The Project Gutenberg eBook of A kőszivű ember fiai (2. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 286. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=5eFkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

EGY NEMZETI HADSEREG.

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Niebelungen-énekéhez?

Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bérczfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harczi riadó!

A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.

Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.

Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, a mit a belépő kapott.

Uri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, -2- zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

Egy ügyvéd ott hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelől Schwechatnál a kartács-záporral szemközt. A végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.

Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie: a római sánczokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hült ajkain.

A cistercita barátok kolostorából, három növendék kivételével, minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket uti élelemmel, mikor szekérre ültek. A mint a refectoriumba visszatérve, a honnmaradt kegyeseket megpillantá, sírva mondá nekik: ti gyávák, minek maradtatok itthon?

Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a birák; hisz nem volt senkinek panasza.

A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.

Még a rablók is megtértek. Egy hirhedt rablóvezér amnestiát kért magának s társainak és százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásaért elébb megérdemelt.

Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.

Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.

Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntődékké. Elfogyott s nem volt kapható a puskához való gyutacs. Voltak gyógyszerészek -3- a csapatoknál, kik papirosból készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harczban.

A szabadkai földnépe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek félmérföldre hordó «bácsi» nevű öreg ágyúját.

A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.

Mindenki testvér volt a trikolor alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.

A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel s tanították egymást hazaszeretetre.

Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.

Ha megverték a sereget, nem futott szerte-széjjel. Igyekezett ismét összegyülni s folytatni a harczot.

S nemcsak az harczolt, kinek fegyver volt kezében; harczolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Urhölgyek mentek sánczot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden uri lak a csatatér közelében.

A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és csillagnak.

S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harczról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett. -4-

Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyuja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyüjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdijra gondolni, ha nincs haza?

Akkor rányomtatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: a nemzet nagy úr, a mire az ráütötte a czímerét, az szent, az a mienk! És volt pénz elég.

A hadügyminiszter krajczáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő hadintendans mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse az ország pénzét.

És a midőn azt a könyszentelt kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy a minek kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s a minek fegyverré kell belőle lenni, abból fegyver lesz: és oda fog jutni bizonynyal, a hova küldve volt.

A kis fiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja!

Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.

A komáromi sánczokon tánczoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt. -5-

Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehúnyva.

Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök.

Győrnél lovasságot kergetett meg szuronynyal a 11-ik zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.

Losonczon egy táblabiró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.

Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel szemben a vitatott hidat, és győz.

Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül, – Branyiszkónál a hegy meredekének fel törnek át rajta, – Szolnoknál átúsztatnak az ellenség háta mögött a Tiszán! – Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel; – Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hol a folyamon hidat vert a kemény tél; ottmondják el: «eddig, és ne tovább!»

S végre, midőn ereje teljes összeségét egybegyüjtve, megáll a küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás s karjait kétfelé tárva, büszkén kiált ellenfelének: ide hát, mérkőzzünk össze!

S mikor az összemérkőzés után recsegve, ropogva minden izeiben, menekül ki az ellenfél karjai közül!

És a mi legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél: mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tízezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az ellent. Egy helyütt rendszeres álhirekkel kiemeli biztos helyéből az ellenfél hadzömét, másutt megelőzi -6- legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. A hol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg gyalogságát tova szállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a gazda is koplal.

Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!

A SZALMAKOMISSZÁRIUS.

Eltávozott vidékéből mint képviselő; és visszatért, mint alkormánybiztos és stabális tiszt!

Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy ő lesz ott a legnagyobb stratéga.

Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna utána.

Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti szinháznak volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a politikával soha. -7- Negyvennyolczban aztán, mikor elvégre még a kulisszák közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel foglalkozzék, a szelid férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy találta, hogy vannak, kik nézeteit meghallgatják. Mire nagy elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: «sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyű ez a politika!»

Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a hadi tudomány, mint az ember képzelné.

Ujoncz van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket. Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz, verekedő kortesek, kik önkényt elmennek szabad-csapatot alakítani. Ezek fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni kell. Pénz van elég. Zebulon számadást nem vezet róla. Tudja magáról, hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az a sok irka-firka?

Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reactionarius izgatók jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki s ellenszabadcsapatokat akartak toborzani. Azokat Zebulon combinált csapatmozdulatokkal delozsirozta helyükből, s kicsiny hija, hogy el nem fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.

Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.

Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön az ellenségre, mint a mennyit az hoz magával. Aztán ha lövöldöznek, iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, a hol meg nem lövik. A többi megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napoleonig. -8-

Most egész nap ki nem szakadnak a járó-kelők Zebulon kastélyából, mely fekszik egy felsővidéki falu végén.

Futárok, nyargonczok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, ujonczokat hozó birák és tudósítók.

El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében nehány órácskát tölthetni.

A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos mamának pedig még mindig migrainje van, és a mellett egész nap alszik, és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e circulus vitiosusban annál jobban hízik.

Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja, abból semmi sincs. A derék asszonyság épen nem olvas, annál a sajátszerű körülménynél fogva, mert nem ismeri a betüket.

Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt nagyságos asszonynyá lett volna, – (no mert hiszen minden nagyságos asszonynak kellett elébb valaminek egyébnek lenni) – tehát Zebulon úr tisztelt életpárja annakelőtte paraszt leány volt. Mondjuk ki igazán: szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni. Zebulon úr igen boldog házasságot élt s legalább azt a jót nyerte a feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől, kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.

Azért ő beszélt Bolingbroke herczegről is, és ötödik Fülöp spanyol király kegyetlenségeiről, a kiket a színpadról jól ismert. Színházba szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a sugóval olvastatják el a közönségnek, azután még a szinész is elmondja: nincs vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni. -9-

Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell magát a nagyságos asszonyi qualificatióra képessé tenni? E képességek között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A szenvedő arcz nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy migrainje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet a nélkül.

Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migraintől nem bir fenmaradni s korán lefekszik), még mielőtt definitive elaludnék, felkölteti magát vacsorálni s nagy idegizgatottsággal eszik három emberre valót.

Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős jellemü ember papucs alatt van: ez az erős jellemrajz kiegészítése. Odakinn a politikai harczmezőn szikla; odahaza vaj; az ellenség előtt oroszlán; a feleséggel szemközt gerlicze; az egész világ előtt nagyságos úr; – csupán az asszonyra nézve: «Te Zebi!»

Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy concret indoka is van; az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos úrnak meg meri mondani azt az igazat, a mit semmi más halandó nem mer, elhallgat. Az asszony pedig nem csak meri azt neki megmondani, de akarja is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Irni, olvasni nem tudott, de ha Zebulonnak leczkét kellett tartani, arra minden perczben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai oraculumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb mondatokkal, mint a hajdankor sybillái. -10-

A legkritikusabb pillanatok pedig azok, a mikben Zebulon úr azt a merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget hítt a házhoz.

Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentalis takarékosság, minélfogva semmiképen nem szereti a vendéget. Egyék minden ember otthonn. Istentelenség azt kivánni valakitől, hogy azért nevelje fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi lótásfutás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele együtt fenmaradni is kénytelen; a mikor aztán Anna úrhölgynek a szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.

Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért, mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes, valami tréfás, valami kiváncsiság gerjesztő újdonságot bocsát előre, s abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik jönnek? Hányan? és meddig maradnak itt?

– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába: üldözi engemet szerencse, akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak egész vármegyére kétezer ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal, plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél ő excellentiájátul, barátomtul Rideghvárytul; a hun kínálja nekem bécsi kormánytul -11- főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hat ezer forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás Bécsből, ki jár most mindenfelé. Már most mit cselekegyem? Melyiket elfogadjam? Pesti kormánytól? vagy bécsi kormánytól?

Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, a mi több; s erre az esetre már készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon csalatkozott; mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is alul volt, a mit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy: «nekem egyik sem kell!»

– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt; ha a mellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt kapni, a miben nem neked kell traktálni mást; hanem a ki hozzád jön, az hoz valamit? Látod, a főbirónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük az előtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem jönnek a paraszt asszonyok a kertbe, azt mondják, szabadság van már. Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben; mert nincs már, ki robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még háromszáz robot nappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk, kapálhatunk, s puczolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el kell menni a háboruba. Utoljára ott meglőnek s én magamra maradok ezzel a sok leánynyal. -12-

Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsánczolja magát a vendéglátás előérzett rohama ellen.

– Asszony; te azt nem érted. A mit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas politika.

– Mit nem értek én? Pattant fel Anna asszony. Értek úgy mindent, a hogy te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy mi a magas politika?

– Hát én meg is mondom, szólt Zebulon úr: magas politika az, hogy hogyan lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.

– Mert ne gondold, hogy én nekem valami nagy bolond passzióm volna hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni, prófontot süttetni: hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány, ott nem is kell cautió. A Laczko, ki szemeit vetette Adalgisara, épen kapta magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta Benő, ki írta szerelmes verseket Libussanak, most ujsagot írja Pesten; van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. A kit mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy herczegasszony. Tanítatunk fortepianóra is. Mindig neki szántunk valami nóbel partinak. Most parti itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam: régi nexusnál fogva kel neki Baradlay hazbul vőlegényt kapni. Öreg úr volt jó barátom. Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry kicseppent, Baradlayház -13- megváltozott. Egész világ lett liberalis, patrióta. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabbik Baradlay úrfit visszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte. Ostoba história. Akarta elvenni rossz kharakterű kisasszonyt. Nem engedett neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasítsanak, hogy régit elfelejtsen. Chariclea nagyon megtetszette özvegy asszonyságnak, mikor ott volt Ödön úrfi eljegyzésin. No ma Ödön barátom, főkormánybiztos ide fog gyüni házamhoz; – aztán Charicleának megmond. Aztán tudod. Aztán ezt már érted. No ugy-e galambocskam?

Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orczáját csókolni és mosolyra némult.

– No látod, kedves tubiczám, szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő gömbölyű pofácskáját gyöngéden. Értesz már most, hogy mi az a magas politika, ugy-é?

Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korczán csüggő kulcscsomagot csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az éléskamara, a konyha, a pincze, a baromfiudvar után. Chariclea az öltöző terembe! Meg volt hódítva.

– No látod, kedves tuba galambom, szólt diadalmasan Zebulon úr; ez a magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki journálista, ki főcommissarius öcscse: akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, a hol hatezer forintot kinálják; hanem ott, a hol adnak csak kétezerötszázat. Nekem muszaj patriotának leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya, mi az a magas politika?

– Igen. De hát ha most a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a Tihamért meglövik, elesik; ha a Laczkót becsukják; ha a Bénit elkergetik, elszalad Ázsiába, -14- hát ha még tégedet magadat is nyakon fognak: bezzeg akkor, mi lesz az öt leánynyal? Meg velem is, meg te veled is?

Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés volt! S nem volt szabad felelet nélkül hagyni.

– Hát hiszen, tudod, szólt halk hangon úrhölgyének; még nem feleltem ám semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.

Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry felhivására egy «ibis redibis»-féle választ írt, s azt Szalmás uramra bízta, ki majd egyszer, hol? hol nem? ő tudja, megint összejön a nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégis csak élt, hogy a levél alá csak a nevének két előbetűjét signálta bölcsen. Hátha czigányútra jut?

Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új czihákat húznak, a kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró alá, hová, szem elől eltakarítani, a szögletekből szedik le a pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a port, kocsist, szolg lót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a tortára való czukorjéghez, hol egy kis czukorért az alkörmöshöz, hol meg egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek; minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtó-csapkodás végig jár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.

Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete teljesíttetik, még pedig a saját felesége által. Ebben van valami a fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz, mikor a souverain népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben megteszi a kívánságát. -15-

Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni, tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.

És a Tallérosy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az emelet a földszín, s a földszín a pincze. Az nem tesz semmit, hogy az egész vályogból épült; ez a nemesi demokratia építő anyaga; s a vakolat jó titoktartó. A födele nem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben foltozzák új zsindelylyel, minélfogva olyan, mintha fekete tuffra volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez már így divatos. Azért van neki verandája és gömbölyű szögletkalitjai, miket a kisasszonyok rotundának hínak. Belül pedig épen minden komforttal el van látva. Kandalló-terem, pipázó szoba, zongoraterem; könyvtár is van s abban régi könyvek, a miket még eddig mindenki megbámult, a ki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay Ödön egy hétig is.

No hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a jó Zebulon.

Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.

A mit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon kívül nyereg is volt kötve a hátára.

Oh mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta a parancsokat a cselédségnek, hová hordják el a kocsiról a méltóságos úr bagázsiáját, hová kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni? míg Ödön fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, a hogy van, mert azonnal megyünk odább.

– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? kérdé, midőn a pipázó szobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)

– Igen. És te is jösz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell indítanunk minden csapatot, a mi csak fel van szerelve, Kassa felé: s az élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol csatlakozzanak velünk? Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.

– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az utazásra. A hadsereget összpontosítják és nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy minden ponton el is legyen látva? mert különben nem az ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön, a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll és nekünk akkorra ott kell lennünk.

– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy elveszteni való perczünk nincs.

– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, a mire most indulunk, hanem háborúviselés.

Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképen csak most kezdett először gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy kis kedélyes demonstracziónál; a kinek tetszik, messziről nézi. Csak most kezdett -17- elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha az ember a buzavirágszín átillára felköti a kardot?

Úgy találta, hogy abban a pipázó szobában nagyon hideg van. Az ő fogai vaczognak.

– Pedig most már ne fűttess be, mondá neki Ödön, hanem szedd össze legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába tégy egy pár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe s keríts egy jó juhászbundát! mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.

Mindezek nem olyan biztatások voltak, a mik Zebulon keblébe nagy meleget öntöttek volna.

Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét perczeit.

– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról gondoskodom. Megmondom leányoknak.

– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bizva. Gondoskodtál róluk?

– Hát mi is kapunk profuntot, meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!

– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem szökjél meg tőlük; vagy tégy, a mi e kettő között fekszik, akármi okos dolgot, csakhogy öt percz mulva készen légy vele. -18-

Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e, vagy Anna úrhölgynek, azzal a napi parancscsal, hogy kárba veszett a nagy ebéd, menni kell a háborúba?

Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég barátjával, kibe még egy pohár szilvoriumot sem tudott belediktálni.

Mikor a szolgálóval maga után vitette úti táskáját, a mibe saját maga pakolt be egyetmást, a féll ba fennlevén már a kocsi hágcsóján, azt kérdezé tőle:

– Az egyik a konyhán süt, főz, a másik a harmadikat öltözteti, a negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.

– No jól van. Mondd neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se vacsorával. Majd mikor hazajövök akkor itthon leszek.

De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a kastély udvarából!

Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze keserves rossz fekete kávét.

Zebulon ugyan váltig bíztatta kedves barátját, valahányszor falut értek, hogy látogassák meg a papot: «papnál bizonyosan lehet valamit kapni»; de Ödön nem ért rá ily ájtatos czélú diversiókra, hajtatott odább.

Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót s nem hozta magával az elemozsinás tarisznyát: «télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd».

Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket szállított a hadak számára. -19-

Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a megszegésnél.

– Jó az a kenyér? kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.

Zebulon nem merte azt mondani, hogy «rossz», mert hisz az ő süteménye; hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy «igen jó».

Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csak hogy még az lábon járt. A hadsereg számára hajtották a gulyát.

Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen látott arczot ismerne meg.

Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal rakodva döczögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt nehezen lehetett előre haladni. A vezetőkkel örökösen volt valami beszélni valója Ödönnek, a mit Zebulon restelt; mit tartóztatja fel az útat mindenféle emberekkel?

Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbiró házához szállásoltak be. No itt legalább megnyugszunk, gondolá magában Zebulon. Itt már vacsorára várnak.

A mint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyeret kereste rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy «majd gyün, majd gyün!» -20-

– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra s csinálj rendet a raktárakban, adj rendeleteket a sorompóknál s nekem hozz mindenről pontos tudósítást.

No még most lóra ülni! szénát, szalmát deputálni; prófuntot osztogatni, vad katonákat kielégíteni; goromba tisztekkel veszekedni! Ez épen Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a hosszúszárúból pöfékelve. S most ime, még lóra is kell ülnie.

– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjel tépve. Csodálok, hogy magamat is meg nem ettek.

– Jól van, jól van! vágott szavába Ödön; most csak gyere vacsorálni, azután adj róla irásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el?

Irásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette Zebulonnak.

Soha sem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még épen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van – vacsora után írni.

Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyan arra az asztalra papirt teríttet föl, kalamárist, tollat hozat s ráfogja Zebulont, hogy csináljon részletes kimutatást.

Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan kellene ahhoz hozzá kezdeni? Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire való az a lénia, a mit oda tettek a papirosa mellé?

Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki a jelentés fejét, a rubrikák czímeit.

Az alatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel. Lehet is ilyen lármában dolgozni.

Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja panaszai at; elintézi összeütközéseiket és mind ezt teszi finomul, nóbelül, elegáncziával, a hogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.

Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, a ki végett már csakugyan meg kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.

Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, a hol verekedni kell; hogy maradna hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós victoriadolmány van rajta, pitykés rajthuzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztül kötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.

– Hát az kell, szól a travestált kortesvezér, hogy mit fekszik rá a német az én szalmámra?

Erre Zebulon letette a tollát s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse ezt a bolondot?

– Kezdjük az elején, szólt Ödön nyugodt kedélylyel. Micsoda ön? Csapatvezér?

– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből, vagy -22- honnan szöktek ide, az ebingük! halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a halálfejes légió.

– Az a bajom, hogy ha az egész nap nem látom is őket, este mindig oda kerülnek, a hol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma is lesz, s ők legelsők, a kik letelepszenek a szalmára.

– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak, mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek s mind lehidalják a szalmát, a mit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.

– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az idegen fiuktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért vérüket ontani?

– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! torzsalkodék a volt kortesvezér; elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajczihő; mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilencz lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel? Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymásután kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német, meg a polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomiszárius úr.

– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! vagy vágok fejedhez kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! s ha velem akarsz beszélni ideben, akkor marsch ki!

Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra beletalálni magát a jelentés contextusába. Ej de bánta, hogy effective hozzá nem vágta a kalamárist a hajtsárvezérhez. Most nem volna több tinta. -23-

De csak megint neki kellett dülni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta kisérteni azt, a mit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott, a kit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél szemmel pedig aludni?

A miből aztán az lett, hogy a mint Ödön elhagyta egy pillanatban a szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – «mikor jön már az a vendég?» Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni!

– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor fölkeltelek, akkor elvégezheted.

Zebulon örült az engedelemne. Milyen jó az, mikor az ember vénségére beáll kis diáknak s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.

Van egy kegyetlen chinai tortura, mely abból áll, hogy az elitéltet két melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor felrázza álmából. Zebulon keresztül ment azon. Alig adta át magát a nyugodalomnak, már jött valaki, a ki most érkezett éjjel, és rögtön beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott, bezárta az ajtót, nem bánta, dörömbözzenek rajta.

Egy nagy ketyegő kakukos óra volt a szobájában, mely minden óranegyedre huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt kettőt aludni.

Mikor aztán az óra kettőt kakukolt éjfél után, akkor legédesebb álmából felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dül. -24-

Pedig hát csak a német aulisták maschiroztak az utczán, azok zendíték rá az ablaka alatt a Fuchsliedet:

Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj fel, indulunk!»

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.

Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a -25- haditervet? hogy mutogatják a térképen, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?

Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy röppentyű-telepet is.

Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a hova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!

– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartalék-transportnál hátra.

– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább?

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. -26- Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignatióval protestált ez ellen.

– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól; hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.

Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon -27- ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak, a mi majd következik egymás sorjában.

AZ ELSŐ TANDÍJ.

Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.

Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes, jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:

Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, learanyozta azt onnan!

S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő -28- tűzkigyók utána indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el csapatjait.

Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő szívnek!

Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: – hidegvérrel.

Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és visszariasztani azt.

Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a mivel megmentse valamennyit.

Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.

Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»

Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük -29- robogó lovasságot, hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.

Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:

Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.

Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.

Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.

Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét játszatni ellenük.

– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült. No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le, süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!

Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival, pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!

Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.

A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.

«Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der ledernen Höh –
Sa, sa, ledernen Höh,
Wer kommt dort von der Höh?»

Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!

S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen az országúton.

És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.

Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:

«Es ist der Windischgrätz,
Es ist der lederne Windischgrätz.
Was bringt der Windischgrätz?
Was bringt der lederne Windischgrätz?
Er bringt uns einen Fuchs,
Er bringt uns einen ledernen Fuchs.»

A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál -31- vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.

És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.

Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földét.

Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:

– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szúronynyal verekszünk.

S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.

Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.

A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok, buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, -32- másik tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.

A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.

A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.

Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak szuronynyal fognak vívni a csatában.

Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére, aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek, fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»

Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.

A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre. -33-

Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.

És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a röppentyű-telepnek indult.

Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.

Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tüzéreket.

Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hidon álló bajtársaik felé.

Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.

Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arczán.

Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann. -34-

Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.

«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.

Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.

A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga nyelvén.

– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.

– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!

Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá: -35-

– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és azt mondta: «eredj oda!»

Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.

A BETYÁR.

Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!

A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.

– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd összegyűlnek.

Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.

– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az ellenség ellen.

Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen oda volt.

Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.

– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.

Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.

– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?

– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet, meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött. Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.

– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket tovább? -37-

– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi a fejemet.

– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven farmatringot neki!

Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:

– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.

– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.

– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.

Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított bele, mint a behemóth.

Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.

– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a -38- lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.

Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették a táborból lovastól együtt.

Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:

«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én rajtam.»

A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.

Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember létére, ez nem maradhat annyiban!

Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a kalapját.

Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a kalapjába.

Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott helyére s elkezdett ügetni.

Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.

Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.

Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.

Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.

Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.

Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólani. Vezessék be.

A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket káromolja.

– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el -40- nem loptam! (gombot nem: érté alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!

– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.

Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.

– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!

A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.

– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az ezredes. -41-

– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.

Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.

Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.

Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.

Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.

A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.

Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas -42- jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.

Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.

A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az istállókban erősen meg van tiltva. -43-

Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél mentében essék tőle.

Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.

Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.

Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.

Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemisphæriumára.

Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.

Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.

Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol minden parfumeriája nem bírná előállítani.

Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör lenni, és lesz -44- belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszünik embert ismerni.

A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak úgy csengett rajta a kolomp.

Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.

Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.

A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?

Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.

Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe, a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:

– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.

– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.

– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan felé fut.

Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.

– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!

Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.

Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.

A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel -46- összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s kiabált a vad marhákra.

Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.

A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.

Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem érteni németül.

No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.

A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.

– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat is frissen!

– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.

Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt nemes elbusulás a szívében.

A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki rugaszkodott a betyárnak.

A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye -47- arczul csipte jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.

Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbe bámulást s bement bankot adni.

A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés, czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.

S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.

Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.

Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt -48- látja leszállni a lóról, egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve; engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.

– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.

– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.

– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»

– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.

Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek declaráltatik.

A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.

Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait. -49-

Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.

Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, a kit keresett.

– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy «Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.

A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.

– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.

– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette vissza az ökröket?

Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:

– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.

Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.

Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az éjszakán. -50-

A KIRÁLYERDŐBEN.

Olyan régen történt ez már: huszonhat ősz lehullt lombja fedi ezt már! ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?

Egy erdő, a melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát s a zugó lomb kibeszéli azokat.

Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.

Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom fölött, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.

A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.

Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellachich felgyújtott h ta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.

S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: «Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!»

Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdveért. -51-

Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovas dandár s úgy elgázolta a mezőt, hogy még most is kopár bele.

Nem harcz, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronynyal, karddal és puskaagygyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharcz, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harczol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár, minden bokor egy külön sáncz, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek, öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejsze-ütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; a kinek fegyvere összetörik, ellenfeleét ragadja meg, s iparkodik azt kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harczol; a fák oldalát a kifecscsenő vér pirosra festi, s e rettentő magánharczban, hol mindenki vezér és közharczos, az ágyúk tekéi recsegve törnek útat a sudarak között jobbról-balról s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél oda ágyúz a harczolók közé. Balról Aulich segéd-csapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt harczolnak. Arra sem ügyelnek többé.

A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos balpartját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi Pestre vezet. -52-

A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harczoló fél közül a másiktól elvenni.

Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavaszszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a hol ő engedi.

Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele birja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három röppentyű-üteget és ötvenhat század lovast.

Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utczák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztűl hatolni lehetetlen.

Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő.

Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhid ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.

Az erdő vivásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyomról-nyomra, csak fától-fáig birnak egymástól tért foglalni.

Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arczát hátra fordítja, a ki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, a mint segítséget kap s újra ellenére támad.

A golyófütyölést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványodik el az arcz. Észre sem szabad azt venni.

S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, a mennyit ágyúgolyói bejárnak. A hova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka.

Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, a kik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket s azt mondják: «még nem fáj!» fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mind két felől.

Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a zászlókat.

Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel, s két röppentyűteleppel, nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknak.

Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.

Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.

Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé s ne használhassa az ágyúit. -54-

Mindenütt az egész harczvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nem sokára aczélok pengése vegyült, a mint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.

S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.

Hat-hét ezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók, érczsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három főtömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sark a két zászló: a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.

S e mellett oly szoros keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt.

Oh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor? Nekik irányozná mind a hatvankilencz ágyúját s elseperné mind a kettőt maga elől.

Az áprilisi tavaszi égen épen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövelt szét az égen.

Minden aranynyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszürődtek; a som és vízi jávorfa épen akkor kezdett virítani. Arany ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arcza.

Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek: ki volt a győztes? -55-

Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda.

Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harcz után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül ketté vágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztül szúrva. És azután a véres alakok, kik tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehellte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: Istenitélet ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma? Végezzék egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harczos dícsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potentiára emelve, a harczi mámor, a vérontó kéj extasisában arkangyali erővé magasztosulva.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott. -56-

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le egymás fejére.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, a mit Baradlay Richard ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűv forrásokba, mikbe az Ilias és Niebelungen hőseit mártották édes anyjaik, a nap fölkeltét nem látja többé.

De talán az újabb mythosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának s mikor az érczen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richard csákóját, az érczabroncsot, mely felső karimaját tartá; hanem – a mi oly sokszor megtörténik, – a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richard fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, a mit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.

Keresztülvágta a sisakot s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig.

A mint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról s arczczal Richard testére veté magát. A dulakodó -57- paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, a mit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvenczét. És elment helyette meghalni.

E perczben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felkiáltástól: «Éljen a haza!»

A tartalék ütegei megkezdték a harczot, a honvédzászlóaljak kiverék az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kellett annak, a ki azt akarja mondani, hogy győzött!

Nyolcz órája, hogy harczolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljen-kiáltás felzendül köröskörül; szurony-erdő indul meg a sötét erdőből s belevág a tűz közepébe; az égő utczákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.

S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni. -58-

Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, a kik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; a kik harczolnak, csak azért, hogy harczoljanak; a kik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek és küzdenek, a hol rátalálnak.

A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene szól: huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…

A HALDOKLÓ ELLENFÉL HAGYATÉKA.

Úgy tetszett neki eleinte, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá, meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.

A világosságnál aztán rájött Richard, hogy a feje még mindig arra való, hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arcz előtt, mely arcz tulajdonosát Mausmannak hivják. -59-

Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, a hol az ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s a hol egy közönséges embernek négyszáz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a földre, azaz, hogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.

– Akkor hát győztünk! kiáltá fel Richard, s egyszerre emlékezett már mindenre.

– Tökéletesen. Isaszeg a miénk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt, teljes a diadal.

Nem érezte már többé ólomnak a fejét Richard, nem kellett neki felső légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.

– Hát bizony csak állj talpra! biztatá őt Mausmann; nincs neked semmi bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio continuitatis a bőrön. Ez az egész.

– Elhiszem azt, felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. Doctor medicinæ és magister chirurgiæ. Én vettelek gondjaim alá s nagy dolgot fogok belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak, miután semmi bajod nincs, csak egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.

Richard maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy jókora daganat, de azt már föl se vette.

– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd; láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hideg vízborogatás kell; azt meg Pál úr is elvégzi. -60-

– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog in secula seculorum.

– Bizony ott járt, veled együtt, a hol a halált olcsón osztogatták. Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.

– Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Igy ni. Mily jól illik a fejed körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida. Kapaszkodjál a karomba. Még szédülni fogsz az érvágástól.

Most is oly nyugodt arcza volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes dolognak találná, a mi vele történt. A bajusza most is oly kacskaringósan állt két felé, mint két archimedes-csavar. Semmi seb nem látszott rajta.

Richard oda térdelt mellé: kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy költögeté.

– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak alszol. Ne tedd magadat halottnak. Hallod-e. Őrnagyod hiv! A régi gazdád beszél hozzád. Hát nem felelsz?

– Nagy oka van nem felelni, szólt Mausmann; a koponyája hátul össze van zúzva egy patkóütéstől. -61-

Richard sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat, a kiben egy angyal lakik.

– Temettesd őt külön sírba, kérte barátját Richard. Hogy rátaláljak, mikor visszajövök őt keresni.

– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél halottait is mi temettetjük el.

– Azzal kegyetlenűl bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe okvetlenül belehal.

Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richardot fölismerve oda sietett hozzá.

– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál van; de nehány óra mulva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetlen.

– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval? Mikor értesítettem róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor arra kért, hogy keressem föl önt és híjjam oda hozzá; valami közlendője van.

– Ha ő kivánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk.

Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni és kérte, hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Jó estét bajtárs! hogy vagy? kérdezé, ő, a haldokló, – ellenfelétől. Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne busulj rajta. Nem az az egy vágás öl meg. Oh nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél -62- meg; azon ne törd a fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én befejeztem a számadásomat, csupán egy nagy adósságom van hátra. – Itt mélyen felsohajtott s megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.

– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak nehány pillanatig magunkra. Velem már úgy is mindent megtettek, a mi jó. Nincs semmire szükségem többé.

Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megigérte, hogy nem vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.

A mint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richard kezét s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:

– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem bízhatom másra, mint egy nemes emberre, a ki azt megérti és megőrzi. Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát elfogadni.

– Tudtam azt, azért hivattalak. Tehát halld meg, a mit rád bizok. Nekem van egy fiam, kit én soha sem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárczámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mindketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, a mi egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért még sem kellett volna a -63- szívből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utczára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, a kivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú. – De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön? azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam? Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: «találja ön meg gyermekemet». Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. «Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!» – «Hát végy nőül magad.» – «Találd meg gyermekemet.» Kínoztam. De nem volt szíve, a mi e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett? Mert úgy iparkodott azoknak a piczi gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik lábnyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelő levelet. Amott egy dajkát, egy iratot, egy piczi főkötőcskét; egy élő tanut; míg utolsó nyomára is ráakadtam.

A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Akban a kemény álarczban mélyen érező szív lakott. Richard figyelve gyűjté minden szavát.

– Bajtárs, szólt a haldokló vitéz, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig, a hová én már el nem jutok.

Richard odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt többet.

– Tárczámban megleled az iratokat, a mik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, a kik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy pesti házalónő gondjára -64- volt bízva, ezt egy bécsi zsibárustól tudtam meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debreczenbe költözött át, valamit szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyhoz veszekedni, a miatt, hogy az élelmezésre a fizetett összeg nem elég: nyomoruságos, a gyermek rongyos és éhezik.

– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő, hogy bebizonyítsa, hogy még él.

– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder-alaku anyajegy van; hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha még el nem hajította azt is.

– A gyermek rongyos és éhezik. És már három éves. A zsibárusné cselédje irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. – Bajtárs! a föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.

– Ugy-e bár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárczámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy a míg felnő s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.

– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam? Szegény katona voltam. Add őt valami becsületes mesterségre, Richard! -65-

– Légy nyugodt, Ottó bajtárs, én fogadom neked, hogy úgy fogom őt tartani, mintha testvérem gyermeke volna.

– Te megigéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ide által. Ah milyen jól esik az égés a fejemben.

A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből, s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.

Mikor aztán a lázroham percznyi csendet hagyott, akkor ismét okosan beszélt.

Richardnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét, ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s midőn Richard ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak össze a haldokló újjai s őrjöngő humorral monda:

– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg. Tanuld meg, hogyan kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani, torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.

A nagy kinzómester egy-egy perczre megint nyugtot hagyott neki; olyankor halkan beszélt.

Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire, arcza megszünt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg Richardot. Egészen magánál látszott lenni.

– Hanem… bajtárs… az a titok, a mit neked átadtam, egy nő titka… Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem mondod -66- meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arcz azokkal a leránczolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette, hogy az, a kivel szemközt néz, a kivel kezet szorít, – az egy halott.

Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richard kézcsuklójáról holt ellenfele ujjait.

NAPFÉNY ÉS HOLDFÉNY.

Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.

Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának viszhangot ad.

Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent. -67-

A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.

Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!

A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.

Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át engednek a sziget belsejébe láthatni.

A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa -68- millió piros virágától, mely épen most van legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.

S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat húzva végig rajta.

S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.

Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap keresztül süt rajtuk.

A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.

Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.

A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára: huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem lett volna; aztán megint visszahibban -69- az őrhelyére, s tovább fujja üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a szabadság!» – míg új légy nem jön.

A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.

Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a hölgy miniatur-képét festi olajban.

A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.

Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.

Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, a mik utólérhetik!

Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.

Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.

Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.

– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak lenned.

– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé érheti. «Ők» győznek.

– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, a mit az anyánknak írt.

– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.

– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is. -71-

– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda téve adja ki az abéczénket.

– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?

– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak.

S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papiron.

Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől -72- sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.

Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a vásznon».

«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?»

Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.

Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte, mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.

Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja: de biztatja az ellenkezővel.

Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz -73- dübörgését; tudja, mi lesz mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.

Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.

És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.

Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi része az istenség örök üdvének.

És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.

Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal, s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.

És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az ecset meglopja.

És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»

Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.

Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.

A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszivű ember arczképe.

Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.

Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés… -75-

A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.

Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.

Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.

Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól tudta, mit cselekszik.

Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen reájuk?

És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik, ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.

Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók -76- dicsérő zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma gyönyörré válik.

Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.

A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.

Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve. Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.

Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?

A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.

Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt járt a kolera.

Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a halál királyi kuriája!

Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a -77- magas ablakon át a rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.

– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem, úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni… Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…

A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez:

– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt tudom.

Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő arczképpel.

– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a mit meghagytál… Mondtad, hogy -78- visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál… Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…

– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s akarom, hogy aludjam én is.

A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst világával; az visszasülyedt a homályba.

S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

SÖTÉTSÉG.

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul, mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?

Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő -80- összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7 órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt a legjobban.

Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak szemközt a seregek?

Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon? -81-

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.

A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.

Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt, hanem könnyelműség.

– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhirekre. -82-

Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.

– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok. Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz Ottó elesett…

– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.

Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát. -83-

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan szerteszét bomlani:

Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten hebegve:

A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival, zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a földre.

A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját, shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve.

– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! -85- Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró cserepeit.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot. Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely terhes volt a blasphemiától.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. – Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én azt, a kit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal -87- egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg? Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. – Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza. Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét.

Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt sugná fekhelye fölött:

MINDENVÁRÓ ÁDÁM.

Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita».

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti -89- volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné, Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját már befojtogatták -90- káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet; megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut, czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.

Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva. Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy megy az itt mindennap! -91-

Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó, hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben minden.

Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete -92- meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát, mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára, minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.

«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya, vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok, urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.

Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy -93- nem lehet megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen dolgokról, a mikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük egymást? úgy is kevesen vagyunk.»

Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani szerencsét?

– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.

– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam, megmondtam.

– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:

– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.

– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van nekem.

– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint belípek -95- udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba. Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen! Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú történeten.

Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.

– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.

– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.

– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd tovább csak.

– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs ennél jobb a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve huszonnégy -96- akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.

S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.

– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus. Fain jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:

– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is -97- targonczáztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.

– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig. Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem. Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér, cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne nyiljanak szét torkának minden aperturái.

– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.

– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.

– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.

– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni komájának.

– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.

– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az kirlek! -99-

– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.

– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van, mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat! Servus. Agyiő.

– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.

– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.

– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul -100- filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy «oda is ember kell».

– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak, kivált ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.

Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell?

Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, a ki az ajtón belép.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy -101- nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele: féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett, mint egy haza szabadult obsitos:

– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most -102- már fordult a koczka; kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze, a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot csinálni.

– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?

– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.

Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az ember? Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy: «prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá nézve valaki. -103- Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített mappára s magyarázta rajta a pontokat.

– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi!

Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen tetszése szerint, a merre akarta.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.

– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben – egy plajbász. Ezzel a -104- plajbászszal utalványozhatom egy millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak «te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.

Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?

A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».

– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan -105- felgyün lapos hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból? A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz örvendetes.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az órrára kötni.

Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta volna ingerelni.

Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem -106- engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám». Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta Ádám úrhoz.

«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba -107- erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.»

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.

– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd jön más…

SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL.

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár csikóját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják. -108-

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az utitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével szemközt jött egy farkas.

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.

Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen lekopogott».

Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztül -109- szelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: «itt a botom, nem védelmezem magamat».

Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon -110- megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok «ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.

Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár. -111-

– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?

– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.

(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt Zebulon.)

– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást -112- is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.

A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kiséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallott?

– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.

(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában -113- Zebulon, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)

Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek? hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.

Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak, s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany paszománttal kisujtásozva.

A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.

– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy -114- van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe tenni magát.

Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásának.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a suzerainitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.

– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, a mennyit tetszik.

– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debreczenben?

S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot. Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltünt.

– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak abban országgyülésben?

– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni országgyülésre.

– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!

– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt, holnap amott!

– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék előtt állna. -116-

No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni miatta.

– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és felküldöm.

– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:

– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is. -117-

– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart valahonnan.

– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.

– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.

Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a mint megérkezett hozzá.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen készen?

Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg menni «lehet».

Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, -118- főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.

A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a korcsmárostól.

Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke czímerének, s levágta azt tőből.

Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak nincs szája?

– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd -119- elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?

– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.

No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel, szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanus szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét.

Ő neki már most a történtek után ebben az országban -120- nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a «Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.

– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! -121- A hatalmas, parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.

Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgysegéljen, nem nő ki többet.

Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb, supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint, hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni. -122-

De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, kiálta fel:

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus Zebulon!»

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bencze volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását, eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte.

– No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy, Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az igért helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint a kit a vízből húztak ki. Nem talált rá a fejére. -123-

– És most legelébb is jer ide, ird alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az? Csak ird alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papir pedig, a melyre felírta akkor a nevét, az volt ama historiai okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első grácziát kérte ki magának, hogy hadd menjen aludni.

S mikor azután kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, a hova semmi szándoka nem volt jönni, hogy szökött el a másik oldalról, a hol teljes szándéka volt megmaradni? pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól.

Még hogy a mérték beteljen, mikor felöltözött s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiu természetesen megszökött még az első éjjel Boksa Gergő ketreczéből s elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Épen azzal mulattatá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Még azt kivánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd fölött, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fölszólításra, és csak úgy magában mondá a «Babyloni vizek mellett ültünk» zsoltár 6-dik versét. -124-

EGY MAGÁNOS LOVAG.

Pesten nagy méla csend van. Reggel már az idő s az utczák még mind üresek. Hetivásár napja és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap és semmi járás-kelés az utczákon. A szokott zsibongás helyett a népes járdákon alig tévedez egy-egy magános alak, kit a kényszerűség kihajtott, vagy a ki a helyzetet nem ismeri. Az utczaszögleteken rövid tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki: ha a magános utczajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit s igyekszik az utczáról eltünni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.

Pest olyan derült arczú város különben. Nincsenek ócska tornyai, vármaradványai, mik elmult borús időkre emlékeztetnének, az utolsó védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai, mikhez rémmeséket költhetne a népmonda; nincsenek titoktartó kolostorai, mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes aristocraticus palotái; nincs Bastilleje, sem Towere, de nincs Kremlje és Louvre-e sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arczát. Olyan «otthon»-nak szánt város az egész.

Negyvenöt év előtti arczáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre a földi prózának diadalait; eszemben sem élt a múzeum körüli city; a széles Dunaparton hosszan egy, csupa egyenlő két emeletes házakból támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hivogatja az első tekintet. -125-

Már most aztán ennek a fiatal hölgyarcznak csak egy bajuszt kell festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak tőle.

E fiatal hölgyarczra festett bajusz: egy kanyargó pallizádsor az újépületi laktanyától a lánczhidfőig, melyet a császári hadvezér húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes czölöpökből vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Dunaparton végig egyszerűen, a palánk közeiben lőrések. A lánczhidfőnél tágas udvarrá alakul a palánk, mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti casino) épületéig terjed. Ez udvarral összekötve, ott, a hol a koronázási halom áll most, emelkedik egy tuskó-várad, négyszögű nyilásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő, ezek a csodaszörnyek, a miknek tátongó nyilása egyszerre száj és végür.

E tuskó-várad által a Dunasor egy zsákutczává lett, mely közepett el van zárva. A lánczhidon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig, hol most az alagutszáda nyilik, a lánczhid egész szélében van kiszegezve tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végig söpörheti az egész lánczhidat.

Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utczaszögleteken, azt jelentik a lakosságnak, hogy a kik a mai napon a város utczáin ácsorogni fognak, vagy a kik a pallizádvonalra néző ablakokban találják magukat mutogatni, a kiváncsiságból származható személyes veszedelmek esélyeit maguknak tulajdonítsák.

Azért mégis akadtak kiváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé s megpillanták a szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskéshátú óriás-kigyó tekergett szűk korlátai közt végig a pallizádsor mögött, a lánczhidon át Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még a ki lenézni nem mert is a fenyegető mysteriumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt, mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból: a nehéz lövegek -126- gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhidon, melynek hidfője a mostani Deák-utczával volt szemben, lovas csapatok, társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint a kinek nagy sietsége van.

A mint az utolsó lovas csapat áthaladt a hajóhidon, egyszerre kigyulladt annak a budai partot érő vége. Nyugati szél fútt, a hid kátrányos szalmával volt meghordva; öt percz alatt lángba borult az egész s lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna, mint egy vonagló óriás-kigyó, derekán tűzövvel átszorítva.

A «háta mögött»? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az ember, – a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: «ecocce: finita la comedia!» és most elégeti a hidat a háta mögött! az eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a kardmarkolathoz nyúlni.

Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhid tűzöve átölelte a kék folyamot, a kerepesi úton egy magános lovag vágtat be a városba.

Öltözetéről itélve, főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.

Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét szemmel is alig éri be.

A vágtató magános lovag paripájának dobajára kitekintenek a lakosok az ablakokon. És akkor, – mintegy varázsütésre, egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik az egész város arcza. -127-

S a mint végig nyargal, fenhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, a mit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: «feltámadás!» mikor az újraébredők myriádjai lerázzák magukról a földet, mely alatt átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek ereje villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik, mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik sarktól a másikig: hozsánna! hozsánna!

Egy rettenetes «éljen!» ordítás, mely kezdődött a kerepesi úton s végig hangzott az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a legszűkebb utczák mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett fel a szent őrjöngés egetrázó riadaláig; százezernyi börtönből kiszabadult rabnak phreneticus dæmon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Peliont és az Osszát!

Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utcza: őrjöngő, gyönyörtől ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó, keresztyén, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kaczagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokból, tele szívből a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarczokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.

Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől -128- nem látszott ló és lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arczra, magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek – oda, az utcza porába és csókolták a közhuszár barnult kezét!

És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzeti szinű lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények, a nemzeti czímerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők testükön viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók s apró repkedő zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban és toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott s örömében az égbe akar repülni velök!

Ki vette volna akkor észre, hogy az örömragyogás felett egy szemfödelet sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze. A lángoló hajóhid füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifju város pántlikás feje felett; mint baljóslatú gyászfátyol.

A magános lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a hatvani utczán vágta tott s azután bekanyarodott egyik mellékutczába.

Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra.

A lódobajra és sarkantyúpengésre kidugta borzas fejét egy alacsony üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.

A házmester részéről az volt rá a fogadj isten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta egyik kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova -129- fejét s annak csókolta meg az orrát. Azután neki iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által e futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: «itt a huszárok! itt a magyarok!»

– De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generális úr! felmarschal úr! Szent-Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?

– No ezt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, a kinek e házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok beszélni.

– Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit látok élő szemeimmel?

– Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richardnak hínak. Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán.

– Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig nyargalni.

Richardnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember.

– Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szál. lása. Bizonyos Bajcsikné asszony.

– Oh tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. – Ugyan: nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?

– Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hányadik ajtó azon asszonyságé?

– A 21-ik a második emeleten, szolgálatjára. Szabad -130- lesz addig is ennek a dicső paripának a kantárját tartanom?

Richard mosolygott e hazafiui extasison s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárat a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richard fölment a 21-ik ajtóig, benyult a szobája ablakán, kivette onnan félbenhagyott reggelijét, a kávés bögrét és a kuglhupfot s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenként a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni.

– Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Nem másztam volna fel az emeletbe.

A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni.

Mikor aztán Richard megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya.

– Oh bár találkozhatnék vele az excellentiás úr még ma, még ez órában; bár nyithatná be, bár rughatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánynyal azt az ajtót, a melyen belül az az asszonyság lakik. -131-

– Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek: azt mondták, hogy a mieinkkel czimborál, hogy azoknak szállít hadi szereket, meg tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debreczenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit; de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a fehérvári kapu mellett.

Richard boszúsan csapott kardja végével a földre. A miért annyira sietett, a mért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe: az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első örömriadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le.

E fogadás, ez igéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról-napra lovasait az ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin, hogy minden nap félbe szakadjon a sorompók előtt. Csak álharczok voltak azok a főhadsereg elvonulásának álczázására, mely azalatt Komárom felszabadítására sietett.

És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kelle hallania, hogy oly messze van az, mint a pokol; ha akarja oda juthat, de csak elkárhozva.

A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.

Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak látható, s midőn Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül. -132-

VÁRHARCZ MENNYKÖVEKKEL.

Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?

Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga fürteiket kézíjaknak? miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá?

Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az assir világcsodák közül, Semiramis függő kertjeiből szent városa romjaihoz vissza?

Kérdezzétek meg, miért tódult félszázadon át két millió harczos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal kezében, Jeruzsálem városát visszavívni?

Kérdezzétek meg, miért gyujtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbar honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött?

Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napoleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párist ellenségtől elfoglalva találta maga előtt?

És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a héthalom városa felé, meghalni vagy győzni? Miért háborítják fel újra a békeért reszkető félvilág nyugalmát az őrjöngő kiáltással: «Roma o morte»!

S a mit fog felelni a világtörténet itélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, a kik kérdezik mitőlünk: miért volt Budavárát ostromolnunk?

Lehet, hogy a történelem aræopagja elitél minket is, mint amazokat; de a költészet itélő birái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid -133- királytól, Hugo Victorig: «Nem lehetett máskép; így kellett annak jönni!» S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!

A mi volt a púni népnek Carthagó, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a francziának Páris, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma: az volt minekünk Budavár.

Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk».

Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?

Tíz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős. Egy éjszakára való játék az újabbkor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.

Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védműve, -134- minden elővéd nélkül. Vize sincs, egyetlen vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiűzi a várból a szomj.

Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el tűzgolyóival.

Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «ha te ellenem kihuzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.»

Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszár-szakasz Buda Viziváros főutczáján végig. A Bombatéren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi nép nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő pénztárnoknőt, egy fiatal, tizennyolcz éves leányt ölte meg.

A huszár-szakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság ágyuival együtt hátrahuzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a védműveket, s aztán csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a síma járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.

Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind.

A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjök; a palánkokból -135- folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek.

Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapui s az ott elrejtett ágyukból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.

Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta tüzelését a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik zászlóalj.

Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé.

Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyuval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.

A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyuikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj «éljen»! rivallással rohant szuronyszegezve a pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röppentyű-telep elkezdte gyujtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpíteni.

Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röppentyű-telepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetlenné lett, akkor vége a további védelemnek.

Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt.

Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rhetor?

Lothringeni Károly épen úgy biztatta Abdulrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint Görgei Henczit.

Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe.

Hiszen tehette, mert hatalma volt rá: – de csak ne mentette volna magát érte.

Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyülöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent városaiban, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék».

Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart kifüstölni Diana templomából!

Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apocalypsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifju fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolizál tettének!

Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára mentség. -137-

Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörölhetlen. Nincs azt miért takargatni.

Hiszen hogyne lett volna néző közönsége egy olympi játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.

S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellért-hegyen, mely a másik perczben már lobban s percz mulva bomlik a fegyveres had a falon, hova a golyó leesett?

A milyen hosszú a Dunapart a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a buzdító rivallás!

Richard csakugyan oda szállásolta magát, a hol a házmester olyan jól fogadta. Örült, a kihez vendégül szállt.

Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megzendült, Mihály mester ott hagyta a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, a ki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett.

– De én tudom. Annak physikai okai vannak. Annak az oka a «vis attractionis», mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!

Két óra mulva azután Richard megint találkozott Mihály mesterrel; akkor már tele volt az utcza szaladó néppel; Mihály mester lélekzete is el volt egy kicsit fulladva. -138-

Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilencz embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokról.

Akkor aztán eltisztult a néző közönség a parterről; hanem a helyett felvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a harczjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.

A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ivlettek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött.

A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az! nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant: senkit.

Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint a milyen.

Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel támadta meg az ostromló a várat, mire a vár kilenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyui csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosak; a várbelieké pedig raklövegek, 24 fontosak. Az ostromló hét fontos haubiczokat hajigált, s az ostromlott hatvan fontos bombákat szórt vissza értük.

Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: «ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel»!

Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki.

És ez apró lövegekkel kényszeríté a «kis svábhegyről» -139- a IV. körönd védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sánczvédő gyalogságot a kaszárnyákba visszaűzte s tudta a Gellért-hegyről a főőrhelyet, s a nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.

Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a két órai bombázás a várfokról.

Ez volt az első arczulütés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait csikorgatta.

A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álczázására mindennap álrohamokat rendezni!

Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előre hatolni csak azért, hogy visszavonuljon; harczolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.

– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.

– Meg is teszem bizonynyal! felelt Mihály mester. Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.

– Igen egyszerű az. Hidegkuti ismerős parasztokkal, pórgunyába öltözve, hetivásár alkalmával becsúszom a -140- várba. Minden szerdán, szombaton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.

– Jól van! A fődolog, a mit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van a várőrség közt?

– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól, a kit ott fogva tartanak: két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a keresztneve, s a kinek a nyakában egy kettétört rézpénz van ismertető jelűl akasztva?

– Ahán! főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasastiszt úr. Nem tudom, él-e még?

– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kinált, ha elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe s megtudom, hol az a fiu. Nem tettem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kaszamatában.

A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve a várba. Vissza is jött szerencsésen.

Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor visszakerült.

– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szenvednek szükséget, drágaság nincs. A polgárok még nem kivánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét; azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a vízi-kaput kivéve, az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a katonák számára.

– Igen alaposan. Mikor a piaczon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt zsebkendőbe töltetik, mindenkinek tarka zsebkendője van.

– Még pedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni, mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a kapcza, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyujtanak, hogy felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Oh én ismerem őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.

– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki szintén beteg.

– Ez a két ellenség: a typhus meg a kolera ostromolja most belülről a várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs temetkezési helyük.

– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a czédulát, a mit én irtam hozzá, megkapta; de -142- a válaszért hiába ácsorogtam a kórház-ajtó előtt. Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem kellett. A jövő hetivásárban ismét felmegyek s többet tudok meg.

Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és sarkantyút a szivükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.

Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilencztizedrészének elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett arczuk a szégyentől, szivük a haragtól. A hadi tanácsban is túlnyomó volt az izgatottság.

Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással. Elnevezték egymást «hidegvérű», «melegvérű» pártnak.

Így találkozott egymással szemközt a hadi tanácsban a két Baradlay-testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott, Richard a melegvérűhöz.

Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki ellenvetései, czáfolatai czéltáblájának.

És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban, hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a helyesebb útat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!

– Be kell fejeznünk az ostromot! mondá Richard, miután a szétágazó vélemények egymást le nem küzdhették.

– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az útat a vizivárosi rohamra.

– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! ujra felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év mulva szebb lesz, mint volt. Itt most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, a miben Pest csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással, elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötven milliónyi vagyonunk, hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolcz óra alatt.

– Azon fel. Már előterjesztettem a hadi tanács szakértőinek, a mit e tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul el a Dunáig egy földalatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni az ostrom alatt egy csapatnak; a Sándor-házba vezet. A bécsi-kapu és vizi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A várkert fái között a déli rondella alatti kertészlak könnyen elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtin fala alá két vár alatti pincze mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral megtöltve a felette levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt köröskörül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat s valamelyik oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni, ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.

– Én is tanulmányoztam mindazt, és tudom bizonyosan, hogy a földalatti csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vizivárosit kivéve, homokzsákokkal -144- van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett lépcsőből nyolczvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három mellvédet kell megmászni. Az említett pinczék tíz ölnyi távolban vannak végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem két napi munka. Az ellenség ijedelmét pedig én nem szoktam strategiai számításokba felvenni.

Richard szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani, hogy lelkét megkönnyebbítse.

Öklét a széknek feszítve, a melyen ült, emelkedőfélben azt kérdé bátyjától:

– Ott, a hol mathematikai összeállításokról van szó, mint egy várostromnál, ezt sem.

Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami nagyon derék tromfot adott volna neki.

Ödön elsápadt és nagy, lelkes szemeit öcscsére meresztve, viszonzá halk, de kemény hangon:

– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt megtorlatlanúl.

Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s a másikon kirepült a tanácskozók fejei felett.

«Ez árulás!» kiáltának a hadi tanács tagjai, felugrálva -145- helyeikről. Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes ütegeivel tüzel a kezeügyébe eső majorra.

«Itt nem maradhatunk», mondá a vezér. «Menjen ön Baradlay Richard, és adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel a Zugligetbe.»

Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll van a kezében. Meg sem mozdult ama falat törő golyók zuhajára.

Richard restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált hidegvérűségében valami affectantiát látott. Aztán még mást is érzett iránta.

– Jól van, öreg, no, szólt odalépve hozzá. Bátor ember vagy, elismerem. Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.

– Én azért maradtam itt ülve, szólt hidegen Ödön, mert a haditanács jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot, mit írjak az ülés jegyzőkönyvébe.

«Igaza van», monda mindenki. Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az ülést feloszlatnók.

Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul lyukgatták a major tetejét, oldalait, míg a hadi tanács sorba leszavazott.

Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról. Richard nem távozott el addig mellőle.

– Jőjj már innen! unszolá testvérét. Hiszen mindenki elismeri, hogy derék fiu vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.

Ödön pedig egy római patricius büszkeségével szedte össze papirjait s azt mondá öcscsének: -146-

– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani. S kirántá karját annak kezéből.

Pestről a budai Vizivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A palliz d-sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó ütegeknek – egy perczig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utczája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyű-telepeket, miket könnyen fel lehet állítani s könnyen odább vinni a dunaparti keresztházakon át.

Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjus zsákokból fognak készíteni traverseket, s tranchéeket raknak homokzsákokból. Ötszáz önkénytes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre szállítására.

Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vizi védművet támadja meg.

Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja ostromolni.

A támadás előtti napon ismét megjárta a várost sváb pór álruhájában a patriota házmester.

– Áruló van közöttünk, monda neki. Mindent, a mit kezdeni akarunk, előre tudnak oda át. -147-

A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richardnak súgva mondá:

– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utána mentem Czibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyirta a bajuszát s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.

Este felé Richard átlovagolt a budai partra a hajóhidon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.

– Nézzen ön át a pesti Dunasor házaira. Ott fog ön -148- látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlás-ablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.

– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?

– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz össze járnak.

– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, a mikkel a várbelieket tudósítják.

Amint tizet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előre haladtak a falakig; a haubitz vetágyúk elkezdték gyujtó lövegeiket szórni a várra, egy óra mulva két helyen lángolt a várbeli uri-utcza; az éji tűzfényben, mint fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felőli támadás.

Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető mozsár. A legelső bomba a szinháztérre csapott le, a hol a röppentyű-ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tűz-szekerészetet, az a váczi-utczán robogva a szénatérig menekült.

A második bomba a Józseftérre vágott le. Ott épen ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.

A harmadik bomba az Újtérre esett, a hol a traversekhez való gyapju-zsákok voltak lerakva, s felgyujtá az egész készletet.

Oly pontosan csapott le minden bomba épen az előkészületi helyekre, mintha híva lett volna.

Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud, és mit mer? Reggelig bombáztatta a fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és gyujtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról s kisöpörte annak utczáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdőbe, onnan bámulta elfordíthatlan veszedelmét.

A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot kezdeni kell, nem bevégezni.

El kell hozatni az ostrom-lövegeket Komáromból, s szabályszerű várvíváshoz fogni. – A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly kiszámításnak.

Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamsell lakott az öt padlásszobában. A meggyujtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.

Hanem még ahoz is napok kellettek, míg e nehéz döntő lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.

Éjről-éjre folyt a harcz, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.

Május tizenharmadikán egy granát csapott le a budai Halásztéren a kamaraépület melletti lőporos toronyba. Mint a kitörő vulkán, csapott fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit, s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dültek romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét. -150-

Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifju szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Dunasoron, a szép ifju hölgy arczához hasonlított mosolygó panorámán, harminczkét palota égett egyszerre; azok között a redout-épület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.

Az ostromlók szivében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a biborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.

A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. A ki élő volt, elfutott. – A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.

Egész utczák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kiváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végig bolyonghat a tárva nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának, vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, -151- vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül bejuthassanak.

A harminczkét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kőtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.

Hanem a dunaparti égő paloták közt van egy, melynek öt padlás-szobájában most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette lévő egy emeletes ház rommá van lőve, a bombák a pinczéig szakgatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elő.

A sértetlenül maradt ház két emeletes, annak lakói is elfutottak a világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.

De van egy ember, a ki ügyel rá. A kit el nem kergetnek sem bombák, sem tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének s onnan lesi. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.

Végig nézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki ez égrepesztő tombolás alatt, melylyel a harcz istentagadó dæmona pillanatok alatt szétrugdalja azt, a mit a béke demiurgusa félszázad alatt épített.

«Ha a villám mennydörög, azt mondják: az Isten beszél. Hát mikor a bombák dörögnek, az a királyok beszéde?»

«Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan lehet megfogni? de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.»

«Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, a ki maga is a királyok királya?»

«Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, a ki most azt a bombát ideröpítette, hogy egyszerre mind -152- a három emeletet áttörte vele, a pinczében szétpukkant s végig meggyujtotta az egész házat?»

«Ha valakinek a balkeze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a jobb keze vissza vágja a balkezét, annak a valakinek nem kétszeres oka van-e jajgatni?»

«Ha nekem, a kinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, a ki azt okozza?»

Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte philosophálás is elmúlt a csizmadia kedélyéről, – hogy hétköznapiabb eszmejárásnak adjon helyet.

Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni bizonyosan.

Sem távol, sem közel egy élő lélek, oltásra gondolni sem lehet most a várágyúk lőközelében.

A golyókikerülte ház épen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemük szétszórva, a miket a menekülő tulajdonos nem birt magával elczipelni; ráhagyva Isten oltalmára, emberek becsületére.

A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honmaradtak közül megkérdezzen, segélyül, vagy tanubizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kis kutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.

A csizmadiának egyedűl kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, a hol állítólag az öt mamsell lakott.

Benyitott az első ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal tanusíták, hogy innen -153- mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.

Végig ment mind az öt manzard-szobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.

Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák, mint gondolat-jelek. Valódi telegraf egyik városból a másikba.

A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?

Egy padlás-folyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokúl.

Tovább botorkázott a sötétben. A szomszédház égése nem hatott át a deszkalabyrinthon.

A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, a honnan a szomszédházra le lehetett látni.

Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszédház tűzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pincze mélyén. – A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig és bámult.

De nem a cyclopi látványt bámulta, hanem azt az embert, a ki itt ez ablakban ül.

Annak az embernek az arczán a pokoli gyönyör ragyogott. -154- Az a vigyorgás, a mivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, a mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm, melylyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.

Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire fektette és állát egyik öklére támasztá.

És azután nagyot nyújtózott, mint a ki jól lakott valamivel s a túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.

Arczának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tűzben.

A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeczkelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.

– Tetszik-e még rám ismerni? kérdé, a hátrafordult arczra meresztve vérben forgó szemeit, a csizmadia.

Odalent a tűzörvényben az aranyhabot hányó ércztó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.

Ki volt az eltünt ember? a titkos táviratozó? soha sem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.

Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a hajóhidat. Gyújtó hajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a folyamon. Azok közül kettő a lánczhidoszlopba csapódott s elmerűlt, a többit elfogták, elsülyesztették.

Harmadnap reggel, szép harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek a faldöntő ágyuk, miket az elmult éjszakákon az ostromlók felállítottak.

A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezuttal maga Enkeladosz zörget, az olymptörő!

Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.

Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen! vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli genius, két tündérvilági dzsin, kik égő csillagokat tépnek le az égről s meteorokkal hajigálják egymás pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a háztaposó küzdelemben, s az itéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt, feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra, míg az egyik végképen összezúzódik, megolvad, semmivé lesz.

S a két kolosz párharcza időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem perczekig tart az, mint a könnyen haló hősök epósza: hanem négy nap négy éjjel, folyvást, szakadatlanúl. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.

Négy nap négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden accordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a mély hangok -156- pokoli oktáváján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb földalatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú bassusáig. A várban ég, a mi éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király palotája. Szomorú boszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a szentséget, a másik megégeti az oltárt!

A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú bástyafal tíz ölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt házakból, s a védő még sem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét. Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött rést s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben?

Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni, s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább?

Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harczban mind a két fél elérte azt és egyszerre.

Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez jó barátot, ellenséget: csak hősöket.

Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés vívható.

A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s kihuzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.

– Utánam! kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz) s maga vezeti a rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött fal tövénél.

– Utánam! kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini) s maga ád példát a várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.

A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél szuronyközelben állt egymáshoz.

ZENITH.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.

Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.

Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot, hajnali három órakor az ágyú-jelszóra megindul az általános ostrom szuronynyal, lábtókkal: minden bástya, minden kapu ellen.

Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell felhatolniok; kik a nagy köröndre másznak fel lábtókon, s a kik a várkert falszegvényeire kapaszkodnak fel egymás vállain, a hova lábtókat nem vihetnek.

E három legveszélyesb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált zászlóaljakat válogatták ki s felszólíták az egész hadsereg legbátrabbjait, kik akarnak önkénytesül csatlakozni az első rohanókhoz?

Nagy kitüntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyó-záporát az utól jövőkről felfoghatni; a szuronyok élét eltompíthatni; az árkokat testével betemethetni!

Ezer meg ezer önkénytes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem fárasztott ki az elmult napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, -158- lenézett polgárkatonák is előre tolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.

Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt, nem volt különbség politikai vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy melyik fog hamarább oda fenn lenni a bástyafokon?

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öcscsét, Richardot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt köztük. Richard nagyon örült, midőn bátyját meglátta. «Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést» – gondolá magában.

Ezuttal nemzetőri egyenruháját viselte. A mi magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szivesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy a ki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.

– Nem nézegetem én azt, felelt félvállról Richard; majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a táncz.

– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt félórával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, a mik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, a mi a főparancsnokság órája szerint jár.

Richard még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, a mit nem birnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de a kik nem szagoltak lőport; Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:

– És most hallgasd meg, hogy mit mondok. Te én nekem néhány nap előtt egy szót mondtál, a mit magamban sem akarok ismételni.

– Az egy olyan szó, a mit egy Baradlaynak nem mondhat senki megtorlatlanúl; – még egy másik Baradlay sem. S a mi, ha egyszer rá van fenve, le nem törülheti senki, – csak saját maga.

– Fogunk. – A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között végbement. Egy olyan párbajt, mely épen egymást megsértett testvéreknek való, a kik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsáthatnak. Te besoroztattad magad azon önkénytesek közé, kik szuronynyal kezükben fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok közé, a kik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a kerten át. Barrière a sáncz. A melyikünk hamarább föllép a vár fokára, azé a lovagias elégtétel.

– Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, a kinek a kis ujjában több ész van, mint egy ilyen Haudegennek a fejében, mint magam, oda menj és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár puskaagyával, hogy együtt mászszál a lábtón a honvédekkel, a hol még, ha meg akarna is valaki menteni, nem teheti; a hol azok, a kik elől mennek, a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szemefénye, oda vesd magadat a szuronyok -160- közé: ah, az egy kegyetlen büntetés tőled, a mit számomra találtál ki. Nem kivánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem neked való a harczi munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze, lába lenni. Mi tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily boszút állni azokon, a kik szeretnek. Tégy velem a mit akarsz, ha sértve vagy. Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal. Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni – és nem teszed azt.

– Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra, gondolj nődre, gyermekeidre.

– Gondolok erre a mi édes anyánkra «itt» (lábával a földre dobbantott), s védem nőm, gyermekeim «ott» (és felmutatott a bástyafokra).

Richard félre állt útjából s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt ellenvetése.

Mikor Richard menni látta bátyját, szemeiben köny volt, úgy tekinte rája, s kezét feléje nyújtá.

Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet szorongatni.

– Majd ha odafenn találkozunk, mondá öcscsének. Órádon a perczet megnézni el ne felejtsd, a mikor a várfokon lészsz.

Büszke volt, ha megtámadták, mint Azraël, még saját testvérével szemben is!

A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álomölte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.

Mikor aztán az óramutató a perczhez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilencz ágyú s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás köröskörül: «éljen a haza!»

A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.

A svábhegyi főhadi tanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-dik honvédzászlóalj önkénytes csapatja fel a rés omlakékain; a várfokról kartács-zápor fogadja őket; vissza, majd megint előre hömpölyögnek, felhatolnak a sánczra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.

A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjök osztva az önkénytesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.

Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.

Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén kellett átlépniök, s mikor már fölfelé -162- haladtak, sok jajkiáltás hangzott a légben, a mint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál, odalenn saját társainak fölfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.

Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel egy egyptomi pyramid fokain, a hol nem egyebet akarna bebizonyítani, mint azt, hogy nem szédűl.

A mikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon, félig rejtve a mellvédtől, áll egy katona, lövésre készen tartva fegyverét.

A mint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát egy ismerős hang:

A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére lódítja át magát s onnan kiált Ödönre diadalmas kaczajjal:

– Az nem járja, pátrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány vagyok, ön csak közlegény.

Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is feltámadt e burschikóz versenyzésre a vetélkedési ösztön. A mikor aztán az előrehaladt legionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.

– Pátronus uram. Hagyjon engem elől menni. Nekem senkim sincs az egész világon.

Mausmannak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva kiáltá az utána jövő Ödönnek: -163-

A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső üregébe.

Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyul s a szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.

A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik s e résen keresztül törtek fel a várkertbe.

A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, útai ősrégi puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti meredélyén három terrasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai szőlőlugassal, fügefaszőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.

Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel; vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vas lépcsőkön haladtak fölfelé.

A fák mellett, a dísz-cserjék között harczolt férfi férfi ellen. Az ostromlók elfoglalták a második terrasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik terraszra.

Mikor aztán a honvédek a harmadik terraszt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kigyóút felől egy új ellencsapat. -164-

Ezek a vizi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az ostromlók s a védők feladva a vár alatti harczot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.

Az a tér, a hol összejöttek, a várkertnek azon oldala, melyet két rézsutos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, a mikbe harczjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait, oroszlánt, tigrist, párduczot, bikát, szarvorrut, hogy küzdjenek, míg a szűk, menedéktelen négyszög udvaron egyik a másikat föl nem emészti.

Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.

Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.

Richard felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét s előre rohant a középúton.

Azon út oly keskeny, hogy szurony-küzdéshez csak egy pár embernek ád helyet: alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet megállni a harczot. Tehát azon a keskeny téren kell végig verekedni a két csapatnak, míg az utolsó harczos túl éli a másikat. -165-

És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a falveremből menekülni nem lehet.

Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenkint leölje s maga utolsónak maradjon.

Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végig villámlott Richard lelkén: meg kell itt halni! S e villámfénynél egy percz ezred része alatt elbúcsúzott mind attól, a mivel lelke tele volt: a győzelmi örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában, s az alvó ellenféltől, kinek tett fogadását nem tudja beváltani.

A harmadik hirtelen visszahökkent s szuronyával felmutatott a fejük fölötti terraszra.

A harmadik terraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő szuronysor villogása látszott meg.

A mint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.

Az újon érkező honvédcsapat keresztül ugrált a mellvédeken, s a meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, -166- egy percz alatt összegomolyodott vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, a hol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát.

Az a buzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentő angyal repül alá a füves meredélyen Richardhoz: – Baradlay Ödön.

– Nagyon, nagyon haragszom rád! – szól indulatosan Richard, s haragjában még jobban oda öleli testvérét.

– Isten veled. Ma még találkozunk. Én sietek a bécsi kapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, a mit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a lánczhidhoz.

Az a lánczhid az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhoduszi koloszszal egy sorban emlegetnek: most az forgott veszélyben.

A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.

A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajtassa végre. -167-

Nehány pillanattal elébb érkezett oda, mint a várkert felől siető honvédek.

Futottak egymás nyomában, sebesen, mint őz után a farkas. Mind kettő tudta, miért fut?

Alnoch hamarább ért a czélhoz. Egy szekrény volt a budai hidoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyilása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.

Az kihúzta öve mellől pisztolyát, oda tartá a tűzakna torkához, s rá nézett a közeledőre.

A következő perczben úgy tetszett Richardnak, mintha a felkelő nap ezer czikczakot szökellve, szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös chaoszszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyon nyom egy pillanatban.

Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélekzeni s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a lánczhid-oszlop és a karzatfák közé: feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ s orrán, száján szivárgott a vér.

Feltekintett a lánczhid-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenűl.

Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utczáján az őrjöngő öröm diadal-ordítása kiáltott az égbe!…

AZ ELDOBOTT LÉLEK.

Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a várkert bokrai közt, a György-téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a főőrhelynél, -169- a Dísztéren, a három kapunál, a József-bástyán, az Uri-utczán, az Országház-utczán, néhol halommal, mint a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.

A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már; omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utczák; a házak oldalai bezúzva nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet felszántva a bombáktól; szétszórt sánczkosarak között, tönkre zúzott ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő; lőpor és égő korom füstje.

Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni papirlappal kitörése előtt. A papirlap elégett, a keze nem. Az a multkori láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánczhidoszlopon szét ne zuzódjék. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve. Hanem a feje még most is zúg bele.

A legelső volt mégis, a mire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki Palvicz gyermekéhez utasítja.

Még egy pohár rostopsinnal leöntve kábulatát (a mi ellen azt nagyon jónak tartotta), sietett fel a várba.

A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztül lépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, a mit keres.

Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.

Azt tudta Richard, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva, figyelmeztetésűl. Czivilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.

Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg van tiltva a belépés.

– De én nem bánom, ha a fekete halál, vagy a keleti pestis ütött is ki; nekem be kell mennem.

– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, még sem kapott el. Nem félek én a levegőtől.

A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal, szederjes ábrázattal.

Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a más világba tűnt el előle.

Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.

Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el vele.

Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, -172- ott megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba» belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.

Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.

Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.

A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.

Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna rá megfelelni.

A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész, piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.

Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be van kötve: bizonyosan sebes.

Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik. -174-

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a férfi látogató e háznál, de mégis megesik.

– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a bűzös veremből.

– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk itten.

– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra, nyelvelt vissza a némber.

– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben (mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.

– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy gyermek havi élelmére?

– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta nem láttam érte egy batkát.

– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatóan szenvedhet alatta.

– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve Károly, nyakába -176- egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom felől.

– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.

– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A kis Károlyka nagyon beteg.

– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.

– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe, az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy kis vizet; meghalok szomjan».

– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó -177- vizet adni. Én soha sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.

Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.

Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s beletakargatá a köpenyébe.

Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a jegygyűrűjét hordta.

Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard bevágta az útját.

– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől». -178-

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.

Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint gyermek, mint szegény, mint beteg.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.

EPHIALTES.

Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.

Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.

Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.

Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.

A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel fejedelme legyen.

És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!

Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát viseli, a melyet gyűlölni akar.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Thesszália felett. Bizonyosan így volt.

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz: – csak jól akart belőle lakni.

A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».

Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.

A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei bűvkörön -181- belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.

A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.

Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.

Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.

A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.

– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!

S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphymnuszt.

– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.

A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a sziklák mögül.

– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolczvanezer ember.

– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.

Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.

És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, -183- ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…

A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.

A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.

Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas politikában tényleges szerepet vinni.

Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.

Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.

Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.

Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, -184- azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.

A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.

– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn?

– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)

– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)

– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)

«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal, beszélj velem magyarul.»

– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?

Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus mondatot:

Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala -185- fiókjában hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára. – Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?

Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.

Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.

Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött volna tőle már régen.

Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. -186- Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.

A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.

«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged magamtól.»

Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.

Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.

Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.

És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend megóvja-e az embert ettől a bajtól?

Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában? Harangozni nem volt szabad -187- halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.

Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának tartarus emeticust.

– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!

A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?

Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.

Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!

A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmából Rideghváry urat.

Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.

– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.

Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos viradtig. -188-

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.

Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.

Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit akar? Nagyon álmos volt még.

A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye alól egy czollstokkot.

S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?

Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.

Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s úgy förmedt rá:

– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s vaczogott minden foga.

– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?

Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával. -189-

– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg, hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.

– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. – Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.

– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.

– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi neve magának?

– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.

A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.

– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.

Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is «nostras». -190-

PERIHELIA.

A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.

1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leirták volna.

Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt kettős!

Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet győzni. -191-

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél milliót!

Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni? férfiak!

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres kereszt».

Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestatiót.

Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat -192- képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a balpartját ne tapodja ellenség.

A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül, a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a «hálósz».

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap?

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben győzesz).

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.

«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, -193- a melyet le fogsz törülni a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében, míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés sugárzott.

– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és meghalt.

Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio Siberiába.

Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni: szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.

RÉGI JÓ BARÁTOK.

Baradlay Ödön a világosvári urilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.

Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá? miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?

A hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni «ki» volt az? «mi» volt az?

Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyulad a föld gőzkörének erős surlásától s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája.

Vajjon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára megy s ismét megjelen egy új találkozáskor?

Ödön nem tartozott azok közé, kik önámítással úszszák meg a délibábot.

Ez a generatio lejátszta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az eszme fenmarad és élni fog.

Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érette egyebet, mint azt, hogy meghaljanak.

Ödön megirta a bucsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.

Ödön egész philosophi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott abban a tétova sietségben, a mivel sok pályatársa kereste az útat a személyes menekülésre.

Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat: külföldi útlevélre.

A mint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá.

– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangelicus lelkész Pukkersdorfból. Egy levelet hoztam önnek.

– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel.

Felszakítá a levelet; abból egy czifra nyomtatvány hullott ki. A levél pedig így szólt:

Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám. Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg ilyen nagy hazafinak elvesztését nem türhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár többin is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személyleirásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad. Tudom magamról, milyen rosszul esik az. Irj be nevet, mi neked tetszik. Ezt a levelemet pedig elégesd,

«Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, a hol senki se nem ismer. A másik felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod, hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?»

«Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi szegény hazánkért.»

Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.

Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a kit legkevesebbre becsült; a kit legnevetségesebb embernek tartott; a kit épen nem kötelezett le maga iránt hálára soha. S most ennek köszönje életét. -197-

A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.

Zebulon nagy psychologiai adományt árult el, mikor azt odairta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?

Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a miket más optimistáknál kigunyolt, kinevetett.

Még egyszer végig nézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.

Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe sughassa gúnyos kárörömmel:

Fogta Zebulon levelét s anyjához és nejéhez irottakkal együtt a kandallóban elégette.

Azután behivta az inasát s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édes anyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz czímezve.

Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette; hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, a mi legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, a hogy épen Zebulon ötlete volt, azt tárczájába tette, kocsijába fogatott s az éj sötétje alatt elhagyta Világost.

Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta és láttamozta a maga részéről. Mehetett odább.

A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjun volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigethnek s úgy keresztül Galicziába.

Gyapjun az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét?

Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr rögtön láttamozni fogja.

A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilalt keresztül. E villanyütésnek egyik polusa az öröm, másik polusa a rettenet volt.

Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arczán az ifjui könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.

A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith kiván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.

Leonin odairta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek átnyújtsa.

Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles, átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.

– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkisértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet koczkáztatva megszabadíts?…

– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykaczajának?

A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival: a fogoly számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamarát, mely állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.

Ödönt oda zárták be és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül, karabélylyal.

A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani, még mindig «valami». Corday Charlotte arcza még elpirult a haragtól, midőn levágott fejét a hóhér arczul üté, még a leütött fő is «valaki».

Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörből, a melyen belül legalább egy ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is elveszté.

Oh milyen iszonyú büntetés a megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért! Mily megtorlása a gyávaságnak! -200-

Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró szökevénynek!

Oh mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény, a honnan elfutott.

Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörölhetné életéből.

Oh mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársnak az arcza, ki e pillanatban nyilt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja neki, hogy hivják? mit tett? Nem bánta meg! «Victrix causa diis placuit; sed victa Catoni» s azzal nyújtja kezét a békó elé.

Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketreczben; rajta kapatva a mester megtagadásán.

Péter apostol is sirt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig «tu est petra!» S ő ingott meg legelébb.

És a mi legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben, Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra kínzott martyr kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe: a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az örők Istenségben. Ödön kezében e fonál szakadt ketté. Ha megtörténhetett az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa, akkor mind az, a mit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van, s az is csak az igazak számára.

Este volt már s senki feléje sem jött Ödönnek, csak az őrt váltották fel minden három órában egyszer.

Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón keresztül. Értett oroszul.

Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul áll a fergetegben, arczczal -201- ketreczajtaja felé fordulva. Karabinja lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem váltják.

A zivatar tovább halad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az istálló mellett hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai kapálóznak. Ödön mind azt hallhatja jól.

Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná, súttogva, mint az álombeszéd hangja.

– Emlékezel uram az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én sem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből: a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon tul a puszta. Fuss, a merre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánod lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. – Még egy szót. Ha a lovamra felülsz s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát; de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll; s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubiczának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: hurrah Ljubicza, nyargal.

Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt megállva, legalább választhatja a szabad -202- fenevad halálát, agyonlövetve az üldözésben; legalább nem éri utól a patkány halála, megfojtatva a csapdában.

Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez; azt kifeszítette, a résen keresztül furta magát. Azon át a hevenyészett szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély narcoticus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, a mellett nem aludt senki.

Az őr előugrott a vágtatás zajára: arczához kapta fegyverét; elébb eldörmögé magában: «Szent György oltalmazzon!» s aztán utána lőtt.

Lóra kaptak tizen-huszan; utána eredtek üldözni. Utána lövöldöztek a fekete éjszakába. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a síkon végig rohanni s nyargaltak utána.

A jó volhyniai mén utolérte a zivatart s a zivatar jó útitárs; lassankint betakarta záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgésével az üldözők hajrá ordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a menekülőknek.

NADIR.

Mint a forgó szél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.

A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna közepett.

Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget egy magános lovag.

Csak nagy távolban látszik két egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy «M» betüt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy «Memento mori»?

Ödön a kútgémek felé irányozá a lovat. Az is szomjas volt s gyorsabban ügetett.

A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubiczát s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.

A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét, össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább szikes avar terül nagy messzeségre, a min nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.

Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba, míg Ljubicza kipiheni magát s azzal az illusióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi. -204-

Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább él az egész halála után.

A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint uszó sziget tünik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.

Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.

Ödönt e gondolatnál elővette a vágy: lefutni a földről. Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.

Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hirűl. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a tovább futásra.

Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekvő, ki a sors kezét kerülgeti.

Ezer lépésnyi távolból már ki lehetett venni az alakróll hogy valami guerilla csapat elzüllöttje. Kerek kalapjáró, messze virított a veres szalag.

Még örömet is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban. -205-

Az utolsók közül való ugyan, a kik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, a midőn a legjobb barát oly szívtelenül elárulá?

– Tyhűj! Főuram! Csak hogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól tette, hogy odább állt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.

– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harminczadjára nem jutok. Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de azt a száz ökröt, a mi a kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az arany paszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm, eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott, nem is drágállotta, a hogy tartottam neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.

– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért: hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se értek. Czoki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram apró pénzzel.

Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? – Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére, a -206- menekülésben? – Talán most volt épen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül volt.

Lehet, hogy nem így volt. De Ödön ragaszkodott a magyarázathoz, mert az visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.

Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalismus nyugalmát. Az embereknek missiójuk van. Vannak emberek, a kiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?

– Én igen köszönöm önnek, szólt Boksához, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, a kit kerülök, a kinek nem adom meg magamat soha.

– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, a kit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok? Számoljunk: fizetek.

– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyü ember vagyok, de ezt nem irom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első furiájában van, a ki legelől találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?

– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant? beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.

– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek; hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, a ki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, a míg nem invitálják.

– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoriczát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, a míg érte küldenek. -207-

– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat levágja, az által, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurczoltassam el magamat, a kiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem itélhetne rám.

– Soha sem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s a mióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.

– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitünő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon, és milyen állapotban? Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsipetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekisértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyü eszével valamit, a mi ide illik, Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, a ki nem esik épen útba. Ott ön megirja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy ime itt vár további rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hát ha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak? Várja meg ön, míg helyébe jön s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, azt tenném.

– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen a merre akar. -208-

Ödön utána bámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végig görgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, daczos tüskével fenyegető növény, a míg gyökerén áll.

Ime két nap óta már a harmadik ember, a ki őt helyéből kilódítja. Apró cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előrehajtják az avaron mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik, és Boksa.

Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, a mekkorák voltak.

Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.

A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.

Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.

Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltünt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.

A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, a mint azt a víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.

Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördög-vetés hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!

Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj. -209-

Szív és fej legyen, a mi e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztül gázoljon.

Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a dágványokat, mikben feneketlen a sár? hol bírja meg az ingó bürü a lovat és lovast? A ki letéved róla az abajdócz lápba, elnyeli a süppedék, semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett? miknek emelkedett szérüjén legelőt találnak a lovak, nádkunyhót a lovasok.

Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, a hol senki sem parancsol. A mi nincs meghódítva soha. A hol az orosz czár minden hadvezérének meg kell állni.

A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átusztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok, a vaginya nyápicz-levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta a vadonat egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.

Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az útat maga is.

Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész caleidoscop volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.

«Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ.» -210-

«Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék.»

«Több, mint bizonyos, hogy az orosz czár kikötötte, hogy itt a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.»

«Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.»

«Azután még sokan vannak, a kik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a guerillaharczot.»

«A fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hivják, mint Tököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni.»

«A török háta mögött áll Anglia és Francziaország, azok meg fogják támadni az oroszt.»

«A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja.»

«Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros és behozza őket. Minden sátoralja harminczezer harczost számlál.»

És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.

És nem volt egy ember, kivételnek sem, a kit itt valami kis rész e holdkóros látások hallucinatióiból meg ne lepett volna.

Még az asztaliráshoz is folyamodtunk s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?

Csak az a külömbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.

Egy halálos-beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Oh, de soká gyógyúlt ki belőle!

Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett ez emberlaktalan útban.

Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafa-bokrokkal bekerítve.

A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénynyel összekötözve.

– Itt megpihenjünk uram, monda Boksa Gergő, leugorva lováról. A lovakat kimélnünk kell.

Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Nehány pillanat mulva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.

Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.

– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig -212- kell mennünk, míg arra a helyre találunk, a hova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dülni. Azt már látom, hogy az útfélen kinálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával, meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szunyogokat elűzze. Úgy sem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?

Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tova tünt a nádbozót között.

Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom számüzöttje, mely rossz hirével az emberlakta vidékről a magányba menekült.

Itt díszlik a Gyilkos Csomorika, a vérbogyóju Álkekengi, a kéklevelü mérges Ádáz, a vízlakó Békakorsócska, a kábító bűzű Zizon, a maszlagos Haramag, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.

A víz szinén fennúszó nymphæák kalapnagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanuskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. E liliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.

Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha ólomtetők rekeszei alatt ülne. -213-

S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.

A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, a mint a nap lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt oduja előtt, vad kacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliardok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csíkasz éh-vonítása. – És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.

Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.

Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert s nem harczol többé. Ki ágyúz ott?

És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer fölriadt önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?

A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.

Ha oda talált veszni? Hát ha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszút állhat érte. Csak itt kell felednie, a kit idáig behozott, az ingovány közepén.

A nap leszállt már s az ingovány tulsó oldalán, szélesnagy arczot meresztve, jött fel a hold. -214-

A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.

Nem sokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.

Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész expeditióhoz való élelmezés.

– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.

– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a mint belovagolok -215- Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.

– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram, mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében!

Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is megtalálja az átkozott humort. -216-

A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.

Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis fiával beszélgetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már -217- annak az ismerősömnek a lakása, a kihez önt vezetni igértem.

Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.

A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.

A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik. -218-

Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

A NEM MUTATOTT LEVÉL.

Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett meg számára az, a ki őt családjához haza hozta.

Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a teljhatalmu fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát.

Mikor minden csók egy búcsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: «talán holnap?»

– Ne maradj itt, suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat. Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? légy nekem megalázott, légy kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a míg futhatsz. Becsületszavadat adtad nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyermekedre. A vérkeresztelőben ne füröszd meg két fiadat! – Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd el nevedet. És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz hazám, a hol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába. Leszek -219- ott melletted szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy akkor római!

Az ifju nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét idézik-e már?

És éjszaka, mikor mindenki aludt: ő ébren számlálta az órákat, s végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun? Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?

Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal: a mint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról tornáczra suhant, mereven fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait s biztatva rávette, hogy térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi.

És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma? Érkezik-e válasz Ödön levelére?

Egy délután, midőn ismét megérkezett a kőrösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a czím németül volt fölírva.

– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását. Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.

– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, a mire én azt nem mondom: «jól van!»

– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad.

– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtul fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e perczben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet megujítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni. -221-

– Nem fiam. Én nem keményszivűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.

– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megszabadítsd testvéreidet!

– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit elátkozott hazád, kivel megver az Isten!

– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, a miknek fogalma hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezitláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaesküdje mindazt, a mit eddig vallott: azt mondanám, meglehet: egy bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt; ki lázította a polgárt a trón ellen s bakónak adta a fellázítottat; ki pokoli tanácsokat -222- forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a mænadot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar.

Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek.

– Fiam. Könyörögve kérlek, ne menj. Érjen bennünket halál, nyomor, kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tizezren haltak meg ez eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot szenvedünk s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el előlünk az utat az égbe.

– Hogyan? szólt örömmel az anya; te nem arra gondolsz, a mivel én vádoltalak?

– Csak egy szót, szólt közbelépve Ödön. Ha meg akarsz bennünket nyugtatni, mutasd meg mi van azon levélben írva, a mit most kaptál?

Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt el tőle, s rejthetlen zavarral monda:

– Tehát menj! Menj, a hová önfejed visz. Hagyj itt engemet kétségbeesve, könyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt; de én nem azokat siratom, a kik elvesznek, hanem tégedet, a ki megmaradsz.

– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: «Szeretlek.» Isten veled!

Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot: csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el a nélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezte tőle, mikor jösz vissza, bátyám?

Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbiróságnál, Új-épület II. pavillon.»

Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az «Ödön» nevet hibásan fordították le németül «Eugén»-ra.

EGY EMBER, A KIT EDDIG MÉG NEM ISMERTÜNK.

Baradlay Jenő megjelent pontosan a hivás szerint a hadbiró előtt az Új-épület II. pavillonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugén, és hogy Baradlay Eugén idézve van. A többi jött magától.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dulva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől.

Rendes lakhelyétől messzeszórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

S a százezernyi vádlott perében biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelem-könye lenyomta volna a vér tengerét. -225-

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem a ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a ki legtöbbet tett, hanem a ki egyet megsértett azok közül, a kik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, a mit soha sem követett el, a min jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, a ki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Mig azt keresték, elmult a zivatar, s megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy itélték el.

Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.

Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.

Százan, meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.

A közvádlók és birák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotografia kölcsön-bemutató intézete létrehozva a hires emberek számára.

A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, a ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.

És aztán a főfő-vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.

Igy történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos. -226-

Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét mulva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezuttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről-lépcsőre.

– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?

– Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt?

A hadbiró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, a mi azokon van írva plajbászszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat – – albuma számára.

És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami -227- azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll – Jenő.

A birák bólogattak fejeikkel: «Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak «egy tanú» van ellene.»

– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsülyeszsze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa.)

– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? E fölött hallottam vitatkozni.

– Ezen testvére is eltünt önnek Bécsből a másikkal egyidejüleg. Mi oka volt arra?

– Úgy hiszem az, hogy az udvari kanczelláriával együtt az ő állomása is megszünt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott s tanította játszani kis fiamat. Most is otthon van. -228-

– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

– Ez igaz. Hanem a helyett a hadseregnél működött ön, mint kormánybiztos?

– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.

– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három ujoncz zászlóaljat felruházni? Nem lenne szives ez iránt felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.

– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink attilájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érczkészletet elkobzott s azt magának tartotta.

Ez bebizonyítá, hogy ő az igazi. Igy haragra gerjedni csak az képes, a ki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga. -229-

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, a mik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.

– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richarddal, összezördült, s e miatt párbajt vívtak együtt.

– Mink? riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz irtak, hallgatott mélyen.

– Igen. «Forradalmi párbajnak» hívják azt; a franczia forradalom alatt az volt a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal, vagy a megrohant ellenség harcz-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? ő még hinni sem képes azt; ki feküdt az alatt a tenger fenekén.

A hadbiró kikeresé könyvéből az esketési formát; a -230- vészbirák felálltak és utána mondták azt, a vádlott jelenlétében.

A vészbiróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, a mit visszautasított. Maradt még elég.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd irjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

És olyan szeliden mosolygott végig biráin. Egy köny nem ragyogott szemében.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.

A TÚLVILÁGRÓL.

A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.

A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele -231- sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól esik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással rohant az ajtónak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s -232- az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez épen nem illet.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.

Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül. Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal, vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor «muszkahagyás»-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon szólt:

– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről. Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.

– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája fejét.

A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére: a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer aláhuzva e szók: «ex offo».

Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal mindenikben egyformán ez van irva:

«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan macskakaparás, mint név.

«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»

«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre szakadtak.»

«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a hajót kormányozni.»

«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy -234- oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»

«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»

«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.»

«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.»

«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!» Követem azt.»

«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az örömtől.»

«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a mult.»

«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.»

«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: – vajjon megkapod-e?»

Az ifju nő az ég felé emelte arczát, s ha szállnak a szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, -235- ætheri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

«A mi szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: «Szeretlek!»

«Neked erős szived van, neked magas lelked van: nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.»

«A Gracchusok anyjának is oda tették megölt fiait az ölébe, – és nem sírt.»

«Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!»

«Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ide át.»

«Egy óra mulva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.»

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három -236- levelet egymás közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember és mindent meghall!

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.

Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, -237- kivett belőle egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét szalutált és elhagyta a termeket.

A KŐSZIVŰ EMBER ELŐTT.

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszivű férj arczképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

És azután csókjaival elhalmozni, könyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.

«Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi: otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jőjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szivét megszakítani? a ki szelid volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó volt, a mivel elbocsátám: «nem azokat a fiaimat siratom, a kik elvesznek, hanem téged, a ki megmaradtál!» – De azért nem kellett volna neki én rajtam olyan rettentő boszút állni! – Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. -238- – Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, a milyen csak egy anya lehet, a ki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Oh ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled, meghódolok. – Ne vidd el a többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamenynyit. Ne látogass meg így, a mint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.»

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállani és belekiáltani a világba: «Én vagyok az; nem a másik!»

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fentartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

S ezt jól mondta: mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk: – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben soha sem hittünk: ember fölötti áldozat.

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejteni valója volt abban a titokban, hogy egyik sem hiresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az -239- egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre – egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már «bene latet» (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég: neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

A BÖRTÖN TÁVIRDÁJA.

A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a «C», és így tovább az egész alphabet.

(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a «nagy» iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a kérdezőig. -240-

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a mi fiatal emberek között szokásos.

Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbuvárok, mint Ninive falairól!

AZ ELSŐ TŐRDÖFÉS.

A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.

A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:

És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:

– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig, és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.

A FEJGÖRCSÖK NAPJÁN.

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt kapta azokat.

Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.

Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból. -242-

A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.

Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.

Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?

A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit tízszer megújíttatott egy nap.

Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?

Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült, vagy járkált.

– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el. -243-

– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik megjegyezni.

– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronessenél.

– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.

Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.

Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az ajtót.

– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.

– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. – Én? és miért?

– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.

A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.

– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.

– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.

– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva, széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét, újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.

– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.

– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.

– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?

– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!

– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? -245- Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugy-e, kisasszony?

– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon. Sietve!

– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.

– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek között.

Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.

– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó -246- földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.

(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)

Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.

Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.

Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.

Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.

Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná mentegetni… Mostan szavaznak…

Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.

Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.

Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik… Megmondják neki, hogy nézze -247- meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha többé.

Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.

Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót ott hallotta.

Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!

E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat -248- körül utas nép sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.

Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni, felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.

A TŐR HEGYE LETÖRVE.

Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, a mit a gőz egyszer.

Jól esett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel: öngondolataival kéjeleghetett.

A bécsi indóháznál ott várta hintója. Sietett keresztül furakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.

Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott boszú kaczajával vágta szivéhez e keserű szókat:

A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a gloria volt ez arczon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához fölemeli. -249-

És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet. Hol járt? mit tett? Miket beszélt? Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A boszú pohara megtelt.

És a két hölgy úgy kaczagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy beczézték egymást, mint a kik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki, a hogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.

A teknöncz még él, ha az agyvelejét kiveszik: hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?

A leány nem szólt semmit; kezét keblére tette és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sirt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.

– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? A mi nekem mindennapi hálótársam. A véres kisértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.

Edith nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.

És Alfonsinet dühödtté tette e könytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni Istent és embereket, -250- és éles vasat keresni saját keble ellen: mint a hogy az látta őtet.

– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; a mit emlegetni is szégyen! Hogy most e perczben ott ásnak neki a homokban egy gödröt és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, a nélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!

A leány magában sóhajtott és válaszolt: «Magához vette Isten s én gyászolni fogom örökké». De kimondani nem birta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.

– Sírj hát! ordítá dühödten a szép mænade, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtei vonaglottak hevült arcza körül. «Sírj nekem! sírj!»

A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richard polgári öltözetben.

Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: «csatány!»

A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, itéletet hozatott benne. Az itélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna! elengedte minden dolgukat végkép és egészen. Menjenek szabadon. -251-

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan boszút állt; de nem az elbukottakon, a kiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, a ki az ő fejére készült gázolni.

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partiet.

Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!

Mikor Richarddal tudatták megkegyelmeztetését, a mi rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbiró behivatta őt magához.

– Ön ugyan kegyelmet kapott s szabadságát is visszanyerte, monda neki, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.

– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa fölkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, melylyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!

– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.

– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá -252- pedig én nem kértem öntől philologiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.

Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.

Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.

És utazott ugyanazon a vonaton, a melyen Alfonsine. Csak hogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.

S a míg Alfonsine a boszú gyönyörében kéjelgett, boszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.

Az első az volt: «mit jelent ez a szőke hajfürt? mit az Eugen névvel azonosított Ödön?»

A második az volt: «miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsinenak?»

A harmadik meg az, hogy: «hol fogja ő megtalálni Edithjét? s mi jön azután, ha megtalálta?»

A KŐSZIVŰ EMBER FELEL.

Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.

Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el másik fiamat!»

S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.

Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón: «szabad-e?»

Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét nyújtja a levél elé.

És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, a mit kezében tart.

– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.

Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután olvassa azt:

És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sujtol többé.

Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: – odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!

A KÉRŐ.

Richard egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték teremébe, mint ki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan eléje és a tulvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: «Richard, kedves Richard!»

Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg -255- Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a kit maga előtt lát.

Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad mellette s jobbját két kezébe fogja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Azután semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

– Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán Richardhoz fordulva.

Edith pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richard előbbre lép s őszinte, rosszaságnélküli szivélyességgel fordul Alfonsine baronessehez.

– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra itéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!

Köszönet attól az embertől, a kinek elvesztéséről álmodott, a min töprengett, a miért fáradott annyi idő óta. -256-

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, a kik játszani akartak vele.

Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richard ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerűl, kész öreg ember és Edith agg hajadon.

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richard el volt temetve: mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt álljon. Neki hideg vére volt már.

– Uram! Ön félreérthetett valamit, a mit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Ugy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bir, ezt megérteni. -257-

– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.

– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem.

– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edith hugomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemes ember.

– De még mindig Baradlay Richard vagyok! – mondá az ifju, önbecsének egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.

– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edith kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; – joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edith kisasszony még mindig a Plankenhorst-család tagja, és annak fenhatósága alatt áll.

– Edith követni fogja azt, a mit mi határozunk felőle. Azt megitélni, hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön uram, elkésett a -258- leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.

– Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, s aztán megszününk egymással törődni.

– Ön csalatkozik; mi nem szünhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el volt temetve. Edithnek szerencséje akadt. Edith már el van igérve.

Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.

– Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve nagy szerencse.

– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, a kit én vezetek elé.

– Edith kisasszony. Semmi theátrális productiót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.

Edith most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harczba. Küzdött.

– Én nem kivánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, a kinek akarom.

– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek: higyje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymásután következni, -259- egész odáig, a hol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog az alatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent czeremoniának csak kiegészítő része lesz.

– De én nem fogok sírni! szólt a leány, előlépve hevesen. Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, a ki engem, szivem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a mennyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a féléjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer-utczai markotányosné. Tudják az apáczák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, a hogy megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is a két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint a kiért megvertek?

– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkisérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: «Nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácza-növendék, s mégis nőül akarja venni!» s akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmulik a kedve örökre a szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richard a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a -260- gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richard tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával, de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint a ki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedségtől, a rémülettől, a dühtől. Uj dolgok voltak ezek, a miket hallott, a miket látott. Olyanok, a minők túlhaladták felfogását, képzeletét; a mik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánynyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak dæmonok, de az maga a «legió»!

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richardot támadta meg, hanem Edithet.

– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva, – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kaczagni.

– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte a végcsapást Richard fejére.

– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? szólt Richard halkan, szeliden, kérlelő hangon.

– A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! szólt a vádló, ujjal mutatva Richardra. -261-

– Jól van asszonyom, szólt Richard, elmondom önnek a gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála óráján oda hítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiut anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiut és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az inség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban mint egy gazdátlan ebet. Oh, ha anyja látta volna!

– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan oduban, szemétágyon fetrengve, meztelen, rongygyal takarva, és félig megvakulva.

– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arczát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richardra.

– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Oda dobhatom azt annak, a ki kérdi.

… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy önmagam előtt még most is nemes ember vagyok, – azért önnek sem mondom meg azt! -262-

– Akárkié legyen az a gyermek, a kinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni: én anyja leszek annak!

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

COMEDIE OF ERRORS.

Igen! A bérkocsis kérdezte azt Richardtól, ki alant várt rá, midőn Edithtel karján az utczára lesietett.

– Ismerősöm, rokonom, se nekem nincs, se neked, a kihez vigyelek, a míg esküvőnk napja elérkezik. Bécsből pedig távozni nem szabad.

– Hát vigy magadhoz, mondá a leány. – Nem voltam-e már nálad a bivouacon is? Nappal együtt leszünk, este jó éjt kivánunk egymásnak.

Sheherezade szultána regéinek egyik hőse ez, ki menyasszonyt visz haza egyedűl egy tutajon, s mikor egymás mellett alusznak, kettőjük közé fekteti kivont kardját.

Mert az életben nem úgy megy az, mint a színpadon: a hol a mint a szerelmes párt megáldották, vagy megátkozták, egymásnak dobták, vagy kezeiket összetették, azzal megvan minden. -263-

A dráma után jön még egy három felvonásos vígjáték: a comedie of errors, a tévedések vígjátéka.

Mert hiszen legegyszerübb volna a felelet egy fiatal pártól, a ki vőlegény és menyasszony, erre a kérdésre: «de most hová?» az, hogy «egyenesen a paphoz!»

Azért csak tessék elébb kinyittatni a «magyar királynál» (vendéglő) azt a két egymásba nyiló szobát; egyiket Edith, másikat Richard számára. És azután még sok napot eltölteni azzal a mulatsággal, hogy egy bezárt ajtón keresztül mondjanak egymásnak édességeket, nevezzék egymást kedvesemnek, egyetlenemnek, és küldjenek egymásnak csókokat a deszkán keresztül. Köztük fekszik – Seif Almuluk herczeg kardja.

Elébb a bécsi papnak ki kell hirdetni háromszor egymásután a szeretők neveit. Még pedig nem három parasztnapon egymásután, hanem három úrnapján. Mert csak a vasárnap az authenticus nap.

Azután bizonyítványt kell hozni a nemesdombi paptól, hogy itt is megtörtént a háromszori kihirdetés.

De még elbocsátó levelet is kell adni a nemesdombi papnak, melyben megengedi, hogy a nyájához tartozó juh Bécsben kelhessen össze. Részint, mivel a menyasszony ott lakik, részint, mert nem eresztik onnan.

S minthogy most Nemesdombon nincs rendes pap: az öreg meghalt, a káplán elbocsátása pedig nem találtatik elég érvényesnek, tehát folyamodni kell az espereshez, hogy hatalmazza fel a káplánt az elbocsátási engedély kiadására.

Az esperes pedig úgy találja, hogy ez fölösleges, ennek semmi nyoma a komjáthi kánonban: aztán, hogy megmutassa, hogy neki nem parancsol a bécsi pap, nem ád felhatalmazást.

Akkor aztán Richard arra fakad, hogy elhiszi, hogy a -264- házasságot az Úr Isten szerzette, hanem hogy a czeremoniákat az ördög csinálta hozzá, az meg bizonyos.

A törvény még azt is akarja tudni, hogy szülők és gyámok mit szólnak a házassághoz? És e kérdésben szép mutatiókat és variatiókat enged meg magának.

A katholikus házasulandónál nem lényeges a gyámi engedély; de viszont nincs is kötelezve gyám és szülő a kiházasításra; a protestánsoknál kötelezve van a kiházasításra s annálfogva megkivántatik az engedély.

Ezt a pap előtt mind be kell bizonyítani; elismervényekkel, nyilatkozványokkal, lemondványokkal s más képtelen okmányokkal eligazítani.

Akkor következik még az országos veszekedés a fölött, hogy be szabad-e a templomba ereszteni s a papnak összeesketni egy olyan párt, melynek az egyik fele a keresztvégű, másik fele a csillagvégű torony templomában imádja az Istent és vallja a szentháromságot?

A bécsi pap nem akarja őket másként megesketni, mintha a vőlegény reversálist ad magáról, hogy minden törvényadta jogairól lemond, mely szerint leendő családjának fele ide, fele oda járjon imádkozni s valamennyit egy vallásra adja, ha lesz.

Erre aztán dühbe jön a vőlegény s felfogadja, hogy rögtön megy a rabbinushoz s zsidóvá lesz menyasszonyostól.

Akkor aztán azt mondják neki: hogy no hát vigyen el az ördög, gyertek ide, megesketlek, de meg nem áldalak, s valahol egy magánszobában, pipával a szájában, elmondja a pap előttük az esketési formulát. «No, már most férj és feleség vagytok, elmehettek!»

Sok szép feljegyezni valója volt arról a napról. Reggel halál, este menyasszony, közben megkegyelmeztetés és megátkoztatás.

Belekerült egy hét, míg választ kapott rá. (Bizonyos levelek akkor nagy ellenőrségen mentek keresztül.)

A levél igen rövid volt. Az öröm Richard életben maradásán, házasságának helyeslése s az igéret, hogy e napokban fog a tiszttartó felmenni Bécsbe, az majd elmondja a többit.

Annál nagyobb volt öröme, midőn a tiszttartó feleségestől toppant be hozzá. Mindjárt azon kezdte, hogy feleségét itt fogja hagyni addig Edith kisasszonynál, míg átesnek az esküvőn; hiszen szegény kisasszonyt az sincs, a ki menyasszonyi köntösébe felöltöztesse.

A menyasszonyi köntöst természetesen ő szerezte be Pesten. Azt ugyan jól tette, mert Edith egy váltani való ruhát sem hozott el Plankenhorstéktól.

A jó öreg aztán elmondta Richardnak az eddig történteket. A nagy veszélyt, mely Ödönt és Jenőt kicserélte. (Most már értette Richard, mi az a szőke hajfürt? Szegény fiu! Míg élt, az egész embernek nem volt Richard előtt az a súlya, mint annak a nehány szál hajának most.)

Azután elmondá a tiszttartó az otthoni állapotokat. Az özvegy asszonyság maga akart feljönni Bécsbe Richard menyegzőjére; de mikor útlevelet kért (mert most a szomszéd faluba is útlevél kell), tudatták vele, hogy internálva van Nemesdombra s onnan kimozdulnia nem szabad. Akkor a fiatal úrhölgy akart eljönni, de annak meg úgy megbetegedett a kis fia, hogy azt nem hagyhatja otthon. Testvérének pedig jó okai vannak Bécsbe nem jönni. Igy csak a tiszttartó jöhetett el násznagynak és neje örömanyának. -266-

Még azt is tudatta vele a tiszttartó, hogy egész vagyonuk le van foglalva hatóságilag. Az ugyan nem marad úgy véglegesen, mert csak a két fiu részére tehetik rá a kezüket: a harmadikat ki kell bocsátani; hanem hogy az sokáig elhuzódik s addig minden jövedelmet, mely bárhonnan bejön, a financzdirectiónak kell beszolgáltatni, az ád ki azután havonkint nyugtatvány mellett a család számára szűkre szabott tartásdíjt. Azért Richard úrfi is eleinte szabja a költségeit e körülményekhez.

A hatalom megajándékozta az élettel. Ugyan örülhet, hogy csak a vagyonát vette el. Az Isten rendelte azt így. Legalább az iskolában azt tanítják.

Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két gonosztevő. Azokat először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek, gyámoknak; – azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak; – végre elfogni, meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra itélni az egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.

A SZENVEDÉSEK KULCSA.

Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.

– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg itt vagyok én. -267-

– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.

– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s havi díjam felét átengedni nekik.

– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.

– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget kiteremtem.

– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak semmi szolgálatot.

Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.

A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani: mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.

– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni. -268-

– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.

– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.

– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.

Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a hogy az édesén megosztoztak.

Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.

Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.

S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».

Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» -269- (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)

De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán dicsőség.

Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»

Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.

Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.

Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely egyuttal konyha is.

– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért ide parancsolni méltóztatott, lássunk -270- az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.

De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)

– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.

– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik?

Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá az asztalra.

– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!

És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.

– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.

– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!

– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek -271- hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.

– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.

– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő, miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?

Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».

– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.

– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.

– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az összeget egészen.

És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon a «Haben» rovatba.

Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:

– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüst forint.

– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog. Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.

«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»

«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.»

«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az executiónál kezdte a processust».

«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.»

«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»

«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy -273- és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»

«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.»

«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.»

«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg élnek a Plankenhorst úrnők.»

«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta, elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»

«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»

«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét. Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»

«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!»

«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.» -274-

«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és pihentetné a testét.»

«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort.»

«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával. Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»

«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten! olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?»

«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsineról is.»

«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»

– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az ügyek elintézése?

HÚSZ ÉV MULVA.

Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás: elvesztett és visszanyert lelkekről.

A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt menteni Richard.

Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a fogadott?

Sokat betegeskedett a fiu. Az első három év nyomorát sokáig birta kiheverni. Edith éjeket töltött betegágya mellett. A fiu nagyon szerette fogadott szülőit.

Mikor tizenkét éves lett a fiu, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabbra.

Nem akart többé tanulni; boszantotta nevelőjét; a kis gyermekekhez kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál s szembeszállt fogadott szülőivel.

Richard azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhancz ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krizis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!

Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától is.

Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstnemüket is magával vitt utiköltségül.

Ráakadt egy korhely-barlangban. – Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett mindenféle rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.

Richard hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szeliden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.

Csupán azokat a rongyos ruhákat, a mikben rátalált, zárta egy szekrénybe s ha a fiu visszaesési rohamokat tanusított, -276- olyankor Richard e rongyokat a szekrényből eléje tartotta:

Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.

Egy napon, mikor Richardnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltünt. Ezuttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.

Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát bele törte.

De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzá jutni? Mi lehet azokban?

«A te gyámapád megölte a te apádat és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.»

Richard könnyen kitalálhatta, hogy ki irta ezt a levelet? Ki az az egyedűli lény a világon, a ki ily ördögi boszuállásra kész legyen ő ellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?

Richard még egyszer utána indult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd a felől világosítani, mi e rejtélyből a való?

Nyomozta ismét az eltüntet, míg egyszer megtudta, hogy az anyja házához menekült.

A közmondás azt tartja, hogy titkok, a miket három ember tud, nem titkok többé.

Egy év múlva aztán kapott tőle Richard levelet, tele szánó-bánó töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richard házánál a legutolsó szolga úr ő hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal. Szidta az anyját, a ki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már itélt az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy nagy kamasz fiunak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a tengerészethez s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre Richardnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan. Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!

De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelő-intézetbe. Fizetett érte, a mit kértek.

Persze, hogy a fiu végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg félesztendőnél tovább.

Végre Richard nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiuból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptü gondolatok által fölemelkedésre bírni.

A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiu beárulta gyámapját, mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra épen rossz idők jártak. -278-

Richardot befogták többekkel együtt, hurczolták, vallatták másfél esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor megválogassa az embereket, a kik előtt politikáról beszél, mikor a levegő tele van provisoriummal.

Richard még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az «anyja vérét» átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére nézve?

E gondtól megszabadult, mert a fiu azalatt beállt önkénytesnek. Úgy híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.

Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richardhoz. Ott nem tetszett neki még az élet!

Már akkor nem ment érte Richard, csak a váltságdíjat küldte meg, a mennyit kér az állam, azért, hogy elengedi valakinek hazája védelmezését. A fiura pedig rábízta, hogy válaszszon magának valami tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.

Richard utána járt, hogy sorsát ott is előre mozdítsa. Fölhasználta befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.

Voltak ugyan apró, financzialis természetű kellemetlenségei, hanem azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott volna a baj.

Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, a mit bureaunak neveznek, több kollegájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje s mondja neki, hogy:

– Nem tudom; a te brancheod a spiritus. Vedd az alcoholometert és méresd meg.

Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult és elkezdett sírni.

– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?

– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?

– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy pillanatra, a míg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették el?

– Oh! mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.

– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi -280- sem hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.

– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem mondtad, hogy «fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom, hanem hogy én tőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.

– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az anyáddal, hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi befolyásom.

– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok, csak engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.

– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára oda át is meggyülöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress magadnak valami gazdagabb fiut.

Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt a szívtelen beszédet.

– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így beszélni.

Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembe szállt vele, nem merte letorkolni, ha férfi volt.

– No jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle -281- ember előtt; hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom czíme.

Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a néhány sor:

«– Palvicz Károly! Ön nagykorú lett s ezzel én megszüntem önnek gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok elismervényéből. Önnek atyja azt kivánta, hogy ez összeget, mikor ön nagykoruvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos czélra. Baradlay Richard.»

– Hahhó! kiálta fel Palvicz Károly. Quinterno! Egy braziliai nagybátya, a ki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernél ebédelünk. Lesz pezsgő, osztriga. Oda jőjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma. -282-

Azzal becsapta a sok számu könyveit. Szedte a kalapját, s futott a bureauból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.

Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét összecsomagolta, s onnan a budai vasutra; ott kapott egy vegyes vonatot, mely épen indulóban volt Trieszt felé, arra felült és hátra sem nézett többet.

A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:

A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.

Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a «magyar gazdasszonyok» alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, ezért úgy áll boszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.

Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s lázban jött magához.

Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kiséretében.

Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani és nincs -283- már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.

Az egyik úrhölgy magas, fenkölt alak volt; halavány szép matrona-arcz, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénynyel, tele lélekkel.

A beteg nő arczán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.

Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arczára, s aztán kétkedve ingatja fejét. Francziául mond az orvosnak:

– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szép volt.

Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt?

A magas, fehérhajú hölgy odalép hozzá: megfogja a kezét, s angyali szelidséggel kérdezi tőle:

A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.

– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben s kivánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.

– Mai nap vétettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.

– Jenő? szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a ki martyrhalált halt?

– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni s bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!

És szemei nem könyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.

– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egy pár ismertető platina inggomb, mely bizonyítá, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólom-golyó.

Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vizióit végig szenvedte e nehány szó alatt.

Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat! még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, a mit tett!

Az ősz úrnő tova halad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének soha el nem alvó kisérteteivel.

VÉGSZÓ.

Nagy idő múlt a nagy harcz óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.

Uj sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, a mit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.

A budai várkertben buja zöldben nő a fű, – s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó -285- arczú kis gyermek, – s kék és fehér mezővirágokból koszorut fon a fehér bárányka nyakába.

… Jó az Isten! – Zöld fűvet ád a harczáztatta földnek; fehér bárányt a zöld fűnek; ártatlan szelid angyalkát játszótársúl a báránynak; – feledés írját a mély sebnek; – jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.