*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62379 ***

KELET TÜNDÉR VILÁGA,

VAGY

SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.

ARÁB REGE.

Ali-bey után

FORDITOTTA

ORBÁN BALÁZS.

ELSŐ KÖTET.

KOLOZSVÁRTT, 1864.

KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.




ELŐSZÓ.

Az élet első szakában, midőn bölcsönkből kilépve, az észtehetség
megkezdi működését, legelébb a dajkáink elbeszélte mesék, tündérregék
azok, melyek figyelmünket megragadják, melyek a gyerek első sejtelmeinek
kedvencz tárgyai; s ki nem emlékszik vissza mintegy vallásos kegyelettel
a korra, midőn sarkon forgó aranyvárak, tündérkirályleányokkal
népesitett világot alkota magának a világösmeretről még csak homályos
fogalmakkal biró gyereki ész; ki előtt ne lennének édes visszemlékek
azon boldog előkornak ártatlan éldeletei, midőn egy ránczos arczu öreg
dajka elmondotta mese vala még vágyainknak netovábbja! S mindezen
regészet – mely talán egy népnél is Europában nincs inkább kifejlődve,
mint nálunk, mely egészen korunkig megtartá a csudás és
természetfelettiesség jellemét, mely nemtők, óriások, tündérek egy
egészen ismeretlen képzelt világát tárja fel – keletről veszi eredetét,
hol azok a nép száján most is keringnek; rege mulattatja a népet az aráb
tanyákon, a gazdagok szerályaiban, a szilaj beduinok sátrai alatt, a
karavánok éji tanyáin, zajongó városok hűs kávéházaiban; estve az édes
semmitnemtevésre összegyült lakosok bodor füstfellegeket eregetve,
elégülten hallgatják a Nakilok meséit, melyek egy csudás képzeti világot
tárnak fel, de a melyek gyakran a nép száján megmaradott történeti
eseményeknek s ezredéves hagyományoknak elburkolt s mesés alakot öltött
elbeszélései s mintegy előtörténelmei is.

S e modor, e csudás fantasticismus, e természetfelettiességbe
átmerengés, e vallásos mysticismus önti el a keleti s főképpen az aráb
irodalom minden termékeit is.

Egy ily, de a legtöbb keleti regéktől eltérőleg összefüggő egészet képző
s az európai irodalomban egészen ismeretlen gyöngyöt van szerencsém az
olvasó közönségnek – a keleti irodalomból – bemutatni „Kelet
tündérvilága, vagy Szaif Züliázán Szultán“ czím alatt.

Ez egy gyönyörü hősköltemény, mely az Iszlám ezen bolygó hősének
eseménydús életét tárgyalja.

Nagyszerü és csudás mű ez, valódi kincstára a keleti gazdag képzelődés
szülte szellemdús s ragyogóan könnyüded aráb költészetnek. Szaif
Züliázán, ki életét az elnyomottak, üldözöttek és szenvedők
fölsegélésére forditja, ki nemes szive ösztönétől vezetve bebarangolja a
világot, mindenütt segélyt és vigaszt nyujtva, mindenütt az igazság és
jogosság mellett harczolva. Szaif Züliázán a hősiesség és erényes
lovagiasság eszményképe, civilisator és vallásterjesztő egy személyben,
valóságos mythoszi kép, az Iszlámnak csudák bűv-környezetében tényező
Theseusa, Don Quichotte-ja, Rollandja, Garabonczás diákja, s azon becses
mű, melyben hőstényei adatnak elé, a nagy aráb nemzet alakulását s
történet előtti korát oly megható s elragadóan szép modorban adja elé,
hogy azt valójában az Iszlám Iliászának tekinthetjük, mely – véleményem
szerint – minden eddig ösmert aráb irodalmi müvet, még az annyira bámult
„Ezeregy éjszakát“ is képességben, költői becsben összehasonlithatlanul
felülmulja.

Hogy ki eredeti szerzője „Szaif Züliázán Szultán“-nak, nem lehet tudni.
Ali bey (a mostani Ali pasa-fővezér) szedte össze s adta ki igen kevés –
csak ismerősei- és barátainak küldött – példányban. Én szerencsés voltam
egy ily példány birtokába jutni, s azt azon reményben, hogy irodalmunk
viruló kertjébe egy becses és igen szép idegen virágot plántálok át –
leforditám szigoruan ragaszkodva az eredeti szöveghez s azon semmit sem
változtatva. S most, midőn az olvasó közönségnek átadom, azt azon szivem
mélyéből fakadó óhajtással teszem, hogy az által bármely szerény
szolgálatot tehessek nemzeti irodalmunknak, s a kedves olvasóknak pedig
egy mulatságos és élvezetes könyvet nyujthassak.

Lengyelfalva, 1863.

=Orbán Balázs.=

SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.




I.  A rahalai arábok.

Szaif atyja, szultán Züliázánnak végnapjai. Szaif születése és
neveltetése.

Régi ős időkben a tahhabia-aráboknak volt egy szultánjok, a kit
Züliázánnak neveztek, s a ki igen híres vala vitézségéről és
bölcseségéről.

Az általa kormányzott hatalmas törzs Dsedda város közelében tanyázott.

E népnek nem volt állandó lakása; tevéken hordott sátraik most termékeny
téreken simultak át, majd a völgyek mélyében nyugodtak vándormadarak
példájára, melyek ösztönszerüleg változtatnak helyet és éghajlatot.

E törzset ekkor rahalai aráboknak nevezték.

Egy este a szendergő szultán Züliázánnak álmában fényözönben ragyogó
tisztes öreg jelent meg, a ki igy szólt hozzá:

„Kelj fel szultán s intézd lépteidet kelet felé! Ezen útadat Allah
akarja. Tenéked egy nagy jövőjü fiad fog születni, a ki hivatva van egy
nagyon régi és tisztelt jóslatnak teljesitésére.“

A felébredett málik nem akart hitelt adni álmának.

Álom ez, mint a többi; a képzelődésnek játszi képei – mondá ő.

De következő éjjel az öreg újból megjelent s ismétlé szavait.

A málik ekkor sem akart hinni.

Végre harmadik éjjel is megjelent az öreg s komoly hangon monda:

„Szultán, tudd meg, hogy álmod nem az ördögtől, hanem Istentől jön.“

Ekkor eléhivatá vezérét Jattrábot s elbeszélvén háromszor látott álmát,
kérdé tőle:

– Mit szólasz ehez?

– Já![1] szerencsés málik – felelé Jattráb – én azt hiszem, hogy álmod
sokat jelentő, s hogy engedelmeskedned kell!

Vezérének ezen tanácsára a szultán rendeletet adott sergeinek és
alattvalóinak az indulásra. Felraktak holmit a tevékre, a szultán lóra
ült, lovagjai közé vágtatott s a Mindenható intését követve, kelet felé
indultak.

Útjok hosszas volt. Lakatlan puszták-, magas hegylánczolatok- és nagy
folyókon vezetett az át, míg végre elérték a szent várost, Mekkát, a hol
a khába van.

A lakosok kijöttek a málik elibe s állásához illő tisztelettel és
kitüntetéssel fogadták.

A városba bevonúlván, Züliázán megkerülte a khábát s rendeletet adott
seregeinek, hogy telepedjenek le, kinyugodni az út fáradalmait.

S midőn szultán Züliázán látná Mekkát és látná, hogy a khába mennyire
tisztelt az igazhivők előtt, kik közelről vagy távolról el kell hogy
jőjenek egyszer legalább életök folytán, hogy a szent templomot,
Istennek szentelt lakását meglátogassák; azon vétkes gondolat fogamzott
agyában, hogy ha ő ezen imaházat lerombolná s azt alapitandó városában
újból és ugyanazon anyagból fölépitené, akkor az ő városa oly
nevezetessé válnék, mint Mekka; khábájává lenne az a félvilágnak s
találkozási helye a hivőknek.

Alig villant át agyán a gondolat, a szultán fel akart kelni, hogy azt
hajtsa végre, de íme, nem tudott mozdulni; teste elveszté minden
érzékenységét és erejét.

Azonnal hivatá vezérét s igy szólt hozzá:

– Nézd, mi ért engem! Beteg nem vagyok és még sem tudok felkelni.

– Já, málik! te bizonyosan rosz gondolattal voltál a szent khába iránt.
Tudd meg, hogy Allah védi s nem engedi, hogy senki érintse azt.

– Úgy van, Jattráb! – viszonzá a málik – én le akarám azt rontani; de
ezzel a világért sem akartam Alláht sérteni, át akarám azt szállitni
épitendő városomba, hogy országom ez által nevezetessé és a világ
találkozási helyévé váljon.

– Bánd meg gondolatodat, málik! – monda a vezér – s erődet vissza fogod
nyerni.

S mihelyt Züliázán tervéről lemondott, tagjai visszanyerték
hajlékonyságukat; de ekkor azt hivé, hogy az egyszerü zsibbadás volt, s
ördögsugalta eszméje ismét megújult, s midőn azt végre akarta hajtani,
ugyanazon akadály gátolta. Újból bűnbocsánatért esdett Alláhhoz, s újból
visszaesett vétkébe; de harmadikszor őszintén megbánta azt s bement a
mecsetbe és imáját végezvén, gazdag ajándékokat tett a khába, annak őre
és a szegények számára.

Ezután pedig rendeletet adott népének az elindulásra.

Sok napokig homok- és sivatagokon útaztak elhagyott tájakon, melyek
végtelensége fölött ijesztő magány honolt.

Végre egy hónapi út után egy gyönyörüséges termékeny országot értek el,
hol éltető illatár terjedt mindenfelé. Zugó patakok frissiték a léget s
élesztének viritó zöldséget. Nagy és lombdús fák szegélyezték az útakat.
A fák koronáin a madársereg oly édes dalt zengett, mintha áldaná a
természet urát, hogy ezen szép és boldog helyen ada lételt nekiek.

A táj szépsége által elragadtatott Züliázán, vezérét hivatván, így
szólt:

– Ezen szép helyre akarom városomat épiteni: mit szólasz hozzá?

– Földnek ura! – felelt Jattráb – a parancsolat tiéd, az engedelmesség a
miénk; a mit te választasz, azzal mí elégültek leendünk.

A szultán rögtön mérnököket, kőmiveseket és ácsokat hivatott. A város
tervrajza rögtön elkészittetett. Nem sokára nagyszerü épületek
emelkedtek a folyam partjain s egy év mulva Züliázán egy nagyszerüen
szép városba vonult bé seregeivel.

A málik ekkor új hona belügyeit kezdé rendezni; városát tudta nélkül
Habesh és Zudán területén épité, Zudán egy nagy kiterjedésű, sok
kormányzóságra felosztott tartomány volt, uralkodója szultán Szaif Rád
(így neveztetett, hogy rád mennydörgést jelent és hangja mennydörgéshez
hasonló volt), kinek fővárosa a tenger partján fekvő Medinet-Adur volt,
s hadserege 800,000 főből állott. Ezen birodalmat lakó nép fekete volt s
egy Zahl-nak nevezett csillagzatot imádott.

Midőn szultán Szaif Rád értesült arról, hogy Züliázán az ő területére
telepedett, iszonyú dűhbe jött s összehivott vezérei- és tanácsnokaihoz
így szólt:

– Nó látjátok, az arábok ezen málikja elég merész volt országomba várost
épiteni magának. De én ellene vezetem hadseregemet, s ezen népsöpredéket
kiirtom a földről.

Ekkor vezére Szkárdion fölkelt s földig hajolván Szaif-Rád előtt, monda:

– Já, Azaman málik! ura a földnek – tudd meg, hogy meggondolatlanság
lenne az arábokat megtámadni, mert Noé átka teljesülhetne rajtunk.

– S mi az a Noé átka? – kérdi a szultán.

– Egy nap – felelé Szkárdion – a proféta Noé egy fa alatt aludt, csak
könnyü öltöny fedte nyugvó tagjait; fiai Sám és Hám, közelében voltak,
egy szellőcske föllebbenté a proféta köpenyét s őt meztelenűl hagyta.
Hám nevetve fakadt, Sám pedig felkelvén betakarta atyját; s midőn Noé
fölébredve megérté fiainak eljárását, fölemelvén kezeit az égre,
felkiáltott: Isten! Hámnak utódait tedd feketékké és Sám utódainak
rabszolgáivá. S mí nekünk, Hám utódainak, rettegnünk kell ezen átkot s
nem kell megtámadnunk az arábokat, kik Sámnak ivadékai.

– Ha ez így van – mond a szultán – hát minő tanácsot adsz nekem?

– Véleményem az lenne – felel Szkárdion – hogy egy szerencséltető
levelet s ajándékokat kellene küldeni az arábok szultánjának; ezen
ajándékok között lehetne egy elbűvölő szép rabnő, a ki mérget vinne
magával, a szultánt kellemeivel leigézvén megmérgezné, s mihelyt főnökük
halva lenne, az arábok elhagynák országunkat.

– Meg vagyok elégedve veled, vezér! – szólt Szaif-Rád – te jó tanácsadó
vagy s én követni fogom tanácsodat.

A szerencséltető levél és az ajándékok elkészittetvén, a szultán
háremjéből egy páratlan szépségű, ügyes, értelmes és ravasz rabnőt
választott.

– Já Kamaria, én téged ajándékba küldelek az arábok málikjának, kit el
kell csábitnod s megmérgezned, s ha ez neked sikerűl, háremem első
hölgyévé teszlek, s kegyelmem zápora fog rád omlani.

– Uram! én végrehajtom parancsodat, elcsábitom a málikot s szerelmeért
cserébe mérget fogok neki adni.

Egy testőr-tisztre bizták, hogy a szép rabnőt és az ajándékokat vigye el
az arábok málikjának s Szaif-Rád szerencséltető iratát adja át.

De Szaif-Rádnak volt egy más vezére Rif, egy tudomány kedvelő, sokat
olvasott s igazság szerető férfiu. Ő nem hitt a csillagokban, de azok
között élvén, kik azt hivék, nem nyilatkozhatott; az ő vallása az Allah
profétája Ibrahim által alapitott vallás volt s ohajtotta, hogy Noé átka
teljesüljön. Szaif-Rád ármánya sérté egyeneslelküségét, s titkon egy
futárt inditott az arábokhoz, egy levele által értesitendő málik
Züliázánt a veszélyről, mely őt fenyegeti.

Egy nap azt jelentik az arábok szultánjának, hogy egy tiszt által
vezetett csapat van a szerály-kapuban, a tiszt ajándékokat hoz a habeshi
máliktól s kéri, engedtessék meg, hogy az arábok szultánjának lábaihoz
vethesse magát.

Züliázán ez értesités után rögtön a fogadási terembe sietett s
testőrtisztjeitől környezett trónjára ülve rendeletet adott, hogy a
követet bocsássák bé. Ez földig borulva, átadta a rabnőt, ajándékokat és
szultán Szaif-Rád szerencséltető levelét; Züliázán nagy örömmel fogadta
azokat s főképpen nem tudta szemeit levenni a szép rabnőről, a kihez
hasonló szépet ő soha életében nem látott. Rendeletet adott, hogy a
küldöttséget kitüntetéssel fogadják, fölkelt, hogy a nőt háremjébe
kisérje, midőn Jattráb e szavakkal tartóztatá föl:

– Földnek hatalmas ura! hová méssz? A tanácskozásnak még nincsen vége.

– Megyek ezen rabnő után, ki bennem a legszenvedélyesebb s
ellenállhatlan szerelmet gerjeszté.

– Szerencsés málik! – felelé a vezér – felséged nem bizhatik egy
ismeretlen rabnőben, vagy nem kell-é nekünk mindég tartanunk a habeshi
szultántól?

És elmondá neki a Noé történetét. S míg a vezér ezen történetet
beszélné, egy más követet jelentnek. Ez Rif futárja volt, s mihelyt a
szultán Züliázán Rif levelét elolvasá, felkiáltott: Az ég tartson meg
téged, Jattráb! bár minden uralkodónak volna olyan szolgája, a milyen te
vagy. A mit nekem mondál, alapos. Olvasd e levelet, melyet egy hitünkön
levő ir.

Ekkor Züliázán a hárembe rohant villogó karddal kezében s így kiált föl:

Kamaria! téged azért küldöttek ide, hogy mérgeznél meg engemet. Ne
hazudj, mert halva vagy!

A nagyravágyó és álnok Kamaria észrevette, hogy a málik már szerelmes
belé, hogy ő kedvenczévé válhat s mindent nyerhet, ha az igazságot
leleplezi előtte; azért a szultán lábaihoz vetve magát, s hosszu
hajfürteit megtépve, szívhatóan monda:

– Világ hatalmas ura! ím itt van a mit hoztam. Én egy oly jó urat, mint
te, nem csalhatok meg.

Züliázán szeretettel emelé föl s háremébe vitte, hol nejei között a
legkedveltebbé lőn.

A máliknak eddig még nem volt gyermeke. Képzelhetni, mekkora volt öröme,
midőn nem sokára meggyőződék, hogy Kamaria érdekes állapotban van.
Azonban az apai örömet nem élvezheté, mert nem sokára terhes beteg lett
s érezvén, hogy végórája közelg, tanácsát összehivatá.

– Látjátok gyöngeségemet – így szólt vezéreihez – az gyógyithatatlan,
végórám közelg s nekem is át kell mennem a hidon, melyen a föld minden
halandó lakosainak át kell vonulnia. Ha Allah akaratja az, hogy elébb
meghaljak, mintsem egy fiam születnék, ajánlom nektek szeretett
Kamariámat, hogy ő legyen a tí szultánátok, míg a gyermek az uralkodási
kort eléri, s ha kit ő világra hoz fiu, és majd nagykorú lesz, ő legyen
a tí szultánotok; ha pedig leány lesz, a ki nőűl veszi, az legyen
uralkodótok.

Ekkor eléhivatá Kamariát, ajánlotta neki, hogy igazságos legyen
alattvalóihoz, legyenek azok gazdagok avagy szegények, s hogy soha
vezéreinek tanácsa nélkül semmit se tegyen.

Három nappal ez ünnepélyes nyilatkozat után Züliázán meghalt. Egész népe
megsiratta őt s az akkori idők szerint nagy tisztességgel és pompával
temették el.

Kamaria átvette a kormányt s kilencz hónap mulva egy fiut szült, szépet
mint a hold sugára. Soha ily bámulatra méltó szép gyermeket halandó nem
látott. Bal arczán a tahhabiai málikok sajátságos jegye volt, melylyel
minden maliknak születnie kellett. Midőn Kamaria meglátta szülöttét, az
anyai édes öröm helyett féltékenységet érzett szivében s így
elmélkedett: Hogyan, ez a gyermek vegye ki kezemből a hatalmat s én
szultánából újra rabnővé legyek?! nem, nem! ez nem fog megtörténni,
inkább haljon meg e gyermek! s dühöngő őrültségében egy kardot ragadott
s az ártatlan teremtésnek rohant; midőn a dahia (bába) feltartóztatá,
mondván:

– Mit akarsz, fejedelemnő! mit vétett neked ez a gyermek?

– Én azt akarom, hogy a hatalom mindég az én kezeimben maradjon s ha ez
a gyermek életben marad és felnő, kiragadja kezemből a hatalmat a
szultánsággal együtt.

– De ha te ezen gyermeket meggyilkolod, én közhirré teszem, s te
élteddel lakolsz bűnödért; aztán ki mondja, hogy e gyerek élni fog, –
gyenge szárnytalan lepke ez, melyet a szélnek egy fuvalma is
megsemmisithet. A hatalom megtartása iránti remény még nincs elveszve.

Kamaria engedett a bába bölcs tanácsának s egy dajkát hivatott.

A gyermek születésének negyedik napján a vezérek ohajtották látni leendő
szultánjokat s Kamaria kénytelen volt a gyereket a tanács és a népnek
bemutatni. A fiatal herczeg arany himzetes bársonyba volt takarva, a
vezérek földig hajolva vonultak el előtte s a nép hangos kiáltással
üdvözlé őt, mint törvényes szultánt.

Az ünnepély alatt Kamaria alig tudta visszatartani féltékenységének
dühét s a hárembe visszatérve, dühösen ragadta meg gyerekét és
fölkiáltott:

– Nem, nem! te nem fogod soha az én helyemet elfoglalni. Történjék bármi
velem, de én nem ápolhatom, nem nevelhetem azt, a ki hatalmam elrablója
lesz, – s másodszor is meg akará gyilkolni gyerekét, midőn a bába újból
megakadályozá, mondván:

– Já! urnője a földnek, szenvedélyed téged elvakit, vétkes tetted nem
lesz eltakarható; tudni fogja azt mindenki.

– Mindegy; meg kell halnia!

– Hallgass meg asszonyom – mond a bába – ha megengeded tanácsot adnom,
véleményem szerint, a meggyilkolásnál van egy sokkal okosabb mód a
gyereket lerázni nyakadról, t. i. vigyük őt egy elhagyott puszta helyre
s hagyjuk ott. Ha megél, Allah akarta hogy éljen; ha meghal, legalább
nem gyötör lelkiösmereted, hogy saját gyermekedet meggyilkoltad.

A fejedelemnő elfogadta ezen tanácsot s az éj beálltával lovakat
nyergeltetett maga és a bába számára; két nap és két éjjel mentek, míg a
pusztát elérték, azon végtelen homok sivatagot, melyen semmi emberi lény
nem lakott, a hol a tenyészetnek semmi jele nem mutatkozott – kivéve egy
lombdús s a homoktenger közepette egyedül álló fát. Kamaria és a bába
megállottak e fa alatt s az alvó gyereket a homokra fektetve, feje alá
egy aranynyal telt ezüst erszényt helyeztek, karjára egy drága gyöngyös
karpereczet kapcsoltak s azután lóra ültek és elnyargaltak.

Az elhagyatott szegény gyerek kevéssel azután mosolyogva ébredett s nem
sokára éhséget érezvén, sirni kezdett, de az ég ura őrködött az ártatlan
felett: egy gazellának kicsinyeit egy vadász elragadta, míg az anya
füvet keresni távozott, s midőn visszatérve kicsinyeit nem találta,
nyargalni kezdett mindenfelé a homok-pusztán bőgve keresvén, s egyszerre
kettős fájdalmat érezve, kölykeinek elvesztését s tejtölt tölgyét
fájlalván. Ezen nyargalásában éppen a gyerek felett állapodott meg; az
éhségtől kínzott gyerek emlőit szájába fogván, szopta; az állat pedig
azt hivén, hogy kölykét találta fel, mozdulatlanúl maradott helyén, míg
a gyerek jóllakván elaludt, s ezután napjában többször visszatért tejet
és ápolást nyujtván a szegény elhagyott gyermeknek s így a pusztai
gazella anyai ösztöne megmenté az anyjától elhagyott gyermeket.

Egyszer a gazella a vadászok hálójába került; de sikerülvén
kibontakoznia, eliramodott. A vadász követte és lest állott reá; s íme,
látá hogy a gazella a lombdús fa alatt megállapodik s a csecsemőnek
táplálékot nyujt; közeledve, megpillantja a szép gyereket, fölvevé azt a
mellette levő erszénynyel együtt s visszatért Habesh tartományában levő
városába.

Ottan málik Efrah szerályába ment, ki kormányzója volt a szultán
Szaif-Rád birtokaihoz tartozó tartománynak. Malik Efrah vezérét
Szkárdisnak hivták s ez testvére volt Szkárdionnak, Szaif-Rád vezérének.
Midőn a málik a vadász elbeszélését végig hallgatta, a gyereket átvéve
térdeire helyezte s figyelmesen kezdette vizsgálni. Oly szép volt e
csecsemő, hogy nem lehete meghatottság nélkül tekinteni reá; szép
szemeiben annyi értelem s oly búskomolyság kifejezése ült, mintha érezte
volna szerencsétlenségét s mint a málik szemlélgeté, szivében oly nagy
szeretetet érzett ébredni a csecsemő iránt, mintha saját gyermeke lenne;
hivatá vezérét s így szóla hozzá:

– Nézd ezt a gyermeket, nem csuda szépségü-é? s nézd ezen kis fekete
jegyet jobb arczán!

Midőn a vezér közelről megvizsgálná, az iszony és gyűlölet érzetével
kiáltott föl:

– Já, málik! ne engedd, hogy életben maradjon ez a gyermek; ő fia az
aráboknak, s tudod hogy nekünk mindég rettegnünk kell a Noé átka miatt.
Bizonyosan valamely törvénytelen szülött, kit anyja eldobott hogy
szégyenét eltakarja. Ölesd meg, málik! e gyereket; mert az ránk
szerencsétlenséget fog hozni.

– Hogyan, én ölessem meg ez ártatlan teremtést? – mond Efrah – s mi
roszat cselekedett az, hogy halált érdemeljen? Vadász! vedd a gyerekkel
talált erszényt, a karpereczet megtartom, mert az ismertető jel lehet
szülőinek fölfedezésére.

Alig távozék a vadász, málik Efrahnak hirűl hozák, hogy kedvencz nője
egy kis leányt szült. Fölvevén ekkor a kis fiut, háremébe vitte, a két
gyermeket összehasonlitandó egymás mellé fektette, s nézvén őket
észrevette, hogy leánykája bal arczán éppen oly jegy van, minő a fiunak
jobb arczán s hogy az éppen oly bámulandó szépségü volt mint a kis fiu.
Vezérét újból hivatván, így szólott hozzá:

– Nézd Szkárdis, minő hasonlók e gyerekek; nézd a jegyet, melyet mind a
kettő hord.

Midőn a vezér megvizsgálta a jegyeket, turbánját a földre dobta s
szakállát tépve fölkiáltott:

– Já, málik! ha valaha e két jegy Habeshben egyesül, mí meg leszünk
semmisitve s elseperve a földről; ezen gyerekek egyikének meg kell
halni, s ha te habozol azt tenni, én szultán Szaif-Rádot értesitendem,
hogy te palotádban nemzetednek legnagyobb ellenségét növeled és ápolod.

– Szkárdis! e leány szivemnek egy része, a fiunak bűnét nem látom s
büntetni nem fogom, azonban hogy félelmedet eloszlassam, beléegyezem
hogy azok elkülönzötten növekedjenek s hogy soha egymással ne
találkozzanak.

Egy kastélyt épittetett a kis fiu számára, kinek Veh Shilfala (a pusztai
szarvas fia) nevet adtak. A málik leánya a palotában növekedett, és
Sháma (szépség jegye) nevet kapott.

Mindkét gyerek gyorsan fejlődött erő és értelemben. Veh Shilfala,
növelésére küldött tudósok felügyelete alatt növekedett; nyelvekre,
fegyverforgatás- és lovaglásra tanitották. Tizenöt éves korában az ifju
már minden hadgyakorlatban kitünő volt, s minden lovat megült. Oly
gyakorlatok, melyek – azon korban nehéz és hosszu fegyverzettel
személyes mérkőzéssel folyt a harcz – igen bajosak voltak. Veh Shilfala
tanitói bámulták a lángészt, melylyel tanitványuk birt, az élénk
felfogást, melylyel mindent elsajátitott, az erőt és bátorságot, melyet
a testi gyakorlatokban tanusitott. Tizenöt éves korában már megmérkőzött
a leggyakorlottabb s leghiresebb harczolókkal; azon korban ismert
tudományok közül egy sem volt, melyben kitünő ismeretekkel ne birt
volna. Málik Efrah szerette, mint saját fiát, s büszke volt reá.

De minél inkább fejlődtek a fiatal nagy tulajdonai, Szkárdis vezér
lelkében annál inkább növekedett a gyűlölet és félelem érzete s szűnet
nélkül ismételte a máliknak, hogy addig míg az aráb közöttük van,
biztosságuk nem lehet, s addig fenyegetődzött, hogy testvérének ir, s
hogy Szaif-Rád-ot értesitendi, hogy a málik félve e fenyegetésnek
végrehajtásától, végre beléegyezett fogadott fiának eltávolitásába.

Volt palotájában egy igen távoli városból való harczos, kit Harrak
Eszedcsernek hivtak. Ez rendkivüli erővel s harczi gyakorlatokban nagy
kitünőséggel birt; képes volt egy lándzsa-döféssel a legkeményebb s
legvastagabb fát áthasitani. A málik e férfira veté szemeit, hogy
megmentse az árvát azon veszélytől, mely őt Habeshben fenyegette.

– Já, Harrak Eszedcser! te tudod hogy Veh Shilfalát saját gyermekem
gyanánt szeretem, vidd magaddal szülő városodba – én reád bizom; tanitsd
őt a hadtudományban; tanitsd mindenre, mihez értesz, mind addig míg
emberré lesz és magának pályát talál.

Harrak Eszedcser engedelmeskedett s rögtön távozva magával vitte Veh
Shilfalát s felügyelete alatt három évi gyakorlat s tanulmány után oly
felsőséget nyert, hogy nem volt harczfi, ki vele mérkőzhetett volna, s
tanitója is zavarban volt, nem tudva mire tanitnia, és mit tennie vele.

– Veh Shilfala – mondá egyszer neki Harrak Eszedcser – te már mindent
tudsz, – te oly erős és ügyes vagy, hogy a leghirhedtebb lovagokkal
megmérkőzhetel; még egyre kell hogy megtanitsalak, mit még ma
megkisértendünk.

S ezen beszéde után Veh Shilfalát egy rengeteg erdőbe vezeté, hol nagy
mennyiségű fát mutatott, melyek mind át voltak szúrva.

– Látod, e fákat mind én szegeztem át; megmutatom, miként kell azt
tenni. – Lándzsáját fölemelvén, visszalépett s megiramodva egy előtte
levő vastag fának hajtotta; de a fegyver a helyett hogy a fába furódott
volna, visszapattant s Harrak Eszedcser lábaihoz esett.

– Íme, ez életemben először történik velem. Ugy látszik
szerencsecsillagom leszáll s a tied fölemelkedik, Veh Shilfala! Lássuk,
vedd e kopját s kisértsd meg, jobban megtenni, mit én tevék.

Veh Shilfala felragadta a fegyvert s minden megerőltetés nélkül a
legvastagabb fának dobván, azt egészen átszegezte.

Midőn Harrak Eszedcser ezt látá, elhalványult s turbánját a földre
sujtva fölkiáltott:

– Oh, látom hogy te fogod Noé átkát teljesiteni. Fuss, nyomorult! távozz
e városból, miként távozál Habeshből; menj rögtön, mert ha nem,
megöllek.

– De, atyám! hová menjek én? – mond Veh Shilfala; nekem nincs menhelyem
sehol, nem ismerek senkit; s az ifju annyira elszomorodott, hogy könybe
lábadtak szemei; de Harrak Eszedcser nem engedé magát könyek által
elérzékenyittetni s e szavakkal inté:

– Ha még egy napig maradsz, a város lakóit értesitendem s te gonosztevő
módjára fogsz kivégeztetni. Fuss, szerencsétlen! távozz rögtön, menj a
hová tetszik, csak távozz!

S midőn látná Veh Shilfala, hogy nincs mit tennie, távozott sirva, nem
tudta hová megy s mit teszen.

Veh Shilfala 18 éves korában egy férfiu erejével, bátorságával s
értelmével, de gyermeki érzékeny szivvel birt; málik Efrahnál megszokta
volt az atyai gyöngéd szeretetet s midőn távoznia kellett, azon férfi
ragaszkodásába vagy legalább jóakaratjába helyezett reményt, kire sorsa
bizatott – most egyedűl állott a világon, mely neki végetlen magánynak
tetszett. Megindult s ment megnyugvás nélkül. Pusztákon ment át,
hegyeket mászott meg s lejtett le azokról. Néha ugy tetszett neki,
mintha az azelőtti napon átfutott útat követné; mert nem talált senkire,
ki neki az útat kijelölte volna. Éjjel nappal ment füvek- és gyökerekkel
táplálkozva s a mint a világ terjedtebb tért nyert, azon mértékben az ő
fájdalma is mélyebbült; mert a láthatár mindég ugyanazon helyen állott,
mintha vele útaznék, hogy mindég azon magány- és elhagyatottságban
maradjon.

Sok napok után végre ugy tetszett neki, mintha egy nagy várost látna.
Felbátorodva közeledett s az csakugyan egy város volt, melyhez közeledve
ugy tünt fel előtte, mintha e helyhez régi elmosódó emlékek lennének
kötve; pedig mit ismerhetett a szegény elhagyatott gyerek, a ki éltének
legboldogabb korszakában is málik Efrahnál alig merte elhagyni
védnökének kastélyát.

Midőn a város falait megközelité, látta, hogy annak kapui zárva vannak s
hogy a falakra gyült népség a térségre tekint, a hol valami
rendkivülinek kell történni. A tekintetek irányát követve, Veh Shilfala
két egymás mellé helyezett sátrat fedezett föl s rögtön a sátrak elsője
felé irányzá lépteit, noha a népség eleget kiabált és intett, hogy oda
ne közeledjék. Ő sejtette, hogy ott valami titokszerünek, valami
iszonyatosnak kell történni, s bátorsága és nemes lelke ösztönzé, hogy
megjelenjék mindenütt a hol a gyengét az erős ellen segiteni kell.

Midőn a czélba vett sátorhoz ért, megállapodott hallgatózni egy perczig;
de nem hallván semmi zajt, fölemelé függönyét s nagy volt meglepetése,
midőn egy pamlagon ülő s keservesen siró fiatal leányt pillantott meg.

Veh Shilfala nehány perczig mozdulatlanúl vizsgálta a fiatal nőt, a ki
szép és nemes volt, de a kinek könyei záporként hullottak s kinek
fájdalma a legérzéketlenebb szivet is elrepesztette volna.

Veh Shilfala megjelenése felfüggeszté perczre a nő fájdalmát,
figyelemmel kezdé vizsgálni a szép ifjut s ugy tetszett neki, mintha a
sírjából feltámadott, megfiatalodott és fényözöntől körülövedzett Juszuf
patriarchát látná. Ez a két fiatal egykorú lehetett, egyik olyan szép
volt mint a másik, s így egymásra nézve ugy tetszett nekik, mintha
ismernék egymást, mintha egy jobb, egy szebb világban már találkoztak
volna s szemeik sugarain kinyargalt lelkeik egyesültek a szerelem
oceánjában.

Veh Shilfala a szép ösmeretlenhez közeledett s mélyen meghajtá magát.

– Életemnek lelke! ki vagy te? – kérdé – és miért sirsz?

– Hát te ki vagy? – felelt a nő.

– Én egy szegény idegen vagyok, a ki Istennek földén útazik, nevem Veh
Shilfala.

– Engem pedig Shamának hivnak; málik Efrah az én atyám.




II.  Mukhtatif az óriás.

Szadun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában.
Győzelme s visszatérése málik Efrah városába.

A mondottakból sejthetők, hogy az a város, melyhez Veh Shilfala ért, nem
volt más mint málik Efrah városa, s míg az egymásról rég nem hallott
fiatalok elbeszélik gyerekéveiknek apró történeteit, mí elmondjuk mi
történt a városban, mióta Veh Shilfala elhagyta azt.

Midőn málik Efrah, vezére Szkárdis fenyegetéseinek engedve s
kormányzósága elvesztésének félelmében eltávolitá Veh Shilfalát,
egyetlen leányára ruházta át mindazon szeretetet, a melylyel az ifju
iránt viseltetett s Sháma egyikévé lett a legtökélyesebb nőknek. Ő
kitünő vala értelem- és erőre nézve, ugy a női kellemek- mint a hadi
tulajdonokban; mert ez időben a nők éppen ugy tanulták a vívást és a
harcztudományt, mint a férfiak s rövid időn a herczegnő mindazon
tökélyekkel birt, melyekkel egy uralkodó leányának birnia kellett. Nem
volt lovag, a ki lovat több kellem- és ügyességgel vezetett volna mint
ő, és a fegyvereket jobban forgatta volna mint ő.

Sháma egy gyöngéd nő alakjával, de egy hős hatalmával birt. S azért
Szkárdis gyűlölete Sháma ellen szinte oly nagy volt, mint az arábok fia
ellen. Nem gondolhatott remegés nélkül azon veszélyre, mely honát
fenyegeté, ha valaha a két szerencsétlen jegyet viselő lény egymással
egyesül; s e legyőzhetetlen rettegéstől vezettetve, egy öreg
kuruzsolóhoz ment, ki a közönséges emberek előtt rejtett dolgokat
ismerte, s elbeszélvén nyugtalanságait, megkérdé: nem ismer-é módot,
hogy Habesh-t Sháma jelenlététől megmentse.

– Semmi se könnyebb ennél – felelt az öreg jós – hozz nekem egy
serpenyőt tele parázszsal!

S midőn a szénparázs meggyujtatott, az öreg lángoló fehér port dobott
reá s ismeretlen nyelven bizonyos szavakat mondott. Alig végezte a
műtételt, a szoba falai megnyiltak s egy félelmes nagyságú s iszonyuan
rút óriás jelent meg.

Meg kell jegyeznünk hogy ezen korban a természet feletti lények (a jó és
rosz) gyakran mutatkoztak az emberek között, s közvetlen érintkezésben
voltak velök. Ezen nemtők használtak egyiránt megbüntetésére a
roszaknak, felbátoritására és felsegélésére a gyengéknek s az igazhivők
védelmére a vész perczeiben s később, midőn Mohamed látnok az emberekhez
küldetett, tevékenységök, hitök elvei a szent könyvbe irattak meg s
ekkor a nemtők közbejövetele szükségtelenné tétetvén, Isten a népek
közötti megjelenésöket megtiltá.

Az emlitett félelmes óriás neve Mukhtatif (elragadó) volt s megjelenvén,
kérdé az öregtől hogy miben lehet szolgálatára.

– Mukhtatif, én neked rendelem, hogy rögtön málik Efrah városába menj –
mondá az öreg – s odaérkezve hullass tűz- és kőesőt a lakosokra s midőn
haragodnak okát tudakolandják, mondjad, hogy te Shámát, a málik leányát
kéred s hogy hét nap gondolkozási időt hagysz nekik, s ha akkor
kivánatodat nem teljesitik, szétzúzod házaikat, eltiprod gyermekeiket.

– Értem uram! – felelt az óriás – akaratod teljesitve lesz.

És a fertelmes óriás tűzfelhőbe burkoltan, megérkezett málik Efrah
városához s tüzes kőesőt hullatott a városra. A megrémült lakosok
megpillantván az óriást, kérdezték hogy mit akar.

– Shámát, a málik leányát. S ha nem teljesititek kivánatomat, házaitokat
szétzúzom, gyerekeiteket megölöm; hét nap alatt készitsétek el, hogy
visszatértemkor legyen a városon kivül egy sátorban egyedül és
ünnepélyes nászöltözetben!

Hallván ezt a lakosok, tömegestől a málikhoz mentek s elbeszélvén a
történteket, kérték hogy az óriás kivánságát teljesitse, jobb levén hogy
egy szenvedjen mint mindnyájok.

E hirre a málik magán kivül sietett háremébe, hogy nejével közölje a
szomoru hirt, kinek fájdalma sikoltásokban tört ki. A két szerencsétlen
szülő kétségbe volt esve a hét napon át.

Szkárdis örömtől ragyogott. A hetedik nap elérkeztével két sátor
vonatott a városon kivül. Egyikbe az ünnepélyesen öltöztetett Shámát
helyezték, a másikban a málik és neje várták az óriás érkeztét.

Igy állottak a dolgok Veh Shilfala megérkeztekor Sháma sátorában, s
midőn a fiatal leány elbeszélte Veh Shilfalának a történteket s
hozzátevé:

– Szememnek világa! távozz, mielőtt az utálatos óriás megérkeznék, mert
téged is elragadna s mind a ketten el lennénk veszve.

– Téged elhagyni! – kiált föl ez – Isten mentsen ily gyávaságtól, inkább
ezerszer meghalok, mintsem ezen szörnynek oda engedjelek!

S hiába könyörgött Sháma a puszta fiának, hogy ne veszélyeztesse életét.
Ez szilárdúl állott határozata mellett, hogy maradni és őtet védni
fogja.

E közben egy felhő emelkedett a láthatáron s oly sebesen növekedett,
hogy nem sokára a nap világát is elsötétitette.

Látni lehetett e felhőben az óriást, a ki lábával a puszta homokját
érinté, míg feje az ég felhői között veszett el. Bizonyos távolban a
roppant szörny kibontakozott felhő burkából, egyenesen Sháma sátrának
tartott; oda érve, megragadta annak csúcsát s gyerekjátékként fölemelve,
egy gúnyos tagmozdulattal háta mögé dobta.

De midőn az ifjut az egyedül hitt Sháma mellett megpillantá, félelmesen
összeránczolt szemöldökkel kiálta föl:

– Ho, hó! bitang, anyától eldobatott gyerek, mit keressz szép mátkám
mellett? Távozz rögtön, mert ha nem, eltiporlak.

S ezt mondva, kinyujtá karját, hogy Veh Shilfalát – miként tevé a
sátorral – fölemelje. De ez magában az Allahtól szeretett Ibrahimnak egy
imáját elmondva s hangosan béfejezve, hogy „Allah egyedül hatalmas“ –
kardjával odasujtott s legvágta az óriás kezét.

A szörny iszonyu keze lábaihoz esett s ekkor az oly iszonyut bődült,
hogy a föld rengett belé s azután az ifjunak mondá:

– Bitang! te engem megöltél. Ha csak egyet léphetnék, nem élnél egy
perczig.

Ezzel összerogyott s vér helyett füst és lángok környezték (mert a
nemtők teste tűzanyagból van alkotva).

A város lakói nagy ünnepet rendeztek az ifju hős tiszteletére. Málik
Efrah atyai gyöngédséggel ölelte meg őt, s Sháma anyja nem tudta hogyan
fejezze ki háláját és boldogságát.

A tett szolgálat jutalmáúl a málik Veh Shilfalának egy kastélyt
ajándékozott s egészen feledve régi félelmeit, nagy-tanácsában egy
helyett adott neki. Igy Veh Shilfala mindennap láthatta a herczegnőt s
viszonyos szerelmök naponta gyöngédebbé s szenvedélyesebbé lett.

Sháma már régóta várta, hogy Veh Shilfala a máliktól kezét megkérje; de
az ifju e lépésre nem látszott elhatározottnak. Végre e feletti
bámulatát nem rejthetvén, így szólott hozzá:

– Szivem szerelme! nem te ragadál-é ki engem a legiszonyubb helyzetből?
nem te tetted-é atyámnak a legnagyobb szolgálatot? hiszed-é, hogy ő
téged eléggé jutalmazhat? s hogy bármit kérnél is tőle, ő azt
megtagadhatná? Veh Shilfala, te tudod, hogy mennyire szeretjük egymást.
Miért van mégis, hogy te mindeddig nem kértél meg engemet?

– Imádottam! én csak téged ohajtlak nőműl; de én egy szegény üldözött
árva vagyok s félve egy tagadó választól, mely szivemet zúzhatná szét,
nem mertem a máliktól oly nagy megtiszteltetést, oly nagy nem érdemlett
boldogságot kérni. De most általad fölbátoritva, még ma estve elmegyek
és megkérem kezedet.

Elment tehát Veh Shilfala a málikhoz azon szilárd elhatározással, hogy
föltárja előtte szive érzelmét; de valahányszor ezt akarta tenni,
bizonyos félelem visszatartá őt s végre távozott a nélkül, hogy egy
szóval érintette volna azt.

Alig érkezett haza, a herczegnő hozzá sietett s monda neki:

– Veh Shilfala! te nem merted megkérni atyámtól kezemet.

– Nem, de holnap habozás nélkül megteszem.

Sokáig elbeszélgettek ezután szerelmökről s a boldogságról, mely reájok
vár; végre Sháma távoztakor mondá:

– Igyekezz holnap bátrabb lenni, mert többé ily bizonytalanságban élnünk
nem lehet.

Következő nap Veh Shilfala a tanácsba ment, hol a málik is jelen volt;
de ekkor még félénkebb, még zavartabb volt mint az első nap. Estve Sháma
hozzá menve, monda:

– Valójában azt hinnék, hogy az én kezemet megkérni szégyen. Hát Veh
Shilfala az, ki egy szótól remeg? ha így van, akkor fátyolozza el
arczát, mert többé nem fogják bátornak mondani.

A herczegné annyira sértette gúnyos modorával az ifju arábot, hogy egész
éjjel nyugtalan volt, mintha égető homokon feküdnék s más nap sietve
ment a vezérek tanácsába; de midőn a málikot üdvözlené, előtte állva
maradott a nélkül, hogy egy szót képes lett volna kimondani.

Málik Efrah észrevevén zavarát, bátoritó gyöngédséggel mondá neki:

– Fiam! látom, hogy valami közlendőd van; beszélj bátran!

– Igen, nagy málik atyám és uram – mond végre az ifju – én azon
szándékkal jöttem hozzád, hogy leányod Sháma kezét megkérjem. Méltó
vagyok-é uram, hogy vejeddé legyek? kegyes leendesz-é beléegyezéseddel
megtisztelni?

A jelen levő Szkárdis hallván e szavakat, turbánját földhöz vágta s
szakállát tépte.

– Im, itt van – kiálta föl – itt van, a mitől mindég remegtem, a mit
előre láttam. Ezen két egy jegyű egyesülend Habesh-ben és mí
menthetetlenűl veszve vagyunk.

A málik ekkor fővezéréhez fordulva, monda, félelmeid álomlátások. Miként
félhetnénk attól, a ki minket megmentett? Miként tudnám én megtagadni
leányomat attól, a ki a szörnytől megvédte őt? Ha ismernék ennél nagyobb
jutalmat, azt is készséggel adnám neki.

– Málik, felelt Szkárdis, engedd hogy én vezessem ez ügyet. Az ifjut
útasitsd hozzám. Én kötelezem magamat, hogy mindnyájunkat kielégitő
választ adok neki.

Ekkor a málik az ifju arábhoz fordula:

– Fiam! – ugy mond – kérésed természetesnek és jogosnak találom s én nem
tagadom meg azt tőled; de tudd meg, hogy a málikok leányai a vezérek
előleges beléegyezése nélkül nem adhatók férjhez; azért fordulj
fővezérünk Szkárdishoz s én nem kétlem, hogy ő kérésed meghallgatja.

Veh Shilfala engedelmeskedett s a vezérnek is ismételte azt, mit a
máliknak előbb mondott.

– Beh, beh![2] – felel Szkárdis – ki kérhetné jogosabban a herczegnő
kezét, mint te! de Szidi, a málikok leányai nem olyak, mint a
népleányok! azokat nem arany- és ékszerekkel vásárolják meg, hanem
dicsőség és hős tettek jutalmául nyerik el. – Ez a nászajándék, melyet a
málikok leányai követelnek. Mi tehát a mi szép herczegnőnk
nászajándékául Szadun Eszendcse (fekete Szádun) fejét kérjük. Hozd el és
akkor férje lehetsz a bájos herczegnőnek.

– Igen jól van – felelt Veh Shilfala – én ez ember fejét el fogom hozni.

A tanács eloszlása után Sháma Veh Shilfalához ment.

– Szerencsétlen! – kiálta föl – mit tettél, miért igérted Szadun
Eszendcse fejét, a nélkül, hogy tudnád ki az. Tudd meg, hogy az egy
iszonyatos vad lény, s a vezér csak azért kérte fejét, hogy téged általa
megölessen. E rémes fekete szörny iszonyatos rabló, a ki rettegésben
tartja egész Habesh-t és éppen oly erős, oly bátor, mint a minő
kegyetlen és rút. Még eddig senki sem tudott vele mérközni, s a nagy
szultán Szaif-Rád gyakran küldötte ellene leghősebb harczosait, de egy
se tért közülök vissza. Ez a rabló főnök 80 négernek parancsol, kik
közül mindenik képes 100 emberrel megmérkőzni s a hegyek keblében egy
magas sziklára épitett bévehetetlen s közelithetetlen várban lakik,
melyet soha egy málik sem kisértett ostromolni, tudván hogy ahoz
hozzáférni lehetetlenség. Íme, az a kinek fejét elhozni igérted!
Szkárdis mindkettőnknek vesztét akarja; meneküljünk együtt, menjünk egy
más országba, hol szerencsésebben mint atyám házánál – együtt zavartalan
boldogságban élhetünk.

– Herczegnő! – felelt Veh Shilfala – Allah mentsen attól, hogy én téged
gyávaság és háládatlanság bérén birjalak. Soha Sháma! Kezedet
dicsőséggel fogom elnyerni; én hozzád méltó akarok lenni.

A herczegnő látva, hogy fiatal barátja kérelmét miként fogadja, sértődve
hirtelen távozott a nélkül, hogy visszanézne.

A herczegnő ily haragos távozása után Veh Shilfala nyugtalan és békétlen
lélekkel, hiában keresett egy órai álmot; nem engedett lelkének
fölhevülése percznyi nyugalmat. Fölkészitteté tehát harczi ménét,
felövedzte fegyvereit s viradat előtt távozott, a nélkül, hogy valakitől
búcsut vegyen, a nélkül, hogy tudja merre intézze lépteit, Szadun
Eszendcsét feltalálandó.

Már jó messzire haladott, midőn dél felől egy egészen vasba burkolt
lovagot pillantott meg, a ki feléje vágtatott, s midőn húsz lépés
távolságra ért, megállott, csatára felhivólag s azután reá rohant egy
erőteljes kopja döféssel. A mint Veh Shilfala e döfést felfogta, láthatá
hogy ellene egy gyönyörű szép lovon űl s azt oly ügyesség- és
otthonossággal kormányozza, mihez a hadtudományban nagy jártasság volt
szükséges. Ekkor a két lovag között erős elszánt viadal kezdődött. Egy
óránál tovább szikrazápor pattogott a kardok és paizsok között s Veh
Shilfala gondolta magában: Íme, egy harczos, a ki már elég dolgot ad
nekem, miként harczolandok én Szadun és 80 négere ellen? s talán egy
perczig szemrehányást is tett merészségeért magának; de végre e percznyi
habozást megbánva, oly élénken rohant ellenére, hogy sarkantyuik
összeértek. Ekkor megragadva a lovagot, övénél fogva a földre akarta
dobni, midőn ez felkiáltott:

– Ne tovább, Veh Shilfala! te megbánnád azt!

Az ifju előtt e hang ismeretesnek tetszett. S midőn az sisakrostélyát
fölemelé, Veh Shilfala maga előtt látá mátkájának szende szép arczát.

– Sháma! – kiálta föl ez – te teszed ki magad csapásaimnak! miért? mi
czélból angyalom?

– Miért? – felel a herczegnő – irántad való szeretetből; mi czélból?
azért, hogy megpróbáljam bátorságodat, hogy tudjam ha képes vagy-é ama
hősök ellen vívni? most már ismerem hősiességedet s a vívásbani
jártasságodat; tudom, hogy megijeszteni, visszarettenteni semmi nem fog,
– csak félek a veszélytől, melybe e rettenthetlen bátorságod vezethetne.
Engedd, hogy veled menjek, Veh Shilfala! s mi ketten ki fogunk játszani
minden ármányt, legyőzünk minden veszélyt.

– Nem, nem! az nem lehet, Sháma! mentsen az ég, hogy kedves életedet
veszélynek tegyem ki, s másfelől ha te velem jőnél, nem mondhatnák-é,
hogy ha Sháma vele nem lett volna, sikert nem mutathatna fel.

Az ifju herczegnő látva, hogy Veh Shilfala minden kérelmének ellent mond
s hogy tántorithatlan föltételében, – bús szívvel tért vissza; de
távozva, könyeit nem tartóztathatá s felkiáltott:

– Istenem! tudod, hogy én őt miként szeretem, ismered azon áldozatot,
melyet ezen szerelmemért tettem; most ő megtiltja osztoznom a
veszélyben, melyre magát érettem kiteszi. – Istenem, hozd őt bajba, hogy
segélyére siethessek, hogy ragaszkodásom s feláldozó szerelmemről
meggyőzhessem!

Ez ima után sirva folytatta útját, azon gondolkozva, hogy mit tegyen.

Veh Shilfala szintén ment ellenkező irányban, három napig folytonosan
homokdombok között haladott, s a negyedik nap alkonyán érkezett azon
magas sziklacsúcs alá, melyen Szadun Eszendcse fellegvára állott.

Ifju arábunk nappal nem mutathatván magát a vár közelében, elrejtőzött
egy hegyszakadásban. Az éj bekövetkeztével lódobogást s több ember
beszédét hallotta, kik a vár felé haladtak. Ezek az ő rejthelye mellett
vonulván el, gyalog követte őket; mert megérté, hogy azok Szadunnak a
várba visszatérő négerei, kik egy karavánt fosztottak ki s lovakat és
foglyokat vittek magukkal. Midőn a vár kapujához értek, Veh Shilfala a
foglyok közé keveredett s bément észrevétlenűl. A csapat egy magas
torony felé intézte lépteit, mely a főnök lakása lehetett. Ő követte
azokat a torony lépcsőzetéig s annak keskeny csigagrádicsán fel kezdett
menni; de midőn a 20-dik lépcsőt elérte, az magára felnyilt s egy mély
örvényt tárt fel. Ugyan ekkor két gyilok szökelt ki a fal ellentétes két
oldalából s Veh Shilfala összeszorittatva az örvény felé ragadtatott. E
helyzetében nem mozdulhatván, Alláhnak ajánlotta magát s szemeit égre
emelve monda: „Oh te, ki a szerencsétlenek, a benned bizók s hozzád
folyamodók imáját meghallgatod, nagy Isten! te egyedűl tudsz engem
megmenteni. Midőn ezen szavait elmondaná, ugy tetszett, mintha valaki a
lépdéken fölfelé jőne; nem sokára közelében volt mondván:

– Szalamalik iza! forisze azamán! – Üdvöz légy világ nagy hőse! – S
ösmeretlenünk a pokoli tőrök közül kiszabaditván fiatal arábunkat,
hozzátevé:

– A harcz oroszlánja csak ily módon győzethetik le s lásd Veh Shilfala!
én mégis megmentettem életedet.

Az ifju újból mátkájára ismert s meglepetve fordult hozzá:

– Sháma! hogyan történhető, hogy te velem egyszerre itt légy?

– Midőn elváltunk egymástól, én lépést haladtam imádkozva és sirva; de
nyugtalanságom és szerelmem nem engedték, hogy téged elhagyjalak s én
visszafordulva, téged távolról mindég követtelek. E várba épp azon módon
jutottam bé mint te s lásd barátom, jóltettem hogy szivem sugallatát
követém s most még akaratod ellenére is veled maradok.

E kényes helyzetben Veh Shilfala átlátta hogy nem lehet ellenkeznie, s
hogy a bátor nő önelszánását vissza nem útasithatja. Felindultak tehát a
lépcsőkön; de most elővigyázattal haladtak: minden lépcsőt előbb
megpróbálva, mielőtt ráléptek volna. Fenn egy kis kerek ívezet alá értek
s előttük egy kettős szárnyú ajtó állott, melynek egyik szárnya fel
levén tárva, nagy kúppal ellátott mecsetszerű terembe pillantottak, mely
egy függő lámpa által volt világitva; Szadun ott ült négereitől
környezve.

Nem sokára a barbár főnök mennydörgő hangját viszhangozták a kúp
ívezetei:

– Mit tettél a foglyokkal? – szóla egy bejövő négerhez – lelánczoltad-é
jól börtöneikbe, mielőtt feljöttél számot adni nekem kiküldetéstök
eredményéről? – ha csak egy is elszabadúl közülök, tudod hogy mindnyájan
menekülnek. Egyik menjen le megnézni, hogy minden rendben van-é s hogy a
kapunál őrködnek-é?

Midőn egy néger a többiektől elválva a lépcsőzet felé indult, Veh
Shilfala halkan mondá a herczegnőnek:

– Íme egy ember, ki erre jön, midőn előttem elhaladna, én megölöm s te
dobd le a lépcsőzeten.

A néger a kerek ívezet alá érvén, midőn lábát az első lépcsőre tette,
egy kard villant fel a sötétben s feje tolluként esett le. A herczegnő a
testet fölvéve, levitte a lépcsőzeten.

Szadun Eszendcse sokáig várta küldöttének visszatértét; de az nem
érkezvén, egy másodikat inditott el, kivel éppen az történt, mi az
előbbivel. Látva, hogy ez sem tér vissza, Szadun kételkedni kezdett,
hogy valami rendkivüli történik s nyugtalanúl fölkelve, monda
környezőinek:

– Menjünk le mindnyájan, jertek velem valamennyien!

A négerek mind fölkeltek, hogy főnökjöket kisérjék s midőn Szadun a
terem ajtaját átlépte, észrevette az ifju harczfit, a ki kihivólag
állott elébe.

– Mondtam ugy-e, hogy valaki itt van, és te vakmerő ifju, ki vagy és mit
mivelsz itten?

– Én Abdun Allah (isten szolgája) vagyok s fejedet akarom leszelni! –
felelt Veh Shilfala.

– Az én fejemet? és miért? – kérdé Szádun.

– Tőlem kérték, hogy nászajándékúl vigyem Sháma herczegnőnek.

– Ki az atyja ezen herczegnőnek? kérdi a vad.

– Málik Efrah.

– Ha, ha, ha! Az a málik nem talált valami jobb kivánni valót fejemnél?
de mivel te bátor ficzkó vagy, mint látom, mí vívni fogunk ketten s ha
győztes leszesz, fejemet elviended, mivel kivánták tőled, s megtiltom,
hogy ez ügybe senki se merjen avatkozni!

A két küzdő lement együtt. Szádun Eszendcse felölté fegyverzetét,
leereszté sisakrostélyát s Veh Shilfalától követve a vár udvarára
sietett. Itt iszonyatos harcz kezdődött köztük: vágásaik hatalma oly
nagy volt, mintha két hegy ütődnék össze, vagy két tengernek egymás
ellen bőszült hullámai csattognának. Azonban sem az egyik sem a másik
helyéből kimozdittatni nem engedé magát. Valahányszor az egyik egy
cselvágást tett, a másik azt előre látván és felfogván, egy más ravasz
vágással felelt, mely hasonlólag kivédeték. Valahányszor ez egy kaput
kinyit, a másik azt beteszi. A hegyek viszhangzák fegyvereik zaját s
paizsaik visszatűkrözék a nap sugarait, mert bár ők a vívást viradatkor
kezdették, a nap most az égi kúp középpontjára ért föl.

Ekkor eldobták a nehéz fegyvereket, miként már eldobták volt a kopjákat
s szablyákat ragadtak. Veh Shilfala sujtott előbb, de Szádun felfogta s
kibontakozva, oly hatalmas vágást intézett Veh Shilfala ellen, hogy
ennek paizsa két darabba esett. A néger vágásokat intézendő volt az ifju
ellen, ki azt többé felfogni nem tudta, midőn Sháma látván Szádun
gyávaságát, egy nyilat lőtt ki, melylyel éppen a kardot tartó kezét
találván, az a fegyvert leejtette.

Akkor Veh Shilfala fölvevé Szádun kardját s visszaadta neki, mondván:

– Forisze Azamán (világ nagy hőse)! ne félj, nyugodj egy perczig s
azután a harczot folytatjuk.

– Ki az, a ki engem megsebzett? mond Szádun.

– Annak Sháma herczegnőnek kell lenni – felel Veh Shilfala.

– Hogyan, a herczegnő itten van? én szeretnék vele beszélni, kérd hogy
jőjön ide!

Az ifju távozott, hogy őt felkeresse, midőn a herczegnő Szádun előtt
termett.

– Atyád – szólt ez – nem talált az én fejemnél e földön méltóbbat, hogy
ez ifju hőstől épp azt kérte?

– Annál bizony méltóbbat és nagyobbat kérhetett volna – felelt Sháma.

De mátkája félbeszakitá, mondván Szádunnak:

– Vedd fegyvered, hagyjuk a női beszédet s folytassuk a harczot!

– Ma ád Allah! (mentsen Isten) – kiálta fel Szádun Eszendcse, – hogy én
veled mérközzek. Én elismerlek téged: te a világ legelső hőse vagy, mert
te a nagylelküséget a bátorsággal páritod. Ha engem barbárnak hivtak,
annak oka az volt, mert soha olyan férfira nem találtam, mint te! – s
folytatá térdre esve az ifju aráb előtt: – Tőled fejemet kérték, vedd el
azt, az a tied.

Hallván e beszédet Veh Shilfala, nemes és bizodalomdús lelke egészen meg
volt hatva s messze dobva magától szablyáját, monda a négernek:

– Kelj föl Szádun Eszendcse! mert e percztől fogva ugy ezen mint a más
világon testvérem leendesz. Szkárdis vezér kivánjon más nászajándékot; a
te életed biztosságban lehet én tőlem.

– Uram! – mond Szádun fölkelve – két dolgot kérek tőled: egyik, hogy
vedd arczomat kezeidbe s adj testvéri csókot; másik: hogy engedd meg
embereimmel követnem téged mindenütt.

Mindnyájan távozásra készültek s nem sokára számos és jól fegyverzett
csapat indult el málik Efrah városa felé.

Mióta Szkárdis Veh Shilfalától Szádun Eszendcse fejét kérte, a málik a
legnagyobb nyugtalanságban volt, mert azon percztől fogva se leányáról
se az ifju arábról semmi tudomást nem vett; s bár mindenki előtt
gondosan titkolta a herczegnő eltüntét, de azért se nyugta se álma nem
volt. Azon ürügy alatt, hogy szórakozást keres, mindennap kiment a
városból azon reménynyel, hogy gyerekeinek hollétéről valamit tudjon.
Szkárdis mindég kisérte ezen sétáiban s a málik kipuhatolandó egyszer
kérdi tőle:

– Mit gondolsz Szkárdis! mi történt Veh Shilfalával?

– Én azt hiszem málik, ura az időknek! – felel a vezér – hogy Szádun
megölte s hogy a világ és mí végre megszabadulunk ezen arábtól, ki
mulhatatlanúl vesztünket idézte volna elé, ha sokáig élhetett volna.

Ezen beszélgetés napján, éppen midőn a városba voltak visszatérendők,
málik Efrah és Szkárdis a távolban egy égre törő nagy porfelleget
fedeztek föl; nem sokára a szél egy lendülete szétoszlatá a porfelleget
s a nap sugáraitól villámként fénylő fegyverek s a lovak patkóiról
felsarjadzó szikraözönt pillantottak meg.

A málik észrevevén, hogy az egy feléjök sebesen közeledő lovas csapat,
monda vezérének:

– Íme, fegyveres harczfiak közelitnek felénk. Lehet hogy az Szádun
Eszendcse s emberei, – ki megölvén Veh Shilfalát, most jön boszut állani
rajtunk, a kik fejét kértük. Ha szerencsétlenség ér, te vagy felelős
érte, vezér! mert tanácsod szerint cselekedtünk.

Ekkor bémentek a városba s rendeletet adtak, hogy a város kapui
bezárassanak s védessenek.

Ezek elintéztetvén, a málik és Szkárdis fölmentek a várfalakra. Szádun
csapatja már ekkor oly közel volt, hogy láthatták a herczegnőt és Veh
Shilfalát, kik egész barátságosan lovagoltak Szádun Eszendcse mellett,
négereitől körülvéve.

A málik bámulata nagy volt. Alig mert hinni szemeinek. De végre is nem
tudván többé kétkedni, kinyittatá a kapukat s Szádun kiséretével a
legnagyobb szivesség- és vendégszeretettel fogadtatott. A lakosok sorba
állottak az utczákon, hogy lássák azon rettegett embereket, kikről annyi
csudaszerüt s iszonyatost hallottak s a félelem hidege futotta át
tagjaikat, valahányszor Szádun reájok tekintett.

A menet megérkezvén a Kaczir el Malik-hoz, hol a vezérek tanácsa
összegyült, mindnyájan helyet foglaltak, csupán Szádun állott fenn, a ki
a málikhoz eként szólt:

– A világ neked oly szegénynek tetszett, málik! hogy nem találtál egyéb
nászajándékot leányodnak, mint Szádun Eszendcse fejét?

A málik ezen bévezetéstől megijedve, felelt:

– Nem én kértem azt Szádun, hanem fővezérem Szkárdis.

Szádun a vezérhez fordult, midőn ez sietve mondá neki:

– Já, Szidi, azt én nem gyülölet-, nem tőled való félelemből tettem,
nagy Szádun! de azért, mert bizonyos voltam benne; hogy Veh Shilfala
téged városunkba vezetend s mi hőn ohajtánk téged viszont láthatni.

Szádun, mint egyszerű ember, az udvarok hizelgő nyelvével ismeretlen
levén, a vezér ezen feleletével megelégedett, sőt hiuságát az némileg
legyezgeté is.

A gyülés eloszlott s Szádun vendége volt barátjának. Következő nap Veh
Shilfala a vezéri tanácsba ment s Szkárdistól kérdé:

– Tehát, vezér! eljárásommal meg vagy-é elégedve, vagy Sháma
nászajándékáúl még egyebet is követelsz!

– A körülmények nem engedék egészen teljesülni azt, a mit igérél.

– Hát mit kivánsz még? – kérdi az ifju.

– El kell hoznod nekünk a Kitab Tarik Enil-t (a Nil történetének
könyvét).




III.  A Nil történetének könyve.

Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil
keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút.

– Kitab Tarik Enil? Mi legyen ez és hol találhatom föl? – kérdé Veh
Shilfala a vezértől.

– Ha tudnám, akkor nem kérném tőled.

– Jól van Szkárdisz, én szemeimre és fejemre esküszöm, hogy azon könyvet
el fogom neked hozni.

Elhagyva a tanácstermet Veh Shilfala, haza tért. Estve Sháma hozzá jött:

– Tudod-é – mond a herczegnő – minő veszélyeknek teszed ki magadat ezen
új kisérlet elfogadása által? Tudod-é hol van az a könyv? Hallottál-é
róla beszélni? Hogyan van az, hogy te Szkárdis ravaszságát még nem érted
át? Nem látod-é megrögzött gyűlöletét ellenünk? s hogy ő minden áron
vesztünket akarja s minden módot fölkeres, hogy téged lehetetlen
vállalatok által elveszitsen. Kedvesem! könyörgök neked, mondj le merész
vállalatodról, menjünk együtt barátunk Szádunnak várába, hol a világ
minden vezérei, minden málikjai sikertelenűl ostromolnának; ott mí
nyugodtan és boldogúl élhetünk a szerelem örömeiben.

Szádun Eszendcse, ki tanuja volt ezen beszélgetésnek, pártolta a
herczegnő kérését. Elmondá, hogy ezen vállalat lehetetlen s hogy
bolondság magát ellensége gyűlöletének áldozatúl oda dobni. De minden
rábeszélő s szivet átható szavakra csak egy felelete volt Veh
Shilfalának, ez:

– Jobb meghalni, mintsem olyat tenni, a mit az emberek kárhoztatnak. Én
nem akarok álnokság és futás által nyert boldogságot élvezni, s én
Shámának férje nem leszek, csak atyja beléegyezésével s a világ színe
előtt.

Sháma átlátta, hogy barátja rendithetlen föltételében s bánatdúlt
szívvel távozott.

Veh Shilfala egyedül maradván, gondolkozni kezdett igéretén s azon, hogy
miként találandja meg a kért könyvet, melyről éppen semmi tudomással sem
bir. De csakhamar átlátta, hogy ily esetben a gondolkozás oknélküli s
ott a hol az emberi erő elégtelen, csak az isteni gondviselésre lehet
számitani. Fölvéve tehát fegyvereit, lóra ült s éjjel távozott a
városból, Istenhez emelt gondolattal és szívvel.

Ment czéltalanúl erdőkön és pusztákon, hegyeken és völgyeken át, két
egész hónapig füvek- és gyökerekkel táplálkozva s forrásvízzel enyhitve
szomját. Útja hatvanegyedik napján egy tengerhez ért, melynek dagadó
hullámai zúgva törtek meg a part szikláin. Itt gondolatokba mélyedve
állt meg: „már oly soká útaztam s most emberi lak vagy város helyett –
hol valami felvilágositást, útbaigazitást nyerhetnék – im a legyőzhetlen
akadály, mely útamat állja. Visszatérjek-é már innen a nélkűl, hogy
valamit végeztem volna?

A mint búsan széttekintett, a távolban a tenger partján egy magánosan
álló minaretet pillantott meg.

Oda irányozá lépteit azon reménynyel, hogy ott valakit találand. A
kapuhoz érkezve, kiálta:

– Já! Szakin álmákon!: Lakója e helynek! – mire egy belülről jövő hang
felelé:

– Aleikum Szelam Szaif Züliázán! hozott az ég; te várt vendég vagy
itten.

A minaret kapuja megnyilt s egy magas, karcsu termetű, barna arczú férfi
lépett ki s tisztelettel meghajolván folytatá:

– Igen, a te valódi neved Szaif Züliázán s nem Veh Shilfala, miként
téged Habesh-ben neveznek. Tudd meg, hogy te a Habesh és Züdán fölött
függő kard vagy s hogy Noé átkának teljesitésére te vagy hivatva.

Az ifju aráb, bár ezen beszédből semmit sem értett, követte a férfit s
midőn beértek a minaret belsejébe, ez igy szólt hozzá:

– Már 60 év óta várok reád, mert nekem kell az útat kijelölnöm, hogy
fölfedezhesd a Kitab Tarik Enil hollétét. Az én nevem Sheik Dsiadé: ma
az én daifom (vendégem) vagy.

És aztán sajátkezüleg ebédet készitett, melyre a szegény útasnak nagy
szüksége volt.

Midőn Veh Shilfala egy kissé kinyugodta magát, Sheik Dsiadé eképp
beszélt neki tovább:

– Já, Szaif Züliázán! te megkerülhetted volna a világot a nélkűl, hogy
egy emberre találj, a ki neked a Tarik Enil felől útasitást adhatna;
mert csak én egyedűl vagyok képes az ahoz vezető útat kijelölni.

– Melyik az az út? – kérdi az ifju.

– Legelőbb is ezen tengeren kell átevezned. Heteket és hónapokat tartó
út ez; de én veled egy óra alatt megtétetem. A tengerparton van egy
Aikha nevű roppant nagyságu madár, melyet Isten arra teremtett, hogy a
nap felé emelkedjék, azaz, midőn a nap feltünik a láthatáron, az Aikha
fölemeli fejét az élet világa felé, s azt hivén hogy az a tenger
hullámai felett lebegő tárgy, feléje repül oly sebességgel, hogy ezen
végtelen tengert egy óra alatt átrepüli; átérve a túlpartra s nem
találva a keresett napot, kétségbeesetten fejét a homokba rejti egész
estig; estve megint meglátja a reggel elhagyta parton lehanyatló napot,
feléje repül; de nem érhetvén el a letűnt napot, az Aikha újból homokba
rejti fejét reggelig, s ezt teszi folytonosan.

– Mily különös – mond az ifju – de miben szolgálhat nekem e madár?

– Holnap hajnalban – felele a minaret lakója – lovadat itt hagyod s a
tengerpartra sietsz, hol az Aikha homokágyán nyugszik s tollai közé
kényelmesen elhelyezkedel. Midőn a nap a hullámok közül kiszáll, a madár
feléje fog repülni s téged a túlsó partra szállitand. Onnan útadat Isten
segedelmével fogod folytatni. Előre meg tudnám mondani: mi fog érni s mi
történend veled, ha nekem az tiltva nem volna. Saját erődön kell
haladnod s a hatalmas Isten meg fog segitni.

Az ifju és gazdája az éjt beszélgetéssel töltötte el. Hajnal hasadtakor
Sheik Dsiadé búcsut vett vendégétől, a ki a tengerpartra menvén,
megtalálta az Aikhát s kényelmesen elhelyezkedett annak dús tollazata
közé. A nap első sugarának előtártakor nyilsebességgel repült föl az s a
túlsó partra érve letelepült a homokra. Veh Shilfala leszállva légi
lováról, gyalog s egyedül folytatá útját puszta és ismeretlen tájakon.

Egy órányit haladhatott, midőn a távolból feléje vágtató s villogó
fegyverzetü lovagot pillantott meg. A lovag hozzá érkezvén, felkiáltott:

– Érkezésed legyen szerencsés és üdvözölt Szaif Züliázán, ki
jelenléteddel szerencsélteted e földet!

– Ki vagy te s honnan ismersz engem? – kérdé ez.

E kérdésre a lovag felnyitá sisakrostélyát s egy bájoló szép nő arczát
láttatá, oly szépet, hogy ifjunk elforditá tekintetét, nehogy a nő
ragyogó szépsége elkábitsa.

– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy anyám, kit Akélá-nak hivnak, a
csillagászat-, boszorkányság- és bűvészetben a föld minden lakóin felűl
áll. Ő nevelőnője 660 hakiméh-nek (boszorkány), a kik a mí málikunknak,
Kamrunnak hű cselédei. Anyám már rég kiolvasta a csillagokból, hogy te
ide fogsz jőni a Kitab Tarik Enil után, hogy te engem feleségűl fogsz
venni s ma reggel anyám így szólott hozzám: „Leányom, Táma! Szaif
Züliázán ma megérkezik országunkba. Vedd lovadat és fegyvereidet s nevén
köszöntve, vezesd őt körünkbe!

– Engedelmeskedem a hatalmas Isten akaratjának – mond az ifju aráb – s
kész vagyok téged követni.

– Csakhogy ez nem oly könnyü ám, mint gondolod s íme, miért nem könnyü:
„A jövendőt látó s a rejtett dolgokat fölfejtő hakimék nehány héttel
ezelőtt Kamrun málikot értesitették, hogy rövid időn egy idegen fog ide
jőni, hogy a Kitab Tarik Enilt elragadja; ez a könyv pedig oly szent
tárgy, melynek a málik nagy jelentőséget tulajdonit s azért
megparancsolta, hogy a kapuknál figyelmesen őrködjenek; nemcsak, hanem
rendeletet adott a hakimék-nek, hogy egy Talszamét csináljanak; ez pedig
egy nagy szobor, a melybe egy óriás van betéve; e Talszamé a város
legmagasabb kapujára helyeztetett, hogy a vész perczében dörgő hangjával
a város lakóit figyelmeztesse.“

„A hakimék e rendelet vételekor összegyültek egyiköknek, Kas-nak
lakában, s negyven napig dolgoztak; a negyvenegyedik napon egy szobrot
hoztak ki, melybe Ammaz óriás van zárva, s a szobrot a város főkapujára
helyezték.“

„Láthatod tehát, Szaif Züliázán! hogy ha láthatólag mennél a városba,
Ammaz dörgő hangjával jelt adna s te el lennél veszve; azért módott kell
találnunk, hogy te ne a kapun menj bé, és anyám ezt mondá nekem: „Midőn
az éj bekövetkezik, te elővigyázattal közeledj a város falaihoz; a
kaputól balra egy kötelet fogsz találni, mely egészen a sánczokig fog
leérni; te azt gyöngéden megrázod, anyám és én a falakon leszünk, s
midőn te a kötelet derekadra kötötted, fel fogunk húzni. Ily módon tán
bejuthatsz baj nélkül, úgy hogy Ammaz nem fog meglátni.

Ezen útasitások adása után a leány távozott; Szaif Züliázán (ezután
valódi nevén nevezzük) pedig estig ott helyt maradott. Midőn az éj sötét
szárnyait a földre leereszté, megindult, lépteit nehány a felső városban
csillámló gyertyavilág felé irányzá. A falhoz érve, megtalálta a
kötelet, s miután felülről hasonló jelt adtak, megkötötte magát s nagy
baj nélkül felvonatott.

A falon levő Akéla és leánya szerencsélteték s a cselnek sikerülte
felett örvendeztek, midőn egy oly éles és iszonyu kiáltás hangzott el,
hogy a város megrendült s azok, kik aludtak, fölébredtek, kik nem
aludtak, elbódultak. Akéla nem vesztett el egy perczet is, levitte
rögtön közel levő házába az ifju arábot. Nem sokára az óriás által
fellármázott népség az utczákon hullámzott, a katonaság fegyvert
ragadott, s mindenki dühösen kereste a merész ellenséget, a ki a
málikkal saját városában daczolni mer.

Akéla Szaif Züliázánhoz fordulva, igy szólt:

– E dühöngő nép elől téged elrejtenem nem lenne bajos, hanem félnünk
lehet, hogy a hakimék tudományuk által fölfedeznek, szerencsére az én
tudásom és hatalmam nagyobb s reménylem, hogy módot találok számitásaik
kijátszására.

– Mit fogsz tenni, anyám? – kérdi Táma.

– Egy kevés béketürés s kevesebb kiváncsiság leányom! – mond az öreg –
menj előbb a szomszéd halászhoz, s ha egy nagy hala van, vedd meg; de az
nagyon nagy legyen!

Táma kiment s nem sokára egy rendkivüli nagy hallal tért meg, melyért
egy arany dinárt fizetett.

– Most nyúzd le szorgalmasan ezen hal bőrét – mond Támának –; de
vigyázz, hogy feje bőrétől el ne váljék.

Ezen műtétel megtörténvén, Akéla Szaif Züliázánt a hal bőrébe burkolta s
azután egy élő gazellát a szoba talajára felkötve, az igy átöltöztetett
Szaifot annak lábai közé helyezte, tudatván vele, hogy ő ki fog menni
két órára, s hogy igyekezzék mozdulatlanúl maradni visszatérteig. Akéla
eléhozatván ekkor öszvérjét, nyeregbe ült s a Szahireh (bűvész) tanácsba
ment, melynek ő elnöke volt. Midőn a terembe ért, málik Kamrunt 660
Szahireh-itől környezve, már ott találta.

– Anyám! – mond a málik békétlenűl – miért jösz ily későn? Avagy nem
hallottad-é az Ammaz kiáltását s azt, hogy mi történt ez éjjel!

– Já, málik Azamán (hatalmas málik)! én hallottam az Ammaz kiáltását s a
zajt a városban; de hogy miért történik mindez, nem tudom.

– Valóban, anyám! – viszonzá Kamrun – látom, hogy már vénülni kezdesz s
roszul hallasz. Tudd meg tehát, hogy azon idegen, ki a Kitab Tarik Enilt
el akarja rabolni, nem tudom mi úton – ez éjjel bejött városunkba.

– Hát akkor miért nem gyüjtöd össze hakiméidet? Nem azért vannak-é ők,
hogy tudják azt, a mit mások nem tudnak, hogy tanácskozzanak! Majd
fölfedezik ők rejtekhelyét ez idegennek.

Akéla tanácsára 40 hakiméh választatott a 660-ból s a málik rendelé,
hogy csillagösmereti tudományukat vegyék igénybe az idegen hollétének
kipuhatolása végett.

Összeülvén a 40 hakiméh, a Roml-t elkésziték, azaz több pontokból
alkotott vonalokat csináltak egy papirosra s megszámitva a pontokat,
egymásra néztek, újból olvasták s egymásra néztek; ezt harmadikszor is
ismételvén, a hakimék egyike kétségbeesett arczczal dobta földre a
papirt.

– No hát mi az – mond a málik –, mit olvastatok ki?

– Az ég védjen, málik! – felel a hakiméh – mert ezen idegen eszünket
megzavarja s minden tudományunkat kijátsza. Mi jól látjuk, hogy a
városba bejött; de nem a kapun, hanem egy légi úton. Azután látjuk, hogy
egy hal elnyelte; de ez a hal nem él, s végre egy négy lábu állat
ragadta körmei közé s fölemelkedett vele; ez mind a mit fölfedezni
tudtunk.

A málik hallgatván ezen történetet, békétlenségének több jeleit adta s
tanácsnokaihoz fordulva, monda:

– Hallottatok-é ilyent, hogy egy ember a levegőben útazzék, hogy egy
tengeri hal elnyelje egy városban és hogy egy négy lábú állat
felszálljon vele a magasba! Hallottatok-é ilyet?

S dühében kardot rántva, a hakiméhnek rohant; de Akéla közbevetvén
magát, monda:

– Já, málik! én mindég mondtam nekik, hogy fokhagymát ne egyenek, mert
az a csillagászatban mindég tévútra vezet; de ők nem akartak nekem hinni
s újból ettek; engedj meg nekik, holnap újból összegyülünk s talán
szerencsésebbek leszünk vizsgálódásunkban!

A tanácskozás végeztével Akéla lakába tért s azon szobába menvén, hol
Szaif Züliázán felfüggesztve volt, kiszabaditá ezen kényelmetlen
helyzetéből s a hal bőréből kifejtvén, monda neki:

– Mára sikerült a hakiméh-k eszét összezavarni, holnap még jobban
összezavarom.

S következő nap, mihelyt a nap fénylő sugarait szétlövellé a föld
területén, Akéla újból a halbőrbe dugta védenczét s a kútba eresztette
ugy, hogy csak feje ért ki a vízből. Aztán a tanácsba ment. Midőn
belépett, a málik és tanácsosai állva maradtak, míg ő le nem ült. Akéla
ekkor a hakiméknek rendeletet adott, hogy kabalistikus műtételöket
kezdjék meg. Ezek újból elkésziték Roml-okat s mint azelőtti napon:
egymásra tekintének s azt háromszor ismételvén, a málik kérdé hogy mit
láttak?

– Já, málik Azamán! ezen idegen elhomályositja elménket. Ma ugyan azt
látjuk, a mit tegnap – csakhogy most a döglött hal, mely elnyelte, vele
együtt egy sötét tengerbe merült el.

A málik dühösen fordúlt vezéreihez, mondván:

– Hallottatok ily léha hazugságokat?

De Akéla közbeszólván, monda:

– Málik! ők újból valami tiltott dolgot ettek vagy ittak s azért
homályos értelmök.

A málik oly dühös volt, hogy meg akarta öletni a hakimeh-ket; de Akéla
újból közbeveté magát s holnapra szerencsésebb vizsgálódást igért.

Visszatérvén pedig lakába, kivonta Szaif Züliázánt a kútból s monda
neki:

– Ma újból kijátszám a hakimeh-ket; de harmadikszor még nehezebbet kell
kitalálnom.

Az éjt beszélgetés közt töltötték el s a hajnal pirja feltüntével Akélá
egy nagy réz medenczét hozott, a melynek közepére egy arany mozsárt
helyezett. Azután egy gazellát megöletve, annak vérét a medenczébe
eresztette s Szaif Züliázánt a mozsárra ültetvén a már összegyült s reá
váró tanácsba ment.

A málik megnyitá az ülést s a hakiméh-k a már ismert műtételt
megkezdették; de nem sokára nyugtalanúl tekintének egymásra, lassan
sugdosódtak s végre a papirost földre dobva, felkiáltának:

– Azon idegen bizonyosan nálunknál hatalmasabb szellemekkel
szövetkezett; mert mi mind olyakat látunk, a mik értelmünk határait
túlszárnyalják. Ma e férfiut természetes alakjában látjuk: ő egy
rézfalkörnyezte vértenger közepéből kiemelkedő aranyhegyen áll.

A málik ezt hallván, dühét nem fékezheté s kardot rántva megsebezte a
három első hakimeh-t, a többiek pedig hasonló sors elől gyorsan
menekültek.

Ekkor Kamrun málik vezéreihez fordulván, monda:

– Hallottatok-é ilyet: rézfal környezte vértenger közepén aranyhegy! A
világ melyik országában létezhetnék az? Anyám már most csak te vagy, a
ki ezen rejtélyt megfejtheted. Igyekezz azt tanitványaidnál jobban
tenni.

– Nyugodj meg, nagy málik! – felelt ez – én Roml-omat házamban fogom
megtenni s holnap eljövendek számot adni eredményéről.

Akéla haza érvén Szaif Züliázánhoz sietett:

– Ma nagy sürgés és perpatvar volt – úgy mond – az udvarnál; de mégis
sikerült a hakiméhket kijátszanom. Ez volt a legsürgetőbb. Most a málik
egyenesen reám bizta menhelyed fölfedezését s így én igyekezem a málikot
irányodban megnyugtatni s azután módot keresek, hogy a Kitab Tarik
Enilhez közelithessek s elorozhassam azt.

De e mód nem elégitheté ki ifjunk büszkeségét és bátorságát. Ő azt nem
egy nőnek keze, hanem saját vitézsége s életének veszélyeztetése által
kellett hogy megszerezze s azért mihelyt bölcs Akéla szobájába
visszavonult, s Támával egyedűl maradott, így szólt:

– Táma! én téged egy kegyességre kérlek.

– Mire? – szólt a leány, ki már szerelmes volt az ifju hősbe.

– Szeretném, ha megkérnéd anyádat, hogy holnap vigyen el engem a málik
szerályába. Nagyon kiváncsi vagyok udvarát látni.

– Hogyan kivánhatsz ilyet, Szaif Züliázán! – mond a leány élénken –
anyám abba soha belé nem egyeznék, mert az reád nézve igen veszélyes
lehetne.

– Ne félts engem veszélytől! – viszonzá az ifju aráb hidegen – e
városban rajtad és anyádon kivül engem senki nem ismer s ki gyanitana
egy üldözött s az egész nép által elitélt harczfit abban, a ki nyiltan,
leplezetlen arczczal sétál a tisztelt Akéla társaságában?

Táma nem igérte meg, hogy e meggondolatlan kérelmet teendi anyjának;
mert tudta, hogy ez ritkán tagad meg tőle valamit; de Szaif Züliázán oly
sürgetőleg kérte, hogy végre megadván magát, igéretet tett.

Más nap, midőn a fiatal leány Akélával közölte védenczöknek hő vágyát,
Akéla így felelt leányának:

– Valójában sajnálom, gyermekem! hogy az ifju hős ily gondolatokat
forgat agyában, mert ő a mi vendégünk s én fájlalva útasitanám vissza az
ily egyszerünek látszó dolgot, mely neki örömet látszik szerezni; de
tudod, mily veszélyes ha én holnap őtet magammal viszem, mert hihetőleg
holnap lesz a nap, midőn én valamely titkos úton a Kitab Tarik Enilhez
férkőzhetem. E könyv Szaif Züliázán nevével és családjával vonalzatban
levő cabalisticus Talsaméval van bezárva, s ha Szaif Züliázán csak
lábával érintené is azon kápolna küszöbét, hol e könyv zárva van, az
rögtön forogni kezdene s hétszer megkerülvén a kápolnát, Szaif Züliázán
lábaihoz esnék s ekkor rögtön megismertetvén, reá rohannának s nagy
szerencsétlenség érhetné, melybe minket is belésodorna, kik menhelyet
adtunk neki. Míg ha vigyázóbb lenne, megtehetnők ezen kisérletet; de a
fiatal ember fajának egész bátorságával, a fiatalság merészségével bir s
bizonyosan valami olyan meggondolatlan dolgot követne el, a mi
mindnyájunk vesztét okozhatná s megbuktatná a vállalatot, melyért ide
jött.

Alig végezte Akéla beszédjét, a fiatal aráb, ki e beszélgetés végszavait
hallá, bejött a szobába s felkiáltott:

– Könyörgök neked, anyám! ne félj se magadért, se érettem; én rendeleted
nélkül semmit sem fogok tenni; bármit halljak, bármit lássak, én igérem
neked, hogy engedelmes leszek, és a hol maradnom mondod, ott maradok s
senkivel beszélni nem fogok.

E többször ismételt igéret után Akéla beléegyezett, hogy Szaif Züliázánt
öszvérvezető minőségben magával viszi.

Ennélfogva öszvérét az átöltözött Szaiffal elővezetteté s a gyülésbe
ment. Megérkezve a tanácsházhoz, az ifjut öszvére mellett hagyta,
megrendelvén neki, hogy senkivel se beszéljen, ő maga pedig fölment a
tanácsterembe.

Málik Kamrun már jelen volt.

– Já, málik Azamán! – monda neki – veh alaczer, a veh avane (az idő
minden dolgot felvilágosit) én a tegnap csináltam Roml-ban láttam, hogy
az idegen nincsen városunkban, hogy az Ammaz tévedett s oknélkül ütött
lármát. Légy hát nyugodt, málik! nincs abban semmi igaz s nekünk nem
kell aggódnunk. De ha tanácsomat követni akarod: ma a hónap elsője, el
kellene mennünk a szent kúp alá, megvizsgálni a Kitab Tarik Enilt s
Istennek hálát adni, hogy annyi félelmek alól megszabaditott.

E szavakra a málik s tanácsosai felállottak, hogy a kápolnába imádkozni
menjenek. A kápolnát bezáró szent kúp kapujához érve, mindnyájan
leszálltak lovaikról, Akéla Szaifnak újból ismétlé figyelmeztetését. A
málik és kisérete bevonult a kápolnába s leborulva a szent könyv előtt,
sokáig imádkoztak.

Míg imádkoztak, Szaif mindég az öszvért tartotta s végre monda magában:

– Tehát te vagy, Szaif Züliázán! azon ifju ember, kiről dicsőséges és
dicséretes tetteket beszélnek. Hogyan, te a szolgák között rejtezel
akkor, midőn a véletlen felmutatja talán azon egyedüli alkalmat, hogy a
kivánt könyvhez juthass? Akélának megigértem, hogy nem fogok beszélni;
de azt nem, hogy a kápolnába bé ne menjek. Azonban a félelem, hogy
Akélát veszélynek tehetné ki, visszatartóztatá nehány perczig, de végre
is az ohaj, hogy vállalatját önerején hajtsa végre, túlsulyt nyert s
elhagyva öszvérét a néptömeg közt befuródott a szent kúp alá s onnan a
kápolnába. De alig tett annak belsejébe egy lépést, a kerek épület
közepén felállitott, márvány-oszlopon nyugvó könyv elvált helyétől s
hétszer körülfutván a kápolnát, nyitva és mozdulatlanúl megállt Szaif
Züliázán lábainál. Kamrun málik még le volt borulva, midőn nagy mozgást
vevén észre közelében, fölemelte fejét s megpillantá az ajtó mellett
álló arábot és a nyilt szent könyvet lábainál.

A málik rögtön kirohant a kápolnából s jelt adott testőreinek, a kik
Szaif Züliázánra rohantak. Ez lelkét Istennek ajánlva s karjaiba erőt
könyörögve, a falhoz támaszkodott s kardját kivonva, az elsőt, ki hozzá
közelitett, levágta s mindazok, kikhez sujta, leestek, s kik leestek,
nem keltek fel. Nem sokára kijöhetett a kápolnából, holttesteken menve s
mindég vágva maga előtt; így ért az utczára, harcz nemtőjeként forgatva
maga körül tűzkardját s azok fejei, kik körülte voltak, mind lábaihoz
gurultak.

Egy órai öldöklés után ifju hősünk azok közé jutott, kik futottak előtte
s kik még űzték őt. Most visszafordulva a futóktól az űzőkkel állott
szembe s azok százanként hullottak lábaihoz. A halál előtte lebegett
mint az ég villáma, mely egy nagy fát meggyujtván, megsemmisiti s hamuvá
teszi az erdő minden fáit.

Ez iszonyú űzés reggel óta tartott, pedig már a nap megközelité a
délpontot s az ifju hős még mindég küzdött, remélvén, hogy a városból
kijuthat.

Már balkezébe vevé a kardot, már csaknem egészen ki volt merülve, midőn
egy a mezőre nyiló s kevéssé védett mellékkaput pillantott meg; de ekkor
lábai egy holttestbe megbotolván, szerencsétlenűl földre bukott; nehány
őtet közelről követő harczos rá veté magát, s lefegyverezvén megköték
kezeit s győzelem kiáltások között Kamrun málik szerályába vezeték.

Midőn Szaif Züliázán a málik elébe vezettetett, ez testőreinek kiálta:

– Ne mutassátok ez ember arczát. Nem akarom látni. Vezessétek a
börtönbe; majd rendeletet fogok adni, hogy kivégeztessék.

Szaif Züliázán az éjet egy mély és iszonyatos börtönben töltötte,
lelánczolva, mint egy gonosztevő. A nap első sugarainak feltüntével
pedig elindittatott a vesztőhelyre.

A várostól bizonyos távolra magas hegyek között egy nagyon régi kút
volt, melyet nyolczvan mázsányi ónfedél zárt el; 80 év óta nem nyitották
ki. A kút iszonyu mély volt, s midőn fedelét leemelték, egy óránál
tovább fekete fojtó lég gőzölgött ki. Ide vezették az ifju arábot
mindazoktól kisértetve, kiket kardja életben hagyott s kik mind gyönyört
találhatni reméltek végvonaglásának látásában; de várakozásukban
csalatkoztak, mert a halálra itélt egy erős kötéllel megköttetvén, a kút
közepéig leeresztetett s miután a kötelet jól megerősiték, a kolossalis
fedőt reá illesztették.

A nép szétoszlott s minden vigyázat felesleges levén, maguk az őrök is
lakjaikba tértek s a hegyen csak a hallgatagság maradt s az éj, mely nem
sokára fekete fátyolát boritá a földre, a csillagok felgyultak az égen,
hogy az embert lenyugvása előtt imára hivják vagy hogy vezéreljék az
elkésett útast, a kit gyerekei, neje és atyja várnak.

Minden csendes volt, mindenki nyugodott, csak a szegény Szaif Züliázán
csüngött egy örvény felett, fojtó légkörben s minden bátorsága daczára
szemei könynyel teltek meg és elkeseredett lélekkel ekként fohászkodott
Istenhez:

„Nagy birája a mindenségnek! vétettem-é szent törvényed ellen a tegnapi
nagy napon? Akéla bölcseségére kell vala-é magam biznom s nem leölni egy
város felét egy tárgyért, melyet zajtalanúl megkaphatok vala? Égnek
Istene! ha elkárhoztatsz engem, vedd kegyelmedbe szegény lelkemet.“

Midőn ez imát bevégzé, úgy tetszett Szaif Züliázánnak, hogy az oldalfal
kinyilik s egy lágy édes hang mondá:

„La baisza alik, ya forisze Azaman, ya Szaif Züliázán (semmi rosz ne
érjen téged, oh korunk nagy hőse, Szaif Züliázán)“ s hozzá tevé hogy:

„Az ég Istene kárhoztatja az oktalanságot; de védi a bátorságot és
hitet!“




IV.  A csudálatos gyűrü.

Szaif útazása a nagy Akiszával (_nőnemtő_). Miként jut bé Mukhtatif
várába? A Nil forrásai.

Az ifju aráb fölemelvén szemeit, egy természet felett, nagy nőt
pillantott meg, a ki rögtön eloldá kötelékeit s egy föld alatti úton a
mezőre vezeté. Midőn ily csudás módon megszabaditva látta magát Szaif,
kérdi az előtte levő csudás teremtménytől:

– Ki vagy te? honnan ismersz engemet?

– Elbeszélem! – felelé a nő – s legelébb egy téged meglepő dologgal
kezdem: Emlékszel-é Mukhtatif óriásra, a kiről te azt hiszed, hogy
megölted, midőn málik Efrah városába ment Sháma herczegnő után? Ez
iszonyatos nemtő (genius) nem halt meg sebében. Ez egyike a legféltebb s
legveszélyesebb lényeknek. Ő egy Afrit (rosz és hit nélküli nemtő), én
müszülmán vagyok, a hit nemtőjének leánya. Ez az Afrit elég merész volt
atyámtól kezemet kérni, s oly félelmes, hogy atyám egy ily Afrit
kafirnak (hitetlen, Iszlámot tagadó) áldozott fel, mondám neki:
Lehetséges-é atyám, hogy te engem, ki müszülman vagyok s egy Istent
hiszek, egy hit nélküli szörnynek adj. Atyám eként felelt nekem:

„Já, Eb neti (leányom)! hogyan útasitsak vissza egy lényt, a ki égetés-
és gyilkolással boszulja meg magát? Igyekezz magadnak valakit keresni, a
ki védjen és megmentsen tőle. Én már igen vén vagyok, semmit sem tehetek
ily körülmények között.“ Én hallva ezen szavakat, távoztam s több nagy
nemtőt fölkerestem, kérve védelmöket; de midőn megtudták, hogy Mukhtatif
ellen kell védniök, mindnyájan azt felelték, hogy az lehetetlen.
Kétségbeesetten egy istenes emberre gondoltam, kit Sheik-Abduszalámnak
hivnak s ki túl a tengeren egy minaretben lakik. Elbeszéltem neki
szerencsétlenségemet, s ő azt mondá: Já, Akisza! Mukhtatiftól senki sem
menthet meg más, mint az, a ki az ő kezét levágta. Ez egy ifju, a kit
Szaif Züliázánnak hivnak. Ő most málik Kamrun városának Bair
akamik-jában (mély kút) van. Menj oda rögtön, vezesd ide őt s én
megmondandom neki, mit tegyen, hogy a világot ezen Afrit-tól megmentse.

– Íme, miért jöttem ide, s ha most akarod, én elviszlek téged a
Sheikhez.

Szaif feleletére, hogy készen van, Akisza megfogta egyik kezével mint
egy kis madarat s egyik vállára helyezvén, fölemelkedett vele oly
magasságba, hogy Szaif tisztán hallhatta a Tasbik Allamlak fi alfiak-ot
(az angyalok énekét az egekben), s azután egyenes vonalban a tenger
tulsó partjának tartott, oly hihetetlen gyorsasággal repülve, hogy
reggel a nap feltüntekor Szaifot a minaret kapujában tette le.

Az ifju aráb tisztelettel közeledett Sheik Abduszalámhoz s megcsókolta
kezeit; a Sheik örömmel fogadta s eképp üdvözlé:

– Ahélan ya, Szaif, iniszte hada ádiár (hozott Isten, Szaif, e föld
örvend jelenléteden) s azután részletesen megismerteté vele Akisza
szomoru helyzetét.

– Olvastam az Isten titkából, hogy néked kell megsemmisitned ezen
félelmes nemtőt, Szaif Züliázán! – mond a Sheik – s megmenteni ezt az
igaz hitű nőt. Menj vele! a gondviselés vezetend nemes vállalatodban,
melyet ha végeztél, jőjj ide vissza.

Szaif búcsut vett a Sheiktől, s Akisza vállaira emelvén szokott
modorában útra kelt. Valahányszor az ifju elfáradt, földre ereszkedett,
hogy pihenje ki magát. Útjok három nap és három éjjel tartott, s végre a
negyedik nap hajnalán megérkeztek a Dsebal Ahamar ani mamba Enilhez (a
hold hegyekhez és a Nil forrásához). Ezen magas pontról Akisza megmutatá
az ifjunak Mukhtatif óriás várát.

– Já, Szidi! én nem közelithetek ez átkozott várhoz. Menj magad. Engem e
hegytorkolatban fogsz találni.

Szaif Züliázán egyedűl indult a vár felé, melyet többé szem elől el nem
veszthetett, mert tömör tornyainak tetőzete egész a fellegekig nyúlt
fel. A vár közelébe érkezve látá, hogy az egészen körűl van véve fallal,
de a melyen belsejébe vezető kaput sehol sem fedezhetett föl. Megkerülte
kétszer a várat a nélkül, hogy a várba bévezető útat találhatott volna.
Már csüggedni kezdett, midőn az előfal egyik szögletén elrejtett szűk
ablakot fedezett föl, mely mellett emberi alakot vesz észre. Közelebb
menve, egy őtet oda intő nőt ismert föl; az ablak megnyilt s a nő intett
neki, hogy közeledjék a falhoz. Oda érve egy övekből s különféle
ruhadarabokból összeillesztett kötél ereszkedett le. Szaif, ki e
felmászási móddal nem régiben ismerkedett meg, oda köté a derekához s
felhuzatván, egy kerek teremben találta magát vagy tíz ifju hölgy
között.

E hölgyek mind bájoló szépségüek voltak s valamennyien egyszerre
felkiáltának:

– Hozott az ég körünkbe, Szaif Züliázán!

– Honnan ismertek engem, s ki mondá meg nektek nevemet? – kérdé ez.

Egyik a nők közül így felelt:

– Tudd meg, Szaif! hogy mi mind málikok leányai vagyunk, kiket Mukhtatif
óriás szülőinktől elragadott s ide várába hozott, hol mi éjet nappalt
sirással töltünk el. De a mult éjjel társnéink egyike, Nahida, álmában
egy természetfeletti lényt látott, ki neki ezt mondá: „Já, Nahida! szünj
meg sírni; Isten neked egy szabaditót küld; holnap nézz a távolba, ott
egy férfit fogsz látni, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Igyekezz
társnőiddel őtet a várba béjuttatni; mert ő az, a ki a titeket itt fogva
tartó utálatos kafirt meg fogja ölni, és akkor társnéid mind
visszatérhetnek szülőföldükre; de reád nézve, Nahida! Isten azt
határozá, hogy a szabaditó nejévé leszesz, fölvevén az ő hitét.“ Nahida
fölébredvén, elmondá nekünk álmát s mi azt mondók neki: ha álmodnak
teljesülnie kell, akkor mi nem sokára látni fogjuk e férfiut s valójában
kitekintvén az ablakon, látánk téged a vár felé közelitni s bár arczod
vonalait nem vehetők ki, még sem kételkedheténk, hogy te vagy Istentől
küldött szabaditónk!

– Ané vallahi (igen, én vagyok)! ne tünődjetek sorsotokon; Isten a ti
megmentéstekre külde engem – felelé Szaif.

Az ifju hölgyek körülvették és csudálattal nézték Szaifot; mert ők már
régóta bé levén zárva, férfiut nem láthattak s mint már emlitők, Szaif
nagyon szép férfi volt. Míg így bámulnák, sötét felhő tünt fel a
távolban, gyorsan s dörgéshez hasonló morajjal közelitett s nehány percz
alatt oly közel vala a várhoz, hogy a nap elhomályosult. Az ifju nők
megpillantván, mint madarak az ölyv közeledtére, ijedten menekültek
különböző irányba; az egyedűl maradott Szaif pedig bámulva nézte
megfoghatatlan menekülésöket; de midőn ő is kitekintett, látta az
óriásnak roppant testét kibontakozni a felhőből, lábai hajóárboczoknak
tetszettek, s feje oly nagy volt, mint egy várerősség, szemei villámként
lángoltak s szájából tűzgolyókat lehelt ki.

A felhő az ablakhoz érvén, az óriás becsúszott, s azon nagy terembe
lépett, hol Szaif volt; kit megpillantván, dörgő hangon kiálta rá:

– Hogyan! te vagy az te sehonnai, a pusztának átkozott növendéke; te
vagy az, a ki saját lakomban is daczolni mernél velem?

És ezt mondván, kinyujtá egyetlen kezét, hogy Szaifot megragadva az
ablakon kidobja; de ez kivoná kardját s miután mondá, hogy Isten egyedül
nagy és hatalmas – két kézre fogott szablyájával lecsapta a szörnynek
karját.

Mukhtatif a földre terült, iszonyú siralmas orditást hallatott, s a
halál hörgése közt mondá az ifju arábnak:

– Szaif, még egy vágást, hogy e borzasztó kínoktól megments!

Szaif szánalomtól indittatva, teljesiteni készült az óriás kérését,
midőn egy hang mondá: „Megállj, ne sujts többet, mert egy második vágás
fölelevenitené a szörnyet s mindaz, mit tettél, eredménytelenné lenne.“

Szaif visszahökkent. Az óriás testét láng fogta körül s nehány percz
mulva egy halom hamuvá lett.

Szaif elforditván szemeit ezen redkivüli látványtól, a mellette álló
Akiszát pillantotta meg, a ki így szólt hozzá:

– Én voltam az, a ki feltartóztatám karodat, midőn te jószivüségből az
óriásra egy második csapást akartál tenni. Áldott a kar s Istentől
átkozottak legyenek ellenségeid, oh világnak legnagyobb hőse, emberek és
nemtők legyőzője!

A fiatal leányok értesülvén a történtekről, örvendezve jöttek elé
rejtekökből és siettek Szaifnak kézcsókolására.

Ekkor Akisza kérdi Züliázántól:

– Mit tegyünk ezen leányokkal? Sorsuk elrendezése tőled függ.

– Te gyors útazó vagy – viszonzá az Akiszának – vidd őket vissza
szülőikhez!

– Értem, rendeleted végre leend hajtva!

S Akisza kettesével, hármasával (az út minőségéhez mérten) haza szállitá
a leányokat. E különböző útak több napot vettek igénybe s már a várban
nem maradt más, mint Nahida, a ki szultán Assin-nak volt leánya; ez
pedig a föld túlsó felén Khinában egy roppant kiterjedésü birodalomnak
volt uralkodója.

Midőn Szaif látta, hogy a fiatal leány még nem szállittatott el,
megszólitá Akiszát:

– Hát ez miért nem ment el a többivel s miért maradt itten egyedül?

Nahida ezt hallván, keservesen zokogni kezdett:

– Hogyan? – mond ő – te engem el akarsz küldeni, mint a többit?! Hát nem
Isten akaratja-é, hogy én a te feleséged legyek?

– Én nem tudom, minő Istenről beszélsz – felel Szaif – de az én Istenem
nekem erről semmi parancsolatot nem adott. Én Sháma herczegnőt szeretem,
következőleg mást nem is vehetek el; de ha Isten valójában azt határozta
el, hogy te nőmmé légy, Nahida! az meg fog történni elébb-utóbb. Bé kell
tehát várnunk a végzet határzatát. Akisza! vedd hát e fiatal leányt s
vidd rögtön haza.

A nagy útaztató megfogván övénél a khinai herczegnőt, vállára emelte s
késedelem nélkül felszállt; de alig hagyá el a földet, mondá ez:

– Akisza! könyörgök neked, engedd, hogy még nehány szót mondhassak Szaif
Züliázánnak, aztán nem tartóztatlak vissza, vigy a hová akarsz.

Akisza megállapodván, Nahida – hogy Szaif hallhassa – hangosan kiáltá:

– Já, Szaif Züliázán! te elszomoritád lelkemet, széttépted szivemet.
Isten úgy rendelte, hogy én a te nőd legyek s te nem hallgatál reám s
visszaküldesz atyámhoz, miután a szerelem tüzét felgyujtád szivemben.
Könyörtelen idegen! engedje a mi hatalmas istenünk, hogy egyszer a mi
honunkba jőni lássalak, megfosztva a föld minden javaitól, nyomorultan,
arany- és öltöny nélkül, fedetlen fővel s meztelen lábakkal és ily
helyzetben esdekelj előttem segély- és könyörületért, előttem, kit ma
megbántottál, előttem, Nahida előtt!

– Ifju leány! – felelt Szaif Züliázán – bajosan feltehető, hogy én
valaha a te távoli országodba vetődjem. De ha a végzet határzata az
lenne is, reménylem, nem oly nyomorult állapotban, miként ohajtod.
Akisza! Szállitsd el a herczegnőt s térj vissza hozzám, mihelyt teheted.

Szultán Assin leánya elszállittatott s Akisza nehány nap mulva
visszatért, tudatva Szaiffal, hogy a Mukhtatifnál talált foglyokat mind
elszállitá szülőikhez s hogy igérete szerint kész őtet Sheik
Abduszalámhoz visszavinni.

Szaif nem sokára elhagyta az elhunyt óriás várát s Akisza vállán légi
útjára kelt, miközben Akisza eképp szólt Szaifhoz:

– Szeretnéd-e látni a Nil forrásait, hogy azok mint jőnek ki az
Édenből?!

– Nagyon ohajtanám látni! – monda Szaif.

Akisza leszállván a földre, monda Szaifnak:

– Intézd lépteidet azon székesegyház felé, melyet amott látsz s midőn
megnézted, térj vissza, én itt megvárlak.

Szaif elmerengve lépdelt a régi templom felé, melyet egy égyiptomi
hagyomány az Édenből származtat, s ezen nevezetes forrásokhoz meghatott
lélekkel közeledett.

Tagadhatatlan, hogy a nagyság elemeit magukba záró tárgyak s azok melyek
nagy eszméket költenek fel, a képzeletre hatalmasan hatnak még akkor is,
ha azok nem egyezők a mi erkölcsi és vallásos fogalmainkkal. Így Szaif,
noha gyemekkorában a Nil forrásairól, az égyiptomiak hagyományáról nem
hallott; bár ő müszülmán s az égyiptomiak akkor bálványimádók voltak,
mégis tiszteletteljes megindulással közelitett ama nagyszerű márvány
templomhoz, melynek négy oszlopon nyugvó méltóságos kúpja oly magasra
tornyosult, mintha az égboltozat támogatására lenne épitve. Ifju arábunk
megkerülte a szép faragványokkal ékitett kúpot s egy bő vizű forrást
pillantott meg, mely a templom közepén levő óriási medenczéből tör ki s
azután négy ágra oszolva, s a kúp négy oszlopát az elválasztó négy közön
hagyva, lecsörtetnek a mezőkre négy ellenkező irányban. Ezen négy folyó
neve fel volt vésve a forrás felett: Szayahun, Jajahun, Alfarat és Enil.

Szaif bément a templomba s ott lelkét Istenhez emelvén és egy
pillanattal üdvözölvén e nagyszerű épületet, visszatért Akiszához, a ki
néhány óra mulva Sheik Abduszalám minaretjének kapujánál tette le.

A Sheik igen örvendett látásán, szerencséltette vállalatának sikerét,
megköszönte a nagy szolgálatot, melyet Akiszának tett, s azután ehez
fordulván, monda neki:

– Já, Akisza! Szaif Züliázán most mintegy testvéreddé lett, barátságodra
jogosult s neked minden vállalataiban segitened kell őt. Ma estvére
Szaif az én daif-om (vendégem); de holnap délkor jöjj el s tudatni fogja
akaratját.

Akisza távozott s Szaif egyedül maradván a Sheikkel, ez így szólt hozzá:

– Tudd meg, Szaif! az Ur azt határozta, hogy a mai éj éltem utolsója
legyen. Én ez élettől a holnapi hajnal feltünte előtt megválok. Reád
számiték, hogy az utolsó tiszteletet, melylyel minden müzülmán tartozik
testvérének, te fogod nekem megadni. Midőn tehát a lélek elszálland
testemből, te azt a tengerpartra fogod vinni, ott jobbra megtalálod a
khiéffint[3], balra a henut-ot[4] s miután megmostad és beillatszerezted
testemet, mondd el fölötte imádat, a jó Isten a többiről gondoskodni
fog.

Szaif Züliázán bámulva nézett a Sheikre, kinek nyugodt vonásain a közel
halálnak semmi nyoma nem mutatkozott, csak hogy megszünt beszélni s
lassu hangon egyedül Allah nevét emlitette mind hajnal közeledtéig.
Ekkor hideg láz lepte meg s szemeit behunyva elmondá a Tavhid utolsó
szavait (csak egy Isten vagyon) és elköltözött e mulandó világból abba,
a mely nem fog soha elmulni.

Szaif látván, hogy a lélek csakugyan elköltözött a testből, fölvette azt
és a tengerpartra szállitá, ott – a mint a Sheik mondá – jobbról
megkapta a khiéffin-t, balra a henut-ot, mely csudálatos jó illatot
árasztott. Elkészitvén a testet, felkiáltott: Aszalát ali ayanasza, ya
ibadu Allah! (Imádkozzatok a holtakért oh Isten teremtményei) s midőn e
felkiáltást megtevé, több tisztes, de különös kinézésű embereket látott
közeledni, a kik a halott feletti imát végezvén, visszatértek a nélkül,
hogy Szaif Züliázánhoz egy szót is intéztek volna.

Ekkor egy csapat fénylő zöld madár szállott le s a testet körülfogva,
fölrepültek vele az ég felé.

Szaif egész óráig mozdulatlanúl, gondolataiba mélyedten s égre emelt
szemekkel állott ottan, de nem sokára Akisza hangját hallotta, ki mondá:

– Íme, Szaif! itt vagyok. Mit tegyek? mik terveid?

– Valójában én nem tudom neked megmondani. A Kitab Tarik Enil elhozatala
volt útamnak czélja s én azt hiszem, hogy málik Kamrunnak időt kell
engedni, hogy szerencsétlen kisérletemet egy kissé feledje el.
Kétségkivül ő azt hiszi rólam, hogy a mély kútban elpusztultam; de azért
talán egy kevéssé jó lesz várnom ama városbani megjelenésemmel, hogy
feledjék arczom vonásait.

– Ha tanácsot adhatok neked, Szaif! – mond Akisza – az a lenne, hogy
induljunk el minden esetre. Talán útunkban oly előre nem látott dolgokat
fedezhetünk fel, melyek a vállalatot kivihetővé teszik.

Szaif elfogadta e tanácsot s nem sokára a fellegek közé emelkedtek,
honnan az angyalok énekét hallhaták.

Nehány óráig szelték ekképp a légkört, midőn Akisza kérdé Szaiftól, ha
nem ohajtaná-é látni a hét Hukama városát?

Szaif igenlő feleletére leszállottak.

– Íme – úgymond Akisza – megérkeztünk a medina el Hakimeh Eflathun-ba
(Eflathun bűvész városába). Én e városba nem mehetek, mert úrnője a
Talszámékkal áll szövetségben. Téged azonban semmi sem akadályoz az oda
menetelben s én megvárlak itt.

Szaif a városhoz közeledvén, egy réten hét csatázó lovagot pillantott
meg. Mihelyt a lovagok meglátták, feléje nyargaltak, mondván:

– Íme, egy idegen; válasszuk őt itélőbiránknak, megegyezvén előre, hogy
itéletében meg fogunk nyugodni. S Szaifhoz érve, így szóltak hozzá:

– Tudd meg, kharibé (idegen), hogy mi Eflathun hakiméh fiai vagyunk.
Atyánk halálakor egy csudálatos kalnuszát (süveg) hagyott hátra. Ez a
kalnusza avval a tulajdonnal bir, hogy minden szem előtt láthatatlanná
teszi azt, a ki fejére teszi. Mi heten levén, ezen kalnusza felett
veszekedünk, s azt hisszük, hogy az ég küldött közénkbe, hogy
kiegyeztess, s mi igérjük, hogy itéletedhez fogunk alkalmazódni.

Szaif Züliázán hallván ezt a beszédet, így szólt magában:

„A hatalmas Isten bocsássa meg bűnömet; de íme egy kalnusza, a melynek
birtoka csak engemet illetne.“

S azután így szólott a lovagokhoz:

– Kétségkivül van egy igen egyszerü mód e perpatvar kiegyenlitésére:
Mindenek előtt a kérdés alatti kalnuszát az én kezeimbe teszitek le;
azután én egy kopját fogok eldobni s ti egyszerre s ugyanazon pontról
iramodtok el és az első, a ki a kopjához ér – lesz a süveg tulajdonosa!

– Helyes! – kiáltnak fel a fiatal lovagok s rögtön átadták Szaifnak a
kalnuszát, ő meg eldobta a kopját s a hét testvért egy vonalba
helyezvén, jelt adott az elindulásra s azután nyugalmasan fejére húzta a
bűvös süveget, s midőn a győztes és legyőzött lovagok visszatértek
feléje, nem találtak senkit. Az itélőbiró eltünt.

– Meg kell vallani – mond az idősebb testvér – hogy együgyüek vagyunk.
Egy ismeretlennek egyszerü inditványára ráállunk, átadtuk egy
jövevénynek a mi zhakhirah-nkat (kincs), s többé az életben soha vissza
nem fogjuk kapni.

Eflathun hakiméh fiai turbánjaikat földhöz vágták, szakállokat tépve
tértek vissza medinájokba s boszúkönyeket hullatva mondák egymásnak:

„Ha valaha ezt az embert feltaláljuk, drágán fogja megfizetni ezt az
árulást.

Szaif pedig kisérletet akarván tenni kalnuszájával, fejére illeszté,
Akiszához ment s nevén szólitja őt.

Ez minden irányban nézegetvén s semmit sem látván, monda:

– Valójában Szaif! azt hihetné az ember, hogy Eflathun hakiméh
kálnuszáját kézre keritetted.

– Ugy is van! – mondá az ifju aráb.

S levevén süvegét, Akiszát üdvözlé.

Akisza szerencsélteté a nagybecsű zhakhirah megszerzésének ügyesen
végrehajtott munkájáért.

– Most már – monda – induljunk, hogy a neked megmutatni igért második
medinába menjünk.

S midőn oda megérkeztek, Akisza monda Szaifnak:

– Menj, látogasd meg e várost s azután jöjj ide vissza!

Szaif a város felé indult; de alig lépett kapuja küszöbére, egy a kapu
fölé helyezett Talszamé az egész várost felriasztó kiabáláshoz fogott, a
kapuőrök rögtön körülvették Szaifot s elfogván a málikhoz vezették.

– Íme, kegyelmes málik! – mondának az őrök – a réz szobor képében
kapunkra helyezett Talszamé kiáltott, midőn ez ember bé akart a városba
jőni; ezt hallván mi, elfogtuk s elődbe hoztuk.

A málik ekkor a tengerész főnök- s kikötő parancsnokhoz fordult,
mondván:

– Abdi-Alkdus! ezen embert az éjre zárasd börtönbe, holnap köttesd egy
zsákba, vedd csolnakodba s evezz ezen ablak alá, s midőn én az ablakból
jelt adok, dobasd a tengerbe.

Abdi-Alkdus az ifjut börtönbe vitette s lábait és kezeit egy fahengerhez
kötvén, lakába tért. Szaif így maradt egész éjjel, míg a csillagok
átpillantgattak az eget boritó sűrü felhőkön, egy mozdulatot sem
tehetett, a kezére és lábára szoritott kötelek szenvedhetlen fájdalmat
okoztak s ő szerencsétlen helyzetében gyakran gondolt a csudás süvegre,
melyet meggondolatlanúl Akiszánál hagyott volt s mondá magában:

„No, már aztán megérdemli-é, hogy az ember magának ellenségeket
csináljon és magát gyűlölet- s tán boszunak is kitegye egy oly zhakhirah
birtokáért, melynek nem tudja hasznát venni? Nekem, oh nagy Isten! nem
marad hát egyéb, mint a sors elleni erőtlenségem érzete s azon erőm,
hogy az ima szárnyain hozzád emelkedjem, hozzád, kegyelemnek nagy
Istene!

S ekkor imádkozni kezdett az ifju; imádkozni, miként ő tudott, szeretet-
és hitteljes lélekkel.

Midőn így a hit malasztja feledteté fájdalmait, a sötétben egy hozzá
közelitő embert vett észre, a ki egy csókot nyomván homlokára, feloldá
kötelékeit s monda neki:

– La baisza aliek ya Szaif Züliázán! (semmi rosz téged ne érjen, Szaif
Züliázán) Szaif Abdi-Alkdus hangját hivén felismerni, kérdé:

– Hogyan van, hogy ismersz? hisz’ te vagy, ki engem ide ily
irgalmatlanúl lekötözél s most te jősz kötelékeimet feloldozni?

– Tudd meg, Szaif! hogy tegnap, miután téged ide vezetélek, haza mentem
s lefeküdtem; de alig szenderedém el, midőn egy fénykörtől környezett
férfiu jelent meg álmomban s így szólott hozzám: „Já, Abdi-Alkdus! a
férfiu, kit a fához kötöztél, egy Avlijavhé Allah (Istentől szeretett),
kit Szaif Züliázánnak hivnak. Kelj fel, menj azon ifjuhoz, old fel
köteleit, légy segitségére s vedd fel az ő hitét; mert ha nem
engedelmeskedel, átszurlak ezen tűzlándzsával, melyet kezemben látsz.“
Ekkor remegve ébredtem fel, s íme itt vagyok! Mondd meg most, Szaif
Züliázán! mit kell tennem, hogy vallásodat fölvegyem?

A fiatal aráb mondá:

– Mondd utánam e szavakat: La ilaha ila Allah Ibrahim kalifeh Allah
(csak egy Isten van s Ábrahám az ő kedveltje).

Abdi-Alkdus elmondá ezen hét szót s müzülmánná lett.

S midőn az áttért, Szaifot lakába vezeté, monda neki:

– Most miképp mentsünk meg téged a málik dühétől?

– Tudhatnám-é okát – mond Szaif – az én adavatom-nak (üldöztetés,
háboru), hogy a málik egész nyugalommal halálra itél egy békés idegent,
a ki országát látogatni jött.

– Já, Szaif! – felel Abdi-Alkdus – málikunknak van egy őseiről öröklött
gyűrüje, a melynek tulajdonsága nekünk már sok roszat okozott, t. i.
midőn ez a gyűrü valakinek ujján van s ez egy mást meg akar ölni, csak
gyűrüt hordó kezét kell fölemelnie s amannak feje magától leesik. Ezen
az úton mi mind a málik rabszolgái vagyunk és senki sem mer az utált de
rettegett zsarnokkal kikötni. A minap régi tudományok nyomán fölfedezte,
hogy egy Szaif Zuliázán nevű idegen a csudatevő gyűrüt elsajátitandja s
rögtön azon Talszameh-t állittatta, hogy az idegen ne jöhessen bé hír
nélkül a városba. Most láthatod, hogy módot kell találnunk
megmentésedre.

– De hát mit tegyünk? – kérdé Szaif.

– Gondoltam valamit – monda Abdi-Alkdus. – Van nekem egy igen bárgyu, de
rosz lelkü rabszolgálóm; majd felszólitjuk, hogy térjen az izlámra s ha
nem akarja megtenni, helyetted a zsákba tesszük s ő a tengerbe fog
dobatni a szerály ablakánál.

Szaif szeretett volna ugyan más módot találni, de fölfedezni képtelen
volt, mert egy embernek minden esetre vízbe kellett dobatni a málik
szeme láttára. Belé kellett hát egyeznie a cserébe. A rabnőt eléhivták s
Szaif felszólitá, hogy hagyja el a napimádást s higyjen az egy igaz
Istennek; de visszaútasitván az ajánlatot, zsákba dugták a
szerencsétlent s a meghatározott időben csolnakba téve, a málik ablaka
alá vitetett. Szaif a csolnakba rejtőzött. Nem sokára a málik
mutatkozott s egy kezében levő zsebkendővel jelt adván, a zsákot rögtön
a tengerbe dobták. De a málik az intéskor kezét mozditván, érezte, hogy
– mintegy bűverő által vonzatva – a gyűrü kicsúszott ujjából s a
tengerbe esett, mire kétségbeesetten s remegve kelt fel helyéről, mert a
jóslatra gondolt, melynek teljesülése megkezdődött.

E közben Abdi-Alkdus csolnakát eltávolitván a szerálytól, monda
Szaifnak:

– Az okosság azt parancsolja, hogy ne menj bé a városba. Tanácsom az,
hogy vedd ezen csolnakot, tanulj meg halászni s így könnyen elélhetsz
nehány napig ismeretlenűl.

Szaif elfogadta a tanácsot, ellátta magát a szükséges halászati
eszközökkel, s miután új barátjának egy helyet jelölt ki, a hol más nap
találkozzanak, evezni kezdett s távozott a parttól.

Szaif kellemes éjet töltött gyöngéden hintázó csolnakában, reggel
halászni kezdett és sok halat fogott. A mint egyiket tisztitaná, belében
igen szép gyűrüt talált, melyet megmutatott Abdi-Alkdusnak, kivel a
kitüzött helyen találkozott. Ez figyelmesen megnézte s aztán mondá:

– Já, Szaif! ha málikunk elvesztette volna gyűrüjét, azt hinném, hogy ez
az.

– Ha ugy van – mond Szaif – megyek hozzá és megölöm a kegyetlen
zsarnokot.

– Türelem! – mond Abdi-Alkdus – egyáltalában nem vagyunk bizonyosak ez
iránt s ha nem az ő gyűrüje, akkor te menthetetlenül elvesztél!

– Nem hiszem – felelé Szaif – a málik meg sem nézte még jól arczomat és
ő engem a tenger fenekén képzel. Meg akarom kisérteni ezt a kalandot,
bármi történjék.

S a fiatal, Abdi-Alkdust elhagyván, a szerályba ment, alkalmat keresvén,
hogy a málikhoz jusson. Ezt az alkalmat meg is szerezték neki, mert egy
személy megismerni hitte őt, s e gyanuját közölve az őrökkel, ezek
elfogták és az uralkodó elébe vezették.

A málik, miután őt egy darabig figyelmesen vizsgálta, elbámulva monda
neki:

– Nem te vagy-é az, a kit tegnap tengerbe dobattam! Ki mentett meg?

– Engem az én Istenem mentett meg – felel Szaif – az én Istenem, a ki
hatalmas és egyetlen, a ki az égben trónol s minden földi trónok fölébe
van helyezve. Most válassz, ha te is fel akarod venni a müszülmán hitet,
mentve leszesz, de ha az egy igaz Isten hitét visszaútasitod, e gyűrüvel
jelt adok!

Mihelyt a málik gyűrüjét a Szaif kezén megpillantá, elhalványult s
reszketni kezdett; vezérei körülvevén, kérdék tőle:

– Já, málik! hol van gyűrüd?

– Hihetőleg hárememben hagytam – felelé a megijedt málik.

De a vezérek, kik megismerék a csudatevő gyűrüt, mondák Szaifnak:

– Fiatal ember! sorsunk kezedben van, adj jelt a málik fejének, ő nem
érdemel szánalmat!

– Nem! – felel Szaif Züliázán – én felszólitom őt, hogy az Izlámra
térjen át s ha az igaz hitet fölveszi, az által jóvá lesz; de ha
felszólitásomat visszaútasitja, akkor jelt fogok adni a gyűrüvel.

Szaif újból felszólitá a málikot; de ez azt felelvén, hogy ősei vallását
soha elhagyni nem fogja, Szaif a gyűrüt hordó ujjával rámutatott s a
málik feje azonnal lábaihoz hengeredett.

Mihelyt ez esemény köztudomásra jutott, az öröm általános lett. A
vezérek közakarattal Szaif Züliázánt választották máliknak s a közkiáltó
által a városnak hírül adták az uralkodó- és vallás változtatást; mert a
vezérek rögtön felvették az új málik hitét.

Szaif hét napig mulatott közöttük s azután összegyüjtvén a vezéreket,
így szólott hozzájok:

– Nem maradhatok tovább közöttetek; vissza kell térnem honomba s
reménylem, hogy később újra látni fogjuk egymást. Addig is helyettem
málikul hagyom a bölcs Abdi-Alkdust. Engedelmeskedjetek neki; legyetek
mindég jó müszülmánok s ne tegyétek azt másnak, mit nem akartok, hogy
mások nektek tegyenek.

Ezután Szaif elindult s csakhamar eljutott Akiszához, a ki csudálkozott
hosszas kimaradásán. Szaif elbeszélte a történteket s Akisza ekként
felelt neki:

– Már most nem viendelek semmiféle medinába többet, mert valahányszor
egy városba betérsz, mindég valami rendkivüli esetnek kell történni; a
mi végre is valami szerencsétlenséggel végződhetnék s akkor magamat
vádolnám, mint okozót. Én Kamrun málik medinájában találtalak, ha
ohajtod, visszaviszlek oda.

– Valójában útam czélja ama város; mert nekem a Kitab Tarik Enil kell,
mely oly átkozottul kisíklott körmeim közül.

Rögtön el is indultak s nehány nap mulva Szaif Züliázán azon város
kapujánál volt, hol egy egész néppel harczolt. Búcsut vett Akiszától,
kérvén, hogy láttassa magát gyakran, s azután kálnuszája segitségével
egész kényelmesen Akéla házához sétált.

Mig Szaif közelgett, az alatt Táma anyjával beszélgetve, monda:

– Meglátod, anyám! hogy engem rászedtél, azt jövendölvén, hogy én a
Szaif Züliázán neje leszek. Ő már rég meghalt a mély kútban és én
szegény leány, szivemet neki adtam volt s most is gondolataim tárgya; de
a te hibád, anyám! mert mielőtt őtet megismertem, közeledben boldog
voltam, hanem mihelyt megismertetted őtet, én szerettem s el is vesztem!

– De a szent Istenre esküszöm – viszonzá Akéla – Szaif mentve van minden
veszélytől s te elébb-utóbb az ő neje leszesz! Midőn e szavait végzé, a
kapun koczogtak: Íme, gyermekem! menj és nyiss ajtót annak, a kit
szeretsz, a ki miatt hitet és reményt vesztettél!

Táma az ajtóra rohant, s midőn Szaif Züliázánt megpillantotta, nem
tudott ellentállani, hogy karjaiba ne rohanjon s örömét ekként ki ne
fejezze. Azután anyjához vezette, a ki szintén nagy bensőséggel fogadta.

– Isten küldött, Szaif! hogy visszaadd nyugalmát annak a szegény
leánynak, a ki éjjel nappal sír a végzetszerü naptól fogva, midőn téged
a Bair akamikba (mély kút) temettek.

Az ifju ekkor elbeszélé kalandjait s öreg barátnéja szerencsélteté a
magával hozott értékes szerzeményekért.

Nehány napot együtt töltöttek, várván a hónap elsőjét, mert ezen nap
reggelén szokott a málik kiséretével a kápolnába menni.

Ez a nap pedig megérkezvén, Akéla így szólt Szaifhoz:

– Most vedd kálnuszádat, jöjj a templomba velünk, s midőn mi leborulunk,
te elveheted a Kitab Tarik Enil-t.

Az ifju különös érzettel s élénk megindulással követte a menetet, mert ő
mindent látott a nélkül, hogy őtet valaki látta volna. Megérkezve a
kápolnába, mindenki leborult, csak Szaif maradott állva. Ekkor a könyv
leszállott állványáról, megkerülte hétszer a kápolnát s Szaif lábánál
megállapodott. Ez nyugodtan fölvette azt s visszatért Akéla lakába.

Kamrun málik hallotta a könyv által okozott zajt s fölemelkedett; de a
könyvet nem látva és senkit a ki azt elvinné, kétségbeesetten dobta
földre turbánját s tépte szakállát. Visszatérve szerályába, az egész
udvar mély gyászt öltött a Kitab Tarik Enil eltünte miatti bánat
kifejezéseűl.

Akéla otthon találta Szaifot, a ki rendkivül örvendezett, hogy végre
birtokában volt az a könyv, melyért ő annyit fáradott és szenvedett.

Táma ekkor mondá Szaifnak:

– Íme, te vágyaidat elérted s mi minden kitelhető módon segiténk téged.
Most már, miként anyám a csillagokból olvasá, te nőűl fogsz venni engem
s honodba viszesz magaddal.

– Én Shámát szeretem – felelt Szaif – érette tettem ki magam annyi
veszélynek s én jelenleg mást nőűl nem vehetek.

Táma ezt hallván, a szerelemféltés lázával kiáltott fel:

– Ki az az átkozott hölgy, a kit te előmbe teszesz? a kit annyira
szeretsz, hogy előtte engem nőűl venni nem akarsz. Ez oly gyalázat, mit
türni nem fogok. Te nélkülem innen nem fogsz elmenni.

– Já, Táma! sajnálom makacsságodat – felelé Szaif – mert én édes anyád
vonzalmára számitottam s én nem lennék arra méltó, ha kötelességem
elleni dolgot követnék el.

De a fiatal leányra ez az okoskodás nem hatott. A szerelemféltés érzete
eszméit összezavarta s ő nem szünt meg dühöngeni. Szaif végit szakitandó
e kellemetlen jelenetnek, szobájába vonult s lefeküdt, gondosan feje alá
helyezvén kálnuszáját és a Kitab Tarik Enilt.

De reggel fölébredtekor nem lelte többé se süvegét, se könyvét. Sietve
kelt föl s a nőkhez sietett, kérdezve tőlök: ha tréfából dugták-é el
azokat.

– Nálam vannak – mond Akéla leánya – de nem tréfából foglaltam le, mert
esküszöm az Isten nevére, hogy vissza nem adom azokat, míg engem nőűl
nem veszesz. Most térj vissza szeretett Shámádhoz ha tetszik, mert ő
előttem nőd nem lesz.

Hiában igyekezett Szaif ezzel a megháborodott leánynyal az okosság
nyelvén beszélni; meggyőzni nem tudta s harag- és nehezteléssel távozott
a két nő házától; kiment a városból s a tengerpartra Aikha felé ment,
azon óriás madár felé, mely őt ezen szerencsétlen földre szállitá.

Míg Szaif a tenger felé ment, azalatt Táma emésztő szerelemféltéstől
űzetve, Kamrun málikhoz sietett.

– Já, málik Amazán – monda – a ki a Kitab Tarik Enilt elorozta, éppen
most hagyta el a várost s a tengerpart felé tart, ha üldözésére
rendeletet adsz, még bizonyosan utólérhetik.

A málik maga indult el nagyszámu lovagok kiséretében.

Szaif már a part közelében volt, midőn a lovak dobogását meghallotta;
visszafordulván, rögtön átérté a fiatal leány árulását s futni kezdett a
part felé, hol már megpillantá a homokon nyugvó Aikhát; – az indulni
készülő madár tollai közé ugrott s midőn Kamrun málik a partra ért, hogy
a fiatal arábot elfogja, a bámulat oda szegezte, látván a távol
messziségben elvesző tengert, a dicsőségesen lenyugvó napot s azon szép
nagy madarat, mely a szép Szaif Züliázánt égbe látszott felragadni.




V.  Szaif Züliázán és Kamaria.

Szaif Rád követei málik Efráhnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge
közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul.

Szaif szerencsésen megérkezvén a tulsó partra, sietve indult a mináret
felé, régi barátját, Sheik Dsiávét fölkeresendő. Ez örömmel fogadta őt s
midőn Szaif elbeszélte kalandjait s hogyan tette Táma gonoszsága
sikertelenné fáradozásait s viszontagságos vállalatait, a Sheik azt
felelte neki:

– Soha se búsulj azért, Szaif Züliázán! Ha én az isteni gondviselés
szándékát elárulhatnám, még sokkal rendkivülibb dolgokat jósolhatnék
neked, melyek a megpróbáltatás és küzdés ezen világában veled történni
fognak. De szükség, hogy te saját bátorságoddal s hited erejével győzd
le azokat, s mivel az éjjelre vendégem vagy, megmondom neked, hogy én is
ez éjjel az örökkévalóságba fogok átköltözni s kérlek, hogy nekem is
tedd meg azt, a mit Sheik Abduszalámért tevél.

Testemet a tengerpartra viended, a hol jobbról a khiffint, balról a
henuthot megtalálod. Az ima után temess el mináretem aljához, azután
vedd nálam hagyott lovadat s térj vissza Efrah málik városába.

Szaif némán maradt a Sheik mellett, a ki folytonosan halk hangon
imádkozott s Isten nevét mondotta ki; hajnal felé a halál veritéke
kitört halántékain, elmondta a zhahadá-t s a szent lélek égbe ment oly
jó illatot terjesztve, hogy az egész mináret megtölt.

Reggel Szaif a testet a tengerpartra vitte, mindent megtalált a kijelölt
helyen és módon. Az ismeretlen férfiak eljöttek imádkozni az elhunyt
nyugalmáért s azután eltemette. Lovára ülvén pedig Szaif, málik Efrah
városa felé tartott.

Most elmondjuk nehány szóval, mik történtek e városban Veh Shilfala
távozta után.

Tudjuk, hogy Szkárdis követelése szerint Veh Shilfalának bár semmi
fogalma nem volt a kért Kitab Tarik Enil hollétéről s daczára Szádun és
Sháma igyekezetének, hogy erről a tervről lebeszéljék, mégis elindult
éjnek idején.

Más nap reggel Szádun barátját meg akarván látogatni s nem találván,
rögtön a málikhoz ment:

– Minő új feladatot tüztél ki az én uramnak? Te egy könyvet kérsz tőle a
nélkül, hogy ki tudnád jelölni, hol keresendő az. Egyszer az én fejemet
kéréd tőle, mit megszerezni nem könnyü dolog s most egy ismeretlen
könyvet követelsz tőle; de én tudom, hogy te nem akarsz mást, mint ezen
hős elvesztét, igaz-é a mit mondok?

– Nem én tettem sem az első, sem ezt a föltételt – felelé málik Efrah –
hanem fővezérem Szkárdis.

– Tudtam – mond Szádun mennydörgő hangon s a vezérhez fordulva –: de
Isten szent nevére, a te fejed felelős uramért s ha mielébb visszatérni
nem látom, vagy róla hirt nem hallok, akkor mind megsemmisitlek titeket:
téged s minden harczosaidat.

Ezt mondva, Veh Shilfala kastélyában levő négereihez vonult s mindennap
kiment azon reménynyel a városból, hogy visszatérő fiatal barátját
meglátandja s mindennap visszatért a vezérhez megújitani ugyanazon
szemrehányásokat, ugyanazon fenyegetéseket, elannyira, hogy Szkárdis
végre nyugtalanul kezdett lenni a dolog kimenetele felett, szobájába
zárkozott s testvére Szkárdionnak, szultán Szaif Rád fővezérének, a
következő levelet irta:

„Üdvözöllek téged, testvérem! s tudatom veled: 20 éve, hogy egy eldobott
s az aráb málikok jegyét hordó gyerek került a mi tartományunkba. Málik
Efrah, daczára minden ellenmondásomnak, ezen gyereket fölneveltette s
ezen idegent közénk fogadta, közénk, kiknek Noé átka teljesülésétől
mindig félnünk kell. A máliknak egy gyönyörü szép s a fiuval egykoru és
ugyanazon jegyet viselő leánya van. Ez a körülmény az én aggodalmaimat
fölkeltvén, el akarám veszteni ezt a leányt. Az ifjut kivihetetlen
vállalatokra küldém ki s most reménylém, hogy nem fog visszatérni; de ez
az aráb, a ki nagy bátorság- s hadi jelességgel bir, köztünk hagyta a
rettegett s félelmes Szádun Eszendcsét, kit sikerült barátjává tennie, s
ez a herczegnőtől ingereltetve, négereinek félelmes erejére támaszkodva,
naponta megsemmisitéssel fenyeget, ha hamar vissza nem tér Veh Shilfala,
a kit ő urának nevez.“

„Ezért kérlek, mondd meg Szaif Rádnak, hogy Sháma herczegnő mily bájoló
szép s hogy ez a nő csak egy oly szultánt illethet mint ő; ezen módon
belé fog szeretni. Tanácsold, hogy kéresse meg, biztositván, hogy ez
által minő megtiszteltetés- és szerencsében részesitend minket.
Megértetted-é jól, testvérem! hogy ez mindnyájunkra nézve igen fontos!“

Szkárdis ezen levelet egy hadcsib (szolgálati tiszt) által küldötte el
azon meghagyással, hogy azt csak is Szkárdion vezérnek adja át.

Mihelyt e követ megérkezett médina Adurba, szultán Szaif Rád fővárosába,
átadta a levelet a vezérnek s ez elolvasván, rögtön a szultánhoz ment s
oly magasztos színben tünteté föl Sháma herczegnő szépségét, erényeit s
miveltségét, hogy egy 1000 ember által kisért főtiszt rögtön rendeletet
kapott, hogy elmenjen málik Efrah hasonlithatatlan szépségü leányát
megkérni a szultánok szultánjának.

A követség elindult s puszták- és hegyeken át vonulva közeledett málik
Efrah városához. Ez értesülvén az őt érendő megtiszteltetésről, vezéreit
a követség elébe küldötte s az akkor szokásos ünnepélyesség- és
udvariassággal fogadtatta. A lakosok tömegesen tódultak ki, hogy lássák
a nagy szultán Szaif Rád követségét s diadallal kisérték a málik
szerályához. Szádun Eszendcse értesülvén a követség megérkeztéről s
ohajtván küldetésének czélját ismerni, a málik szerályába ment.

A főtanács össze volt gyülve a követek fogadására s Szádun is bément a
gyülekezetbe. Megjelenésekor a málik és a vezérek mind fölkeltek
köszöntésére. Csak a követ maradott ülve. Szádun ezt látva, így szólott
hozzá:

– Idegen! te ugyan büszke vagy, hogy akkor, midőn a nagyok fölkelnek
üdvözletemre, te nem is mozdulsz helyedről. Mi az ok, mi téged oly
fenhéjázóvá tesz?

– És te ki vagy? – felel ez – hogy én előtted fölkeljek. A mi engem
illet, én a málikok málikjának, a nagy szultán Szaif Rádnak vagyok
követje s ide jöttem, hogy Sháma herczegnő kezét uram számára megkérjem.

– Anyád veszitsen el[5] málikoddal együtt! – kiált fel Szádun bőszülten
– hogyan mered Veh Shilfala jegyessének még nevét is kimondani? Soha ez
a herczegnő másé nem lesz, mint az övé.

Szádun ezen szavaira a követ haragra gyult s fölkelve kardot húzott,
mondván:

– Ha e gyülésnek tisztelettel nem tartoznám, Zahl csillagzatra
eszküszöm, fejét metszeném ennek a szemtelennek.

S azután kardját hüvelyébe eresztve, leült.

– Gyáva fia gyávának! – mond Szádun – minő dicsőség karddal fenyegetőzni
s azután a gyülés iránti tiszteletből azt félretenni? Én azt hiszem,
hogy a dicsőség a megtételben van, miként én daczára a gyülésnek
megteszem.

Ezt mondva fölemelé hatalmas szablyáját s egy csapással leüté a követ
fejét.

Erre a vezérek fölkeltek és Szkárdis igy szólt málik Efráh-nak:

– Já, málik Azamán! szemeid előtt ütik le a nagy szultán követjének
fejét s te még sem daraboltatod össze ezt a vadat? ha rendeletet nem
adsz ez ember elfogatására, én Isten bocsássa! azt fogom hinni, hogy
egyetértesz ezen őrjöngővel.

Erre a málik testőreihez igy szólt:

– Fogjátok el ezt a szemtelen vadat; de ne öljétek meg!

A testőrök tömegesen rohanták meg Szádunt; de ez kardot rántva a tömeg
közé vág, mint oroszlán a nyáj közé s azok nemsokára rémült juhok
gyanánt menekültek. Szádun átmegy a palotán, azután a városon, sujtva
kardjával, vagy karjával hárintva el a sok remegő kéz tartotta fegyvert,
melyek fel akarák tartóztatni. A főkapunál négereire talált, a kik a
történtekről értesülve főnökük segitségére siettek s az ők segitségökkel
a mezőre vonult.

De Szádun Eszendcse nem távozott a várostól, mert nem akarta hogy azt
higyjék, hogy megijedt, hanem tábort ütött csekély távolságra a
falaktól. Ez alatt a málik egy hadserget gyüjtött össze s következő nap
Szádun kis csapatjára tört azon hiedelemmel, hogy azt nehány óra alatt
megsemmisiti; de a kis csapat a hadsereg közé veté magát s ott oly
mészárlást vitt végbe, hogy estve, midőn a hirnökök takarodót
kiáltottak, a málik hadserege megnégyedelten tért vissza a városba.

Szádun ekkor egy kissé visszavonult a hegyek aljába s erős állást vett,
az éjet sánczhányatásra használta, hogy a reggelre várt rohamnak
keményen ellentállhasson.

S valójában reggel a málik erősitett s rendbeszedett sergei megtámadták.
Szádun s emberei rendithetlen szívvel s ércz karral állottak ellent. A
támadás elszánt, a védelem kitünő és szerencsés volt s az elszánt
küzdelem estig folyt, midőn megszünt, hogy más nap újból kezdődjék.

És ez igy folyt több napokig s málik Efrah mindenfelől új sergeket
szedett, jeles vezetőket toborzott, s hadserege rövid időn hatalmasan
növekedett. Szádun veszteni kezdett merészségéből s kénytelen volt a
hegyek közé vonulni vissza, a hol ostromzár alá tétetett, az élelmi
szerek megszerezhetési útja elvágatván, éhség által hitték őket
feladásra kényszerithetni. De ez késvén, málik Efrah bé akarta gyorsan
végezni a táborozást s rendeletet adott egy általános támadásra.

A roham megkezdődött, a küzdelem iszonyatos volt; nem lehetett többé se
ostromoltat, se ostromlót megkülönböztetni, a harcz dühe iszonyatosan
vérengzett. Valahányszor Szádun egy embert levágott, helyét tíz foglalta
el s kétségbeesett hősiessége daczára is talán elbukott volna, midőn a
távolban porfelleget pillantának meg, melyből nem sokára egészen vasba
öltözött lovag bontakozott ki; szemei villámként szikráztak s közelebb
érve felkiáltott:

– Allah veh akber, Já kilál héda ádiár vhe édimen! ana Szaif Züliázán!
(Az Isten nagy, ti ezen hely és tartomány kutyái! én Szaif Züliázán
vagyok).

Legelébb málik Efrah ismerte meg e hangot; de a Szaif Züliázán név
zavarba hozván, kérdé Szkárdistól:

– Ugy tetszik, mintha Veh Shilfala hangját hallottam volna; nem az-é az?

– Isten mentsen téged, málik! azon helyzettől, melyben most Veh Shilfala
van – felelé a vezér – ő bizonyosan nem él többé; a föld meg van mentve
az ő jelenlététől.

A mint a vezér ezen szavakat végezné, a lovag mellette állott s hangosan
mondá:

– Engem halva hisznek; de Allah nagy: én Szaif Züliázán vagyok!

Ekkor Szkárdis zavartan mondá a máliknak:

– Íme, mit miveltél! Fölnevelted ez ifjut, ő elmegy Veh Shilfala név
alatt s visszatér, mint Szaif Züliázán. Oh, én nem kétlem többé, hogy ő
Szaif (kard) Habesh élete fölött!

A málik rendeletet adott, hogy a harczot szakitsák félbe.

Szkárdis előrelátva mi történend, a város felé menekült.

Szaif fogadott atyjához közelitve, átölelé őt s monda neki:

– Já, abi (atyám)! miért ez a harcz? mi annak oka?

– Já, ébeni (fiam)! mindennek oka Szkárdis ellened való gyűlölete s egy
kevéssé Szádun hevessége is.

Ekkor Szádunhoz mentek. Midőn ez Szaif Züliázánt megpillantotta,
odarohant s lábaihoz vetette magát; elbeszélte a történteket, hogy málik
Efrah három hét óta minő irtó harczot folytat ellene. Szaif roszalta,
hogy mérgét fékezni nem tudta, hogy a követet megölte s azután
hozzátette:

– A mi a málikot illeti, ő a mi atyánk, neki joga van minket büntetni és
megbocsátani nekünk; mert mi az ő gyermekei vagyunk.

Kérte azután, hogy kölcsönösen feledjék el a viszályt s béküljenek ki.
Mi megtörténvén, a seregek szétoszlottak s ők hárman vonultak bé a
városba. Szaif Züliázán a málik jobbján lovagolt; estve pedig Szádun
Eszendcsével visszatért várába.

Szkárdis kétségbe volt esve a dolgok fordulatán s bár látta, hogy Szaif
a Kitab Tarik Enilt nem hozta magával; de azért látta, hogy fogadott
atyja épp oly kitüntetéssel, épp oly melegen fogadta mint máskor. Újból
irt hát testvérének Szkárdionnak, tudatta vele, hogy Szádun miként ölte
meg a szultán követjét s hogy Szaif Züliázán reménytelen megérkezte
miként hárintá el róla a büntetést; ezt a levelet pedig biztos embere
által küldötte el Szkárdionhoz.

A követ átadván a levelet, Szkárdion rögtön Szaif Rádhoz ment s közölte
vele a kapott tudósitást. A szultánt ez oly dűhbe hozta, hogy a napot és
holdat összekáromolta s azután vezéreit összehivatván, tanácsot tartott
a követjének megöletéséből eredő sértés és Szaif Züliázán megboszulása
iránt.

S míg a vezérek tanácsa e kérdéseket tárgyalná, a szolgálati tiszt egy
aráb követet jelentett bé.

– Vezesd bé! – mond a szultán.

Bévezettetvén pedig ez, meghajolt a szultán előtt s így szólt:

– Szerencsés legyen a te napod já málik Azamán! és életed örökös.
Küldetésem tárgya ez: vagy húsz évvel ezelőtt a mi málikunk, szultán
Züliázán, leszállitott lovainkról s innen nem messze egy várost
épittetett a te hatalmad alatti területen. Akkor te szerencséltetéd őtet
s ajándékokat küldél neki, az ajándékok közt egy Kamaria nevű rabnőt is,
a ki a mi málikunk kedvencz nejévé lett s halálakor terhesen maradván,
általunk mint uralkodónőt ismertette el a gyerek születéséig – azon
kikötéssel, hogy ha a gyerek fiu lesz, az legyen a mi szultánunk, egy
igazgató tanács adatván melléje, ha pedig a születendő gyerek leány
lenne, akkor az uralkodjék felettünk, a ki nőűl veszi. A gyermek fiu
volt. Mi láttuk születésének negyedik napján s szultánnak kiáltók ki. De
e naptól fogva soha többé nem láttuk s valahányszor az özvegytől
kérdjük, hogy mit csinált gyermekével, ő fenyeget hogy megölet minket
bérenczeivel, a kiket maga körül gyüjtött, s a kik testőrsergét képezik.
Igy mi nem tudjuk ha szultánunk él-e vagy meghalt s hontársaim azért
küldenek hozzád, hatalmas málik! hogy téged kérjelek fel, hogy Kamariát
szoritanád reá az igazság megmondására, mert te egykor neki ura s most
is főnöke vagy; ő engedelmeskedni fog rendeleteidnek.

Midőn szultán Szaif Rád végig hallgatta az arábot, eképp szólott
Szkárdionhoz:

– Egy tárgy felett tanácskozni ültünk össze s íme már most kettő is van.
Két hadserget kell-é kiküldenünk? egyiket Szaif Züliázán, a másikat
rabnőm Kamaria ellen! hogy tetszik neked?

– Já, málik Azamán! talán lehetne a két kérdésből egyet csinálni, s ha
én tanácsadásra merészkedném, az a lenne, hogy Szaif Züliázánnak irjunk
egy barátságos és szivélyes levelet, melyben megirnók, hogy jöjjön
színed elébe, hogy legyen hadvezér egy dicsőséges vállalatban,
ugyanakkor elküldenők neki Amán kendőjét[6] azon biztositással, hogy
rangját s hősi hirét megillető tisztelettel fogadjuk. Igy őtet Kamaria
ellen küldjük; ha legyőzetik, akkor csak egy had küldésre lesz
szükségünk; ha győztes lesz, akkor majd könnyen találunk valamely titkos
módot elvesztésére.

– S azt hiszed – mond a málik – hogy meghivásunkra Szaif eljövend?

– Hiszem – felelé Szkárdion – mert tudom, hogy Szaif Züliázán egy
meggondolatlan ifju, teljes bizalommal levő önmaga és mások iránt, egy
fiatal, ki hirt, dicsőséget vadász s a ki a nehéz vállalatoknak embere.
Meg lehetsz győződve, szultán! hogy ő bizonyosan eljön.

Vezére ezen biztositására Szaif Rád rendeletet adott, hogy Szkárdion
ajánlata szellemében irják meg a levelet, mely elkészittetvén, Amán
kendővel együtt elküldetett Szaifnak.

Mindezt átadták egy főtisztnek azon útasitással, hogy azt sietve vigye
málik Efrah városába.

Nehány napi út után a küldött megérkezett a város kapuihoz s
megismertetvén, hogy ő a nagy szultán új követe, a vezérek elébe mentek
s a nép által nagy tisztesség- és örömmel fogadtatott; midőn pedig a
máliknak átadta levelét és tiszteletteljesen érinté, feje fölé emelte;
azután ajkaival érintvén felbontotta és elolvasta, s Szaif Züliázánhoz
fordulván, monda:

– Já, ebeni (fiam)! nézd mit irnak neked. Ha mellettem akarsz maradni,
örömest áldozom éretted lelkemet s minden kincseimet is; de ha te a nagy
szultán szives meghivását elfogadva, oda akarsz menni, abban sem
gátollak. Fontold meg; te jobban tudod mit kell tenned s azt teheted, a
mit tetszik.

Szaif elolvasta a levelet s nehány percznyi gondolkozás után monda a
máliknak:

– Já, abi (atyám)! az a szultán Szaif Rád egy nagylelkü uralkodó, s
miután engem magához hiv, nem hiszem illőnek visszaútasitani
felszólitását, mert azt hihetné, hogy mi bizalmatlanok vagyunk iránta;
pedig meg vagyok győződve, hogy a bizalmatlanság és félelem inkább
előidézi a rosz körülményeket, mint a bátorság és becsületesség. Én el
fogok hát menni engedelmeddel, jó atyám! hogy szultán Szaif Rádnak
karomat és szolgálatomat felajánljam.

Szaif elútazása Sháma könyeinek daczára elhatároztatott. A fiatal
herczegnőt nyugtalanitá az az eszme, hogy szeretett mátkája újból
távozik s új veszélyek elébe megy.

Nehány nap mulva búcsut vett Shámától s málik Efráht átölelvén elindult
Szádunnal, a ki nem akará többé elhagyni, és a szultán Szaif Rád által
küldött főtiszt társaságában.

Szaif medina Adurhoz közelitvén, több nagy hivatalnok jött elébe, a kik
nagy tisztelettel vitték a városba; azután a málikok málikja elébe
vezettetvén, leborult előtte s szultán Szaif Rád intett kezével, hogy
üljön le; de Szádun Eszendcse elfeledé földre borulni a málik előtt s
leült urával együtt, egy időben; ekkor a szultán feléje fordulván,
monda:

– Já, Szádun!

Ez pedig rögtön felelé rá:

– Já, malun (átkozott)!

A málik békétlenűl kezdett trónján fészkelődni, midőn Szkárdion monda
neki:

– Já, málik Azamán! ne vedd számba, a mit ez az ember mond. Ő egy vad, a
kinek nincs miveltsége, a ki nem tudja hogyan kell a szultánokkal
beszélni, sem azt hogy minő tisztelet illeti hatalmukat.

A málik még sem tudá megállni, hogy ne mondja Szádunnak:

– Tudod-é te vad, hogy feleleted szemtelen s ha azért meg nem büntetlek,
köszönd annak, hogy azzal jöttél, a kinek én az Amán kendőjét küldöttem.

– Bizonyosan – felel Szádun – ha jövetelem nem ezen fiatal oroszlánért
(Szaif Züliázánra mutatva) történt volna, én nem kegyeskedtem volna
eljőni a te arczodért.

– Ja, málik Azamán! ne beszélj ezen nyers emberrel, mert végre
megharagudhatnál. A te nagyságodnak olyannak kell lenni, milyen a tenger
végtelensége, melyben a szemét és a dög elvész a nélkül, hogy nyomot
hagyna.

Szaif Züliázán kérte Szádunt, hogy vonuljon vissza. A málik a fiatal
aráb jelenlétében ebédelt s ezt bevégezvén, monda neki:

– Tudod-é Szaif! hogy miért hivatálak ide?

– Ja, málik Azamán! – felelé ez – a parancsolat és a rendelet a tiéd s
mi a te engedelmes szolgáid vagyunk. Rendelkezz és parancsaid hiven
lesznek teljesitve.

– Tudd meg tehát – mond a szultán – hogy rabnőim egyikét Kamariának
hivják. Ez a nő irányomban roszul viselte hajdan magát s azon nép,
melyet kormányoz, most hozzám jött panaszt emelni zsarnoksága ellen,
mivel pedig én dicsőségedről, csatákbani hősiességedről sokat hallottam
beszélni, téged választának ki szemeim, hogy ez engedetlen nőt
megbüntesd s uralmam alá hajtsd.

– Értem – mond Szaif – s mindent, mi hatalmam- és tehetségemben van, meg
fogok tenni, csakhogy magasságod mellém tiszteket s illő számu
katonaságot rendeljen, s igy reménylem, hogy hamar fogunk egy nővel
végezni.

Szultán Szaif Rád több főtisztet s 4000 embert rendelt ki. Szaif
Züliázánnak tábornoki czímet adott.

Nehány nap mulva a sátrak, fegyverek, élelmi szerek s minden e
hadjárathoz tartozó kellékek kivitettek a városból.

A hadsereg elindult s egy nagy pusztán átvonulva, megérkezett Kamaria
medinájához.

Szaif Züliázán sátrait a várostól csekély távolságra üttette föl.
Kamaria ezen hadizenetet megértvén, egy kis hadsereggel kivonult a
városból s tábort ütött Szaif hadseregével szembe.

Az éj elérkezvén, a hadsergek őrködtek egyik a másikra. Szaif miután a
szükséges rendeleteket kiosztotta, egy keveset nyugvandó visszavonult
sátrába, midőn egy őrt álló tiszt jelenteni jött, hogy egy fegyveres
harczos, a ki magát Kamariának lenni mondja, a táborkapunál várakozik s
béeresztést kér. Szaif rendeletet adott, hogy eresszék be.

Gondolá magában, hogy ez a nő bizonyosan megijedt s most azért jön, hogy
a feladás módja felől értekeződjék.

Midőn Kamaria belépett a sátorba s fölemelte sisakrostélyát, Szaif
Züliázánnak kápráztak szemei e nő bájló szép arczának láttára. A hold
15-ik napján sem szebb, mint a minőnek ez az arcz tetszett. De
közelebbről vizsgálva, volt e nőnek arczában valami, a mi
bizalmatlanságot ébresztett. Szaif udvariasan fogadta s kérte hogy üljön
le s azután kérdést tett, hogy mi vezette ide egyedül az éj sötétében?

– Ja, Szaif! te szultán Szaif Rád által ellenem, de csak egyedül ellenem
küldettél.

– Ugy van! – felelé Szaif.

– S mivel csak én vagyok kérdésben – mondá Kamaria – nekünk
kötelességünk megakadályozni hadsergünk összeütközését, a hasztalan
vérontást. Azért én kettőnk közötti magány viadalt ajánlani jöttem ide.
A győztes átveszi a város parancsnokságát s az egyesült seregek neki
hűséget és engedelmességet fognak eskünni.

– Beléegyezem – mondá Szaif – s holnap reggel ki fogunk állani!

De Kamaria a helyett hogy búcsut vett volna, vetkeződni kezdett s azt
mind addig folytatá, míg egy könnyü ruha maradott rajta. Szaif ezt
látva, megdöbbenve kérdé:

– Mi ez? mi szándékod?

– Félre az akadályokkal, hogy egyikünk se mondhassa, hogy a nehéz öltöny
és fegyverzet szabad mozdulatait gátlá s hogy különben győztes lesz vala
a viadalban.

Szaif Züliázán átlátta, hogy Kamaria éjjeli s fedetlen testtel való
csatát akar.

– Mo ad Allah (Isten mentsen)! – kiáltott fel Szaif – én nem fogok egy
ismeretlen hölgygyel ilyetenképpen vívni. Törvényem tiltja azt s én
tenni nem fogom.

De Kamaria szilárdan ragaszkodott tervéhez, mert remélte, hogy
kellemeinek feltárása által a fiatal erejét elgyengitendi s akkor a
győzelem az övé lesz; azért így szólt:

– Meg kell történni, Szaif! én akarom!

S ezt mondva, ő maga Szaifhoz lépett és felöltönyét huzni kezdette
mintegy erőszakosan lefelé; de ezen műtétel közben Kamaria megpillantá a
fiatalnak kerekded izmos karjain azon Akd-át (gyöngy-karszoritó), melyet
ő hajdan a pusztán elhagyott gyermekének karjára helyezett volt.

A szultánné visszahanyatlott s halvány fehér lett mint a liliom levél és
remegő hangon kiálta fel:

– Vhé vhé ladaha (oh, oh, ez az én fiam) s azután átölelendő, közelitett
hozzá, de Szaif visszataszitva, mondá:

– Asszony, miként lehetne az? miként lehetnék én a te gyermeked? én a
kinek nem volt anyja, én a kit a pusztán egy vadállat szoptatott! Te
valamely árulást akarsz megkisérteni. Távozz innét!

Kamaria sírva fakadt s fájdalommal mondá:

– S te mégis az én gyermekem vagy, én nem csalatkozhatom, s hogy ezen
karodon hordott Akd az enyém volt, bebizonyitom. Különben is te tudod,
hogy az arábok frászát-ja (felösmerő tehetség) igen élénk. Én meg vagyok
győződve, hogy népem nagyjai, noha csak egyszer láttak téged négy napos
korodban, de azért mégis megismernének valamely jegyről.

– Ez nem valószinü – felelé Szaif – hanem én mégis alávetem magamat e
kisérletnek s örömmel fogadandom el néped nagyjait; de elébb mondd meg
nékem, hogy ha anyám vagy, miként történhetett, hogy én mégis árva valék
Istennek földjén.

– Édes fiam! – felelé Kamaria – te még csecsemő voltál, midőn én és
dajkád egy kis útazási kirándulást tettünk, a nap melege égető volt s mi
egy fa árnyában kerestünk enyhet, a hol elszunnyadtunk; a dajka maga
mellé helyezett téged, de fölébredvén sehol sem találtunk. Három nap
sikertelen kerestünk. Hihető, hogy valamely gazella kicsinyjének vélvén
téged, elragadott a pusztába. Én szétdult szívvel tértem haza a hosszas
eredménytelen kutatás után s azután sokszor feresztém könyzáporban anyai
fájdalmamat; de hála Alláhnak, újból feltaláltalak s szivem az öröm
tengerében fulladoz látásodon.

Ezt mondván Kamaria távozni készült s Szaif félig meggyőződve ez
elbeszélés által, megengedé magát öleltetni, azután fölsegélé lovára,
kérvén, hogy hamar térjen vissza vezérei s a nép nagyjainak kiséretében.

Kamaria nehány órai távollét után visszatért Szaifhoz, a boldogult
szultán Züliázán volt vezéreinek s a nép véneinek társaságában, s
mihelyt ezek az ifjura veték szemeiket és megpillanták az arczán levő
jegyet, egyszerre felkiáltának:

– Ímhol a mi málikunk! igen, ő a mi szeretett szultánunknak fia, kit 20
évvel ezelőtt karjainkban tartánk, a kit szultánunknak kikiáltánk.

S midőn bizonyságot tettek, hogy a karján levő Akd valójában a Kamariáé
volt, Szaif anyjának kezét megcsókolta s engedelmet kért, hogy kétkedett
beszédjének igazságán. Azután kiment anyja és a vezérek társaságában,
tudtul adni a két ellenséges seregnek, hogy a harczot megszünteti azon
nem remélt fölfedezés, hogy ő Kamariának fia.

Szaif Züliázán még az nap bévonult szülővárosába, a hol határtalan
lelkesedéssel fogadták, a mit kettős ok idézett elő, az hogy feltalálták
szultánjokat s az hogy az idegen rabnő zsarnoki uralmától végre
menekülni fognak. Szaifot rögtön kikiáltották máliknak s nagy pompával
és örvendezéssel ültették atyja trónjára.

Ennyi váratlan s rendkivüli esemény váratlanúl és mélyen hatotta meg
Szaif jótékony szivét s alig üdült fel e kemény rázkodtatások lázából,
midőn Kamaria hozzámenvén, mondá neki:

– Fiam! még egy körülményt kell veled megismertetnem: Haldokló atyád egy
neked szánt nagy kincset adott nekem át, én egyedül ismerem a helyet a
puszta szélén, a hol az letétetett. Azt hiszem, most lenne ideje azt
elhozni, hogy megérkezted ünnepén a nép és katonaság között ajándékokat
osszunk.

Szaif anyja véleményén volt s az útra előkészületeket tevén, éjnek
idején magukra indultak el a kincs fölkeresésére.

Az ezen éjre következett egész nap és éjjel útaztak, a második nap
reggelén Szaif így szólott anyjához:

– Szeretett anyám! hát hol van az a kincs? messze van-e még?

– Messzecske van fiam; de el fogunk érkezni, ne nyugtalankodj! bátorság,
fiam!

– De ha útunk még hosszu, akkor nyughatnánk egy kevéssé, anyám!

– A nyugalmat feltaláljuk – mond Kamaria – az jön a nélkül, hogy hivnók;
mindenek előtt bé kell végezni hivatásunkat, azután alhatunk.

És útaztak egész nap és éjen át s a harmadik nap hajnalán átlépték a
homokpuszta határát. Még három órát haladtak, midőn egy roppant nagyságu
fát pillantottak meg, a mely egyedül állt társtalanúl a puszta
kietlenében. Ezen fa levélzete a pálmafáéhoz hasonlitott, de ágai
ernyőszerüleg terültek el s oly terebélyes volt, hogy ezer ember
letelepülhetett volna jótékony árnyában.

Szaif fáradságtól aléltan ezen fának tartott, mondván:

– Anyám! itt végre csak megpihenhetünk!

– Igen, fiam! – felelé Kamaria – itt kell neked nyugodnod, itt fogod
találni ama kincset.

Leszálltak lovaikról s az eleséget levéve, a fa alá leültek. Fullasztó
meleg volt. A puszta zajtalan, mozdulatlan, s megmérhetlenűl terült el
körültök. A gazella – az egyedüli élő lény; mely e magányt meglátogatja
– déli álmát aludta.

Szaif bizonyos fogultságot, bizonyos feszültséget érzett elannyira, hogy
nem tudott enni s mondá Kamariának:

– Engem szomoruság nyom el e helyen ugy, hogy lélegzeni is alig tudok.
Sokáig maradunk-é itt anyám?

– Nem – mondá Kamaria – mihelyt kissé kinyugodtad magad, kiássuk a
kincset s aztán visszatérünk városunkba. De e pusztának lége miért
lankaszt el téged ennyire? hisz’ éppen ezen fa alatt voltam
szerencsétlen téged elveszteni.

– Ha ez a hely, a hol én a szerencsétlenséget megizlelém, akkor nem
csudálkozom többé azon, hogy rosz behatással van reám – mond Szaif.

S meghatva szemlélte újból a helyet, a hol egykor a gazella által
tápláltatott; de nem sokára álom nehezült szemeire s anyja észrevevén,
mondá neki:

– Já fiam, szivemnek fele! helyezd fejedet térdeimre s nyugodj
csendesen. Én őrködni fogok feletted.

S fiának fejét gyöngéden helyezé térdeire s a bámulat és gyűlölet
tekintetét legelteté rajta.

Kamaria egy darabig nézte ez Isten és természet kedvezéseiben részesűlt
lényt, a ki bizalommal szunyadott térdein; nézte ékes és fölségesen szép
termetét, fényes szép hajzatát, melynek gazdag és selyemlágy fürtei
kellemdús és nőileg fehér nyakra hullámoztak le, a korálpiros ajkak
által vetett gyönge árnyat s a hosszu szempillákat, melyek égszín
szemeit árnyalák. A rabnő szultánné különösen bámulta nyilt és tiszta
magas homlokát s a hibátlan arczélt, a nagyság és nemes faj jelét s
mindezen tökélyek szemlélése iszonyt és undort gerjesztett, melyről nem
tudott magának számot adni. Ő, a vakitó szépségü nő, nem birt ily szép,
ily tökélyes vonalokkal s irigy tekintetet vetve rá, monda magában:

– Valóban én nem tudom mit érzek, midőn ez emberre tekintek; nekem ugy
tetszik, hogy ő inkább született uralkodásra, mint én; pedig anyja
vagyok. S hát én rabnője legyek-é? Nem, nem! az nem lehet!

S így e gyermek tökélyei és kellemei, melyek minden más anya dicsőségét
és boldogságát idézték volna elé, e szörny emésztő féltékenységét még
inkább növelék s látván, hogy Szaif mélyen alszik, kivonta szépen
térdeit feje alól és egy kőre helyezé, azután nehány lépést hátrálva,
mondá:

– Szegény bolond, elhitette magával, hogy én uralkodni engedem magam
helyett!

S azután kardját kivonva, hozzátevé:

– Ha én hajdan a Dahia bolond tanácsára nem hallgattam volna, ma nem
kellene ezen munkát végrehajtanom.

S a mint ezen gondolatját bevégzé, fölemelte kardját fiára és háromszor
sujtott a nélkül, hogy oda tekintsen.

Ezen vágások csak a testet érték s Szaif kinyitván szemeit, igyekezett
fölemelkedni, de Kamaria negyedikszer is fölemelé gyilkoló fegyverét s
fejére sujtván, Szaif kiomló vérének tavába hanyatlott.

A nő messze dobván magától kardját, lovára veté magát s ördögi
mosolylyal mondá:

– Most már nyugodtan alhatom, mert én mindörökké szultánné leszek.




VI.  A Khamiméh kertje.

Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham Eben Noeh kastélyában és a
Khamiméh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével.

Az éj gyászfátyollal takará el az iszonyatos gyilkosságot, sötét
leplével bevonta a puszta végtelenségét, sötét felhők nyargalták át a
légkört s az elhalványult csillagok csak itt-ott pillantának át a
fellegek rétegein. A fiatal aráb lelke egész éjen át bizonytalanúl
lebegett az alanti árnyak és az örökkévalóság világossága közt.

De Isten nem akará még magához hivni ezen még alig született lelket, a
melyet az emberek közé azért küldött le, hogy segélyt nyujtson s nemes
példákat adjon az erény útain.

A regg első villanatakor a lég frissesége s talán a favirágok
balzsamszerű jó illata Szaifba az eszmélet érzetét fölébreszték, kinyitá
szemeit, érezte sebeinek sajgó fájdalmát; mozdulni akart, de nem tudott
s nem volt körülte sehol egy élőlény, a ki segélyt nyujthatott volna.

Szaif most az eddigieknél sokkal marczangolóbb fájdalmat érzett, mert
iszonyatosnak tetszett neki az anya keze által osztott halál, s hogy
ezen iszonyu s vérlázitó eszmét magától eltávolitsa, imádkozni kezdett
áhitattal lelkét Istennek ajánlva, a kinek szent akaratja ily ifjan
szólitja ki az életből.

Míg így imádkozott, a fa leveleit hallotta feje fölött mozogni, s egy
kedves kis hangot, mely mondá:

– Üdvöz légy Sheik Abduszálám!

Szaif két szép fényes és zöld tollazatu madarat pillantott meg, a melyek
egyike eképp felelt:

– Üdvösség szálljon reád, Sheik Dsiadé!

– Lásd – monda az első – az istentelen Kamaria miként árulá el fiát!

– Kamaria – mond a második madár – képes, nem egyszeri, hanem hétszeri
árulásra is.

– Hanem bámuld az isteni gondviselést, mert ez az undok nő roszul
választá bűnének helyét, midőn gyerekét ezen egyedüli fa alá vezeté,
mely neki az életet vissza tudja adni, mert ezen fa levelei csalhatatlan
gyógyerővel birnak a sebekre, ezen fa volt Szaif Züliázánnak bölcsője,
itt e fa árnyában tápláltatott az anyjától elhagyott árva a puszta
gazellája által, míg egy becsületes szivü ember feltalálta. Ma ez a fa
rögtön meg fogja gyógyitani, mert nem kell egyéb, csak hogy fogaival
nehány laput elrágjon s az így keletkezett tésztát sebeire tegye és
sebei meggyógyulnak úgy, hogy még helye sem fog látszani.

A két kis madár üdvözlé egymást s azután elrepült ellenkező irányban.

Szaif átérté, hogy azon madárkák a minaretben talált két zarándok lelkei
voltak, a kiknek egyike Sheik Dsiadé neki az Aikha madarat jelölé ki a
tengereni átútazásra, a másik Sheik Abduszálám, a ki mentésére küldé
Akhisza nemtőt, midőn a mély kútban volt s a kiket ő később eltemetett.

Szaif hallván barátjai szellemének jó tanácsát, ohajtott a csudás fa
lapujához jutni s megkisérté fölkelni, de ez lehetetlen volt. Átlátva
erőlködése hasztalanságát s látva a fa ágainak magasságát,
kétségbeesetten sírni kezdett azon gondolatra, hogy az életfájához ily
közel kell néki meghalnia.

Míg így sírva imádkozott, szél kerekedett, mely megrázván a fa ágait,
több levelet csaknem a sebesült kezébe hullatott, ki bátorságot nyerve,
azokat használta úgy, miként az isteni gondviselés megtanitá a madarak
beszéde által s valahányszor a levéltésztát egy sebre alkalmazta, az
azon perczben eltünt, úgy hogy csakhamar Szaif oly erőteljesen s oly
épen kelt föl, mintha semmi se érte volna.

Ekkor leborult s hálát adott a jóságos Istennek s nem messze onnan
megpillantván lovát, mely rája látszott várni, reá vetette magát s
elvágtatott ettől a végzetszerű helytől, neki iramodván czéltalanúl a
puszta kietlenének.

Szaif Züliázán tíz napig útazott, gyökerekkel táplálkozva s felfogott
esővízzel egyhitvén szomját; a tizenegyedik napon két hegy oldalához
ért, melyeknek sziklacsúcsai az ég felhői közé emelkedtek föl.

E két hegy között egy oly sebes folyó nyargalt, hogy a víz színe fölött
elrepülő madarat a rohanó hullámok magukhoz kapták s elmeriték.

Szaif vizsgálván a ködborongta hegyeket, egyiknek tetején egy Szumát
(minaret), a másikon egy pompás épitészetü várat fedezett föl, mely nagy
kiterjedésü sziklavár oly magasságban feküdt, hogy a felhők alatta
táboroztak. Egy más ponton a két hegynek két ellentétes s messze
előszökő márványfoka volt, melyek egy bizonyos távolból tekintve,
összeérni s a két hegyet összekötő és a sebes folyam fölött ívesülő
hídat látszottak képezni.

Szaif elébb a minaretet hordó csúcsra mászott fel, s annak kapujához
érve erős hangon kiálta:

– Já, szákine Almákán (héj, lakója ezen helynek)!

Egy hang erre a Szuma belsejéből eként felelt:

– Szhah–elene vhe merhaba ya Szaif Züliázán (Jöttöd és fogadásod kedves
leend, Szaif Züliázán)!

Az ajtó megnyilt s egy magas termetü, barna arczu öreg, kinek homlokán a
leborulás jegye látszott – lépett ki, mondván:

– Aniszta hadcsa adiár ya Szaif Züliázán (Ezen helyet jelenléteddel
megtiszteled, Szaif Züliázán)!

– Ki vagy te? – kérdé Szaif a remetétől – s honnan ismersz engem.

– Én Khamiméh Atalibe vagyok s már 40 év óta várlak, hogy egy minden
málikok által birni ohajtott, de csak általad birható hatalmas zhakhirát
adjak át. Légy ma estvére vendégem!

S ezt mondva, Szaifot bévitte a minaretbe.

A fogadásnál szokásos beszélgetések után Szaif kérdé gazdájától:

– Hát mi az a hatalmas zhakhira, melyről nekem az elébb beszéltél?

– Majd megtudod holnap – felelt Khamiméh – most falatozzál egy keveset s
azután nyugodj le. Holnap hajnal hasadtakor fel foglak költeni.

Reggel, mikor a nap első sugarai megaranyozák a hegyszirt gerinczeit, a
remete fiatal vendégét a hegyeken vezette. Csakhamar elérték a már
távolból látott összehajló márvány fokok egyikét, s miután mindketten
annak végpontjáig haladtak, Khamiméh monda Szaifnak:

– Mihelyt a nap feltünik a láthatárra, te ugordjál át a szemben levő
fokra s midőn ott leszesz, én meg fogom mondani, mit kell cselekedned.

– Valójában – felelé Szaif – ha nem lennél szent ember, azt hinném hogy
eszelős vagy, mert nincs emberi erő, mely ezen távolságot egy szökéssel
át tudná ugrani, még a madarak sem tudják azt átrepülni, mert mint
mondják, a folyam sebessége az örvénybe sodorja az itt átrepülőket.

– Kishitű ember! – mond a remete – azok után, miket a mindenható Isten
veled tett, még kételkedni s habozni is tudsz? Te ez által új
vállalatodban új nehézségeket érdemelsz meg; de én kérni fogom a
könyörülő Istent, hogy háritsa el azokat. Most nézd ezt!

S Khamiméh a márványba két, több vonalnyira bemélyedt lábnyomot
mutatott.

– Helyezd lábaidat azokba!

Szaif engedelmeskedvén, látta hogy azok a lábnyomok tökéletesen találnak
az ő lábaihoz. A remete felkiálta ekkor:

– Vhe Allahi anta ova ya Szaif Züliázán (Isten nevére azok éretted
vannak, Szaif Züliázán)! s te vagy az, a ki egy szökéssel át tudod
ugrani ezen közt, mert e lábnyomokban egy a te nevedhez kötött Talszaméh
van s te egyedül hajthatod végre azon müvet.

A mint ezen szavait végzé, a napnak egy sugara megaranyozá Szaif
homlokát s Khamiméh monda:

– Most szökjél, mintha a tulsó fokra akarnál ugrani!

Szaif nem habozott ez alkalommal s mihelyt ugrott, érzé mintha valamely
támpont helyeződnék lábai alá, mely őtet a szemben levő fokra vitte át,
a hol lábai két hasonló nyomatba helyeződtek, mint a minőket a tulsó
fokon elhagyott.

Ekkor Szaif kiálta Khamiméhnak:

– Ím itt vagyok! mi az a mit nekem parancsolsz, hogy megtegyek?

– Most – felelé az öreg – menj azon nagy várhoz, a melyet amott látsz és
zörgess! Ha kérdik, hogy ki vagy, mondd meg nevedet és a kapu ki fog
nyilni előtted. Elébb egy külső udvarra érsz, a hol három szobát fogsz
látni. Menj bé abba, a mely a kapuval szemben van; itt e nagy terem
közepén egy ébenfa koporsót és a koporsóban egy Kheffinbe burkolt
holttestet fogsz találni; a holttest jobb keze mellére van helyezve,
mintha valamit rejtene, míg balkeze a test mellett van elnyujtva. Ez a
test, fiam! a Noé fiáé, Hámé. Te meg fogsz állani jobbról, elmondva
Ibráhim azon versét, mely úgy kezdődik hogy: Áldás legyen rajtad! Akkor
Hám jobb keze fel fog emelkedni s takaratlan hagyandja a keze által
fedett Lueh-t. Ez egy dió nagyságu ékszer, mely egy szép aranylánczra
van akasztva. Te el fogod venni a Lueh-t- és a lánczot s visszatérsz
hozzám!

Szaif végig hallgatván ezen beszédet, elhagyta a fokot s a vár felé
vette útját. A kapun zörgetvén, egy hang kérdi: ki vagy?

– Én Szaif Züliázán vagyok – felelt a fiatal aráb.

A kapu megnyilt, Szaif bément az udvarra, áthaladott azon, egyenesen a
halottas szobának tartva.

Ott a roppant teremnek közepén megpillantá koporsójában az alvó ember
helyzetében levő Hámot. Utasitása szerint a patriarcha jobb oldalára
állott s elmondván Ibrahim kijelölt imáját, a halott keze lassan
fölemelkedett és feltárá a mellén levő Lueh-nek hivott drága talizmánt.
Szaif ovatosan leoldá azt s keblébe rejté, még egy végső pillantást
vetett ezen nagyszerü ős teremre és sietve távozott a várból.

Csakhamar megpillantá Khamiméh-t a tulsó hegy előfokán, ki messziről
kiáltá:

– Szaif, hozod-é a Lueh-t?

– Ím, itt van! – felelt az ifju felmutatva a nap sugaraiban ragyogó
talizmánt?

– Most dobd át nekem – folytatá Khamiméh.

– Hogyan, hiszen a vízbe esik – felelé Szaif.

– Ne félj semmit! – biztatá a remete – a Lueh-n levő szent iratok meg
fogják menteni azt a vízbe eséstől. Dobd csak bátran, ha mondom.

Ekkor Szaif egész erejéből elhajitá a talizmánt s az egyenesen az öreg
nyitott kezébe esett. Khamiméh ekkor nem tudá örömét fékezni, megcsókolá
azt, keblére helyezte s felindulása oly nagy volt, hogy mintegy
eszméletlenül földre rogyott.

Szaif, a ki a szemben levő fokon útasitását várta, békétlenűl kiáltá át:

– Já, Khamiméh, mi lett, hogy részeg ember gyanánt feldölsz, engem itt
feledsz ezen ismeretlen szirt élén.

Szaif ezen szavai eszméletre hozák az öreget, ki fölkelve, mondá:

– Já, Szaif! te elhozád a Lueh-t, de ez nem elég. Neked most el kell
hoznod Hám kardját, a melyet bal karja alatt találsz meg. Midőn a
koporsóhoz érsz, mondd el Ibrahimnak már elmondott imáját s a holt test
bal karja fel fog emelkedni lassan, miként a Lueh-t fedte jobb kar s
fedetlen hagyja oda helyezett kardját; de vigyázz Szaif! ne érintsd a
próféta arczát fedő fátyolt; mert ha azt tennéd, hidd el,
szerencsétlenség érne.

Szaif visszatért a várba s a koporsó bal oldalára állva elmondá imáját.
Hám karja fölemelkedett, s a test mellett hosszan elnyujtott kardot
fedetlen hagyá. Szaif szent tisztelettel vette el a fegyvert s már
kimenendő vala, midőn egy végzetszerü gondolat villant át agyán.

„Hogyan Szaif!“ – gondolá ő – „majd ha visszatérsz honodba s kérdik:
Szaif, te valójában behatoltál-é a félelmes Hám-ben – Noé (Ham Noé fia)
titokszerü kastélyába? hát milyen az a vár? akkor te elmondod, hogy az
egy fellegek körében elvesző s hozzáférhetetlen sziklahegyen fekszik,
mely hegyet sebes folyam nyargal körül, melyen átvezető híd nem létezik.
És ha kérdik: A próféta fiának testét láttad-é Szaif? hol van az?
felelni fogom, hogy az egy régi és nagy kiterjedésü terem közepére
helyezett ébenfa koporsóban nyugszik. És ha kérdik: hát az arcza milyen?
hogy néz ki? arra semmit sem tudnék felelni. Nem, nem Szaif! az
lehetetlen, hogy miután az isteni gondviselés annyi csuda bámulása
végett oly csudaszerüleg ide vezetett, megfosztana legfőbbikétől a
csudáknak akkor, midőn csak egy fátyolt kellene fölemelnem, hogy egy
jogosult kiváncsiságot kielégithessek. Mit jelentsen Khamiméh tilalma?
az egy gyerekes, előitéletes félelem lesz, mely beférkőzött elméjébe, és
én ily gyöngeségek által nem engedhetem magam vezéreltetni.

S Szaif egy hatalmas ohajnak sugallatát követve, visszatért, letérdelt a
koporsó mellé s mély megindulástól remegő kézzel félrevonta a patriarcha
arczát fedő fátyolt.

De a koporsóban fekvő arcza életszínt nyert azonnal, mondhatlan nagy
szemei megnyiltak s a szemgödrökben megfordulva, oly haragos
tűztekintetet löveltek Szaifra, hogy ez ijedten ereszté vissza a fátyolt
s el akara futni, de egyszerre mély sötétség vette körül s egy siri hang
ezeket a szavakat mondá:

– Hogy zúzassál darabokra te, a ki a próféta szent arczát lefátyolozni
merészkedtél!

S egyszerre a terem kövei elváltak és iszonyu zúgással omlottak alá. A
föld ingott, a falak megrázkodtak, tűzlángkévék sarjadtak, átmetszve
egymást a sötétségben.

Szaif Züliázán sikertelen kereste az ajtót s nehány perczig tévelygett
ezen iszonyatos zürzavarban, míg végre egy nyilást találva, kirohant a
várból s nem messze a foktól, csaknem megsemmisitve s eszméletlenül
esett le.

A fiatal aráb eszmélni kezdett, midőn Khamiméh a túloldalról kiáltá:

– Szaif! mit miveltél? Te tanácsomat megvetéd, a próféta szent arczát
megtekintéd s most már a halál órájáig azon megközelithetlen szigeten
maradhatsz; mert te már elvesztéd az onnani kijöhetés tehetségét. Senki
rajtad segiteni nem tud. Lásd, én elláttalak a szükséges útasitásokkal,
de vétkes kiváncsiságod tanácsaimat lábbal tiprá.

Ne vádolj hát senkit, szerencsétlenséged kovácsa tenmagad valál; én az
utolsó köszöntést küldöm neked, melylyel ez életben találkozni fogsz.

Khamiméh megfordult s mináretje felé indult; de alig távozott, Szaif a
fok végpontjára sietett s lábait a bényomatba helyezvén, kiáltá:

– Já, Khamiméh! várj, hogy menjünk együtt, én rögtön átugrok.

– Hát nem értéd meg – mond az öreg visszafordulva, – hogy te nem
hagyhatod el többé a szigethegyet, mert ha most az átugrást
megkisértenéd, a folyamba merülnél el, s mielőtt oda jutnál, jobb lesz
várakozni.

Ezt mondva, Khamiméh eltávozott, Szaif egyedül maradván a puszta
szigethegyen, bejárta annak kopár sziklaoldalait minden irányban, ha nem
találna-é valamely menekülési pontot. De azzal a szomoritó
tapasztalással tért meg vizsga-útjából, hogy a remete szavai igazak
valának.

Az éjt a vár kapuja mellett töltötte el, s fölébredtekor két kenyeret és
egy korsó mézet talált maga mellett. Több napokig maradt a hegyen s
minden reggel a két kenyeret és a mézet maga mellett találta. De ilyen
tengődés elviselhetetlen volt Szaifra nézve. Jobb – gondolá – meghalni,
mint egy ily elszigetelt élet, minőt még a vadállatok sem képesek
kiállani. S miután Szaif ezen határozatra jött, egy hajnalban fölkelt s
a márványfokhoz menvén, lábait a mindig ott levő két nyomatba helyezte s
Isten szent nevét segitségül hiván, neki ugrott az űrnek.

De ekkor nem az a Szaif Züliázán volt, ki egy ugrással átszökött egy
hegyről a másikra, ő most egy gyarló ember volt, a ki ügyetlenül
lezuhant a folyóba.

Ekkor a folyam rohama elkapta őt s képzelhetlen gyorsasággal ragadta;
Szaif megkisérté úszva a parthoz érni, de az lehetetlen volt, mert a
függőleges part oly hegyes sziklaélekből állott, hogy azokhoz közeledni
veszélyesebb volt a folyam árjánál, s így semmi reménye nem lehetett a
megállhatáshoz, sőt még a megnyugváshoz sem, s legfeljebb arra
szoritkozhatott, hogy a víz színén magát fentartsa és vigyázzon a Hám
kardjára, melyet derekára kötött volt.

Egy nap és egy éjjen át a folyam mindig ragadta. Alig maradt ideje a
lélegzetre s az éhség kínainak gyötrelmeit érezni. Nem sokára annyira
elgyengült, hogy a halál perczét hivé elérkezettnek.

De a remény egy sugara fölelevenité. Két hegyet pillantott meg, a melyek
előtte összelapultak s azon reményre jogositották, hogy a folyó általok
feltartóztatva vesztend sebes árjából és sikerülend neki valamely
lábolható partot találni. De fájdalom, a még dühösebbé vált ár ragadá
őt. Nehány percz mulva a hegy kebelébe vésett öblöt pillantott meg, hová
az összeszoritott folyó iszonyu zúgással rohant bé. Alig tette ezt a
szomoru fölfedezést Szaif, testét szétszaggatni érzé a földalatti
bémenetel kérgét alkotó éles sziklarétegeken, s nem sokára tökéletes
sötétség volt. Sebesen ragadtatott újból egy egész nap és egy egész éjen
át; az éhség gyötrelmeihez járult még sebeinek fájdalma és az a tudat,
hogy a sötétben az őt fenyegető új veszélyeket sem tudja felismerni.

Ekkor Szaif Züliázán a gondviselésre bizta testét s Istennek ajánlá
lelkét, szemeit bezárta részint gyengeség- és elcsüggedésből, részint
mert a látás lehetlensége szükségtelenné vált a sötétben; de újból
kinyitván szemeit, úgy tetszett, mintha egy a sötétségben áttörő
világosság sugárt pillantana meg. A reménynek a szenvedés éjén áttörő
sugara volt. Az ár mindig ragadta; csakhamar kiért a földalatti üregből
úgy, miként oda bejutott, s újból meglátá az eget, a napot és a tért.
Még nehány másodpercz s a folyam kidobá egy nagy kertbe, a mely valódi
földi éden volt.

Ez a kert, a melybe Szaif oly rendkivüli úton jutott, gyönyörű
virágokkal s izletes gyümölcsökkel díszeskedett. Virág, gyümölcs, fa és
zöld növényzet, kristálytiszta források cseppjeitől élénkültek itt. A
lég lanyha s kellemes illatot hordott s szép tollazatu madarak zengzetes
éneke hangzott a kies magányban.

Midőn Szaif csaknem meztelenül s a fájdalom- és éhség által majdnem
megsemmisülve ezen földi édenben találta magát, egészen új életre üdült.
Nehány gyümölcsöt evett, megszáritá és fölmelegité magát a nap jótékony
sugarainál, s aztán a fák lombjai alá rejtőzve, vizsgálódni kezdett s a
sűrü növényzet által fedve elővigyázattal haladott elé. Egy nagy lakház
közelébe jutott. De nem sokára lódobogást s emberi hangokat hallva, még
jobban elrejtőzött. A kapu megnyilt s több lovag mellette haladván el,
mondá:

– Vajjon hová rejtőzött az az ellenség, a kinek ma a folyó árjával
kellett megérkeznie?

Szaif hallván ezen beszédet, még jobban bemélyedt a sűrübe, s miután a
lovagok elhaladtak, visszavonult és egy biztos rejthely után tekintett;
de jobbat nem találhatott mint egy a kert közepén levő lombos és
terebélyes fát. Felhágott tehát erre s a sűrü levélzet között
elrejtőzött.

Alig foglalta el lombpáholy helyét, egy ritka szépségü fegyveres tiszt
által vezetett fegyveres csapat érkezett a fa alá, a hol Szaif rejtve
volt, s a tiszt mondá embereinek:

– Most menjetek újból s keressétek mindenütt ellenségünket és ha
megtaláljátok, hozzátok ide.

A lovagok elszéledtek a kert minden irányában, de egy negyedóra mulva
visszatértek, mondván:

– Já mawlane (urunk)! mi minden zege-zugát felkutattuk a kertnek, de nem
találtuk meg.

– Lovagjaim! – mond a fiatal főnök – az a ki engem ezen ember jöttéről
értesitett, soha se hazud. Bizonyosan valamely sűrüséget elmellőztetek.
No de se baj! most reggelizzünk egy keveset s azután én magam elmegyek
az idegen keresésére.

Ekkor teritett asztal hozatott elé, melyet körülülve, enni kezdének.

A reggeli kitünő és gazdag volt s az ételek szagja felpárolgott szegény
Szaifhoz, a ki annyi nap óta csak vizet és fáradságot izlelt. Minden
perczben érzé, hogy elgyengülése miatt leesendő azon asztalra, a hol
mindenki oly jó étvágygyal falatozott. Hiában küzdött magával, hogy
gyöngeségét legyőzze. Az ételek illatos gőze mindig párolgott fel s ő
nem állhatván többé ellent étvágyának, fuldokló hangon lekiálta:

– Adjatok nekem is!

E hangra mindnyájan föltekintének s megpillanták Szaifot, a ki ágról
ágra szökellve sietett lefelé. Ekkor a tiszt mondá:

– Idegen, jer s étkezzél velünk!

Szaif köszönté s minden további kináltatás nélkül asztalhoz ült.

– Most ki vagy te s honnan jösz? – kérdé a tiszt.

– Engedd meg, hogy egyem elébb egy keveset. Azután felelni fogok
kérdéseidre – viszonzá Szaif iszonyatos étvágygyal kezdvén falatozni.

Evés közben elgondolá, hogy nem okosság Hám váráról és az ott
történtekről beszélni.

Végezve az étkezést, a tiszt kérdezé:

– Megtudhatnók-é már, hogy miként jutottál közénkbe?

– Já Szidi! – felelé Szaif – én kereskedő vagyok s honomból egy hajón
indultam el. De útunk szerencsétlen volt, mert hajónkat elzúzta a vihar.
Én úszva menekültem s a hullámok engem a Baher Almuhit (tenger neve) egy
puszta szigetére sodortak, a hol sem lakos, se semmi tenyészet nem volt,
csak egyetlen fát fedezhettem föl, a melyre felhágtam a vadállatoktóli
félelmemben. Reggel egy roppant nagyságu madár szállott a fára.
Gondoltam, hogy Isten küldé ezen állatot megmentésemre, s midőn
elrepülendő volt, lábaiba kapaszkodtam és ő elszállt velem.
Ilyeténképpen útaztam körülbelől egy óráig; de az átkozott madár
észrevette a szokatlan terhet, mely röptében gátlá; lenézett s
megpillantván szegény fejemet, nagy csőrét nekem irányozta; én
ijedtemben eleresztém lábait s egy folyamba estem. Úszni kezdettem,
nehány percz alatt ezen kertbe érkeztem, mely bizonyosan a tiéd, szidi!
Ezen fára pedig azért másztam, mert úgy vettem észre, hogy engem nem a
legjobb szándékkal kerestek.

A fiatal tiszt semmit sem szólott erre az elbeszélésre, s egész estig a
kertben maradtak. Akkor a tiszt Szaifot kastélyba vezette, s miután
együtt vacsoráltak, egy az övével szomszédos hálószobába vezette
Szaifot, jó éjt kivánt s az ajtót bezárva, távozott.

Ily iszonyatos megrázkodtatások után Szaif nem aludhatott annál inkább,
hogy a lovagoknak irányábani szándokát nem tudta; főnökük nem igen volt
közlékeny s Szaif gondolá, hogy jó lesz figyelemmel lenni.

A mint sétálva vízsgálná a szoba falait, egy eddig észre nem vett
ablakocskát fedezett fel, melyen át a tiszt szobájába lehetett látni.
Rögtön eloltá gyertyáját s az ablakhoz vonult vizsgálódni. De minő nagy
volt bámulata, midőn látá, hogy a tisztnek vélt lovag egy nő s nem más
mint Dsiza, Khamiméh Atalibe leánya.

Szaif folytatá vizsgálódását a fiatal hölgy szobájában. Dsiza karját egy
kissé erősen kinyujtván, valamely öklére szoritott tárgy elesett, s
midőn a leány azt felvevé és karjára helyezé, Szaif Züliázán megismeré,
hogy az nem volt egyébb, mint a Hám melléről elhozott Lueh. E percztől
fogva még nagyobb figyelemmel kisérte azt, a mi a szobában történik.
Dsiza, miután figyelmesen karjára erősité a Lueh-t, jobb kezével azt
élénken kezdte dörzsölni s azonnal egy kis tiszta csengésü hang jött ki
a zhakhiráhból (drága tárgy) s mondá:

– Nám, nám (mi tetszik)?

Akkor Dsiza kétszer ismétlé:

– Airud Já. Airud![7].

És a hang felelé:

– Lábik ya szállár (parancsolj asszonyom)!

– Akarnám tudni – mond Dsiza – hogy ki az az idegen, a ki ma estve
házamba jött, a kinek érkeztét te a tegnap előre megmondád?

– Az Szaif Züliázán, ki engem Hám várából a próféta kebeléről elvett.
Midőn atyád engem neked adott, elbeszéllé, hogy ez az ember
engedetlensége következtében a hegyen rekedett; de ez elszigeteltségét
tűrni nem tudván, ezelőtt három nappal a folyamba szökött és az ár egész
idáig hozta.

– Jól van; tudom már a mit tudni akartam. Több kérdeni valóm nincs.

S Dsiza ezt mondva lefeküdt és elaludt.

Szaif várt, míg ez az álom annyira mély lesz, hogy észrevétlenűl
bémehessen a nő szobájába; midőn ezt a perczet elérkezettnek hitte, nagy
óvatosan felnyitá az ajtót és zajtalanul közelitett az ágyhoz; gyöngéden
megfogta Dsiza kezét, lekapcsolta a talizmánt úgy, hogy a fiatal
leánynak édes álmát egy árny sem zavarta meg, s aztán örömtelt szívvel
tért vissza szobájába; mert azt a zhakhirát, a melyért annyit
szenvedett, visszaszerezheté.

A nap feltünt, midőn a fiatal leány fölébredt, sietve felölté lovagi
öltönyét s a kertbe ment azon fa alá, a hol Szaif elrejtőzött volt.

Leülvén rendeletet adott, hogy a foglyot hozzák be.

Szaif elébe vezettetvén, Dsiza köszönté őt, a reggelit felszolgáltatta,
s azután mondá:

– Ülj le és egyél!

Szaif keresztbe vetett lábakkal, miként az arábok szoktak, leült s nem
figyelve egyébre mint étvágyára, enni kezdett.

Dsiza ekkor jelt adott egy lovagnak, hogy Szaif fejét üsse le.

Ez engedelmeskedett e jelre; de midőn kardját csapásra emelte, az
visszafordult s a lovag fejét üté le.

Szaif jól látta a történtet; de mintha semmit sem vett volna észre,
nyugodtan folytatta reggelijét s Dsiza meggyőződve, hogy ő semmit sem
látott, zajtalanul elvitette a holttestet.

Nehány percz mulva egy öreg férfi közelitett a fához s Szaif megismeré,
hogy az Khamiméh Atalibe, s monda neki:

– Já, Khamiméh!

– Üdvöz légy! – felelé ez.

– De ne legyen részed ez üdvben neked – monda Szaif – te engem a hegyen
hagytál s egyedül távoztál.

– Nem figyelmeztetélek-é előre? te senkit sem vádolhatsz csak önmagadat,
– s azután leányához fordulva mondá: – tudod-é gyermekem, hogy ez az a
lovag, a ki Hám várából elhozta a drága Lueh-t, melyet neked adtam.

Khamiméh ezen szavai Dsizát figyelmessé tevén a talizmánra, fölemelé
ruhája ujját, megnézendő azt s nem találván, fájdalmas elbámulásában
egészen megzavarodott; mert ezen zhakhirához kötött hatalom a
nagyravágyó büszke nőnek minden vágyát betölté; az elbódulás első
perczein túlesve, könytelt szemekkel mondá:

– Atyám, én elvesztettem a Lueh-t! meg tudnád-é mondani, hol van?

– Nálam van! – mondá Szaif nyugodtan.

– Allah, Allah! – kiálta fel Khamiméh – mindennek vissza kell térni
tulajdonosához.

Igen! – mond Dsiza – de az nem megy. Szaif Züliázán vagy adja vissza
Lueh-met vagy vegyen el nőűl!

– Mo ád Allah! – felelé rögtön Szaif – Sháma herczegnő az én jegyesem s
én mást előtte nőűl nem vehetek.

De Dsiza nem akart oly könnyen lemondani zhakhirája birtokáról, s egy
elszánt perpatvar támadott, mely elől Szaif látva, hogy másképpen nem
menekülhet, észrevétlenül elévette a Lueh-t s megsurolván, a kis hang
mondá:

– Nam?

– Vigy el a hová akarsz, csakhogy innen távoztass – felelé erre Szaif.

Alig mondá ki e szavakat, érezte, miként emelkedik a légben oly
könnyüséggel, mintha szárnyai lennének. Mindenki bámulattal tekintett
utána; de a kert az ott levőkkel s a várak csakhamar egy kis ponttá
váltak; maga a föld is elhomályosult hegyeivel, folyóival Szaif szemei
előtt.

Midőn mérhetetlen magasságig feljutottak, Airud kérdé Szaiftól:

– Já Szidi! mely irányban akarsz haladni most?

– Menjünk hazámba! – felelé Szaif – meg akarom büntetni anyámat,
Kamariát, undok árulásáért s megtudni, hogy mi történt barátom Szádun
Eszendcsével, a ki engem szülővárosomba kisért volt.

Az Airud által röpitett Szaif Züliázán egész napot a fellegek körében
töltötte. Estve felé alább szállottak, s midőn az éj elsötétité a
földet, a fiatal aráb maga alatt nagyszerü kivilágitást látott, az
örömkiáltások s a zene hangja is felhatott hozzá és láthatá a tömeget
tolongani a tűzijátékok és víg zene közepette.

Bizonyosan valamely ünnepély volt ottan s Szaif, ki nem régen annyi
félelmek- és veszedelmeknek volt kitéve, mintegy kedvetlen érzettel
látta e zajos vigadást.

– Airud! – mondá nemtőjének – tudod-é miféle város ez? s miért van azon
ünnepély?

– Já Szidi! – felel Airud – ez médina Adur, Habesh fővárosa, melynek
uralkodója szultán Szaif Rád. A mi az ünnepélyt illeti, az azt hiszem,
hogy valami jelentékeny menyegző lehet.

– Hagyj engem ezen a hegyen – mond Szaif – menj le a városba, igyekezz
megtudni az ünnepély okát s jöjj sietve vissza és értesits!

Airud engedelmeskedett, s a hegyen egyedül maradott Szaif nyugtalanul
várta a kiküldés eredményét. Kedélye bús volt s hogy azt földeritse,
szép jegyesére gondolt, a kit oly szenvedélylyel, oly hűséggel szeret s
kit nőűl vesz, mihelyt atyja trónjára lép. Ekkor büszkének érezte magát,
hogy ellent tudott állani annyi szép leány csábitásának, a kik mintegy
czélul tüzték volt ki eltántoritani s igéretének megtartásában gátolni.
Megköszöné mind ez- mind más alkalmakkal tapasztalt pártolását a
végtelen jóságu Istennek.

Ezen édes emlékek s főképp hizelgő reményei, és a szép Shámának lelki
szemei előtt felötlő képe elfeledteték nyugtalanságát, el rosz
kedélyhangulatát, el még a kiküldött Airud nemtőt is; midőn ez megtérve
mondá:

– Uram! én nem csalatkoztam, ez médina Adur.

– És az ünnepély? – kérdé Szaif.

– Az menyegző, egy jelentékeny menyegző, a nagy szultán menyegzője. Én
láttam málik Szaif Rádot, fénykörnyezte trónban s mellette bájos nejét,
a kit Sháma herczegnőnek hivnak.

Szaif Züliázán nagyot kiáltott és villámsujtottként álla ott.




VII.  Szaif (kard) Habesh fején.

Kamaria új kelepczéje.

Az elrémülés és fájdalom első rohama után Szaif föleszmélt s átlátta,
hogy siránkozás helyett itt rögtön tenni kell, azért nemtőjének mondá:

– Airud, végy engem és sietve szállits a sátorba[8], a hol a menyegző
tartatik!

Az engedelmes nemtő megindult s nehány percz mulva a málik sátrának
ajtajánál tette le.

Szaif Züliázán minden béjelentés nélkül belépett a menyegzői sátorba.
Sháma szultán Szaif Rád mellett ült. Könyek fereszték szép arczát s
habkarjai keblén szorultak össze, mintha szivét akarná visszanyomni,
melyet fájdalom dobogtatott szeretett Szaifjának halála miatt. Szaif
meggyilkoltatásának hire hamar megérkezett málik Efrah városába, s így
semmi ellenvetést tenni nem lehetett a szultán Szaif Rád kérésének.

Sháma bús gondolataitól elnyomatva most egy szórakozott pillantást
vetett maga körül, s midőn szemei találkoztak Szaif szemeivel, egy öröm
és félelem előidézte mozdulatot tett, mert képzelme által eléidézett
túlvilági jelenetet vélt látni. Azonban intett annak, a kit árnyéknak
gondolt, hogy közeledjék s halk hangon mondá:

– Já Szaif! te vagy az? élsz-e vagy meghaltál?

– Élek Sháma! – felelé Szaif – Isten megszabaditott, s most a te
szabaditásodra küld.

Alig hogy a két szerető e nehány szót válthatá, a szultán észrevevé,
hogy neje valakivel beszélget s mondá neki:

– Kivel beszélsz, imádottam!

– Én szivem- és lelkem szerelmével beszélek – mond Sháma – azon
nemtővel, a ki könyeimet felszáritani jött s engem a szerencsétlenség
karjaiból kiszabaditand. Én Szaif Züliázánnal beszélek!

E szavakra, e név hallatára a szultán testőreit hivá be s mondá nekik:

– Ezt a bitangot, bitangnak fiát, ki meghivás nélkül itten megjelenni
merészkedett, fogjátok el!

S a testőrök elfogandók, Szaifra rohantak, de ez nem vesztve egy perczet
is, eléhivta Airudot s balkarjával Shámát felölelve, jobb kezébe kardját
ragadva, miként a tűz útat nyit a száraz cziher között, akként vágott
útat magának az őrök tömegén át, s midőn a sátoron kivül voltak, tűz- és
kőeső hullott Habesh-re, s rémülten futottak szét, míg Szaif Züliázán és
Sháma madárpárként emelkedtek föl a légbe, mind addig, míg egészen
eltüntek a szultánok szultánjának látköréből, a ki rémülten s a bámulat
miatt némán állt ottan.

Airud a herczegnőt és Szaifot egy gyönyörü termékeny, árny-, patak- és
virágdús völgybe szállitá át, a hol megállapodtak, s miután Istenhez
hálaimát emeltek, egymásnak karjai közé estek, s annyi kiállott
szenvedés után, a viszontlátás boldog érzetének s gyöngéd szerelmöknek
adták át magukat; de mivel az ily örömek, az ily boldogság leirhatlan,
hagyjuk együtt a két szeretőt s mondjuk el, mi történt Kamariával
gyilkossága elkövetése után.

Miután a már előttünk ismeretes módon fiát elárulta, ez az iszonyatos nő
lóra ült s egyenesen médina Adurba ment. Megérkezvén, rögtön
kihallgatást kért a szultántól, a mi neki megadatott. Akkor földre
borulván, szultán Szaif Rád lábait megcsókolta. A szultán pedig monda
neki:

– Já Kamaria! te bocsánatot esdekelni jösz. Ugy látszik Szaif Züliázán
nagyon rád ijesztett, hogy a félelem hozzám kergete.

– Az Isten szent nevére esküszöm, oh málik! – mondá Kamaria – sem a
félelem nem űzött hozzád, sem nem mint menekült jöttem ide, hanem
jöttem, hogy azon szerencsés hirt tudassam veled, hogy legnagyobb
ellenségedtől megmentettelek.

– Hogyan!… Szaif Züliázán…?

– Szaif Züliázán nem él többé – felelt Kamaria – én elhitettem vele,
hogy anyja vagyok s ezáltal a harczot lehetlenné tettem; azután
kelepczébe csaltam és megöltem; de hű fegyvertársa a vad néger Szádun
Eszendcse várja városunkba urát s én jóságodtól egy levelet kérek, hogy
a Szaifot kisért tiszt segédkezet nyujtson nekem, hogy valamely fortély
segitségével elfoghassam azt a szelidithetetlen félelmes négert.

Szultán Szaíf Rád, ki örömmel értesült Szaif Züliázán haláláról, Kamaria
tervét helyeselte. Rendeletet adott a kért levél megirására, ajánlván
fötisztjének, hogy mindenben engedelmeskedjék a szultánné akaratjának.

Kamaria átvette a levelet, leborult újból a málik előtt, felpattant
lovára s egy perczet nem vesztve, visszasietett az arábok városába.

Ott, mielőtt szeralyába ment volna, meglátogatá Szaif Rád főtisztjét s
átadta neki felhatalmazó levelét.

A tiszt Szaif Züliázán haláláról értesülvén, nem tudta a haragnak és
iszonynak egy mozzanatát eltitkolni. Rágondolt, hogy ez az előtte álló
nő meggyilkolta saját fiát, egyikét a föld legnagyobb hőseinek, s hogy
undok vétkével még dicsekedni mer, de megvetése- és visszatetszésének e
felindulását csakhamar elpalástolá, mert urának rendelete ezen nő alá
helyezé őt.

S a sereg vezére kérdé Kamariát, hogy mivel lehet szolgálatjára.

– Azt akarom – mondá Kamaria – hogy te Szádunt hivasd magadhoz azon
ürügy alatt, hogy urának nyugtalanitó távolléte felett akarsz vele
értekezni. Ő minden gyanu nélkül el fog jőni. Én rabszolgáimmal
elrejtőzöm, s midőn ő semmit sem sejtve nyugodtan fog ülni, megrohanjuk.

– Értem – felelé a tiszt – s engedelmeskedni fogok.

Ekkor Kamaria elrejté katonáit és rabszolgáit. A tiszt meghivá Szádunt a
fennebb emlitett ürügy alatt. Szádun minden gyanu- és fegyver nélkül
jelent meg s leülvén a habeshi tiszt mellé, beszélgetni kezdettek, midőn
Kamaria katonáitól környezetten belépett a terembe s Szádunt
körülvétette, a ki elbámultan állott fel s kérdé:

– Mi ez? mi történik itt? mit akarnak velem?

De midőn Szaif halálát megértette, iszonyatos átkokat szórt Kamaria
ellen.

– Nyomorult! – kiálta ő – hát meggyilkoltad azon ifjut, a kihez hasonló
erő- és szépségben nem találtatott e földön; hogyan tudta kőszived ezen
undok vétekre adni magát; hát se Isten- se embertől nem félsz? ha szabad
lennék, istentelen anya! elevenen ennélek meg s meginnám véredet.

Kamaria cselének sikerültén örvendvén, nem sokat gondolt Szádun
átkaival; csak katonáinak rendelé, hogy erősen kötözzék meg, s Szádun
ellentállás nélkül engedte tenni, mert ez a vad s rémületes ember arra
gondolva, hogy Szaifot, kit ő szeretett és tisztelt, elveszté,
gyerekként kezdett könyezni.

Akkor a szultána mondá a habeshi tisztnek:

– S most ezt az embert élve vitesd a mi urunk-, málik Szaif Rádhoz.

Ez esemény híre alig terjedt el a városban, Szádun négerei összegyültek
sietve s azon reményben, hogy főnöküket megszabadithatják, kivonultak a
városból a Habeshbe vezető útra. De Kamaria sergeivel utánok indult s
utólérvén, kiálta nekik:

– Hová mentek? mit akartok tenni? elébb védjétek önmagatokat; mert ti
nem fogtok sokáig élni.

S a harcz elkezdődött a négerekkel; de ez utóbbiak magas hegyek között,
szűk szorosban kedvező állást foglaltak, s valahányszor Kamaria sergei
meg akarták rohanni, nagy szikladarabokat hengeritettek le, melyek
százanként tiporták el a támadókat; így több napot és éjet töltének el,
éjjel valami eledelt szerezve a hegyekben s nappal hősileg védve magukat
a szultánné rabszolgái ellen.

Szádun Eszendcse pedig lánczokkal terhelve médina Adurba vitetett a
parancsoló tiszt által s málik Szaif Rád elébe vitetvén, a tiszt mondá:

– Já, málik Azamán! ez Szádun, a kit én mint foglyot hozok hozzád.

– Já, Szádun! végre vasra és az én hatalmamba kerültél? – monda ekkor a
málik.

– Aila ya malun (szerencsétlenség reád átkozott)! – felelt Szádun
Eszendcse.

A szultán ezen feleleten dűhbe jöve, monda testőreinek:

– Ez ember szemtelensége határt nem ismer; én ezt nem türhetem. Vétessék
feje azonnal!

A hóhér eléhivatott s átvevén Szádunt, a vérbőrre[9] helyezé s csak a
jelre várt, midőn egy tisztes öreg közeledett. Ez Rif vezér volt, kiről
történetünk kezdetén szóltunk s szultán Züliázánt értesité a Kamaria
által végrehajtandó árulásról. Az öreg vezér látva a Szádun feje fölött
felemelt pallost, szultán Szaif Rádhoz sietett s monda neki:

– Tudd meg hatalmas málik, hogy Szádun halála reád nézve se jó, se
hasznos nem lehet. Ha ez az ember illetlenkedett irányodban, oka az,
mert ő egy elösmert vad ember; de te ura a földnek, te olyan vagy mint a
kristályfolyam, melyet nehány zavaros csepp nem homályosithat meg. Vedd
tekintetbe, hogy ha ez a vadonban növekedett néger nem tudja is, hogyan
beszélnek a málikokkal, legalább tudja, hogy miként verekednek a
harczban. Ő egyike korunk leghirhedtebb hőseinek, a ki ezer emberrel
képes szembeszállni, s nem rég ideje a vívásban páratlan volt. Az ily
öntetü embereknek nem szabad hóhérpallos alatt vérzeni el,
engedelmességre kell szoritani s mi bizonyosan fogunk módot találni,
hogy hódolatra kényszeritsük a szilaj Szádun Eszendcsét, és akkor a te
szolgálatodban egy minden málikok által remegett hős leend, a ki ha
lehetséges, birodalmad hatalmát és dicsőségét még növelni fogja.
Különben nagy málik! tiéd a gondolat és a rendelet.

A tisztes Rif ezen beszéde lecsendesité kevéssé a szultán haragját,
átlátta, hogy bizony vezére okosan beszél s rendeletet adott, hogy
vigyék Szádunt a városi börtönbe s minden módon igyekezzenek rábirni,
hogy adja meg magát.

Ezalatt Szkárdis, málik Efrah vezére, médina Adurba érkezett testvére
Szkárdion látogatására, s kihallgatást kérvén szultán Szaif Rádtól,
miután a szokásos leboruláson átesett, mondá:

– Já, málik Azamán! te elfeledéd ama szép fiatal leányt, a kit nőűl
akartál venni, Sháma herczegnőnket.

– Az igaz; az események rohanva következtek egymásra, – egészen kiverték
ez eszmét fejemből.

– De atyja számit azon megtiszteltetésre, hogy neked nőűl adhassa
egyetlen leányát, a ki legszebb gyöngye a föld minden leányainak, s a ki
csak egyedül téged illethet, hatalmas málik!

– Jól van! hogy feledékenységem némileg helyrehozzam, irni fogok málik
Efráhnak, hogy ő maga hozza el kedves leányát.

S rögtön rendeletet adott nehány tisztnek, hogy Sháma atyját, nejét s
rokonait hivják meg médina Adurba a máliknak Sháma herczegnővel tartandó
menyegzőjére.

A követek elindultak s nehány nap mulva megérkezvén, átadták a szultán
meghivó levelét, elbeszélték Szaif halálát és Szádun bébörtönöztetését.
Málik Efrah nem tudta könyeit visszatartóztatni, midőn fogadott fiának,
a saját gyermekeként szeretett Szaifnak gyászos haláláról értesült. E
hír egy tőrszurás volt szivének s mégis azt neje- s leányával közölnie
kellett. A herczegnő kétségbeesése határtalan volt, annál inkább, mivel
lehetetlen volt a szultán zsarnoki meghivása elől menekülnie. Könyzápor
közt tették készületeiket az útra, s nem sokára elindultak médina Adur
felé; útjokat Szaif halálának tudata tüskössé és göröncsössé tette.

Közeledtekor szultán Szaif Rád vezéreit küldé elejökbe.

Málik Efrah kiséretével s a fogadásukra kiment országnagyokkal a szultán
szerályába ment, hol a legnagyobb kitüntetéssel fogadták. A fogadási
ünnepély hét napig tartott, s a málikok málikja a herczegnőt képzeletén
felül szépnek találta.

Ekkor elkezdődtek a menyegzői készületek, s nehány nap mulva Sháma
herczegnőt a menyegzői sátorban bemutatták a szultánnak. Ott találta meg
elszomorodott jegyesét Szaif Züliázánt s onnan ragadta el mindnyájok
szemeláttára, mint fennebb látók.

Midőn Airud tűz- és kőesővel elszéleszté a habeshi csapatokat s Szaif
Züliázánt és a herczegnőt a hegyekre ragadta, a vezérek, a két testvér
vezér Szkárdis és Szkárdion szultán Szaif Rádnál összegyültek
tanácsülésre.

– Mit tegyünk ezen emberrel? – kiálta fel a szultán – nem volt-é elég
félelmes önmagában is? s most midőn talizmánok- és nemtők segitségével
rendelkezik, ki tudna neki ellentállani?

– Já, málik Azamán! – felelé Szkárdis – én gyermekkorától fogva ismerem
Szaif Züliázánt, ismerem nagylelküségét s hiszem, hogy nem fog oly
hatalmakat igénybe venni, melyek ellen mi képtelenek vagyunk küzdeni. Ha
te, nagy szultán! megengeded, hogy fölkeressem s vele beszéljek, igérem,
hogy rá fogom birni, hogy természet feletti oltalmakról lemondva s csak
saját erejére támaszkodva, szálljon velünk szembe, akkor meglátjuk, mit
határozott a végzet.

A vezértanács és a szultán helyeselték ez inditványt s Szkárdis hosszas
utánjárásának sikerülvén Szaif hollétét fölfedezni, hozzája ment s mondá
neki:

– Aena szabahuh ya foresze Azamán! (Napod szerencsés legyen oh világ
nagy hőse).

– Mit akarsz? – kérdi Szaif.

– Hozzád jövök emberek- és nemtők leggyőzője! – mond Szkárdis – mert
tudom, hogy becsületesség s nemesség tekintetében feljül állasz
századunk minden hősein. Én a nagy szultán Szaif Rád üdvözletét hozom,
hogy te mint józan gondolkozásu ember érteni fogod, hogy ő Sháma
herczegnőt szülői beléegyezésével vette nőűl, s te nejét felsőbb hatalom
segélyével ragadtad el; oly hatalmak segélyével, melyek ellen ő küzdeni
képtelen; azért reméli, hogy a te egyeneslelküséged, a te hősies
büszkeséged nem fogadhat el egy nem saját érdemednek felróható
győzelmet, hogy te mint ember fogsz a küzdtéren megjelenni s ha győztes
leszesz, akkor a herczegnő tiéd lesz; de ha a hadi szerencse nekünk
kedvezne, akkor ő a mi málikunk törvényes neje marad. Ily módon oldatva
meg a kérdés, ha győzelem követi léptedet s legalább azt zavartalanul
élvezheted, senki nem fogja mondani, hogy láthatatlan lények háta mögé
rejtezetten győztél le minket.

Szaif végig hallgatá a vezér beszédét s azután nagyot nevetve mondá:

– Ezt a ravasz cselt értem, vezér! de legalább az az érdemed van, hogy
átértéd szándékomat; mert ezen kérdésnél sehogy se akarom a természet
feletti erőket igénybe venni; azért vidd üdvezletem mellett a szultánnak
izenetemet, hogy én meg fogok jelenni a küzdtéren egyedül Istenem
segitségére s önerőmre támaszkodva.

Szkárdis elégülten tért vissza, tudtúl adandó küldetésének szerencsés
eredményét. A szultán még az nap összevonta seregeit, s más nap
csatarendbe állottak a térségen.

Ekkor Szaif eléhivá Airudot, egy jó lovat s egész fegyverzetet kért
tőle, s azután így szólott védnemtőjéhez:

– Most, Airud! megtiltom neked, hogy bármiben is segitségemre légy, még
akkor is, ha darabokra vágatni látnál.

Azután lovára vetvén magát, sebesen vágtatott le a hegyen, s megérkezve
az ellenséges hadsereg s szultán Szaif Rád elébe – ki mint hadbiró
jelent meg – többször végig lovagolt a habeshi sergek előtt, harczménét
oly könnyüség- és annyi erővel forgatván, hogy a málik legbátrabb
harcznokai félelemmel teltek el ennek látására. Végre Szaif kevéssé
távozva a harczsortól, eként kiálta:

– Én Szaif Züliázán vagyok! Van-é köztetek bátor hős, a ki velem
mérközni akarna?

Egy jól fegyverzett lovag rögtön kilépett a sorból s elfogadta a
felhivást. A két vívó tisztelgett egymásnak s azután egymástól távozva,
összecsaptak mint két hegy. A habeshi döfött elébb kopjájával, a melyet
Szaif felfogott s azután szablyát ragadva, egy vágással kettéhasitá
ellene sisakját és fejét. Egy második lépett helyébe, s ezt is hasonló
sors érte. Így egy harmadik, negyedik, s ez így tartott estig. Ekkor a
győzelmes Szaif visszatért a hegyek közé, a hol az elébe jövő Shámának
egy csókja gazdagon kárpótolá a nap fáradalmaiért.

A szultán ezt látva haragra gyult s hadai főnökeinek mondá:

– Hogyan! nem szégyenlitek magatokat? Hát nincs köztetek egy ember, a ki
ezt az idegen kutyát meg tudná ölni?

– Já, málik Azamán! – felelé a főnökök egyike – a harcz koczkajáték;
egyszer övé, máskor miénk a szerencse. Meglásd, holnap mit tudunk, s ha
férfiak vagyunk-é vagy nem?

Következő nap, midőn az ég ívezete kipirosodott a nap első sugárai
csókjaitól, Szaif lerobogott a hegyekről s újból felszólitá viadalra a
harczosokat. Habesh leghirhedtebb hősei egymásután mind kiléptek a
küzdtérre, s Szaif egyiket a másik után mind leölte. És ez így tartott
tíz napig, úgy hogy Szaif Rád fékezhetlen dühében vezéri tanácsot hivott
össze s abban rendelé, hogy az összeirási lajstromba harczosait mind
nőknek irják bé, mert a férfi nevezetet nem érdemlik meg.

Akkor Rif, az öreg vezér, fölkelt s leborulván a szultán előtt, mondá:

– Já, málik Azamán! még nincs veszve minden, mert elfeledők rabunkat
Szádunt, a ki Szaif Züliázán után legnagyobb hőse a földnek, s ha az ég
védelmét nem vonja meg tőlünk, ő megment minket az arábtól.

– De – mond a szultán – ez a néger fog-é vívni Szaif Züliázán ellen, a
kit ő barátjának s urának nevez?

– Já, málik Azamán! az oly öntetü embereknek, minő Szádun, nincsenek se
urai, se barátjai, s nagy jutalom igéretnek, azt hiszem, nem fog
ellentállani; meg kellene igérni neki, hogy ha sikerrel vív, te őt
vezérednek fogod kinevezni s leányodat nőűl adod neki.

– Megteszem, mert szomoru szükség kényszerit; de hiszed-é, hogy Szaif
ellen sikerrel vívhat?

– Hallottam, nagy málik! hogy ők már egyszer megmérköztek – felelé Rif –
s hogy egyik se tudott a másik felett előnyt vívni ki; de Szádun
szeszély- vagy rokonszenvből megszakitá a viadalt, a fiatal arábnak
barátságát s pártfogását kérve. Azért, ha megengeded, én a négerhez
megyek, közölni vele a föltételeket; estve tudatni fogom veled
feleletét.

– Jól van, menj s mondd meg, hogy ha Szaifot legyőzi, birodalmam
vezérévé s leányom férjévé teszem.

Rif rögtön Szádun börtönébe ment, a ki még mind ura halálát siratá. Rif
leült mellé s Szaifról beszélt neki. Szádun egy fájdalmas sohaj után
felkiálta:

– Oh Szaif, oh én fiatal oroszlánom! minő csapás, hogy téged
elvesztélek.

– De Szaif Züliázán él – mond a vezér – s elbeszélé neki csudálatos
meggyógyulását, s hogy most miként sujtolja Habesh-t.

Szádun e beszédet hallva, búkönyeit örömkönyekkel cserélé föl s
felkiálta:

– Istenem! ha én uram mellett lehetnék, lábait és kezét csókolnám meg.

– Hisz’ én azért jöttem hozzád – mond az öreg vezér, hogy uradhoz
juttassalak; de Isten szerelmeért, mikor a málik elébe visznek, tedd
magad s hitesd el vele, hogy Szaif ellen vívni fogsz, ha győzelem
esetében téged vezérének nevez s leányát neked adja; akkor a fiatal aráb
ellen küldenek, ló lesz alattad, fegyver a kezedben, azaz szabad fogsz
lenni.

– Értem! – mond Szádun – s köszönöm, vezér! Te barátságomat birod, mely
épp oly hatalmas és tartós mint gyűlöletem. Igyekezni fogok, hogy
szerepemet jól játszam a szultánnál.

Rif rendeletet adott, hogy Szádunt bocsássák szabadon s ez megtörténvén,
idővesztés nélkül a málikhoz vezeté.

Szádun most leborult a szultán előtt, s midőn ez mondá:

– Já, Szádun!

Szádun azt felelte:

– Labik ya málik Azamán? (mit parancsol a világ ura).

– Vállalkozol-é, hogy Szaif Züliázán ellen vívj?

– Igérem, hogy verekedni fogok s hogy Szaif Züliázánt élve felségedhez
hozom.

– Ha megteszed – mond a szultán – leányomat adom neked nőűl s vezéremmé
nevezlek ki.

És rendeletet adott, hogy a legjobb lovat és legfinomabb fegyverzetet
válasszák ki Szádunnak, s így kiállitva várta a reggelt.

Szaif ekkor is megjelent a nap első sugaraival a küzdtéren, s miután
Habesh hőseit viadalra felhivta, Szádun Eszendcse kiugratott, magában
mondva:

– Valójában, egyszer már harczoltam Szaiffal, és akkor én engedtem a
viadalban s megbékültünk a nélkül, hogy tudnók melyikünk erősebb. Jó
lesz meggyőződni ez alkalommal, hogy hát csakugyan erősebb-é az én uram
nálamnál?

Szádun leeresztett sisakrostélylyal és némán rohant Szaifra, a ki mint
érczfal a gránit szikladarabot, fogadta őt. Csakhamar a viadal
iszonyatossá fejlődőtt, a föld rengett alattok s a felvert porfelleg a
felhőkig nyult fel. Így folyt ez mindaddig, míg a nap sugarai
függőlegesen estek reájok; fullasztó meleg, miként tűzokádóhegy
körületét, vette őket körül, s a már lankadozó Szádun fegyverét egyik
kézből a másikba cserélte, míg ellenkezőleg Szaif ereje minden perczczel
éledni s növekedni tetszett.

Midőn Szádun Eszendcse ezen felsőbbséget felismerte, leugorván lováról,
térdre hullott Szaif előtt és monda:

– Uram! engedj meg, hogy még egyszer ki akartam próbálni vitézségedet, –
és sisakrostélyát fölemelve mondá: Én vagyok Szádun!

Ekkor Szaif Züliázán is leszállott lováról s szeretettel ölelték át
egymást.

A habeshiek ezt látva, körülvették a két lovagot, hogy visszavonulásukat
elvágják. Mit ezek észrevevén, hirtelen lovaikra pattantak s Szaif monda
Szádunnak:

– Te maradj jobbról, én balról maradok s eként vágjunk át ezen
hadsergen.

És kardot rántva előre rohantak.

Szaif Rád örömre derülten várta perczről perczre, hogy a két hőst mint
összelánczolt foglyot hozzák elébe; mert lehetetlennek vélte, hogy azok
annyi ezer ember közül kimenekülhessenek; de Szaif és Szádun úgy
rohantak át a harczosok sűrü sorain, mint egy sebes folyam átfut a tónak
nyugodt hullámain. Letiporták mindazokat, a kik útjokat akarták állani,
s már többször kivághatták volna magukat s a hegyekre menekülhettek
volna, de a harcz tüze elragadta őket, kedvtelve szeldeltek barázdákat a
hullámzó aczéltengeren át.

Eként küzdöttek naplementéig; de ekkor lankadás nehézkedett karjaikra,
fegyvereik sulyosabbaknak tetszettek s kevesebb harczos hullott
csapásaik alatt. A habesh-iek észrevevén, hogy a két hős lankadni kezd,
vérszemre kaptak, összeszedték soraikat s úgy összeszoritották, hogy
csak csuda mentheté meg őket.

Egyszerre oly orditás hangzott a légben, hogy a harczosok rémülten
állottak meg. Azonnal kőzápor s tűzlándzsák hullottak a habeshiek
fejére, a kik azt hivék, hogy az ég szakad reájok, szétfutottak félénk
juhnyájként.

Airud ekként leszállott s Szaifot és Szádunt felvevén, a reájok váró
Sháma herczegnőhez repité fel a hegyre.

Szaif a megmenekülés után mondá Airudnak:

– Miért jöttél segitségünkre, midőn megkértelek volt, hogy azt ne tedd?

– Já, Szidi! – felelé a nemtő – mindaddig, mig az önvédelemre
szoritkoztál, rendeletedet követtem; de legyőzvén a sikra kiállott
minden harcznokot, miért nem törtél át Szádunnal a téged körülvett
harczosokon? Te akkor győzelmes valál s jegyesed elvitázhatlanul téged
illete. Kötelességed azt parancsolá, hogy térj vissza hozzá; de te
hiábavaló harcz tüzétől elragadtatva, bizonyos halálnak tevéd ki
magadat, közbe kellett hát lépnem s téged akaratod ellen is megmentenem.

– A nemtőnek tökéletesen igaza van – monda Szádun – én nem látom azon
élethalálra való küzdés szükségességét egy egész hadsereg ellenében s
más részről az idő is roszul volt választva, mivel a herczegnő várt reád
s te az övé vagy és ő a tiéd!

A két hős az éjt együtt töltötte s reggel fáradságukat kinyugodván egy
kissé, Szaif monda Airudnak:

– Most kedves nemtőm! mind hármunkat vezess szülővárosomba, hogy
megmentsem honomat Kamariától, s hogy tudjam, mit tett ő Szádun
négereivel.

Emlékezni fogunk, hogy midőn Kamaria Szádunt mint foglyot szultán Szaif
Rádhoz küldé, az őt megmenteni akaró négerekkel elkeseredett harczot
kezdett. Ezek a hegyek közt besánczoltan még mind ez ideig hősileg
védték magukat. Kamaria békétlenül nézte e hosszura nyuló küzdelmet s
egy személyesen vezényelt átalános rohamot rendelt. A határozó nap
elérkezvén, ő a szoros torkolatánál foglalt állást, míg egy erős
csapatot álútakon a négerek háta mögé küldött; az így körülkeritett
hősök elveszte elkerülhetetlen vala, midőn egyszerre kő- és tűzeső
záporzott le Kamaria rabszolgáira, a kik ijedten menekültek a városba,
míg Szaif, Szádun és a herczegnő leereszkedtek az őket elragadó örömmel
fogadó négerek közé.

Midőn Kamaria Szaif megérkeztéről értesült, elébb lehetetlennek hitte
azt, de saját szemeivel látván őt, a nélkül hogy láttassék, rögtön
ármány- és ravaszsághoz folyamodott.

Nehány óra mulva, a mint Szaif a városba lenne bévonulandó, látta
Kamariát fájdalmas arczczal, mezitláb, szétszórt hajjal, egyik kezében
kardot, a másikban a halottak khieffinjét vive, feléje jőni s könyező
szemekkel és elfojtott zokogással Szaif lábaihoz borulva, mondá:

– Fiam, keblemnek egyedüli gyümölcse! én a legvétkesebb, a
legméltatlanabb nő vagyok, elismerem s utálom vétkemet s érdemlett
büntetését elfogadom. Vedd e kardot s sujtsd anyádat, a ki eljöve, hogy
jogos boszut állhass rajta.

Ezt mondva, átölelte Szaif lábait s annyira könnyezett és oly
szívszaggató sohajokat hallatott, hogy a leggyanusitóbb jellemü ember se
hitte volna, hogy az tettetés, annál kevésbé az egyenes és nyilt lelkü
Szaif, a ki szánalomtól áthatva nyujtá kezeit anyjának, s mondá:

– Kelj fel anyám! A hatalmas Isten is engedjen meg neked, miként én
megbocsátok!

De Kamaria mindig Szaif lábainál maradva mondá:

– Nem, nem! én megérdemlem a halált; őrült voltam bár akkor, de azért én
vétkes vagyok, mert el tudám feledni, hogy anyád vagyok, s mert
önmagamat is elfeledtem volt.

Ezen fájdalmas jelenet oly sokáig tartott, hogy végre Szaif maga is
csaknem leborult anyjához, mintha ő lett volna a vétkes s ő kérte, hogy
száritsa fel könyeit és menjen vele a városba.

Ekkor Kamaria mintegy erőltetve s engedve fia kérésének, beléegyezett,
hogy ne haljon meg s lovára felülve követé fiát és társait.

Szaif szerencsés megérkeztének hire már elterjedt volt a városban. A
vezérek és az ország nagyjai a kapunál várták. Örömkönyeket sirva s
Istennek hálákat adva borultak le málikjuk előtt. A nép s a katonaság az
utczákra tódult s víg zenével és zászlókat lobogtatva kisérték urokat
szerályába, a hol diadalmenettel vitetett atyja szerireh-jére (trón vagy
málikok széke), itt hódolatát s hűség esküjét fogadta a vezéreknek s
főnöküknek, míg a nép örvendezett a városban és megéneklé Szaif
szerencsés érkeztét s Kamaria zsarnokságának megszüntét.

Mihelyt Szaif Züliázán szultánságát elfoglalta, ohajtotta tudni: mi
történt fogadott atyjával, málik Efráhval, a ki hihetőleg a szultán
Szaif Rád boszujának volt kitéve s azért elévette a mindig magán
hordozott Lueht és megdörzsölvén, Airud kérdé:

– Labik ya Szidi (mit parancsolsz uram)?

– Airud! menj médina Adurba s tudd meg mindazt, a mi ottan eljövetelünk
után történt. Aztán jöjj ide nekem hirt adni!

A nemtő eltünt s nem sokára visszatért, mondván:

– Oh nagy málik! miután mi a habeshi sergeket szétkergettük, szultán
Szaif Rád a legnagyobb ingerültségben összegyüjté vezéreit s kérdé, hogy
mit kell tenni?

– Já, málik Azamán! – felelt Szkárdis – jelenleg nem látom, hogy mit
tehetnénk, de mindennek, a mi minket ér, oka málik Efrah, ki földünkön
az ő városában növelte fel s tartotta ezen arábot. Én ezerszer
figyelmeztettem a veszélyre, de ő nem akart nekem hitelt adni, vagy
inkább ez ifju iránti ragaszkodása nagyobb volt a felségednek tartozó
szeretetnél.

Szultán Szaif Rád meggyőződvén ezen tényállás valóságáról, dühében
rendeletet adott, hogy málik Efráht rögtön végezzék ki s midőn én
eljöttem, már a vérbőrön állott s a bakó fölemelt pallosával csak
szultán Szaif Rád intésére várt.

Midőn Sháma ez utolsó szavakat hallá, zokogva kiálta:

– Oh atyám, oh szegény atyám! oh Szaif! ez iszonyu, elveszteni őt, ki
minket annyira szeretett!

– Airud! térj vissza s haladék nélkül hozd ide málik Efráht élve vagy
halva.

A nemtő villámsebességgel távozott s alig mult nehány másodpercz, Szaif
és a herczegnő visszatérni látták egy lelketlen testtel, a melynek feje
fekete kelmébe volt takarva.




VIII.  Sháma.

Khéllán és Attulinok országa.

Míg Sháma kétségbeesetten jajveszékelve könyezett, a nemtő lábaihoz
helyezé málik Efrah merev testét, mit az ifju hölgy megpillantván,
ijedten ugrott hátra; mert atyját halottnak hivé. De Szaif mindjárt
észrevette, hogy a málik részint az iszonyu percz ijedelme, részint a
szokatlan sebes útazás miatt csak kimerülve és elájulva van. A gyorsan
nyujtott segély csakhamar helyre is hozta az aggastyánt. Midőn
felébredt, fogadott fia és leánya karjai közt találta magát.

A szegény atya szeretteinek nyájaskodását sokáig szemlélte a nélkül,
hogy magát az örömnek átengedte volna. Végre midőn megérté, hogy mindez
valóság, hogy ő a földi életet nem hagyta el, akkor felüdült lélekkel
visszánozta gyermekeinek gyöngédségét s keblére szoritva őket, áldá
Istenét.

– Atyám! kivánsz-é még egyebet nászajándékul? – kérdé Szaif.

– A mindenható Isten nevére, Szaif! nem én, hanem álnok vezérem Szkárdis
volt, a ki tőled lehetetlenségeket kivánt; a mi engem illet, már rég
szivemből beléegyeztem a ti egyesüléstekbe; de hogy én nem voltam
otthon, annak ma szomoru példáját látók. Reménylem s meg vagyok
győződve, hogy reám nem neheztelsz s engem nem kárhoztatsz.

Még azon a napon Szaif Züliázánnak Sháma herczegnővel való nősülése
hivatalosan közzététetett, birák és bizonyságok hivattak s Szaif anyja
rendezte a menyegzői előkészületeket.

Nem sokára a fényesen öltöztetett Shámát a menyegzői sátorba vitték s a
boldog Szaif Züliázánnak mint nejét mutatták be.

Kamaria a legnagyobb készséggel s szivességgel játszotta az anya
szerepét, mert neki tervei készen voltak, s hogy azokat kivihesse,
szüksége volt Szaif bizalmára és vonzalmára; Szaiftól a jól játszott
anyai szerelem alapján a Lueh titkát kicsalta s e percztől fogva tervét
megállitá s a menyegzői ünnepélyre következett estve mondá fiának:

– Íme, gyermekem! te már ma estve a házasság oltárán áldozol. Ily
körülmények között nem illő, hogy talizmánodat, melyen Isten neve van
bevésve, magadnál tartsd.

– Az igaz, – mond Szaif – én nem is gondoltam arra s most már szobámba,
hol nőm vár, nem mehetek bé ezen Lueh-vel; letenni sem merem, félve
nehogy eltévedjen.

– Bizd reám, majd vigyázok én reá ez éjjel, holnap reggel aztán átadom –
monda Kamaria.

Szaif átadta a Lueh-t anyjának, mondván, hogy magánál tartsa, s azután
belépett nejéhez, hol az annyi szenvedés árán nyert s oly epedve várt
boldogság özöne áradott reá és neki nem tetszett ez a percz drágán
megvásároltnak; elaludt egy tiszta lélek boldogsága-, bizalma- és
békéjével.

Kamaria pedig ördögi kárörvendő mosolylyal tért szobájába s elévevén a
Lueht, élénken megdörzsölte, s ekkor a kis hangocska mondá:

– Lábik ya száttár!

Kamaria ekkor mondá a nemtőnek:

– Airud! melyik földünk legveszedelmesebb országa, a hol legvadabb nép
lakik s beszéld el, hogy mit lehet ottan szenvedni?

Airud elésorolta a föld legfélelmesebb városait, s Khéllán tartományról
értekezvén mondá, hogy ott ember alaku lények laknak, de a melyek
megesznek minden oda tévedő idegent, azután megemlité az attulin nép
által lakott országot is, melynek lakói elégetik az idegent, a kit
szerencsétlen sorsa közéjök vezet.

– Készülj! – mond Kamaria – ragadd fel fiamat és nejét; hagyd fiamat a
Khéllán tartományban, a herczegnőt pedig az attulinok országában.
Igyekezz akkor ragadni el őket, midőn mindketten elaludtak!

Airud távozott, vigasztalan levén, hogy ezen fertelmes nő hatalmába
esett s a szobába ment, a hol Szaif és Sháma nyugodtan aludtak, és
felvevén őket, sötét fellegek között ég felé emelkedett velök.

Szaif nem sokára fölébredt, midőn a nap első sugarai még alig tünedeztek
a láthatár keleti párkányzatán. Elébb azt hivé, hogy álmodik, de szemeit
az őt vivőre vetvén, megösmeré, hogy az Airud s mondá neki:

– Já, Airud!

– Szerencsétlen fia az aráboknak! – felelt ez.

– Mit mondasz? hová viszel minket? – kérdé Szaif.

– Hogyan, ábrándos lélek! te egy oly elvetemedett nőre, mint anyád,
bizod azt a megbecsülhetetlen kincset, a melyet soha egy málik sem birt
előtted? hogyan feledhetéd, hogy az a nő születésedkor kidobott a
pusztára s alig nehány hónapja, áruló módon és gyáván meggyilkolt? Most
mégis az ő gonoszsága és ördögi ravaszsága által magadat rászedetni
engedéd, Szaif? Hát nem ismered sem saját becsedet, sem az én értékemet?

Szaif ezen korholó szavakat hallván, édesen alvó nejére tekintett s
könyezni kezdett.

– Istenem! – mondá – egy napi boldogságot ki tudja mennyi szenvedés- és
szerencsétlenséggel kell megfizetnem. Hová viszel minket, Airud?

– Téged Khéllán tartományban hagylak – felelé a nemtő, egyszersmind
megismertetve vele ez iszonyatos országot.

– S hatalmas Isten! Shámával mi fog történni? – kérdi kétségbeesetten
Szaif!

– Rendeletet kaptam, hogy a herczegnőt válasszam el tőled s hagyjam az
attulinok országában.

– Oh kegyelem! – mond ijedten Szaif – oh irgalom Airud! legalább ne
válassz el szeretett nőmtől; hagyj minket ugyanazon országban!

– Jól tudod – mond Airud – hogy az lehetetlen; hogy vakon kell
engedelmeskednem a Lueh birtokosának s ha ezt nem tenném, azonnal
megemésztetném a tűz által. Szót se többé erről! Nem méltánylád
hatalmamat, s gyerek módjára cselekvél.

– Istenem! hát lehetséges-é, hogy az ember még anyjában se bizzék? –
nyögé Szaif keserüen.

S azután elhallgatott. Csakhamar meg is érkeztek Khéllán tartományba,
Szaif egy búcsucsókot adott mindig alvó nejének, s azután fájdalomtól
dúlt szívvel távozott. A nemtő újra felszállt a fellegek közé s nehány
óra mulva újból leereszkedett, hogy Shámát az attulinok tartományában
letegye.

Málik Efrah leánya mélyen aludt, midőn ezen vad földre letétetett, s
fölébredvén átfagyva érzé magát a reggel hidege által. Fiatal férjét
keresvén, nem talált egyebet ismeretlen s kietlen vidéknél. Ő is, miként
Szaif, azt hivé hogy egy rosz álom hatása alatt van. Felkelt a nedves
földről s fejét kezébe vevén, igyekezett rendezni eszméit; de nem
kételkedheték tovább, egyedül elhagyatva volt ezen sivatag vidéken s
növekedő kétségbeeséssel kezdé Szaifot kiabálni, de szavai viszhang
nélkül hangzottak el ez iszonyatos néma tájékon.

S míg kétségbeesetten álla ott, háta megett feléje közelgő lovasok zaját
hallá, a kik gyorsan haladtak, s midőn megpillanták a herczegnőt,
meglepetve mondák egymásnak:

– Ki ez idegen? minő rosz sors hozá őt a mi távoli hazánkba?

Azután magukkal vivén, városukba málikjokhoz vezették.

– Já, málik! – mondának ezek – íme egy nő, a kit mi a szabadban
találtunk s a ki nem tudja vagy nem akarja tudni, honnan s miért jött.

– Hát – mond a málik – nem tudod a mi törvényeinket; nem tudod, hogy
veszélyes reánk, ha mi egy országunkba jövő idegent élni hagyunk! Ezen
nőnek, miként a többi idegeneknek, meg kell halnia. Készitsétek a
máglyát, s fegyveres emberek vezeték az ámulat miatt szólni nem tudó
herczegnőt egy nagy piaczra, ott egy nagy fahalmazt raktak s a
herczegnőnek kezeit összekötvén, felhágatták ezen máglyára.

Csak tüzet kelle adni, már a lángoló szövétnekek készen voltak, midőn a
málik leánya átlovagolt ott s mihelyt szemeit a szép idegen nőre veté,
kinek a lángok martalékjává kelle lennie, szivét meghatva érezé s
rendeletet adott, hogy a kivégeztetés elnapoltassék s magával vivén
Shámát, atyjához vezeté, hogy számára kegyelmet esdekeljen.

– Atyám! jövök kérdezni, micsoda bűnt követett el e nő, hogy halálra
itéled? s ha nem tett semmi roszat, akkor kérlek add nekem, én felelni
fogok róla.

– Leányom! hát elfeledted-é törvényeinket és szokásainkat? Ez egy
idegen, s az ilyeneknek köztünk való megjelenése mindig nagy
szerencsétlenséget hozott reánk.

– Igen, tudom! de ez egy szégény elhagyatott nő, a ki maga sem tudja
miként került ide, s a kinek senkivel egybeköttetése nincs. Minő
szerencsétlenséget okozhatna tehát ez a nő? Egyébiránt bezárom őt a
templomba, s a mi kegyes és imádandó Istenünk szolgálatjára alkalmazom.
Atyám, könyörgök, ezen nőnek érettem kegyelmezz meg!

A málik még egy darabig ellentállott, de leánya oly igen s oly sokáig
kérte, hogy végre engedett s a herczegnő visszatért Shámával, a kit nem
sokára a kápolnába vezetett.

Ez a kápolna vagy inkább imaház – mely ezután Szaif Züliázán nejének
lakása kellett hogy legyen, nagy kiterjedésü s gazdagon ékitett egyház
volt. A padolatot gyönyörü szőnyegek boriták, a falak kimetszve s
gazdagon aranyozva voltak; nagy mennyiségü arany- és ezüst lámpák
csüngtek alá a szép hajlatu kúpról. A herczegnő Shámát ide bévezetvén,
monda:

– Íme, a mi Istenünk!

S egy nagy juhra mutatott, melynek szarvai gyémánt gyöngyök- és
rubintokkal voltak kirakva, lábai hasonlóan drágakövekkel ékitve, gyapja
gazdagon megaranyozva; szóval, egy juhot gazdagabban felöltöztetni
lehetetlen lett volna.

A málik leánya monda ekkor:

– Sháma, ez a mi Istenünk, viseld jól gondját, mert az ő jósága mente
meg téged a lángoktól és haláltól.

Azután megmutatá az eleség raktárt, mely dió-, mogyoró- és
kétszersülttel volt gazdagon ellátva; nagy arany fazékakat, melyekben a
szent eledel tartatott, a mit akkor kellett adni, ha az isten-juh
megcsömörlik a dió- és mogyorótól, s végre más nagy arany- és ezüst
medenczéket, melyekben az Isten itala, rózsa- és jázminviz tartatott, s
nagy kristály- és arany gyertyatartókat, melyeket éjjelre meg kell
gyujtania, s miután szolgálatának minden részleteit megmagyarázta,
távozott, megigérvén, hogy gyakran meg fogja látogatni az imaházat,
melynek most ajtaját bezárta.

A szegény templom rabja rögtön papnői kötelességéhez látott, hogy ezen
foglalkozás által némileg szomoru s unalmas helyzetének egykedvüségét
elűzze és magának szórakozást szerezzen; de az éj bekövetkezvén,
gondolkozni kezdett azon, hogy mi volt ő a tegnap és mi ma. Tegnap egy
máliknak leánya, egy imádva szeretett férjnek neje, ma pedig egy juhnak
szolgálója. S haragra lobbanva egy botot vett elő és jól elverte az
attulinok békés és ártatlan istenét.

Nehány hét mulva Sháma észrevette, hogy érdekes állapotban van s kilencz
hónap mulva csakugyan anyja lett egy gyönyörü szép fiunak, kit ő
Dumárnak (atyátlan) nevezett s fiacskáját a templomban növelte,
egyszersmind papnői kötelességéről sem feledkezvén el.

Most a Khéllán tartományba megyünk át, a hol Airud Szaif Züliázánt
hagyta.

Az ifju aráb sokáig járt ezen ismeretlen hazában. Végre egy nagy erdőre
találván, ott menhelyet igyekezett találni, hogy a khéllánok már általa
ismert vad kegyetlensége elől magát mentesitse. Nem sokára egy szikla
alá mélyülő barlangot fedezett föl, a mely annyira el volt rejtve, hogy
esetlegesen vagy igen fürkészve lehetett megtalálni. Szaif itt ütötte
fel tanyáját, melyet nehány szikladarabnak a torkolat elébe hengeritése
által könnyen eltorlaszolhatott; csak ritkán ment ki az erdőbe eledelt
keresni, mi gyökerekből s esővízből állott. Ez az élet kilencz hónapig
tartott. De ekkor veszteni kezdé béketürését, tettereje fölébredett s az
ily életmód elviselhetetlen lett előtte. Másfelől Szaif csak távolról
látta ezen ország lakóit s azt vette észre, hogy azok kevesen vannak s
ritkán hagyják el lakjaikat. Egy reggel tehát elindult s mikor az
erdőből kiért, bár béestveledett volt, mégis megpillanta a távolban egy
nagy csapat feléje közeledő khéllánt. Az egyedüli rejték, melyet
hamarjában fölfedezhetett, egy lombdús fa volt, melyre felhágott s
elrejtődzött. Nem sokára a vadak megérkeztek ezen fa alá s esetlegesen
vagy ösztönböl felnéztek és megpillanták Szaifot, kit a fa ágai csak
részben takartak el. Ezek az emberek feketék voltak, de közöttük egy
fehér is volt, kinek oly hosszu hajzata volt, hogy csaknem földig ért.
Szaif megérteni hitte, hogy a fehér vitatkozik a feketékkel s hogy
megakadályozni igyekezett, hogy ezek az idegent levonják a fáról s
valójában a csapat visszatekintés nélkül távozott is, de kevés idő mulva
a fehér visszatért társai nélkül s a fára emelvén szemeit, monda:

– Szerencse hozott, Szaif Züliázán!

Szaif leszállott, kérdve a khéllántól, hogy honnan ismeri őt.

– Tudd meg Szaif! – felelé az – hogy én nő vagyok s hogy a khéllán nők
nem eszik meg az idegeneket. Azért kegyetlenkednek s roszul bánnak velök
ezen elfajult nép férfiai. Én elhatároztam, hogy nemünket felszabaditsam
s megmentsem ezen barbár lények zsarnoksága alól, kiknek miként
megjegyezhetéd, arczuk igen hasonlatos a kutyákéhoz; annak oka pedig az,
hogy ezen ország egy málikjának két idétlen gyereke született, kiknek
arczuk a kutyáéhoz hasonlitott; elébb meg akarta őket öletni, de
megszánván őket, a hakiméhket hivatta, hogy azok jövője iránt
megkérdezze őket. A bűvészek azt felelék, hogy azok egy szomszéd
tartományban nagyon megsokasodnak, de végre meg fognak semmisittetni egy
Szaif Züliázán nevü hős által A málik ekkor a hakiméhktől egy Talszamét
kért, a ki gyerekeinek utódait ezen ellenség megérkeztéről értesitse.

A hakiméhk – miként szokásuk, bezárkóztak titkos műtételök
végrehajtására s negyven nap mulva a máliknak egy csudaszerü kakast
adtak, melynek tollazatához van a khéllánok élete kötve s őket csak is
ezen állat tollával lehet megölni; annak érintése nélkül ők nem halnak
meg s ez az oka, hogy oly annyira megsokasodtak; egyedül én ismerem ezen
talszámé titkát és én téged arra a helyre foglak vezetni, a hol ezen
kakast hatalmadba keritheted. Ily módon aztán kiirthatod e nemtelen s
veszedelmes fajt.

Szaif követé a nőt, a kit Khailunának hivtak, s csakhamar egy hegy
aljához értek, a melynek keblében mély bánya volt vésve. Bémentek ezen
földalatti üregbe s Khailuna egy lépcsőzetet mutatott Szaifnak, mondván:

– Hágj fel e sziklák között mind addig, míg egy kis térre jutsz; ezen
tér közepén egy nagy fát találsz, melyen ül a kakas; aludni látszik, de
azért óvatosan közeledj hozzá s így csak akkor fog észrevenni, mikor
közelében leszesz; kiáltani akarand, de te gyorsan kapd el a körmei közt
levő erszényt s gyöngytartalmát öntsd ki a földre; a kakas feledve
minden egyebet a földre fog szökni, hogy gyöngyeit felszedje, s te ekkor
könnyen hatalmadba keritheted a khéllánok éber őrét.

Szaif útasitása értelmében fölment a lépcsőzeten, megtalálta a tért s az
ott levő fán megpillantá a csudálatos kakast. Lassan közeledett, de
midőn kezét kinyujtá feléje, az kiterjeszté szárnyait s kiáltani akart;
azonban Szaif elkapván erszényét, tartalmát elszórta a földön; ekkor az
állat leszállott s míg gyöngyeit gyüjtögetné, Szaif rárohant, fejét
szárnya alá nyomta, hogy ne kiálthasson s gyorsan ment a lépcsőzeten le
az őtet váró Khailunához.

Khailuna és Szaif egész éjen mentek s hajnal feltüntével egy sebesen
feléjök közeledő porfelleget pillantának meg. Nem sokára vad hangok zaja
üté meg füleiket és Khailuna monda a fiatal arábnak:

– Íme, egy nagy csapatja a khéllánoknak tör ellenünk, végy egy tollat s
nyilvesszőként dobd ezen emberek ellen.

Szaif akként tett, s midőn a tollat ellöké, az egy tűzlándzsává
változott, mely a khéllánok egy egész sorát átdöfte; Szaif ezen módon
kilöké a kakas minden tollait egyet kivévé, s a vad csapat egészen meg
volt semmisitve. Szaif ekkor kérdé vezetőjétől, hogy mit csináljon ezen
utolsó tollal?

– Lökd ki mint a többit – mond ez – mert a még élő khéllánok élete mind
ezen egy tollhoz van kötve s mihelyt te azt kidobod, mind azok, kik a
mezőkön el vannak széledve vagy lakásaikba bezárva, mind meg fognak
halni abban a perczben. Szaif kitépte az utolsó tollat is, a kakas egy
fájdalmas kiáltással megdöglött s Khéllán minden lakói kimultak vele
egyetemben.

Khailuna búcsut vett az ifjutól, de ez visszatartóztatván kérdé tőle,
hogy hová megy, mit akar csinálni e puszta vidéken?

– Te, úgy mond – megmentél ezen vadaktól s társam leendesz a halálig.

A nő elfogadta Szaif barátságát s elindultak a nélkül, hogy tudnák hová
vezetendi az isteni gondviselés.

Térjünk most vissza az imaházba, a hol Sháma gyerekét növelte
kötelességei közepette, melyek inkább fogolylyá mint papnővé tevék őt.

A juh-isten, melylyel néha keményen bánt, félt tőle s közeledtekor
védelmi állást szokott venni. Egy estve midőn Sháma egyik kezében
kétszersültet s másikban a szent szövétneket tartva közelitene hozzá s
visszataszitaná türelmetlenül, a szegény juh végre szelid jellemétől
eltérőleg haragosan szökött neki. A meglepetett Sháma ezen váratlan s
szokatlan támadás elől visszahökkenvén egyensulyt vesztve leesett s a
kezében tartott szövétnek az imaház alatt levő elefánt istállóba esett,
a mely meggyuladván, csakhamar nagy tűzvész támadott. A málik megjelent
sergeivel a minden perczben tovább terjedő tűz eloltására, de az –
mintha valamely rosz akaratu nemtő élesztené, minden perczben dühösebben
terjedett s csak három nap mulva sikerült kioltása.

A málik ekkor összegyüjté vezéreit s monda nekik:

– Már régóta nem ért ily csapás. Vajjon nincs-é városunkban valamely
idegen, a kinek jelenléte ezen szerencsétlenséget ránk vonta?

– Já, málik! – feleltek a vezérek – idegen nincs városunkban, hanem mi
azt hisszük, hogy istenünknek valami oka van a haragra. Meg kellene
néznünk, ha a templomi szolgálatban nincsen-é valami hanyagság?

A málik vezéreitől kisérve elindult a templom látogatásra.

Sháma, ki nem tudta a kosnak megengedni az okozott bajt, éppen egy
ráemelt vesszővel állott a kos mellett, midőn a málik kiséretével
belépett; ki is látva, hogy mi történik, dűhvel kiálta fel:

– Semmi kétség többé, istenünk azért küldé ránk a nagy csapást, mert
roszul bánnak vele; fogjátok rögtön ez átkozott idegent s a máglyára
vele!

A málik és kisérői leborultak s kérték bálványukat, hogy engedjen meg a
büntetését nyerendő rosz bánásmódért, s Shámát megkötve, az imaház egyik
sötét szegletébe, gyerekét pedig a szemben levő szegletbe helyezvén,
kimentek az imaházból.

Míg a málik emberei buzgalommal dolgoztak a máglyán, azt hivén, hogy
szent müvet tesznek, mely által megharagudott istenöket megengesztelik,
egy arra közelgő férfit és nőt vettek észre.

Szaif és Khailuna volt, kiket a gondviselés ezen országba vezetett éppen
azon perczben, midőn Shámának a lángok martalékjává kelle áldozatul
esnie.

A két idegen rögtön elfogatott s a málik rendeletet adott, hogy vigyék
őket az imaházba s mindhármok számára készitsék a máglyát.

Midőn Szaifot és társát az imaházba vezették, már sötét volt, lábaikat
és kezeiket erősen lekötötték s azután az ajtót bezárva az őrök
távoztak.

Rab volt, a máglyát készitették számára, s mégis nem helyzetének
iszonyatossága, nem a közel halál miatti félelem volt az, mi Szaif
figyelmét hánykódtatá, hanem egy éhséggel küzdő gyerek kínfacsarta
sirása volt az, mi lelkét kifejezhetlen aggálylyal tölté el; többször
kisérté meg köteleinek elszakitását, de azok szilárdak voltak, nem
engedtek s a szegény teremtés hörgése mind gyengébbé és fájdalmasabbá
vált. Ekkor Szaifnak sikerült természet feletti erőmegfeszitéssel
köteleit elszakitani. A gyerekhez rohant s azt felvéve és keblére
szoritva igyekezett fölmelegitni, s mivel egy más nyögdécselést s
fájdalmas sirást is hallott, megkerülte az imaházat s csakhamar
fölfedezett a sötétben egy siró és zilált haju nőt, Szaif közeledett
feléje, s mihelyt a nő gyereke hangját meghallá, könyörgő hangon kiáltá:

– Oh fiam, oh idegen add ide haldokló gyermekemet!

Szaif elszabaditá a nőt s átadta neki a gyermeket, kit a nő szeretettel
szoritott kebléhez; de a gyerek ekkor nem sirt, életet talált ott.

Egy kialudni készülő szövétnek fellobbanó lángja világot vetett a
sötétbe burkolt nőre s Szaif megismeré halál angyalaként halványan
reszkető szép Shámáját. Ő is ugyanazon perczben Szaifra veté szemeit s
két összeolvadó kiáltás hangzott el. Szaif Shámához közelitett, de
azután önkénytelen visszalépett.

– Sháma – kiálta fel – miféle gyerek ez? hol találtad?

– Ez a gyerek az enyim és a tiéd Szaif Züliázán!

– Az kevéssé valószinü! – felelt Szaif fájdalmas mosolylyal; de málik
Efrah leánya nem engedte bevégezni gondolatát.

– Szaif Züliázán – monda ő a meggyőződés hangján – nehány percze, hogy
gyermekem szemeim előtt haldoklott. – Azt hivém akkor, hogy a fájdalom
eltépi szivemet, s íme a te szavaid újból s még fájdalmasabban
szaggatják szivemet, mert akkor, midőn éretted szorong szivem, te akkor
mersz kétkedni nődben. Nem tudod-é Szaif! hogy én téged inkább szeretlek
életemnél!, s miként lehetne az, hogy ez a gyerek ne legyen a te fiad?

A herczegnő oly fájdalommal, az igazság oly meggyőző hangján s oly
bensőséggel mondá e szavakat, hogy a gyanakodásáért elpiruló Szaif
karjaiba ölelé szeretett nejét, csók- és könyzáporral boritá el őt s
elsőszülött gyermekét.

Ekkor a két házastárs Khailunát is elszabaditva, elbeszélék kölcsönösen
szerencsétlenségöket.

– S most – mond Sháma – midőn a máglya vár mindnyájunkra, mit tegyünk?

– Van-é itt élelmed? – kérdé Szaif.

– Igen, van a kos készlete; elég leend nekünk három napra.

Szaif Züliázán azonnal keményen eltorlaszolta az egyedüli ajtót, mely az
imaházba vezetett, s midőn reggel eljöttek, hogy a rabokat a
kivégeztetés helyére vezessék, nem tudván az ajtót kinyitni, a málikhoz
mentek engedélyt kérendők, hogy az ajtót betörjék; de a málik félvén,
hogy ez erőszaktétel által a szent kost újból felharagitja, megtagadta
azt.

– Midőn az eleség elfogyott – mond a málik – fel fogják magukat adni.

S valójában az eleség nehány nap alatt elfogyván, Szaif magát a kost
ragadta meg s felvitte a kúp felett levő s az egész várost uralgó
erkélyre, hová az imaház belsejéből egy szűk lépcsőzet vezetett. Szaif
innen látta a piaczon számukra fölemelt máglyákat s a népet, mely
türelmetlenűl zajgott, hogy az átkozott idegenek még élnek. Szaif akkor
vállára emelte a kost s hangjának egész erejével kiáltá:

– Lakói e városnak! élelmünk már elfogyott s ha ti nekünk nem hoztok, én
meg fogom ölni s mi meg fogjuk enni azt, a kit ti isteneteknek hisztek!

A nép ezen szavak hallására igen megijedett; de a málik monda nekik:

– Ne féljetek! hát egy istent meg lehet-é ölni? ez az idegen csak meg
akar ijeszteni s minket rászedni, hogy őket tápláljuk; de abból nem lesz
semmi, s azután az imaház felé fordulván, Szaifnak kiálta:

– Mi nem félünk a te fenyegetésedtől; talán egy oly elátkozott, mint te
– tudná a mi istenünket bántani! Te s társaid azok, kiket mi engesztelő
áldozatul fogunk megégetni nem sokára.

– Még egyszer, málik! kérlek – kiálta Szaif – hogy ez a te utolsó
szavad-é?

A málik nem felelt semmit s Szaif megragadván a kost, megölte a népség
szeme láttára, s az áldozat vére lecsorgott az imaház falain.

Akkor egy iszonyatos általános kiáltás reszketteté meg az egész várost,
betörték az imaház ajtaját s a nép és katonaság berohant oda; de a két
nő a gyerekkel az erkélyre menekült volt, hová mint fennebb megjegyzők,
csak egy igen keskeny lépcsőzet vezetett, melyen egyszerre csak egy
ember mehetett fel. Szaif a lépcsőfőhez állott s valahányszor egy
harcznok fel akart jőni, megölte s a nők kidobták a piaczra.

S ez így tartott három napon és három éjen át. Szaif el volt fáradva s
először életében kezdett félelmet érezni, mert először küzdött életében
nejéért és gyermekéért, kit végtelenűl kezdett szeretni. S e szeretet
varázshatalma volt az, mi bátorságát és erejét három nap és három éjen
át fentartotta; de háromszor 24 órát nyugalom- és táplálkozás nélkül
tölteni, szakadatlan küzdésben, végre kifáraszták. Kétségbeesetten
érezte lankadni karját, midőn egy régi barátnéja leszállott az erkélyre;
ez pedig nem volt más mint Akisza, ki már egyszer megszabaditá a mély
kútból. Egy percz alatt Akisza vállaira emelte Szaifot, nejét s
gyermekét és felszállott velök. Szaif látva, hogy Khailuna ott maradt,
mondá a nemtőnek:

– Akisza! kérlek vedd fel azt a nőt, a ki engem nagy veszélyből
szabaditott ki, s a ki nyomorultan fog elveszni, ha mi az attulinok
kezei közt hagyjuk.

– Lehetetlen – mond Akisza – ha én őt is felvenném, akkor mind az ötön
menthetetlenűl elvesznénk.

S míg ezt mondá, több katona tolult volt már fel az erkélyre, s az ott
egyedül talált szegény szerencsétlennek esve, azt darabokra vagdalták s
ledobták vérző tagjait a népnek.

Szaif elforditá szemeit ez iszonyu látványtól s az ég felé emelkedvén,
imádkozott a szegény vad nőért.




IX.  Abuttai málik.

Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme.

Akisza sebesen emelkedett fel, hogy Szaifot megkimélje Khailuna
meggyilkoltatásának szomoru látványától, de nem sokára megállapodott egy
magas hegyen, hol letevé útasait.

– Régóta nem örülhettem látásodnak, Akisza! – mond Szaif – ki
értesitett, hogy nekünk szükségünk van védelmedre?

– Airud jött értesiteni engem, hogy te minő vészes helyzetben vagy, ő
maga nem tehete semmit értetek, mivel Kamaria hatalmában van, de
legalább engem megkért, hogy segélyetekre siessek.

Szaif háláját nyilvánitá s kérte, hogy nejével és gyermekével együtt
vigye vissza honába.

Én elviszlek oly messze, mennyire csak tehetem, de mi roppant távolságra
vagyunk a te városodtól s én Szulejmán látnokkal egyezményre léptem,
melynek értelmében én csak 8 napig szolgálhatom ugyanazon személyt; mi
tehát hét napig együtt útazandunk, s akkor az út hátra levő részét nálam
nélkül kell hogy megtegyétek.

A 8-dik nap reggelén, midőn egy szép hajlatu zöld hegy felett haladnának
el, Szaif mondá a nemtőnek:

– Akisza! tégy le minket itt; ez igen szép nyugvó hely; s mivel te még
estvéig segitségünkre lehetsz, kérlek, menj és nézd meg mi történik
Kamarianál, hogy mit tett a mi atyánk- málik Efráhval és barátom-
Szádunnal s végre, ha lehet, hozd el Ham-ben-Noeh (Hám, Noé fia)
kardját, melyet anyámnál hagytam volt.

A nagy útaztató örömmel elvállalta ezen megbizásokat, eltünt s nehány
óra mulva visszatérvén mondá:

– Kamaria annyira el van foglalva visszanyert hatalma örömeivel, hogy
semmi figyelmet nem forditott sem a málikra, sem Szádunra, kik
tisztelnek s visszatértedet epedve várják; Hám kardja pedig itt van;
van-e még valamire szükséged, hogy útadat bevégezhesd?

– De igen – mond Szaif – két jó lóra s egy kevés eleségre.

Akisza megszerzé a kérteket s azután búcsut véve, távozott. Szaif és
neje lóra ültek kis fiok- Dumárral, s így útaztak hegyen, völgyön és
pusztákon át egy hónapig. Útjok 31-dik napján a mint egy magaslatra
értek, az alattok elterülő térségen egy habesh-i málikot pillantának
meg, ki fegyvereseivel egy iszonyatos nagyságu oroszlánt űzött, de
valahányszor a harcznokok megközeliték, a büszke állat visszafordult s
megrázván hatalmas serényét, rájok szegzé lángoló tekintetét s oly
iszonyatos orditást hallatott, hogy az űzők bár mind bátor harcznokok
valának, ijjedve hátráltak. Midőn Szaif a habesh-iek ezen habozását
látná, bátorsága és hősiessége nem engedé, hogy habozzon, elhagyta nejét
és gyermekét, mondván, hogy hamar visszatérend s levágtatott a hegyről,
a megállapodott oroszlánnak intézvén lépteit, hiában kiálták a habesh-i
harcznokok, hogy vigyázzon s egyedűl ne közeledjék a félelmes állathoz;
őt ezen félénk kiáltások nem tartóztatták fel, ő egyenesen az
oroszlánnak tartott, mely megpillantván a közelgő Szaifot, összehuzta
magát, s midőn tíz lépésnyire ért hozzá, oly erővel szökött reá, hogy ha
egy fal lett volna is, ledöntötte volna; de Szaif el volt e rohamra
készülve s kardjával felfogta, az oroszlán visszahanyatlott s halva
terült a földre.

Ezt látva a málik, kit Abuttainak hivtak, magához kéreté Szaifot s mondá
neki:

– Idegen! te bátor hős vagy s gyakorlott harcznok; reménylem, hogy el
fogsz szerályomba kisérni, hol én szerencsés leszek téged érdemed
szerint fogadhatni.

– Málik! – mond Szaif – én szives meghivásodat elösmerés érzetével s a
leghálásabban fogadnám, de nőm és fiacskám a hegyen várnak reám s én
megigértem nekik, hogy hamar vissza fogok térni.

Ekkor a málik érettök küldött s mindnyájokat az onnan nem messze levő
városába vezeté.

Abuttai saját palotájába szállásolta s mindenféle kitüntetéssel
elhalmozta, s nem sokára oly vonzalom- s rokonszenvvel viseltetett
vendégei iránt, hogy Szaif gondolá, hogy a véletlen egy valódi barátot
szerzett neki. De a málik Shámát mindennap látva s bámulva
hasonlithatlan szépségét, – mely mindenkire, ki őt megközelité,
bűvölőleg hatott, – nem tuda ellentállani, hogy szerelmes ne legyen új
barátjának nejébe; hasztalan igyekezett magától ez érzést eltávolitani s
magát meggyőzni, hogy a szent vendégszeretet törvényei tiltják azt; de a
miként erőlködött önmaga által is kárhoztatott szerelmét legyőzni, az
ellenkezőleg még nagyobbodott, szenvedélyesebbé lett s szivét és
képzeletét elragadva, az ész hatalmát ledöntve, nem volt más gondolata,
mint Sháma s más vágya, mint annak birhatása. Midőn e reménytelen
szerelem egészen elgyötörte s életét elkeseritné, magához hivatá vezérét
s mondá neki:

– Vezér! mit mondasz szerencsétlenségemhez? én veszetten szerelmes
vagyok ama fehér nejébe; ez a szerelem elrabolta nyugalmam, álmaim és
étvágyomat s éltemet szenvedés és gyötrelemmé változtatta át. Mondd, nem
ismersz-é védszert ezen öldöklő betegség ellen?

A vezér nehány perczig gondolkozott s a málikra tekintvén, mondá:

– Já, málik! e betegségnek csak egy gyógyszere van s csak az a nő, a ki
téged szenvedtet, képes meg is gyógyitni; akarod-é uram, hogy
szolgáljalak? Van nekem egy hatalmas szerem, melyet ha étel- vagy italba
béveszen valaki, a legmélyebb álomba meriti. Ha ohajtod, elaltatom
nehány órára a két vendéget s akkor semmi nem állja útját vágyaidnak.

Abuttai először visszaútasitá ezen eszközt, de később szerelmétől
gyötörve, elfogadá s vezére által elhozatván az álomport, az azon estve
Szaifnak és nejének küldött minden ételre hintett. De szerencsére a
máliknak addig kedvelt neje észrevette a máliknak Sháma iránti szerelmét
s rögtön értesitette Szaifot s nejét a cselről, kérve, hogy ezután
semmit ne egyenek a málik küldötte eledelből, kérvén őket, hogy engednék
meg, hogy ezután ő gondoskodjék asztalukról.

Estve a málik elküldé vezérét, meggyőződést szerezni, ha az álompor
hatása bekövetkezett-é?

De mily nagy volt meglepetése, midőn hallaná, hogy a tökéletesen éber
aráb kérdi tőle:

– Vezér! mit keressz itten?

– Jöttem – mond ez zavarodtan – tudakolni, ha vacsorátokkal meg
voltatok-é elégedve?

– Más napokon soha eszedbe nem jutott ily tudakolást tenni; itt valami
lappang s én valójában, vezér! azt hiszem, hogy te pirulsz s hogy okod
is van viseleted miatt elpirulni.

A vezér látogatását nagyon megrövidité s visszatérve a málikhoz, monda
neki: Én azt hiszem, hogy az idegenek értesülve voltak terveinkről, mert
ők egy cseppet sem alusznak, sőt a fiatal ember nekem kevéssé hizelgően
beszéle; de nem vagy-é te uralkodó, határtalan úr városodban, ki merne a
te akaratoddal daczolni? Kérd egyszerüen, hogy rövid időre engedje át
neked nejét, s ha nem akarna beléegyezni, akkor is el fogod tőle venni;
annál roszabb reá nézve, ha téged erőszak alkalmazására kényszerit.

A málik újból visszaútasitá ezen módot, de később elfogadta; mert a
nehézségekkel tépelődő szenvedély benne a jó és rosz érzetét
egybezavarta volt; mert a józan itélettől megfosztá a vak szenvedély.

Szaif más nap reggel, mint szokása volt, a málikhoz ment, de nem hozott
semmit neki elé; azonban Abuttai maga vitte e tárgyra a társalgást,
mondván:

– Szaif! hozzád egy kérésem van, mely megmutatja, ha te valójában
barátom vagy-é: kölcsönözd nekem nődet rövid időre; mert ha nem teszed,
iránta való szerelmemben megbolondulok, meghalok.

Szaif azt hivé, hogy roszul értette a mondottat s kérte a málikot, hogy
ismételné, s midőn azt a málik újból elmondá, nehány perczig a bámulat
és harag miatt nem tudott hanghoz jutni; de végre visszanyervén
beszélőtehetségét, mondá:

– Hogyan, tőlem mersz ily dolgot kérni, Abuttai! tőlem, ki vendéged
vagyok; hát hol születtél te? melyik országban látád, hogy a férj nejét
kikölcsönözze s azután újból visszavegye?

Ingerültsége gátlá, hogy tovább folytassa; fölkelt, mintegy láztól
ragadtatva, átfutott a termen, szobájába ment és mondá Shámának:

– Nőm, kelj fel! mi itt becsület és hit nélküli emberek közt vagyunk.

Sháma gyorsan készült s mindketten gyereköket sem feledve el, kimentek a
szerályból s nem sokára azután a városból is.

S míg így haladnának, lódobogást hallottak hátok mögött s egy lovag
elélovagolván, hamar utólérte az útasokat s mondá nekik:

– Hová futtok ilyeténképpen, s te nő, ki nélkül élni nem tudok, miért
távozol?

E szavakat maga Abuttai hallatta, ki vezérétől ingereltetve, a menekülők
űzésére indult seregeivel.

Szaif ekkor megállott s mondá neki:

– Mit mondasz, szemérem- és bátorság nélküli férfiu? közöttünk most már
csak a küzdtér határozhat s te meg fogod tudni, hogy én Szaif Züliázán,
az emberek- és nemtők legyőzője vagyok.

Azon perczben, midőn a málik utolérte az útasokat, azok egy dombon
haladtak ki. Szaif egy nehány fát látott ott, melyek árnyába nejét és
gyerekét elhelyezvén, lement Abuttaival a hegy aljába; ekkor a málik
harczrendbe állitá seregeit s felszólita egy hőst, hogy lépjen síkra
Szaif Züliázán ellen; egy vasoszlophoz hasonló harcznok kilépett s
Szaifra rohant; de ez úgy fogadta őt, miként a pusztai oroszlán fogad
egy gyenge juhot; egyetlen egy csapással két részre osztá ellenfelét;
egy más hős követé ezt s hasonló sorsban részesült; azután egy 3-dik,
4-dik s így egész estvéig. Szaif ekkor visszatért neje- és gyermekéhez.

A málik pedig összegyüjté sergeit s monda nekik: – Én nem hivém eddig,
hogy egy idegen is veletek megmérkőzhetnék s íme, egy sem vala képes ezt
az idegent legyőzni!

De a katonák fennen igérék, hogy holnap megmentik ellenségétől.

Más nap a hajnallal Szaif újból megjelent s kiáltá:

– Ki akar velem megmérközni?

Egy habeshi harcznok bé sem engedé e szavakat végezni, Szaifra rohant,
de a fiatal aráb fölemelte Hám kardját s egyenlő két részre hasitotta a
hábeshi hőst Egy második jött hasonló sorsban részesülni s ez így
tartott újból estig; ekkor Szaif visszatért a hegyre; a málik pedig
szitkokba fakadott ki katonái ellen, de ezek azt felelték neki:

– Já, málik! ezen emberhez férni nem lehet; arról mi már akkor
meggyőződhettünk volna, mikor az oroszlánt megölte. S másfelől miért
vívnánk mi tovább vele? Ha te ez ember nejét szereted s el akarod tőle
venni, menj magad s küzdjél ellene; de arra jogod nincs, hogy minket
mind a halál szájába űzz csupán csak azért, mert te szerelmes vagy.

Abuttai átlátá, hogy harcznokainak igazuk van; de azt is érezte, hogy ő
azon nőről s annak birhatási reményéről lemondani nem tud.

S más nap, mihelyt Szaif mutatkozott, a málik felölté fegyverzetét,
leereszté sisakrostélyát s vashegyként jelent meg Szaif előtt.

Abuttai egyike volt a legelhirhedtebb hősöknek Habesh-ben s Szaifhoz
érvén, mondá neki:

– Most már játékod nem lesz oly könnyü, mert én Abuttai málik vagyok!

Szaif értesülvén, hogy vetélytársával lesz dolga, megedzé szivét s
örömmel mondá:

– Légy nyugodt, Abuttai! te egy hőshöz és egy málikhoz méltó vágást
fogsz kapni!

Ekkor összeütöttek s egy iszonyatosan dühös harcz kezdődött el; nagy
porfelleg takarta őket el csakhamar a nézők szemei elől; csak a
fegyverek dörgő csattogása hallott s néha villámként átfénylett a sűrü
porfellegen a fegyverek sebesen forgó éle s az összekoczczanásuk alatt
sarjadzó szikrakalászok.

Végre több órai elszánt harcz után Szaif oly közel férkőzött ellenéhez,
hogy sisakjaik csaknem összeértek s kiáltván:

– Allah veh akhber (Allah hatalmas)!

Megragadá egy kézzel s lekapva lováról, felnyargalt vele a hegyre, hol
Sháma herczegnő várt reá s ott egy fához megkötvén, a csekély távolra
levő nejéhez és gyerekéhez ült le, míg előttök Abuttai fájdalom-,
szégyen- és szerelemtől könyezett.

S míg Szaif így boldogságát és dicsőségét élvezé, az alatt valamely
mozdulatot vett észre feje fölött s feltekintve megismeré, hogy az
Airud. Nevénél szólitá őt, de ez búsan kiáltá:

– Szerencsétlenség száll rád, aráboknak fia!

– Mi történt s miért jösz? – kérdé ijedten Szaif.

– A te kegyes anyád küld újból – mond ez.

– S honnan tudhatá ő, hogy én a khéllánok közül megszabadultam?

Hát nem te igyekeztél-é ezt vele tudatni? nem te küldötted-é Akiszát Hám
kardja után? nehány nappal azután Kamaria keresé ezen kardot s nem
találván, engemet hivott s kikérdezett. S mivel én köteles vagyok mindig
igazat szólani, megmondám, hogy azt te vitetéd el Akiszával.

„Hát fiam életben van?“ kiálta ő s ezután engem hosszadalmasan
kikérdezvén, kéntelenitve voltam elmondani mindazt, mi veled történt
Khéllán- és Attulin országokban. Ekkor ő felkiálta: „Airud, indulj e
perczben; vedd fiamat s szállitsd át őt egyedül a tűzimádók- vagy a
boszorkányok hegyére!“ S most itt vagyok hogy elvigyelek oda, hová nekem
parancsoltatott.

– Hatalmas Isten! – felkiált Szaif Züliázán – miként hagyhatom én
szeretett Shámámat ezen megveszett málik mellett, a ki kezeim közül
akará kiragadni s ha jelenlétemben így tett, mit teend, ha majd én nem
leendek ott!

– Mit tehetek én? mindez nem a te hibád-e? nem te valál-e oly nagylelkü,
hogy szeretetre méltó anyádnak azon kétélü fegyvert adád, melyet ő
hatályosan felhasznál ellened; most már segiteni nem lehet azon; nincs
más mód, mint az önmegadás, mert mennünk kell!

E szavak után Airud felragadta Szaif Züliázánt, ki könytelt szemekkel
tekintett alá s Isten védelmébe ajánlá szeretett nejét s kicsiny
magzatját.

Sháma egyedül s vigasztalatlanul maradott ott Abuttai málikkal, ki
búsongó elmerengésében Airud ott létét észre sem vette; de Szaif
távolléte felötölvén neki, kérdé Shámától, hogy férje hol van?

Ez, ki már régóta azon törte fejét, hogy miként távozhatna a nélkül
azonban, hogy a málikot kötve hagyja, hogy még gondolkozási időt
nyerhessen, így felelt:

– Én nem tudom, hogy hová ment; de azt hiszem, rögtön vissza fog térni.

Egy óra eltelvén, a málik mondá a herczegnőnek:

– Já, Sháma! könyörgök, mondd meg nekem az igazságot, s ha védelemre
lenne szükséged, én azt úgy ajánlom fel mint egy testvérnek. Sháma, mi
történt férjeddel?

A könyező Sháma ekkor feloldá a málik kötelékeit s kezét bizalmi
zálogként odanyujtván a máliknak, elbeszélte a Szaiffal történteket.

Abuttai Sháma előtt rejtett kárörömmel a herczegnő és kis fia
társaságában estve visszatért a városba s ott nagyon kiméletes és
érzékeny volt vendége iránt; sok napokig igyekezett rosz eszméit elűzni
s megerősitni magát azon elhatározásban, hogy tisztelni fogja ezen nőt,
a ki rábizta magát, hitelt adván szavának; de vak szerelme a helyett,
hogy fogyna, még lángolóbbá lett ezen áldozat miatt, képzetét a
szenvedés még inkább felhevité s egéssége tökéletesen megromlott; nem
sokára az elkeseredés még nagyobb fokát érte el, mint a midőn Szaifnak
azon szokatlan inditványt tette, mely őket fegyveresen állitá szembe
egymással. S nem tudván többé magán uralkodni, magához hivatá a
herczegnőt, mondván neki:

– Sháma, szemem világa, bús lelkemnek ragyogó csillaga! te mindig
uralgod szivemet és lelkemet, hiában igyekezem neked engedelmeskedni,
szeretettem! nézd arczomat s lásd, hogy mit tett velem a szivemben
kiolthatatlan érted lángoló szerelem! ha nem vagy gyülölettel
irányomban, ne hagyj meghalni!

– Málik – felelt meglepetten s nyugtalanul Sháma – én Szaif Züliázánt
szeretem; én az ő neje vagyok s a tiéd nem lehetek, nem leendek.

– Tehát, herczegnő – mond hevesen a málik – annyi szenvedély, annyi
szenvedés, annyi áldozat s annyi bátorság az önküzdelemben s annyiszor
legyőzött érzelem, – mindez ércz szivedre nincs hatással s te engem
szemeid előtt meghalni hagysz – a nélkül, hogy könyörtelen
nyugodtságodat elvesztenéd.

S e szavak után Abuttai kiterjeszté kezeit a herczegnő felé, hogy
magához vonzza; ekkor Szaif neje fölemelé könytelt szép szemeit az égre
s halk hangon eképp imádkozott:

„Oh hatalmas Isten, kit szemeim nem látnak, de kit lelkem szakadatlanul
imád: egyedüli ura égnek és földnek! a te hatalmadra, a te igazságodra
kérlek könyörület Istene! védjed Szaif Züliázán fiának elhagyatott
anyját!“

S midőn a málik az imádkozó herczegnőre tevé kezét, érezte, hogy karja
megszáradott s megkeményült, mint a fa, s ez a kar leesett, miként egy
holtnak karja s nem tudá többet mozditani.

– Talán boszorkány vagy Sháma?! – kérdi a málik.

– Mentsen Isten! én a varázslathoz semmit sem értek, hanem könyörögtem a
mindeneket teremtő hatalmas Istennek, s ő meghallgatá a szegény
elhagyatott nő imáját.

– Hát kérd Istenedet – mondá a málik – hogy karomnak erejét adja vissza,
s én megbánva, hogy megsértettelek, igérem, hogy többé tenni nem fogom.

– Oh, hatalmas Isten! ha igaz, a mit ez ember mond, akkor kérlek
kegyelem és igazság Istene! add vissza neki erejét.

S midőn a herczegnő imáját végezte, a málik karja is visszanyerte
erejét.

De következő nap Abuttai málik a herczegnőhez menvén, mondá neki:

Az, a mi tegnap velem történt, csak esetleges elzsibbadás volt, mely
elgyengült egészségem természetes következése, s én még inkább ohajtom
ma birni szerelmedet, mely egyedül képes erőmet s egésségemet
visszaadni, s ekkor is kinyujtá kezét, hogy Shámát magához vonja – –

De az a kéz, az a kar rögtön elveszté erejét és életét; ekkor is
megbánta vétkét s jobbulást igért.

Sháma imája újból meggyógyitá.

De harmadszor is visszaesett bűnébe, s akkor hasonlóan lakolván, mondá
Shámának:

– Mit kell tennem, hogy vallásodra áttérjek? mert a te Istened hatalmas
és én benne hinni fogok.

A herczegnő ezen rögtöni változás felett örömre gerjedve, megmagyarázá
vallásának elveit s málik Abuttai muszulmánná lett, kimondván, hogy
„csak egy Isten van s Ábrahám az Isten szeretettje“ – e percztől fogva
Sháma a málik testvérévé lett s minden nap hozzá ment, hogy az Iszlámban
oktatást nyerjen.

Azonban e vallásváltoztatásról senki sem tudott, s a vezér látva a málik
és a herczegnő között uralgó egyetértést, nem gondolhatott egyebet, mint
hogy Sháma végre engedett a málik szenvedélyes szerelmének; mivel ez a
vezér nagyon erkölcstelen ember volt, maga is előnyt remélt nyerni ezen
helyzetből, s egy nap Szaif nejéhez menvén, mondá neki:

– Tudod-é Sháma, hogy én a hadsereg parancsnoka vagyok s állásomnál
fogva hatalmasabb magánál a máliknál is, s így én is követelhetem, hogy
velem is oly kegyeletesen bánj mint magával a málikkal!

– Tudod-é vezér, hogy mit kérsz tőlem? – felelt Sháma – s arra, hogy te
oly gyakran hozzám jöhess mint a málik, azt kellene tenned, mit urad is
tett!

– S mit tett olyat a málik, a mit én is tehetek?

– Ő felvette az igaz hitet s a jó útra tért – mond komolyan Efrah málik
leánya.

– S a mit te mondasz, az valójában igaz-é? – mond a meglepetett vezér.

– Az igaz s már rég megtörtént – mond Sháma.

A vezér kirohant a szobából s a málikhoz sietett megtudni, ha valójában
igaz-é, hogy elhagyta atyáinak hitét.

A málik átlátva a zavarokat, melyeket hitének megváltoztatása
előidézend, tagadta elébb, de nem sokára kénytelen volt bevallani.

Ekkor a vezér örülve, hogy nagyravágyásának egy ürügyet kaphat, végig
futotta a várost, kiabálván:

„Katonák! menjetek megnézni, hogy málikotok szerelméért miként hagyta el
őseinek vallását. Élni hagynátok-é ez embert, a ki titeket is szégyennel
tetézend?“

Az ekként felizgatott katonaság és a nép a málik ellen fordult, a ki
kénytelen volt a herczegnővel palotájának erkélyére menekülni s ott több
napokig védték magukat; de végre erejökkel bátorságuk is hanyatlani
kezdett. Ekkor Abuttai Istenhez emelvén lelkét, eként imádkozott:

„Hatalmas Isten! kit alig ismerek még, s kiért most küzdök, ha felvett
új hitem az igaz hit: akkor Istenem, védj meg a hitetlenek ellen!“

S alig végzé be ez ima utószavait, egyszerre az égből tűzlándzsák
záporzottak le, melyek nehány percz alatt szétkergették a lázangó
seregeket és a népet, s még nagyobb volt a málik meglepetése, midőn a
Szaif Züliázánt s még egy idegen embert hozó Akisza az erkélyre
lecsapott.

Együtt a palotába mentek, mely egészen üres volt; mert a megrémült
ostromlók házaikba zárkoztak. Szaif ekkor értesült Abuttai megtéréséről
s őszinte örömmel üdvözlé őt, hogy szemeit a világosság előtt felnyitá,
s megköszöné Sháma irányábani nemes bánásmódját; azután közakarattal az
Iszlámot fölvette a nép és a lázadás vétke elengedtetett nekik.

A rend ekkor helyreállván a palotában, a málik és Sháma kérték Szaifot,
hogy beszélné el a tűzimádó boszorkányok hegyén vele történt dolgokat. S
a fiatal aráb örömmel elégité ki kivánságukat:

„Midőn Airud engem mellőletek elragadott, egy igen magas kúp alaku magas
hegyre vezetett; e hegy oldalsziklái oly fényesek és síkok voltak, hogy
a reá való felmászást tökéletesen lehetlenné tették; a hogy tetejéről
füst és felleg emelkedett föl. Airud engem a sziklák párkányzatára tett
le. Én nem sokára több embert láttam a térségen a hegy felé közeliteni.
Megérkezvén pedig annak aljába, egyik közülök kivált a többitől s
valamit egy papirosból olvasni kezdett, s én láttam őt forogva
fölemelkedni a légbe, e módon ért ő a hegy tetejébe, hol az onnan kitörő
lángok felé irányzá lépteit, leborulván ott nehány perczig, fölkelt s
hozzám jövén, mondá:

„‚Idegen, istenünk értesitett, hogy téged azért hozatott ide, miszerint
neki feláldoztassál!‘“

„S ezen szavakat mondván, kezébe egy kevés földet vett, nehány
érthetetlen szót mondott reá s azután reám szórta; én éreztem, hogy
abban a perczben az erő és mozgástehetség elhagyott s élettelen test
voltam, csak a látás és hallás tehetsége maradván birtokomban. Ekkor
láttam a többi boszorkányokat mind feljőni a hegyre ugyanazon módon,
mint az elsőt; kört csináltak a tűz körül s együtt és egyszerre
leborultak imádására. Ezen imádkozási műtétel sokáig tartott; már a
csillagok fénylettek az égen s a sötét éjben csak a hegy tüze
világitott, rémes veres színt vetve a tárgyakra; minden csendes volt,
semmi mozdulatot nem hallottam; úgy tetszett, hogy elfeledtek
szenvedéseim közepette s szomoru helyzetemben Istenhez folyamodtam s az
ima malasztjában kerestem vigasztalást. Midőn imámat végezném, látám,
hogy egyik boszorkány fölkelvén elhagyta a kört s jobbra és balra nézve,
mintha valamit keresne, egyszerre egyenesen felém jött s engem
megtalálván, mondá nekem:

– Hozott Isten, Szaif Züliázán!

S még inkább megközelitvén engem, egy edénybe vizet tett s nehány
érthetlen szót mondván, a víz magától főni kezdett s azt reám szórván,
az erő és mozgás visszatért testembe.

Honnan ismersz engem? s honnan ismered nevemet? – kérdém én.

– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy engem Barnokh-Assahir-nak hivnak, s
hogy én ezen boszorkányok főnöke vagyok. A mint ma estve leborulánk, én
egy fénykörbe burkolt öreget pillanték meg, ki kezében egy tűzvesszőt
tarta s mondá nekem: „Já, Barnokh! meddig leendesz te még bálványimádó?
menj, keresd fel az itt közeledben levő Szaif Züliázánt s vedd fel az ő
hitét, mert az az igaz hit, mely tégedet a jövő élet örök boldogságára
vezetend.“ S most Szaif! – mondá Barnokh – mit kell tennem, hogy hitedre
térjek át?

Én megmondám neki s Barnokh muszulmánná lett.

Ekkor megfogá kezemet, valamit egy perczig olvasott és én forogni
kezdettem magam körül s lementünk a hegyről azon a módon, miként feljőni
látám mindazon személyeket.

Nem sokára sivatag kietlen földre értünk; alig haladtunk negyed órát,
midőn visszatekintve nagy porfelleget láttunk felénk közeledni. A
boszorkányok voltak, kik minket üldöztek, kiáltván: Já, Barnokh, hová
futsz és hová viszed a mi istenünknek szánt áldozatot?

Megállapodtunk és láttuk, hogy ezek az emberek a feljövő nap sugárainál
apró üvegeket fényleltetnek, melyekre bizonyos s jeles szavakat mondván,
tűzlándzsák törtek ki s repültek felénk, melyekből azonban egy sem ért
minket. Ekkor Barnokh egy darab papirost vett elé, melyet ember alaku
szeletre metszvén, egy vízzel tölt korsóra helyezte; nehány bűvszavat
mondván, mindenfelől emberek emelkedtek fel, kik kifogták s eloltották
az ellenünk szórt tűzlándzsákat, míg a korsóból Barnokh által kiöntött
víz sebes folyammá változott át, mely a tűzimádók felé folyt iszonyu
zúgással, s ezek – hihetőleg úgy félvén a víztől mint a tűztől –
elkárhozottakként kezdettek orditozni; de egyszerre mindeniknek lába
között egy kút méjjült el s kényszerité őket, hogy lábaikat szétvetve
oly állásba tegyék magukat, melyben semmi mozdulatot tenni nem tudtak;
ekkor a folyam apró patakokra oszlott szét, melyek mind megannyi
moslékgödrökbe vesztek el.

De a lefolyt vizek iszapot, sárt hagytak maguk után, melyből nagy
mennyiségü kigyó s más veszedelmes állatok születtek; Barnokh ezen
csuszó állatok közé skorpiókat dobott, kik a többieket megtámadták s
összemardosták; ekkor egy iszonyatos harcz, egy pokoli, hihetlenül undok
boszorkánytáncz kezdődött, mely fölkeveré s megmozgatá mindazt, mi
utálatos s eldobott piszok van a természetben s a tisztátalanság ezen
pokla környezte a boszorkányokat.

Hogy mi történt velök, nem tudom; mert én iszonynyal forditám el
arczomat az undoritó látványtól s megpillantám Akiszát, ki Airud által
értesittetve segitségemre jött; kértem, hogy nőmhöz vigyen új barátom s
hitsorsosom- Barnokh-al együtt.

Ez elbeszélés után Szaif Züliázán még nehány napig Abuttainál maradt;
egy hajó fölszerelésével foglalkozott, tengeren térendő vissza
szülővárosába, – midőn egy napon Barnokh hozzá menvén, mondá neki:

– Já, Szaif! nekem elbeszélték anyádnak irányodban való nemtelen
viseletét, s hogy te miként estél hatalmába a tőled kicsalt talizmán
ereje által. Engedd meg, hogy én téged megelőzőleg Kamariához mehessek:
én tudományomat s a bűvészetbeni jártasságomat arra forditom, hogy tőle
a Lueh-t elsajátitva, neked átadjam, midőn szülővárosodba megérkezel!

Szaif örömmel egyezett ezen tervbe s Akiszát eléhiva, mondá neki:

– Légy szives az én barátomat, Barnokh-ot országomba vezetni; úgy nőmet
és gyermekemet is vidd el atyjához, málik Efráh-hoz, elővigyázattal
azonban, hogy Kamaria, városábani jelenlétekről semmit se sejtsen.

Akisza megigérte kérésének teljesitését s csakhamar elindult útasaival,
míg Szaif Abuttaival a már egészen fölszerelt s indulásra készen álló
hajóra ment.

Ez időkben csak a phöniciaiak és az égyiptomiak értették a hajókázást, a
többi nemzeteknél ez a tudomány igen fejletlen s gyerek póláiban tengődő
volt, s így Abuttai hajója nem evezvén mindennap, csak lassan haladott;
egy hét óta voltak már útban, midőn az idő gyönyörű s a szél kedvező
volt. Szaif leült a hajó fedélzetére s a máliknak élete eseményeit
kezdette elbeszélnie midőn, a léget mozogni érezvén, visszafordult s a
lecsapó Airudot pillantá meg, ki újból mondá hogy: szerencsétlenség
reád!

– Újból! kiálta Szaif:

– Honnan jösz? ki küld?

– Hát nem tudod; nem te adtál-é át kedves anyádnak, hogy az ő
rendeleteinek legyek hív végrehajtója?

– De miként értesült az én visszatértemről? – kérdé Szaif.

– Hát ki más, mint tenmagad által? Nem te küldéd-e hozzá Barnokh-ot?

– Hát mit tett Barnokh? – kérdé Szaif sohajtva.

(Nehány percz óta Abuttai eltávozván, ezen beszélgetésből senki semmit
sem hallott; mert a nemtők rendszerint csak azok által láthatók, a
kikkel beszélnek.)

– Tudd meg – mond Airud – hogy Barnokh-Assahir megérkezvén, egy a
városhoz közel levő hegytetőre telepedett, honnan Kamaria palotájára oly
bűvsorsot vetett, hogy az egyszerre tökéletes sötétségben volt és pedig
olyan sötétségben, hogy lehetetlen volt gyertyát vagy tüzet éleszteni;
ugyanakkor anyádat oly idegrángatódzás fogta el, hogy egész testében
reszketett, s mennydörgést túlhaladó hangok kábiták és csaknem
szétrepeszték fejét. Ekkor Kamaria engem eléhivatott s kérdé, hogy ki
miveli mindezt.

– Azt a fiad által küldött Barnokh boszorkány teszi, – felelék én.

– Hát fiam életben van még? – kérdé Kamaria s én kéntelen voltam
elésorolni neki új kalandjaidat.

S ő egy percznyi gondolkozás után mondá nekem:

– Eddig Szaifot mindig nyugati tartományokba küldöttem, honnan mindig
visszatért, most kisértsük meg kelet pusztaságait; menj és vidd őt
valamely puszta szigetre.

„S íme, itt vagyok, hogy oda vigyelek!

– Istenem – mond az Abuttait visszatérni látó Szaif – mit mondjak én a
máliknak? ha ezen folytonos elragadtatásokról beszélek, ki fog nevetni!
nem kárhoztatá-e az én anyám iránti túlságos leereszkedésemet? Legjobb
lenne, ha a tenger színe felett vezetnél mindaddig, míg a málik elől
kiérünk a látkörből s így azt fogja hinni, hogy én isteni hatalomtól
feltartatva a tenger színén járok s így nem sejti, hogy te jöttél el,
újból elragadni engem.

– Tudod, Szaif! hogy szeretlek és becsüllek téged – mond Airud – s bár
arra kárhoztattál, hogy a Kamaria nemtelen üldözéseinek eszköze legyek;
én azért mindent megteszek szolgálatodra, a mit korlátolt hatalmam
megenged; most is engedelmeskedem hát szeszélyednek; – menjünk hamar.

– Abuttai – mond Szaif – hajódat igen lassunak találom, szeretnék
előtted megérkezni szülővárosomba; én tehát előremegyek s ott várni
foglak!

– Előre menni! de minő módon? – kérdi Abuttai.

– A hit és akarat hatalma által – mond Szaif, – a hit hegyeket
költöztett át s meghóditja a szilaj elemeket is; én egyszerüen a vizen
sétálva fogok honomba menni.

– De az lehetetlen! – mond Abuttai.

– Midőn te egyszer egészen hivő leendesz, Abuttai, meglátod, hogy kevés
az, a mi lehetetlen.

Ezen szavak után Szaif Züliázán búcsut vett barátjától, leszállt a
hajóról s sebesen iramlott a víz színén, míg a málik tiszteletteljes
bámulattal nézett utána.




X.  Kelet.

A csudálatos hal. Hakimeh Eflathun gyermekei. A leányok kertje.

Midőn Szaif Züliázán a tenger színén haladva, bizonyos távolságra jutott
Abuttai hajójától, Airud szokott útazási modorát követve, felszállott az
űrbe fiatal arábunkkal s nem sokára egy elhagyott szigetre tette le, hol
búcsut vevén tőle, elhagyá.

Szaif sokáig bolyongott miveletlen, vad és kopár helyeken, hol a szem
semmi növényzetet nem tudott fölfedezni; de végre egy nagy köves térség
közepén egy egyedül álló fát pillantván meg, epedve sietett feléje,
annak jótékony árnyában kevés nyugalmat keresni.

S míg Szaif a fa árnyába telepedve, bolygó és nyugalom nélküli sorsával
tépelődnék, nehány lépésnyi távolságra egy szűk, sötét s kútszájhoz
hasonló nyilást fedezett föl s hozzá közeledve látá, hogy ezen kútmeder
kövei lépcsőzetszerüleg vannak rakva. A láthatás és ismerhetés ohajától
ösztönöztetve, megkisérté e sötét és oly szűk nyilásba leszállni, melyen
az ő karcsu teste is alig csúszhatott le; egy darabig eként szállott
lefelé, de nem sokára a lábtó fogak hiányzottak lábai alatt s Szaif
Züliázán egy iszonyu mélységbe zuhant alá, s bár az esés roppant
magasságról történt, de ő homok ágyra esvén, semmi baj nem érte.

Bár már régóta hozzászokott az útazás minden nemeihez fiatal arábunk,
mégis egy kissé elszédült váratlan sebes esése következtében; de midőn
ijedségéből felüdült, látta, hogy az elhagyott szigettől egészen
különböző tájékon van; itt az egy ezüst folyamtól ezüst szalagként
átkigyózott mező zöld, nevető és növénydús volt; e folyam bájos ligetek
közt folydogálva, a tenger felé sietett. Szaif e folyam partjain
haladott azon reménynyel, hogy valamely emberi lakra fog találni; de ő
csak egy a folyam partján ülő s természetfelettien nagy emberre talált,
ki midőn észrevette Szaif Züliázánt, ijedten kelt föl s mondá neki:

– Idegen, könyörgök neked, hogy ne bánts engemet.

– Én azt hiszem – mond Szaif – hogy inkább nekem kellene félni tőled, ki
háromszor akkora vagy mint én; de mondd meg nekem, ki vagy? miféle
fajhoz tartozol?

– Én meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok, ha megigéred, hogy bántani
nem fogsz.

Szaif elmosolyodott s gondolá, hogy most ugyancsak kevéssé harczias nép
közé jutott s azután ünnepélyesen megigérte ennek a nagy embernek, hogy
bántani nem fogja.

– Tudd meg tehát – mond ez – hogy egy Noé fiaitól származó törzs
vagyunk, minket Nuhiá-nak hivnak, ezen sziget közelében lakunk s mind
egy igaz Istent hivő muszulmánok vagyunk.

– S miért jöttél ide? – kérdi Szaif.

– Azt is megmondom, ha megesküszöl, hogy nem fogsz akadályozni a
honombai visszatérésben.

– Eh, ne félj semmitől! – felel Szaif – ki már békétlenkedni kezdett ez
óriás gyávasága miatt.

– Minden évben mi ezen folyam partjára jövünk Asburah hó 10-dik napján
(mely ma van), mert ezen a napon egy sok színü kigyót szokott a folyam
erre a helyre hozni, mi kifogjuk s visszatérünk honunkba; s midőn a
kereskedő hajók a mi partjainkat érintik, kelméket s egyéb czikkeket
adnak cserébe a mi feldarabolt kigyónkért.

– Úgy hát az igen becses állat?! s mi az ő tulajdonsága? – kérdi Szaif.

– Ezen állat bőre – mond a Nuhia – a vakoknak szemevilágát visszaadja;
elég ha ezen kigyóbőr egy kis darabjával megsuroljuk a vaknak
szempilláit, s az rögtön visszanyeri láttehetségét.

– Az valójában csudálatos jótékony adomány! – de alig mondá Szaif e
szavakat, a folyam dagadni kezdett s medréből kiszökellt; hullámai a
szivárvány színeit vevék fel s nem sokára két roppant hal – melynek
alakja a kigyóéhoz hasonlitott – egészen melléje a víz szélire jött. A
Nuhia egyik megfogására készülvén, monda Szaifnak:

– A másik hal bizonyosan számodra jött, mert mióta törzsünk létezik,
soha egynél többet nem láttunk, s így bizonyosan a másodikat Isten neked
küldé.

Szaif ekkor megfogta azt, a mit Isten neki küldött s halásztársát az
onnan nem messze levő csolnakhoz követé, ezen csolnakban az előbbihez
hasonló két ember volt, kik hasonlóan megijedtek az ő jelenlététől; de
miután a halász megnyugtatá, hogy nincs mitől félniök, a parthoz húzák
csolnakukat s a halászt és Szaifot fölvéve s a két halat sem feledve el,
a tengernek eveztek s nehány óra mulva megérkeztek országukba.

Partra szállván, a halász első gondja volt, hogy Szaifot a málikhoz
vezesse, kinek elbeszélte, hogy miként találkozott vele s hogy neki is
egy kigyója van, mely a hatalmas Isten kegyének elvitázhatlan jele. A
nuhiák málikja ekkor mondá fiatal arábunknak:

– Kicsiny barátom! igen sajnálom, hogy közöttünk nem maradhatsz; de mi
az idegenektől félünk, s a mit érted tehetünk csak az, hogy egy
hajócskát s élelmet adunk neked, hogy azon vagy honodba visszatérhess,
vagy tetszésed szerint tovább folytathasd útadat.

S más nap egy csolnakot megraktak eleséggel s Szaif tengerre szállott
azon szándékkal, hogy honába visszatérjen. De a szél és hullámok
ellenkező irányba ragadták, elannyira, hogy ő kénytelen volt minden
ellenműködéssel felhagyva, átengedni hajóját a tenger folyamnak, mely
három nap és három éjen át iszonyu sebességgel ragadta ugyanazon
irányba, a nélkül, hogy ezen útjában egy hajóra is talált volna; de
végre a negyedik nap reggelén aggódni kezdett volt, hogy száraz földet
sehol sem talál, és sehová meg nem érkezik; midőn nem sokára egy feléje
jövő hajó vitorláit pillantá meg. Szaif örvendve kezdett evezni, hogy a
távolságot megröviditse; s nem sokára a látott hajó közelében volt,
midőn egyszerre egy iszonyatos száj nyilt meg előtte s csónakját iszonyu
sebességgel nyelte bé. Szegény Szaifnak alig volt ideje a tengerbe
ugrani s sebesen úszva távozni ettől a falánk kalóztól, s midőn fejét
vissza meré forditani, látá, hogy az egy óriási hal volt, melynek
vitorlákhoz hasonlitó fehér szárnyai voltak.

Szaif ekkor ruháit levetkezve, úszni kezdett a szél irányába s így
úszott egész nap a nélkül, hogy kutató szemei valahol partot
pillantottak volna meg; a sötét éj leereszkedett s ő érzé, hogy lankadni
kezd, hogy fáradság- és éhségtől kimerülve van s nem sokára már annyira
elfáradt, hogy mozdulni képtelen volt; ekkor érezte, hogy végpercze
közelg, s elkezdett buzgón imádkozni, Isten védelmébe ajánlván magát.

Nehány óra mulva fiatal arábunk a lételnek oly csekély érzetével birt,
mennyi a halálnak érzetére szükséges; úgy tetszett neki, hogy a hullámok
megszüntek őt vinni, hogy ő sirjának hideg kövén fekszik. De a nap első
sugarai csakhamar lezáródott szempillái alá sikultak bé, a lég frisesége
fölelevenité eltompult érzetét; végre felnyitván szemeit, a tengertől
távol, nedves hideg földön találta magát, nem messze tőle nehány fa
állott; Szaif nagy erőfeszitéssel oda mászott, hol egy forrást s nehány
vad gyümölcsöt találván, egy kissé visszanyerte erejét, s miután nehány
óráig kinyugodta magát, egy a távolban megpillantott város felé intézte
lépteit.

A mint közeledett a városhoz, az mind inkább szépnek és nagynak tünt fel
előtte. Szaif ekkor öltözetére, mely egy gatyából állott, vetvén
szemeit, szégyelte így a városban megjelenni, s szét nézett, ha nem
találhatna-é künn a mezőn valamely falusi lakot, hol meghúzhatná magát.
S a mint így vizsgálódnék, több sirva és jajgatva menő embereket
pillantott meg, kiknek nyakukra kötél volt akasztva, s a vesztőhely felé
vezettetének, őket kisérő fegyveres emberek által. Szaif ez utóbbiakhoz
közeledvén, kérdé, hogy mit akarnak tenni? és miért sirnak azon emberek?

– Ezek orvosok – felel egyik – s málikunk halálra küldi a feletti
haragjában, hogy egyetlen leányának szeme világát nem tudták visszaadni.

Szaif rögtön halbőrére gondolt, melyet hajótörése daczára is testére
kötve megvédett s mondá a katonáknak: Ne menjetek tovább, hanem
vezessétek e szegény orvosokat vissza a városba, mert ők nem
gyógyithatták s nem gyógyithatják meg a herczegnőt. Csak egyetlen egy
szere van annak, s egyedül csak én ismerem azt; s hallván messze levő
honomban a málik leányának szerencsétlenségét, csak is azért útaztam
ide, hogy neki szeme világát visszaadjam.

A katonák kérdést tettek: hogyan van hát, hogy ő egyedül és öltözetlen
érkezik? Szaif elmondá, hogy a hajó, melyen jött, nem messze a parttól
törést szenvedett, s hogy neki sikerült, úszva partra jutni.

A málik értesitve lőn, s a hozzája vezetett Szaifot szivesen fogadta, s
az általa nyujtott remény kimondhatatlan boldoggá tette, s illőleg
felöltöztetvén, a herczegnőhez vezette.

Mihelyt Szaif Züliázán belépett a hárembe s szemeit a betegre veté,
azonnal megismerte, hogy az nem más mint Nahida, a khinai máliknak
leánya, kit Mukhtatif óriás várából kiszabaditott, s ki midőn látná,
hogy nőűl nem akarja venni, kivánta, hogy egy napon arany, öltöny és
kenyér nélkül érkezzék az ő országába. – Különös – mondá – hogy ezen
leány imája teljesült.

Szaif elévett ekkor egy darab halbőrt s megdörzsölte vele a herczegnő
szemeit, ki rögtön olyat sikoltott, hogy a körülte levők azt hivék, hogy
meghalt. A málik nyugtalanul távozott családja után s azon perczben
lépett a szobába, midőn Nahida kinyitván szemeit, megismeré Szaif
Züliázánt s a viszontlátás örömében nyilt karokkal omlott keblére, akkor
atyja feddő hangon mondá neki:

– Leányom, mit teszesz? ezen orvos iránti elismerésed igen messze ragad!

– Atyám! – mond Nahida – ez az a hős, a kiért én annyit könyeztem, hogy
végre meg is vakultam; ez azon Szaif Züliázán, a ki engem Mukhtatif
óriástól megmentett s ő újból az, a ki látásomat visszaadta, melynek
azért örülök főképpen, mert kinyilt szemeimnek első pillantása az ő
arczára eshetett újból, mely azért boldogit főképpen engem, mert
tekintetemet ő rajta legeltethetem, kit oly hűn s oly reménytelenűl
szeretek.

– Fiam! – mond ekkor a málik Szaifnak – hasonló szolgálatokért csak egy
jutalmat ismerek, s az leányom keze.

Ekkor Szaifnak drága öltönyöket adtak, a mufti és a kadi (főpap és biró)
rögtön eléhivattak, a házassági szerződés megkészittetett, a vigalom és
örömünnep hét napig tartott.

A hetedik napon Nahida leggazdagabb s legpompásabb öltönyét véve föl,
Szaif Züliázánhoz vitetett s a bemutatási ünnepély végeztével mind
visszavonultak, s a két házaspár magára hagyatott. Szaif a szoba egyik
szögletébe vonulván, imádkozni kezdett, s a mint imádkoznék zajt hallott
a szoba talaján, s föltekintvén Airudot pillantotta meg.

– Já, Airud! – mond Szaif Züliázán.

– Labik ya Szidi! – felel a nemtő.

Szaif, Airud modorának megváltoztán csudálkozva, kérdé:

– Honnan és miért jössz?

– Jövök – mond a nemtő – hogy honodnak, nőd- és gyermekednek
visszaadjalak.

– Végy hát és induljunk! – mond örömmel Szaif.

De Nahida hallván ezen beszédet, könyekre fakadt s kiálta:

– Hogyan! most már, midőn nőd vagyok, újból el akarsz hagyni? – s kezeit
imára emelte föl.

– Vigyük e nőt is magunkkal – mond Szaif – mert félek az ő imájától;
mert imája következtében érkeztem nyomorultan és minden nélkül e távol
országba.

Airud ekkor mindkettőjöket fölvevé s rögtön elindultak az arábok országa
felé.

Nehány óra alatt Szaif honában volt, s azonnal bezárkózott Airuddal s
kérdé, hogy miként van, hogy nincsen többé Kamaria hatalmában?

– Emlékezni fogsz bizonyosan – mondá a nemtő – azon sötétségre, melyet –
mint akkor elmondám neked – Barnokh Assahir Kamaria palotájára
bocsátott, s azon szenvedésekről, melyekkel a szultánát kínozta; ezen
perczben küldött volt el engem, hogy kelet valamelyik lakatlan szigetére
vigyelek. Távoztom után szultán Szaif Rádhoz küldött, kéretvén őt, hogy
nyomoruságában segitsen rajta s küldje el Szkárdiont, hogy Barnokh ellen
védje őt. Ez utolsó, bűvészete által megtudta Kamaria kérését Szaif
Rádhoz; rögtön alakot változtatott s Szkárdion alakját vette magára, s
egy gazdagon ékitett öszvérre ülvén a szultánnő palotájába ment.

Kamaria, mihelyt Szkárdion megérkeztét béjelenték, maga elejébe ment s a
legnagyobb udvariassággal s tisztelettel fogadta; elpanaszolta neki
idegrángatódzásait s a sorvasztó hideglázt, mely egy perczig sem hagyja
nyugodni, s azon iszonyu zajt, a mi fejét csaknem szétzúzza; – „a mi a
sötétséget illeti, vezérséged is láthatja; s ez elől menekülnöm sem
lehet, mert bárhová menjek, követ engem, s mindazok, a kik velem
beszélnek vagy körülöttem vannak, e kiállhatatlan sötétségbe vannak
sülyesztve.“

Ekkor az ál Szkárdion elbeszélte neki, hogy azok mind egy Szihir
(boszorkányság, bűvészet) következményei s hogy ő reményli, hogy azoknak
befolyását megsemmisitheti. Rögtön munkához is fogott s bizonyos bűvészi
összelés (combinatio) által lerontá legelébb annak hatását, s a nap
sugarai behatottak a palotába s Kamaria visszanyerte egészségét.

A szultánnő örömének özönében nem tudott szavakat találni, hogy az
álvezérnek háláját nyilvánitsa, s nem akart tőle egy perczig is távozni;
Barnokh oly szeretetre méltóvá tette magát, mint csak lehete; mindig
valamely módot keresvén, hogy a szultánnő karján levő Lueh-t
elsajátithassa. Az éj elérkezett a nélkül, hogy alkalom mutatkozott
volna; már illő lett volna távozni, s az álvezér fel is állott, hogy
búcsuzzon, midőn Kamaria mondá neki:

„Maradj az estve nálam; te igen nagy műveltségü ember vagy s én szeretek
veled társalogni.“

Barnokh örömmel fogadta el ezen meghivást s miután sokáig beszélgettek,
a szultánnő saját szobájába vettetvén ágyat az álvezérnek, lefeküdt.

Barnokh igen lekötelezett volt ezen figyelemért, mely terveivel oly
öszhangzásban volt.

S midőn látná, hogy a rég nyugalmat nem élvezett Kamaria mélyen elaludt,
felkölt, gondolván, hogy ha ezen alkalmat elszalasztja, soha az életben
többé fel nem találja. Ekkor nagy elővigyázattal a szultánnőhez lépett,
fölemelte lassan kezét s lekapcsolá a Lueh-t, melynek lánczát ujjaira
tekerve tartotta Kamaria s azután ágyába visszatérve, megdörzsölte azt s
rendeletet adott, hogy jőjjek utánnad s hozzalak el. S íme, én örömmel
teljesitém ezen rendeletet.

Még éj volt. Szaif Kamaria szobájába ment, ki még mindig mély álomba
volt merülve; megcsókolta ottan Barnokh Assahirt, ki neki kézbesité a
becses talizmánt azon figyelmeztetéssel, hogy ezután azt soha senkinek
át ne adja, s azután mindketten málik Efráh-hoz siettek, hol Szaif
családját megtalálta.

Kamariának szokása volt, minden reggel nehány órát a trónteremben
tölteni, hogy vezéreit kihallgassa, itéleteket hozzon s rendeleteket
adjon. Most is, fölkelvén a trónterembe sietett; de mily nagy volt
meglepetése, midőn a trónt Szaif Züliázán által elfoglalva találta,
kinek jobbján málik Efrah, balján Szádun ült.

A szultánnő szemeit törülé meg, azt hivén, hogy azok még valamely
álomlátás befolyása alatt vannak; de midőn a valóságról meggyőződni volt
kénytelen, könyeket és zokogást veve újból elő, az anyai gyöngéd
szeretet fegyverét vevé kezébe; de alig kezdé el ezen új, szinpadilag
ügyesen játszott szerepét, hogy málik Efrah, Szádun s mindnyájan, kik
jelen voltak, felkiáltának:

– Szaif! ha te ezen nőnek újból hitelt adsz, ha az ő pokoli ravaszsága
által újból rászedetni engeded magadat, akkor téged közülünk senki sem
fog szolgálni, mert nekünk nem csak téged, hanem magunkat is féltenünk
kell.

Ekkor Szaif monda?

– Vigyétek és zárjátok a vár börtönébe!

Nehány hétig nyugodtan s alattvalóit boldogitva ült Szaif atyja trónján.

De nehány hét mulva értesitve lőn, hogy a két testvér vezér, Szkárdion
és Szkárdis, a városba vonulnak bé s az itt történt változásról semmit
sem tudva, Kamariához igyekeznek. Szaif rendeletett adott, hogy
értesitetlenül hozzája vezessék. S midőn a két vezér Kamaria helyett
Szaif Züliázánt találta a trónon, oly zavarba jöttek, hogy egy árva szót
sem tudtak kiejteni. Szaif pedig a börtönbe küldé, ahhoz, a ki az ők
segélyéhez folyamodott.

Mihelyt a vezérek Kamaria társaságába jutottak, ez elbeszélte nekik az
eseményeknek csudás s nem remélt kifejlődését. Szkárdis ekkor mondá
neki:

– Ha módot találok téged ezen fogházból kiszabaditani, szabadságunkat
vissza fogod-é adni?

– Hogyan gondolhatod – mond Kamaria – hogy börtönben hagyjalak titeket
akkor, midőn én szabad leendek?

Akkor Szkárdis zsebéből egy fehérport tartalmazó papirost vett ki, s
ezen port egy kevés vízben felolvasztván, megitatá Kamariával; ez
csakhamar elhalványult, szédülni kezdett s csaknem eszmélet nélkül esett
földre; de még annyi ereje maradt, hogy Szkárdisnak mondhassa!

– Hát te engem megétettél, vezér?

– Sehogy sem, – mond Szkárdis – én egy ártatlan szert adtam bé neked s
holnap semmi bajod sem lesz; de én ismerem Szaif Züliázánt s te holnap
szabad leendesz.

S valójában a várparancsnok értesiteni ment Szaif Züliázánt, hogy anyja
veszedelmesen beteg, s nehány percz mulva Szaif remegve futott anyjához.

S midőn halványan s erőhagyottan látá, könyezni kezdett és mondá neki:

– Anyám, anyám! én méltatlanul bántam veled, én vétkes vagyok, hogy
téged bezáratálak; bocsáss meg nekem, anyám!

S rögtön rendeletet adott, hogy a palotába szállittassék át.

Szaif szorgalmas s szeretetteljes ápolása következtében Kamaria
csakhamar felépült mesterkélt betegségéből; ekkor Szaif mondá neki:

– Anyám, kedves anyám! tartsd meg egésségedet, nyugalmadat és örömedet;
nékem nincsen szükségem a szultánságra, sem a Lueh-re, tartsd meg
mindazt; én ha országot akarok, tudok magamnak hóditani nemtők segitsége
nélkül is!

A szultánnő sirni kezdett. – Fiam, szeretett gyermekem! ki az anyai
szívnek büszkesége vagy, – tartsd meg azon talizmánt, mert engem újból
vétkessé tehetne; én félek tőle, mert tudom mennyi roszat tettem vele
neked; vedd vissza, kérlek!

– Nem, nem! – mond Szaif – mivel neked szenvedést okozott, én nem akarom
többé birni s más részről mi roszat tehetnél vele nekem, midőn én önként
elhagyom azon hatalmat, melyet te szeretni látszol, s melyben oly jól
találod magadat.

– Kedves fiam! – mond az álnok Kamaria – ha te ugyancsak erőltetsz, hogy
ezt a talizmánt megtartsam, én ezen butor-rejték fiókba bezárom, hogy
megtartsam számodra, ha egy nap szükséged lenne rája.

S mihelyt Kamaria a talizmán birtokába jutott, víg kedélyét s
merészségét visszanyerte s nem várt tovább, mint azon nap estvéjeig, – s
mihelyt egyedül lehetett, elővette a Lueh-t s Airudot eléhivta s mondá
neki:

– Igaz-é, hogy Szaif hajdan egy kalnuszát vett el a Hakiméh Eflathun
fiaitól?

– Igaz! – mond Airud.

– Vedd rögtön fiamat – mond Kamaria – s vidd ezen fiatalok városa
közelébe s hullass a városra tűz- és kőesőt, s ha a lakosok kérdeni
fogják, mit akarsz? – mondd nekik, hogy „én a ti kalnuszátok elrablóját
hoztam el, vegyétek fegyvereiteket, s midőn összegyülve lesztek, én
ledobom ezt az arábot, hogy ti darabokra vágjátok!“ S most, midőn
alszik, vedd a puszták gyermekét – hozzátevé a szultánnő – s ügyelj,
hogy rendeletem pontosan teljesitsd!

Airud távozott, magában mondva: Istenem, Istenem! mit tegyek? nekem
teljesitenem kell ezen iszonyatos rendeletet. Istenem, minő
szerencsétlen vagyok, hogy ily gyenge emberhez csatlakoztam, a ki engem
mindig visszadob egy oly gonosz teremtmény kezei közé!

S megérkezve, fölvette őt a nélkül, hogy fölébresztené, s nem sokára
Hakiméh Eflathun gyermekeinek városa felett volt. A reggeli lég
frissesége s az útazás gyorsasága felébreszték álmából fiatalunkat, s
midőn magát a levegőben röpitve látá Airud által, felkiálta:

– Mi történik velem?

– Mit kérdesz engem, szerencsétlen vak! nem kellene hogy még feleletet
is adjak neked. Hát nem fogsz soha megszünni a világ leggonoszabb és
legravaszabb nője játékszere lenni? Te hitelt adhattál anyád
betegségének, melyet Szkárdis gyógyszere idézett elő? hát nem tudod,
hogy vannak oly teremtmények, a kikkel való érintkezésben se a szemnek,
se a fülnek nem kell hitelt adni? mindenki könyörgött neked, hogy ne
higyj e nőnek; mindenki szánt téged, csak te nem voltál szánalommal
önmagad iránt, s most saját hibád következtében meg fogsz halni, mert mi
a Hakiméh Eflathun fiainak városa felett vagyunk s nekem téged ezen
emberek boszujának fel kell áldoznom.

– Airud, az igaz hogy sorsom nagyon szomoru – felelt Szaif – de mikor
valakinek olyan anyja van, milyen az enyim, azt hiszem jobb meghalnia
mint élnie, úgy a hogy én éltem; ő az én anyám, én meg nem ölhetem; s
míg ő él – legyen szívbeli gyengeség, legyen a vér hatalma, én reám ő
oly hatalmat gyakorol, hogy erőltetett könyeinek s szinészi szerelmének
én mindig hitelt fogok adni; azért elszánom magamat a halálra, mivel
boldogul s nyugodtan élni nem tudok.

– Minő gyengeség! – mond Airud – egy az anyai névre méltatlan nő
megszünik anya lenni.

– S ő mégis anya – mond Szaif – Isten maga nem vonhatja vissza tőle ezt
a tulajdont s tehetünk-é mi többet a mindenhatónál?

Nehány percznyi szünet követé ezt; a nap feltünt a láthatáron, a nemtő
egyszerre felkiáltott:

– Menjünk, nincs mit tenni!

S a város fő piacza felett megállva, tűz- és kőesőt hullatott le.

A lakosok föltekintének az égre, kiáltván:

– Ki az, a ki velünk igy bánik?

Airud felelé:

– Az én vagyok, s elhozám azon embert, a ki kalnuszátokat elrabolta
volt; akarjátok-é, hogy én ezen embert nektek átadjam?

– Igen, igen! – kiáltá egyhangulag a nép – dobd le, hogy tépjük
darabokra!

– Menjetek fegyvereitek után – mond a nemtő – s azok lakjaikba menvén,
nem sokára a kopják, lándzsák és kardok ezrei fénylettek a nap
sugáraiban.

– Most-ezer ölnyire fogok fölemelkedni s onnan fogom ellenségteket
ledobni!

Hakiméh Eflathun fiai jobb szeretik vala, ha csekélyebb magasságról
ereszti le; mert féltek, hogy a hosszas esésben meg fog halni, s igy
boszujok éldeletétől meg lesznek fosztva.

Airud mindig emelkedett, s midőn a kijelölt magasságot elérte, lelkéből
kiálta:

– Já, Szatti!

S azután eleresztvén Szaifot, nyilsebességgel elszállott.

Szaif az űrben lefelé zuhanván, az első száz öl esése alatt ismételte:
„Já, Szatti,“ – a második száz ölben végső imáját végezte, a harmadik
száz ölben már eszméletét veszté; a negyedikben élet nélküli testként
zuhant mindig sebesebben a föld felé; – már 200 ölnyire volt csak a
földtől s Hakiméh Eflathun fiai kiabáltak s örvendeztek, mintha Isten
nekik Mózes mannáját hullatná le; de a mely perczben mindazon pontra
jutottak, hová Szaif esendő vala, egy légi lény madárként átrepülvén,
elkapta s villámsebességgel tünt el vele.

Ekkor Hakiméh Eflathun fiai dühökben szakállokat tépték s fegyvereiket
mérgesen dobták a földre, s a ki nem elégitett bosszuvágy érzetével
tértek lakjaikba.

A mi Szaifot illeti, őtet hű barátnéja Akisza ragadta ki a halál
torkából; ugyan is, midőn Airud mondá, hogy 1000 öl magasságról dobja le
Szaifot, remélte, hogy így időt nyerend Akiszát segitségére küldeni,
mielőtt a szencsétlen áldozat földre érne; s mihelyt a jó nemtő értesült
azon veszélyről, melynek barátja Szaif ki volt téve, a világosság
sebességével rohant s elfogván őt – miként mondók – saját várába
szállitotta.

Szaif egészen eszmélet nélkül volt. Akisza minden kigondolható módon
ápolta őt, ágya mellett testvérként virasztva; de három egész napig
Szaif semmi életjelt nem adott, s Akisza keservesen siratta azt, a kit ő
már annyiszor megmente s kit ő a világ legnagyobb hősének hivott. Végre
a negyedik nap reggelén kinyitá szemeit, összeszedé eszméit s látván
Akiszát maga mellett, kérdezé, hogy hol van s hogy mi történt vele.
Akisza örömtől ragyogó arczczal felelt kérdéseire, könnyü ételt hozott
neki s azután kérte, hogy nyugodtan, csendességben maradjon. Akisza
buzgó igyekezete s gondoskodó ápolása következtében Szaif Züliázán
visszanyerte erejét s magát egészen meggyógyultnak hivén, egyszer mondá
Akiszának:

– Kedves jó Akiszám! menjünk, kérlek, vissza anyámhoz, mert miután Isten
nem akarja, hogy meghaljak, ezen iszonyatos helyzetnek véget kell vetni,
s most bátorságot érzek magamban méltólag megbüntetni ezt a kegyetlen
nőt, a ki szerencsétlenséget hozhat mindazoknak fejére, kiket én
szeretek.

– Hogy a hatalmas Isten tartson meg ezen elhatározásodban; de annak
végrehajtását el kell napolnod, mert én nem fogom engedni, hogy 3 hónap
előtt váramat elhagyd, mivel annyi idő igényeltetik a te tökéletes
kigyógyulásodra.

– Mivel te engem kedves körödbe letartóztatsz, kérlek Akisza! menj és
nézd meg mi történik honomban; hozz hirt családomról s fiamról, ki eddig
már bizonyosan az atya nevet tudja hangoztatni.

– Értem és engedelmeskedem – monda Akisza – s rögtön el is indult, s két
nap mulva megtérvén, monda Szaifnak:

– Barátaid és családod tiszteltetnek, csókoltatnak, s mindnyájan jó
egészségben s nyugalomban vannak az országot kormányzó málik Efrah
védelme alatt, – mert Kamaria most örökre megszabadultnak hivén tőled
magát, a börtönből kihozatta Szkárdist és Szkárdiont s gazdag
ajándékokkal küldötte vissza szultán Szaif Rádhoz, de Barnokh azonnal
rábocsátá mindazon csapásokat, melyektől már egyszer megmenté s a
reszkető, megsiketitett s örökre sötétségben bolygó Kamaria kénytelen
volt lemondani az uralkodás- és kormányzásról.

– És Sháma és fiam? – kérdé Szaif.

– Sháma és fiad Dumár igen boldogok voltak, megtudva hogy te veszélyen
kivül vagy; ők lelkökből üdvözöltetnek s örömmel várnak.

Mindezen jó hirek után Szaif erősebbnek s nyugodtabbnak érzé magát, még
három hónapot töltött Akisza várában, barátság-, nyugalom- és reményben
élve.

Azonban, midőn a kiszabott idő eltölt, Szaif mondá barátjának:

– Látod, jó Akisza! hogy nem akartam veled ellenkezni; ápoltatni s
kényeztetni engedém magam, mint egy nő; de nem kell magunkat a
restségnek átengedni, midőn kedveseinknek szükségök lehet reánk. Menjünk
s fosszuk meg Kamariát minden eszköztől, hogy ne árthasson!

– Most már nem bánom – mond Akisza. S vállaira emelvén Szaifot,
elszállott vele.

Ezen nap estvéjén, midőn a föld szinéhez közel haladnának, Szaif
kellemes hüvösséget s kedves illatot érzett, mely egészen hozzája
felszállott.

– Honnan jön az a kellemes illat? – kérdé Szaif útitársától.

– Az az úgynevezett Leányok kertjéből jön – felelt Akisza – s így
nevezik azért, mert a régi málikok azt a herczegnők időtöltési helyéül
csináltatták. Ez a kert valódi földi éden s páratlan a földön; de a
nemtők oda bémenni nem tudnak.

– És az emberek? – kérdé Szaif.

– Az emberek – mond Akisza – bémehetnek egy bizonyos rostélyzatig, mely
levelektől rejtetten a kertet két részre osztja; de a kert ezen részében
is csak nehány perczig mulathatnak.

– Kérlek, Akisza! engedd, hogy mehessek bé e szép kertbe; – csak nehány
perczig maradok ottan s vissza fogok azután térni.

– Já, – mond Akisza – mi leszállunk; de azon föltétel alatt, hogy két
óra előtt visszatérsz, s hogy nem fogsz az emlitett rostélyon túllépni.

– Igérem – mond Szaif – hogy követni fogom figyelmeztetésedet.

Akisza ekkor leszállt a földre s megmutatá Szaifnak a kert ajtaját.

– Ím, itt a kapu! Sétálj ottan, de ne feledd el szavaimat.

Mihelyt Szaif belépett a kertbe, mintegy káprázott a szeme azon sok szép
tárgy özöne alatt, mely látérzékét egyszerre megrohanta; s inkább egy
éden, egy bűvös álomban látott tündér liget, mint kert volt az. A
zöldség itt sokkal bujább, a virágok itt sokkal fényesebbek és
pompásabbak, a patakok csörgedezőbbek és tisztábbak voltak, mint másutt;
a gyepből vanilia szag emelkedett; a gyönyörü fasorok környezte ösvények
lágy mohával voltak benőve; s a gyümölcsök, melyek mindenütt virágokkal
összekeveredve mutatkoztak, elbájolták a látó, a szagló és izlelő
érzést. Könnyen érthető, hogy egy ily bűvös helyen az önfeledés, az
elmerengés és kéj részegségre ragadja a lelket, s így megfoghatók
Akiszának többször ismételt figyelmeztetései, hogy ottan ne időzzön
sokáig.

Szaif meglepetésből meglepetésbe, elbűvölésből elbűvölésbe esett, s ily
elfogultságában egy gyértyánfának ment neki, mely szétnyilván,
rostélyzatot mutatott, mely hihetőleg az Akisza által emlitett s a kert
tilos részét elválasztó támzat lehetett; s ő rögtön visszalépett, hogy
barátnéja tiltásának engedelmeskedjék; de egy véletlen bétekintés egy
még sokkal nagyobbszerü látványt tárt fel annál, mit eddig látott, s a
bámulat és kiváncsiság, helyére szegezték.

Nagy s vakitó fényes tollazatu madarakat látott, melyek rubin, smaragd,
violakő (amethyst) s topázzal látszottak kirakva; ezen gyönyörü madarak
most a napon enyelegtek egymással; majd gyémánttiszta forrás mellett
játszadoztak, majd zöldfák árnyába vonultak; de nem sokára figyelemmel a
rostélyzat felé tekintettek s ott senkit sem látva, egy folyócska
partjaira telepedtek, s ott egy szempillantásra levetkezvén
tollhüvelyöket, éppen oly szép nőkké váltak, mint a minő szép madarak
voltak. Csak egyetlen egy maradott a fán, s midőn társai vízbe szálltak,
hivták őtet, mondván:

– Já szatti Maniatanufusz – miért nem jösz feredni velünk?

– Ma nem feredem meg, leányaim! – felelt a madár – roszul vagyok;
szivemet szorongattatni érzem, szenvedek, boszus vagyok s nem tudom mi
tárgya az én boszankodásomnak; nekem bús előérzetem van, hogy ma valami
szerencsétlenség fog érni.

– Ha búskomoly, ha szomoru vagy, annálinkább velünk kell tartanod –
mondának ezek – a mi vigságunk elűzendi a te búskomolyságodat!

S végre hosszas kérések után rávették a madarat, hogy leszállt fájáról,
leveté tollhüvelyét. S legyen, hogy valódilag a szép kert általi
elbájoltatás volt oka, de Szaifnak úgy tetszett, hogy ez az utolsó nő a
legszebb teremtmény volt, melyet életében látott; egy darabig nagy
érdekkel szemlélte s azután gyorsan távozva visszatért Akiszához.

– Induljunk Szaif! – mondá ez neki, mihelyt hozzája közeledett.

– Indulni, oh nem! – mond Szaif – itt hagynám szivemet?

– Szaif Züliázán – mond Akisza – te nem hallgattál reám; bétekintettél a
tiltott rostélyzaton. Tudd meg, szerencsétlen, hogy ezen kerten egy
Talszáméh van, a mely mindezeket a leányokat a férfiak ellenségivé
teszi, s ha te oroszlányi erővel birnál is, erőd hasztalanná válna; mert
ők képesek tégedet úgy megfogni kezeikkel, hogy te semmi ellentállást
tenni nem tudsz, s akkor örökre veszve vagy.

– Azt a mely nekem annyira tetszett, Maniatanufusznak hivják – mond
Szaif, a ki Akiszának szavait aligha hallotta.

– Az éppen az ők szultánjok – mond Akisza – egy büszke és fényelgő nő;
leánya egy hatalmas máliknak, a ki nemcsak az emberek, hanem a nemtők
felett is uralkodik. Higyj nekem, Szaif, s mondj le ezen bolondságról és
ne tedd ki magadat egy nőért, a ki téged nem szeret, s a ki talán
elveszteni akarand.

– És ha én neked megigérem – mond Szaif – s ha nekem sikerül ide vezetni
azon büszke szép szultánnét, nem leend-é akkor az én hatalmamban?

– Bizonyosan, mert a Talszáménak csak a kert kapujáig terjed hatalma; de
ő nem fog kijőni.

– Akarsz-é csak fél órát várni reám – mond Szaif – én csak ennyi időt
kérek, s ha ez alatt sikert nem arathatok, egyedül vissza fogok jőni.

– Te nagyon bizol az én barátságomban – mond Akisza – hogy hasonló
dolgokat kivánsz tőlem; de ha elhagynálak, akkor elpusztulnál; így hát
várni fogok reád.

Ekkor Szaif Züliázán visszatért a kertbe; a rostélyzathoz közelitett s
egy kis fahoroggval sikerült neki magához húzni Maniatanufusz
tollhüvelyét, úgy hogy senki azt észre nem vette.

Csakhamar kijöttek a nők a vízből, a szultána felölté drága öltönyét; de
midőn arra tollhüvelyét fel akará huzni, hiában kereste; akkor haragra
gyuladt s a többi leányokat rútul kezdé dorgálni, hogy rosz előérzete
daczára is őt feredésre késztették s több nőnek rendeletet adott, hogy
egy más tollhüvelyt hozzanak; ezek nem érkezvén elég hamar vissza,
másokat küldött utánok s így mindaddig, míg ő egyedül maradott.

Ekkor Szaif, elhárintván a lombokat, megmutatá magát s mondá neki:

– Urnője a sziveknek! mit keressz, nem tollhüvelyedet-é? az íme itt van!

A szultánné, midőn tollhüvelyét Szaif kezei közt meglátta, dűhbe jött,
szitkokat szórt ellene s kérdé, hogyan merészkedett a málikok leányainak
kertjébe belépni s őket méltatlan jelenlétével megbecsteleniteni?

S midőn ezen szavait bevégezné, kinyitotta a rostélyzat egy kapuját s
Szaif felé kezdett futni. Ez mindig kezeiben tartván a tollhüvelyt,
villámsebességgel iramodott a kapu felé; már csekély távolságra volt
attól, midőn egy faág- vagy kőben megbotolván, leesett. Szaif ekkor egy
könnyü kéz által hitte érintetni vállát.

– Íme – mond, hirtelen felugorva – a nők hatalmába estem!

(Vége az első kötetnek.)




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Szokásos felkiáltása az aráboknak.]

[Footnote 2: Aráb felkiáltás.]

[Footnote 3: Hosszu keskeny kelme, a melybe szokták takarni a müzülmánok
a halott testét.]

[Footnote 4: A test mosásához s beillatozásához szükséges szerek.]

[Footnote 5: Kifejezésdús aráb mondat, a mi körülbelől egy jelentésü
azzal: hogy az ördög vigyen el, vagy az ég verjen meg stb.]

[Footnote 6: Barátság jelképe, mely által kötelezi magát a küldő, hogy
semmi ellenségest, semmi roszat tenni nem fog, hanem testvéri jó
indulattal fogadja.]

[Footnote 7: Airud, neve az ezen talizmánhoz kötött nemtőnek, ki
védnökévé és szolgájává lesz annak, a ki ezen Lueh birtokosa, s neki
minden kérdésre kötelessége igazán felelni.]

[Footnote 8: Az aráboknál a jegyesnek bemutatása a szabadban felállitott
sátorban történik.]

[Footnote 9: A keletiek, de főként az arábok, a kivégeztetéseknél egy
bőrre álliták a bűnöst, melyet vérbőrnek hivtak.]




I. Kötet tartalma.

  Előszó  III
  I.  =A rahalai arábok.= Szaif atyja szultán Züliázán végnapjai. Szaif születése és neveltetése  3
  II.  =Muktatif az óriás.= Szádun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában. Győzelme s visszatérése málik Efrah városába  20
  III.  =A Nil történetének könyve.= Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút  38
  IV.  =A csudálatos gyűrü.= Szaif útazása a nagy Akiszával. Miként jut bé Muktatif várába. A Nil forrásai  55
  V.  =Szaif Züliázán és Kamaria.= Szaif Rád követei málik Efrahnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul  77
  VI.  =A Khamimeh kertje.= Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham eben Noeh kastélyában és a Khamimeh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével  98
  VII.  =Szaif (kard) Habesh fején.= Kamaria új kelepczéje  118
  VIII.  =Sháma.= Khéllán és Attulinok országa  137
  IX.  =Abuttai málik.= Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme  154
  X.  =Kelet.= A csudálatos hal. Hakiméh Eflathun gyermekei. A leányok kertje  175

Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


31 |s láed Veh |s lásd Veh

52 |redeletet fogok |rendeletet fogok

59 |ezt moudván |ezt mondván

62 |fellet Szaif |felelt Szaif

140 |tartnmányban hagylak – fefelé |tartományban hagylak – felelé

147 |volt semmsiitve |volt semmisitve

149 |saámára készitsék |számára készitsék]






End of the Project Gutenberg EBook of Kelet tündér világa, vagy Sz
if Züliázán szultán. (1. k? by Ali Bey

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62379 ***