,
hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben
segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana
az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit
jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.

– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a
Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű
urak karjaiba.

– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,
hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel
levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,
mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.
Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én
gondoskodhatnék.

– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!

Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt
egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki
purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a
termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel
telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte
megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,
nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot
alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább
nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és
fütyörészve jött le a hegyről.

– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,
amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.

Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.

– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.

– Már felöltözött.

A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott
arcán.

– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.

Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája
olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon
függött volna.

A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a
duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk
körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt
halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot
terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi
kis húst vegyenek magukra.

A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka
sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.

– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.

Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.

Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla
volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a
viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás
asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el
végleg a temérdek iratok.

A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem
tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő
várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való
ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.

– Jó napot, méltóságos úr.

Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta
szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem
vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.

Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,
finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt
helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása
mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a
szerződést aláírja.

Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen
bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette
zsebkendőjét.

A kövér jegyző sebesen olvasta:

– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső
kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai
növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.
kamarás, földbirtokos…

Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.

A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének
tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről
gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért
kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony
óhajtásához mérten a színi pályára lép…

Az aláírások következtek.

Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
alkalommal.

Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.

– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.

– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.

Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e
szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett
francia hercegnők imádkoztak.

– Ime, jegyesi ajándékom.

Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.

– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.

A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában
megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan
hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:

– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába
élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban
szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.
Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó
szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és
angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy
még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak
igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.
Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,
mint a két szemedre.

– Igenis, sire.

Egy óra mulva János inas berontott a szobába.

– Méltóságos úr, itt van a hajós.

– Miféle hajós?

– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.

– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.

– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.

A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal
hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.
Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen
előrenyomult.

– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.
Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.
Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.

A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.

János ismét a szobába nyomult.

– Csengetni méltóztatott?

– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész
nap.

– Úgy lesz, méltóságos úr.

Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi
kocsija.

A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
Alvinczi a kocsiból kiszállott.

Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe
öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely
fejedelmet.

– Parancsoljon, Monte Cristo uram?

(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet
csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek
előtt.)

– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,
ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott
ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben
Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a
címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise
tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem
vigyázott a ringyó…

– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen
senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a
jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és
nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan
bezárta.

– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és
halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom
óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna
megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár
vizet!

Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját
alsó ajkára téve nézett maga elé.

Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a
kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,
amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.

*

… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a
szerkesztő kezét:

– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom
látogatni.

Rezeda úr vállat vont.

– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.
Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.

– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.

Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:

– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a
nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még
férjhez is óhajtanak menni.

– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.

Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a
bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,
ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a
muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy
kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok
keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a
határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a
vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A
különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos
amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a
horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a
Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy
festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában
virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)

Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.

Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál
volt. A kapitányt Henriknek hívták.

A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,
csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott
kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében
mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint
hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi
Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A
hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat
pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és
jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“

Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket
a Valse de Moscox alatt.

*

Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette
a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,
mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a
kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.
Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.

Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka
meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat
áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid
ruha alól.

– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van
már – a lábam?

– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.
Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban
helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még
akkor megjelenünk.

– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a
Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a
hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat
fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül
megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,
aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a
piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.

– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!

– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot
s a szekrény tetejére hajította.

Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla
fölött fölkiáltott:

– Klára, dugd el a nadrágokat!

Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája
alá, azután megint elővette.

– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,
látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes
polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs
egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.

Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a
kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.

– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,
amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És
a derékon csokorba kell kötni a szalagot.

Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.

Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy
majálisozó diák.

– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a
színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,
mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,
selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,
ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű
napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a
verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy
név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás
lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely
rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,
mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;
kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;
így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi
pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre
mutatott.

– Ott szoktam varrni.

Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
végigfuttatta a billentyükön.

– Itt szoktam ábrándozni.

– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre,
úgy látszik, már régen készülődött:

– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet
istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is
különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította.
Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák,
köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a
színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is
érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a
mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez
magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most
csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent
rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött
s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten
árvaleánykái.

– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni
kell.

Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította
Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann
szerelmi dalát.

A zene alatt Klára halkan megkérdezte:

– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem
lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?

– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.

Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:

– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem
elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha
egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.

Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt
járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer
pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az
átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba
vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára
simogatására.

– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt
ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.

Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat;
ez azonban szomorúan nézett a földre:

– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.

– Nem baj.

– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe.
El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy
grófné lesz, vagy utca leánya.

Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét
ajtaját nyitotta ki egyszerre.

Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal
hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.

Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.

– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, –
mondta később halkan Szilvia.

Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges,
örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen
nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de
vidor mozdulattal fölkiáltott:

– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?

Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.

– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt
szertartásosan Szilvia.

– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.




IV.  A legbarátságosabb pesti ház.

Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre
mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné
asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez
intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői
lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és
lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame
Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.

Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt
Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi
lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique –
színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi
garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta
vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett,
franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja
megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a
faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a
nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az
ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn
holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők
nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy
részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek
volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak,
sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű
Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai
voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok
(akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád,
elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a
bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket,
hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“
lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás
hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd
sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a
regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes
öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a
világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.

Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este
regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott
Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta).
Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a
legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig
érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes,
lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat,
amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és
hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus
emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen
hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar
a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.

A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.

Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak
volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az
anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat
csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az
élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S
bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
Ferdinánd.

– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást.
Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De
ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még
érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben
elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és
fejét a nő ölébe hajtotta.

– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.

Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a
legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes
előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül
járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.

A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy
Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig
nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt,
semmi más.

Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be
életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket
komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik
feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő
szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül
bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus
Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui
csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf
reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház
ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról.
„Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit
egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar
külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal
lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar
főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s
természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt
külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan
észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon,
sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a
nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a
Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü
kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de
Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, –
amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de
mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben,
bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága
révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a
nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy
sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse:
„Louise de Péczely.“

S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa,
terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már
nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket
elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre
nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el
itthon a csatát.“

Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is
ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar
arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza
oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos
tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

Ferdinánd megcsókolta a homlokát.

– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!

… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és
Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok
valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak
szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik
ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben
kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak
rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában
is kiárad egyéniségükből.

Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket
és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)

A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal
mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros
rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát.
Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta,
hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó
hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány,
madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a
homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával,
aki karácsonyi játékai után búsúl.

– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már
nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort
iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.

Rezeda úr megérintette a Klára vállát:

– Az Alvinczi titoknoka!

Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre,
ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát
tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz
Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén
jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:

  És a kő azt mondja:
  Én leszek a sírköved.
  Vadrózsának bokra
  A temetkező helyed…

Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel
szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:

– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok
és Bonifácz Béla a barátom.

Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent
orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban
oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott
édesanyjára gondol.

– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép
kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol
a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó
kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén
térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.

– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már
rossz.

– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam,
amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

Szilveszter legyintett:

– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
sokat jártam utána.

Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki
házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku
üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy
sarokba tették.

– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.

– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.

– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a
poharakba.

– Szép kisasszony, a maga egészségére!

Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a
hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől
fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi
ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy
öreg nagybácsi nézi a hugát.

– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat
meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a
világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény
Balázs Sándorral?

– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!

Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek
szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a
raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott
regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel
berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést
dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal,
pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a
nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben,
amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa
férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén
találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte
Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros
állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély
öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A
kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
föllépett.

Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise
lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü
ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le
gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő,
majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy
polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas,
később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket
írja.

Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a
takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő
gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat
ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és
hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös
fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy
gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején
kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal
úr s fiatal leány arcképe.

– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a
szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül.
Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind
háládatlan.

– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.

– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna.
Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt,
amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében
nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy
félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy
galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja
húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy
bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való
fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból
küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun
neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már
megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.

Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi
tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte
zsebkésével.

– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.

– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám,
belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém
döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a
háziasszony.

Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az
asztal végén.

– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag
kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz
esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen
egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén
disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.

– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát,
amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a
kedvem egy hétig.

Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott,
mintha tormába harapott volna.

Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az
ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző
ételek kerülnek az asztalra!

– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a
kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben
meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a
vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer
uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja,
komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi
kellene a házhoz.

Ilics Iván csúfondárosan nevetett.

– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá
kergetné!

– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.

Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta
az étkezést.

– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp
volna. Talán még a lapom is élne.

– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta
Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:

– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem.
Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az
embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!

Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja
ragyogott:

– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült
művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise
asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott,
holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a
társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon
lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? –
fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és
különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a
vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia
előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta
a szemöldökét:

– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy
Bártfai sohasem szokott hazudni.

Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.

– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir.
Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz,
szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta
szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen
szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek.
Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai
költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay
és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali
ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott?
Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha,
hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik
végéről a másikra gyalogolt.

A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek
pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony.
– Lenke, segíts az öltözködésnél.

– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már
hallgass a Hentzi-szoborral.

A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar
párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl,
kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.

De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány
ijedt arccal lépett be.

– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és
levelet nyújtott át úrnőjének.

Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta
székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat
játszák, mérgesen dörmögött:

– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a
párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.

Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan,
mint vidáman.)

– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az
öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen
gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az
embert, Julis!

A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.

Egy borszagú házmester jött be az ajtón.

– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt
van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő
urat.

– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.

Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
közeledik…

– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.

Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. –
Elfelejtettek neki vacsorát adni!

– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva,
gyorsan kisietett a szobából.

Szilveszter fölsóhajtott:

– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.

Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.

– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.

Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta,
szinte kérkedni kezdett:

– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit
akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana
magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell
tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:

– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt
fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő
a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos
arcfintorítással.

A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott,
fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint
máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai
pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet.
Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges
időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes
kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki
ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára
elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott,
hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán
félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a
házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság
tagjain.

Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz
azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:

– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet
parancsolni.

A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az
asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és
Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak
tovább.

Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy
hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt,
mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére
mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket,
mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére
sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi
csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy
váratlanul társaságba keveredett.

Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn
valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…

Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:

– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol
járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de
hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv
nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra
induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig
tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias
lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat
kiejteni.

Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó
pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a
hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg
végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget.
– Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság
pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol
hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök
kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák
meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta
lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte.
A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a
kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok
megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy
minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a
szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek
köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén.
Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát.
Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér
húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami
borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha
mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a
pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért
lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely
szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak
nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem
a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér
Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket
váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli
szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam…
Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se
hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett
volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát,
a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz
Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert
táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett
kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik
kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte
magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a
széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba,
csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan
mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi
utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka
szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból
hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam
hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette
pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg
baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen,
éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető
mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig
virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres
Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar
Hirlapba.

Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes
ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi
romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig
csak szerelmes voltam.

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame
Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl
a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem,
egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem
jöttenek.

– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha
a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam.
Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem
csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol
dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván
csufondáros hangon.

Louise asszony erre komolyan megharagudott:

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a
fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek
képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha
vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy
tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson,
amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a
hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak
azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd
elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap
azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes
ember.

A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter,
Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában
lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig
evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság
felé:

– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:

– Hallgasson, vén gazember.

Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte,
– kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította
róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem
érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem,
vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart,
most végérvényesen fölállott.

– Későre jár!

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s
halkan a fülébe súgta:

– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!

Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét
belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette,
hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb
lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni
egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes
ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis
csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben,
mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a
szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már
csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás
Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek.
S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… –
mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz
éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint
egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is.
Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a
velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle
megtanulni.

Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
szívében.

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem
mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait
mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen
kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen
energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a
pattantyus-utcai régi házon.




V.  A vörös postakocsi megjelen.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt
csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis
lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot
Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska
fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta
bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai
gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat…
Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon,
miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire
járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója,
hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál,
férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak,
bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik
életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán
ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a
kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután
fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! –
mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett,
mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha
csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot
viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás
pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl
benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már
ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az
égő cigarettát.

– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb
boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed
megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne
kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását
mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott
ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak
virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes,
kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai
Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt
barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult
színésznőhöz.

– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra
jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor
észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a
két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi
közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az
ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett
olyan…

– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék
felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy
elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét
láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam
szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a
tányérra, lemondó hangon megszólalt:

– Én nekem ismét itthon kell maradnom?

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és
lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy
valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak
felé, öltözködünk.

Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem
segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, –
odakünn a mezőkön még olvad.

– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek
között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a
napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március
harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség
szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a
másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra
törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Lóvasútra szálltak a hídakon túl.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek
között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az
utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a
javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott.
Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte
hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát
fúrt a puha talajba.

Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.

– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?

– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.

Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a
Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák
nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai
hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap
délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis
leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az
ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat
hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem
heveredik le az erdőben!

Rezeda úr nevetett:

– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges,
amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem.
Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a
debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded
társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák
egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely
olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció.
Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna
szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal
állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy
elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a
nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári
reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü
lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az
éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó,
titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az
eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől
rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.
Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó
fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék
fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti
ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen
felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt.
Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth
kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes,
fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a
nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi
könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte
bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós
rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis
kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat
elvégezzék…

Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába
kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
rejtelmes lak felé.

Jó darabig mentek szótlanul.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a
homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a
talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt
bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan
megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl
a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit,
amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken
egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak
eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott
a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a
leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt
sem látta meg fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia
és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába
próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy
ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban,
menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl
Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer
papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett
nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a
kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen
lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott
mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő
erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös
postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi
kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon
megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában?
Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És
tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján
a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy
régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a
szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg
úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem
húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el
a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt,
bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t,
vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…




VI.  Az utolsó nihilista.

Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a
dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán
tudott Budáról Pestre jutni.

Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis
madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy
elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet
és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és
az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt
tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a
gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A
koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt
maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött
szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a
város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a
nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival,
éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az
ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni
a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a
tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket,
mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a
hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők
szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká,
napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal
érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a
meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai
paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a
vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja
Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé)
megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász,
friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű
pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista
és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az
alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis
köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.

Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám
megfizetésére.

A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha
pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya
okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két
forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett
s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek
és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra
olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is
meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez
ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy
valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a
fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet
a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás
nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a
Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az
ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a
sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és
meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel
a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és
az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a
francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a
nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“
kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa
budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon
kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény
férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó
csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos,
boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát
emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes
törvényeit nem szegi meg.

Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér
oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig
igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a
hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy
két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.

Már két napja nem evett ekkor…

Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter
úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és
Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört
ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének,
álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy
Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord
Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos
futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a
szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel
uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha
az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s
így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már
esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral
megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a
Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja
délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy
pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a
boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy
esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és
régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker
mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a
szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s
adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy
elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A
hegyen azonban még világos volt.

A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott
Bonifácz Bélát.

Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben,
akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az
ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és
hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap
mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de
távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és
aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev
Iván Tavaszi hullámait…

– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S
bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját
megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.

– Majd megírom a többit!

Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel.
(Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát
vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket
is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet
írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket
a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam,
hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az
asszonyokat.

A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és
mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla
szavaira.

Az asszony megfogta a nihilista kezét:

– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint
nálam létekor mondta.

Béla vállat vont:

– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.

– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.

– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt
nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az
éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném
látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem
elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a
költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy
szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és
Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem,
ha fiatalabb volnék!

– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?

– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a
költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

A nihilista megcsóválta a fejét:

– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal
író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár
az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő
szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek
között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a
József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen,
miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó
nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel
csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró
betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti
sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél
kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire
bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában
titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és
pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki
Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy
Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és
a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene
gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu
szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát
és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz
Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg
Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék
szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor
szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi
kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és
gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy
a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor
Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni
országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista
templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még
Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt,
aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a
legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek,
amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor,
magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény
költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos
szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei
mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta
egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető
országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba
elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez,
midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus
darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy
Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól
gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz,
ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni.
Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British
Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol
vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a
messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én
barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok
magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló
csillagait.

– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt,
fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan
jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég
részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és
emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához
odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy
tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs
lapja!…

– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.

A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.

– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy
sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy
Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George
Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily
királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség
lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap
szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik
meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem
el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
a józsefvárosi kis kuglizóban!

– Kegyed egy stréber nő!

– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók
frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok
tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem…
Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána
nézett és őszes szakállába halkan mormogta:

– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!

Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.

Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak.
Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban
csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon
szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

– Menjenek haza az édesapjukhoz!

– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk.
Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint
apánk, vagy mint öreg barátunk…

– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok,
elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.

– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

Bonifácz Béla elgondolkozott.

– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok.
Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk
dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az
emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is
születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek
semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot,
zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött
az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók
feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat
esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok,
mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.

– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek,
amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek
természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében
lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az
országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az
irodalom ürügye alatt.

Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.

– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a
bozontos, öreges emberkét…

… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A
leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és
Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség
kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.

Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket.
Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer
versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és
félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a
vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir
táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.




VII.  A bécsi nők Pesten.

Május volt akkor Pesten.

A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony
cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti
állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai
expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt
megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü
fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok
szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy
elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen
erkölcstelen asszonyait.

Lófuttatás volt Pesten.

A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai
ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli
hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás
kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak
szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös
bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi
aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga
táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku
füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk
és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.

A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A
kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek
fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas,
mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü
szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a
dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi
udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni
jönnek Pestre.

Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely
Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb
orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér,
tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik
csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen
fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre
gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes
kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult
táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány,
akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.

Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és
bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal,
a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és
Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a
fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“
keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép
trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért
egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok)
huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra
különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék
és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött
a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja
volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban
Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat,
Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna
Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti
színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve
tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene
csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a
manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek
voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola
Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a
várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e
portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a
földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a
feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau
Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből,
Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első
elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón
mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár
Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök
korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a
„Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser
csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört
helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe
hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi
Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann
csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki
Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a
néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők
hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város
előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója
és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom
maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött
meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici
hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári
Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok
együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki
hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg
fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége
mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon
a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és
passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá
aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze
ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer
és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek
arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös
milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg
színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A
pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el
pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők
mámoros hangja.

Orfeum!

Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú
gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér
inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben
tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta,
rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt
arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik
jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a
csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk
vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind.
Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre
csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek
nevezett tavaszi lóversenyre.

Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság
Budapestre.

*

Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a
Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és
négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi
ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas
pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek
olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki
nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a
férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!

Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a
boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők,
miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt
varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes
ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután
fiákert hozattak.

– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a
turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.

A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.

– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.

A bús férfiú beleegyezett sorsába.

– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró.
Vásárra hordom nőismerőseimet.

A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban.
Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból
ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek.
Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel,
cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral
elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely
izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok
kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És
az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és
gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint
a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag
cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,
hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?
Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha
csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye
volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú
fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.

Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit
el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant
föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét
egykedvüen himbálta a karján.

– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.

Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi
szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen
ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.

Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.

– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem
el magát!

(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)

Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.

– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő
pillantást vetett Rezeda úrra.

Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:

– Louise asszonynál… Az estélyen…

Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek
keserűségével köhintett.

– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a
legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,
habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet
nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd
szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert
már start van.

Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony
kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.
Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a
legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.

Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.

– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy
viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán
van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten
vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.

– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.
– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa
emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő
is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.

De Rezeda úr nem bocsátott meg.

– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok
föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak
itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal
megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.

– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.

Éles csöngetés hangzott.

A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr
törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
sétapálcával integetett.

– Nagysádkám!

Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.

Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony
kezébe.

– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.

– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.

– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.
bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.

– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.

Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.

– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,
gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?

– Az Alvinczi lova. Ignác.

Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.
Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan
visítottak.

– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.

A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan
a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak
futását figyelte.

Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.

Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a
verseny kimeneteléhez.

A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken
a magasból a paripák futását figyelte.

Azután elvette szeme elől a gukkert.

Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú
arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai
kezüket nyújtották felé.

– Ignác! – ordította ezer torok.

– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth
kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.

– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.

Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát
elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű
pejlovacska felé.

– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.

… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi
úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…

– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn
hazafelé mentek fáradtan és porosan.

Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:

– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek
különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad
valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket
osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más
lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket
szerencsés ismerősnek számít.

– Nagyszerű ember.

– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta
(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket
támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak
imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott
ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác
győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.
Ezért hívják Monte Cristonak.

Klára összecsapta a kezét:

– Imádom, – mondta.




VIII.  Az álmok és a kártyák.

Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és
regényeket olvasott Rezeda úr.

Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a
költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol
mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan
tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy
biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és
midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és
álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha
megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén
végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,
aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.
Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné
hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti
álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra
emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt
kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét
vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban
elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők
nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü
apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte
röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a
bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a
kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen
szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor
elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és
rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben
ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy
Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“

Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb
kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a
torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a
pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett
a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj
szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női
álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord
verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi
délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.

– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal
Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással
lesznek hölgyeimre.

– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.

De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
színésznők erkölcseit féltette…

Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü
ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg
részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig
cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.

– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…

De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és
pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj
sűrűségéből, finomságából.

Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották
leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,
mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a
székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,
amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes
nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a
hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd
pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok
helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.
Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos
éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát
elérte.

Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.

– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,
sem Klárára.

Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,
vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.

– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.

Szilvia fölsóhajtott:

– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna
felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a
Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre
színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a
nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt
hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem
mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.
Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az
ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,
hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt
hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami
váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,
amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy
nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy
költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre
egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve
nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.
Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az
eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak
akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és
én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…

– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.

Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:

– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy
csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,
amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy
dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek
a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt
muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,
csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,
hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,
sohasem fog eszembe jutni.

– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.

– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,
ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou
címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan
emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire
ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a
vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint
tizenöt esztendős koromban voltam.

– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom
Medvét.

Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.

– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Horváth kisasszony halkan fölnevetett.

– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.
Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,
hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,
aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga
nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?

A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.

– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.
Kegyedék.

Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.

– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én
semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt
az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a
gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.

Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.

– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert
bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,
Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,
hogy esténkint imádkozzál érte.

Horváth kisasszony homloka elpirult.

– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.

– Nem is szoktál imádkozni.

Horváth kisasszony letette a varrást.

– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet
és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit
is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,
Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek
életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más
szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az
övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is
gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki
belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt
érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék
naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?

Szilvia makacsan rázta a fejét.

– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,
pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt
pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…
S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé
ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!

– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz
jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a
szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre
döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta
meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!
– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.
Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?

– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte
tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az
ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony
magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!

Szilvia elkeseredetten mormogta:

– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára
szerelmese is idegen nők után csavarog.

Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.

– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon
boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja
szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,
vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a
szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.

A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.
Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és
barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné
katonás hangja fölhangzott a folyosón.

A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
kalapja mellé tűzve.

– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,
nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem
reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is
ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.

– Milyen gyönyörű a néni!

– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen
magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó
divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy
mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár
keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt
veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza
akarok menni.

– Ki az a Tóricsné?

– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az
én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a
Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet
pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést
emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap
elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi
vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet
megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába
mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor
megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A
kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem
tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan
tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy
nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett
feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz
elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja
sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok
toalettet csináltak és útrakészen állottak.

– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az
özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet
eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju
házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos
folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.
Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és
pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az
ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,
miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –
Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,
amit mondani fogok.

Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az
asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen
ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem
tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem
valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.

A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.

– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,
jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy
nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell
azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem
kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember
után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez
senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen
nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a
házban.

Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két
fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda
úron.

– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.

– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A
jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a
bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át
tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és
akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg
magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a
mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,
jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor
minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már
levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki
bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors
pillantást vetett a leányra.

– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?

– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.

– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.
Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek
kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem
különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem
gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.
Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a
fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,
aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon
boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát
nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett
elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.
Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott
kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról
jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a
furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember
váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az
egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,
találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.
Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen
rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára
és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak
volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon
átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a
szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte
meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.

A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a
javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt
magában csendesen.

Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak
egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes
kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a
tekintetét.

– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem
emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé
voltak kopottak és a kávé jobb volt.

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –
mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok
néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és
pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy
emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes
párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört
mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották
a lámpát! Igy van minden az életben.

– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott
Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel
és frakkos gavallérjaival!

A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember
üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő
szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a
társaság felé fordította.

Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult
tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan
elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.

– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?

A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.

– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk
hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.

A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések
megismerkedni.

A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben
gyorsan, vidáman locsogott:

– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
láttalak?

Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a
szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.

– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.

Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte
Szilviát:

– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?

A színésznő halkan, turbékolva nevetett.

– Igen. De nem mondom meg senkinek.




IX.

  A muzsa csak a szerelemnek
  Tüntével jött meg. S mostan im
  Kisérletez: ha megegyeznek
  Dalomhoz érzés, eszme, rím.
  Szabad a költő, nincs keserve.
  S a kis lábat megénekelve,
  Gyarló versében a szeszély
  Itt-ott magáról beszél,
  S bár még borúsnak látszik a szem,
  De könnyét rég elsírta már.

                  (_Anyégin_.)

Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,
gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda
illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,
feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a
bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,
sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből
szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva
állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt
lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint
éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó
vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás
folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a
bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd
csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és
léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak
aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette
Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a
lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána
lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár
kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult
századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli
sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a
rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki
városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a
Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok
dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát
hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz
Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és
első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott
táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó
szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene
vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy
gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina
szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal
azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette
volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a
vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig
Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz
hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok
együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró
Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az
életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt
futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de
szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes
világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország
álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi
Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből
kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint
csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az
Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte
hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte
tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki
professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),
célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a
körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez
hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és
szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,
mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében
csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária
Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,
kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett
meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő
mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a
hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben
áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha
valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott
lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok
hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték
selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,
józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők
is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből
leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és
ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a
magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya
alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik
százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok
voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem
igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és
halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és
göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet
vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony
harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos
fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint
Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta
Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.
Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki
törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta
nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon
Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan
keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat
tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt
Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és
szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett
jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak
és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.
Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat
fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán
kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára
gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly
fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is
írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott
tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a
hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos
francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon
kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat
hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az
időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és
városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan
gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén
kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben
vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már
férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán
kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek
tetszeni akar?

Rezeda vállat vont:

– Én nem akarok tetszeni.

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön
azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők
csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy
könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje
meg azonban, hogy elolvassa!

– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött
szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda
úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a
könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,
– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki
leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg
szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni
bizonytalan ily fontos okmányt.

Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő
életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban
agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a
hosszúnak igérkező költeményhez.

Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy
az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között
először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek
tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan
Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan
ki nem könnyezett?

Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit
nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő
lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő
homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő
összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda
úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.

– Tatjána! – mondta.

Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és
túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét
találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.

– Szeretem.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől,
kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.
Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.
Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a
dologról.

A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és
Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és
meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi
mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó
bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel
öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,
töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.

– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a
városban divathölgynek csúfolnak.

A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék
voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi
szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket
eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója
annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,
amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.
Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés
hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és
már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a
hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.

– Ki jár itt?

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a
villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az
állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán
után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen
húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis
holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és
mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez
éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,
vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt
fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma
maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely
erre érdemes volt.

Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda
úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy
hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön
vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába
aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű
pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor
lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett
hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn
Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,
mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste
restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a
fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen
sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson
talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket
váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága
nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem
haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit
tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem
tudott olvasni.

Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte
Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,
hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki
régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő
udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a
helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,
máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi
vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és
Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a
spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus
Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson
Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte
Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével
Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában
lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a
budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig
mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a
sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly
fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán
szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa
ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint
legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta
üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol
lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a
földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét
hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba
járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a
pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép
álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven
nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,
a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,
korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.
Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai
kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek
Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,
miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika
ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt
hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena
Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,
hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi
skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és
tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu
derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai
nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,
almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,
az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt
Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,
az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé
elvirult Hortense-t.

Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában
találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben
korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor
hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,
aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch
kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék
abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor
nagyatyám.

Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban
lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy
nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de
sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.
Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész
Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
megvette volna.

A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda
úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,
a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte
regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi
napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok
illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,
kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.
Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.

– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott
fővel járt, mintha halott volna a háznál.

Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a
vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha
hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.

Rezeda úr gúnyosan felkacagott:

– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője
titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán
csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,
nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő
nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A
nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a
rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék
Pesten…

– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.

– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –
Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu
karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia
erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a
cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát
vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak
elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a
szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű
fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár
mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti
nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára
állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai
cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond
muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az
ingébe!

Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:

– Honnan tudja, uram?

– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba
karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,
szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt
a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket
megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem
hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai
cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az
órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,
– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

Klára hangosan, teli szájjal kacagott.

– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt
mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a
katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s
az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a
sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és
Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.
Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva
sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik
ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak
integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az
oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a
tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget
lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden
Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult
vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett
térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?

– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,
koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a
hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát
mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt
óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy
Szilvia apácának?

Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a
kezét. Hosszasan az arcába nézett:

– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn
napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután
sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a
karjába kapaszkodom.

Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról
az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan
Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a
jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának
gyónok meg mindent.

Rezeda úr elhalványult:

– Mi történt?

– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros
kalapot teszek a fejemre.




X.  Estella.

Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond
Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni
hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy
tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony
mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a
Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.

Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség
történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér
barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében,
nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a
londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi
kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb
szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben
vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére
eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti
reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák
álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék
fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel
megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
gondol).

– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, –
mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis
visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés,
a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a
Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá
kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század
közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa
kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok
súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten,
csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot
az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a
hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová
már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki
mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a
Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál
együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan,
álmodozva mondta:

– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely
Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig
Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt
hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is
undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a
kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret
stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a
réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal,
akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik
útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő
Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni
és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy
merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
fölfelé nem juthat Komáromba.

Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.

– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta
Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett
pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol
kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?

– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a
szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap,
dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye
mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg
uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor
szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.

Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.

– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte,
gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a
színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába
vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt
elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De
hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket
nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat
vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt.
Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még
boldog és nyugodt férfi leend.

– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt
ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta
megfigyeltem?…

Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre
bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.

– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte
Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története
elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott
teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek
nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem
is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy
darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó
cipője.

Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón.
Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint
megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az
iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint
egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a
földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella
a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő
volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba
léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően
ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a
pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:

– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!

Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én,
és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő
voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát.
Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már,
micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam
mellette.

– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, –
folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a
brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol
urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán
külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák,
cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a
Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel
megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe
van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig
kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes
asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról,
akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a
pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a
kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér
Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő
kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva
kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy
bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a
zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok
sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott
néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja
Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut
fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori
víg urak…

Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult
locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a
férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel,
pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy
amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor
megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között,
éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul
háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság,
irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán
sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna
ütni a nyomorultnak.

– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.

– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis
fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A
szívem nem fájt többé.

Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott
egy parafavégű cigarettából.

– Boldog vagy? – kérdeztem.

– Mi az a boldogság?

Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a
fejét.

– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres
orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint
tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy
férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a
férfiaktól.

– Nem vagy szerelmes?

– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom
éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért
dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye,
elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna,
akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok,
mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli
gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd
bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem
engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem
mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella,
ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje
meg a sok szájas, aljas férfiát!

No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a
pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a
hangján:

– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam
szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak
manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy
Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új
ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné,
aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné
konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a
bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt
van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak,
csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új
tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik
magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük
sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a
firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy
golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest
egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is
elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát…
Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért.
Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám
Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.

– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha
néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy
az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A
német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar
pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja,
hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó
bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad
vagyok.

– Borzalom, – mondtam.

– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
elhallgatott.

Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de
a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron.
Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a
fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki
alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután,
ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az
alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben
ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a
lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.

Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen
szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért
szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott
nőkről…

– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy
engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és
a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.

Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.

– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az
apámat!

Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol
nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi
kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában
állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

– Figyeld meg a tisztes öregeket.

Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben
üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint
valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy
figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán
az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély
tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint
amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek
és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.

Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.

– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten
laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az
emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz.
Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel
játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul
ennél az üzletnél – mire visszavonultak.

Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg
ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki
ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában
ülök a budai kávéházban?

Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul.
Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is
könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem
jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban
fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg
asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros
bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan
fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s
papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1.
E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak
jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat
húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az
ingembe, lilaszínü szalagot.

Mire gondoltam ezalatt? Semmire.

Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek
már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem
törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella
vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az
elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A
legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam,
anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája,
amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal
olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam
a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam
a csengő gombját.

Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak
volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang
kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta
rajtam.

– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.

Bólintottam.

– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van
Estella.

Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével
megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.

– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.

Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:

– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges
mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

Estella a karomba kapaszkodott.

– Gyerünk a konyhába.

A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében
csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld
tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag
volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és
tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt
nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom
napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a
rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy
dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet
szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki
van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos
ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a
kezem az Estella kezéből.

A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen
a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen
hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a
tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait.
Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk,
és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis
tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.

Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy
gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid
csengetés hangzott.

A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját,
igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és
olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk
a végszót várni a kulisza mellett.

Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e
még, ezért fagyosan megkérdezte:

– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?

Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre
a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen
fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:

– Szőke asszony!

A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan
mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn
hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett
is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a
konyhából.

– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most
doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar
Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már
megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért
és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.

– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.

– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.

A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy
talán az én szívem dobogott.

– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a
szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra
nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a
falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a
derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el
a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd
megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után
mászkálni, azt tudja!

A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a
háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot
szippantott:

– Azt hittem, összetörik alattam a szék.

A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.

– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? –
kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

– Ád a mama kölcsön.

– Van eszembe.

A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.

Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem
csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

Steinné egyszerre letette a kártyát:

– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak
az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.

Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:

– Istenem, de utálom az életem!

Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén
a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében
révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk
egykor a színpadon.

Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából
is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené
a kegyelmes öreg urat.

Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis
madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen
gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan
fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára
válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:

– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!

Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta
ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott,
amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor
keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan,
tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a
kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt
fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem
érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az
előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.

– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még
hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az
utazóládán a konyhában.

– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella,
amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy
kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat
arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát
megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt
kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom
fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros
talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon
hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt
a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné
vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától
álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak
meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos
szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi
cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától.
Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan,
szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy
megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.
Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak
ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik
nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek
és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok
hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán
elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a
templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán
egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.
Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a
kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így
élünk itt, én kedvesem.

Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha
nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely
meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.

Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra
perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos
cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott
asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és
báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a
hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,
hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi
szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás
öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok
szoktak lenni.

– Steinné apja! – mondta Estella.

És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.

Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a
lángtól, a szeme vidoran csillogott.

– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli
kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…
Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy
elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák
meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!
Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan
kifordult a szobából.

Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,
Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,
mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú
falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti
fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd
pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,
Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow
cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi
Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből
került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között
szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a
szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor
és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe
egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik
mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.
Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,
erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

– Pszt! – mondta hirtelen Estella.

A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat
kiáltott egy női hang.

– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a
férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a
reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az
angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer
ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem
tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az
arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett
fiatalembert.

Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

– Becsületemre!

Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.




XI.  Pillanatnyi elmezavar.

„_Kedd. Reggel 6 óra_.

Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle
fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya
lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját
meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam.
Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista
szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.)
Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett
ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából
hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte,
szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, –
hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt
és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta
éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy
„szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma
volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön
Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem
északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése
mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől
futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren,
alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony…
Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni,
kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült
Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot
emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító
síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló
vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és
elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry
IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon
és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére
gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó
asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes
orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró,
ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen
utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig
haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy
színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü
férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az
Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a
szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová
betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe
eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé
küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy
kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes
biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre
és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón
sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a
fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben,
mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem
lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe
menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá
tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni:
egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult
lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok
önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy
reggelre meghalok.

Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel,
szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban
bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem.
Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az
egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy
nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket
olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel,
királynő!“

Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda
úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben
volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az
éjszakára.




XII.  Ősz a multban.

Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok
kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott,
csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét
meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain
is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha
kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón
vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka
maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel,
mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.

Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe
beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba
könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen
ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth
kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban
Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest
égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente
beszélgettek.

Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha
imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton,
juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz
Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek
voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek
mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és
Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen
ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már
elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl
boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már
tudta, hogy miért rongyos.

Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház
előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében
ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra
megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal
nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a
lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük
mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy
talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin
mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli
udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a
karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad
sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet
talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt
felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a
szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a
bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé
fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt,
mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való
meghívást…

Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:

– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.

Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:

– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor
mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én
királyomnak.

Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta
a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert.
Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel
járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal
traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik
a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását
mindennap kiváncsian várta.

– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr
ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest…
Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és
kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli
Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott…
Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a
kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a
helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a
tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel
faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az
őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára
az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a
madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon,
ami a kedvesnek örömet okoz.

Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta
a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések
hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla
kimászott a bölcsőből.

– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el
a szokott időben…

Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király
ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni
piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda
úr ölébe tette.

– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak
gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.

– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.

Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta
és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a
búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte
menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött
mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek,
mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte
alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra,
vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is
elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben,
mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója
volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre
és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a
napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni
utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak
el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.

Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori
királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka
volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és
elgondolkozva nyitott be barátaihoz:

– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A
járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek
a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti
azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös
Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.

– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár
szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha
fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és
hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk
el az öreg úr mulattatására.

A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg
kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és
furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai
asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő
helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá.
A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át
Klárának.

– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.

A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke
bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján
ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame
fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a
bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután
vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat,
amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a
szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok
végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű
kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott,
amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban
erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a
tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből,
messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony
búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a
nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is
szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka,
stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta:
„Istenem!“

A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert
hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a
fátyol alatt:

– Néd csak!

A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke
bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és
rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a
helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek
a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi
divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan
olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt
ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az
ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor
feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az
elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt
csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.

Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén
lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,
mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg
megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól
barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:

– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
találnak.

A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az
alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén,
szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…

– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a
késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a
hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár
fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák
előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az
avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr
természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan,
falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame
méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető
cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal
bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:

– Fél óra múlva gyere értem, koma.

(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével
félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a
zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek
lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat
gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg
beálltával húzta föl a libériát.)

A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni,
hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér
ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a
kelleténél.

– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen
derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:

– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész
volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá,
megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem
volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a
legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban
odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom
beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a
mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
zongorázik.

A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag
rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta
gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e
dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán
tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a
zongorás poharát.

– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta
szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

Madame Louise hangosan nevetett:

– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a
nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog
az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.

A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz
Bélát rossz szagú szivarkájával.

– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.

Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort
pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban
fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:

– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban
még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a
kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg
Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat
tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia
szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky
verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem
idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül
kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és
színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a
belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a
párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat.
Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:

– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó
házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a
leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek,
amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a
költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

Szilveszter úr hevesen intett:

– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a
mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust
Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra,
abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam
is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.

Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:

– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?

Rezeda úr elkomorodott:

– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.

A madame bánatosan mosolygott.

– Hány esztendős, fiatal barátom?

– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.

– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?

A férfi lesütötte a szemét.

– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az
Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az
embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda
úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.

Rezeda úr megsimogatta a homlokát.

– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy
költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A
haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni,
miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni…
Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

– A kisasszonyt?

– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy
régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre,
reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a
templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin
nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme,
amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a
szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit
megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az
Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta
öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni
megtanultam.

A madame összeráncolta a homlokát.

– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt…
bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az
imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság
néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem
meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok.
Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban
kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket
fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam
a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra
szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek
tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy
Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán
Haydn a kedvencem.

Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak
nyujtott.

– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az
életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a
maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet.
Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit
fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.

A madame megcukrozta a narancsot.

– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az
volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig
szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma
vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán
emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes
életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy
Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt
kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket
csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire
lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és
Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns
Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el
segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori
barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért
hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki
a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz
Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen
eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.

A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény
maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.

Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A
szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth
kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz
Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és
jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos
ápolónénék.

A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a
vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai
mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még
élek, meglátogatlak.

A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát.
Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.

– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.

Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden
megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.

– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen
szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra
gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink
dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy
téged.

Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.

– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert
Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt
jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony
podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz
visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához,
– mondta Szilveszter úr komoly hangon.

Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.

– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.

A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán.
Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is.
Megragadta a Rezeda úr kezét.

– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon
szeretnék újra színházat játszani.

– Elmégy?

– Elmegyek, mert nem tehetek mást.

Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.

– Isten veled!

Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr
kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette
arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a
másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.
Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

Aztán még egyszer megcsókolták egymást.

A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró,
könnytől nedves arcát az arcához szorította.

– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta
halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.

– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös
sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház
ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában
számtalanszor elmondta:

– Isten veled! Reggel papot hivatok.

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy
tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi
gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint
egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a
hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.




TARTALOM.

  Levél Kiss Józsefhez  7
  I.  Tavaszi vasárnap Budán  11
  II.  A színésznő és lába  36
  III.  Indiában rossz volt a termés  56
  IV.  A legbarátságosabb pesti ház  81
  V.  A vörös postakocsi megjelen  105
  VI.  Az utolsó nihilista  114
  VII.  A bécsi nők Pesten  126
  VIII.  Az álmok és a kártyák  137
  IX.  Anyégin  151
  X.  Estella  167
  XI.  A pillanatnyi elmezavar  188
  XII.  Ősz a multban  191


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


76 |eflső ablakán |felső ablakán]






End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***