The Project Gutenberg eBook of Sienai Szent Katalin vőlegénye by Endre Nagy

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 160. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnq69u.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

Sienai Szent Katalin vőlegénye

Amikor még béke volt.

Mostanában gyakran látni az ilyesmit: rozzant kis szekér, amelynek kenderhámjába maga a gazda görnyed igavonónak. A szekeren pedig összedobálva mindenféle lim-lom, amit az első rajtaütés riadalmában kapkodott össze a pusztulásnak hagyott hajlékból a háborús vidék szerencsétlen lakója. Mögötte ég a látóhatár, nehéz füsttől terhesednek meg a felhők és ő meggörnyedve cipeli hitvány kincseit – maga sem tudja hova, meddig.

Néhol, ha megállhat a lelkendező menekülésben, lerakodik az útszélen egy kis pihenésre. A szekér-derékból lekerül az ágy, a cihátlan párnák, egy törött lábú asztal, egy rozoga szék. Isten szabad ege alatt, dérlepte gyöpön rögtönződik egy éjszakára a falatlan, tetőtlen hajlék. És ha befekszik az ágyba, a magára húzott takaró alatt tán azt álmodja, hogy még mindig a békés -4- otthonban van, friss vacsora gőzölög a cseréptálban, fejőstehén kérődzik az istállóban és a mindennapos apró örömök, pörpatvarok tarkázzák a békés, boldog, egyhangú napokat… A megmentett holmik lelke kiszáll az érzéketlen bútorokból, körüllengi az alvót, és a kietlen ébredésig elmesél neki letünt időkről, – amikor még béke volt…

Ime, itt van az én holmim is. Itt, a hadak útján, a züllött khaoszban hogy kirakodom, talán duplán rikít szegénysége. Talán meg sem érdemelte, hogy kimentsem, de e világ-emésztő tűzvészben kinek-kinek a maga motyója a drága. Egy gyalulatlan rusnyák lóca és egy flandriai faragott karosszék közös történetről mesél: amikor még béke volt…

Sienai szent Katalin vőlegénye.

Egy napon névtelen levél figyelmeztette a podesztát, hogy tartasson szemmel egy perugiai ifjú nemest, aki néhány nap óta Sienában tartózkodik. Este rálestek a katonák, amikor épp a piazza comunale egyik mellékutcájába surrant be. A nemes ifjú kardjához kapott, de hamarosan lefegyverezték. A földön fetrengett, rúgott, harapott, tajtékzott dühében, – mindhiába. Megkötözték és elcipelték a börtönbe.

Még ez éjszaka összehívták az urak tanácsát, elébe vezették, de az ifjú csak káromkodott. Faggathatták, fenyegethették, csavarhatták a hüvelykujját, ő nem felelt, csak káromkodott. Rettentő technikája volt a káromkodásban. Megszakítás nélkül, bőségesen ömlött ki belőle, mint a záporeső. Az urak – a guelfek épp úgy, mint a ghibellinek, – alig győzték a keresztet vetni magukra engesztelésül. Már ez a sok istenkáromló beszéd is nyakát szegte volna, de a zsebében azonkívül megtalálták -6- a kompromittáló írásokat. Nicolas Tuldonak hívták, azért jött Sienába, hogy szövetkezzék a helybeli nemes ifjúsággal az urak tanácsa ellen. Sajnos, hiábavaló volt minden fáradozás, a bűnös makacssága megakadályozta, hogy a bűntársak nevét kifürkészhessék. Tehát a tanács ez irányban beszüntette a vizsgálatot, összeült itélethozatalra és amikorra a szent Dominikánus bazilikájában elkiáltották az éjfélt, Nicolas Tuldo egyhangulag hozott itélettel fejvesztésre itéltetett.

Amikor kihirdették előtte az itéletet, végképp elsápadt, mintha már ki is folyt volna minden vére. Csinos arca eltorzult, szemében vad düh, kétségbeesés, rettegés lángolt. A szája vonaglott és tajtékozva szórta a káromkodást, amely most, mintha még gazdagabb forrásra bukkant volna.

– A gyehenna tüze égesse el a csontotokat, gaz kutyák! Népcsaló, fosztogató arisztokrata banditák! Krisztus palástjának cudar tolvajai! A pestis rohassza el a beleteket! A disznók faljanak föl benneteket az utszélén!

Az urak szelid türelemmel hallgatták végig ezt a csúnya beszédet. Pietro mester bárdja mindig frissen köszörülve várja a munkát. A szép ifjú feje holnap reggel le fog hullani, oda fog gurulni a tönk aljára és akkor majd úgyis hallgatni fog. Minek hát vitatkozni véle? Az őrök kétoldalt karonragadták és visszacipelték -7- a börtönbe, akárhogy rúgkapált is. Rázárták a vasas ajtót, ott aztán dühönghetett, ahogy bírta. Sokáig bírta, akkor belefáradt és elaludt.

Hajnalban felzörgette egy szentbenedekrendi barát, hogy meggyóntassa, megáldoztassa, bűneitől föloldozza. Kezében az elefántcsont-feszületet magasra tartva lépett be hozzá a cellába. Az ifjú pelyhes arcán még rajta felejtődött az iménti édesded álom gyermekes szelidsége. Piros volt, mint a rózsabimbó és az ajka nedvesen csillogott. Hanem amikor a gyóntató barátot meglátta, ismét a vadállati düh torzította el hirtelen. Odaugrott, kezéből kikapta a feszületet és odavágta a kőpallóra.

A barát kezébe fogta a szakállát, bólogatott a fejével és szeliden mosolygott:

– A hármas Isten irgalmával jöttem hozzád, hogy lelkileg megtisztálkodjál és földi bűntől mentesen léphess az Úr zsámolya elé.

Az ifjút éktelen düh fogta el. A vér a fejébe nyomult, egész testében remegett, úgy ordította:

– Hagyd békén a lelkemet, te gazember! Húsz éves vagyok és ma reggel le fogják vágni a fejemet! Kutyák fogják nyalogatni a véremet, amelyből eddig egy csöppet se juttattam a szerelemnek! Pedig hány perugiai zsenge hajadonnak a képét érleltem a szívemben. -8- És szép harmadfű csikóm, akit most akartam nyereg alá törni! És az anyám, óh!…

– Ferenc, az assisi gazdag rőfös fia, kiben voltaképpen Isten küldte angyalát a földre, szép tanítást adott róla, hogy a földi élet milyen semmis és…

– Akkor dögölj meg magad, te zsivány! Az én húsz évemnél nincs szebb sehol se! Sem itt, sem odaát! Hogy meritek ezt kioltani, ti gyilkosok!

A barát gyorsan kitépte magát az ifjú fojtogató szorításából és rémülten jelentette a podesztának, hogy amaz ifjút pokoli nyughatatlan tüzek gyötrik, alighanem maga az ördög szállotta meg, sem meggyónni, sem áldozni nem akar. Már pedig így a fejét levágatni nem lehet, mert a 42-iki pestis szakadna újból a városra, ha keresztény embert a másvilágra küldenének, mielőtt még bűneiből föloldoztatott volna.

A podeszta magát a püspököt költette föl. A tiszteletreméltó aggastyán reszkető két kezét széttárva lépett a cellába, de a halálraitélt most még dühösebb volt.

– Eltakarodj innen, vén csaló, mert kitépem azt a hazug fehér szakálladat! Azért növesztetted ilyen nagyra, hogy az ártatlanul kiontott vért beletörölhesd, te gyilkos! -9-

Nem lehetett vele bírni. Toporzékolt és a fejét leszegve odaütögette a vasbilincshez, amellyel két keze volt megbéklyózva. Gondolni se lehetett rá, hogy szelid malaszt foghatna rajta. A püspök szomorúan rebegte:

– Szegény gyermek nyilván a gonosz lélek martaléka. Nincs rá mód, hogy Krisztus urunk békéjében haljon meg… azaz, hogy még valamit meg lehetne próbálni. Szent Dominikánus zárdájában van egy nővérünk, Katalinnak hívják. Az ég angyalainak kedveltje, bizonyság van rá. Már hét éves korában jelenése volt Gábor arkangyallal. Azóta maga a Szűz Anya is gyakorta fölkeresi. Csodatételeivel már sok beteget gyógyított, malasztos szavára a Gonosz kimenekül beteg állatból, pestises kútból, megszállott emberből… Hivassátok ide Katalin nővért; ő talán meg tudja fordítani e szerencsétlen ifjú konok hajlandóságát!

Szent Dominikánus zárdája ott volt a Signoria közelében, néhány pillanat múlva ott volt Katalin nővér. Csöndesen kinyitotta a cella ajtaját és belépett. Az ifjú a tulsó sarokban összekucorodva mozgott, mint egy sebzett vadállat, amely visszamenekült a barlangjába és most végső erejével akar ráugrani üldözőjére.

De Katalin nővér sem előbbre nem lépett, sem egy szót sem szólott. Ránézett az ifjúra, vékony két kezét összefonta, fejét lehajtotta és sírni kezdett hangtalanul, -10- igaz fájdalommal. A könnycseppek lassan perdültek le, mint egy olvasó gyöngyszemei és keskeny válla néha-néha megrándult a csukló bánattól. Aztán megszólalt:

– Milyen ifjú vagy, milyen szép, milyen erős! És meg kell halnod! Óh, kegyetlen gonoszság, sohsem telsz be a martalékkal!

Odalépett az ifjúhoz, megsímogatta szőke haját, amely most kusza fürtökben vonaglott, mint egy kígyócsalád, amelyet keselyű riasztott meg.

– Milyen szép a hajad! Milyen puha! Érzem, én vagyok az első hajadon, aki megsímogatta! És egy óra mulva a ten-véredben fog ázni… Óh! Hát nem tudsz sírni?

– Ide hajtsd a fejed a keblemre, amelyet eddig csak a kőpad és a szeges ostor érintett. Sírjunk, sírjunk a te szörnyű sorsodon, én szép vőlegényem. Mert akit emberi gonoszság elveszít, az az én vőlegényem. Annak én vagyok gyászoló menyasszonya. Sírjunk, sírjunk, szép ifjú vőlegényem.

Az ifjú kerekre nyitott szemmel bámult reá. Meleg szorítás csavargatta szívét, a dühös dac minden ízében bágyadva elernyedt és langyos sírása megeredt, mintha a szülei házban, meghitt ágyában feküdt volna dunyhába -11- és éjszakai bánatba takarózva. Zokogva, panaszosan nyögdécselte:

– Húsz éves vagyok és meg kell halnom. Ugy-e, hogy ez borzasztó? Ugy-e, hogy ez rémületes?

– Rémület, igaztalanság és szenvedés laknak ott, ahol emberek laknak. Meglátogattam a bélpoklosokat, akik társaságból kiverve, nyavalyájukkal magukra hagyatva fetrengenek. Meglátogattam a lázárokat, akik éhezve kínlódnak a dúsan megrakott asztalok tövében, amelyekre ők hordták az ízes ételeket roskadásig. És meglátogattam a gyilkos csaták ártatlan sebesültjeit. Polgárok és nemesek egymás halálát kívánják és mindketten nincsetlen zsoldosokkal gyilkoltatják egymást…

– Nos ugy-e! Ezt láttam én is a szememmel, a vérző szívemmel. Az urak folyton egymásra törnek és folyton az ártatlan pórt tiporják el sarkantyús lábaikkal! Ezt nem bírtam tovább nézni, ezért kerültem ide! És most meg kell halnom… Hát nem borzasztó ez?

Katalin fölemelte a fejét és a cella sötétjében fehér bóbitája úgy világított, mint valami glória.

– Nem borzasztó. Te egyszerre fogsz meghalni és nekem csöppenként fog kihullani szívem vére az emberi nyomoruságokért… Ezért vagy a vőlegényem és ezért -12- vagyok a te menyasszonyod… A mártirság szent illatát nem érzed ebben a cellában?

Az ifjú még jobban odaszorította fejét Katalin melléhez és úgy nyöszörögte, mint egy kis gyermek:

– Valamit be kell vallanom neked. Csak álarc a dühöm, amely szégyenemet takarja: a gyávaságomat. Félek! Értsd meg: félek! Nem tudok mást látni, csak a fölemelt bárdot és a vért, amely nyakamból fog kiszökni… Óh! Milyen szégyen! De sírni szeretnék és káromkodásba kell fullasztanom sírásomat.

– Nem fogsz félni! Veled leszek én, a te menyasszonyod! És minél sötétebb most a félelmed, annál ragyogóbb lesz a dicsfény, amelyben odaát fürödni fogsz.

Majdnem észrevétlenül intett és a barát besompolygott. Az ifjú meggyónt, megáldozott és a katonák között szeliden elindult a vérpadra. Ott halkan súgta:

Katalin megfogta a kezét, az ifjú lehajtotta a fejét a tönkre és mosolyogva nézett föl reá. Férfias büszkeség volt a nézésében, mint ahogy a lovas néz vissza szíve hölgyére, amikor nyaktörő szakadékon ugrat át. Aztán egy pillanat… és a feje legördült a deszkára.

La bête hongroise.

Messze Páris határán van a „Parc aux Princes“, oda iparkodtam a fürge egylovas párisi fiakkeren.

Benn a városban ugyancsak volt gondja a kocsisnak, hogy eligazodjék az omnibuszok, automobilok, kocsik, utcai gőzösök végnélküli zavarosában. Vidáman káromkodott, pattogott az ostorával, halk, egyoldalu vitát kezdett a rendőrrel, aki minduntalan föltartóztatta a kocsi-tömeget.

De amint kiértünk a gyönyörű, széles országútra, eleresztette a gyeplőt, félretette az ostort; élvezte a szabadságot, a csöndet a derék öreg.

A lovacska jókedvűen trappolt és tágult orr-likakkal szimatolt a nyári zöld mezők felé. A kocsis pedig félig felém fordult a bakon és társalgást próbált kezdeni velem. Latin fajtájú ember a csöndet se tudja elképzelni beszélgetés nélkül. Rámutatott a lovára és elégülten kérdezte: -14-

Fürge, mokányszerű ló volt, pejszínű, nagy szögletes fejű; amint ránéztem, homályos emlékezések kezdtek sajogni bennem. Csak sehogysem tudtam, merrül, honnan szálltak ezek az emlékezések. Mint amikor valami rég nem érzett ízt újra érez az ember. Udvariasan válaszoltam:

– Nem az, hogy csinos! Nem az, hogy szép! Nem arról van itt szó, uram. Ez a ló nem olyan közönséges ló… Messziről jött ez nagyon.

– Nagyon, nagyon messziről. Ön talán el se hiszi, ha megmondom… De la Hongrie… Magyarországból jött ez!

– Nagyon messze… Őszintén szólva, magam se nagyon tudom, hogy merre van, de nagyon szép ország lehet. Az én társaságom minden lovát onnan hozatja. Nincs párja a magyar lónak!

– Ne figyelj ide, pajtás! Téged dicsérnek… (Összebeszéltem a honfitársammal. Ez is jól esett – messzi idegenben!)

– Hogy mit tud? Mindent! Több esze van, uram, ennek a lónak, mint tíz francia lónak! Lássa, ez a ló ott nőtt fel valahol Magyarországon, a sivatagban; zárt vaggonban hozzák Párisba és mikor ideér, egy hét alatt jobban ismeri ezt a várost, mint én. Mintha itt született volna. Ismer minden utcát, nem ijedezik az autobusztól, tudja, mikor kell megállani a rendőr előtt… Csuda ez, uram! A francia ló két hónap alatt sem tudja ezt megtanulni. A francia ló buta a magyar ló mellett. Pedig ez itt született, itt nőtt föl, megszokhatta volna ezeket a dolgokat… De nem ez a magyar lónak a legnagyobb erkölcse. Van egy olyan erénye, ami aztán semmiféle más lóban nincsen. Il a du coeur! A magyar lónak szíve van, uram!

Alig tudtam a hangom remegését eltitkolni, megilletődve, tettetett közönnyel kérdeztem:

– Hát csak úgy, ahogy mondtam! A magyar lónak szíve van, mint az embernek. A francia ló néha megbolondul, kiüt rajta a lelki gonoszság és ilyenkor az Isten se bír vele. Üthetem ostorral, becézhetem szép szóval, -16- nem használ annak semmi sem… Bezzeg a magyar ló!… Hiszen nem mondom, néha az is megmakacsosodik, talán eszébe jut a szülőföldje, talán hazavágyik… De ilyenkor elég neki két jó szó. Csak ütni nem szabad, mert attól megvadul. De én azt mondom neki szépen: – Ugyan ne bolondozz, pajtás! Legyen eszed, pajtás! Nézd, pajtás, nekem sincs valami jó dolgom… Sok az autótaxi, örüljünk, ha néha mi is kapunk egy-egy utast, nemhogy itt makacskodnánk!…

– Hát persze, hogy megérti! Egy hónap alatt megtanul ez akármilyen nyelvet. Csuda esze van ennek! Itt születtem Párisban, sohasem voltam még Malmaisonnál messzebb, de egyszer… egyszer szeretnék elmenni abba a Magyarországba. Szép lehet az az ország, ahol ilyen lovak teremnek. A lovammal együtt szeretnék odamenni… Tudom, ő is örülne neki! No, mondd, öregem, nem örülnél?

A lovacska vidáman rázogatta csontos fejét és bekanyarodott a park kapujához. Szinte észrevétlenül tettük meg a nagy útat idáig. Kiugrottam a kocsiból és mondtam a kocsisnak, hogy várjon meg.

A kapu mellett hirdetési oszlop állott és a tarka -17- plakátok közül önkéntelenül is a szemembe ötlött egy színlap: „Théatre Sarah Bernhard. Le typhon. Pièce en 4. actes. De M. Lengyel.“

Csak úgy feszült a keblem a magyar kevélységtől. A chauvin örömből ez tán sok is egy napra! Keleten és nyugaton, északon és délen élni fog a magyar dicsőség, amíg csak lovaink és színműíróink lesznek!

Honvágy.

A betegség úgy kezdődik, hogy sétálgatok a feleségemmel a – mondjuk – a „Champs Elysées“-n. A rozsdavörös gesztenyefák között a széles úttest elegáns ívben hajlik föl a magaslatra, amelyen mesebeli zord óriásként, szétvetett lábbal áll a hatalmas diadalkapu. Azt mondom őszinte elragadtatással:

A feleségem ráhagyja, hogy nagyszerű. Én pedig búzgón kezdem belélovagolni magam az elragadtatásba.

– Óriási egy út! Magasztos egy út! Milyen hosszú! És milyen széles… Istenem, ha elgondolom, hogy mi odahaza milyen nagyra vagyunk azzal az Andrássy-úttal. Pedig hát mi az emellett! Belefér háromszor!

– Az Andrássy-utat… azt csak hagyja! Véletlenül -19- az Andrássy-út legalább is van ekkora. Ha nem szélesebb!… De még szélesebb is.

– Hogy én akarom-e? Úgylátszik, édesem, azt tüzted ki föladatodnak, hogy itt, messze idegenben agyonbosszants!

– Nem, nem akarom agyonbosszantani. De akkor maga se mondjon olyanokat, hogy az Andrássy-út így meg úgy. Hagyja békében az Andrássy-útat!

– Hogy ez a Champs Elysées ilyen meg olyan széles! Könnyű neki ilyen szélesnek lennie, amikor a házakat kétoldalt olyan messze építették egymástól! De próbáljon az a szegény Andrássy-út ilyen széles lenni! Nem lehet neki a házaktól!

– Mit ez az éppen? Azért, hogy ez a maga Champs Elysées-je ilyen marha egy nagy út, azért nem muszáj mindjárt azt a szegény Andrássy-útat a fejemhez vágni! -20-

– Nahát itt már…! De rendben van! Ezennel megfogadom, hogy énfelőlem ezentúl lehet út olyan széles, mint a Balaton, – én nem veszem tudomásul. Ezentúl befogom a számat, punktum!

Most tehát következik egy hosszú, hallgatag séta, amelynek folyamán mindketten komoran bezárkózunk a magunk érveibe és ellenérveibe. Nagyon el vagyok keseredve. Elvégre mégis nevetséges, hogy az embernek egy jámbor kis észrevételt se szabad már megkockáztatnia a Champs Elysées szélességéről! És mit azonosítja magát a feleségem olyan nagyon az Andrássy-úttal? Hát nem igaz? Az Andrássy-út szélességének semmi köze sincs a hazafisághoz! Amikor az Andrássy-út még nem volt meg, akkor is voltak már jó hazafiak. Például Zrinyi Miklós. Nahát!

Ezalatt azonban a hatalmas úton zavartalanul folyik tovább a mindennapos élet. Középütt fogatokban, automobilokban elegáns úrnők röpködtetik a paradicsomtollakat, kócsagokat, tüllöket, prémeket. A gyalogjárón pedig (csak azért is kijelentem, hogy maga a gyalogjáró olyan széles, mint az Andrássy-út!) a szerényebb -21- hölgyek ringanak a lehetetlenül magas cipősarkokon. Külön attrakcióként szerepelhetne külföldi varietékban az az ügyesség, amivel a párisi nők ezekben a cipőkben tipegni tudnak. Azt mondja a feleségem:

– Viszont meg kell adni (az asszonyok szeretik mindjárt vitatkozva kezdeni a mondatot!), hogy igazi sikkes nőket csak Párisban lehet látni.

– Degenerált ide, degenerált oda, de nagyon sikkesek! Nézze, hogy tudnak ezek lépkedni a szűk szoknyában, a magassarkú cipőben. Nálunk az asszonyok úgy lépkednek, mint a vizilovak.

– Ez a tipikus autoszuggesztió. Mert párisi nő, tehát minden sikkes, amit csinál. Kijelentem, hogy nem adom a budapesti nőket ezekért a fölcicomázott csontvázakért.

– Ejha! De nagyon védi egyszerre a maga budapesti hölgyeit! Talán sajnálja őket?

– Az én budapesti hölgyeimet! Mondd mindjárt, hogy egy egész háremet tartok odahaza!

– Én mondtam? Mit mondtam? Azt mondtam, hogy akármilyen sikkesek is ezek a párisiak, azért nem muszáj mindjárt lepocskondiázni a budapesti hölgyeket! Akármiben előbbre lehet Páris, de véletlenül hölgyekben… ohó!

– Semmi… Különben megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet. Túlérzékeny vagy! Nagyon is oda vagy a te Párisoddal!

– Elég!… Mondtam, hogy jobb lesz, ha nem vitatkozunk. Ugyis tudtam, hogy végül én leszek az oka!…

Most aztán végleg el van rontva a sétánk. Némán elindulunk hazafelé, de némaságunkban több a szomorúság, mint a duzzogás. Szeretnénk egymásra haragudni, de érezzük, hogy nincs miért. Végül ő is csak tudja, hogy a Champs Elysées nagyon széles és én is tudom, hogy a párisi hölgyek nagyon sikkesek.

Odahaza aztán előszedjük azt a néhány budapesti anziksz-kártyát, amit barátaink küldtek utánunk. A szobában már alkonyi félhomály van, de odaállunk az ablakba; onnan még jól látni mindent… Az országház egy kicsit elaprózott, az Erzsébet-körút egy kicsit kopottas, a Duna egy kicsit halott… De ennek mindnek a fénykép az oka… Az ujjunk végigsétál a jól -23- ismert tájakon és mintha a lelkünk ott vibrálna, ott érezne az ujjunk hegyén…

Már kívül is kezd sűrűsödni a homály, de azért nem gyújtjuk meg a lámpát. Minek is? Minél sötétebb van, annál tisztábban látunk arrafelé, hazafelé. Mert most már nem a szemünkkel nézünk. Azt mondja halkan a feleségem:

– Ott a Várbazár tövében van egy kioszk… Emlékszik? Milyen csöndes volt mindig. Néhány fiatal szobrász, néhány öreg nyugalmazott hivatalnok kávézgatott ott. És a terraszáról látni lehetett a Dunát.

– No de a margitszigeti tölgyek… az se kutya! Meg a Jánoshegy! Meg Promontor, ahol a Duna füzesekbe vész bele… Emlékszel, egyszer Ady Endre azt mondta rá, hogy valami Dnjeper-íze van az egésznek. Orosz bánat van rajta…

Víg robaj fölzaklat bennünket hirtelen. A gyerekek jönnek haza a sétából. Megkérdem tőlük:

Örömömben.

Ott ültem a tengerparton, néztem a folyton megújuló fodrokat, amelyekről Jules Renard azt írta, hogy egy láthatatlan gyalu kunkorítja azokat a tenger deszkájáról. Egyszer csak arra jött egy kövérkés nő, fekete, de kacér vágású ruhában, rá néztem, rám nézett és rögtön fölismertük egymást.

Az első pillanatban elszörnyedtem a változáson, amit az elmúlt tizenöt év tett rajta. Kövérsége miatt egészen jelentéktelenül alacsonynak látszott, fekete hajában az ősz szálakat a dióolaj alig bírta már eltüntetni, két arcán a gödröcskék helyén két kíméletlen horpadás. Hanem aztán mellém ült és öt perc múlva megint az lett az én számomra, ami akkor volt, amikor először megláttam és amikor olyan nagyon belészerettem. -25- Megint vékony leány-testű, gyerekarcú asszonyka volt, aki bánatosan hervadozott öreges férje oldalán. Mindjárt azon kezdte:

– Az orvosok azt mondják, hogy szívszélhüdésben, de én tudom, hogy féltékenységben. Ez a betegség bántotta folyton. Pedig igazán nem volt rá oka.

– No, az is elég ártatlan história volt, – feleltem. – Úgy végződött, mint egy kis gimnázista-regény. Voltaképpen semmi se történt.

Éreztem, hogy most rögtön vissza kellene adnom a bókot, de nem tudtam. Inkább hirtelen másra tereltem a beszédet:

– Maga nagyon furcsákat gondolhatott rólam, ha ugyan egyáltalán gondolt rám azóta. Hazugnak tarthatott, vagy könnyelműnek, vagy… tudom is én mit. -26-

– Hagyja, hagyja ezt!… Minden úgy van jól, ahogy van, – ha már egyszer megtörtént.

– Nem, nem! Ezeket a félbenmaradt történeteket be kell fejezni, akármilyen későn, mert különben az ember úgy cipeli végig egész életén, mint egy nyitott sebet… Emlékszik?

Bálon ismerkedtünk össze. Ő kétéves asszonyka, én húszéves legény. Azaz mit legény! Gyerek voltam még, akinek a számára minden nő mintha az anyám lett volna. Faluhelyen nőttem föl, ott még megesik, hogy ilyen fogyatékosan nevelődik föl az ember. Egy végtelen szupé-csárdást táncoltunk és a tánc monoton ritmusa és finom testének közelléte megszédített. Már nem is volt az tánc. Fáradhatatlanul, gondolat nélkül ringatóztunk, vonaglottunk, mintha valami kívülünk álló erő hajtott volna bennünket. Mint két szál virág, amelyet ugyanaz a vihar táncoltat meg.

Amikor vége volt, majdnem eszméletlenül rogytunk le egy-egy székre a büffében. A férje az asztalnál ült és borozgatva politizált egy ismeretlen idős úrral.

Ziháló mellel, kiszáradt gégével ültünk egymás mellett. Hallgattam és egész mozdulatlan boldogságom -27- ékesszólóan fejeződött ki ebben az alélt csöndben. De az asszonyka majdnem szigorúan rám szólott:

Akkor még készen elraktározott frázisokat nem tartogattam magamnál nők számára, tehát zavartan hebegni kezdtem:

– Mindegy? Oh nem mindegy! Ebben a pillanatban csak egy témáról tudnék beszélni szentségtörés nélkül. Arról pedig nem merek.

Nagyon megijedtem, de éppen ez tett olyan vakmerővé, amilyen sohasem voltam azelőtt. Mereven a cipőm hegyére néztem és úgy mormogtam:

– Most csak egyre tudok gondolni, egyről tudok beszélni: én magát szeretem.

Halkan fölkacagott, mintha megcsiklandoztam volna. Elpirult, de kötekedve mondta:

– Persze, most… a tánc után… aztán meg ivott is egy kis bort… Milyen más lesz holnap.

Szerettem volna diadalmasan fölordítani, de az asszonyka gyorsan megfogta a kezemet, hosszasan, melegen megszorította és ezzel az egy szorítással mint valami szivattyúval a fejembe szorította a vért. Majdnem mozdulatlan ajakkal súgta a fülembe:

– Most aztán menjen… Legjobb lesz, ha egészen el is megy a bálról. Nem tűrném, hogy ezentúl másra is reánézzen.

Hogy megváltozott egyszerre az egész világ! A férj még mindig ott politizálgatott, de most mintha egészen összetöpörödött volna. Egyáltalán, mindenki letörpült; mintha egy fejjel nőttem volna ki közülük.

Nekivágtam a kisvárosi utca éjszakájának. A kabátomat be se gomboltam, mégis melegem volt. A hópelyhek szállongó virágszirmok voltak, a téli szél tavaszi lehellet. Az alvó kis házak ablakain szerettem volna bekiáltani:

– Holnap délután háromkor… a Soltész-utcában… Találd ki, mi lesz ottan, hékás! -29-

Öntudatlanul hazafelé indultam, de a kapuban megdöbbentett az a gondolat, hogy most, ilyen állapotban lefeküdjem és reggelig álmatlanul vergődjem az ágyban. Oh, egy liter morfium se tudta volna most elaltatni azt a sok mindent, amivel a szívem tele volt! Az élet legnagyobb eseménye esett meg vélem: egy asszony egy másik férfiúnak oldaláról felém hajolt. És milyen egyszerűen történt mindez! A megfoghatatlan rejtélyek megnyíltak előttem. Tíz évvel lettem idősebb, ötven kilóval lettem súlyosabb, izmosabb, – férfibb.

Bátran, egy habitüének a biztonságával nyitottam be az orfeumba. Azelőtt csak az ajtaja előtt mertem révedezni, most fölséges unottsággal ültem az egyik asztalhoz és jóindulatú szánakozással néztem egy sovány hölgyecskére, aki a színpadon trágár szerelmi dalokat énekelt. Nekem ugyan énekelhetett! Szegényke, ha sejtette volna, hogy holnap egy valódi férjes asszony fog a két karjával belerántani a bűnös szerelembe, szégyenkezve szaladt volna le a színpadról az ő együgyü erotikájával.

Mikor elvégezte a nótáját, a tányérral körüljárt a nézőtéren. Engem nyilván könnyen kezelhető kezdőnek vélt, mert ki akart kezdeni velem. Egy gúnyos mosollyal elriasztottam őt a további kísérletezéstől… Az ostoba, bizonyára nem tudta, hogy… Igazán bosszantott, hogy az arcomról nem találja ki az én első, -30- nagyszerű hódításomat. Valami fojtogatta a torkomat. Kiáltani szerettem volna:

Megittam a boromat, gyorsan, mesterségszerűen, mint ahogy a parasztok és a diákok szoktak inni. Aztán kimentem az utcára és valami ingerkedő jókedv fogott el. Odamentem a rendőrhöz és megkérdeztem tőle:

A kisvárosi rendőr buzgón belefogott a magyarázgatásba és én nevetve mondtam:

– Tudniillik holnap halaszthatatlan teendőm lesz ott. Halaszthatatlan, hahaha!

A rendőr buta értelmetlenséggel bámult utánam, én pedig tovább táncoltam a havas kövezeten. Amint kiértem a Körös partjára, boldog szentimentálizmus fogott el. Szép is volt a kis folyó, amely feketén ki-kicsillant a jég rongyaiból és amelyet szeszélyes körrajzú házikók szegélyeztek. Az eget konok téli felhők takarták, de én a szívemet tűztem oda teliholdnak. Be szép, be szép, ha az ember fiatal és ha várhat egy ilyen holnapot, mint amilyenben én fogok holnap eltobzódni.

A kerítésekhez lapulva valahonnan hazafelé igyekezett Kenéz tanár úr a feleségével. Kenéz tanár úr -31- csak a minap buktatott meg az alapvizsgán a római jogból és most fölényes bosszúval néztem rá.

– No megállj! Legközelebb lekurizálom a feleségedet a sárga földig! Kikurizálom az oldalad mellől! Majd elmegy a kedved tőle, hogy szegény jogászokat sorra buktass!

Most biztosnak éreztem magam a dolgomban. Azelőtt féltem a nőktől, elérhetetleneknek tartottam őket; most rájuk tudtam volna lépni, mint Szent György a sárkány fejére.

Egy kis zúg-kávéháznak ablaka belevilágított a Körösbe. A lefekvéstől való irtózás betaszított ide. Örökké párolgó szamovárból forró teát mértek itt sok rummal és méregerős likőröket, amelyek fantasztikus alakú üvegekben állottak a polcon. Elől, a pult mellett néhány kocsis, napszámos iszogatott, én pedig hátramentem a fügönnyel elválasztott külön szobába. Kopott hajú, kopott szépségű kasszéros lány ült mellém és gyámoltalan igyekezettel bújt hozzám, símogatott szegény. Tűrtem mosolyogva a nyomorultat és láttam a holnapban az én szép királynőmet, aki bűnös csókra vár.

Nyeltük a likőröket, teákat, a lánynak megoldózott a nyelve és sírva beszélt róla, hogy reménytelenül szerelmes egy fűszeres segédbe. Csodálkozva hallgattam a panaszkodását, (hogy is lehet valaki reménytelenül -32- szerelmes!) és diadalmasan dicsekedtem el neki a szerelmemmel. Egy kicsit füllentettem, szégyeltem, hogy még csak ma kezdődött az egész história, azt hazudtam hát, hogy már régóta tart és csillogó szemmel meséltem el egy-egy pásztoróra mámoros szépségeit. A nyakamba borult és sírva rebegte:

Erre aztán ittunk és egyáltalán azután mindenre ittunk. Többre nem is emlékszem az éjszakából.

Amikor fölébredtem, a fejem kimondhatatlanul fájt, a gyomrom émelygett és csak nagy nehezen ismertem föl a kis kávéház lefüggönyözött fülkéjét. Fülledt bűz az agyamat facsarta, a vékony lóca fájt a csontjaimnak és ijedten húnytam le megint a szememet, hogy tovább aludjam. Ekkor, mint a villám, úgy csapott le rám egy borzasztó gondolat. Hirtelen fölugrottam, megnéztem az órámat; délután négy óra volt…

A randevúra nem mehettem már el, gyötört az önvád és a szégyen, az utcán se mertem már mutatkozni és nemsokára át is iratkoztam a debreceni jogakadémiára… Igy történt.

A nő elvörösödött arccal hallgatta a beszédemet, aztán egy kis szünet mulva halkan megszólalt:

– Most hát elmondom én is… Másnap, amikor -33- fölébredtem, egyszerre ráeszméltem, hogy micsoda eszeveszett dolgot csináltam tegnap. Különben is, levelet kaptam, hogy az anyám gyöngélkedik és haragszik, hogy meg nem látogatom. Gyorsan csomagoltam hát és elutaztam hozzá… Azóta sokszor gondoltam magára vissza. Sajnáltam a fájdalmas csalódásért, amit akkor érezhetett, amikor nem talált otthon. Ha megtaláltam volna a módját, talán utólag mentegettem volna is magam… No, de most már nem szükséges. Kvittek vagyunk.

Biztosra veszem, hogy ezt csak ebben a pillanatban eszelte ki. Oh, a nők nagyon hiú lények és nem tűrik, hogy ők legyenek a becsapottak.

Az örök gyermek.

Úgy mondják, hogy az igaz szerelemnek egészséges szokott lenni a gyümölcse; de ha ez igaz, akkor Vajnay Péterrel kegyetlen kivételt tett a sors. Házassága első évében született egy figyermeke, akit az orvos és a bábaasszony alig tudtak életben tartani abban a válságos első pillanatban, amikor eldől a poronty sorsa.

De meg is mondta az orvos, hogy nem lesz nagy öröm ebben a fáradozásban. Sohsem lesz ember ebből a gyermekből; bizony legjobb volna, ha meghalna szegényke, még mielőtt kigyulladna benne az élet öntudata.

Akár múzeumi csudának is beillett volna ez a gyermek. Alig volt másfél arasz az egész; a feje akkora volt, mint egy piros sóvári alma, két kis kacsója pedig, mint a vakondok tenyere. A sírása erőtlen nyöszörgés volt és hitvány testén látni lehetett gyönge szíve gyors, szapora lüktetését. -35-

Szóval, valódi liliputi-gyermek volt, akinek híre futott az egész környéken. Szegény, szegény anya, aki vajúdó fájdalommal ilyen vásári csudát gyümölcsözött, csak azért is dacos szeretettel becézte Pistukát; – mert Istvánnak keresztelték. Görcsös kétségbeeséssel, könyörögve faggatta a doktort:

– Mondja, édes, kedves doktor úr, úgy-e meg fog nőni? No mondja! Ugy-e meg fog nőni?

A doktor hümmögött, köhécselt, aztán némi vonakodással bár, de mégis kijelentette, hogy az orvostudomány megőrzött bizonyos eseteket, amikor az ilyen törpének született gyermek hirtelen rugaszkodik neki a növésnek. Egy esetet meg is nevezett mindjárt (gondolom, Ausztráliában történt) és az anyát ez a halavány vigasztalás is boldoggá tette. Szinte konok, csodaszerű anyai szeretettel vette gondjába a gyermeket, aki azonban sehogy sem akart kinőni a pólyából. És mikor ideje jött, hogy elválasszák, az anyának nem volt elég kemény szíve hozzá. Nedves szemmel mondta:

Két éves koráig élt az anyja kebelén; akkor már fürge, okos gyermek volt, aki vékony lábacskáin vígan futkározott és gyönge hangján úgy csacsogott, mint a veréb-fiók. Édesanyja szép ünneplő ruhát varrt neki; -36- gyermekkori emlékeit élte át ezalatt: mintha csak a bábúja kelengyéjét varrta volna.

És mikor először öltöztette föl sétára, elragadtatva csókolta össze; igazán olyan aranyos volt ez az apróság, mint egy porcellán-baba, amely eltörik, ha durván érnek hozzá. Pistuka a maga lábán ment végig a városka aszfaltján és anyjának meg kellett hajolnia féloldalvást, hogy megfoghassa a kezét. Pedig ő is csöpp kis asszonyka volt.

Óh, hogy ragyogott az arca az örömtől, büszkeségtől! De bezzeg egyszerre ijedten nézett körül, amint meghallotta, hogy suhancok gyülekeznek köréje és csúfolkodva kiáltozzák:

Szegény asszonyka megrémült, aztán sírva fakadt és ölébe kapta Pistukát. De a gyermek nem törődött a csúfolódókkal. Vigan gagyogott ott az anyja keblén, meg akarta fogni kezével a napfényt és ha szekér haladt el az úton, boldogan csipegte:

– Muszáj, Pistuka! Vár a szép cocó! Már rázza-rázza a csöngetyűjét és azt mondja: giling-galang! -37-

– Végy búcsút a napfénytől, Pistuka, végy búcsút a szabad levegőtől és a ligettől! Te nem oda termettél, Pistuka, ott kicsúfolnak, kinevetnek, eltipornak, akik nagyobbak, erősebbek nálad… Ott fogsz élni, Pistuka, a szobában, befűtök a kályhába, hogy meg ne hüljön gyönge tested és majd én fogok neked meséket mondani, amikben benne lesz minden: a napfény, a szabad levegő és a ligetek… És ez jobb is lesz neked, Pistuka, mert lásd, odakünn sokszor jönnek sötét felhők, jönnek fagyos telek, de teneked örökös lesz a tavaszod, mert az én meséim nem fogynak ki soha!

E naptól kezdve ott élt Pistuka a szobában apró játékai között, szépséges mesékben, amiket édesanyja mesélt neki végig heveredve a padlón. A szoba mindíg egyforma meleg volt, az ablakokban mindíg nyíltak a virágok; anya beváltotta az igéretét: a mesék sem fogytak ki soha. Oh mily gazdag az anya fantáziája, amikor gyermeke életét kell földerítenie!

Így teltek a napok, évek öntudatlanul. Anya nem tartotta számon és Pistuka sem. Minek is? Hiszen a szobában nem változott semmi, Pistuka épp úgy befért most is ruhácskájába, mint kétéves korában és most is oly édesen nevetett, mint akkor, ha anya elmondta az arany szamár történetét. -38-

De egyszer egy időre megszakadt e boldogság. Anya beteg lett, ágyba feküdt és másnap Pistuka egy csecsemő egészséges sírását hallotta a másik szobából. Most hát magára maradt Pistuka a játékaival és a meséivel, de később behozták hozzá a kis babát. Első pillanatban félt tőle, mert nagy gyermek volt, aki hevesen kalimpált vaskos kezecskéivel és haragosan nézett pufók vörös arcával. De aztán mégis hozzámerészkedett és eljátszott véle mindaddig, amíg egyszer a csecsemő bele nem kapott az arcába a kezével. Akkor panaszosan szaladt az anyjához:

– No ne félj, Pistukám, majd megbüntetem a babust! Ezentúl nem lesz rossz!

A csecsemő ezentúl valóban nem is volt rossz, hanem nőtt, nőtt, szédületes gyorsan. Ruhácskáit mind kinőtte és azokat mind Pistuka kapta. De még föl is kellett neki varrni belőle, hogy ne húzza maga után a földön. Az öcsike pedig fiús nadrágot, kis csizmát kapott, mert egyszer sírva jött be, hogy lánynak csúfolják a gyerekek a szoknyában.

Most már egész nagy legénynek látszott Pistuka mellett és nagy legényhez illően viselkedett. Becézte, kényeztette, eljátszogatott vele gyöngéd szeretettel. Egyszer lovasdit játszottak és ezen összekülönböztek. -39- Pistuka kocsis szeretett volna lenni és az öccse is. Már-már sírásra került a sor, ekkor azonban közbelépett az anyja:

– Ugyan, Feri! Nem szégyenled magad ekkora kamasz létedre?… Hadd legyen Pistuka a kocsis… Hiszen te vagy a nagyobbik!

Ekkor megállapíttatott a családban, hogy ezentúl Pistuka lesz az öccs. Miért is ne? Gyermekruhájában kötényében most se látszott többnek kétévesnél.

Egyszer aztán Feri szép bőrtáskát kapott a nyakába és iskolába küldték. Pistuka sírt, hogy ő is szeretne menni, de az anyja megsimogatta selymes haját és szomorúan mondta:

De azért neki is vettek egy bőrtáskát, mint Ferinek. Amint a nyakába akasztotta, a földön húzta maga után, aminek különben nagyon örült, mert így legalább egymaga is lovasdit játszhatott véle. Feri iskolából hazajövet dicsekedve mutogatta mindig neki az ékes, cifra betűket, amiket a palatáblára rajzolt. Iskolát játszottak; Feri volt a tanító és Pistuka a tanítvány és apró ujjai közé fogva a palavesszőt, nagy igyekezettel próbálta utánozni a betűket. Így kapta rajta az anyjuk és szeme tele volt rémülettel: -40-

– Rögtön hagyd abba, Feri!… Mit fárasztod azt az ártatlan kis gyermeket?

Óh, félt a betűtől, a tudástól! Megsejtette, hogy az minden öntudatlan boldogság gyilkosa. Nem, nem! Pistuka csak maradjon ilyen, amilyen most: ily jókedvű, játszadozó gyermek, akinek ártatlan nevetése az anyaszív legnagyobb öröme! Miért sejtse, hogy amíg ő gondtalanul gügyög gyermekjátékai között, addig odakünn évek futnak, rohannak a semmiségbe, ifjak öregek lesznek és öregek a nedves sírba hanyatlanak? Miért tudja, hogy odakünn folyik az örökös marakodás; az ember a körmével vájja a földet és az eget víjja a hangjával; testvér a testvért pörli és zord, haragos elemek kószálnak időnként, hogy fölemésszék, amit útjokban találnak?

Ime, Feri egy napon elbúcsúzott apjától, anyjától és Pistukától és Szatmárra utazott, a gimnáziumba. És mikor év végén városiasan, művelten visszatért vakációra, Pistuka még mindig a játékai között foglalatoskodott és úgy tipegett elébe, mintha tegnap váltak volna el.

– Igen, hoztam, Pistukám, egy szép képes könyvet. Majd a képeket együtt nézegetjük és a mesét én mondom el hozzá…

… Egyszer nyárutóján történt – Ferinek már -41- akkor a bajusza is serkedezett és épp a nyolcadikba készült – hogy Pistuka estefelé kilopódzott a szobából a hátulsó kertbe. Vigan tipegett a ribiszke-bokrok között, nagy erőmegfeszítéssel mászott meg egy-egy vakand-túrást és ha megbotlott egy-egy rögben, jóízűen fölkacagott. Ám amint éppen kibukkant egy bokor mögül, meghökkenve állott meg. A zöldséges ágyakban egy egészséges parasztleány gyomlált ingujjban, térdig föltűrt szoknyában, hogy kilátszott gömbölyű, téglavörös lábszára. Feri ott térdelt mellette és átfogta a derekát. A leány húzódozva mondta:

Hirtelen bedugta a fejét a leány álla alá és megcsókolta a nyakát. A leány vonaglott, küzködött, de Feri el nem eresztette és viaskodva lihegte:

Szegény Pistuka ott állott; egy csalánbokor elfödte egészen. Sápadt halántékán kidagadtak az erek, apró fogai vacogtak és beléfeküdt a nedves fűbe, hogy észre ne vegyék… Itt találta meg később az anyja, aki rémült kiáltozásával fölverte a ház-tájat. Bevitte, ágyba fektette, melengette és csókolgatta kicserepesedett ajkát. De Pistuka e naptól kezdve beteg lett; meghült -42- és tüdőgyulladást kapott. Nagy-nagy láza volt, mindig eszméletlen volt, de heves álmai lehettek, mert mindíg izgatottan fetrengett a dunyha alatt és letépdeste magáról a jeges kötést.

Négy napig volt így, akkor aztán eszméletre tért. Anyja ott leste az ágy mellett és szomorúan rebegte:

A gyermek hangtalanul tette kezét keskeny mellére. Mutatta, hogy ott fáj neki.

– Akarod, hogy mesét mondjak? Mesét a királylányról, akit bezárt a fekete várba a boszorka.

– És aztán jött a királyfi az aranycsikón, amelynek szárnya volt, mint a madárnak és…

A gyermek arcán valami mosoly suhant át. Az utolsó mosoly, amelyet a halál odarögzített, hogy ne illanjon el többé soha. Szegény Pistuka ott halt meg édesanyja karjai között, a királyleány meséjén csüggve. A szép mese beröppent a szívébe és leszállt vele a sírba, hogy ott tovább szövődjék, tovább virágozzék és elmulattassa Pistukát időtlen időkig.

Hófehér koporsóba tették, mint a többi apró gyermekeket és gyalogosan vitték ki a temetőbe. Egy ember elbirta a hóna alatt a csekélyke terhet. -43-

Sírjához fejfát állítottak, hófehéret, amelyre letört rózsabimbót vésett a mester és ezt a nehány egyszerű sort írta rá arany betűkkel:

ITT NYUGSZIK VAJNAY PISTUKA.
ÉLT TIZENKILENC ÉVET.
MEGHALT KÉT ÉVES KORÁBAN.

Vogel Elza és a szerelem.

Elza papájának hír szerint negyven milliója volt. De lehet, hogy csak harminc volt neki. Harminc vagy negyven, ennek nem volt nagy fontossága, mert az életmódjuknak egy millió kamata is sok volt. Az a sok érték, amelyből a Vogel-vagyon kitellett, csupa kis elkényeztetett zsarnok volt, aki külön-külön odaadó gondozást és ápolást követelt. A bérházaknál veszekedni kellett a lakókkal, a földeknél az ispánokra, béresekre, feles gazdákra kellett vigyázni, az értékpapiroknál a konjunkturákra kellett spekulálni. Ennek folytán Vogel papa úgy élt, mintha a saját üzletének elég jól fizetett hivatalnoka lett volna, akit mindjárt elcsapnak, mihelyt egy kicsikét enged a buzgalmából.

Elza naphosszant alig is látta. Egy darabig ez nem is tünt föl neki, mert tanult, lovagolt, vívott, golfozott, táncolt, öltözködött és a kellő fontoskodással rótta le a gazdag leányok minden időtöltő semmiségét. De mikorára -45- huszonkét éves lett, mindennel fölhagyott egyszerre. Leginkább otthon szeretett maradni. Egy nagy, üveges szekrényben egész kis baba-lakás volt berendezve; szalon, ebédlő, férfiszoba, hálószoba, fürdőszoba, konyha, éléskamra. Itt takarítgatott, rakosgatott, aztán a babáit öltöztette, pirinkó varrógépen kelengyét varrt nekik. Pedig a nagyszemű, butapofáju babák már amúgy is bőven el voltak látva kelengyével, hogy akár egy királyfi is elvehette volna őket. És e foglalkozásában se szomorú, se víg nem volt, hanem egykedvű, mint a kisgyerek, aki komolyan veszi a játékait. Mademoiselle Adéle biztatta folyton:

– Kocsikázzunk ki a ligetbe. Vagy menjünk sétálni a városba. Vagy… egyáltalán menjünk valahova!

– Te csak menj, Adéle, ahova akarsz. Miattam ne zsenirozd magad. Én nem megyek.

– Hagyd a levegőt, Adéle! Annyi fa és virág van a házunk körül, hogy sok is egy embernek.

– Bolond vagy. Az ablakomból annyi embert látok, amennyit csak akarok. Szegényt, gazdagot, olyat, aki siet és olyat, aki lassan sétál… Mindenkit látok és… ők nem látnak engem. -46-

– Dehogy nem lehet így élni! Majd meglátod, hogy lehet! Ha majd egyszer megúnom, hogy a papám folyton nyaggat, szót fogadok neki és férjhez megyek. Ne félj, a papám hoz majd egész csapat kérőt. Sorsot húzok köztük.

Lassan nevetgélt erre az ötletére, de ettől a nevetéstől egy csöppet se lett vidámabb az arca. A mademoiselle elfordult s rosszkedvűen elfintorította az arcát. De Elza leselkedő szeme ezt is meglátta.

– Hallod-e, Adéle! Megparancsolom neked, hogy velem ne törődj ezentúl. Délelőtt, délután, vagy éjszaka; akkor menj ki, amikor kedved tartja. Te szép vagy, mindenkinek öröme telik benne, ha téged néz. Vétek volna elzárnod magad a világtól.

– Óh, tudom! Mindig akad majd, aki szépnek talál, amíg a papám olyan szigorúan vigyáz a vagyonára…

– Hagyd csak… Egy darabig fölvettem a hazugságaitokat, mint a babáim a sok cifraságot. De most már kinőttem a babaruhákból… Emlékezzél csak, mikor egyszer Budán kocsikáztunk és találomra betértünk egy cukrászdába. Senki se ismert bennünket -47- és én olyan jól mulattam, hogy mindenki téged bámul, engem direkte lenéztek. Engem néztek a társalgónőnek.

– Azok tudják csak igazán, mert ők nem ismerik a papámat és sohse számlálták meg a pénzét. Hát persze, hogy nekik volt igazuk! Te szép vagy, mint egy legitime marquise, én pedig szánalmas race-talan, mint egy cseléd. És az elegánsabb is te vagy. Csináltathatom én akárhol a ruhámat, mégis csak te vagy az elegánsabb. Hiszen emlékezzél csak: mikor kalapot vettem, ha rajtad próbáltam ki előbb, minden kalap jó volt, ha pedig az én fejemre tettem, ez se jó, az se jó, – az egész raktárt végig próbálhattam.

Napról-napra jobban lomposodott Elza. Tükörbe nem nézett, valahonnan kikereste egy régi szürke kosztümjét, azt hordta odahaza is. Úgy gubbasztott benne, mint egy megtépdesett madár. Mintha fázott volna, pedig még csak most kezdődött a nyár. Egyszer, amikor a demoiselle éppen a fátylát tüzdelte a tükör előtt a kalapjához, hirtelen rászólt:

– Már hogy volna! Én tisztességes leány vagyok! Tudtam, hogy végül gyanuba fogsz, mert néha kimegyek egy kicsit levegőzni. Hisz elrothadok a szobában! -48-

Elza szó nélkül átment a másik szobába és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy döngött. Egy napig nem szóltak egymáshoz, de aztán a demoiselle mégse állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Óh, dehogy! Nem haragszom. De te nem méltatsz engem a bizalmadra, hát én se méltatlak téged az enyémre.

– Ez hazugság. Biztos, hogy van valakid; érzem. Lehetetlen, hogy össze nem akadtál valakivel. Szép vagy és gyanakvás nélkül felhörpinthetsz minden bókot, nem kell félned, hogy hamisított itallal traktálnak… Nem úgy, mint én.

A demoiselle egy kis ideig hallgatott, mintha a szégyellős zavarával küzködött volna, aztán megszólalt:

Elza odament hozzá, szeliden megfogta a két kezét és komoly hangon mondta, mint az édesanya gyóntatná a leánykáját:

– A liget egy csöndes részében üldögéltem a bokrok között egy padon. Délután volt, azt hittem, egyedül vagyok…

– Nem is tudom, honnan került oda, egyszer csak előttem volt. Megemelte a kalapját, illedelmesen bocsánatot kért és mellém ült.

– Igen. Ámbár sok volt a lényében a kivetkőzött katonatisztből. Nagyon kedves, de merev, szűkszavú. -50-

– Hm… Az ilyesmi iránt érdeklődni kellett volna. Node nem baj. Mellékes a foglalkozás, a fő az ember. Tehát folytasd.

– Nincs is, hogy mit folytassak. Elbeszélgettünk egy óráig mindenféléről és ő megkérdezte, hogy naponta el szoktam-e ide járni. Azóta mindennap találkozunk.

És már indult is a másik szoba felé. A demoiselle utána szaladt, elkapta útközben és töredelmesen rebegte:

– Hát igen… Megcsókolt. Amint ott ültünk kettesben, körülnézett, látta, hogy senki sincs a közelben, felém hajolt és hirtelen megcsókolt.

– Óh, én természetesen eltaszítottam magamtól és nagyon haragudtam. Képzelheted. -51-

– Ezt nem kellett volna tenned. Elvégre, ha szeretitek egymást, abban nincs semmi se.

– Te szereted őt! Hiába próbálod tagadni, te szereted Rober-t. És egy csók!… Óh, istenem, hát lehet annál szebb dolog a világon… ő úgyis el fog téged venni, egészen biztos, hogy el fog venni. Egymáséi lesztek… Igérd meg, hogy ma nem leszel oly kegyetlen hozzá.

Adéle megigérte és menni készült. De Elza előbb gondosan végignézett rajta, itt egy fodrocskát, itt egy hajfürtöt megigazított és az ajtóból megint visszahívta:

– Ezt tűzd még a melledre. Aztán… nem bánom, annak adhatod, akinek akarod.

A vacsoránál a demoiselle föltünően szomorú volt. Elza alig várta, hogy a papája fölálljon az asztaltól és mikor egyedül maradtak, megkérdezte tőle aggodalmasan:

– Óh, inkább ne lett volna ott, de nagyobb baj van. Beszélgettünk, észrevettem, hogy rosszkedvű, szórakozott és szeretne is valamit mondani, meg nem is Aztán kirukkolt vele… Hogy neki szigorlatoznia kellene és száz forint kellene hozzá… És mihelyt ezt kimondta, elszaladt, mintha szégyelte volna, hogy miért beszélt nekem ilyesmiről.

– Hát ez az a baj? Jaj, édes gyermekem, az élet nemcsak szerelmi vallomásokból és csókolózásokból áll. Az életnek vannak komolyabb gondjai is és a komoly nőnek nem szabad ezekből kivonnia magát. Szegény fiú, talán csak azért sürgette a szigorlatát, hogy hamarább az övé lehess.

– És ezt még kérdezheted? Itt a száz forint és holnap átadod neki. Óh, én jól tudom, hogy ő nem fogja akarni elfogadni, meg lesz sértve, de meg kell neki magyaráznod, hogy ha igazán szeret téged, nincs joga erre a büszkeségre. Ezt a pénzt el kell fogadnia, a jövőtök érdekében!

Két nap mulva a demoiselle sírva jött haza. Hiába faggatta Elza, ő csak ennyit zokogott:

– Ah, a szívem szétugrik a dühtől!… Hiszen tudod, átadtam neki a száz forintot, amit te oly nagylelkűen kegyes voltál…

– Másnap… óh, a nyomorult!… előállott, hogy az éjszaka belekeveredett valami társaságba és elkártyázta a száz forintot. Sőt nemcsak a száz forintot, hanem még kétszáz forint adósságot is csinált. A gazember! A gazember!

– Édes gyermekem, a nőnek, aki szeret, türelmesebbnek kell lennie a férfiak hibái iránt. Igaz, nem szeretem, hogy kártyázik, inkább lehetne valami más szenvedélye… De nem is férfi, akinek hibája nincsen. És még jobb, ha most jön ki belőle… Majd én a könyvelőnktől fölveszek előleget a jövő havi háztartáspénzemre. Oda fogod adni neki a pénzt.

– Hogyisne? Majd pénzzel tömöm azt a… azt a zsarolót! Tudni se akarok róla.

– Oda kell adnod! Robert-től kitelik, hogy főbelövi magát. A férfiak nagyon komolyan fogják föl a kártyaadósságot. -54-

… A demoiselle eztán még néhányszor vitt pénzt Robertnek, aki – úgy látszik – most már végleg belésülyedt a kártyás életbe. Mondta is Elzának:

– Ott kellene hagynom őt! Az a nyomorúlt nem érdemli meg, hogy tovább törődjem véle! Ott fogom hagyni, még ha a szívem belé szakad is!

– Tagadhatatlan, hogy Robert nem jó úton van. Rossz társaságba keveredett és mivel szenvedélyes jellem, tehát könnyen enged a csábításnak. De épp ez teszi szebbé, nemesebbé a te feladatodat, hogy a jó útra térítsd őt. Türelem, végtelen jóság és folytonos megbocsájtás a nő sorsa… És – óh istenem! – lehet-e szebb sors ennél? Mint megbocsájtani annak, akit szeretünk, aki mindenünk a világon és a jóságunkkal példát mutatni neki? És hidd el, Robert nem rossz ember. Nem mondom, vannak hibái, de alapjában véve nem rossz ember… A papától könnyű lesz egy kis pénzt kapnom. Ő sohasem kérdi, mire kell… Nem szabad Robert-t veszni hagynunk.

Egy este aztán borzasztó dolog történt. A demoiselle kisírt szemmel jött haza, nem is köszönt, nem is felelt semmi kérdésre, bement a szobájába, magára zárta az ajtót és befeküdt az ágyba. Szegény Elza egész éjfélig kért, fenyegetőzött, sírt, amíg beeresztette. A demoiselle ott feküdt az ágyban és a foga vacogott a -55- hidegleléstől. Miután az ajtót kinyitotta, valamit sietve a vánkosa alá rejtett. Valószinüleg revolver volt. Elza ölelgette, csókolgatta, simogatta, mint a lázbeteg gyermeket, amíg ki bírta csikarni belőle, hogy mi a baj. Már megint a Robert… De most már fele se volt tréfa a dolognak. Most már háromezer korona kellett neki. Máskülönben főbelövi magát. Szegény demoiselle majd kiugrott az ágyból, amíg ezt elmesélte. Magánkívül rikácsolta:

– Legyen átkozott az a pillanat, amikor először megláttam! Amikor azt a bűnös szép szemét először rám emelte! Pusztuljon el! És pusztuljak el én is!…

Elza kiegyenesedett, szemét ég felé emelte és feje fölött mintha a szentek glóriáját érezte volna derengeni. Szilárd hangon mondta:

– Sok pénz, de meglesz… Te pedig ne légy kishitű. Holnap átadod neki a pénzt, aztán fölhozod őt hozzám. Én beszélni fogok vele. Biztosra veszem, hogy fogok tudni hatni a szívére. Mert szeret téged! Igen, igen!… ő szeret!

Azért neki is fájt a szíve. Mikor lefeküdt, beléfúrta az arcát a párnába és sírt, sírt keservesen. De ez a sírás valami eddig még sohasem érzett zsibbadt gyönyörűséget okozott neki. Óh, gonosz, gonosz bestia a férfi, a körmével sebet tép az asszony szívén, de az -56- asszonynak édes, gyötrelmes sorsa, hogy tépett szívvel is csak szeresse…

Másnap délután a demoiselle megkapta a pénzt és sietett is vele a postahivatalba. Ott utalványon elküldte haza Suresne-be, Franciaországba, a Seine-et-Oise-départementba, egy öreg salátatermelőnek, aki minden garassal szorgalmasan szokott elszaladni a Crédit Lyonnais fiókjába…

Eltörött az etagère.

Első sèance.

A páciens a tapétás ajtó mögött megállott a küszöbön és riadtan nézett körül a rendelőszobában, mint a falka előtt inaló szarvas-ünő, amely egyetlen pillantással megítéli, merre vannak áthatolhatatlan meredélyek, merre nyújt védetlen alkalmat a támadásra az erdő-tisztás és merre nyílik a menekülés ösvénye.

A szobában semmi sem volt az orvosi szobák operációs hangulatából és éppen ez volt az, ami mindjárt visszariasztotta. Nagy könyvespolc az egyik falon, bronzba öntött mitológiai istennőkkel, akik inkább látszottak istenített némbereknek, mint emberi formába -58- ábrázolt isteneknek. Karcsú, öreg csillár, amelyet az orvos párisi csatangolásaiban vásárolt egy brocanteurnél. Terjedelmes Louis XV. iróasztal, szétdúlt kéziratokkal, füzetekkel, könyvekkel. Török dohányzóasztalka kokett puffokkal. A falakon nagyon sok festmény, amilyet legényemberek szoktak maguknak kiválogatni tárlatokon, aukciókon. Az íróasztal fölött passepartoutval dúsan körülövezve, berámázva a nagy Freud fényképe a tanár sajátkezü dedikációjával.

Az orvos előbb befejezte az előbbi beteg vallomásairól készült jegyzeteket, aztán megszólalt:

Körülbelül negyven, negyvenkét éves nő lehetett. Falusi ember, aki még nem ismeri a szépítőszereknek, arcfestékeknek, testszorítóknak csodálatos hatását, kisasszonynak szólította volna. Azzal a felemás elegánciával volt öltözködve, amely a merész kacérságot párisi divatlapokból hozatja és a szemérmes sutaságot a magyar vidéki városka adja hozzá. Hasított szoknya, amely párisi mondaine-ek ballépésének kényelmére szokott szolgálni és olyan frizura, amilyent vidéki kuriákban, régi olajfestésü arcképeken láthatni. Inkább kövér volt, mint sovány, de a térdig érő füző határozottan karcsúvá tette. Azon nők közül való volt, akikkel hotelek halljában, vagy vasuti kupéban találkozva frivol kalandokra gondol az ember. -59-

Reszkető ínakkal közeledett az íróasztalhoz és fogvacogva kezdett a szokásos bemutatkozáshoz:

– Jó lesz, ha nem mutatkozik be, asszonyom. Ne mondja meg se a nevét, se hogy honnan való. Föltétlenül szükséges, hogy pácienseim teljes szabadsággal nyilatkozzanak meg előttem és talán kegyedről is le fog hullani minden gêne, ha tudja, hogy vad ismeretlen előtt beszél, aki nem számít, mint a süket fal… És most legyen szives elmondani, mi hozta ide.

Az asszony leült félénken, merőlegesen az egyik puffra és ujból belékezdett:

– Kérem doktor úr, én sajátságos jelenségeket észlelek néhány hónap óta…

– Nem, nem. Csak tessék átülni. És ne ilyen mereven. Csak egész kényelmesen. Mintha egyedül volna. Szokja meg, hogy én nem számítok.

Az asszony engedett a nógatásnak és hátradőlt a -60- karosszékben. De most talán még több merevség volt benne, mint az előbb. Sóhajtva belékezdett ujból:

– Tudniillik egész sajátságos jelenségeket tapasztalok magamon néhány hónap óta. Ugyanis…

– Bocsánat, hogy megint félbeszakítom kegyedet, de ez szándékosan történik. Kegyed bizonyára sokat küzködött otthon, amíg elszánta magát arra, hogy engem fölkeres. És a vasuton, amíg Pestre jött és az éjszakán, amit a hotelszobában töltött… szóval, volt elég ideje, hogy megfogalmazza azt a panaszkodást, amit nékem el akar mondani. Nos, ez engem nem érdekel. Ebben több a retorika, mint a valóság. Egy mondat kerekdedsége kedvéért told a bajhoz, vagy elhallgat belőle. Nekem pedig nem a panasza kell, hanem a baja. Emberi nyomorúság, hogy ez csak szavak útján juthat el hozzám. Ép ezért iparkodnia kell, hogy a szavak minél kevesebbek legyenek és minél rövidebb úton érkezzenek a forrásból… Tessék hanyatt feküdni azon a diványon.

Valóban, a szoba sarkában terebélyes divány állott, dús szőnyeggel letakarva, kézimunkás, tarka párnácskákkal telehintve. Az asszony elvörösödve tiltakozott, de az orvos száraz hangon rászólt:

– Meg kell szoknia, hogy a fogalmakat eszmetársitásoktól mentesen fogja föl. Hanyatt feküdni a diványon, – ettől nem kell még elpirulnia. -61-

A páciens most már gyors engedelmességgel ledőlt a diványra, de az orvos tovább zsörtölődött:

– Ne ilyen félénken! Csak úgy, mint ahogy otthon szokott, mondjuk ebéd után. Nevetséges ez az álszemérem! Hiszen orvos vagyok! Itt maradok az íróasztalnál. Nem is látom magát… No és most húnyja be a szemét. Időt adok magának, nem arra, hogy töprengjen, hanem hogy elfelejtse, amit készen megfogalmazva ide hozott magával.

Néhány percnyi csönd következett. Az orvos az íróasztalra könyökölve nézett a páciensre, aki egy darabig mereven feküdt, de aztán térdei a fáradtságtól remegni kezdtek. Csak ezt várta az orvos és hirtelen lecsapott rá a kérdéssel:

– Ejh, azt tudom, hogy most arra gondol, hogy mit is kellene felelnie. Úgy értem, hogy milyen gondolatot hagyott abba, amikor kérdeztem.

– Az lehetetlen. Ha nem is gondolta végig szabatosan, de biztosan volt valami vágya, érzése, volt valami kritikai észrevétele arra a helyzetre, amelybe belejutott. Úgy mondja el, mintha gyónna. Vagy még jobban: -62- mintha önmaga számára formálná szavakba, amit képekben és érzésekben gondolt.

– Arra gondoltam, hogy most még ideje volna, ugorjam föl és meneküljek innét.

– Mert csunya árulás, hogy eljöttem. Ugy érzem, hogy romlott asszony vagyok máris. Én megcsalom a férjemet.

– Ismétlem, hogy én orvos vagyok. Az én helyem itt van az íróasztalnál, ezt nem is hagyom el egy tapodtat se.

– Már az csalás, hogy itt vagyok. A férjemnek azt mondtam, hogy a gyomorbajomat kezeltetem. Szegény nem sejti, hogy nekem lelki bajom van, magamnak, – külön.

– Óh! Ugy gondolja hát, hogy ennek a lelki bajnak az oka valami titkolni való esemény volt. Egy kis megszédülés? Egy kis kiváncsiskodó kaland?

– Mi, orvosok, ha a beteg részeket tapogatjuk, el vagyunk rá készülve, hogy a páciens fölszisszen. De a páciensnek is be kell érnie ennyivel. Elvégre vizsgálat nélkül nincs diagnózis. Az én kérdésemben még csak -63- föltevés se volt. Egyszerű kérdés volt. Feküdjék hát csak vissza és legyen több béketűréssel… Tisztán látom – különben egész megjelenése erre vall, – hogy kegyed sohasem csalta meg a férjét.

– Ötvenegy… azaz csak ötven, mert decemberben született, ami voltaképpen nagy igazságtalanság, mert ha egypár nappal később született volna, akkor egy évvel fiatalabb lett volna… De hisz ez nem fontos nála! Milyen jellem! Milyen tökéletes ember! Hibán még sohasem értem.

– Kereskedő… de nagyban. De hisz ez nála nem fontos. Milyen jellem! Csupa kötelességtudás! Magának semmit, mindent a családjának. És ez erkölcsi fölfogása szigorú, mint egy törvénykönyv. Elítéli a kávéházat, megveti a színházat és félredobja a könyvet, ha nem ismeretterjesztő. Lesütöm a szemem, ha vele beszélek. Sohse tudnék eléggé méltó lenni hozzá.

– Egy ostobaság… nem is tudom most már, hogy elmondjam-e. Senkinek se mertem elmondani, mert tudom, hogy kinevetnének véle. Magamnak is -64- alig merem bevallani, mert magam is látom, hogy gyerekség az egész. De minél jobban lekicsinylem, annál inkább kínoz.

– Ha még senkinek se mondta el, már van célja, hogy idejött. Legalább nekem elmondhatja. Nekem minden egyformán fontos.

– A szalonban, egy sarokban egy etagère áll. Én nagyon szépnek tartottam, üvegből volt és sárga bronzból. A fokokon kis porcellán-nippek, vázacskák, miniature-ök és más semmiségek, amiket összevásárolgattam, ajándékba kaptam. Nagyon szerettem, folyton törölgettem, rakosgattam, nézegettem. Ott, kisvárosban különben sincs sok szórakozásra alkalom. Ha úntam magam, ezzel az etagère-rel órákig elszórakoztam.

– Én adok ki a szakácsnőnek. De amióta ketten maradtunk, ezzel is alig van dolgom. A férjem köszvénytől fél és diétát használ, én pedig… nem akarok nagyon elhízni. De ez nem direkt fogyókúra.

– Fölötte egy festmény állott arany rámában. Egyszer észrevettem, hogy a kép ferdén lóg egy kicsit. Odahúztam egy széket, ráállottam és amikor megfogtam -65- a rámát, a szék kicsúszott alólam. Esésemben lerántottam a képet a szegről és az etagère-re zuhant.

– Engem, még egészen fiatal asszonyka koromban. Az esküvő után két évvel festette rólam egy fővárosi festőművész, aki ekkor városunkban tartózkodott. Fehér ruhában ábrázolt, az ölemben egy csomó rózsával. Azt hiszem, nagyon jó arckép volt…

– Óh, a képnek alig lett baja, de az etagère összetört. Az egyik üveglap megrepedt, a széleken egy darab bronz levált, de a legnagyobb csapás az volt, hogy a kis nippek majdnem mind összetörtek. Egyiknek a feje esett le, a másiknak a karja. Volt egy kis meisszeni porcellánom, egy esernyős fiút ábrázolt. Ennek az esernyője egészen letört… Elszörnyedtem, amikor a pusztulást végignéztem. Mikor a férjem sírva talált, nevetve megvígasztalt:

– Óh te kis bolond! Érdemes is sírni ezekért a semmiségekért! Majd veszünk újakat.

– Én magam is elszégyeltem magam és elhatároztam, hogy nem törődöm többé a dologgal… Ez délelőtt történt, aztán megebédeltünk, a leányom és a -66- vőm feljöttek hozzánk, mert egy házban lakunk. A vőm a kávét nálunk szokta meginni.

– Most második éve… Nagyon fiatalon mentem férjhez, mindenki nővéreknek néz bennünket. A férjem akarta úgy, hogy külön lakjanak és igaza volt. Mindenkinek joga van az önállósághoz és mindenkinek megvan a maga külön ízlése. De úgy csináljuk, hogy ebéd és vacsora után mindig feljönnek hozzánk gyümölcsre és kávéra. A férjem nem akarja, hogy viszont nagyon elidegenedjenek tőlünk… Tehát ebéd után még elbeszélgettünk, nevetgéltünk, aztán ők hazamentek, a férjem is visszament az irodába és én szokás szerint ledőltem egy kicsit szundikálni. Itt jött aztán a baj. Alig, hogy behunytam a szemem, hirtelen rettenetes szív-szorongás fogott el. Fölugrottam, átszaladtam a szalonba és mintha csak most eszméltem volna rá a borzasztó katasztrófára, oda kuporodtam az eltörött etagère elé és csak néztem, néztem megsemmisülve. A szalonomra különben is büszke voltam. Ezt mindíg magam takarítottam és csak akkor engedtem be másokat, ha néha vizitelők jöttek. De most egyszerre elment a kedvem az egésztől. Megutáltam mindent benne. Mintha az egész életem összetörött volna… Nagyon nehéz ezt megértetni mással, hiszen magam sem értem. -67-

– Talán nincs is tovább. Azóta érzem, hogy végem van. Nincs semmi bajom, mindenki gratulál, hogy milyen jó színben vagyok, de én tudom, hogy végem van. Este az ágyban az az étagère százszoros súllyal ráfekszik a mellemre, vigasztalannak, céltalannak találom az egész életemet. És ha a sok vergődés után nagy nehezen elalszom, azt álmodom, hogy semmi se történt; látom az esernyős fiút széles szalmakalapjában, a kis rococo leánykát, aki a labdáját lóbálja, a két galambot, amely egy gyümölcs-halmon csókolózik és látom az én étagère-em minden lakóját, ezt az egész tarka liliputitársadalmat, amint a paplanomon ugrándozik, hancurozik, buvócskát játszik. Akkor aztán egyszerre, nem tudom, honnan, megjelenik a zsivány…

– Nem látom, inkább csak érzem, hogy borzasztó erős. Érzem, hogy szörnyű kezébe egyszerre be tudna fogni engem és egyetlen érintésétől darabokra törnék én is.

– Nem is tudom… a ruháját nem is látom. Különben is, az egész ember folyton változik. Ahányszor -68- jól meg akarom nézni, mindig más. De mindig félelmetesen erős. Ő aztán összezúzza a kedves kis figuráimat.

– Nem. Éppen az a furcsa benne, hogy hozzájuk se nyúl. Hogy ne mondjam, a nézésével szétcsap köztük. Akit a tekintete ér, menten darabokra hull… El szeretném űzni és nem birom, kiáltani szeretnék és nem fér ki hang a torkomon. Az iszonyattól, az erőlködéstől fölébredek és rohanok a szalonba, ahol napról-napra megújuló iszonyattal kell tudomásul vennem, hogy amit megálmodtam, a valóságban is megtörtént. Gondoltam már arra is, hogy veszek másik étagère-t, de rögtön undorodva dobtam el magamtól ezt a gondolatot. Próbáltam aztán megvígasztalódni azzal, hogy az egész úgyis értéktelen lim-lom, nem érdemes bánkódni miatta. De hiába látom én be, hogy értéktelen holmi, ha a szívem mégis elvérzik belé…

– Tudom is én, bánom is! Amikor az étagère-t vettem, a boltos rábeszélt, hogy apró porcellánok fognak a legjobban belepasszolni. Megvettem hát egy egész garnitúrát. Én bizony sohase foglalkoztam porcellánokkal… De hisz éppen ez a rémületes! Ha lett volna valami értékük a számomra, ha valami nagy veszteség ért volna a pusztulásukkal, akkor meg tudtam -69- volna értetni másokkal, és menteni tudtam volna magam előtt a kétségbeesésemet. De így… ez a tiszta őrület, látom. Ha emeletet látok, arra gondolok, milyen jó volna leugrani, ha vonatot látok, egy vágyam van: elébe dobni magamat.

A páciens most már elhallgatott és lassan, befelé, szöpögve sírni kezdett. Az orvos hagyta, hogy hadd sírja ki magát szépen, aztán megfontoltan mondta:

– Kegyed bizonyára, mielőtt idejött, informálódott a gyógymódomról. A betegnek önmagának kell rájönnie a betegség okára. És ha rájött, ha egyszer szembe nézett vele, már meg is gyógyult… Holnap jöjjön el megint. A viszontlátásra, asszonyom.

Második sèance.

Másnap délután már három órakor az orvos háza előtt ődöngött az asszony. Az órájára nézett és azzal vigasztalta magát, hogy még jó korán van; bátran elmehetne még egyet kocsikázni a ligetbe. De azért csak ott maradt a környéken és szórakozottan nézegette a kirakatok hitvány holmijait. Néhányszor be is fordult a kapúaljba, egyszer pedig nagy elszántan a lépcsőn is felcammogott. De aztán lélekszakadva visszamenekült az utcára. Föltette magában, hogy mégegyszer körüljárja az Erzsébet-teret, aztán okvetlenül -70- fölmegy az orvoshoz. Lassan, gondosan körülsétált a téren, mintha iskolai föladatot rótt volna le és amikor visszaért az orvos háza elé, megkönnyebbülten konstatálta, hogy mára már úgyis késő volna.

Hazament tehát a szanatóriumba, befeküdt az ágyába és vacsorára se akart lejönni a közös étterembe. A kis fiatal segédorvos morfium helyett néhány csöpp tiszta vizet föcskendezett a bőre alá és ez együgyü ravaszsága után jólélekkel magára hagyta.

– Nehogy elmondja nagyságos asszonyom az igazgató úrnak, hogy morfiumot kapott tőlem, mert rögtön elcsapnak… De úgy fog aludni reggelig, mint a tej.

Még sohasem volt ilyen rossz éjszakája. A szemét behúnyni sem tudta, de folyton rémálmok táncoltak előtte. A végtagjai a szerencsétlen étagère léceivé vékonyodtak és minden pillanatban mintha újra és újra összetöredeztek volna. Húszszor is kiugrott az ágyából, a nyakára próbálta a füzője zsinórját, de aztán ijedten ledobta magáról. Eszébe jutott, hogy az orvosnak nem fizetett az első vizitjéért. Mit fog gondolni róla? – most ez kezdte el gyötörni, hogy a földön hempergett és a haját tépte kínjában tőle.

Délután idejében elment az orvoshoz. Most is szép karcsú volt, de az arcán a gyürődöttséget nem -71- bírta eltakarni a piros festék. Mentegetőzéssel akarta kezdeni, de az orvos mosolyogva útját állotta:

– Tegnapra nem is vártam, de annál bizonyosabbra vettem, hogy ma eljön… Feküdjék csak le a divánra.

A páciens megint húzódozott, de az első erélyesebb szóra mégis csak odafeküdt.

A páciens nagyot lélegezve belékezdett a panaszkodásba, de néhány szó után az orvos félbeszakította:

– Beszéljen most valamit a gyermekkoráról. De nem életrajzot kérek. Azt mondja el, hogy e pillanatban, amikor figyelmeztettem rá, mi jut eszébe a gyermekkorából. Mit lát maga előtt?

– Látom a vendéglőnket. A Bethlen-kertben a városi vendéglőt az édesapám bérelte. Délután sörözni és este vacsorázni oda járt ki az egész város. Nagyon jólmenő üzlet volt. Nagy téglaház volt, körös-körül favázas verandával. A gerendák zöldre voltak föstve. Minden tavasszal újra föstötték… Most is érzem az olajfesték szagát. Pedig fákkal és virágágyakkal volt körülvéve. De csak erre az olajfestékszagra tudok visszaemlékezni.

– Amint most, felnőtt ésszel látom a dogot, nekem ott nagyon zavaros helyzetem volt. Az apám gazdag embernek volt elismerve, de mégis csak vendéglős volt és én a vendéglőben voltam elfoglalva, épúgy, mint a család minden tagja. A vendégek szerettek. Vilmácskámnak, Vilma kisasszonynak szólítottak, de néha, miután jól kibeszélgették magukat velem, fesztelenül odaszóltak, hogy rendeljek nekik a söntésben egy pohár sört. A nyájasságuk leereszkedés volt és egy-egy bókot úgy dobtak oda, mint a borravalót. Egyszer félfüllel meghallottam, hogy a gyógyszerész azt mondta rólam a rendőrkapitánynak: Négy év múlva ebből jó falat lesz!… Nem is ezzel a szóval mondta és még csak arra sem érdemesített, hogy a hangját meghalkítsa. Bizonyosan úgy gondolta, hogy én még ezt hízelgőnek fogom találni. Vagy talán az is lehet, hogy túl fiatalnak tartott és nem hitte el rólam, hogy meg tudom érteni. De én megértettem, sírva fakadtam és valami nagy gorombaságot kiáltottam oda neki. A gyógyszerész nagyon fontos stammgaszt volt, amint mi neveztük. Ő maga is nagy sörfogyasztó volt, de azonkívül egy nagy asztaltársaság őt követte, bármily vendéglőt választott is. Én tehát kikaptam az -73- édesapámtól, hogy miért riasztom el a legjobb vendégeinket az előkelő kényességemmel. Emlékszem is, hogy mondta:

– Na ja, könnyü úri kisasszonynak lenni, mi meg orra esünk a nagy munkában!…

– Akkortól kezdve gyűlöltem minden vendéget. Amikor beléptek és én mosolyogva köszöntem nekik előre, ahogy az édesapám meg is követelte, – hej, ha sejtették volna, hogy mennyire gyűlölöm őket az ártatlan mosolyom mögött! De igaz is! A napnak nem volt egy órája, az egész házban nem volt egy zúg, amikor és ahol ne ők lettek volna az urak. Ha hirtelen eső jött, persze bejöttek a nagyterembe, de mindig volt néhány finnyásabb társaság, amelynek szeparé kellett. Ezek aztán a mi lakószobáinkat foglalták el. Volt egy szoba, amelyet az én szobámnak neveztek el. Nohiszen, szépen volt az az én szobám! Akárhányszor reggelig ittak benne az urak és én azalatt valahol egy dívánon aludtam összekuporodva. És reggel, amikor bementem a szobámba, ott találtam az ágyamat össze-vissza dúlva, a szőnyeget szivarhamuval tele… Mint a lehető legnagyobb boldogságról, arról álmodoztam, hogy ha egyszer én a magam asszonya lehetnék és ha volna egy lakásom, amelybe nem volnék köteles mindenkit beereszteni. Ahol nem köpnek a padlóra, nem szórják a hamut a szőnyegre -74- és nem füstölik sárgára a fehér csipke-függönyöket… – A páciens belémelegedett a beszédbe. A hangja derűsebb lett, az arca kisímult. Látszott rajta, hogy élvezi a maga szavát. Az orvos valamit kérdezni akart tőle, de most ő szakította félbe és tovább folytatta:

– Ebben az időben történt velem egy kis tragédia, amit sohasem fogok elfelejteni…

Az orvos önkénytelenül is fölneszelt, de aztán hamar megtalálta közömbös hangját:

– Majdnem minden vasárnap volt valami nyári ünnepély a Bethlen-kertben. Ez persze mindig tánccal járt, minden gyerek ott volt, csak én nem. Vasárnap volt a legtöbb dolog az üzletben, nekem tehát lehetetlen volt elszabadulnom. Pedig én is kaptam egy új rózsaszínű batisztruhát, mert meg kell adni, hogy az édesapám igazán gavallérosan teljesítette mindig a kívánságaimat. De mit ért a ruha, hogy ha föl nem vehettem? Egyszer aztán nagy szerencse ért. A felsőisták hétköznapra rendeztek majálist, erre én is elmehettem. Egy hétig nem tudtam aludni az izgalomtól és a majális napján már ebéd előtt felöltöztem, nehogy lekéssem valahogy. A rózsaszín ruha volt rajtam, a hajam hullámosra kisütve, leeresztve és rózsaszín szalag rákötve. Maga a mama öltöztetett és úgy meg volt elégedve vélem, hogy megcsókolt, pedig nem igen szerette -75- kimutatni a szeretetét. Biztosra vettem, hogy a délutáni táncmulatságon én leszek a bálkirálynő. Aztán ebéd után, épp, amikor indulni akartam már, beállított valami falusi küldöttség, vagy háromszáz ember, akit a képviselőjük hívott meg hozzánk vendégségre. Megint fuccs volt a mulatságnak. Még a mamám is megsajnált és biztatott, hogy azért hagyjam magamon a rózsaszín ruhámat. Magamon is hagytam, csak egy kötényt kötöttem elébe, hogy be ne mocskoljam, amíg a sörhordásban segítek. Háromszáz ember egyszerre itta ki a sörét és én hallgathattam a táncmuzsikát, ami oda hallatszott a szomszédból. Azt hiszem, ekkora szomorúság még soha, senkit sem ért. Furcsa, de azóta sohse támadt többé kedvem, hogy bálba menjek.

– Eszembe se jutott; nagyon kötelességtudó gyermek voltam. Fájt, hogy nem mehetek el a bálba, de meghaltam volna, ha táncoltam volna, amíg a szüleim az üzletben kínlódtak. Hisz ez az! A szívem nem engedte, hogy kötelességet mulasszak és viszont ahhoz gyönge voltam, hogy a lemondásban találjak vígasztalódást.

A páciens kimerülten elhallgatott. A szemét lehúnyta, hogy egy kis könnyet eltakarjon, de az arcán -76- megnyugvás látszott. Nehány percig csöndben voltak mind a ketten, aztán az orvos megszólalt:

– A doktor úr gúnyolódik. Hiszen én jól tudom, hogy az az étagère csak bolond ürügy volt; megindítója valaminek, ami anélkül is egész bizonyosan bekövetkezett volna. Dehát nem mindegy ez, ha mégis rettenetes kínokat kell szenvednem miatta? Ma hajnalban például, amikor végre elaludtam, megint megjelentek szegény kis nippjeim. Gyönge porcellán-testük tele volt a ragasztás sebeivel és akkor mint valami borzasztó, halálosan lesújtó igazság szólalt meg bennem a hang, hogy: „Ami egyszer eltört, azt nem lehet többé összeragasztani.“ Ettől aztán annyit sírtam álmomban, hogy vizes lett a párnám és reggel is, amikor fölébredtem, még mindig össze volt szorulva a szívem a gondolattól, hogy ami egyszer összetört, azt nem lehet többé megragasztani. Pedig most már jól tudom, hogy ez csak bolondság. Mert ha el is tört, azért meg lehet ragasztani és ha meg is látszik a helye, azért még nagyon sokáig elélhet. És ha nem is lehetne összeragasztani… hát mi közöm hozzá? De amikor az idegeim erősebbek az okosságomnál! Amikor fölfordul minden józan ész; a könnyű paplan úgy nyom, mintha egy sírkő volna a mellemen és amikor hiába -77- nyitom ki az ablakot, úgy kapkodok levegő után, mintha bányában volnék!

– És most beszéljen a menyasszonyságáról. Boldog volt, hogy férjhez mehet?

– Szerelmes voltam abba a gondolatba, hogy megszabadulhatok végre hazulról. Hiszen addig egyébről sem álmodoztam, mint arról a boldogságról, hogy lesz végre egy szobám, amit nem muszáj átengednem akármilyen mulató társaságnak, hanem tisztán tarthatok a kedvem szerint; hogy nem kell késő éjszaka félig szundikálva részegek kurjongatását hallgatni és nem kell kuyafuttában vacsorázni és a meg nem rágott falattal a szájában fölugrálni, ha vendég jön… Hát mit bántam én, hogy ki lesz az, aki elvisz ebbe a boldogságba? Ha maga az ördög lett volna, azt is szépnek találtam volna… De kijelentem, hogy én az uramat mindjárt az első pillanattól kezdve nagyra becsültem, sőt merem állítani, hogy később, amikor jobban megismertem, meg is szerettem őt. Persze, amikor először bemutatták, még nem lehettem szerelmes belé… Dehát ezen a doktor úr sem csodálkozhatik. Azt hiszem, ez mindig így szokott lenni… A férjem mindig nagyon komoly ember volt, az üzletét kitünően -78- vezette, és harminc éves korában már mindenki úgy tisztelte, mint egy hatvan éves embert szokás. Nem sokat kurizált, nem szeretett sokat beszélni, de amit mondott, az mindig becsületes, komoly beszéd volt. Az édesapám előtt megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Egy hét múlva megvolt az eljegyzés. Bevallom, hogy titokban azért is boldog voltam, mert tudtam, hogy mindenki irigyel, mert akkoriban a férjem volt a legjobb parti az egész városban. Az üzlete nagyon sokat jövedelmezett és már hazulról is gazdag ember volt. Eszeágába se jutott volna, hogy épp engem vegyen el, ha nem szeretett volna halálosan belém. Ő ezt nem tudta kimutatni, de én jól tudtam, hogy így van…

– Óh doktor úr, ismernie kellene a vendéglősleányok lelkét; akkor elhinné, hogy nem is lehettem szerelmes sohasem. Aki férfit én ismertem, az nekünk mind vendégünk volt. Voltak csinosabb fiatalemberek is… Amikor bejöttek, gondos volt a ruhájuk, a frizurájuk, szépeket mondtak nekem, virággal is kedveskedtek, nagyon illemtudóak voltak. Aztán inni kezdtek és egy óra múlva kellett csak megnézni őket! Annyira sem zsenirozták magukat előttem, mint a kocsisuk előtt. És ahogy a szüleim osztályozták őket! -79- Ez jó vendég, ez rossz vendég, ez volt minden külömbség… Emlékszem, naponta, minden délután kijárt hozzánk a postatitkár. Csinos fiatalember volt, nagyon tisztán öltözködve, nagyon szerény, finom modorú. Mindig pontosan leült egy asztal mellé, kért egy pohár hideg tejet, azt megitta, aztán előszedett egy könyvet és olvasni kezdte. Soha föl se nézett az olvasmányából, amíg be nem sötétedett. Akkor aztán megfizette a pohár tejet és elment. Valószínűleg hazament, hideget vacsorázni. Óh, hogy utálták őt a szüleim. Azt hiszem, elevenen meg tudták volna főzni, mert egy pohár tejjel egy egész asztalt elfoglalt. A gyűlöletük rám is átragadt, én is gyűlöltem őt, pedig ha most visszaemlékezem rá, látom, hogy nagyon szimpatikus, derék fiatalember volt. Isten tudja, talán azóta valami nagy ember lett belőle. Talán szerelmes is volt belé nem egy leány, nálam boldogabb, akinek nem volt vendéglős a papája…

Az előszobából csöngetés hallatszott. Az orvos fölállott az íróasztala mellől annak a jeléül, hogy mára vége a széánsznak. Az asszony majdnem fájdalmas csalódottsággal szedte magára kalapját és csipkegallérját. Arca kihevült a sok beszédtől, szemében életkedv csillogott és kitörő hálaérzettel szorította meg az orvos kezét.

Fürgén tipegett le a lépcsőn, olyan vidám megkönnyebbültséget érzett, hogy dudorászni kezdett volna. De amint kiért az utcára, mintha egy láthatatlan kéz elrántotta volna a szeme elől a rózsaszínű üveget. Megint sötét és komor lett minden; a tárgyak éles konturjai megint kiméletlenül belevágtak idegeibe. Úgy érezte, hogy valami nagyon gonosz tekintetű, lihegő vágyú férfi követi nyomon. Hátranézni nem mert, csak meggyorsította a léptét és majdnem szaladva sietett a szanatórium felé. Szinte a nyakszirtjén érezte üldözőjének forró leheletét. A lélegzete elfulladt, a homlokára kiült a hideg verejték, azt hitte, sohsem fogja elérni a szanatórium kapuját.

Mikor végre a kapu kilincsére tette a kezét, hátra mert nézni egy pillanatra. Senki sem volt mögötte, a hosszú egyenes utca üres volt, kétoldalt a fák komolyan sorakoztak, mint egy nagy temető alée-ján…

Harmadik sèance.

Alig, hogy az ebédtől fölállhatott, valósággal kiszökött a szanatóriumból. Mintha titkos randevúra ment volna, úgy sietett. Mikor beért az orvos szobájába, könnyes szemmel mosolygott és mind a két kezével megfogta az orvos kezét. Otthonos mozdulattal oldotta le a fátylát és tette le a kalapját a kis asztalkára. -81- Aztán biztatás nélkül lefeküdt a diványra, olyan meghittséggel, mint ahogy régebbi páciensek szoktak beülni a fogorvos operációs székébe.

Az orvos várta, hogy talán megszólal magától is, de az asszony összefonta a két kezét a mellén és hallgatott. Huszonnégy óráig vergődött fölzaklatott idegekkel; most mintha mindezt kipihente volna. Talán már gyónt is tovább, – hangtalanul, önmagának. Az orvos mintha résztvett volna ebben a néma vallomásban, közbeszólott:

– Azt hiszem, két éve, vagy még annyi se. Akkor volt ez, amikor én is berendeztem a szalonomat.

– Akkor valóságos mánia lett a városunkban, hogy minden jobb családnak legyen szalonja. Nekünk addig nem volt… Nagyon szép lakásunk volt, de olyan régi fajta, mert a férjem örökölte a házat a berendezéssel együtt… Hosszú földszintes ház volt, sárgára festve, nagy-nagy udvarral. Az udvarban hátul voltak a magtárak és raktárak, mert amint mondtam már, a férjem nagykereskedő. Nekünk volt ugyan egy dísz-szobánk, de persze csak olyan régi divatú; boltíves, polituros bútorokkal, nem egy modern szalon, selyem garnitúrával, konzol-tükörrel, nippes étagère-rel. Pedig ez volt a divat. -82-

– Hogy ki kezdte, azt már nem tudom. Az Osztrák-Magyar Bank fiókja új főnököt kapott, akkor kezdődött ez a divat… Úgyszólván ez a főnök volt az első igazi nagyvilági ember, aki a városunkban volt. Sok évet töltött Párisban, Londonban, – mondják, hogy valami nagy csalódása volt neki és azért helyeztette magát hozzánk. A mi városunkban akart eltemetkezni. Ahogy öltözködött, ahogy a botját tartotta, ahogy a korzón megállott, mindenen látszott, hogy nagyvilági ember. A lányos anyák között valóságos verseny fejlődött ki érte. Akkor kezdtek divatba jönni a szalonok, a délutáni teák, direkt az ő kedvéért.

A páciens elvörösödött arccal, sértődötten akart fölugrani, de aztán meggondolta a dolgot és egy kis szünet múlva halkan rebegte:

Mintha maga is megijedt volna ettől a vallomásától, mentegetőzve gyorsan hozzátette:

– Ezt ön meg nem értheti, mert nem tudja, hogy micsoda élet van egy olyan kis városban. Amíg a leánykám kisebb volt, amíg ő adott dolgot, addig -83- mindez eszembe se jutott, sőt mondhatom, hogy nagyon boldog voltam. A férjem egyszerűen – imádott. Valószínűleg féltékeny is volt rám és olyan életrendet szabott meg, hogy rám se nézhessen senki sem. Színházba nem jártunk, sétálni is csak este mentünk ki, akkor is a folyó partjára, ahol ebben az órában senki se járt rajtunk kívül. A fővárosi lapokat az irodába címeztette és csak este, amikor már lefeküdtünk, olvasta föl nekem azokat a cikkeket, amelyeket ő érdemeseknek tartott az elolvasásra. Színházi rovatot, tárcát mindíg átlapozta. Ilyenkor sohase mulasztotta el megjegyezni:

– Évenként egyszer utazni mentünk, de mindíg csak fürdőhelyre. Fogyni vagy hízni, ahogy ő elrendelte és mindig ettől függött, hogy melyik fürdőbe megyünk. Amikor útra indultunk, már én tudtam, hogy egy hónap múlva ennyi és ennyi kilóval kövérebb vagy soványabb leszek. Ahogy ő kiszabta. Néhányszor kértem, hogy nézzünk be egy-egy nagyvárosba; egy szigorú tekintettel büntetett meg, hogy belepirultam.

– Neked a szórakozás fontosabb, mint az egészség! – mondta és én nagyon sokszor megszégyenülve hittem el, hogy nem tudok komolyan gondolkozni… Egyáltalán, a férjem mindig olyan tökéletes, olyan -84- gyöngeség nélküli, olyan hibátlan volt, hogy mellette folyton gyönge bűnösnek éreztem magamat. Ha rám nézett, már remegni kezdtem és elpirultam, mintha féltem volna, hogy Isten tudja micsoda gyarlóságokat fog fölfedezni bennem. Néha – sok-sok évvel ezelőtt – megcsiptem az állát, csiklandoztam, vagy az ölébe ültem és más ilyenekkel kedveskedni akartam neki. Ilyenkor csak rám nézett komolyan, anélkül, hogy elmosolyodott volna és fejcsóválva mondta:

– Pedig egész bizonyosan tudom, hogy nagyon szeretett engem, de gyöngeségnek tartotta volna, hogy ezt kimutassa; a léha enyelgést gyarlóságnak nézte és mindig tartózkodott tőle… Virágot sohasem vett és ha valami új ruhát vettem föl, amelyről biztosan tudtam, hogy neki is tetszeni fog, gyöngéd korholással jegyezte meg:

– Azért én jól tudtam, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában, de néha szerettem volna hallani is ezt tőle. Egy-két bókot szerettem volna és néha próbáltam ezt tőle kicsikarni kis ravaszságokkal. Például elujságoltam neki, hogy:

– És mennyivel számított többet ezekután a fűszerért? Mert ismerem már ezeket a fogásokat.

– De azért mondhatom, hogy nagyon boldog voltam mellette, amíg a kis leányom föl nem nőtt. Tőle megszoktam, hogy a kötelesség teljesítésében lássam az örömömet és az évek úgy röpültek, hogy észre se vettem… De aztán a kis leányomból nagy leány lett. Nagyon derék, jó, okos leány… egészen az apja. Most már nem kellett gondját viselnem, inkább ő vigyázott rám, mint én őreá. Egyáltalán, nagyon erős akaratú teremtés volt mindig és amikorára felnőtt, semmi dolgom sem lehetett mellette a háznál. Ő és az apja nagyszerűen megértették egymást. Ha beszélgettek, a világért se mertem volna beleszólni. Biztosra vettem, hogy letorkoltak volna… Akkor aztán elkezdtem nagyon gyakran érezni, hogy egyedül vagyok. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre egészen elöregedtem volna és mindenki kidőlt volna mellőlem; ott állanék, mint egy vén fa, lekoppasztva, dísztelenül, minden szépségből kifosztva… Azt hiszem, valóságban itt kezdődött az én betegségem.

Fölemelte fejét a diványról és fürkészve nézett az orvosra vissza. De az orvos egyetlen tekintettel sem válaszolt a néma kérdésre, hanem az íróasztalra lenézve megjegyezte:

– Ebben az időben rendeztem be az egész szalonomat. Mondom, hogy ez akkor egész járvány volt a városban. A férjem nem nagyon lelkesedett érte, de aztán megmagyaráztam neki, hogy a gyermekünk már eladó leány, ezután nem zárkózhatunk el úgy a világtól, mint eddig. Titokban pedig örültem neki, mert így volt legalább valami gondom, valami mindennapos elfoglaltságom. Folyton takarítottam, csinosítottam és törtem a fejem, hogy mit vehetnék még belé. Az étagère-nek tehát semmi különösebb jelentősége sem volt benne, ha csak az nem, hogy ez volt az egész bútorzat legszebb darabja. De szép is volt igazán! Az üveg és a réz akkor is csillogott rajta, ha a függönyöket lehúztam az ablakokon és a kis porcellán-nippek olyan tarkák voltak benne, mintha vadvirágok lettek volna. Lehet, hogy talán azért, mert gyerekkoromban nem értem rá babákkal játszani, azért szerettem úgy elbabrálni ezekkel a csecsebecsékkel.

– Ej, hát az a világjárt úr! Akinek a kedvéért az egész szalont berendezte.

– Én egy szóval sem mondtam, hogy az ő kedvéért rendeztem be azt a szalont. Lehetséges, hogy annyit mondtam, hogy az egész szalonjárvány ő miatta -87- tört ki, de ez még nem jelenti azt, hogy én is direkt az ő kedvéért rendezkedtem volna be. De persze, ha doktor úrnak ilyen véleménye van rólam, akkor talán a legokosabb, ha nem is folytatom…

Az orvosnak ugyancsak iparkodnia kellett, hogy kibékítse a páciensét. Megmagyarázta, hogy e kérdésekért megharagudni épp oly oktalanság volna, mint az orvos rosszindulatát föltételezni, ha a kutasz fájdalmat okoz néha. A páciens végre is megnyugodott, amikor az orvos ünnepélyesen kijelentette neki, hogy eszeágában se volt kétségbevonni abszolut női tisztességét. Akkor aztán az orvos megismételhette kérdését:

– Természetes, hogy volt! Azért természetes, mert ha vidéki szokás szerint a város minden jobb házánál vizitelt, akkor bennünket se hagyhatott ki. Az lett volna a furcsa, ha nálunk nem lett volna!

– Természetes, hogy többször is volt nálunk. Elvégre egy olyan kisvárosban a jobb házak nem olyan számosak, hogy egy-egyre ne kerülne rá a sor többször is. Különben is bevallhatom, hogy magam biztattam őt, hogy csak járjon minél gyakrabban hozzánk, mindíg szívesen fogjuk látni. Miért is ne? Minden szaván látszott, hogy igazi világlátott, művelt, finom -88- úriember. Nem beszélek a külsejéről, elvégre engem az nem érdekel, – legtöbb asszony folyton azt magasztalta, – de a lelke igazán nemes volt. Amit a regényekben lehet olvasni, hogy „nemes lélek“, – az volt ő. Amikor ővele beszélgettem, úgy éreztem, mintha egy egészen új világba jutottam volna hirtelen. Olyanokról tudott beszélni, amikről én nem is hallottam addig. Mintha csak most nyilt volna ki a szemem, egész másképpen kezdtem látni az életemet, meg mindent… Például sohasem felejtem el, amit egyszer mondott. Úgy került szóba, hogy én tréfásan kérdeztem tőle:

– Erre ő tíz évvel kevesebbre becsült, mint amennyi akkor voltam. Én nagyot nevettem rá és azt mondtam:

– No lássa, igazgató úr, az ember bejárhat akárhány világvárost, a nőkkel szemben akkor sem tudja, hányadán van!

– Ekkor felelte ő, hogy… azaz pardon!… nem ekkor mondta… Már nem is tudom, miből indultunk ki, de pontosan emlékszem minden szavára, mert akkor nagyon a szívemre vettem; sokszor gondoltam rá és mindjobban be kellett ismernem, hogy milyen igaza volt akkor. Ezt mondta:

– Lássa, kérem, én rövid idő óta vagyok csak itthon, -89- de azt a megfigyelést tettem, hogy idehaza a napfény is komorabb, mint a külföldön. Ez az oka, hogy itt a nő hamarabb éli le az életét, mint külföldön. Idehaza a nőt virágnak tekintik, mihelyt lehulltak a szirmai, vége van, leszámoltak vele, – nem létezik többé. Külföldön a nőt gyümölcsnek tekintik, amely minél érettebb, annál kívánatosabb… Ezért van nálunk ez a fiatalleány-kultusz. Minden hódolat, minden költészet, minden virág a leányé. Milyen igazságtalanság! Milyen kegyetlenség! A fiatal leánynak minderre még nincs szüksége. Azt még a maga fiatalsága jobban kiragyogtatja, mint akármilyen bók. De amikor a fiatalságnak ez a benső ős-tüze kezd kihülni, akkor minden kis bók derüs sugárban verődik vissza a nő arcán. A hódolat, ami éri, megszépíti, fiatallá teszi, erőt ad neki az életre… a szerelemre… Ami költészet, ami rajongás van, azzal minddel az érettebb nőt kellene körülvenni. Annak a szívét kellene melegíteni véle. Mint ahogy a természet is nem a tavaszi virágra hinti legmelegebb sugarát, hanem a nyárutói gyümölcsre…

– Pontosan emlékszem, így mondta. Akkor éjszaka sokat gondoltam rá, hogy milyen igaza volt és hogy milyen csodálatos, hogy – anélkül, hogy gondolt volna rá – ilyen pontosan eltalálta az én állapotomat. Mintha csak a lelkemből olvasta volna ki mindazt, amit én homályosan éreztem addig. Milyen igaza -90- volt! Nekem elmúlt az életem, anélkül, hogy valaki is azt mondta volna, hogy szép vagyok; anélkül, hogy csak egy virágot is letéptek volna a kedvemért a fájáról! Még megöregedni se hagytak, csak a fiatalságomat vették el erőszakkal, úgy, hogy elzárták a napsugártól… Hideg lett a szívem, fáztam… Most már világosan láttam, hogy mi volt az a bánatos sóvárgás, ami néha elfogott. Visszavártam a fiatalságomat, amit erőszakkal elvettek tőlem!

A páciens elsápadt. Egész teste kimerevedett; egy pillanatig úgy látszott, mintha elájult volna. Aztán rekedt, fulladozó hangon hörögte:

Gyorsan, indulatosan fölugrott, magára kapta a csipkegallért, a kalapot hevenyészve a fejébe csapta és megroggyanó térdekkel odament az orvos elé. Fehér arcában két szeme könnytelenül, száraz tűzzel égett és végső erejét összeszedve lihegte:

– Tudja meg, hogy ő most a vőm!… Hozzáadtam az egyetlen leányomat!… -91-

Negyedik sèance.

A következő napon a páciens ágyban maradt. Nagyon heves idegrohamai voltak, az igazgató-főorvost is lehivatták, de az is tanácstalanul, fejcsóválva állott meg az ágya mellett. A fiatal segédorvos pedig, aki gáláns kalandjaival a szanatóriumnak félelmetes hírt szerzett a beavatottak körében, frivolul megsúgta néhány érdeklődő betegnek:

Ezt aztán tovább adták és nemsokára az egész folyosón végig hahotázott a jókedv. Mindez persze a beteg szobájába be nem hatolt. Az ápolónő úgy tett-vett körülötte, mint ahogy a jól fizető gazdag betegeket szokás kényeztetni. Folyton megújította szívén a jeges tömlőt, könyörögve diktált belé egy-egy korty langyos teát és mézédes hangon, szapora beszéddel vígasztalgatta:

– Itt vakuljak meg, ha nem igaz… Beszéltem a főorvossal úrral… A nagyságos asszonynak semmi baja sincsen. Nem mondanám, ha nem úgy volna… Tessék elhinni, mi még inkább túlozni szoktuk a betegséget, hogy el ne hanyagolja a kúrát a beteg…

A páciens mindezzel vajmi keveset törődött. Hol ledobta magáról a paplant, hol pedig fogvacogva, dideregve -92- kuporodott össze alatta. Értelmes szót egyet se szólott, de néha hirtelen fölszisszent, mintha az elevenjébe vágtak volna. Ilyenkor erőnek erejével ki akart ugrani az ágyból, föl akart öltözködni, el akart rohanni… maga se tudta, hova. Már-már igazán olyan volt, mint akibe a rossz szellemek bújtak bele, hogy megtáncoltassák. Fáradhatatlan, emberfölötti volt ebben a lázas vergődésében.

Másnap reggel a fiatal segédorvos jött be hozzá és egy kibontott táviratot tartott a kezében.

– Távirata jött, nagyságos asszonyom. Bocsánat, hogy kibontottuk, de ha rossz hír lett volna benne, nem adtuk volna oda. Örömhír! Tessék!

A páciens felkönyökölt az ágyban, belenézett a táviratba, aztán visszahanyatlott a feje a párnára. Az arca sápadt lett, a szemét lehúnyta, de mintha egyszeribe kettévágták volna kínzó nyugtalanságát, szépen, nyugodtan feküdt, mint aki alszik, – mint aki meghalt. Az orvos kérdezett tőle valamit, de ő csak a kezét emelte a homlokához és néhány hajszálat simított el onnan. Ez volt a válasz. A segédorvos megnyugodva súgta az ápolónőnek:

– A jó hír megtette a hatást. A leányának kis fia született. Most el fog aludni szépen.

De néhány perc múlva a páciens fölnyitotta a szemét és egy pillantással magához intette az ápolónőt. Nagyon gyönge, de nyugodt, határozott hangon mondta:

– Ismeri Honti orvos urat? Különben mindegy, akár ismeri, akár nem. Azonnal küldessen el hozzá. Mondják meg neki, hogy nagyon kéretem, jöjjön el hozzám. Szívesen mennék magam is, mondják meg neki, de nem birok… A lábamra se birok állani… Mondják meg neki.

Ahogy az ápolónő kiment, elővette a táviratot, újból és újból átolvasta, aztán visszadugta a párnája alá. Amint lehúnyt szemmel, szigorúan lezárt ajakkal ott feküdt, mindenki halottnak nézte volna. Csak akkor nyitotta föl a szemét, ha a folyosóról léptek csoszogását hallotta. De amikor a nesz tovább vonult, csalódottan lehúnyta megint a szemét.

Egy óra múlva megjelent az orvos. Komoly megdöbbenés volt az arcán és legelőbb is a páciens pulzusát ragadta meg. A beteg mosolyogni próbált:

– Én a legutóbb nagyon illetlenül viselkedtem a doktor úrral. Ezért bocsánatot kell kérnem. Elmentem volna magam, tessék elhinni, de nem birok… Ugy-e nem haragszik? -94-

– Kedves asszonyom, a beteg sohasem sértheti meg az orvost. Akármit mond, akármit tesz, ez csak egy újabb tünet a kórrajzához. Az én dolgom még könnyű, de volt egy kitünő kollégám, akinek, amíg egy diftériás torkában kutatott, a beteg beléharapott az ujjába. A beteg három nap alatt meggyógyult, a kollégám pedig belehalt. Szépen, panaszkodás nélkül halt meg; tudta, hogy ez velejár a mesterséggel. Óh, vannak még hősök a világon!… Nos, beláthatja, hogy én nem bocsáthatok meg kegyednek, mert nem volt miért bocsánatot kérnie. És ha csak ezért kéretett ide…

Lassan, kényelmes mozdulattal a kalapja után nyúlt, de a páciens egy kis küzködés után megszólalt:

– Nemcsak ezért… Én… én nem az igazat vallottam a doktor úrnak!… Hazudtam!

Gyermekes szégyellősséggel magára kapta a paplant e vallomás után. Még a fejét is eltakarta, csak a terítő alól hallatszott ki a sírása. Az orvos meg nem állhatta, egy pillanatra halványan el ne mosolyodjék.

– No, ne sírjon! Kegyed túlzott szigorúsággal ítéli meg önmagát. Kegyed nem hazudott, csak nem mondott el mindent, ami történt. Némely dolgot elhallgatott… No mondja! Ugy-e, hogy így van?

– Hát megnyugtatom, ez nem hazugság, ez mindenkinél -95- így szokott lenni. Csak hosszú idők múlva fejlődik ki a bizalmasság, amikor a beteg önként elmond mindent, még azt is, amiről addig önmagának sem adott számot. Pedig éppen ezeket kell napfényre hoznunk. Benn az öntudatlanságban kínoznak, de amint kikerülnek a napfényre, ártalmatlanokká válnak. Csak türelem kell hozzá. Ki kell várni az idejét.

Önkénytelenül is megsímogatta a táviratot, de mintha villanyos battériához nyúlt volna, hátrahanyatlott és néhány pillanatig így maradt, mozdulatlanul.

– Mondtam már, hogy akkoriban kezdtem boldogtalan lenni. Nem szeretem az ilyen kifejezéseket, de nem tudom magam másképp megértetni: üresnek találtam az életemet. Különösen egy délután… Emlékszem, ott ültem a szalonban, egy darabig rakosgattam, törülgettem, de aztán ezt is abbahagytam. Hisz egy porszem sem volt a legutolsó zúgban sem. A leányom, Lilike, a szobájában volt, épp a francia tanárnő volt nála. Olvasni már rég nem szerettem, mert a tudományos könyveket meg sem értettem, a regények pedig nyugtalanítottak. -96- Ott ültem ölbetett kézzel, a szőnyeg mintáit néztem és arra gondoltam, hogy miért is nem halok meg, kinek van haszna abból, hogy én e világon élek. Ekkor aztán – öt óra lehetett, – jött a szobaleány és bejelentette őt…

– Nagyon megörültem neki, mert ha ő ott volt, egyszerre elszállott az unalmam. Leültettem, beszélgettünk…

– Nem tudom… De nem is fontos, miről. Ő mindenről egyforma érdekességgel tudott beszélni. Sokszor a legapróbb pletykákról beszélt, amik a városban járták, sokszor az utcákat és a házakat viccelte ki, de mindezt olyan mulatságosan tudta tenni, hogy észre se vettem és a nap már alkonyodni kezdett. Egyszer aztán elhallgatott, én is elhallgattam, mintha egyszerre fogytunk volna ki mind a ketten a témából… Én éppen ott állottam az étagère-hez támaszkodva, ő is fölállott, odament egy állványhoz és a virágokat szagolgatta. Fekete zsakett volt rajta, mindig begombolva hordta, de a világosszürke mellény kilátszott alóla. Nagyon finom elegánciával tudott öltözködni.

A páciens elhallgatott, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán biztatás nélkül újra kezdte:

– A szobában már félhomály volt és mi csak álltunk -97- ott, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Néha egymásra néztünk… Egyszer, amint épp ránéztem, összeakadt a tekintetem az övével és akárhogy akartam is, nem tudtam többé másfelé nézni. Kínlódtam, mintha rossz álmom lett volna, de a szemem nem engedelmeskedett. Az csak nézett az övébe, mintha megmerevedett volna. Mintha egy láthatatlan rossz szellem hirtelen összegörcsözte volna a két pillantást és most nem lehetett többé szétoldani. Ez volt a leggyötrelmesebb pillanata életemnek. Magamban befelé keservesen könyörögtem:

– De hiába volt minden erőlködésem. Elkezdett a szívem összeszorulni az ijedtségtől és borzasztó aggodalommal kezdtem magamtól kérdezgetni hangtalanul:

– Már olyan volt, mintha minden álommá lett volna… És egyszer csak azt láttam, hogy ő lassan, borzasztó lassan, de folytonosan jön felém… mindig közelébb. És lehúnyni se tudtam a szememet, elmenekülni se tudtam és éreztem, hogy mindjárt elér és nincs erőm, nincs akaratom ellene… Álmomban sokszor éreztem magam ilyen rémes helyzetben. Olyankor összegyűjtöttem minden akaratomat és mindig föl tudtam ébredni. Most is kínlódtam, megfeszítettem az akaratomat -98- és görcsösen belékapaszkodtam az étagère-be. A következő pillanatban az étagère lezuhant a földre rettentő csörömpöléssel és én is odazuhantam a szétguruló szegény kis nippek közé. A nagy zajra, csörömpölésre berohant ijedten a leányom és amikor a földön látott, jajveszékelni kezdett. De ő nyugodt hangon mondta:

– A nagyságos asszony hirtelen rosszul lett… Hamar, kisasszony, egy szeszt vagy eau de Cologne-t!

– A kanapéhoz vittek, lefektettek, a homlokomat szesszel dörzsölték. Szegény leányom igazán meg volt ijedve… Nekem le volt húnyva a szemem, de azért jól láttam, hogy hogy búzgólkodnak mind a ketten. Néha a leányom fürkészve végig nézett rajta, mintha valamit gyanított volna, de ő nyugodtan állta a tekintetét.

Most elhallgatott, mint aki egészen befejezte a mondókáját. Az orvos megkérdezte tőle:

– Aztán?… Nincs tovább. Amíg én betegen feküdtem, ők ketten összebarátkoztak és egy napon megkérte a leányom kezét. Jó partie volt, semmi kifogásom se lehetett ellene. Most pedig kaptam egy táviratot, hogy Lilikémnek kis fia született. Haza kell mennem. Otthon akarok lenni. Ápolni akarom!… A leányomat és… az unokámat.

A nagy adósság.

Reggel négy órakor már a kúriában is talpon volt mindenki. Balázs úr mindennapos szokása szerint mihelyt felöltözött, bejárta a majorságot, az istállókat, a szineket, hogy rendben van-e minden. Itt vette észre, hogy a két almásszürke és a bricska még nincs itthon. Az egyik igáskocsis meg is magyarázta:

– A nagyságos úrfival van oda tegnap este óta a városban. Még nem jöttek meg.

Balázs úr semmit se szólt, csak a fejét csóválta meg nagykomolyan. Aztán fölment és megnézte a fia szobáját. Biz az üres volt, a megvetett ágy gyüretlenül fehérlett. A polcokon mindenféle jogi könyvek szép rendbe rakva. Azokat se zavarta meg még senki sem, amióta itt vannak. A mosdón parfümös üvegekből, pomádés tégelyekből egész patika. Az íróasztalon színes levélpapirok, tarka pecsétviaszkok és egy arany pecsétnyomó a családi címerrel. -100-

Kiment a verandára, ahol meg volt terítve reggelire. Keserüen mondta a feleségének:

– Biztos, hogy valami jó társaságra akadt. Nem engedik haza. Hiszen úgy szereti mindenki!

A jó asszonynak egyéb se kellett, hogy özönével törjön ki megsértett anyai büszkesége:

– Én nem tudom, mit akarsz nevelni abból a gyerekből, hogy olyan kurtára fogod a kantárszárát! Hadd éljen szegény fiú egy kicsit, amíg fiatal! Te se voltál külömb annak idején. Csakhogy te elfelejtetted a magad fiatalságát.

Balázs úr némán vagdalta apró darabkákra a kenyeret és kente föl a vajat. Tudta, hogy most áldatlan dolog volna vitába elegyedni az asszonnyal. Pedig néki is lett volna néhány ellenvetése. Például, hogy a „szegény gyermek“ már Pesten is folyton csak herdálta a pénzt haszontalan mulatságokra és épen azért jött haza, hogy a puszta békés csöndjében tanulással pótolja azt, amit Pesten elmulasztott. Dehát tudta, hogy erről hiába beszél az asszonynak. Tudja az azt anélkül is. És még jobban fáj neki, ha nem is mutatja. -101-

Nemsokára megjött a bricska és a két almásszürke. A fiú rosszkedvüen, félig szunnyadozva gunnyasztott az első ülésen és még jobban elkomorodott, amikor meglátta, hogy a szülei már künn vannak a verandán. Az asszony aggodalmasan súgta a férjének:

Az anyjának kezet csókolt a fiú, az apjával kezet fogott és egyenest odaült a reggelihez. Egy darabig szótlan csend volt, aztán szelid gúnyolódással megszólalt Boldizsár úr:

– Hogyisne! Hogy öntsem magamba esztelenül azt a rossz vinkót! Ez a barbár gyomroknak való mulatság!… Egyáltalában, ne beszéljünk ennyit róla! Mégis -102- borzasztó, hogy ilyen nagy esetet csináltok belőle! Hát csak valami szórakozás kell az embernek! Nem poshadhat el itten!

Ezzel aztán be is fejeződött az egész vita. Balázs úr elment a magtár felé, a fiú pedig e pillanatban hirtelen megenyhült hangon fordult az édesanyjához:

– Anyám, baj van! A kártyában borzasztó pecchem volt, többet vesztettem, mint amennyi pénz nálam volt. Adós maradtam véle!

A jó asszonynak egyszerre véres riportok jutottak eszébe pisztollyal kiegyenlített kártyaadósságokról és elsápadt.

– No csak ne hüledezzél, nem olyan rémületes a dolog. Ötszáz koronáról van szó. De ezt aztán még holnap reggelig ki kell fizetnem. Hiszen tudod, becsületbeli tartozás.

Az anya megkönnyebbülten fölsóhajtott. Alig bírta örömét eltitkolni. Hiszen ötszáz korona igazán nem olyan nagy pénz. Zsörtölődni fog az öreg úr, annyi bizonyos, de ebbe ugyan tönkre nem mennek. Szelíden mondta:

– Jaj, jaj, te rossz fiú, hogy te miket csinálsz! Várj, majd szólok én az apádnak. Majd csak ideadja azt a pénzt.

Azonnal föl is hivatta Balázs urat és egy kis ötölés-hatolással -103- elébe terjesztette az ügyet. Balázs úr elvörösödött és nagyot káromkodott. Ettől viszont a fiút öntötte el a kevély pulykaméreg.

– Ugyan ne túlozd a dolgot, apám! Úgy jajgatsz ezért a rongyos ötszáz koronáért, mintha máris licitálnák a házat a fejünk felül!

– Az nem beszéd, hogy nincs! Becsületbeli tartozás és én nemes ember vagyok! Te tudod, hogy mit kell csinálnom, ha nem tudom kifizetni.

– Add oda azt a pénzt, Balázs! Inkább majd bespórolom minden máson! De add oda neki azt a pénzt! Hát a vesztét akarod?

Kínos csönd lett, Balázs úr elfordult, mintha töprengene és a bajusza mögött alattomos mosoly suhant el. Aztán húzódozva megszólalt:

– Kell, ha mondom! Te is jól tudod, hogy az -104- ilyesmi huszonnégy óra alatt lejár! Később már… nem segít.

– Hát akkor talán még lehet valamit csinálni. Véletlenül most nincs pénz itthon, másutt még kevésbé. Hanem beküldöm mindjárt a kocsit a városba a Kleinért.

– Azt ugyan nem! Hiába kérnék tőle, ami hitelem volt nála, azt már mind kimerítettem. De amíg a kocsi a várost megjárja érte, addig te menj ki a mezőre valamennyi épkézláb emberrel, akit itt találsz és kaszáltass le a bükkönyből annyit, amennyiért megad majd a Klein ötszáz koronát. Holnap már úgyis kaszáltatni akartam. Gyönyörű szép a bükköny az idén. Ha a Klein meglátja a rendben, tudom, hogy a nyála kicsordul érte!… Hát csak siess, aztán kaszáljatok, de szaporán!

Ebbe a nagylelkü ajánlatba mohón beleharapott a fiú. Két igáskocsist és három bérest sikerült elfognia, fölfegyverezte őket kaszával és nagy sietve kimentek a mezőre. Egy pillanatra gyönyörködve nézett végig a pompás, sötétzöld vetésen, amely olyan sűrű volt, hogy azt sem tudta az ember hamarjában, merről kezdhetné ki a kaszával. De aztán eszébe jutott az adósság és buzdítani kezdte a legénységét: -105-

Öt kasza egyszerre suhintott neki a gyönyörű vetésnek, amely sűrű rendben hullott a földre. A nap már jó magasról sütött és sugarai vakítóan csillogtak a harmatcsöppeken. Az emberek arca is ugyancsak harmatozott ám a kemény munkában, de a fiúnak még ez sem volt elég szapora. Egyre biztatgatta őket:

Aztán amikor megállottak egy kicsit pihenni, aggodalmasan megkérdezte a legvénebb bérestől:

– Aztán mondja, István, mennyit érhet meg ez a bükköny, amit lekaszáltak eddig?

– Hát biz ez megér legalább is tíz pengőt. Mert jó ára van az idén a takarmánynak!

Ettől a választól elszörnyedt a fiú. Tíz forint! Pedig már akkora területet leborotváltak, hogy bátran footballt lehetett volna játszani rajta… Mikor lesz ebből ötszáz korona!

Hamar elszalasztotta az egyiket még egy kaszáért és aztán maga is beállott a sorba. Pesten jó vivónak tartották, de ezzel a fegyverrel sehogy se ment a hadakozás. Egyszer majd belevágott a lábába, ellenben a bükkönyt alig fogta a kaszája. És a dereka is irgalmatlanul fájni kezdett néhány suhintás után. De már szégyenből -106- se hagyta abba, dühösen, zihálva kaszált a többivel egy sorban. Aztán megint pihenőt tartott:

– Hát csak rajta, emberek, de egy kicsit szaporábban! Jó áldomást fizetek a végén! Csak iparkodjunk!

Elkezdett megint irgalmatlanul vagdalkozni a bükköny-erdőben a kis csapat. A fiúnak már egészen elborult a szeme előtt a világ. Nem látott már mást, csak a hajladozó zöld indákat, amelyek kunkorodva hullottak földre a kasza nyomán. És kábult aggyal, gépiesen számolgatta magában:

– Még tíz krajcár… még tíz krajcár… még tíz krajcár… egy korona… még tíz krajcár… még tíz krajcár… Mikor lesz ebből ötszáz korona! Uram istenem, sohsem lesz ebből ötszáz korona!

… Egy óra múlva vidáman megjött Balázs úr és messziről egy csomó bankót lobogtatott a kezében:

Erik, az ellenállhatatlan.

A kérdezett az idegenforgalomért epedő városok fiainak elárasztó készségével felelt, hogy: úgy van, ez már Budapest és ha uraságod most először van itt, szépet fog látni. Balról az a kert a köztemető, mellette van a ruggyanta-gyár. Jobbról az a puszta terület a lóversenytér. De jövőre már beépítik, egy nagyszerű villaváros kerül a helyére. Kár, hogy még nincs meg, de már annyi, mintha megvolna, ő látta is a terveket, mert ő tudniillik építész.

Erik Hoffmann mosolygós csodálkozással hallgatta, mert őt nem érdekelte mindez. Sem Budapest gyáripara, sem városi fejlődése. Ő azért jött Budapestre, hogy az Operában vendégszerepeljen és Leipzigban a pályaudvaron jókedvüen mondta a feleségének: -108-

– Még örülök is, hogy arra a Budapestre mehetek. A torkomnak direkt jól fog jönni a mezei levegő.

Inkább örült volna, ha az építész úr a szállodai árakról informálta volna, mert útközben egy bécsi úr már megvigasztalta, hogy Budapesten ki fogják rabolni. Erik Hoffmann pedig sokat keresett, de takarékos ember volt. Elvégre a tenor-hang kényes portéka és ő már a „Sport im Bild“ hirdetési rovatában kinézett magának egy szép kis birtokot a Bodeni-tó partján.

A cvikkerét megigazgatta, az utazótáskáját a kezébe vette és egy kis idegenes aggodalommal szállott le a pályaudvar aszfaltjára.

Fischer úr, az impresszárió már várta és tiltakozása ellenére is kiragadta a táskát a kezéből. Aztán egy félénk arcú fiatalembert mutatott be neki:

– A maëstro kétezer koronát kap esténkint. Egy ilyen művésznek kell egy titkár… Ezt már, hiába, elvárják tőle. Különben… úgyse kerül pénzbe. Nálam van az üzletben.

Ebben aztán megnyugodott Erik Hoffmann. Az impresszárió szakértően végignézett rajta, mint ahogy -109- a házasságközvetítő szokta szemügyre venni a kliensét. Látszott rajta, hogy nincs nagyon megelégedve a szemléjével. Lohengrin-jelmezben hatásos lehetett talán Erik, de így, civilben kissé olajügynök jellege volt. A télikabátja olyan akárkire szabott volt, a cipője pedig – óh, borzalom! – simabőrű cúgos alkotmány. Könyörögve mondta:

– De rövidlátó vagyok. Elég baj, hogy a színpadon pápaszem nélkül kell játszanom.

– Majd itt rendel magának monoklit, az mégis csak más. Addig pedig kapaszkodjék belém. Nem fog elbotlani, majd én vezetem.

Erik most már érezte, hogy idegenben van és hogy a kis szakállas izraelita hatalmába került. Szó nélkül engedelmeskedett hát és kedvetlenül zsebretette a szemüvegét.

De mikor az előcsarnokba értek, ijedten hőkölt vissza. Homályos szemével tarka-barka, elmosódott tömeget látott, amely barbár dühvel vetette rá magát.

Nők voltak, különféle életkorúak, a hosszú várástól kivörösödött orral. Albumokat, papirlapokat tartottak -110- elébe, némelyek mohón feléje kapkodtak, sőt akadt egy, aki a kar-izmát is megtapogatta. Az impresszárió elégülten mosolygott és imponáló hangon kiáltotta:

– Hölgyeim, a mester most fáradt a hosszú utazástól. De délután, öt órakor, a Ritz-szállóban… A viszontlátásra.

Gyorsan betuszkolta a művészt egy kocsiba. A hölgy-raj egész az autóig utána rohant szörnyü zsibajával. Amikor megindult a kocsi, szegény művész ijedten kérdezte:

– Ez már az én dolgom volt. A lapokban elhelyeztem néhány napihírt, amelyek beszámoltak róla. hogy hány nőt szöktetett már meg a maëstro, hány grófnő utazik mindenüvé utána és hány női levelet olvas el naponta a titkárja. Ez elég volt.

– Hogy merte ön ezt tenni? Mit fog ehhez szólani a feleségem? És a leányom, a Käthe? Én mindig tisztességes ember voltam! Engem a családom nagyrabecsül!

Az impresszárió alig tudta megvigasztalni. Hogy ez nagyon fontos üzleti érdek, mert ha itt sikere lesz, Budapesten évenként legalább is húsz vendégszereplés biztosítva van. És a föllépti díjat bátran meg lehet duplázni, ha egyszer a nők kedvencükké avatják. Különben is a felesége úgyse fog megtudni semmit se. Egyáltalán, itt nem is tudják, hogy van már felesége. Sőt jó lesz, ha ő se emlegeti.

– Mit? Hogy letagadjam a feleségemet? – kiáltotta elszörnyedve Erik, mert nagyon szerette a feleségét.

– Nem kell letagadni… Isten ments! Csak nem kell eldicsekedni vele. Az ilyesmi nem jó benyomást tesz. Rontja a sikert.

A szálloda kapujában ugyanolyan tolongáson kellett átvergődniök. Mintha csak ugyanazok a nők lettek volna. Ugyanazok az autogramm-rimánkodások és „jaj de édes!“-ek. De most már Erik kevésbbé találta ellenszenvesnek mindezt. Kezdte megszokni a füle.

Megfürdött, átöltözött és az impresszárió elvezette az étterembe. Amint belépett, mintha egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre megszakadt a kések-villák -112- csörömpölése. Halk susogás kelt körülötte, megcirógatta, csiklandozta, mintha szénsavas fürdőbe lépett volna. Kék és barna (de többnyire barna) szemek makacsul rátapadtak, végigfürkészték, minden mozdulatát elkísérték, úgy hogy eleinte enni sem tudott. De aztán a jófajta bor bátrabbá tette, jobban állotta már a nők tekintetét, olyikkal még szembe is nézett és valami jó érzés kezdett végigbizseregni rajta.

Ezt el is röstelte egy kicsit és amikor visszament a szobájába, elhatározta, hogy vezeklésül mindent megír a feleségének. Belé is kezdett levelébe és fölháborodottan kezdte leírni a budapesti nők szemérmetlenségét, amellyel egész a szállóbeli szobáig elüldözik a szegény idegen embert. De még a felében se tartott, idegesen eltépte a levelet. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fölháborodása nem egészen őszinte és hogy nem érzi éppen rosszul magát ebben az állapotában. A bor is fűtötte, az erős szivar is kábította, aztán elvarázsolta a szállodai szobának titokzatos romantikája, amelynek mindig varázslatos ereje van a papucshősökre, ha nehánynapos özvegységhez jutnak. A titkár belépett hozzá a másik szobából:

– Szegény nők hűségesen várnak odakünn. Hajlandó a mester meghallgatni őket?

Legelőször egy tizenhat-tizenhét éves leány jött be. Hogy szép volt-e? De bizony szép, Leipzigban sohse láthatott ilyet Erik mester. Keze-lába apró volt, csipeje gömbölyü, válla keskeny és finom vonalú. Erik szeme pislogott a gyönyörűségtől, ahogy ránézett. Szegény leánynak nagy izgalmában hangtalanul járt a szája. Csak tartotta maga elé az albumot autogrammért. A művész belefirkantotta a nevét, aztán megfogta a leány két kezét.

Magához rántotta a leányt, aki hirtelen rémülettel, utálattal sikoltani kezdett. Erik mester ijedten eleresztette a kezét, a leány pedig megvetéssel mondta az ajtóig hátrálva:

Kitépte az albumból az autogrammot, apró darabokra szaggatta és oda dobta a szőnyegre. Aztán kiszaladt egy kis sírással a szemében. Erik arra sem ért rá, hogy szégyenkezzék, – már jött a másik. -114-

Negyvenöt éves lehetett, szegényes cifrasággal öltözködve, rikítóan kifestve. Az ajtóban megállott, furcsa kalapja alól kuszán hullott ki kopottas haja, két karját széttárta és drámai mozdulattal odakúszott a művész elé.

Megragadta Erik kezét, nyálasan csókolgatta, két térdét átölelte és eközben ajkáról csak úgy zuhogott a szerelmes szavak áradata:

Erik szabadulni szeretett volna ettől a ragacsos odaadástól, irtózva bukdácsolt ebben a vadul előkelő hínárban és végül is (mert erős ember volt) fölemelte a nőt és gyöngéden kitette az ajtón. Kimerült volt utána, mintha egy óriási hüllővel birkózott volna.

Aztán megint gondosan öltözött, tisztára mosdatott leányka lépett be. Erik már okult a tapasztalatain, barátságos mosollyal átvette az albumot, beleírta az autogrammját és finom mozdulattal visszaadta. A leány kecsesen pukkedlizett, halk rebegéssel megköszönte és már futott is örvendezve zsákmányával az ajtó felé, mint ahogy a fecske szokott sietni, ha egy kis lepkét sikerül elcsípnie. Az ajtóból mégegyszer visszanézett -115- Erikre annyi szerelemmel, rajongással, hogy a művész megint elvörösödött. Hanem aztán eltűnt az ajtó mögött gyorsan.

Az a nő, aki ezután következett, harminc-harmincöt éves lehetett. Hatalmas nő volt, alig alacsonyabb Eriknél. Széles melle volt, mint egy birkózónak, vastag szemöldökét fenyegetően ráncolta össze. Energikusan odalépett Erik közelébe, végignézett rajta hosszan, aztán megvetően mondta:

Erik mester meglepetve kapta föl a fejét és valami értelmetlenséget próbált hebegni válaszul. De a nő keményen szemébe nézett és úgy folytatta:

– Én felőlem lehet szép, én felőlem lehet nagy művész, én nem vagyok olyan, mint azok a többi nők! Nem édesem! Bennem csalódik!

Erik zavartan nyugtatta meg, hogy eddig sem volt rossz véleménye őnagyságáról, de a nő könyörtelenül félbeszakította:

– Megalázom, meggyötröm, a lábam előtt fog fetrengeni, de engem nem fog megkapni! Tudja? Én hű vagyok az uramhoz! Ezt akartam megmondani! Hogy én tisztességes nő vagyok, nem mint azok a céda pesti nők, akik… fuj! -116-

Ő is kiment és Erik mester megmondta a titkárjának, hogy több nőt ne eresszen be máma. Aztán leült, hogy megírja feleségének a levelet, amit félbe hagyott az előbb.

Te is szenvedsz, fiam?

Aki csak rájuk nézett a terraszos vendéglőben, mosolygott és vidáman csillogó könnyréteg lepte el a szemét. Arcban, mozdulatban, nézésben apa és fia megdöbbentően hasonlított egymáshoz és annyi szeretettel ültek ott, mintha egyik a másiknak tükörképe lett volna. Pedig a fiú még csak tízéves, síma arcú gyermek volt, az apa szakállába pedig már sűrűn keveredtek az ősz szálak.

Minden falattal versenyt kínálták egymást és egyik a másiknak a falatjával élvezett. Ha beszélgettek, egyiknek a szava mintha egyenest a másiknak a lelkébe röpült volna és ha hallgattak, egymásra néztek és ok nélkül összenevettek. Nem tudtak betelni annak az örömével, hogy ilyen szépen együtt lehettek. Az apa töltött egy ujjnyit a borosüvegből a fiú poharába:

– Csakhogy nem lát ám! Azt akartam, hogy most néhány napig egészen egyedül legyünk. Együtt, – mi ketten. Hiszen alig is vagyunk együtt, – édes fiam!

– Az élet nem olyan könnyű dolog… te ezt most még nem tudhatod… Node most nincs semmi baj, úgye? Most miénk a világ! És milyen szép a világ! Nézd a tengert! Mint egy nagy, suhogó, selyem uszály!

– Jó, hogy nincs itt anyuka. Ő most mindjárt új ruhát csináltatna belőle!

Félszemmel az apjára pislantott, hogy van-e sikere -119- a viccének. De nem volt megelégedve a sikerrel. Apja elmerengve, komolyan nézte a fehérvitorlás bárkákat.

Elindultak a tengerpart felé. A villák erkélyein virítós ruhájú nők lustálkodtak, mint a tikkadt délszaki virágok. Amint véletlenül az egyik erkélyre pillantott, az apa zavarodottan nyúlt a kalapjához és az erkélyről feketehajú, telt idomú szép asszony viszonozta mosolygós fejbólintással a köszöntését. Az apa szinte kíméletlenül rántott egyet a fia kezén és így nógatta gyorsabb menésre, mintha valami nagy veszedelem elől menekültek volna. Szót sem szólt, amíg a csónakokhoz lelépkedtek, csak néha csapott egyet-egyet idegesen botjával a kőlépcsőkre. A finom ösztönű gyermek aggodalmasan megkérdezte tőle:

De hiába tiltakozott, a fiú tudta, hogy most már a csónak himbálózhatik, delfinek ficánkolhatnak, – mára vége a pompás mulatságnak. Belenyugodott sorsába, diszkrétül meghúzódott a csónak párnás ülésén és a part fehér villáit nézegette. Az apa pedig kedvetlenül -120- gondolt rá, hogy talán a legokosabban tenné, ha még ma este tovább utaznék innen az első vonattal.

Nyugalmas, bölcseséggel és lemondással megépített multjának egyetlen fájdalmas emléke volt csak és az is éppen itt talált rá. Amikor Margit egy napon széttépte azt a jövőt, amelyet meghitt közösségben együtt szövögettek, azt hitte, hogy sohsem fogja kiheverni ezt a csapást. Nemcsak csalódottnak, de megalázottnak is érezte magát, mert azt látta, hogy az imádott leány milyen könnyű szívvel cseréli föl az ő nagyratörő reménységeit egy pénzes zsák pozitivumával. Sokáig azt hitte, hogy most már végkép kifosztva áll a jövője előtt, amelyhez sem kedvet, sem bizalmat nem érzett többé. De aztán lassankint kigyógyult ebből a betegségéből. Úgy történt, mint ahogy rendesen történni szokott. A fellengős ábrándok helyett megjöttek az érett férfikorral a szerény megalkuvás sikerei. Katedrát kapott az egyetemen és a katedrával együtt annyi munkát, hogy éppen elég volt egy emberéletre. Megnősült, házassága boldog volt, vagy legalább is nyugodalmas, fia született, aki szabad gondolatainak, elérzékenyüléseinek egyetlen tárgya lett. Tisztába jött az életével, mint egy könnyű matematikai föladattal, amelynek eredményét, megoldását csalhatatlanul látja maga előtt. Most pedig… egyszerre melegíteni kezdték a szívét azok a keserű könnyek, amelyeket valaha Margitért -121- hullatott és újra az élet kinullázott prédájának érezte magát. Mint a túrista, akit meredély riaszt vissza az egyik úttól és más, kényelmesebb úton ballag tovább. Most úgy látta, hogy hiábavaló volt eddig megtett útja. Az a másik út, amelyet félbeszegett, sohasem fogja elhagyni vádoló kísértésével…

Szégyenkezve riadt föl. Ez a kis lelki kirándulás csúnya árulás volt a fia ellen. Reszkető kézzel megsimogatta a gyermek haját.

– Hát jól van, fiacskám, menjünk ki a partra. Ott sokkal jobban eljátszadozhatsz… Voltaképpen ez a csónakázás nem is mulatság. Az ember rab egy pici dióhéjban. Még csak meg se mozdulhat az ember. Sokkal jobb lesz odakünn.

A parton tiszta ruhájú gyermekek játszadoztak, míg bonne-jaik a padokon szunyókáltak. A fiú gyámoltalanul álldogált mellettük és sóváran nézte a játékukat. Az apa tréfásan ráförmedt:

Könnyes, ellágyult szeretet fogta el; eszébe jutott, hogy ő is mindég ilyen bátortalan, tartózkodó volt. Az ilyen emberek csak szenvedni tudnak ebben a kíméletlen világban. -122-

A fiú észrevétlenül elelegyedett a játszó gyermekek közé. Egy hétéves leánykával különösen összebarátkozott. Félreálltak, dobálták egymásnak a nagy színes lapdát és sűrűn fölhangzott a fiú tiszta kacagása. Ritkán szokott a fiú kacagni, azért volt olyan édes a hangja, mintha valami nagyon féltett, drága hangszer szólalna meg.

Mikor elindultak a hotel felé, a kis leány hozzájuk csatlakozott egy darabig. Helyes kis bábú volt, kurta fehér ruhácskájában, kigöndörített fekete hajával, amely hosszú tincsben lógott le két oldalt a füle mellett. Az apa megveregette kis kezét és megkérdezte tőle:

Az apa hirtelen kiejtette a kezéből a kis leány kezét. Az „Ő“ leánya! Valóban, tökéletesen hasonlít is hozzá. Csuda, hogy rögtön föl nem ismerte. Elbúcsúztak és a fiú lelkendezve kiáltotta a leány után:

– Igazán, apuka, úgy örülök, hogy összebarátkoztunk!… Nagyon jól el lehet véle játszani!

– Hát akkor nem utazunk el. Itt maradunk és holnap megint játszhatsz véle. Meg vagy elégedve?

– Nem, de… már egészen nappal van… Tessék nézni a napot, már milyen fönt van!…

Reggelizni is alig birt a fiú. Szinte vonszolta az apját a tengerpart felé. De ott aztán csalódottan sóhajtott föl:

Leültek egy padra, – várni. A fiú nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra és az apa édes kínnal átérezte mindazt az aggodalmat, ami a fiú kis szívében sajgott -124- mostan. Mintha ő várna a randevúra; mint egyszer… valamikor. A fiú panaszosan nyögte:

A pálmák között néhány fehérruhás fiúcskával ott játszott a kis leány. Fekete haja libegett utána, amint ugrándozott.

– Nem megyek! Nem szólok hozzá! Ha nem jön, hát maradjon!… Menjünk el innen, apukám! Menjünk el!

Komoran elindultak a hotel felé és e pillanatban az egész világegyetemben nem volt még két lény, aki ilyen jól megértette volna egymást.

Feleségem, a Zsuzsi.

Hiába gyújtották föl a családi tűzhely sarkában a hazafias lelkesedés mécsesét, hiába beszélgettek megilletődött hangon a kis családi asztal körül, hogy ami történt, e nagy időknek szent kötelessége volt; kitérni előle hitványság, de teljesíteni köznapi, magától értetődő dolog. De amikor első este betoppantam a kaszárnyából a közlegényi „komisz“-ban, egyszerre veszélybe került ez az ünnepi hangulat.

Hiszen a bluz még csak megjárta volna. Egyik tapasztalt bajtársam megnyugtatott, hogy száz fokra hevített vízben a rozsdaszínű zsírfoltok kifőnek, vagy legrosszabb esetben a kisebbséget alkotó kék alapszín összeolvad vele. De a nadrággal már igazán baj volt. A nadrág a bélésen levő kincstári bélyegző szerint a múlt század nyolcvanas éveiben készült hajtó honvéd számára. Tehát a szabó úgy szabta, hogy a szára a csizmába tűressék. A bakancsig terjedő deficitet egy -126- színes zsebkendővel takartam el. A feleségem, amikor meglátott, elképedve csapta össze a kezét:

– Édes lelkem, a parádés „extra“ csak annak való, aki a kávéház számára akar katonáskodni. Kényes extra ruhában nem lehet igazi buzgalommal a lövészárokba beléfeküdni, a harmatos gyöpre rátérdelni és a fröccsenő sárba keményen belétiporni. A jó katona a harctéren nem félti az életét és ehhez úgy kell treniroznia magát, hogy a gyakorlótéren ne féltse a ruháját.

Valószínűnek tartom, hogy a feleségem belényugodott ebbe a magyarázatba. De csakhamar ujabb lelki rázkódtatás érte. Vacsora után lementünk egy kicsit sétálni és a kapuban találtuk a szobalányunkat, a Zsuzsit. Kimenőt kért ma estére, de nem kapta meg; úgy segített hát magán, ahogy tudott. Ott állott mellette a földije, aki káplár a vártüzéreknél. Feleségem szigorúan nézett rá, én azonban a szabályzat utasítása szerint jobbkezemet kinyujtott ujjakkal a sapkám ellenzőjéhez illesztettem és fejemet katonásan feléje vetettem.

– Hja, ez így van, édes lelkem! Lehet, hogy én jobb író vagyok, mint ő, de viszont ő jobb katona, mint én. A karja edzettebb és nem remeg, amikor a puskát alátámasztja. Most pedig fontosabb a legdurvább muszkát találni el a rajvonalban, mint a legfinomabb nüanszot a kifejezésekben. Elég ideig urizáltunk ezzel a kis talentumunkkal. Majd eljön megint a mi időnk – talán.

Valószínűleg ez a magyarázat megint megnyugtatta a feleségemet, de azért a sétától szemmelláthatólag elment a kedve és azt indítványozta, hogy menjünk haza. Azóta hiába hívtam kávéházba, emberek közé, inkább otthon maradt. Látszott, hogy röstelli a rangomat. Egyszer ki is fakadt keserűen:

– Mégis csak borzasztó, hogy az egész hadseregben nincs egy ember sem, aki magának szalutálna!

Elhatároztam, hogy ezen az állapoton segíteni fogok. Elvégre, ha a nő hiú a férfijára, azt olyan respektálandó erénynek kell elfogadni, mintha a férfi rátartó, hogy ne tartsák anyámasszony katonájának. Egy vasárnapi ebéd után azt mondtam neki:

– Kérd kölcsönbe a Zsuzsi kimenőruháját és húzd magadra. Tán illeni is fog rád.

– Nagyon egyszerű. Ha én nem tudok neked való tiszti rangot kapni, hát szállj le te a szerény közlegényi nivóra. Meglásd, így is jól fogunk mulatni. Ha nem is a Gerbaud-nál, hát a vurstliban.

Fölragyogott a szeme; tetszett neki a dolog. Hamarosan elkészült az átöltözködéssel, magam is alig ismertem rá. A dereka rossz miderrel lehetetlen karcsúra befűzve, a haja kivuklizva, mint a drót, az arcára két piros folt föstve, – szavamra, olyan helyre szobalány lett belőle, hogy akár egy szakaszvezető is elvállalhatta volna. Az egyik kezében a zsebkendőjét szorongatta, a másikkal a kezemet himbálta, így mentünk végig az utcákon a liget felé.

Eleinte elfogódott volt; azt hitte, minden szem bennünket bámul, mindenki fölismer bennünket. De a tömérdek utcán rengeteg nép hömpölygött; mindenki a maga örömével foglalkozott, velünk bizony senki sem törődött. Néha egy-egy árván maradt bakának a tekintete megakadt a feleségemen, de az is csakhamar kifogástalan bajtársi szolidaritással hagyott békén bennünket. Jöttek a legkülönfélébb fegyvernemek, gyalogosok, huszárok, tüzérek, trének; aztán jöttek nemzetiszínű pántlikás „subá“-k, akiket még csak nemrég soroztak be és még nem vehették föl az uniformist; jöttek a „poros fülü“-ek, akik még csak ezután fognak a sorozó-bizottság elé állani. A feleségem elégülten -129- mustrálgatta őket. Igazán mondhatom, nem voltam a legutolsó köztük. Künn a bódék világában tökéletesen belékerültünk az áradatba.

A feleségem húzódozott, de én hátbavágtam katonás gyöngédséggel. Erre aztán beültünk egy libegő alkotmányba, amely Zeppelin-léghajót ábrázolt élethíven. Amint nekilendült a kerék, persze visított, ahogy tőle tellett. De ez ki nem rítt ottan; valamennyi hölgy, mind visított, – már csak az illendőség kedvéért is. A ringlispilen visítani épp úgy a nőiesség jele, mint ha az előkelő hölgyek szivaroznak.

Egy szőkehajú szobalány, aki a bakájával a mi léghajónkban ült, jóindulattal biztatta a feleségemet:

Bemutatkozás se kellett, szépen egy sorban haladtunk. A feleségem eleinte elfogódott volt, de lassanként neki is megoldódott a nyelve. A szőkehajú a nagyságákat szidta és a feleségem segített neki. Észrevétlenül -130- belémelegedett a diskurzusba, látszott rajta, hogy átérzi minden szavát és amikor észrevette, hogy figyelem, mentegetőzve súgta a fülembe:

– Nagyon intelligens… Manapság ritkaság ilyen intelligens szobalányt találni!

A nagy deszkaalkotmányban már állt a bál javában. Előbb leültünk egy korsó sörre, aztán magunk is beálltunk a táncolók közé. A szőkehajú is, kiki a maga párjával. Megforgattam a feleségemet amúgy istenigazában és ő boldog szemrehányással mondta:

Réztrombiták recsegése, szivarfüst, sörgőz, lábak dobogása sűrű atmoszférává keveredett össze; a feleségem lihegve mondta:

– Hát nem bánom, menjünk, de előbb fizesd ki a söreinket. Nem mondhatod, megdolgoztam érte!

Amint dukál, alányult a szoknyája zsebébe, kivette a keszkenőjét; annak a csücskébe volt a pénz belecsavargatva. Még sóhajtott is, amikor fizetett: -131-

A gázlámpák fénye alatt, összefogózkodott kezünket himbálva értünk haza. Szobalányunk, a Zsuzsi az előszobában szomorkodott és a feleségem ragyogó arccal mondta neki:

A tartalékos hadnagy úr hazajön.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Milyen jól esik hosszú, hosszú idő múlva újra azt mondani: „Tisztelt hölgyeim és uraim!“ Bizony künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. No mert conférence-okat ott is tartottam, kabarékat ott is rendeztünk. (Magyarok között a világháború is bajosan múlhatnék el kabaré nélkül.)

Ha tartalékba került az ezredünk, módunk volt rá, hogy kabarét rendezzünk a magunk elszórakoztatására. Mindig faluba szállásoltak el bennünket és ha a rusnyák kunyhók aprók is, segítettünk magunkon ahogy lehetett: egy kis időre kivettük a közfalakat, így aztán mégis csak teremhez jutottunk. (A gazda majd örülni fog, ha hazatér; az öregapjának se volt ekkora ebédlője!)

Persze nem én rendeztem, mert én akkor még csak zászlósi rangban voltam, hogy is érthettem volna hát az ilyesmihez! Egy százados volt a kabaré rendezője; -133- százados bizonyosan jobban ért hozzá, mint a zászlós. Meg is rendezte katonásan. Ha volt egy ügyes géppuskás hadnagya, aki jól tudott bánni a géppuskával, maga elé rendelte:

Hát a kis hadnagy aztán hegedül! Mert olyan a magyar katona! Mindent megcsinál az! De viszont könnyű volt neki hegedülnie, mert a százados úr a hallgatóságnak is kiadta a parancsot:

Hát azok hallgatták szegények. És kibirták. Mert olyan a magyar katona: mindent kibir az! Nekem is kiadta a parancsát a százados ur:

– Te majd időközönkint ki fogsz jönni és mindig mondsz egy viccet, amin a közönség nevetni fog.

Hát hiszen jól van, én elmondtam a viccet és a közönség dolga, hogy nevessen rajta. Mégis csak a közönségnek jutott a nehezebbik föladat!

… Szóval künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. Biz ott a nő nyugodtabb órákban is csak sóvárgásoknak, fölhevüléseknek, elérzékenyült visszaemlékezéseknek ábrándképe, amit a fedezék lakója szokott a szürke földfalra vetíteni tűnő tapétának. -134-

De ha nincs is nő, annál többet beszélgetünk róla és így esik sok szó arról a nemes mozgalomról is, amely Pesten indult meg és amelynek az a célja, hogy a női divat veszedelmes kidudorodásait megfékezze. Erről is kétféle vélemény van odakünn. A fiatalemberek, a kis hadapródok nagyon megnyugtatónak találják a gondolatot, hogy legalább boldogabb vidékek aszfaltján vannak még divatos színekben pompázó sikkes nőcskék, akiknek divatos szoknya-ráncaiban frivol ígéretek susognak és akik úgy tipegnek huncfut csizma-cipellőjükben, hogy a leglassúbb járású vágy is utolérje őket.

De hiszen szerencsére ezek a kidudorodások csak kivételek. A nők maguktól is észre fogják venni, hogy künn a harctéren tűzben, vérben, szenvedésben az ő boldogabb jövendőjük is kovácsolódik. Látni fogják, hogy a hirhedt pesti tűzhely, amely már-már egészen kivetődött a kávéházakba és még annál is kijjebb az utcára, – ez a tűzhely háború után ismét a szentek szentélye lesz, melyben a nő kerül a trónusra. Mert aki férfi a harctérről visszakerül, aki azt végigcsinálta, az mind szelidebb, szerényebb lesz, a már-már lenézett polgári örömökhöz ragaszkodóbb. Haza fogja húzni ábrándképe: a tűzhely fehér galambja; fájdalmas lenne hát, ha fehér galamb helyett exótikus tarkabarka madárkát találna, – egy olyan jómadárkát. -135-

Elég, ha a nők csak egy pillantást vetnek oda, ahol férjuram él, harcol, szenved. Fizikailag oda nem mehetnek, épp ezért invitálom meg őket egy kis lelki utazásra. Gondos és járatos kalauz leszek.

Sátoraljaujhelyen, Stryjen át Staniszlóba visz vonatunk. Ott átszállunk egy hadivonatba, Bucsacsig megyünk. Innen már csak szekeren mehetünk tovább, míg végre elérkezünk oda, ahonnan már nincs tovább. Ez már a harctér.

Különös látnivaló bizony nem igen van rajta. Fátlan, lapos dombok, a leégett falvak a völgyekben látatlanul lapulnak meg. A dombok taraján keskeny földtúrás; ez a nevezetes rajvonal.

Itt gyorsan beugrunk a futóárokba, amely cikcakosan vezet a rajvonalhoz. (Azért cikcakosan, hogy a golyók egyenes útja végig ne söpörhessen rajta.) Kétezer lépés mulva egy másik árkot találunk keresztbe; ez a százméteres állás, amely a tartaléknak készült. Aztán még egy árok, ez a húszméteres állás. Aztán összekötőárkok kúsza szövevényén átvergődve beérünk még egy árokba: ez a lövészárok. Itt-ott egy-egy unott arcú figyelő őrszem áll a mellvéd mögött és néha el-elsüti a puskáját, mert szembe véle egy orosz figyelő őrszem áll ugyanígy, aki szintén unja magát, egymást unják… szóval folyik a világháború.

A tartalékos hadnagy úr, a szakaszparancsnok úr -136- ott alszik a fedezékében. Alacsony odu a lövészárok falába vájva, sátorlapból az ajtaja, de a tartalékos hadnagy úr roppantul büszke rá. „Európai kényelemmel rendeztem be“ – szokta volt mondani, mert egy deszkapolc is van a falába illesztve néhány könyve számára.

Délelőtt tíz óra, a tartalékos hadnagy úr jóízűen alszik, mert éjszakai szolgálata volt. Az orosz gránátok ugyan sűrűn járnak, de ez nem zavarja, mert Pesten is udvari hálószobája volt és megszokta a klopfolást. Ruhástól van belébugyolálva a pokrócaiba, csak az arca látszik ki és az arca boldogan mosolyog, mert az édes álom messze elcsente a tartalékos hadnagy urat a rajvonaltól. Messze hátra, haza Budapestre. Otthon van a dolgozószobájában és a szép emlékképeken éldeleg. Itt a karosszéke… itt az íróasztal a félbehagyott aktákkal… itt a felesége…

A küldönc felébreszti, hogy a századparancsnok úr hívatja. A századparancsnok úr tudtára adja, hogy kétheti szabadságot engedélyezett neki a hadtest. Jaj! Nagyot kering egyszerre a világ a tartalékos hadnagy körül.

János eszeveszetten dobál be néhány rongyot a hátizsákba, nyakába csavarja a pokrócokat, aztán… Szervusztok fiúk! Megyek haza! -137-

A tartalékos hadnagy úr beugrik a futóárokba, hej de sokkal lázasabb a lelke, semhogy követni tudná a futóárok cikcakos görbületeit. Kiugrik a mezőre.

– Ne félj, János, ha lőnek is, bennünket le nem lőnek, hisz szabadságra megyünk!

– Ugyé János, mindíg mondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazamegyünk, János!

Kiérnek a köves országútra. Köves ám a mappán, de fenékig sár Galiciában. Maraszthatja a konok sár, húzza ám, mint a sikló alsó vaggonját a drótkötél, húzza előre az ábrándkép… itt a karosszék… itt az asszony…

A nyomorult szekérre rákerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy úr, meg a János. Háromszáz szekér baktat előtte, a sár is fogja a kerekeket, de…

Aztán délre odaérnek Bucsacsra. Itt már indóház is van. Az igaz, hogy leégetve. A banhófkommandáns azt mondja, hogy éjjel egykor indul a vonat.

– Semmi az, János! Ezt majd csak kivárjuk! Nem igaz, János?… Hanem egy konzervát hozhattál volna mégis! De nem baj, majd eszünk odahaza. Amit az -138- asszony főzött! Majd meglátod, János, az mégis csak más!

Begöngyölközik a pokrócokba, künn fekszik a hóesésben, de nem fázik, nem éhezik… itt a karosszék… itt az asszony…

Éjjel egykor aztán előáll a huszadik század csodás technikai alkotása, a gőzös. Csodás szerkezet! Elől füstöl és hátul is megy néha, ha le nem marad. Marhaszállító-kocsik vannak hozzáragasztva. Az egyikbe fölkerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy és a János.

– Ugyé János, ez mégis csak nagy dolog! Egész jó szoba és alul mégis megyen!

Bucsacstól Sztaniszlóig hatvan kilométer, de ez a csodavonat mégis megteszi tizenkét óra alatt. Ámbár a tartalékos hadnagy úr észre se veszi. Ő folyton egyet lát: itt a karosszék… itt az asszony.

Sztaniszlóban egy kis formalitás a banhófkommandánssal. Alig egy félnapi várás, aztán már Stryjbe mehet. Stryjből Sátoraljaújhelyre ér reggelre. Óh, ez már más világ! Itt már igazi gyorsvonat van, Pullmann-kocsikkal, étkezővel.

– Ne félj te attól, János, hogy nekünk nem jut hely rajta! Dejszen elülünk mi az ütközőjén is hazáig. Ugyé János! Mi az nekünk, János!

A folyosón mégis akad egy kis állóhely, a tartalékos -139- hadnagy úr arcát odaszorítja az ablaküveghez és néz… néz egyre. Nézi az áldott szőlőhegyeket, a nevetős kolnákkal és a szívébe nyilallik:

Neki fáj ez a gondolat, mert ő ott volt azon a télen a Kárpátokban… Aztán nézi a magyar síkságot és a fehérre meszelt magyar házakat.

Szédül a tartalékos hadnagy úr, úgy siet véle a vonat… már látszik is Budapest… ott a keleti pályaudvar… itt a gumigyár… a gumigyárnál megáll a vonat. A gumigyárnál mindig megáll a vonat!

De hiszen semmi az az egy-két óra, beérkeznek mégis, egy kis formalitás a banhófkommandánsnál, aztán:

– Két kilométer, ezt csak megtesszük gyalog is! Mi az nékünk, ugye János!

És megindul a két idetévedt vadember. Elől a tartalékos hadnagy úr, mögötte a hátizsákkal, pokrócokkal megrakodva a János. Sürög a mindennapos élet az utcákon, de nem látja azt a tartalékos hadnagy úr. Óh őt láthatatlan érző szál húzza haza… itt a karosszék… itt az asszony. Most a házhoz érnek. -140-

– No János, roham a negyedik emeletre! Hisz a Kárpátokat is megjártuk mi! Igaz-e János!

– Ugyé János, megmondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazaérünk, János! Itthon vagyunk, János!

– Jaj a nagyságos úr! Jaj de meghízott! Jaj, de lefogyott! Jaj de örülök! Jaj de fog örülni a nagysága is!

– Hej – mondja a tartalékos hadnagy úr, – hej! Hej de ronda önző ember lett belőled a harctéren! Még első pillanatban majdnem megvádoltad azt a szegény asszonykát, amért egy kicsit elment hazulról! Táncsak nem kivánnád, hogy örökké a négy fal között éljen szegényke? Táncsak elmehet olykor egy kis levegőre? Egy kis Gerbeaud-levegőre?… Hiszen azért ő is szenved! Bevülről szenved!

Sebaj no! Befelé indul a tartalékos hadnagy úr. Durva bakancsában, egyenetlen talajhoz szokott lábával ugyan vigyáz a sima parketon. Aztán ott a kedves szobája! Itt a karosszék… itt az… azazhogy az asszony nincs itt. Az bizony ott van a cukrászdában. Hiszen tudja a hadnagy úr, hogy semmi jogtalanság se -141- történt, de mégis úgy érzi, mintha valami nagyon jogos illetékétől ütötték volna el. Elesett egy örömtől, ami ugyan dukált neki.

Elindul, kicsit bizonytalanul megy az utcán, a házak tövéhez lapul és furt azt számítgatja, azt nézegeti, hogy ha a golyók a házak fölött balról jönnek, akkor a tulsó oldalon vágódnak be. Egy nagy futóárok neki az Andrássy-út.

Odaér a gyönyörű Gizella-térre… Hogy fog örülni az asszony!… Kezét ráteszi az ajtó kilincsére… aztán az ajtó tükörablakában meglátja egy másik világ nem idevaló teremtményét… Ruhája rongyain még ott van a Kárpátok tavalyi agyaga… a köpenyege alul cifrára körülperzselve, mert bizony sokszor szenderedett el a tartalékos hadnagy úr a tábortűz mellett lábát melengetvén, fejét fagyasztván… arca borostás, haja elvadult…

– Ej be csúnya, csúnya ember lett belőled! Aztán még így akartál bemenni abba a finom terembe! Nohiszen szépen kompromittálhattad volna a szegény asszonykát!

És mivel az eldurvult külső mögött alapjában véve gyöngéd lélek a tartalékos hadnagy úr, elhatározza, hogy künn fogja megvárni. -142-

Autók… fogatok… finom jövőmenők… és ez az elegáns tenger eltolja őt, mint a szemetet. Harcos szürkeségével behuzódik a kapualjba, beleolvad annak a szürkeségébe, csak a két szeme világít kifele, az ajtó felé…

Este van. Kigyulnak a lámpák. Nyílik, nyílik már az ajtó! Jön az asszony! Óh még sokkal szebb, mint amilyennek ezerszer megálmodta. Érzi, hogy most szét kell tárnia a karjait, oda kell rohannia, örömmel sírva… de… de… két fiatalember van mellette… olyan elegánsak… olyan derüsek… és neki az öröme is olyan könnyes… olyan maszatos…

És elindulnak elől ők hárman és a tegnapi operett-előadásról csevegnek. És mögöttük a falhoz lapulva egy sompolygó árnyék: a tartalékos hadnagy úr.

Anusa urileány lesz.

Olyan titokzatosan szép volt ez a darabka föld a csúf agyagos Galiciában, mintha valami tündér ejtette volna ide a retiküljéből. Messziről elvadult erdőnek látszott, amely sűrűn beborította a lapos dombokat és völgyteknőket, de amint közelebb ment az ember, egyszerre megszínesedett a lombok egyforma sötétsége. A poétikus nyirfák, előkelő fenyők, finom gyertyánfák és izmos tölgyek között szinte vadon nőtt hatalmas terebélyes fává a cseresznye, alma, körte. Eleinte tán még azt hitte volna az ember, hogy mindez csak úgy isten szent nevében terem a darazsak, erdei madarak és mókusok gyönyörüségére.

De aztán ha gondtalanul andalogva tovább bolygott, váratlanul egy-egy tágas tisztásra bukkant. Négyszögletü térség volt ez, mogyorócserjék sűrű sövénye övezte és a cserjék katonás rendje elárulta, hogy ezt -144- már nem a természet szeszélye remekelte ide. A tisztáson haricska, zab, burgonya, rozs volt elvetve szép egyforma kockákba és az egyik szögletben a lombokhoz lapulva szalmafödeles kunyhó rejtezkedett.

Az utolsó hajszálig, azaz hogy szalmaszálig egyformák voltak ezek a kunyhók, mint ahogy egyik gubacs olyan, mint a másik. Mintha e kunyhók is a föld önkényes termékei lettek volna. Agyaggal betapasztott sövényfalu épületek voltak, szép fehérre kimeszelve. Közepütt nyilt az ajtó a keskeny pitvarba, amelyből jobbra-balra egy-egy szoba nyílott.

Aki itt lakik, annak ugyan nincs nagy szüksége a külső világ emberi társadalmára. A házát fölépíti a maga erejéből, kis földje ellátja élelemmel, a tehene tejjel, a tyúkja tojással. A len és a kender sűrű kévékben lapul a ház falához, jó melegen tartva a szellős szobákat. Ebből az asszony elnyűhetetlen fehér vásznat készít, ami az egész háznépet ellátja ruhával, télre-nyárra egyaránt. Mert nyáron úgyis meleg van és télen ki bolond künn járni, amikor a kemence padkáján kuporodhatik. Mikor fölépíti a házát, ellátja magát annyi olajnyomatu szentképpel, amennyivel körül rakhatja a két szobát. Egyéb ipari termékre aztán nincs is szüksége e rövid földi életben.

Aki itt lakik, annak dolga se sok van. Burgonyából, haricskából, rozsból csak annyit vet el, amennyire -145- szüksége van, a szilva, mogyoró, alma magától terem, a tyúkok maguktól tojnak, a tehén magától is leadja a tejet. A ház asszonyának se sok a gondja a konyhával. Reggeltől estig sül és fől kifogyhatatlanul a parázson a krumpli és a haricska-pép. Azonkívül ősszel csak ki kell menni a gyümölcsfákhoz és kész a menű főzés nélkül.

Nincs istennek jámborabb teremtése e népnél; majdnem egy módban él a földjén a barmával, baromfiával. Sohasem jutna eszébe, hogy akár egy csirkének is elmetsze a nyakát és faekéjével inkább simogatja, mint fölsebzi a földet, hogy kenyerét megkapja tőle.

Ez a sok szétszórt kunyhó a térképen közös falunak szerepel, de itt az egyik tisztáson talán nem is tudnak a másikról. A családfa az agyagkemence melegénél bőven termi a gyümölcsöt, akár a vackor; társaságért nem kell hát a szomszédba menni. Évente kétszer-háromszor csizmát húznak és elmennek az alacsony fatemplomba, amelyben gyertyák égnek és aranyozott papírdíszek lógnak a gerendákról. Itt kiéneklik hálájukat a jó istennek, aki az életet megteremtette. Ezért az életért elég szép tőlük ennyi is.

Néhány hónap óta erdős világuk néhány új hanggal élénkült meg. A seregélyek, szarkák, baglyok és vadméhek hangjába a szomszéd dombok felől ágyúk -146- tompa puffogása és géppuskák kattogása keveredett. De hamar megszokták ezt is és olyan közönnyel vették tudomásul, mintha a szomszéd erdőkben egy úri vadásztársaság rézkürtön fújta volna a halalit.

Egyszer kozák járőr tévedt ide. A kozákok kihabzsolták a köpükből a mézet, megrakták tarisznyájukat krumplival, tojással és elmondották, hogy most háború van a világon, az orosz katonák föl fogják szabadítani a népeket.

Egyéb viharával el nem jutott ide a világháború. A hadak útjától félre esett ez a kis terület; a lombok csipkézete fölött a világ mind a négy tája felől piroslott az ég a fölgyújtott falvak tüzétől, de itt békés nyugalommal folyt tovább a mindennapi élet, mint ahogy ezer és ezer év óta folyhatott változás és fejlődés nélkül.

Talán a Hadisten ha véletlenül ide bekukkantott, visszahúzódott e szent berkektől, amelyek között nyomtalanul járt az Idő és száműzve volt a Történelem.

Egyszer a tüzérezredes, akinek ütegei a szomszédos dombokon állottak, erre lovagolt a segédtisztjével. Már akkor hetek óta állottak itt az ellenséggel szemben és alapos kilátásuk volt rá, hogy még hetekig fognak itt állani. -147-

Prager ezredes úr elragadtatva kiáltott föl, amikor az első kunyhót meglátta itt:

Az ezredes, mint a legtöbb katonatiszt, jámbor családapa volt, aki a csatazajból visszasírt vásárhelyi kis kertjébe, amelyben konyhazöldséget ültetett volt. Az ő szelid lelkét nyomban megkapta hát ennek a tájnak hangulata. Segédtisztje, Rüggy főhadnagy, kapott is az alkalmon, hogy megkockáztassa:

– Mindenesetre jobb, mint a fedezékben. És ha úgyis egyhelyben-maradás lesz, akkor talán egész bátran idehurcolkodhatnánk.

Még e délelőtt be is költözködött az ezredtörzs. A házbeliek kerekre nyitott szemmel, szótlanul nézték a jövevényeket és lázongás nélkül meghúzódtak az egyik szobában, míg a másikból fürge tisztiszolgák vitték ki a pajtába a butort, fölösleges lim-lomot és kirakták helyette az aluminium tábori ágyakat.

Az ezredes úr ezalatt a háztáját vette szemügyre. Parancsára gyöpágyakat rögtönöztek az udvarra, néhány fát, amelynek elhelyezése nem tetszett neki, egyszerűen odébb ültettek és nyirfából, sátorlapból, lombokból csinos filagóriát építettek tiszti étkezőnek.

A vacsorát már itt is ették meg. A szakács az ünnepélyes alkalomra kitett magáért és pirosra sült malacot -148- tett az asztalra. Lelke rajta, hogy hol szerezte. A szokásos palacsinta sem maradt el, sőt Rüggy főhadnagy egy üveg pezsgőt is csempészett az asztalra, pedig tudta, hogy ezért el nem marad az ezredes úr dorgatóriuma. Az ezredes úr gyakorlatilag megitta a pezsgőt, ha már éppen ott volt előtte, de elvben gyűlölte és rosszaló hangon mondta:

– Ejnye már mire való az ilyesmi? A pezsgő a legbűnösebb ital, csupa bolondságra csábítja az ifjúságot.

Az alkonyi világosság még szebbé tette a vidéket. A sűrű, párás nyári levegő összemosta az éggel a fák merev körvonalait, amelyek fantasztikus nagyra nőttek e távolságot mimelő fátyol mögött. Az erdő sötétjéből a nyirfák fehérsége úgy villogott ki, mint a fogak egy szép asszony szájából. A legyek, darazsak, szúró napsugarak elültek; a nyárnak csak kellemes balzsama maradt itt és kimondhatatlan jóléttel kenegette körül a vacsorázókat.

Nyiress őrnagy, az első osztály parancsnoka, aki békeidőben a maga giggjén szokott volt elhajtani a Gerbeaud-ba, szivarját foga közé szorította és székében kéjesen hátradőlve mondta: -149-

– Majdnem? Ej, ej, nem érdemled meg ezt a jó módot, ha még most is elégületlen vagy!

Rüggy főhadnagy úr szeleburdian egy „úgyvan“-nal járult hozzá, Berczi zászlósnak kigyulladt a szeme, de az ezredes úr tréfás szigorúsággal megfenyegette őket.

– Ezredes úr, alázatosan kérem, hiszen nem kell mindjárt erkölcstelenségre gondolni…

– Óh, én jól tudom, hogy ezredes úr kérlelhetetlenül a családi morál hive és ettől nem igen szokott eltérni, de…

– Sohsem! Mordizomadta! Nem „nem igen“, hanem sohasem! Értetted? Még csak az kéne, hogy ilyeneket halljon a feleségem, – a jó öreg!

– Kijelentem ünnepélyesen, ezredes úr, hogy én most nem úgy gondoltam a nőre. De magamon is tapasztaltam, -150- hogy napról-napra jobban elvadulok, elzüllök. A nő kell, akinek a kedvéért megborotválkozzunk, kikeféltessük a bluzunkat és lakatot tegyünk néha a szánkra.

– No az már igaz! Már rám is átragadott rólatok ez a stilus. Én nem tudom, hogy is fogok otthon leszokni róla!

– Tetszik látni? A férfi a nő kedvéért finomodott meg. Enélkül ma is a fákon mászkálnának, vicsorgó foggal beléharapnának egymás lábikrájába… Még az étel is jobban izlenék, ha ülne itt egy nő, akinek villahegyen odakínálhatnék egy válogatott falatot. Néha borzasztó vágyat érzek, hogy egy nő előtt gavallérosan kihúzzam magam, vagy reggel leszakítsak egy szál virágot és átnyújtsam neki.

– Hát ha csak nőt parancsol az őrnagy úr, akkor mindjárt itt is van egy! – mondta Rüggy főhadnagy.

Mindnyájan nevettek. Az almafára éppen most kapaszkodott föl a házigazda leánya. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, kenderkóc haja piros ronggyal volt lekötve, házi szőttes pendelye derékon zsinórövvel volt összeszorítva, egyéb ruhanemü aztán nem is volt rajta. Ámbár cipővel, harisnyával bátran fölért a sárréteg, amely a lábát takarta. Ügyesen fölmászott a fára, az egyik kiugró ágra letelepedett és szorgalmasan -151- kezdte eszegetni az apró zöld almákat, egyiket a másik után. – Vacsorázott.

Nyiress őrnagy komolyan megharagudott, hogy az ő rovására nevetnek. Bosszúsan dörmögte:

– Miért? – vetette ellene Rüggy főhadnagy. – Véletlenül egész csinos leány, tessék csak jobban megnézni! Azért hogy nincs divatosan kiöltöztetve!…

Odaszaladt a leányhoz, leszedte egyszerüen a fáról és ceremónia nélkül odavitte a társasághoz, mint egy ölebet. A leány se meglepett, se ijedt nem volt, hanem kíváncsian mosolyogva állott a tiszt urak előtt. A főhadnagy dícsérni kezdte, mint valami vásári kikiáltó.

– Tessék jól megnézni, hát nem nő ez? Nem visel midert, de épp ezért nem is ronthatta meg a termetét. Tessék megnézni a karját, direkte olyan finom, mint egy race-nőé. És tessék megnézni a lábszárát, -152- a bokáját. Milyen karcsú! Nincs rajta semmi fölösleges háj.

A leány egykedvüen türte, hogy fölemeljék az ingét és sorra tapogassák a lábszárát. Inas, edzett, érzéketlen volt az, mint az őzé. Még azon sem ütközött meg, amikor a főhadnagy tovább ment a magyarázgatásban:

– És tessék megnézni ezeket a kebleket! Ha ez sem női, akkor igazán nem tudom, mi az!

Megvizsgálták, megtapogatták a két kis halmot, amely hegyesen szökkent ki melléből. A leány aggódni kezdett, hogy talán azért mustrálgatják, mert meg akarják enni.

– Piszkos! Punktum! Nem tehetek róla, de nekem a nő csak selyemben és batisztban nő.

– Nohát akkor nagyon rossz gusztusod van! A nőkben úgyis megvan a hajlam a selyemhez, bársonyhoz, még csak az kell, hogy te biztatgasd őket! Hisz így se győzi az ember őket pénzzel!… Nem mondom, ez a leány gyakrabban is mosakodhatnék, de ami a ruházkodását illeti, azt nagyon helyeslem. Úgy is, mint családapa. -153-

– Ezredes úr kérem alázatosan, az őrnagy úrnak nem is olyan borzasztóul költséges a gusztusa. Hiszen ha csak arról van szó, egynéhány forintért már meg lehet venni egy teljes női toalettet. És ha azt ráadom erre a leányra, az őrnagy úr egyszerre bolondulni fog utána. Fogadni mernék.

– Erre ugyan adhatsz akármit! – felelte az őrnagy. – Chic kell ahhoz! Nincs benne kultura!

– Annyi kultura minden nőben van, hogy egy toalettet magára tudjon venni. És hogy melyikben van chic, melyikben nincs, az igazán véletlen dolga… Hány nő van, akinek valóban egyebe sincs, csak a toalettje. Se szelleme, se műveltsége, izlése is csak annyi van, amennyit a szabója elád neki. És mi szerelmesek vagyunk beléjük, földig hajlunk meg előttük és talán sohasem jönnénk rá egyetlen fogyatkozásukra sem. Megbolondít bennünket egy darab selyem, egy darab csipke!

Ez a beszéd fölötte tetszett az ezredes urnak és így ezen a témán nem lehetett tovább vitatkozni. A leány kapott egy darab csokoládét és ezzel szabadjára bocsájtották. Ugyan örült, hogy nagyobb baja nem esett.

Asztalbontás után, amikor az ezredes úr szokásos -154- esti százlépéses sétájára indult, a főhadnagy félreszólította a zászlóst.

– Te, Berczi, holnap korán reggel belovagolsz Zloczowra és vásárolsz mindenfélét ennek a leánynak. Valami csinos fehér bluzt, szoknyát, harisnyát, – különben rád bizom, hogy mit.

– Jó, jó! Csak délre itt legyen, addig pedig egy mukkot se szólj! Szép meglepetés lesz ebből!

Mikor lefeküdtek s fejükre rántották a pokrócot, a zászlós még sokáig föl-fölvihogott magában. A főhadnagy jelentősen pisszegett feléje. Ezek a gyerekek nem tudnak titkot tartani magukban. Ezek a gyerekek!

A főhadnagy huszonhárom éves volt, a zászlós most járt a huszadik évében.

A tüzér a háború arisztokratája, a művészete teszi azzá. A domb lejtőjébe ássa az ágyút és el nem lát odáig, ahová lövedékét küldi. Ő masszában intézi el az ellenséget, anélkül, hogy sebesültek hörgése, halottak némasága és az ütközetek sok szomorúságos részlete zavarná munkájában. Aztán ő időbeosztással dolgozik. Ha ködös az idő, ha alkonyodik, ő becsukja a boltot. És az ütközet hangversenyében mégis csak -155- övé a legöregebb hang. Mindig lovon jár, a holmija kocsin mindenütt követi. Ő előtte a háború olyan absztrakt vonásokkal megrajzolva terül el, mint egy vezérkari térkép. Ezért jókedvü fiúk a tüzérek, vagy amint a gyalogosok egy kis irigységgel mondják: finom tónus uralkodik köztük. A jó tréfához nemcsak idejük akad, de kedvük is.

Berczi zászlós pontosan bevásárolt Zloczowban mindent, amit csak tudott. Mindössze néhány hete szabadult föl ez a városka; néhány ügyes zsidó a félig leégett házakban hevenyészett boltot Lembergből hozott portékával.

Ő lepődött meg a legjobban, amikor a leányt új formájában meglátta. Fehér ingbluz volt rajta és bokáig érő sötétkék szoknya. Hallatlan fényüzés ezen a vidéken, ahol harisnyás női láb talán még sohasem taposta ezt a földet.

Most látszott csak, hogy milyen szép leány Anusa. Karcsú deraka, majdnem fiús csipője, finom inas bokája, széltől-naptól pirosas barna arca, fegyelmezhetetlen vad szöszke haja, tisztára egy kis arisztokrataleány volt, aki most hagyta abba a tennisz-partiját. Zavartan mosolygott, amint végignézett magán és nem bírt eltitkolni egy kis aggodalmat, hogy mi lesz még ebből a furcsa tréfából.

Estére díszes asztalt teríttetett Rüggy főhadnagy -156- és mezei virágot tétetett a srapnellhüvelyekbe. Nyiress őrnagy visszahőkölt, amikor az asztalnál ülve meglátta a leányt. A főhadnagy kifogástalan ceremóniával mutatta be őket egymásnak:

Még az ezredes úr is megcsípte Anusa kemény arcát, aztán a tiszt urakhoz fordult.

– Hanem aztán megmondom, hogy ne legyen disznóság a dologból, máskép nem megyek bele a játékba!

Hogy megnyugtassák, csak annál szertartásosabban bántak Anusával. Az őrnagy úr még a Kriegsschuléban szerzett orosz nyelvtudományát vette elő, hogy néhány finom bókot mondjon neki. A főhadnagy úr pedig könyökeit előkelően szétvetve rakosgatta a legjobb falatokat Anusa tányérjába. A zászlós szótlanul ült az asztal végén, néha ránézett a leányra, aztán hosszú időre lesütötte megint a szemét.

Odabenn a házban Anusa szülei és az apróbb gyerekek egy-egy fakanállal fölfegyverkezve ülték körül a ciberéstálat, Anusa pedig húslevest vacsorázott, csirkepaprikást és csokoládé-tortát. Sőt vacsora után az őrnagy úr egy üveg pezsgőt is kinyittatott és kifogástalanul -157- kecses mozdulattal kínálta oda a poharat Anusának. A főhadnagy pedig lelkesülten magyarázta:

– Tessék jól megnézni, milyen elegánciával tartja a poharat a kezében, mintha mindig ezt csinálta volna. A nőt époly kevéssé kell a pezsgőivásra tanítani, mint a vércsét az egerészésre!

Anusa lett az asztal királynője. Az ő kedvéért vidult az egész társaság, minden kis mozdulatát, fiatal szépségének minden kis részletét megbeszélték. Később, mikor bátorságra kapva, az ezredes úr bajuszát megráncigálta, a tiszturak fölállottak és úgy tapsoltak neki.

Már mikor ágyban feküdtek, még akkor is Anusáról beszélgettek sokáig. Végre is az ezredes úr volt kénytelen rájuk szólni:

Másnap délben az őrnagy úr egy virágcsokorral kedveskedett Anusának és halaványan elfintorította az orrát, amikor észrevette, hogy már a főhadnagy úr is hozott egyet. A főhadnagy úr savanyúan nevetgélt.

– Őrnagy úr, alázatosan jelentem… azt hiszem, hogy egyikünk csokra sem fog nagy kárt tenni -158- a kisasszonyban. Tessék megnézni a haját… az a szál virág ott a zászlóstól való.

Valóban könnyü volt észrevenni, hogy Anusa a zászlóshoz vonzódik a legjobban. Ha lóra ült a zászlós, ő simogatta a ló nyakát, ha megjött útjáról, elébe szaladt és sokszor órákig tudtak elsétálgatni és szorgalmasan, csodálatos elmélyedéssel beszélgettek. Pedig egyik sem tudott a másik nyelvén. Egyszer pedig ebéd után, hogy megmutassa Anusa, hogy milyen erős, birkózni hivta a zászlóst a zöld gyepre. Összeölelkezve, hajladozva dulakodott a két ifjú test és utána kivörösödve, kiizzadva nevetgéltek. Az őrnagy úr is fölugrott.

De a leány elszaladt és csak a ház ajtajából nézett vissza huncut vihogással…

A negyedik napon történt, hogy az ellenség megszökött az állásaiból és megjött a parancs, hogy azonnal nyomuljon utána az egész csapat. Az ügyes, gyakorlott tisztiszolgák néhány perc alatt összeszedték a holmit és fölrakták a szekerekre. Az ezredes úr a tisztekkel lóra ült, hogy csatlakozzék az ütegeihez. A telefonosok fölcsavarták a telefondrótot a hengerekre és a világháború bohémjei tovább indultak búcsú nélkül.

Anusa éppen a haját fésülte gyanútlanul, amikor mindez történt. Kiszaladt az udvarra, de már ekkor a lovasok elindultak volt. Csak a zászlós nézett vissza -159- utána és könnyedén mosolyogva egy csókot intett feléje.

Anusa egy nyirfának támaszkodva nézte az elmenőket, amíg csak el nem tüntek a mogyorócserjék mögött. De azután is úgy maradt, mozdulatlanul eltünődve.

Az anyja kikiáltott hozzá a kunyhóból, reggelizni hivta. Anusa bement, leült a cibere mellé és bemártotta a fakanalat a cseréptálba. De nem izlett neki az étel.