The Project Gutenberg eBook of A régi jó táblabirák by Mór Jókai

Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.

Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabirái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arczok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörüség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak -2- rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.

Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.

Pár év mulva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arczok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közől, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.

Olyan forma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint a ki arra gondol, hogy ideje lesz már megirni azt a testamentomot.

Mik voltak hát azok a táblabirák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a czímet a neve mögé irta, a nélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabirák? Ezek a bebalzsamozatlan mumiái egy pyramidtalan kornak, ezek az eleven petrefactumai és fossiliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsülyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboræok országa?…

Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rá bizva a magánosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.

Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, -3- ragály rémíté a népet, kiknek szivét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?

Ha érczakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?

Bölcseséggel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?

Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?

És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy nyolczszáz évi viszontagsága alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, a nemzet mégis megélt, felvirult, megerősödött?

Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabirák.

A táblabiró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, birája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.

Most mindezekre külön ember születik, a jó régi táblabirák az emlékezetből is elmultak már.

Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabiró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…

Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, a kiknek tetszik a táblabirák fölött elménczkedni.

Azért, ki a «régi jó táblabirák» czime alatt mulatságos -4- anecdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni s idejét rossz helyen capitalizálja.

Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a «régi jó táblabirák» sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen. -5-

ELSŐ RÉSZ.

I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes catastropha sem történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni. Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn véres arczczal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon, s kiknek viselt dolgaikról olyan szép regényeket sikerül irni a költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú dæmonai a halálnak, kik a ragályos légben repkednek, egy lehellet, egy ölelés tőlük halottá teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele, hurczoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől s kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a kellemes érzést, a mit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

Egy erdős hegyoldalban állunk, a honnan két vármegye határát lehet belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott szinű; a völgyvágányok keskeny tisztásain -6- még töretlen az ugar s mint egy sárga szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan fákat, mik nem kinálnak se virágot, se gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt, érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyuló fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható csekély ér, de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor haragjában fölgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet s meghordja kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig usznak a vizben s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva várják a veszély végét, vagy végveszélyöket.

S ez a csapás minden másod, harmad évben elő szokott fordulni; a jámbor gazda soha sem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módu falvak egyike, míg a földes uraság haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani hamuzsir-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról neveztek így, már harmadszor épült ujra, a szorongatott lakosok elhagyták régi helyöket s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek faragott kövét nem birta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőbül volt a templom, most már csak fábul van, rongyos az is, a szomszéd faluból jár bele a pap vasárnaponként imádkozni. -7-

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedült mészkemencze, mely körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős gyökerei keresztül nyulongnak a döczögős ösvényen s megy tova kiismerhetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban, szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből kilátszik egy szent kép, melyre tavaly aratáskor koszorút akasztottak, száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúcz van felállítva; arra van felirva csodarossz irással, hogy ezen a helyen ölték meg ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilencz garasáért és egy málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ s mond egy miatyánkot érte.

Az út zivataros záporesésektől két felől ki van mosva, néhol akkora kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb? úri hintók nem igen járnak erre, s azoknak a hosszú csörömpölő szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok, nincsen munka, nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó.

Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közől; sápadt, kiapadt arczok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik kaszanyeleikre fektetve visznek magokkal egy-egy öreg embert, ki nem birta már tovább a járást s az emberi fáradságtól leroskadt; utánuk síró asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, a ki járni tud, sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton elmaradt közőlök. -8-

A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik; szegény háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujokban visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez már az utolsó. A kis gyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik, ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából épen az út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek, ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást eltaszigálják érte, kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi, megszagolja, s undorodva hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják. Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás! néhány romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a fenyők árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült, mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember czammog alá a hegyi úton, hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint megáll a tisztáson, a hol az alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől, úgy tünik elő, mint az erdők mesés vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet egészen fehér hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal kirakott -9- tarisznya van keresztül vetve, fejéről levette a széles karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő sincs rajta.

Balkezét egy kis hat-hét éves leányka fogja, szép kis szőke gyermek, tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt kikelt a harasztból, elsietett hirnöke a tavasznak, talán ő abban többet lát?

Ez az öreg ember legalább van száz esztendős; mennyi mindent kellene neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad alatt elfelejtse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái közől való, talán a legutolsó valamennyi közől.

– Marina! szól az öreg ember, a mint onnan a hegyoldalról a világot nézi; nézd csak gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld szinéig milyen veres… Még a felhők is mind, – a föld meg olyan fekete. Soha sem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan s nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta könnyíteni a menésben; a köveket, a mik útjában voltak, félre taszította lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: «és a fák is milyen veresek, és a kövek mind, mind. Soha sem értem ezt, uram Isten».

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek fehérlettek; más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a jámbor szemei elé; a hetes inség szomorú hallucinatiója ez a veres szín, mely körüle eget, földet befest.

A vén ember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta az utat a Kárpátoktól a bánáti -10- rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán. Egész évig abból tartotta családját, a mit így keresett. Még tavaly is lenn volt az alföldön s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen különös az, hogy most alig birja magát, hogy valahol egy kereszt, egy szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni és azután az imádság nem jut eszébe, a mit pedig olyan jól tudott máskor; a gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; a mint a szent képet meglátták szemei, két térde megroskadt alatta s ott maradt, kezeit összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok s ha szekér talál jönni, elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út magasán előtünik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van festve, a saraglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté, kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva, lapoczkáikat egymásnak vetik s jól kinyujtott nyakkal, eleresztett farkkal, alákonyult füllel engedik magokat a lejtőn nagy kényelmesen aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepükantár rángatására. A három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönös, mokány paripa, a hátán látszó tur fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven sebei tomporán tanusítják, milyen jó gondját szokták viselni; a lógós még csak harmadfű csikó, melyet barbar fösvénység idejekorán szekér elé fogott. Két lába csupa seb belül, a mint az istrángon keresztül szokott hágni. -11-

A kocsis-ülésen ketten ülnek; egy pofonütni való ficzkó, kerek kalapban, tulipános szűrben, fazékkarimamentében vágott hajjal, a ki vagy alszik, vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, a ki nagy úr most, mert urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a végét szíva, a mit máskor a pipába szokás dugni.

A bőr-ülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor mindenki vesz fel magára valami idegent. A mi a nagy előbőrös sipka miatt arczából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből, sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az arcz alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és szakáll oly módon vannak nyirva és borotválva, miszerint az ajkakon alul összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat jobbrul-balrul, a kocsis nyűtte az ostort rajtok és káromolta a gazdájokat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt kerékkötő lánczot és még azt is, a ki a lovat, szekeret kigondolta.

Még hozzá az az öreg ember ott az út közepén, a ki épen a kerékvágásba térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá.

A lakatképű úr felemelkedett üléséből, pálczájával megbökve kocsisa hátát.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni, mordult ez vissza durczásan s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! sürgeté az úr, mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta, hanem én. -12-

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! szólt nagyot káromkodva a ficzkó s kieresztve hosszú ostorát, a mint sebesen közeledének a térdepelő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra s az ősz férfi, kinek nem volt ereje rögtön felkelni onnan, önkénytelen emelé kezét magasra; talán az éghez?

A lovaknak több becsületérzésök volt, mint gazdáiknak, mert azok e pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döczögős útfélre, s a kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők mellett.

A lakatképű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, ő előtte térdepelnek, s ő feléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! kiálta vissza rájok. Részeg gazember! Pálinkára való kellene, úgy-e? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az utonálló rablónál.

A szekér rohanó döczögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát szekerestül. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

A mint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott térdepelt az öreg ember kis leánykája mellett, keze akkor is fölemelkedve.

– No csak jőjjek megint vissza s találjalak megint ottan! fenyegetőzék a kocsis tépett istrángjait kötözve boszusan.

– Vezess be engem az erdőbe, Marina; szólt az öreg ember, s nagy fáradsággal birt már térdeiről fölállani. -13-

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, a honnan még a szentképet lehetett látni, ott az öreg ember lefeküdt egy gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kis leánykát oda ültette mellé és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebeledbe és menj vele, a meddig benne tart; csak mindig arra felé tarts, a merről a napot kelni látod; a hol a hegyek elvégződnek, ottan laknak a jó emberek, azok majd pártodat fogják. A gyermek hallgatta okosan, a mit az öreg beszélt.

– Azután ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha kérdik, ki leánykája vagy? mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek voltak; mondd, hogy volt kilencz testvéred, egygyel kevesebb, mint a hány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia, három leánya és a szépapádat is ismerted. Tudod úgy-e, hogy én vagyok a szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok? mondd azt, hogy valamennyien alusznak az urnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak itten jó emberek ótalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd kis leánykám.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öreg ember utána mondá azt töredezett hangon.

A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes arczát.

És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, -14- szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik; sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?

Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat felkölteni.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több, vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a -15- rongyos asszony megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.

A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes állatot és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.

Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal, melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét, melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei villogtak leránczolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé tegyen. -16-

Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor karavánnal.

A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják hová? talán a hol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad közőlök valami csekélységet.

Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik előtte.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.

– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a mi legelőször eszébe jut.

Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy -17- öt forintos bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön körülfogták a három idegen urat.

– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért, a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurczolni a -18- három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró, sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon.

– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben -19- s még most is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:

– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe: «ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra? van ám még fiam!»

Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utólérte.

– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak -20- bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük.

– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott neki, s melybe még belé sem harapott.

– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?

– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót.

– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem -21- egy darab szenet, avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is, odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét, rátartotta fülét a mellére.

A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró körülnézett, rájok rivalt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit -22- állnak itt, mint a fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».

– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál meleg leves egészen magához téríti.

– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével -23- tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű magyar találmánynak.

A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni, szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz szabadulni.

– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát. Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a kezét sem -24- tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy fogjon és kettő rakja!»

A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán viczispánnak.

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta ismerem.

– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?

Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.

– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő rajta is «meglássék»…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a hol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses -26- faluig. Bár késő volt már az idő, de ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel járt, a segélylyel sietni kellett.

A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult törekvéssel iparkodott a két száj-szegletet felhúzni egész a szemekig s gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem vette volna őket. -27-

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva, úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel, gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?

– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember; én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem. Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.

– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt közéjök:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a tehenet. Nos aztán.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik botot, a mennyit tetszik.

– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.

Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend urát, a haszonbérlőt?

– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti kereskedőknek. -29-

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja magát legjobban?

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon, akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?

– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna, hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák, tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenóczig, addig is beszélhettek -30- vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált volna feledni.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait, csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».

– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra? eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe, ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és -31- szemöldeit vonogatva, s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva, azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén kiálta:

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az embertől.

– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak: végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot. -32-

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló, capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az egész vármegye!

A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak előállani…

A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos, gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést vallatásnak tartja.

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a tehenét visszaadták, de a paraszt nem -33- tanulta a psychologiát, ethicát, logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe, inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány, a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik; az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök, az mind üszöggé válik.

«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette elől, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek képe volt elől és hátul.

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal, hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé? mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.

– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?

– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát, kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk. Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst huszasokat osztott -35- ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete szájú úr.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta. Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot -36- építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb; már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást? Megmondta azt az a fekete szájú úr mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig a nagy urak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.

– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos -37- ember, tud urakkal is beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.

– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem ugatnak a kutyák.

– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit parancsolnak?

Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is viselt, az is fehér volt, arczvonásai -38- komolyak, határozottak, szemei értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az alispán.

– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.

– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik az mind.

– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.

– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok állását. -39-

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha sem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember volna úgy ellátva.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az? Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát, melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül használni!

– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, -40- még édes is, mert burgonya is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.1)

Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs földesura e falunak?

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg -41- Sztropkó Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, a mi az ő gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e a tavasz?

– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,2) a mit őszszel learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, -42- a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:

– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most fektetjük a terítőre.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá. -43-

Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arczok fogadták a látogatókat, de azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem lehetett hozzájok intézni.

Egy udvaron eléjök rohant a háziasszony s rimánkodva kérte őket, hogy ne menjenek be a házba, mert a gazda épen most akasztotta fel magát a mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz, csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen inséggel szemközt. A vad, veszett farkas agoniája, mely a hosszú télben, a vakandtúrás emésztetlen földétől kinlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra; némelyik hosszú tűrésből, másik tehetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban, szólt a biró egy épületre mutatva, melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve, négy vagy öt asszonyt láttak az urak nagy foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja kihallatszott közőlök.

– Nézzék tekintetes uraim, nézze kegyelmed biró uram: odabenn fekszik megrontva a Katka három gyermekével. -44- Egész héten át a boszorkánynál dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt igérték neki, hogy majd kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este kenyeret sütött belőle, s ime a mint evett belőle gyermekeivel együtt, mint a kit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjokban a földet rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden ütésre kiáltva: «nesze átkozott boszorkány.» Valahányszor ütnek rajta, azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni s maga bement a házba. Valóban az egész háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön s különösen végtagjaiban érzett hasgató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. A ki a szabad levegőről belépett, szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, a mi a szoba levegőjét terhelé; az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a fojtó szag nem akart tisztulni.

A vadóczos buza a legkínzóbb méreg; a ki abból evett, egész teste üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok eczetet! szólt az alispán, kinek hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben való teendőkről.

– Nincs az mi nálunk, uram, szólt a biró, hanem itt a szeszgyárban kádakban áll, mert ott eczetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda, kiáltott Popákné, nem ad -45- abból a boszorkány egy gyűszűre valót sem. Elment már a garabonczás is, mert itt volt, s ő is azt mondta, hogy keresetlen füvet, meg eczetet kell a rontás ellen a szájokba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, a míg mi ki nem füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; tartsátok a tűzre.

– Ugyan asszony, hallgass! szólalt meg az öreg Popák valahonnan a sutból. A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garabonczásod.

Ez alatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül. A ki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy ezek az urak majd csodákat fognak tenni. Hiszen csodának fogadták a csapást, csodától várhatták a menekülést.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnak s a milyen nagy volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepén egy roppant nagy nemzeti czimer, négy folyójával, három zöld halmával, kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betükkel felirva e sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak sem, a tulajdonos engedelme, vagy birói itélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak oda érkezte előtt, egy sajátságos alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg, hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katona-köpenyeggel iparkodott magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát. Fején vastag bőrkarimájú posztósapka volt, mely sehogy sem volt elég szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével volt benőve, mint a ki -46- rendesen szokott beretválkozni, de csak minden sátoros ünnepen egyszer.

Épen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó, reménylő népcsoporttal.

– Nincs itthon? szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy utolsót ütve a kapura. No hát legyen ott, a hol én gondolom! Nem adhatsz magadtól? No hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével lyukakat fúrhatott a lehámlott vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun s a biró fenhangon kiáltá, hogy nyissák ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonynyal.

– Takarodjatok innen! kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang, élesen vontatott fajkiejtéssel. Szemtelen koldusok! Egész nap itt ácsorogtak, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog ideje van, akkor nem jöttök, úgy-e? hanem most jó volna az ingyenáldás. Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok, kieresztem a kapu alatt a kutyákat s azok majd megmutatják, merre az út hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor biró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná, mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam úgy-e? hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! szólt vad elégtétel hangján a garabonczás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése -47- végig zúgott a belső folyosókon a nélkül, hogy emberi viszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! gúnyolódék éles, csufondáros hangon a garabonczás. Hamarább kinyilik a mennyország kapuja egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék csak az emberek azt, a mit én mondok; majd tudom, nyitva volna egy pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák, bornyuk, szamarak az emberek, igavonó barmok, a kik azt gondolják, hogy azért vannak ezek a hegyes fogak a szájokban, hogy kenyeret egyenek velök. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki? Miért? azért, mert nincs annyi szivök, a mennyit egy hangya elbir! Hallgatna csak én rám valaki.

Az ifju idealista azt hivé, hogy emberére talált s megkérdezé komolyan a természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább czélravezető rendszabálynak?

A garabonczás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, a mik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét bocsátani ki ajkain a mondandó szónak s halkan susogva akarta azt elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas épület itt, a milyen magas négy ölnyire a föld felett s a milyen mély két ölnyire a föld alatt, olyan szinültig van töltve élelmi szerekkel, a mikkel száz ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: én uram, én Istenem! pedig nem fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, a ki odabenn van, nevet rajtok, és nem fog adni egy falat kenyeret, és -48- nem fog adni egy szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifju úrhoz, s mintha ahoz, a mit most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta abba balkezéből görcsös botját s dühödten kiálta, a házra mutatva:

Az ifjú táblabiró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a biró pedig dorgáló szóval inté meg a nyugtalan embert.

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s félkézzel rátámaszkodva.

– Hogy miért beszélek én igy? Hát miért beszélnék én másképen? A kutya azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek? Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy piszok vagyok, a kit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki vesz számba egy olyan lelket, mint az enyim?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! feddé a zúgolódót a biró, kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durczás ember lehuzta sipkaernyőjét arczára s mintha lassudan akarna beszélni, mély hangon mondá a birónak:

– Ha valaki kérdőre fog azért, a mit most beszéltem, azt fogom mondani: részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat. Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta szinét sem láttam semmi italnak s hetek óta gyökérrel élek. Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass Márton, csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály; becsüld meg magadat itt ez urak előtt, a kik épen azért jöttek, hogy a nép sorsán bölcs rendeleteikkel segítsenek.

A garabonczás ember hangosan felkaczagott e szavakra; nem felelt semmit, csak kaczagott, mutatta kezével, mutatta -49- arczával, mennyire lenézi, semmibe veszi azt az eszmét, a mit a biró mondott, s mint a ki fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is ment onnan, folyvást erőtetve a kaczagást és fejét rázva és kezével eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tiz lépésnyi távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban neki foghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak! Kiálta felcsattanó szóval. Hát tudják azt az urak, hogy mi baja van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől, fáradságtól, testi sanyaruságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra valaki, a ki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy ezek az urak itten nem különbözők a többiektől, szólt és megemelinté sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét; ezek az urak jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni? Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten? hogy egy hónap mulva ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Reczeptet irnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak szegény ember. Meggyógyulsz tőle ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni? Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja a mit bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, a hogy a papok beszélik? No hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon az égből? ma, még ma, és itt ezen a helyen, mert holnap már késő lesz, mert tiz mértföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az égből?

A garabonczás égrenéző daczczal fordítá fejét az urak felé s diadalmas dühvel állt meg ott előttük, felszólítása czáfolhatatlanságán megvetve lábait.

A nép eszejárását a sophismák könnyen eltérítik, a körülállók arczaiból igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garabonczásnak alkalmasint igaza van. -50-

– No hát hogyan hull a manna az égből? rikácsolá a garabonczás veszélyes jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva s farkasszerű vigyorgással mutatta elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, a mely más egyébre látszik rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont figyelmet s a félretekintők a veszedelmes országuton egy merészen megrakott szekeret láttak alájönni hat ökrös fogattal, melynek szédelgős tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér olaszos négyszegkalap fedé, azaz hogy épen nem fedé a delnő fejét, csupán hátulsó himzetével takarta kontyát, elől pedig szabadon láttatva à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül világoskékek, arcza a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen bőkezüleg van szabva a természet alkotó kezétől, mindamellett sem látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait alulról eltakarja. Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy ezek a fogak igen szép hófehérek és az egész arcz minden exaltalt kinézése mellett sem kellemetlen. Termetét csipőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegélylyel, a mely ismét csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű, s igen zöldzsinóros viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fentisztelt hölgy nem szokta izlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak szokásban.

A társzekér épen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult népség közé, a midőn a garabonczás azon borzasztó trilemmába hozta az érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullassanak az égből, vagy segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, a mint odaért, rögtön megállítá a társzekeret -51- s patheticus hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! üdvözlöm önöket. Érdemes helységbiró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen ön közelebb; – ön pedig általam ezuttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú, értse meg ezuttal, hogy igen is vannak esetek, a midőn manna hull az égből…

A megszólítottak egyenkint bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan viseletén, hirlapi stylben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább felötlővé, hogy ő névszerint szólítá meg az urakat, azok közől pedig egy sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben látta volna.

A fenntisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán épen számított is reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok neveiken nevezhetni, a míg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira nincsen is szükség, legkevésbbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, a kinek ihletét, óhajtatát, belső hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény ismeretlen kiván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne, még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, a mikért pirulni szokott és ő neki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni, mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegyricon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiscális észrevéve, mint ifjú és udvarias férfi, sietett karját nyujtani elé.

– Kérem! köszönöm! szabódék az érdekes delnő. Én le tudok szállni magam is; jártam nyaktörőbb helyeken is, a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a lengyelnyergen; egy -52- férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok, holott egy fontos missiót kellene elvégeznem. Igen uraim, egy fontos missiót, mely önök küldetésével összhangban áll. És épen azon összhang magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, a kinek én itt szerény jelképe vagyok, megérté önök küldetésének czélját, azon nagy és nemes czélt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s elhatározá, hogy ismeretlenül, láttatlanul egy parányát képzendi azon közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő lelkesült leirása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni s előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon körülményen, hogy épen ezen perczben érkezhetém, a midőn csaknem felhíva volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák lételében okszerű és rationalis észlelet tilt is hinnünk, de azt még is tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezérczikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész segélykezét s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a táblabiró urak előtt, nem mellőzve a mellett azt a kegyességgel párosult fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár megbizatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az én gyarló tehetségeimet. Oh kérem! Csekélységem -53- érzete nem tűr czáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, a ki megtudva a közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta, megnyittatá tárházait, éléskamaráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt faluról-falura, hogy a míg a nemes megye átható rendszabályai végleges mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prosopopoeával, mint Lázár a pásztor a velenczei tizek szőnyegét s egész halmazát a frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arcza e perczben a diadaltól sugárzott, ma tökéletes joga volt; egy szekér kenyér különb tünemény volt e pillanatban, mint minden varázslata a magiának.

– Ime uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom; tudniillik azon dicső lény nevében, a ki által magam is megbizatva vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak esetek, a midőn mégis hull manna az égből.

A jámbor meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e perczben a delnőhöz s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá; angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok, tiltakozék a derék hölgy a czímek és tiszteletbeli csókok ellen. Ne engem magasztaljatok, ne én értem imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért. Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, a minőt az oltárképre festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy kis eleven czukorbáb, a kinek csak a szárnyai hiányzanak, -54- hogy elröpüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban, ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és malaszt van azzal, a mihez ő hozzá ért.

A tisztelt delnő annyira elhagyta magát ragadtatni ékesszólása által, hogy szemei megteltek könyekkel, a mi azt bizonyítja, hogy nála, mint a «palócz dalok» költőjénél, a legtarkább rhetori flosculusok mind valódi érzés szüleményei.

A tisztelt táblabiró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb volna az élelmiszerek kiosztása végett a biró házához visszatérniök.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy álomlátó kék szemeit, s az ihlet patheticus hangján viszonzá:

– Sőt épen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e találkozásban is a fatum intő ujját veszem észre, mely magneticus erővel fogja körül a mindenséget s jelenségeit adja a népek harczaiban ép úgy, mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren. Épen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain belől lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait és semmi sem leend sötét lelkének oly sulyos büntetése, mintha itt szemei láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségök hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, a mik itt történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa boszuját, feltakarta a ponyvát egészen s hangos szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Ime földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok, mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok most a gastricus nedvek nagyon -55- fölizgultak, s a túlterhelés könnyen rendszert zavar. Ime itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, a mi képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábbadozók számára. Biró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy küldetését a táblabiró urakra ruházta, s tiz percz alatt kiüríté az egész szekeret. A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba, míg az érdemes hölgy egyenkint előszedegetett holmit a kifogyhatatlan ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez só, imez pedig czukor, ez meg itten őrölt kávé, a czukor a kávéhoz való. Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomruak számára. Ebben a katulyában piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néha napján a pesti vendéglőkben nincs olyan gondoskodás a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint a mennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A biró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, a kinek nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a biró semmit, s figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; a míg nekik lesz, ők is eltartanak engem.

– Hát kend Márton miért nem megy oda? nógatá Popákné, könyökkel taszítva a garabonczást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára könyökölve.

– Nem kell! nem ehetném! mordult ez vissza s boszúsan távozott el onnan, görcsös botjával nagyokat ütve a földre.

Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy haragosan csapott volna be egy ablakot. -56-

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében legőszintébb hálánkat. Ha azon nehány szó után, a mit kegyed felőle mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, soha sem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője ő e vidéknek és még sem tudja senki, hogy kicsoda? sem azt, hogy hol lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy angyal, uraim, a ki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy megismerjék, önök soha sem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy néhány ez alkalomra illő emlékmondatot az éhség tornyának, e Bábelnek falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, a mennyinek szükségét érzi, szólt az alispán jókedvűen mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet utitáskájából s igen szép irással felirta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

– Egy kis insultus biz ez, monda az alispán, de hosszú dolog volna érte pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő s krétát vett -57- elő helyette; a krétával pedig a kettős kapura irta Tilly emlékmondatát:

A delnő teljesen meg volt elégedve a satisfactióval. Látszott rajta, hogy ha ezt végbe nem viheti, talán bele betegszik. S miután az említett házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami új divatú regényt, megfordíttatá szekerét s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért az országútra, általok odáig kisértetve.

A ház előtt csak nehány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a rájok nézve kibetüzhetetlen mondatokat.

– Látjátok, magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné, az a czifra asszony 6) még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most a mit az ide irt két felől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificzamodik a lába.

– És most, szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével, nem kérek önöktől uraim egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek felől. Tudják önök: a ki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené, ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha megismernék a földön. Azért uraim titoktartást kérek.

A táblabiró urak kezet adtak a felszólításra s oly szent és törhetetlen titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagy gyűlésen esküdnének az l. p. d. betük titkos és rémséges értelmére emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy családot kell meglátogatnunk, szólt az alispán a búcsúvétel után. -58-

– Beteg család! kiálta fel a hölgy. És ezt nekem nem mondták önök elébb uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni. Hisz minden kötelességek közt legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden ajtónak meg kell nyilni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának kérelme parancsolat az ő urára nézve, a betegség a legellenállhatlanabb tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a hatalmasok fölé.

E dicséretes phrasisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s formaszerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök között orvos, vannak önöknek gyógyszereik? értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabiró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, a rendesebb orvosi segély érkezteig eczettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Eczettel! olajjal! tejjel! szólt nemes pathosszal a delnő; pfuj, pfuj, allopathia! moslék keverés! mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! saignare, purgare, postremo clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare! Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a piczi kis ládikát itt kezemben, ezekkel az apró üvegecsékkel. Mi van ezekben? apró mákszemek. És ezen mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatatlan Hahnemann utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenkint, kiket decoctumok, emplastrumok és cataplasmák rég a föld alá vittek volna. Járok vele vidékről vidékre.

A táblabirák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki egyedül érdemel dicsőitést. Én csak szerény neophita vagyok, csak a hivők egyike. -59-

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a facultasnak teljesen megfelelő léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé, csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezuttal sem a homeopathia, sem az allopathia nem szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételével. A szerencsétlen szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el volt már hanyagolva, mint hogy a segély későn ne érkezett légyen számukra.

Ott feküdtek eltorzult arczokkal, összezsugorodott tagokkal a földön. Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, a mint ránézett, a mint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé, hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… szólt a felölelt haldoklónak arczát a lámpa fénye felé fordítva, melyet az ifju ügyész tartott kezében; ez a viaszkép a halál munkája.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis,7) szólt Hahneman derék tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját. -60-

Az alispán pedig vett egy papirt, belehajtogatott egy darabot a vadóczos kenyérből s azt mindhármuk gyűrűikkel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklónál gyóntató pap? kérdé az ősz táblabiró Popáknétól, ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. Fölvették-e a halál szentségeit?

– Ah, uram! felelt az asszony felsóhajtva, ha az egész vármegye mind pap volna, s ez az egész folyó mind szentelt viz volna, még sem lenne elég azokat mind beszentelni, a kik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, a honnan úgy kihalt szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, a ki a többieket megsirassa.

A vén garabonczás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanúl eltávozni.

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjunak nevezett biróra hagyva, együtt elkisérték a delnőt szekeréig s ugyanazon nyaktörős úton, melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, a hol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlök az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről biztosítva a táblabiró urakat, melyet azok szinte azon módon viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, épen azon az úton volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt maradtak minden búcsúvétel daczára, a mi az érdemes úrhölgynek nem csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett s kifehéríté az utat az erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni.

Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgynek, másik hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét s elől hagyva járatni az urak hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, -61- forrón elbúcsúzék tőlök; a midőn ismét kölcsönösen megigérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután gondolkozni mind a két fél, midőn a táblabirák elől hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, a melyen a delnő szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele olyan meghivólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú emeletes kastély, melynek fehér oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis nádfedeles paraszt házak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! semmi sem költ oly boldog otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni. Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd falu nem messze van. Vagy talán csak a biróval van itt is dolguk, s egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfedeles tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; a mi most már nem történt meg minden vigabb szinezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg s midőn ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre kisült, hogy a táblabiró urak épen csak ide szándékoztak jönni, a hova az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott elő. Hiszen így ő maga vezette e férfiakat az ő rejtelmes, titkos, jóltevő tündérkéje nyomára, a kinek titkait semmiféle halandó embernek nem lett volna szabad tudni, annál kevésbbé egy hivatalos deputatiónak kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örökidőkre felirni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő e zavarának kifejezésére. -62-

II. JÖTT-MENT (PARVENU).

Hagyjuk el egy kis időre azt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság bálványait, a koplaló, kuczorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő viganós, vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a sok lamentót hallgatni, mikor épen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy Krimiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni;8) akkor álljon elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a felvidéken hogy hal meg egy pár falu éhségben.

Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az æsthesis szabályai szerint nem is volna megengedhető a regényirónak költői leirás tárgyáúl választani. Lássunk már mulatságosabb jeleneteket.

Jeleneteket, a hol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a szomszédok bajával; a hol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élczeit és a gazda jó borát, s az országot ért csapásokat csak a hirlapból olvassa, ebéd után emésztési mulatságul.

Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos kastély emelkedik, a hol a kis ismeretlen czukorbáb, a parányi tündérke lakik, a ki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s leszállt a földre, és pedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére, ottan látszik az erdők között Brenóczfalva.

A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki a hova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behuzták magukat nagy ernyőik alá s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből. -63-

A mi pedig őket megijeszté, az valószinűleg nem egyéb, mint ama roppant épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany czimerével, kiülő vaskosarakkal ablakain, nagy nyolczszögű toronynyal bejárása felett, s ócska griffmadarakkal felvonó hidja előtt, a miknek látása azt a fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetöket, s ha akarják, most is atyafiságban állnak velök.

Kivülről bástyái is vannak Brenóczvárnak, azokon egy pár hosszú kereketlen ágyu únja magát, miket a brenóczi grófok nem tartottak elégnek lánczczal odakötni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták, hanem külön szerződvényben is biztosították lételöket, különben a haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlök.

Brenócz vára valódi historiai emlékezettel bir. Ez emlékezet helylyel-közzel nem egészen tiszteletreméltó, hanem a tisztelet a heraldikában úgy sem nyom semmit, itt csak a régiség számít.

Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem azon czélból, hogy a vidéket a tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább, hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.

Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang; – kár hogy elrepedt; – estenként azt huzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó, ki az üldöző tatárok elől az erdőben bolyongott, követte a vigasztaló harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre igérte vezetni, a holott aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvan öles bástyáiról alátaszigálták. Oh a brenóczi urak maig is büszkék ezen historiai emlékű bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.

Ezen rendkivüliségért aztán a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte a főurakat, az lévén szabva a vádlottakra, hogy «ország bajnokával» Isten itélete szerint egyenkint párbajt víjanak, gyalog, avagy lóháton, a hogy rangjok -64- hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék, megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóczi Gerő gróf megállta magáért a sarat s utódai maig is mutogatják azt a nehéz vaskeztyüt, melylyel fogta azt a dárdát, a mivel az ország viadorát letaszította a nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, a miből Gerő gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki engedte magát üttetni a nyeregből szép szerével s meg sem látszott a fogyaték a hombár tartalmán.

Hajh bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az elfogadó-terem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordó tálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdó edényül szolgáltak az asszonyoknak, a csoda-alakokkal kivert gerézdes tányérok, a hólyagos kulacsok, a szenteltviztartók, mind elvándoroltak ismeretlen világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalat és fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.

Elmultak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult az idő, az izmaelita lett úr és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt. Megveszik az úri adósságot is s egy vaskeztyüs poflével nem lehet ezer márkát lefizetni.

A brenóczi grófok jelenleg idegenek az ő hazájokban, csak úgy hirökből hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze? azt nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig van már annyi jövedelme, mint a mennyire adósságaik kamatja rúg.

A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat facsarnak a kőből. -65-

Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek? de azt igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek, csak a haszon; jönnek, mennek, nem ohajtják azt a földet, melyen laknak.

Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemes ember Magyarországon. Valamelyik korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik brenóczi főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy úr azóta kinyerte az indigenatus taksáján a vámmentességet, kiváltságot s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.

Azért neki választó joga van, s instellatióknál ő is sorba állhat a maga hintajával a díszmenet közé.

A brenóczi kastélyban pedig oly úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a zsebrák barátságért.

A brenóczi urak csupán csak egy szárnyát tarták fenn az ősi várnak saját rendelkezésökre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, a miket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.

E szárnyosztályokon kivül a többi részei a várkastélynak mind siralmas újításokon mentek keresztül.

A várárokból kivágták a sánczkarókat s helyeiket beültették burgundi répával, a lőrésekből ablakokat vágtak s a casamátákban göbölyöket hizlalnak. A pompás corridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán hajdan a lovagi tornák czímerei alatt szőnyegek lobogtak alá, most az esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöczből igen könnyű volt trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új átalakító leleményességét az, -66- hogy a nyolczszegletű tornyot, melynek ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik, gabonaszeleltetőnek idomította.

Ama terem, hol egykor a brenóczi urak ittak szövetséget a hirhedett kalandor, Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végig húzva az esztrenga, látszik is, nem is a szines kövekből kirakott czímer a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzó teremben most barmokat vágnak, s tulok- és ürü-hullákkal parodiázzák a mult századok regényesebb vérjeleneteit. Szinültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat s visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait hagymakoszorúkkal, s a márványmedenczékben, a hol a brenóczi delnők játszottak az uszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat konyhai limlomot.

A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három huszassal számítva; ezért joga van oly czélszerűvé idomítani azt, a mint rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért átadatott az is neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyuljon; most már ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, a mennyit tetszik. Senki se bánja, ha az ősi falak rettentő frescofestményeit, melyek hálószobája, irókamrája és ebédlője falait diszíték, behúzatja aranyos, ezüstös papirszőnyegekkel, ha a magas hátu karszékeket Mária Terézia korából, mik mind úgy néznek ki, mintha góth torony számára készültek volna mintául, kihányatja a fakamrába s helyettök amerikai vas hintaszékeket állít be; ha a nagy bajuszu arczképek helyébe egy csomó obscurus doctor, poéta és művész kőnyomatú arczképét aggatja fel, a kiket senki sem ismer, maga a gazda sem, mert ő birói foglalás útján jutott hozzájok, s csak arany rámáik kedveért aggatta fel szobái falán.

Ezek a szobák magok, bizonyos hiány leszámításával, -67- a legnagyobb elegantiát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényüzési tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi birtokosuk egyenkint kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora szine kirí a többi butorzat közől, az ágy függönyzete nem férfi-szobához való, bőr és bársony bútor izléstelenül van egymással keverve s minden zeg-zúg megrakva azokkal a csecsebecsékkel, mik az izlés embereinek szobáit oly kedélyesekké teszik, de a miket itt nem tudtak hová rakni, s a rendező semmi más czélt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden drága furcsaság lehetőleg szembetünővé legyen téve.

Krénfy úr nemcsak arczképeihez jutott kótya-vetye útján, hanem bútorain kivül még gyűjteményeihez is.

Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes pyramidja ott áll azért az ablakban, – a hol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres classicusok, incunabulák, unicumok, pergamen- és maroquinba kötve. Ritkaság-gyűjteménye is elállja az utat, mely tele van hallatlan rendkivüliségekkel; ásványtára pedig épen szembeötlő.

Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repczeszállítási vinculumban exequáltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképen.

A derék férfi mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani birtokosai a repczekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, a ki kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyady János szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, a ki a görögök idejében -68- olyan derék hőskölteményeket irt; csak ez az egy van az egész világon, senkinek sincs több. Már ezért megadtak volna háromezer forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, a ki háromszor körülhajózta a világot és azokat a szép regényeket irta: das weisse Haus, Fifine és több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt termettek, egytől-egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák, hogy csillog bennök mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a híres platina, a mi épen egy ezer egy százszor becsesebb az aranynál. Ez az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóczi kastély.

Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, a kik kénytelenek tőle hasonló ismertetéseket végig hallgatni, a kik tudniillik pénzt jönnek hozzá kérni s nem mernek neki ellenmondással, vagy unatkozással sérelmére lenni.

Hanem az elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van bejárásuk. A pakrócz emberekkel csak odakünn az előszobában szokott végezni, mely a pompás elfogadó teremtől csak egy ajtó által lévén elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban és pókhálókban s rozzant lábú falóczákban akármelyik pusztai csárdával. A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon czélszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a terem ablakára; így a setétség nem engedi a hiányokat olyan jól észrevenni.

Krénfy úr bármely perczben igen érdekes tünemény. Jelenleg épen előszobájában látjuk őt, a hova egyenkint szokta az ügyes-bajos embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egy pár paraszt ember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek reájok, azon kivül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már ismerünk.

Krénfy úr csönget, mire az egyik felkel és bemegy az ajtón. Nagy előnye volt legelébb menni, mert fizetni jött. -69- A legrendesebb gazdák egyike volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tizes lehetett az egész.

– Lyukas? Hm. Biz az lyukas, szólt a paraszt nagy jámborul. Bizonyosan kilyukasztotta valaki.

– Oh bolond paraszt! Azt úgy is tudom, hogy azért lyukas, mert kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?

– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tizes öt krajczárral kevesebbet ér; fizess rá még öt krajczárt.

A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, a mennyiben adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni az öt krajczárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.

A mint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.

Még az ajtón kivül hagyta a kalapját, úgy sompolygott be, s annyi jó estét kivánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.

A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, épen sehogy sem tudott rá emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele? Mit akar? Honnan jön? Kinek hiják?

A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, a míg napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, a ki a nagyságos urat idáig szállítani segítette. Két lóért járt neki két státióra két forint.

Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetes heterogén pénztömeget, melyben össze-vissza voltak keverve ezüst krajczárok, váltó krajczárok, tizesek, ötösök, három krajczárosok, két garasosok kongóban és más afféle érmek.

Ezzel a complicált numismaticai gyűjteménynyel kezdte el a nagyságos úr a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe -70- űzni, odaszámlálva a markába kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, apró pénzt annyiféle minőségben, hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, a mennyinek mondják?

Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a mi abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulasztának el; nem mult el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni, minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymással új czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem birta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda.

– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy «pénz», mintha az ocsú volna, vagy polyva, a mit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt.

– Oh hogy akaszszanak fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast sem, egy krajczárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt sem adnék.

– Nem kell oly nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az úr helyett.

– Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva -71- zsebeit kezeivel, mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni.

– Micsoda ló? Tán biz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának kellett a patkó.

– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele.

– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a fél patkóval.

– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a míg nekem azt a félpatkót, a mit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.

– No hát maradjon az úrnak koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az istállóban elővette a nagyságos úr lovait s a háromágú villa nyelével azokon töltötte boszuját.

Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy tartott tőle, miszerint a paraszt nemes ember betolakodik a czifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.

Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.

– No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a nyakadba.

– De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez most öt krajczárral kevesebbet ér.

– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak találom, a mit mondtak, itt marad az egyik lovad.

A jámbor parasztnak csak elmeredt a szeme, szája; alig várta, hogy Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút.

– Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott? szólt az ispánhoz fordulva Krénfy úr.

Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába.

– Már csak menjünk be innen, szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a mit akarok.

Boros uram látva, hogy épen nem kinálják, maga benyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen; az irószobában leült a legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta az alabastrom kandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon heverő ujságból lehasított egy darabot, összecsavargatta -73- fidibusnak, meggyujtotta a horganyos gyúszernél, rágyujtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parquettre, s fontos talpú bagariacsizmájával eltaposva azt illendően.

Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.

Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel:

Boros uram pedig azon emberek közé tartozott, a kik ha valami rossz hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb találgassa azt.

A nagyságos úr lélekzetet sem mert venni, a mig végig nem gondolá: vajjon mi baj lehet? Pálinka-üst pattant-e szét? Göbölyök közől esett el valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…

Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja szíjjába belegyűrni, csak azután felelt.

– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam ezen idő alatt befogva.

– No hát ma volt az a nap, a mikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám, bottal ütöttek rám hatot!

– Hát ez az a nagy baj? No az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros uramat már máskor is a korcsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak hozzá.

– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehuzatni az út közepén és megcsapatni hajdu által! ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre kiált.

Krénfy úrnak nagy respectusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi időkből. Ez a felfödözés legkisebb bátorságot sem öntött szivébe.

– Jaj bizony, ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni veszedelmes.

– Pedig épen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak meg, a miért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a tehenét is visszaadatták s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé hozzák a dolgot s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.

– Én nem csináltam! kiálta megijedve Krénfy úr. Én nem csináltam, az úr csinálta. Feleljen érte.

– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, a hol kell, s nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre. Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki deputatiót, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.

– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék -75- az éhenhaló népet, kitudják nyomorusága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak, hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s a hol fölösleges gabonát, élelmi szert találnak, azt a megye rovására a piaczi áron összevásárolják, akár ki fiáé s a szegény emberek között kioszszák.

– Piaczi áron? szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán úr mellé; de hát ki határozza meg azt a piaczi árt? Én azt mondom, hogy nálam húsz forint a piaczi ár.

– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a székvárosi piaczra s elkezdi árultatni tíz forintjával s ez lesz a piaczi ár.

– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én egyáltalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?

– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek. Gondoljon ki maga valamit.

– Nem jó volna őket…? Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, a mi pénzzel való kenést jelvényez.

– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan emberek azok. Mikor velök találkoztam, épen Kallósfalvára mentek; bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.

Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, még pedig oly erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapczája kezében marad.

Boros uram pedig, mint a ki czélt ért az által, hogy másnak rossz kedvet csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről, kiverte pipáját a csizma sarkához, s visszájárul beledugta a csizmaszárába és jójczakát kivánt.

– Hát ne siessen még, Boros uram; tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas ragaszkodással. -76-

– No én akkor álmodom bikával, a mikor éhen fekszem le. Jojczakát kivánok.

– Majd bizony, még elébb haza fáradok, azután meg vissza: ez épen nekem való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás, meg a hat pálcza után.

– Hát – hiszen – épen – nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele, Boros uram, nyögé ki végre a haszonbérlő úr ő nagysága, ki minden áron ott kivánta tartani a nagyszájú embert, még ha egy pár szelet kenyérbe kerülne is ezt a nagy szájat beszédre birni, bármilyen nehezen essék az embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.

– Ha – ne – ha, dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben, s kétfelé törölve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy kénytelen-kelletlen egy férges mahonifa-szekrényhez lépett és annak kettős szárnyát kinyitva egy kulcscsal, a másik kulcscsal egy rejtek-fiókot tára fel s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő ugyanoda rejtett hosszukás kenyérből két igen vékony szeletet metszett le, finomul kiszabva két ember illetőségét s azzal ismét duplán belakatolva a szekrényt.

Boros uram azalatt odahúzta maga elé a palisanderfa asztalt, új ezüst foglalójával s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire, úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával az igért vacsorát. -77-

Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is széket húzott oda, mely intermezzot Boros uram sietett felhasználni arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagoni szekrényt s újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de a melyet ezuttal le sem tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram embertudásában.

Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.

– Mit csinál, Boros uram! kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr ő nagysága; hiszen az a java.

– Egye meg, a ki szereti! dünnyöge Boros uram, tele tömve a félpofáját sajttal, mi közben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak. Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit s igaz buzgósággal saját maga elé vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram elhajított, olyan csinján rakva azt fogai hegyére, mintha creosot-olajba mártott pamutot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál érni.

– Ühüm, viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mint ha inkább akarná vele boszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. Persze, hogy kell tenni valamit. Hanem az úr épen úgy tesz velem, mint az ördög a fiával: ennem csak ad, de innom nem.

Boros uram, kezeinek és orczájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást is eltagadhatta volna.

A kettős szekrény újra megnyilt czifrán elkerített nyikorgással, mintha valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, a mit gazdája elkövet. Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.

A megsiratott tárgy egy pezsgőpalaczk volt, valóságos franczia pezsgő palaczkja, a chateau Laffitte devise-al, még a horganyos dugó is benne volt.

Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden kinálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a valamivel, mi abból a pezsgős palaczkból előtámadt. Képzelhető, hogy az pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát? azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmulni nem akaró hab.

Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:

Brenóczon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe legyen, meggyvizet kevernek hozzá s azután szőlő törkölyén engedik megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palaczkokban, boldog illusiókkal ámítva hol magát, hol mást.

– Verhovinai pezsgő! monda Boros uram, variálva a csúfolódást; valódi fenyőfamuskotály.

Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram olyan rossznak találja az italt, hogy -79- meg sem iszsza, megmarad. De akkor ugyan rosszul ismerte emberét.

– Az Isten éltesse! monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, a második perczben már üres volt a pohár. Eltünt annak tartalma, gyorsabban mint Bosco bűvészkelyheiből és ha épen választóviz lett volna is, szinte úgy tűnt volna el egy percz alatt, s szinte úgy nem látszott volna Boros uram arczán, hogy ivott valamit.

– Már most hát beszéljünk, szólt egész megnyugvással a vendégség után az ispán úr, eldúgva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársony székeire ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével egy pár rézkrajczárt vallatva hangosan.

– Ne kezdje elől, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.

– No hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják gabonája eladására, s a kik akarják, azoknak hatalmok is van rá és megtehetik. Úgy-e, hogy így van?

– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább folyamodom.

Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a «magunkforma» kifejezés ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.

– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, a kik ügyeinket magokévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: «ott künn tágasabb!»

Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott -80- valami különös ékesszólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.

– De ha olyan embereket lehetne bevonni, a kik még ezeknél az uraknál is magasabban állanak, tudja?

Boros uram úgy mutogatott felfelé újjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt a boltozatra nézni, vajjon nincs-e valaki oda akasztva? a kit segítségül kell hívni.

Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást s ráment a nyelve a fitymáló «az úr» czímezetre, a mivel a parvenuket szokás megtisztelni, a mikor még rongyos csizmában járnak és nem nemes emberek. – Ilyenkor azután a posteriori tette a «nagyságos uramat», a mely megilleti a jött-mentet, mikor már hintóban jár s gólya van a czímerében.

– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóczi uradalom mily roppant kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize, hány hegye van és a többi. Úgy-e, tudja?

Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya ég el ez alatt a sok haszontalan beszéd alatt.

– Ennek a roppant nagy uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az, hogy a kellő közepébe oda van ékelve egy kis uradalom, a Tarnóczi uraké, mely mintegy kétfelé osztja az egész határt s az ezzel szomszédos Fenyér pedig egészen belenyulik a brenóczi erdőségbe, mint valami ördögnyelv.

– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt, szólt félig nevető ajakkal Boros uram, oh ezt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az öreg apám…

– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealogiájával! kiálta közbe türelmetlenül Krénfy úr. -81-

– Csitt csak! Mást mondok. A brenóczi méltóságos grófok örökké perpatvarban éltek a Fenyéryekkel, meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd szép szerével akarták tőlök megvásárolni azokat az útba eső jószágokat, majd boszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóczi urak pénze fogyott el s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a szomszédok tulajdon jobbágyaikat uszíthatták volna ránk. Így áll a dolog.

– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? pattant fel végre Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a gyertya.

– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóczi uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt s szükség esetén a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy-család ajánlkozott határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e czélra, hogy a szegények közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?

Krénfy úr vállat vont rá, mintha értené is, nem is; pedig abban a perczben már túljárt az esze Boros uramén.

– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy fajnak van egy korhely ifjoncz sarjadéka, a ki nagy szélkergető, nagy pazarló.

– No ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóczi grófok erre ez ifjonczra nagyon haragusznak, s miatta még jobban boszankodnak az egész családra. Tudja az úr miért? Tudja a nagyságos úr?

– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya, derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiu bizony, meg a kisasszony, hát – jól értik egymást. -82-

– Hát e miatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájok volt már együtt, az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjonczot, az ekkor belelőtt a tomporába, azért sántít ma is; az urfi meg a világba szökött, ma sem tudni hol van.

Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy bele nyomta a dugót a pezsgős palaczkba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni többé.

Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyujthatni érdekes adomáit s minthogy még sejtett valamit az átláthatatlan üvegben, szeretett volna ahoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban elhajlott a kisérletben, s hogy fogaival ismételte azt, szerencsésen leharapta a dugó kiálló részét.

– Nincs! és nem is lesz! Kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palaczkot. Kend most is olyan részeg már, hogy se lát, se hall, azt sem tudja, miről beszél. Itt elmesélne nekem éjfélig és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, a mikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tesz?

Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese és hogy ezek a dolgok mind összefüggenek egymással, s miképen, hogy ő nem is lehet részeg, mert voltaképen az nem is volt bor, a mit ő megivott; de még ha bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek lenni, s több efféle, hanem egyátaljában nem tudott szóhoz jutni a nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palaczkkal olyanforma taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná kóstoltatni Boros urammal, a mihez pedig ispán úrnak -83- legkisebb gusztusa sem lévén, nagy hamar összekapkodta, a mi sajátja volt, kucsmáját, pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szivéhez nyomva süvegét, elérzékenyült hangon kezde nehány szót rebegni, hogy ő bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak s nem akart vele tréfálni.

– Takarodjék kend! ismerem a fajtáját; az egész nem volt egyéb rossz paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak, meg a notáriusnak: no rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele magamat, azért, hogy egy pár rossz anecdotát elmondjak. Hanem hiszen megadja kend ennek az árát, hogy én belőlem így mert bolondot űzni; mert ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend hatpálczás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.

Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámairók eltanulták a magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.

– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert, mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha. Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki semmit. Nem tud meg semmit.

A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az már akkor többet tudott, mint ő. A mint Boros uram kihúzta a lábát, bezárta utána az ajtót gyorsan, mepkoppantotta a gyertya hamvát, iróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és minőségű -84- levélpapirokat és irt nagy gyorsasággal különféle leveleket.

Egy roppant nagy ércz-kalamáris állt iróasztalán, melynek porzó- és tintatartója között egy furcsa kis bronz szörnyeteg állt; azokból a gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantásiája népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor irt, – talán megszokásból, – rendesen a kis bronz szörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott reá, mintha helyeselné, mintha a tactust ütné hozzá karika lábaival. Ha az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná s csak azután szedné egyszerre arczvonásait mozdulatlan rézmosolygásába.

Mikor egy-egy levelet megirt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronz szörny karjaiba tevé, miként a hajdani bálvány-imádók ünnepélyes áldozataikat.

Az első levél finom, aranyszegélyes papirra volt irva, melynek illatos boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és caligraphiával szerzé Krénfy úr, irása vetélkedett bármi aczélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arcza épen úgy mosolygott, mint azé a kis réz csodáé ottan szemben. A levelet műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leirva. Kivül ez a czím jött reá:

«Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr ő excellentiájának, Bécsben.»

Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbizással, hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.

Másik iratott ottani spediteurjének, hogy vásárolja össze számára az évszakok legdrágább ritkaságait, a mit kertészeknél, nyalánkságboltokban, jót és drágát lehet kapni.

A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déli gyümölcsökért, -85- a negyedik a legelőbbkelő porczellán-gyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való terítéket küldjön czímerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik ezüstneműekről szólt hirhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz pezsgő, bordeauxi és spanyol borokért.

Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd uradalom erdészéhez, hogy számára fáczányokat, őzeket szállítson; a másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- s egyéb halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban ékesítsen fel tizenkét szobát.

Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív papirost, arra irta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mind ezen leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expressus emberek által s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, a hányat kivánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kimélje.

Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, a mint e levelet olvasá és bizony mondá magában:

És mind azok, a kikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a fejöket és bizony szintén azt mondhatták:

Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné, némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok közé irta. És azután lepecsételé a leveleket és mind odarakta a kis vigyorgó rézördög karjai közé és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palaczk, almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette mutató ujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbrul balrul a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahoni szekrénybe.

III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI.

– Ismertem olyan embereket, a kiknek vagyona felért egy kis herczegséggel, de a kik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké falujokban ültek s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tiz esztendő előtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak, beérték a legszerényebb szobával, hová őket a pinczér utasította, szinházban most is csak a parterre váltottak jegyet, miként juratus korukban, egy csézán eljártak, a míg el nem szakad, s ruhát soha sem varrattak mással, mint a zsellér falusi szabóval, ki contóban rótta le a haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen megszorultak, mert roppant jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő birtokba verték, futhattak fűhöz fához száz bankó forintért a nélkül, hogy valaki mert volna nekik adni.

A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy, szeretői még inkább; valamennyi előkelő clubban ő a tón-adó, esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma broughamban, holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban látjuk kocsikázni; páholyt tart mind a két szinházban, palotában lakik, melynek bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva nyitva van mindenki ládája, erszénye, hitele korlátlan, aláirása készpénz; csak a nevét kell mondani és mosolyognak előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és takarékpénztárak örülnek, ha váltóit láthatják; – pedig ha megkérdené valaki, hol van hát az a birtok, a mit ez a név képvisel? Szétnéznének az emberek a levegőbe és nem találnák azt sehol.

Ismertem olyan embereket, a kik tudományos ismeretek gyűjtésében megőszültek, a kik félre búttak egy oduba, hogy ott lelkök minden erejét egy kedvencz szakma kimivelésére -87- fordítsák; orvosokat, kik mély tudománynyal hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak a szenvedő emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket birnak; lángeszű teremtő lelkeket, kik tiz remekművet hajitanak tűzbe, mig egyet kiadni bátorságuk támad és ezekről mit sem tud a világ, nem is mernének ők előállani, de ha előállnának is, szerényen, vonakodva, a hogy szokták, ki hallgatna rájok? Azután ismertem másforma egyéniségeket, kik a kávéházakban végezték tanulmányaikat; megvitatták, a miket hirlapokban olvastak, csináltak magoknak közönséget maguknál együgyűbb emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert és most nagy embereknek tartatnak és itélnek elevenek és halottak fölött. Ismertem orvost, a kit rendes akadémiai tagnak választottak, a miért egy másik rendes akadémiai tagnak a tyukszemét operálta – (és még az is kétséges, hogy szerencsésen operálta-e); ismertem irodalmi tekintélyeket, a kiknek érdemeik egy pár merészen elkötött plagiumon túl nem terjedtek; és ime ezek mind nagy férfiak, mind rendkivüli emberek, a kiknek arczképeit kőbe, fába és szappanba metszik s az utókorra bizzák, hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.

Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei az erényeknek, mind magán-, mind közéletökben a jóság és bölcseség munkáit mivelték, kik egy, erejöknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy városnak, vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő nemtői voltak és a kiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán még akkor sem emlegettek, mikor még életben voltak: mert lételök megszokott volt már az emberek előtt, s jóságukban épen úgy nem találtak semmi rendkivülit, minthogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.

Nem ez e hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell mindent! Kürtöld, a mid van, kürtöld, a mit tudsz, kürtöld a mit adsz; és ha ez nem elég, kürtöld azt is, a mid nincs, és a mit nem tudsz, és a mit nem adtál. -88- A hol nem látják, ott légy fösvény, – ott pazarolj, a hol látatja van; magadról beszélj és beszéltess, a hol lehet; szólj hozzá mindenhez, akár érted, akár nem; ha hallgatsz, azt hiszik az emberek: tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik: ők a tudatlanok. Ne adakozzál ott, a hol zaj nincsen; a mit áldoztál, minden hirlapban kürtöltesd, s ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre ird a nevedet; hagyd meghalni a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet koplaltasd; hanem ha jó alkalom nyilik, indítványozz nagyszerű hangversenyeket, ezüst sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küzködők, tűzvízkárvallottak, árvák és betegek javára: ez neked mibe sem kerül. És ez az út a hírhez.

Az esett bőrök eltüntek a márvány-corridorokról, s pompás veres és arany szőnyegek takarták el a rajtok esett csorbákat, az udvarról eltüntek a véres tócsák és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe rakott aloe-bokrok díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények folyták be, mik közől fehér galambok repkedtek elő; a vakablakok szines üvegen át vetettek fényt a termekbe, miknek ódon boltozataival új divatú szőnyegek és ragyogó csillárok tagadtatták meg éveik számát.

A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok szaladgáltak alá s fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér gyolcsruhás úr parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az istállóban négy délczeg almásszürke röhögött a zabra s a tágas kocsiszínben ezüsttől ragyogó batárd csillogott újdonat újan.

A folyosó egy része téli kertté volt átidomítva, telve a legpompásabb dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra felügyelni; az úri termekben -89- görnyedt minden asztal az ezüst virágtartók, borhűtők és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a sok kés, villa és kanál csak úgy halomra öntve állt egy üveg chiffonier alatt, hogy káprázott a szeme, a ki reá nézett. Minden ezüstneműn a nagyságos árendás úr czimere a fatalis gólyával és ékesen összefont névelőbetü, az ötágú nemesi korona alatt.

A mit itt látunk, az semmi sem való. A bársony szőnyegek, az aranyozás mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon, nincsen töve, most szedték az erdőn, egy hét mulva száraz lesz, s kidobják; a szép márványszobrok a kertben fazekas művek, a zöld pázsit most van rakva, a mi pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a mutogatónak, az csak kölcsön, csak bérbe van véve: a nagyságos árendás úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.

Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait és szalad. Bérben van a négy paripa és sujtásos kocsis és az ezüstös hintó; mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt elszaladnak; elszalad a téli kert is kertészestül együtt, mert ők is csak bérben vannak itt határozott időre; még az inasok is árendában vannak, a mint a legutolsó vendég után becsapták az ajtót, vetik le harisnyájukat, ezüstös frakkjaikat, csapják a földhöz, s szalad ki merre lát. Még az ezüst serlegek, medenczék, kések és kanalak is futnak hazafelé, a mint az ebédet végezték s otthon a bécsi ötvös kivakarja belőlök a czímert és nevet, miket árendába vésett oda.

A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között azért ő ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat két-három krajczárért, nézi a támadó tortákat, a páczban álló vad sülteket, a spékelt fogasokat, az -90- illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak bérbe kaphatók és a mellett titkon szobájában egy kis czibere levest ebédel, abból sem mer enni eleget, s felszedi a morzsákat az asztaláról és elteszi a kenyérhajat vacsorára.

A kik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes évszámba lép, a mikor az ember természete megváltozik? Korteskedni akar-e a jövő tisztujításra, hogy magát alispánnak választassa? vagy valamelyik brenóczi ősanya ijesztett rá kisértet képében s most annak a kedveért suroltatja ki a szobákat?

Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől tudakozódtak, azt soha sem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az igazi ok.

Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha vajjon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen esetben jó volt nem vezetni nyomra a kiváncsi közvéleményt.

Vajjon megalázzák-e magokat a büszke brenóczi grófok, hogy haszonbérlőjöket saját ősi kastélyukban meglátogassák? vajjon igazán oly szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghivásukra viszon-meghivással felel; sőt szót fogadnak neki, azt mondják: hogy ha a hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez? Ha már egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy nagyon rá vannak szorulva.

Egy levél eloszlatta kétségeit, Bécsből jött, István gróf sajátkezű caligraphiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abba, hogy ő is úgy irjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, ki még úgy tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóczi grófok mind sokat tartanak arra, hogy a ki irásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a fáradságba. -91-

Krénfy úr nem hiába izzadt. Kivánatai minden reményen felül teljesültek, nemcsak István gróf fog eljönni Brenóczra, hanem még Illés gróf is; sőt ha lehet hinni irott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti Brenóczot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegans salonok helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.

Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.

A levél utóirata azt igérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.

A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; a mely nap Krénfy úr levele érkezhetett Bécsbe, az nap küldetett vissza rá a válasz.

Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral, hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenóczra éjjel fognak megérkezni, a hogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.

Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására, az egész méltóságos család, itt fognak nála mulatni és hogy mind ez áldozat az ő kedvökért és az ő tiszteletökre történik.

A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s a mely éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt elfogadni, akár béres, akár kocsis, akár mi egyéb a tatár, mind ott legyen.

A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az utra zsellérek állítattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy úr is el akart menni vendégei -92- elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán ez még sem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket? Jó lett volna tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz? Ha nem szégyenlette volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.

Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen tartani a tüzi játékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal valamit meg ne gyujtsanak és a mozsároknál, hogy a fojtás valami kazalra ne essék; nyolcz órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt rendezve; a palota homlokzatán öles betükkel ragyogott a vivat, lámpákból kirakva, a fenyő-sétányon végig piros, meg sárga olajos papiros lámpák csalták a szemet, s a falu végén egész máglyák lobogtak szurkos fenyőkből.

Mind ezt gyönyörüség volt látni, de csak jöttek volna hát már a vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s haza széledezett; az ispán alig birta őket visszafogdosni, hogy legyen, a ki vivátozzon a méltóságos uraknak.

Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előörsül kiküldött futárok puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a dombról lekerülő országúton a három úri hintót, mire megszólaltak a kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyujtattak a röppentyűk és tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikra-özönt prüszköltek a csendes fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott a döbörgős felvonó hidon a várudvarra, elég hangos «vivát» fogadta azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani, hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.

Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját kinyissa, a mi azonban az öröm, vagy a sietség miatt neki oly ép oly kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában elkövetett előzékenysége; -93- mig végre a harmadik hintóból kiszállt nagy ásítva egy inasforma egyéniség, a ki álomtól boszus fővel tudósítá Krénfy urat, hogy sohse nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban nem ül senki.

A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvök telvén benne, hogy a rövidebb gyalog-úton jőjjenek előre Brenóczig. A kisasszonynak különös kedve telik a gyaloglásban.

Azóta réges régen meg is érkeztek már s beszálltak a vendéglőbe és bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, a ki meghagyta neki, hogy a naplójával utána menjen a vendéglőbe.

Krénfy úr úgy érezte magát, mint a ki álmában pénzt talált s azután felébresztették.

Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz, illuminál, futárokat küld előre, tűzi játékot süttet, vacsorát készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít maga és cselédjei három üres hintó elé, – míg vendégei az alatt régen lefeküdtek és alusznak is már a vendégfogadóban.

– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! kiálta Krénfy úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!

Vajjon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)

– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! szólt a pitvarnokhoz fordulva, ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr cselédjei mind ásítottak. Elvárom a méltóságos urakat holnap «szerény» lakom–lakunk–lakjokba, azaz hogy «úri» lakjokba… (A patvar! még az inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a méltóságos urak reggelizni?

– Az különböző, felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy könyvet, a mi már a kezében volt. -94- Az öreg gróf épen nem reggeliz; a grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tizkor szokott.

Krénfy úr háromszor is utána mondta magában e tudósítást, hogy el ne felejtse.

Végre meglelte a pitvarnok a naplót, mit a kezében tartott, s a nélkül, hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig utána eredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a brenóczi gróf urakhoz.

Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a cselédségre, hogy lefekügyenek és ne égessék a gyertyát, s maga is hasonlót cselekedett.

Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem engedték elaludni s a mint elszenderült, álmában legelső dolga volt Cynthia grófnőt látni, a mint azt a hirhedett, ölnyi hosszú fekete haját lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem szamóczát kinál Krénfy úrnak. Épen olyan szerencsés akar már lenni, hogy azt szájával elvegye, a midőn fölébreszték.

Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye ficzkó, a kit mindig kérni kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.

– A brenóczi grófoktól vannak itt! szólt a fiu suttogva, mintha nem akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.

– Oh, hadd jőjjön! kiáltá Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból s egy percz alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt, már fel volt öltözve.

– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, s azért küldi az óráját, hogy igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő perczre pontos szokott lenni.

Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen összeigazította az óráját Illés gróféval s újra megküldé tiszteletét. Rendkivüli ember ez az Illés gróf.

Ismét lefeküdt. Most már ötven emberrel is álmodott, a kik közül mindenik azt állította, hogy ő Illés gróf és -95- mindenik az órájához akarta igazíttatni az övét és mindegyiké másképen járt, az övé pedig épen visszafelé járt.

Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra felébresztették.

– A brenóczi grófoktól vannak itt, susogá Jakab, tátva feledett szájjal.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.

Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos izenetre s midőn másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi gazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt.

Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték már fel, s nagyon fázott.

– Ereszd be! kiálta Krénfy úr s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Nem, hanem olyan szer, a mit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok megfuladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.

– Hát azt gondolja a gróf úr, hogy én patikárius vagyok, -96- vagy alchymista? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozatva.

Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg, hogy utána ne kiáltson:

A mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyhoz Jakabot.

Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s odatartá a fülét; Krénfy úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, a mit mond neki.

– Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle izenethozó embert bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet.

Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell kiszenvedniök?

Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a sok boszuság miatt elaludni, hanem aztán elkezdte magában a kétszerkettőt végig sokszorozni, a minek tökéletesen az a hatása van, a mi az opiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.

Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták aludni, hét órakor már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.

Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden gyönyörüségeinél. -97-

Még csak akkor harangoztak a rorátéra, midőn újolag rángatta valami dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha álmában valami rém azt suttogná: «a brenóczi grófoktól vannak itt!»

Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett hallani. És épen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezuttal nem a pitvarnok volt ott, hanem magok a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, tessék-et mondott nekik s kinyitotta előttök a hálószoba ajtót.

Krénfy úr épen a botot kereste, melylyel Jakabot ellazsnakolja, midőn belépett hozzá István gróf.

– Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyászos tévedését. Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást gondoltam.

És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a hogy, felöltözni váratlan látogatói előtt; a mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba hozta, s utoljára ugy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy ha Jakab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.

– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf, kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czímezni az illetőnél: az árendást nagyságosnak, a korcsmárost tekintetesnek, a bérest kegyelmednek, a kit nem szeretett, édes barátomnak. Az édes barát volt nála a legalábbvaló megtisztelés.

– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítni fogjuk. Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két órát szokott aludni -98- naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést.

Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arczokkal, de nem jutott eszébe, hol?

Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a miknek meg van adva az élet szine, a szemek kéksége és még sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még sem látnak.

Ugyanaz a viaszfény az arczon és homlokon, az a változatlan öntvényű szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt.

Egész órákig el lehet rá nézni, a nélkül, hogy arczvonásai megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint azok a viaszképek ott a mutogatóknál.

Krénfy úr fejében egy perczre az a gondolat is bukfenczet vetett, ha vajjon nem valami rendkivüli automatot hozott-e magával István gróf, a mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajjon ez nem onnét való-e?

Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.

Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifju automat, kit István gróf, mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia, testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.

Az ő alkata, modora, magaviselete egy tökéletes udvaronczot árulának el, minők a leghódítóbb királyné, Mária -99- Terézia udvarában végezték tanulmányaikat: arcza simára borotválva, mint egy ifjonczé, vonásai teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István gróf hajfürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek, finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete, mintha katulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki egy matróz-kabátban jött mellette, mely épen oly koczkás volt, mint mellénye és kimondhatlanja, még a mellénye közől kilátszó inge is koczkás; az embernek szinte rosszúl esik, hogy miért az egész képe is nincsen koczkákra felosztva, mint egy földabrosz.

Illés gróf az alatt, mig Krénfy úr felöltözött, minden kinálás nélkül felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított valami czifra lóczához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni, hogy felüljön rá s a lábait lógassa le róla.

Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában, hogy olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a viaszfigurák.

István gróf ez alatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel látszott vizsgálni s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket mondani Krénfy úrnak.

– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a Luxemburg-palaisban járnék.

– Oh kérem alássan, szólt Krénfy úr, a ki egészen felbuzdult e magasztalásra. Én kevéssel hizelkedem magamnak, de mondhatom, hogy mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjokhoz illően fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az uj statuetteket?

Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén levő tiz darab csont segítségével a zongorán dobolni s a mint reá nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfejtette, mit akart mondani.

– Mondhatom önnek, szólt István gróf, hogy mióta e kastély áll, ilyen fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami felséges gondolat. Ezt terjeszteni fogom, és elmondom mindenütt, hogy hol tanultam.

– Oh kérem alássan, monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a dicsekvések miatt, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam ötvennyolcz pengőt.

Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani az által, ha mindennek megmondja az árát.

– Ötvennyolcz pengőt? szörnyüködék István gróf azzal a komoly képpel, mintha ugyannyi millióról volna szó. Hát még a faggyú mennyibe kerülhetett? mert az rettenetes drága az idén.

– Oh kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy, méltóságtok tiszteletére, semmi, semmi.

– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak bebizonyíthatni hódolatomat.

– Oh mi sajnáljuk azt ezerszer! sietett válaszolni István gróf. Vigasztalhatatlan vagyok e miatt. De reménylem magamat kimenthetni nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át gyalog jőjjünk, a hintókat útjokra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja nagysád, elkényeztetett gyermek, a mit ő kiván, annak teljesülni kell. Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk és nehezteléséről lemond.

Oh Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy csaknem a pallót érinté orra hegyével. -101-

Ez a finom udvaroncz valami rettenetes ember! Úgy földre sujtja, úgy megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező, barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember Illés gróf mellé és nézne annak mozdulatlan szemei és szája közé, melyek egy szót sem mondanak.

– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe; kinálkozék végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés grófhoz nem mert hozzá nyulni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá, illedelmesen előre bocsátva őt, mint illik házi gazdához.

– Oh kérem! kérem! szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig értek s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szivességgel állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elől menni és fejét kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.

Krénfy úr, mint a kit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szives hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta neki tudtul:

Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a brenóczi uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilencz forint huszonkét krajczáron.

István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett sétálni a teremben alá s fel, a mi Krénfy urat nagyon bántotta, mert a gróf minden lépésnél biczczentett a jobb lábával, mintha egy fog ki volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, a mely ezt az automatot lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.

– Méltóztatott nagysád bennünket szivesen meghívni -102- Brenóczra és mi oly lekötelező modorúnak találtuk becses meghivását, hogy azonnal siettünk azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fentartani azt a szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, a mi egyébiránt most sem késő és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat magunknál tisztelhessük.

Krénfy úr apródonkint érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, a nélkül, hogy azokat vissza tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe szokta mélyeszteni s a bennök tartott örök négy krajczárral csörömpölni. És akkor ez a négy kis réz dæmon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek volt, ezzel a négy krajczárral kezdé meg az életet és azóta ezek százezerekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima, mívelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van mind azzal dicsekedni, a mit a született urak pénzen megvehetnek.

– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis reggelihez ülni? kérdezé az érdemes házi gazda, az által remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját munificentiájával a brenóczi urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik, hogy ez a thea pecco, terem Chinában, a chinai császár asztalára volt szánva, neki életveszélylyel csempészték, fontja került tiz aranyba.

– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves barátom, Illés gróf, csak pontban tiz órakor, Cynthia grófnő pedig tizenkettőkor.

– De egy szivarral talán szolgálhatok? szólt még egy kisérletet téve, s három rendbeli szivar-ládikát tolva a gróf úr elé. Cabanos, valódi Havannah… -103-

Csupa rendkivüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha valamit kinál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkivüliségeit se ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét soha sem iszik, s napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellenne tudni a haszonbérlő úrnak.

– Bátrak voltunk, kezdé István gróf, nagysád sokszor tanusított szives indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára egyszerre három évre előlegezze, mely szivességért mi viszont készek vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi nem birtunk magunknak kimagyarázni, mely a mily meglepő rejtély előttünk, ép oly kellemes leend annak megoldását hallanunk.

Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajczárral zsebében, mintha mondaná: «elhiszem, hogy kellemes fog lenni».

E szavakra Illés gróf is felhagyott az üveg-almáriumokba rakott ritkaságok szemszurkálásával (fixer) s odalépett a beszélőkhöz, egyik lábát feltéve az asztalra s merev szemét Krénfy úrra szegezve.

Krénfy úr megpróbálta egyenesen ő hozzá intézni feleletét, megkisértve, ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által is mozdítani?

– Igen is. Azt irtam, – volt szerencsém irni – méltóságtoknak, miszerint kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem szaporítani, -104- sőt még azon felül négyezer darab aranyat adni kölcsön méltóságtoknak minden kamat nélkül.

Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arczával tekinte a két grófra. István gróf mosolygott és fejét malasztteljesen ingatá; Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üveg szemekkel, a mikkel az elébb.

– És mi legyen az a föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő ajánlatot tevé? kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva helyre.

– Az csekélység, a mi méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe. Én csak a czímet, a haszonbér czímét akarom másra változtatni. Majd annak is okát adom, miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget, a mi hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még a ki törvényes kamatra ad is, rendkivüli ember most, az több mint kereszténység. Én adom kamat nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt fogok behajtani.

Krénfy úr erősen apostrophálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.

– A mit ez ajánlatért kivánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint puszta haszonbérlőnek, itt nagyon precair helyzetem van. Igen kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem, különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közőlök a Fenyéry, a másik a Tarnóczy…

Krénfy úr arra volt készen, hogy a mint ezen neveket kimondja, a brenóczi grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat s a falhoz hajigálnak mindent, a mi megmozdítható. -105-

Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha hirét sem hallotta volna azoknak, a kikről beszélnek; a mi Krénfy urat úgy megzavarta, hogy egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.

… – Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, boszantanak, s ha panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom, hogy mit vétett nekik Brenócz, mert én nem vétettem nekik semmit. Mindenre azt válaszolják: ön nem úr Brenóczban, csak haszonbérlő. Egyenesen azon törekszenek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják, hogy a brenóczi uradalmat szépen rendbe hoztam s ez nem akar nekik tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenócz?

A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenócz vétkét, pedig Krénfy úr kétszer is kérdezé.

– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát, mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni, utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a boszantást, a kártételt és zsarolásokat. – Tessék figyelemmel kisérni méltóságtoknak, a mit mondok: csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha, dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestül, öregestül itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok, s minthogy egymástól nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságtól? Ha azt mondom, hogy a brenóczi uradalom parasztjai közől minden tizediket bátran fel lehetne akasztani, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni, egy cseppet -106- sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza kifejezésemet. A tekintetes vármegye, a helyett, hogy a szegény üldözött, boszantott, károsított birtokost ótalmazná, mit cselekszik? Imhol ni: kiküldenek egy deputatiót, hogy tegyen vizsgálatot országszerte, vajjon miért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely naplopóknak télire valójok, el kell foglalni a legelső legjobb uradalmi magtárt, a mit legközelebb kapnak s arra a parasztságot rászabadítani. Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Oh nem. Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Oh nem. Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóczi és kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; a kit felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! méltóztassék elhinni, hogy igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, a ki ősi nemes ember, armalista, cortesvezér és mivel e napokban világos adósságot, tetszik érteni? vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén hat, mond: «hat botütéssel» frissítteték fel. Ilyen a dolog állása Brenóczon!

Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak a két kezével hadonázott az asztal felett, hanem a két lábával is az asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét ovatosan a szék alá húzni.

De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a nemes gróf arczán, most egy perczre elmult onnan s az érzett bántalom -107- valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy a ki így nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.

Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát s mintha gondolatai egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz, hogy szabad-e neki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia grófnőnek küldeni?

István gróf első perczre összeránczolá homlokát erre a kérdésre, hanem azután egyszerre visszatért ismét arczának mosolygása. Fejével kegyesen inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó inasnak, hogy hova vigye azt az ananászt, milyen tányérra tegye, és mit mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy látta-e már azt az Attila-tallért ott a régi pénzgyűjteményben, melyet folyvást bámulni látszott.

Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek volt benne, kénytelen volt feleletet adni.

– Láttam; szólt oly száraz hangon, a milyent nem tudnak utánozni az önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. Azt a gyárat is ismerem, a hol készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön feltételeket szab. Halljuk azokat.

Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés grófnak.

– Igen is. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni. Csak annyit mondok, hogy énnékem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe futnom méltóságtokhoz elégtétel -108- végett; hanem én olyan állást akarok magamnak biztosítani, a mi engemet valódi urává tegyen rendelkezéseimnek.

Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, a mit mondani készül.

– Mondám, úgy-e bár? hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e birtokot újólag megtartani? Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól van, nemde. Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen van. E szerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bizzák azt. Úgy-e bár? E szerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kivánom, miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a czíme; hanem – zálog. Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a brenóczi uradalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem a határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év mulva ismét birtokosai lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háboríttatlanul élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.

Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész gondolattal, hogy a brenóczi hat hegy közötti tér, melyet még Zobor idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy hat perczre is egy jött-ment új nemesnek birtokába jusson, a mit a hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni?

István gróf igen elégült arczczal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert pontban nyolcz órakor szokott -109- mosdani. Krénfy úr kivánata olyan bagatella, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi a fiskális.

Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kivánná e vételbe a kastélyt és egyéb épületeket betudatni.

– Szivesen, szivesen, sietett felelni Illés gróf és szeretett volna már menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem igérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.

– Akár még az ősi brenóczi sirboltot is, viszonzá Illés gróf sietve; ha addig meghal ön, miattam oda temetkezhetik valamennyi brenóczi és maróti urak és asszonyságok közé. Adieu!

Azzal elkapta a sipkáját s futott csuklós lábával ki a szobából, sem a házi úrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.

Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem birta két példányban, egyikkel Illés grófot kisérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék, másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után, eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb menuett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.

Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón. Az etiquette szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a vendég és amaz a gazda.

A lépcsők aljáig kiséré őt le Krénfy úr hajadon fővel. István gróf hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül elfogadhassa mind lakás-, mint étkezésre. -110-

A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt, úgy köszöngetett vissza.

Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön s termeibe érve, kitörő örömmel járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az imént, s a markába vett négy krajczárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe, tenyerével újra elkapva, mint valami yongleur, titkosan suttogva magában ez elmés mulatság között: «ezekkel ugyan könnyen elbántunk».

IV. CYNTHIA GRÓFNŐ.

A kis falusi egyház tornyában pedig épen akkor harangoztak az éjszakai imára.

Hejh sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekkép kezdődik: «a ki ételt, italt adott…» Éhen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, a kiknek nem kellene felébredni többé.

A léha csőcselék! a renyhe, iszákos pórhad! ugyan ki búsulna miattok? Ember volt is, lesz is több a kelletinél; nem kell félteni, hogy kiveszszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, a mit ők beszélnek? Nincs mit enni? nincs egy falat kenyér a háznál? sőt vannak házak, a hol a kenyeret hírből sem ismerik? sőt még azt is mondják, hogy vannak családok, a miknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel? Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim! Rakva az asztal. A négy világrész inyletes étkei mosolyognak előttünk. -111- A mi a szemnek és inynek kedves, ezüst tálczákon, aranyozott edényben, délszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománynyá emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a maison doreé-ban, vagy fréres provenceaux-nál találhassatok; magános úri banquettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt a duskálkodást a ti szerény helyettesetek, a ti jószágaitok haszonbérlője szerezte. Oh itt valójában láthatjátok, hogy jó világ van, tejben, vajban uszik az ország!

Krénfy úr a legelegánsabb salonöltözékben jelenék meg méltóságos vendégei előtt; csupa fehér és fekete.

A hivatalos iratok már készen vannak, aláirva, meg is pecsételve, az összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva és fényesen kivilágítva; a mint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végig tekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenóczon – hat évig – s ki tudja: tán még azután is?

Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szivébe uri vendégeivel szemben. Többé nem érzi olyan pakfongizűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasz tekintetétől, mely gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.

Sőt úgy szólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Oh ezuttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkivüli bájakkal megajándékozott hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.

És ha ez a nyolcz egymásba nyiló terem mind úgy tele volna ragyogó szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott a legszebb és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, a hánynál ő magát e perczben különb embernek érzi, az mind valamennyi Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű -112- napraforgók a magasan járó nap felé, mely annyit törődik velök, mint a többi zöldségekkel.

Valódi venusi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a legizletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el, kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott; Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek finom himzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arcza szebb, mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei a legnagyobb két drágakő azok között, a miket a gyémántnál is nagyobbra becsülnek.

Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú fekete szempillák szinte árnyékot vetnek az alabastrom arczra. Oh ég, ha ezek a szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arcz még pirul is, ha ez ajkak még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenök?

Az egész alak feltünő küljellege bizonyos nyugodt hanyagság, mely mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség nyugalmáé, mely bizonyos az ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy szava, tekintete mindenható és nem akar azzal minden csekély tárgy ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.

Oh pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! csupa kézzé és lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent elkövessen, a mit hódolata találékonyságában megsejt.

Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szivesen fogadja. Krénfy úr soha sem tudhatja meg az ő arczáról, hogy nem követett-e el valami ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kinálkozott-e helytelenül? -113- oh azok a magas delnők nagyon különbözők a táblabiró világ hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kaczagnak, izetlenkedéseidre fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet. Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el, alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végig hallgatják unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kaczagnak érte; ha nagy bolond vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.

Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn méltóságos vendégeit feldiszített termeiben végig vezetheté. István gróf nem győzte eléggé magasztalni azt az izlést, azt a finom elrendezési tapintatot, a mit Krénfy úr e kastély feldiszítésében tanúsított. Krénfy úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, a miből ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond; Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet s fejével bólinta, hogy az igen finom.

Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében s tökéletesen elhitte, hogy ő most a legelegánsabb ember a szárazföldön.

Hogy fognak majd te rajtad mulatni egymás között a brenóczi grófok. Minden szó, a mit kimondasz, elmés, csipős anecdotonná van öntve. Nem mondanál-e még többet is?

– Minden pompás, minden díszes! szólt István gróf, finom taglejtéssel hozzá. Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy, és ez: találja ki nagysád…

– És ez: egy elegáns, mívelt, kedves nő, a mi hiányzik e kastélyból. -114-

Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e perczben a szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel találkoznék, rögtön elájulna.

– No de majd az is megkerül, az is megjön; biztatá őt nyájasan a derék gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.

Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a shawlt ő viszi karján s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő vállaira feladni.

Oh ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek ennyi szabadságot engedett.

Krénfy úr dolgozó szobájába is elvezette vendégeit. Ott állt iróasztala felett egy embertelen nagyságú arczkép, melyet valami vándor művész mázolhatott koszt, kvártély árában, s a minek Krénfy urat kellett volna ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, oda festette arany óralánczát, ezüstgombú sétabotját, keztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy smaragd inggombot is festett neki, melylyel akkor nem birt.

Az arczképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nem igen tudott hizelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.

Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek nem itt kellene állani a dolgozó szobában, hanem egyenesen az elfogadási teremben, a hol a brenóczi ősök képei állanak, a kik épen úgy tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr s ennélfogva az ő arczképét is ugyanazon hely illeti.

A jámbor bohó elhitte, a mit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott, szeget veretett a főterem falába s oda akasztatá arczképét a sok pánczélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett kisértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldök alól; kinek kard, -115- kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis nádpálczával?

A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután tovább mentek bámulni Krénfy úr comfortját.

Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét képezé s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az épen feljövő holdat, mely sápadt rózsaszínnel utánozza a hajnalt.

Krénfy úr egy lépéssel hátra maradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni, mert az ember könnyen náthát kap.

– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenóczon laktunk. Itt ültem gyakran egész éjfélutánig s megvártam, míg az esteli csillagból újra hajnali csillag lesz.

És a mint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék, mintha a hold fényénél két teljes könycsepp ragyogna azok alatt. Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.

Cynthia grófnő azután a tulsó ajtóhoz lépdelt s mintha ott jutna hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott azzal a szép fehér kezével.

Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére volna, hosszú shawljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy percz mulva megint a földön volt; míg az úrnőjét kisérő komorna meg nem rántá Krénfy úr kabátját, fülébe súgva:

– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját s két lépésnyire húzza maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában. -116-

Krénfy úr szivében megállt a verés: két lépésnyire úszik utána ez a hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a szikláról aláomlik. Ezt a gondolatot nehéz elviselni.

Az utólért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legatus diák. Előhozta, hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek, hogy az ő arczképe ott függjön annyi méltóságos és excellentiás úré között s ezerszer engedelmet kér, hogy egy perczig is annyira elhagyta magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arczképének e kastély bármelyik zúgában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le fogja onnan vétetni.

A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis kezd eszéhez térni.

Egyik ott ácsorgó inasnak néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen magyarázni látszott, azután végig vezeté méltóságos vendégeit díszes termein, egész a téli kertig: ott letépett egy csomó virágot Cynthia grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az egyik biborpiros cactusrózsát minden gond és számítás nélkül oda tűzte féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!

Innen ismét vissza kellett fordulni s ugyanazon termeken végig haladni az ebédlőig.

A mint a két gróf előment, szótlanul, változatlan arczczal és a mint abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arczon a kaczagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arczát.

Krénfy úr arczképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben azon helylyel, melyet Cynthia mutatott neki, mint az ő arczképe hajdani helyét. -117-

Hajdan, mikor még itt laktak a brenóczi grófok, mikor még Illés gróf és Cynthia grófnő kicsiny gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind a kettő), azt az erkély-szobát tartották bűnhödő szobának, ide küldték a kis grófot vagy grófnőt, ha leczkéjét meg nem tanulta, ha makacskodott, ha tiszteletlen volt nevelői iránt s egyéb ily dolgokért, a mikért szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő büntetésök pedig az volt, hogy a bűnhödő teremben kellett órákat tölteniök egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is. Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkély-szobát gyermekkorukban elnevezték «csunya szobának». Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik rokonukra megharagudtak, kinek arczképe a családi képtárban függött s akkor azt büntetésül betették a «csunya szobába». Elégszer megtörtént, hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig hugáét száműzte a csunya szobába, a miből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer meggyújtotta a házat miatta, hogy bezárt arczképéhez nem juthatott; akkor István gróf levétette az ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arczképe azonban eltünt és ő semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett?

Ebben a csunya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe azzal a helylyel, a mit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága daczára is alig birta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben leküzdhető.

Vajjon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csunya szobába akaszsza fel?

Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr mellett, hosszú selyem pilláit -118- sötét szemeire eresztve, s telt piros ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arczát kendőjébe rejté, Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbe szakasztott – ha! kiáltásokat hallatva.

– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? aggódék Krénfy úr szorgalmasan.

– Oh semmi, felelt Cynthia grófnő. István grófnak náthája van, Illés gróf pedig köhög.

Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésök és köhögésök is egészen másféle, mint a közönséges embereké.

Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, a míg a brenóczi grófok Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.

Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben régi, ó-divatú butorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóczi grófok hajdan nagy becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik olyan időkre, a mikor a történeti ereklyékre nagyon büszke volt.

Ez a büszkesége föléledni látszott, a midőn e rég zárva tartott terem ajtaja fölnyilt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiura hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket megpillantá.

Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóczi grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában: «ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok furcsaságot? szép pénzt bekaphatnának belőlök!» s ezzel a gondolattal vizsgálgatá a szép drágaköves kardot, emaillos függórák, s vésett tálak gyűjteményét.

István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.

István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye -119- s nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni buzogányával.

E végett elmondá annak historiai sorsát, mint viselte azt IV. Béla idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén, melylyel Athlamos tatárvezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és koponya is ott áll mellette. Ugyan ez a buzogány volt az később, mely Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki Báthory István idejében, mint lengyel követ azzal kedveskedett a király legkedvesebb emberének Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép Zornyrszka Stefaniát egy brenóczi Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így került vissza a nevezetes műdarab Brenóczra.

Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt, nézegeté s mikor István gróf elmondta a historicumokat, azt kérdezé tőle:

Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt s oda állítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákra és küldje fel utána postán. A czímzetre irja azt, hogy értékök százezer pengő.

A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos salonnyelven tett hirdetése adott új lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni. -120-

Krénfy úr egy merész vállalatot kisérle meg. Bátorkodott, mint házi úr, karjával kinálni meg Cynthia grófnőt.

A delnő elfogadta karját, a mi Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára helyezé.

A mint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges teremein át, egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzasan, a hogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, még pedig úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé s mint a vak légy, mely senkit sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:

– Köszönteti a csizmadia nagy uramat, nem foltozza meg a csizmát nyolcz garason alul, azt is előre akarja látni.

Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy ott hagyva Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja különböztetni az ispántól.

Krénfy úrnak pedig minden ize reszketett a düh és szégyen miatt. Ha kaczagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről beszélt s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss fenyőlevéllel volt töltve, s a mitől más elájul, a fehér szurok szagát többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak tartja azokat az embereket, a kik a vastag terpentint főzik.

Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarczot; azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem szokásuk észrevenni a parasztot.

Azután asztalhoz kelle ülni, a mi Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta, mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhez ültetés, István grófot-e, vagy őt magát, mint -121- házi urat. A grófot kinálta elébb, s mint meg volt lepetve, midőn ez azt mondá, hagy az a hely Cynthia grófnőt illeti.

Oh hisz ezt magától is fel kellett volna érnie észszel! Hiszen hallotta már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyencze.

A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden perczben megzavarta magát az által, hogy majd István gróf finom franczia modorát akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg neki; ha pedig épen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény, melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plastica, ez ideál, mint a lepkék mézszivása, mint a galambok szem-szedése, mint a mythoszi istennők ambrozia-szürcsölése.

Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy koszton. Ha rá néz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán húsfélét eszik és pedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit. Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy percz alatt összevágott, el is takarított mindent, a mi előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés egy szükséges prózai, unalmas dolog: czélszerű azon minél rövidebben általesni.

István gróf csak vizet iszik s minden evése abból áll, hogy a mely étel mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésök is más közönséges emberétől, a ki az evés dolgát gyönyörűségnek találja s egymásnak jó étvágyat kiván.

Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás páczolni, micsoda szerekkel teszik azt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a tekenős békát, hogy olyan -122- fehér legyen a húsa? s több efféle izletes dolgokat, a miknek tudása után kedve volna az embernek, mind ezeket a dolgokat kihajigálni az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi yankee-ötletek. István grófnak elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud arczával nem csak szivén, de gyomrán is uralkodni, a mi Krénfy úrnak kevésbbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, a mint Illés gróf észrevételei folytán villára szúrt legizesebb falatjait visszateszi a tányérra s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre tudná vinni, a hol Cynthia szép lelke jár, s a hová nem hallatszanak Illés gróf rendkívüli chemiai és technologiai ismertetései.

Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni azon czélra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóczi Maróth grófok és Cynthia grófnő egészségére, a midőn az igazi pitvarnok, Jakab, besompolyogva a bérencz inasok között, egy levelet hoz a kezében s azzal urához iparkodik közelíteni. A bérencz pitvarnok észrevette a fiut, s attól tartva, hogy az is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar?

– Nem tudod, te féleszű! suttogá, karjába csipve az ideiglenes pitvarnok, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt adja át, tálczára kell tenni.

Jakab megértve az etiquette-szabályt, kifordult a konyhába, felfedezett valahol egy nagy huszonnégy személyre való theacsészés tálczát s arra téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.

– Nagyságos, – méltóságos, – ez a levél… hebegé odatartva az asztalra a tálczát levelestül. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt?

Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött gyöngysorok. -123-

Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.

Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig merte eléje kinyujtani kezét.

– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben, mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.

– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.

A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál; István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.

Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös -124- toasztok nem vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.

– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)

Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot hallhatna.

Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.

– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust, mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd terembe.

István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:

Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:

Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok -125- a kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.

Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta Illés grófnak, hogy olvassa el.

Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.

Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.

A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.

Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.

Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára küldött.

A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák, kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.

Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt. István gróf egy mellékteremben. -126-

Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem szólítá meg a másikat.

István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes patience-játszók.

Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt épen akkor szólalt meg az ablak alatt.

– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol hat év óta nem voltam.

A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.

Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag nyugalommal veté hozzá: -127-

– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.

Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér. Közelebb lépett Cynthiához.

– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide, holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.

– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.

– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának, hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem. -128-

Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.

A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott másikra.

– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá, anyja sírjához akar menni?

– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett tőlem távol.

– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a hol anyja meghalt?

– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt útamra megyek; együtt nem maradhatunk.

– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni, vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is. Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól, hogy ebből mi következik most?

– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá, hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm! -129-

– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem állapodom meg. Lemondasz-e?

– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek bátyja félelmetes tekintetével találkozni.

– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben, mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak, hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?

– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni találkozástokat.

– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat. Hanem ezúttal nem fog odább állani.

– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége ellenére.

– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira, illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a fatalis helyzetből kiszabaduljon.

Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta, hogy él.

– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf, a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő emberek.

– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég. Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.

– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.

– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan arról, a mit mondtam. Adieu!

Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé: kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett, azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt kötelezve.

Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó sorba estek. -132-

V. ESTÉTŐL REGGELIG.

Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.

Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások; messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind azon faluhoz tartozik.

Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek sírt és jajveszékelt.

István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.

A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek, azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz. Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt; ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.

Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van boldogtalanság!

Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának hagyományozta, -133- ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem lehetett az eladó levélbe foglalni.

A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.

A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is, Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.

Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis sokkal vígabb volt».

Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt minden szobában.

István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia foglalt el társalkodónéjával.

István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy gyanakszik.

Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.

István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait -134- felrakva annak párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha megállva, hallgatózni.

Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben, mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.

Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.

István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes, az nem igen lehet kétségbeesve.

Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt Cynthia grófnőnek felvitte.

Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában István gróf a tizenhatodik patience közepett.

Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves mulatságra.

Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.

Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:

Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna, melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai közt. Egészen magára van hagyatva.

Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út kijárása.

Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és hová, hogy testvérét megelőzze?

Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok kell és akkor egyiknek vége van.

A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.

Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak Cynthiának.

Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.

Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül, – gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, – magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; – fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit, mindenét…

Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».

A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.

Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott ablakon körültekintett.

Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni. Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a hold egészen felhők alá volt borítva.

Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.

Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki a háziak közől jár az udvaron.

A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.

Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt az ő anyja sírköve.

Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez éjszakában, e magános útjában.

– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta, midőn nevén hallá magát szólíttatni. -137-

A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá, mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek én».

És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára támaszkodva.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon szólítá meg az alakot.

– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok, a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt lennem. -138-

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon azt mondá:

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az idegenekre.

A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.

– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett, valami nem panaszos, csak önkénytelenül -139- jövő nyögés; a hölgy odalépett: egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.

– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit kérdezve tőle.

A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja, anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.

– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve. – No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a világba.

A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben. -140-

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva; majd én viszem.

– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint azelőtt, nehogy fölébreszsze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza talál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje legyen.

– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is kiűznek a házból, -141- adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát, kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az embereket, a kik meghalnak.

– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki sem birja lélekzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is váltóban számítanak.

– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt megbirni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda adta a férfinak.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a mellett.

A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a pénzét… Hm, -142- hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét, zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén, töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva. Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik, majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a szobákat. Végre megállapodik egy helyen. -143- Cynthia messziről is ismeri azt a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az ábrándozásnak.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog, míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik; kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast, fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni, függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni, huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?

És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget -144- tenni: az egyik nem oly kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok. Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott, hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.

A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait, nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle hozatni, a ki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta ezt a hangot.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész orczáján.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani, hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön, hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.

– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál növekedett az elbirhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt fulladva.

– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott, midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig csak egyik kettőjük közől el nem esik.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni, könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír, ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.

– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést tettem, a mit ha csak egy lélek -147- megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.

– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni, mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai, hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség, hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét ezer frankot.

– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket kellett kifizetnem, de -148- nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani; majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e bár?

– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett lépést.

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád ír egy levelet Saint Gris strassbourgi -149- kereskedőnek, vagy talán más akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt, hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a hogy ön kivánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára, hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.

– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani velök.

– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint Illés gróf megérkezhetnék.

Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy irjon vele.

Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus -150- betüket, s elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr saját kezével írta rá a czímet.

– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;» vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.

– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az irást.

Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja. Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.

Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki az iratot.

Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart -151- arczra, hogy azon helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot; biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve, csendes, de határozott hangon mondá:

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát visszanyeré.

– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.

A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki, hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz gondolatokhoz.

– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel ugrott fel a székről.

Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel írt; neki itt kell közel valahol lenni. -152-

Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva; abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta, mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az saját arcza.

Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket, mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a ki meg van dühödve.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább eszmélni. -153-

Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá, midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után, rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy rúgó nyomására ismét fölemelkedik.

A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó gyanánt befelé nyilt.

A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt, hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét elhagyá. -154-

A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni. Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre mert jönni.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre. Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal valaki és az leghamarább én leszek.

– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt szokta tartani.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a delnőnek.

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek pénzét adta.

– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az Isten.

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete, halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti szobában valami neszt hallott.

– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott. -156-

Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak, azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és megcsókolva a követ, susogá:

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó tanácsokat a leányának.

Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit kereste. -157-

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt hozzá, megczirogatva fejét.

– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné; ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a kutyáktól.

… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei székvárosba.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta, hogy majd nem soká tart ez. -158-

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot s testvéréhez fordult.

Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira. A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:

VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk szárai -159- beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.

Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni; bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné, vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott, az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret irjon-e alá, vagy tizezeret?

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele. Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait, miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt, minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond. -160-

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát, Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos, oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete. Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő -161- szerzeménye leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».

És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka, felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket, nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki -162- ereklyeként szállt leányról leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával, szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban mulatságot találnak.

E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek, a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor Antoniust meghódítá.

Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű, csak commentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már; hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a «házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye. -163-

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte» őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; – az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!

Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona, azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga hozzá?»

Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben, Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót, hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, -164- vagy a konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült, elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett; most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző, fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán belül senki sem maradt éhen, -165- épen akkor érkezett egy új csoport udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson. Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát, öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül, hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem szabad az ő számításai közé keverni. -166-

Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány, hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró kedvéért s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta, beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt, ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott kezdenie, a hol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre; nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.

Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a kastélyba. -167-

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon régiek!

Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül. Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott belőlök.

A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással -168- csak néhány sort engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.

A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz, s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel, Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira, Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe. Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját. Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry -169- úr? hát az egész érzékeny társaság meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.

No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó, a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!

Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által; csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek lefeküdni.

A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen, körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával vetkőzéshez fogott.

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, a mint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól, hogy mennyi az idő? de a mit az felelt neki, már azt nem hallá. -170-

Még csak azt a fáradtságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen s megszámlálja a gerendákat (a mik ugyan nem voltak), hogy azután a mit azon a helyen álmodni fog, a hol legelőször alszik, beteljesüljön.

A felettök levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges kaczagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kaczagnak, a ki jelenlétökben Morpheus karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a Tarnóczy-kastélyban.

VII. ACTUS MAJORIS…

A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz; elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.

A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették, aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi bajt tud még?

Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el; elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el maguktól. -171-

… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában! Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak, arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild ohne Gnaden».

– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.

– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné s ezt elmondá kétszer-háromszor is.

Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.

Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket, házaikat, és menni koldulni.

A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja emészteni -172- s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.

A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.

Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani, mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.

Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis kibékült.

A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró, esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.

A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.

Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot -173- kért és nem várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a székvárosba menni.

Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést, csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.

Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve mindennél fontosabb ügy a nap alatt.

Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy futott el, mint a kit kergetnek.

Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.

A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?

A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és izetlenségnek quintessentiája.

A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert, a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza felfelé -174- van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a szájával nagyot fútt.)

Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.

Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg, mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg munkáival.

(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)

Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit; ő is épen így irta volna azt.

A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki, mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez: azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik -175- lapban ki fogja azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban, Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs. G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G. úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek? Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá mellékelt vers visszavehető».

– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok! fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat elpirulás nélkül.

Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat, gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az asztalra.

– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel kisérhetni.

Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint olvasá fel a főjegyző a küldöttség -176- tudósítását a megyében tett körút felől, a mi után felállt Fenyéry…

És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet, mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…

– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.

Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban, folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen; mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.

Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté. -177-

Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és most szépen kinevetjük őket érte.

Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova nincsen, járjon gyalog».

A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.

Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.

Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is alá.

Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.

És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre megmaradjon.

Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.

Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!

Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad elő soha. -178-

Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.

Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg közepett, mely szavait hallgatá.

– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre! Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta, hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek? Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda, ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: -179- a vármegye csak nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz, kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.

A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz biztatásai után.

Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor kérdezik.

A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.

Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.

Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak reájok.

A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az udvar.

E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr -180- és egy magas, vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt mondták, hogy pesti fiscalis.

Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt fognak fizetni.

Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve, melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle ránczba húzta arczát és homlokát.

– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa; minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül mellőzni.

– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának jogigazgatója.

– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és valóságos birtokosa.

Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak. -181-

Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva uraik jó voltában.

– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.

A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán s fejével inte némán tagadólag.

Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.

Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és szólt reszketeg könyörgő hangon:

– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái, jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután. Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.

A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly -182- alázatosan könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást, hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron, uzsorában elharácsolt.

– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá fülein.

– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom, hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább, mint minden a világon.

– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott róla tudomást venni, hanem folytatá:

– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kivánatának. Hogy a nép most ilyen inségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott a munka idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom, hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.

– S elnézheti «az úr!» kiálta rá indulatosan Lippay, hogy itt ajtaja előtt haljanak meg az emberek éhen ezer számra?

Krénfy, kiben a megvető «az úr» megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét, egyszerre hevesen kifakadva felelt:

– Mit gondolok én életökkel és halálukkal? Semmi gondom reájok, miattam elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, a mitől felnőtt, mely csak részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztitja urait, hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyorál, valódi örökben kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, -183- a mi történni akar. Ha kivesz a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy falvaim üresen ne maradjanak.

– Halljátok azt! ordított kivülről rikácsoló hangon a csavargó. Hallottátok ezt emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet a nyelvére, tüzet a házára.

És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét s a felbőszült éhdühös néppel oda rohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok után futottak s elhagyták szekereiket.

– Legyen ön nyugodtan, szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett a kapu elé.

– Megálljatok! Kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végig hordozá hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve huzódott vissza.

– Én, én merészelek! kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. Menjenek az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi magunk, a mit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza azt az olcsó életet elég jó árért adom most oda.

– Figyelmeztetek mindenkit, kiálta Krénfy reszkető hangon, hogy cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.

– Takarodjatok innen! dörgött haragos szóval az alispán az újra felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenettel lépett egy nyommal még előre.

– Ejh! félre az útból uraim! kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi. -184-

E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry s egy kezével mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy percz alatt kifacsarta kezéből a fejszét s azzal úgy hajítá őt a hajduk közé, hogy az ember térdre bukott.

– Vasra kell verni! kiáltá rámutatva a hajduknak és végig tekintve kigyuladt orczával a lázadókon, szilárd hangon mondá nekik:

A zúgolódó nép meghunyászkodva huzódott el onnan, míg a csavargó békével engedé kezére lakatolni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdu készen hozott magával.

A táblabirák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.

– Beszéljünk komolyan, uram, szólt az alispán Krénfyhez; önnek más gondolatra kell jönnie.

– Talán az iménti jelenet miatt? kérdi Krénfy gúnyosan. Újabb okom van, ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e jelenettől? Oh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni. Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám magyarázzák meg neki az ellenkezőt.

– Uram, mi a megye képviselői vagyunk, szólt szilárd hangon az alispán, kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, a mi ez országos csapás elfordítására jónak látszik.

– Minden eszközt? szólt gúnyos hangon Krénfy s hátra fordult, hol Boros ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell. -185-

– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.

– Igen; szólt Fenyéry és előre lépett, a csavargótól elvett fejszét kezében tartva. Ez az eszköz, az ön ellenállását figyelembe nem venni és a kaput erővel betörni.

– Uram! kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt. Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez actus majoris potentiæ!…

– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! rikácsolá éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szivének tartá.

– Bocsássák őt! Bocsássák! kiálta Krénfy; engedjék neki tenni, a mit akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr felakarja magát áldozni a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás uram és ön lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között. Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a czímeres ajtóra, Fenyéry uram! Hozzá ne nyuljon senki egy ujjal is.

Fenyéry egy perczig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnynyal rikácsolá:

– Nem tetszik úgy-e a dicsőségnek ez az útja módja? Könnyebb, háladatosabb a zöld asztal mellett dictiókat -186- tartani a nép boldogságára, mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.

Fenyéry arcza egy pillanatra elsápadt, – azután hirtelen felemelte a fejszét s olyat csapott vele a czímeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt meg sarkaiban s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…

– Hah! Actus majoris!… kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.

– Actus majoris… ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé lépve.

Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze bilincses kezeit:

– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem. Olyat ütött, mint az istennyila!

Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyta a házat.

– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt, hogy a bűnrészese ne legyen, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem hiszen feljebb is van még világ. -187-

– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel; vágott közbe Fenyéry. A mit tettem, az magán tényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek kapuját, hogy felhalmazott élelmi szereihez hozzájussak. Meg van ön elégedve ennyi hatalmaskodással.

– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a hatalmaskodással?

– Hideg vérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.

– Az rám nézve még legjobb lesz, mert akkor az az éhes nép utánam rohan és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint én.

Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az elménczsége.

– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit tennem kell, szóla Fenyéry rendületlen nyugalommal. A mit elkezdtem, azt bevégezem. Vagyonomat, szabadságomat már koczkára tettem; ha kell, életemet is odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell mondanom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék beszélni és egy óra mulva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.

Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt bele. -188-

– Önök tanuim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen ünnepélyesen tiltakoztam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. – És most nyitva az ajtó uram!

VIII. A HÁRPIA.

Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kiván e házon elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyuljon. Álljanak félre az útjából s engedjék neki, a mit tenni akar.

Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki fegyverezi le egy harczra fölkészült asszonyi állat haragját?

Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll csipejére tett kezekkel s kipirult arczával.

Hajdan szép lehetett, de túlpiros orczája éles redőiről meglátszik, hogy a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő alá simulni, hanem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlokán repked.

Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czím alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy régi szeretője, talán dajkája, vagy épen felesége -189- Krénfy úrnak? annyi látható, hogy valami erős viszonynak kell kettőjök között létezni, mert mikor összejönnek, mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik bántani.

– Ah ti akasztófára valók, ti gyáva haszontalan nyomorultak; a kik szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.

– Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restelni látszott a lármát; ne szólj ebbe a dologba. Eredj föl a konyhába, ott a helyed.

– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidércz, te tehetetlen féreg; hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha megharagítasz, úgy löklek ki «velök» együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes! fogjátok azt a cséplőt, fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a hármat!

– Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rájok. Kinél van egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a hármat.

Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot s találomra oda -190- hajítá a három úr közé, mely is épen Krénfy úrnak a lábán találta el az öreg hüvelykújját.

– Zárjátok be ezt az asszonyt! ordítá erre mérgében és fájdalmában Krénfy úr. Boros, fogja meg és hurczolja el innen.

Boros uram előre lépett, oly orczával, mely Herkules akármelyik föladatának megfelelni igérkezett.

– Ide ne próbáljon jőni, förmedt rá az élő Meduza, mert úgy képen felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.

Krénfy, látva hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyulni, maga ugrott oda s boszusan megragadá a némber karját, mire a dühös asszony azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a sárba repült.

Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.

A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.

Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a czivódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy nyakravalóját a némber körmei közől, valamint ennek hajbozontjait Krénfy markából s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a küzdelemnek.

Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan az udvarra minden megmozdítható edényt; a mi által természetesen csak a fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el magokat.

Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárisultabb nyelven mondanák: egészen decontenancirozta -191- e rosszul rendezett jelenet; nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt s orczájának épen a leggondosabban borotvált helyein egy pár letörölhetetlen runája maradt az asszonyi körmöknek.

– Várj, hiszen várj! dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével nyomogatva a karczolásokat. Majd megkeserülitek ezt!

Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná kin álljon inkább boszut: a némberen-e, vagy Fenyéryn, a ki mind ennek közvetett okozója.

Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját s hivatalához sejtő buzgalommal ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a «szolgálót, vagy micsodát?» criminalis perbe fogni.

– Szolgálót, vagy micsodát? förmedt fel erre Krénfy úr. Imhol van az úrnak napi díja, itt van az úti költsége, üljön kocsira, menjen vissza Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam megyek hozzá… Szolgálót, vagy micsodát!

A jámbor férfi alig birt magához térni ijedtéből s megkapva a saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.

– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? kérdezé Fenyéry, a mint egy előszobába értek.

– Én, uram, semmihez sem nyulok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint a ki egy idegen házba betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kivánt szerekhez hozzá férjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.

Fenyéry meg volt elégedve s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor Krénfy úr hárpiája régen -192- lefoglalta s ott függöttek a fentisztelt sárkány köténye szatying-övébe akasztva; a ki vérben forgó szemekkel várta az eléje lépő fiatal embert.

Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a bekövetkezendő jelenetet.

A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni.

Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az orrát harapná le ennek a szépséges fiatal embernek!

Fenyéry udvariasan lépett közelebb s egészen illedelemmel meghajtva magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:

– Tisztelt asszonyság, én szivemből sajnálom azt a kellemetlenséget, a mit kegyednek okoztam, s a mennyiben az miattam történt, őszintén bocsánatot kérek.

E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá, s mintha csak azért vette volna azt föl, hogy valami dolga volt vele, ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.

– Én régebben óhajtottam, és szelidebb úton kegyed ismeretségébe juthatni; de soha sem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni. Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül czélt fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta, korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, a mit azok követelnek, de én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon valóban nyomorultakon segíthessünk, a kik azt méltán megérdemlik. Hiszen én jól tudom, hogy kegyednek -193- igen jó áldott szive van s a szegény haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könyekre indítja. Oh kérem, ne titkolja kegyed e könyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.

A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt föl, még pedig nem azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy «tessék leülni reá».

– Oh köszönöm. Kegyed valóban igen szíves hozzám. Mennyire sajnálom, hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképen sem kivántuk ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni s azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.

A sárkánykigyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könyeit törülni.

Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha én velem ilyen szépen beszélt volna valaki, a czipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de én velem azt hitette el ez az akasztófára való (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett jőnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított mint egy lánczos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert nem is tudom, hogy miért nem hasítottam ketté a fejét a semmire valónak?

E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült amazon a letett vaslapátot s a mint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen neki rohant s ezuttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.

A tigris kalitkájába zárt Fenyéry óhajta véget vetni e népszinműnek s igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra annak az ajtónak döngetését, -194- tegye meg az ő kedvéért s inkább keresse ki a sok kulcs közől, a melyik a magtárhoz vezet.

– Tessék; szólt leoldva harczias csipejéről a csomó kulcsokat s kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közől. Ezzel nyilik a vasajtó itt balra a folyosó mellett, ez a másik a lakat-kulcs, mely a rácsajtó vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem lehet kimenni a szobából.

– Majd mindjárt ki fogja nyitni; szólt Fenyéry bizton mosolyogva. Addig is legyen szíves kegyed, igen tisztelt «házi asszonyság», az általam majdan átveendő gabonaneműekért az illető méltányos összeget kezéhez venni.

– Szívesen, szívesen! monda a hárpia. Hanem ebben a perczben fel is nyilt aztán az ajtó s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával, sem semmi eltörhető porczikájával, esze nélkül rohant be az ajtón, kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.

– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellent mondok, protestálok. Itt én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem ajándékba, sem fizetésképen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni? el akarsz pusztítani?

A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de Fenyérynek már nem volt kedve azt végig várni.

– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy itt maradni? kérdi Krénfytől, midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.

Krénfy természetesen inkább vele ment, s ez által a tragœdia befejezetlen maradt. -195-

IX. HONY SOIT QUI MAL Y PENSE.

– Miért nem lehettem én ottan? hogy láthattam volna az árvák örömét, e nyomorból kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép elragadtatását, oh az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senki mást.

Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.

Lippay a tarnóczfalvi kastélyban várta be e tudósítást s épen ott ült a szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró czélzataira iparkodék mindannyiszor megfelelő anecdotákat mondani.

A szép Dobokyné practicusabb oldaláról vette fel a kérdést s azt válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd újját kecsesen az alispán kezére téve:

– De a mi ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.

– Mi történhetik vele? kérdé Leonora magasan. Talán csak nem fog büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által tizezer embert mente meg?

– Hogyan, uram? szólt Leonora az alispánhoz fordulva, Fenyéryt érheti ezért valami baj?

– Természetesen; felelt az alispán, akkor sem vesztve el jovialis arczkifejezését.

– Azért veszti el, mert van egy törvény, a mi azt a büntetést szabja arra, ki egy nemes ember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.

– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az általános emberi kötelességek? hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran keresztültörve a törvénynek bástyáin, félretéve minden kicsinyes formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah, uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs biró, a ki azt végrehajtsa.

– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! sóhajta fel Lippay, fél tréfásan, de mélyebb érzelemmel. A prózai férfiak csak a holt betű szerint itélnek.

– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. Ezzel nyugtatá magát Eleonora. Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S lesznek, a kik őt ezen gazdagságaért fogják becsülni.

Az alispán gyönyörködött az exaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s épen azért ingerlé Eleonorát, hogy az mentül erősebben védelmére keljen.

– És pedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül alkalmasint börtönre is fogják itélni.

– Börtönre! kiálta fel Eleonora. Nem! az nem lehet! Hisz akkor fel volna fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, a mikor a bűn itéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten tizparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangelium legelső hirdetőit is börtönre vetették. Ők is épen -197- így szenvedtek a közügyért. Jól teszik önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog illeni a martyr név, s annál jobban fogják őt szeretni, a kiknek szivök az igazi helyen van.

Dobokyné nagyon jó kedvűen kaczagott fel e bohó szavakra, mert az alispán mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könyek voltak, a miket nem vett észre senki.

A piczi tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az újját a himzőtűvel, a bibor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem ott hagyta száradni s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.

Eleonora ingerelve volt Dobokyné jó kedve által, most már igazán tűzbe jött s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint a mennyit akart.

– És ha önök százszor kikaczagják, százszor elitélik őt, én tisztelem, én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!

És épen abban a pillanatban nyilt föl az ajtó és lépett be rajta Fenyéry.

Hasonló jelenetek nem csak a franczia drámákban, hanem az életben is akárhányszor történnek.

Fenyéry komoly ember volt, komoly arczczal lépett be, s épen el nem tudta gondolni, miért kaczagnak oly nagyon megjelenésén.

Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt arányban vállfüzője korlátaival.

– Ah! ime itt van. Mintha hívták volna. Leonora! ön igéretét teljesíteni tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.

Leonora egy perczig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon mondá:

– Uram, Fenyéry úr; én azt mondtam, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt ismétlem önnek szemében. Tekintsen -198- úgy, mintha ezt édes anyja, vagy édes testvére mondta volna önnek.

És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez s annak homlokát ihletteljesen megcsókolá.

Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre s csak arra jött lassankint magához, midőn tapasztalá, hogy kivüle senki sem nevet, még az alispán sem.

Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arczát, erősen megnyomva a szót, «hony soit, qui mal y pense!» (A miből Dobokyné egy szót sem értett.)

A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy megkérdezte volna tőle:

Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arczot mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai miatt támadt rossz kedvét észrevéteti, kivált ha az ember vendég. Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell elégedve lennie.

Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem törődött azzal, hogy saját magával mi történik? A dolog jól ütött ki. A többire nézve meg volt nyugodva.

Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a királyi táblán, legyen ott ügyvédje.

Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.

– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna, szólt az alispán, mint a czigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. «Hát kend mit csinál?» kérdi a felesége. «Hallgass anyuk. A süveget viselem.»

Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy miért nevetett.

– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mit tud ezen nevetni?

– Hát hiszen semmi rendkivüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig kieresztenek (egyszer csak rám unnak) – akkor majd eléldegélek egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt különb.

Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele, hogy «bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni».

– Oh ez iránt nem aggódom, felelt könnyű vérrel Fenyéry; Csejti Gazsit úgy is épen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá – lengyelnek.

Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a muszka földről átmenekvő lengyel patriotákat felfogni. Ki mentül magasabb rangú lengyellel birt, annál nagyobb dicsőség volt házára nézve.

Leonora ezekért a rossz élczekért szerette volna kötőtűjét anyailag keresztül szúrni e könnyelmű fiatal kabátján.

– Hisz ez máson is megtörtént és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem kellene-e könnyen vennem akkor is?

E szavaknál Iréne felkelt himző asztalától s hirtelen kisietett a szobából.

Nem sejté senki, hogy mi baja lehet? Hanem a mint a szép Dobokyné felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabirót néhány gyöngédebb szóra a -200- szomszéd termekbe átvezesse s Fenyéry egyedül maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval mondá neki:

– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk így, hogy kedves testvérem).

– A midőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.

– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.

– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bir annyi emberismerettel, hogy megitélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások fölött, csak a világnak mutatott álarcz s elszomorodik rajta, hogy azok mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.

– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angol kertben fogja őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá, a kit tulajdonképen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszivűség, a mi a férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.

Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott és sietett őt felkeresni.

A leányka, a mint őt megpillantá, hirtelen felszárítá -201- finom zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani, hogy sírt.

Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek tiszta tükrén még a lehellet is meglátszik.

Nem tagadhatá meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e perczben, hogy nem tudta magát elhatározni, vajjon megszólítsa-e, vagy egyszerűen üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és ismét tovább menjen?

Oh a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt, mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó phrasissal, a mi csak a nyelvnek adott dolgot.

Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját megfogva, mondá:

Jó, hogy jön! ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót. Egymást alig érdekelhetik.

– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében is?

– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja, hogy a kik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.

– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás egyuttal becstelenség. Olyan helyen nem mardok, a hol ismernek.

Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. -202- Egészen egyedül voltak; a kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogy sem szavaikat hallhatta volna.

– Nincsenek önnek barátai, a kik önt megmenthessék? kérdezé oly hangon, mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.

– Azok csak kötelességöket teljesíthetik és az rájok nézve szomorú kötelesség lesz.

– A világ? szólt Fenyéry, szomorún mosolyogva s azzal tárczájába nyulva, egy kis vékony arany gyürűt vett ki abból, mely két összecsavart fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tiz évi ismeretségem volt egy leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé lesz s előttem mindig azt beszélték, hogy a leányka mennyire ragaszkodik hozzám! ő előtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nem sokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után ime visszaküldték jegygyürűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást gondoltak.

Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyürűt, arczán az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen ez elég szomorú dolog.

– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól? sohajta Fenyéry.

– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? rebegé Irén, a gyürűt forgatva ujja hegyén. Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?

– Ah, nagysád, egy nőt, a ki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki annak jegygyürűjét, a kit szeretett, ujjára vonta, csak önkényt vonhatja azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására birja, saját meggyőződésén kivül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is vehetem rossz néven szegénykétől. Jól -203- meggondolva a dolgot, nem is nagy kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még lánczot is tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiuval, a ki a helyett, hogy ősi kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kivánhatok s még csak meg sem ütközöm rajta, hogy gyürűmet visszaküldték.

És azzal kezét nyujtotta Fenyéry gyürűje után, hogy ismét visszategye tárczájába.

Hanem a vékony aranyfonál gyürűcske ez alatt, hogy? hogy nem? Iréne ujjára csúszott, arra az alabastrom fehér ujjra, s a lyánka összefogta kezét s visszatartá azt.

– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elitéli oly tettért, a mi önnek nemes szivét tanusítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy a kik legjobb barátai voltak, azok elitélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni… Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti, ha el van itélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások igaztalanul megbélyegeztek…

A kedves gyermek szép szemei könyben úsztak e szavaknál, olyan szép volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, a milyen csak ritka boldog halandónak jelenik meg életében.

– És most emlékezzék ön arra, a mit mondott; rebegé a leányka és oda mutatott az ujját átszoritó vékony kis gyürűre és azután összeszorítá azt mind az öt ujjával, mintha igy akarná kimondani azt a gondolatot: «ha egy nő annak gyürűjét, a kit szeret, ujjára felvonta, azt onnan semmi hatalom sem képes elvenni!» -204-

A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a föld, a mi az elébb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több volt keblében: egy szívvel, a mely tele-tele boldogsággal, érzelemmel, reménységgel!

Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem találta magát többé vissza elébbi helyzetébe. A társaság minden tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt közöttük.

Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.

– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a stoicismusa még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arczaiból olvasni, különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön a helyett, hogy gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cynicus hidegséggel beszélt előtte sorsa felől s ez az, a mi Irénnek legrosszabbul esik. Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém; nekem ugyan nem szól, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig mintha galvanicus ütés érintette volna idegeit. Az én psychologiámnak ez is sokat mond.

Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arczokból, mindjárt átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás s keményen megfeddé érte kedves testvérkéjét. -205-

– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz, sem általában fiatal emberhez nem illik az a blazirt kedély, ez a gúnyos fitymálása minden föllengésnek, ez az örökös negativ tartás minden érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk s bár mennyire tiszteljem is önt, ha ön e diogenesi phlegmát, gunyort akarja szenvelgeni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.

Fenyéry megragadá a delnő kezét és csókjaival halmozá el azt és oly jó kedvűen kaczagott bele.

X. A BOLDOG LABYRINTHOK.

Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékező tehetség kell hozzá, a paragraphusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.

Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség, tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes exequálta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt. Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások, mellékútak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egy szóval, minthogy már benne vagyok a classicus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy -206- szilaj paripát kormányzó kocsis nyaktörős útakon a locomotivon ülő tender-vezetőhöz, kinek egyéb gondja nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.

A Krénfy contra Fenyéry pör olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még világosabb jogot adott a felperesnek.

A birák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét helyeselni, de a jog szerint el kelle őt itélniök. Lippay maga aláirta a tanúvallomást azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült, legjobban szeretett.

Az első biróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy szigorú itéletét szabad lábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes táblára.

Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még ezen évben elfoglalá a brenóczi uradalmak birtokosa s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem háborítá az a közbe tolt földdarab, melyért a brenóczi ősök annyi áldozattal, haraggal és erőszakkal küzdöttek valaha és mindig sikertelenül.

Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nem csak azért, mert véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind azon emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.

Ugyanazon évben, a midőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta, hazánk alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.

A mi kedves Dunánk, kit a vers «hazánk szíverének» nevez, ugyanazon vers sóhajtása szerint «be sokszor megárad». Dunamelléki elménczség ilyenkor azt szokta mondani, hogy «kicsiny a Duna», tudniillik nem fér belé a víz. -207- A mi pedig belé nem fér, az kiönt a vidékre s elpusztít husz-harmincz falut s egynehány ezer embernek megint nincs kenyere.

Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról, melynek olyankor eszünkbe sem kellene jutni, a mikor regényt irunk és olvasunk. Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának, szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet annyira megalázva, mint a kenyér előtt.

A jámbor táblabirák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy szerepet játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében, melynek vidékén a kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott, összeültek a nemes rendek s megvizsgálva a megye térképeit, elhatározták, hogy a nemes folyót eddigi szabadalmaiban megszorítandják s a hol túlságosan regényes kalandor hajlamból illetlen kanyarulatokat képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s kényszerítik azontúl egyenes úton járni.

E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett; hanem…

… ekkor azok a tisztelt hazafiak, a kiknek a földén keresztül kellett volna húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálczáikat és azt mondták, hogy ebből ugyan semmi sem lesz.

Volt közöttük egy pár nagy birtokos, egy csoport kis birtokos, ezek nem engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken czivakodtak, perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmes gát készülhetett volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről-évre nem szünt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem engedett senki a maga jogaiból.

Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű -208- ember e per bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező itélet, parancsolat, határozat, hogy a ki tisztába akart volna jönni, semmi hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.

A mondott évben új veszélylyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A felföldön roppant havak estek, a miből gyanítani lehete minden prófétai ihlet nélkül, hogy rendkivüli árvizek fognak aláomlani s lesz ismét siralom országszerte.

Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, a ki az előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki a járásokban, hogy kétezer szekér huszezer emberrel jelenjen meg a vitatott félsziget előtt.

Azon a napon ő maga oda vezérlé az egész sereget, s a nélkül, hogy a birtokosoknak csak jóreggelt is kivánna, helyet méretett az ásandó új medernek a félszigeten keresztül, neki állított embereket, szekereket, s meghagyta mindenkinek, hogy ha az ég rájok szakad, se hallgassanak senki szavára, hanem ássák, hordják a földet, mig benne tart.

A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat e rettentő erőszakra, protestált, opponált, teljes tehetsége szerint; fenyegetőzött törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájok s huszezer embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.

A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe – Budára! Fellármáztak minden törvényhatóságot, orvoslatért a rajtok elkövetett istentelen, égbekiáltó erőszak ellenében. Mint rendén is volt, egy pár hét alatt meg is kapták, a miért jártak; a magasabb hatóságoktól kiadatott a parancsolat az alispánhoz, hogy a míg a kérdés mibenléte bővebben megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az erőszakos folyamszabályozást.

Arra az időre épen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni. -209-

S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok igaz jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott Istencsapásától.

Ez analog esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, a mik Fenyéry perében előfordultak.

Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak ellenében; Fenyéry bűne is épen ez volt.

Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is ugyanaz buzdítá.

A megtörtént tett sikere ott teljesen igazolá a heroicus orvosi műtét helyességét; itt szinte úgy.

Azt ugyan a törvénykiszolgáltatás legfőbb piaczain sem neki, sem az alispánnak nem engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész keresztvágásokat mertek tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett mennie ad audiendum verbum, mely állapot a közéletben veszélyes crisis fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is megkapta itéletét, miszerint az általa sértett birtokos, ha fejváltságával megelégedni nem akar, egész birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról senki sem mondta azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry minden egyéb büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi oklevelét s neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé lőn sorozva.

Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves korában, eleven észszel, tele szívvel minden ember gazdag! -210-

MÁSODIK RÉSZ.

I. A NYUGTALAN LÉLEK.

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem, nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják, hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat, a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe; szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik; most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; -211- úgy is «czifra asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem, kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges azok előtt, a kik vele ismeretesek.

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni, hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba. Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és suttogá magában:

«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, -212- et un coeur de lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába, mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt, hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy ijedtében sikoltozni kezdjen?

És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni, mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.

Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a sympatheticus gyógymódokkal.

– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az -214- illető országos urak szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái, csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra. Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh, gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen keresve, hogy hol kisebb a sár?

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát. Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember úgy áll a két parton és nem tudja, -215- hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el, hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült, megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül ázva, keztyűi paczallá téve.

– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan -216- Leonorának föl sem volt szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam, aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel, sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének. Egész nap ma ülök le először.

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál; a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés, mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves zivatar? -217-

– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él! Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.

Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig, a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé tette?

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy -218- fiatal leányt elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt, ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett. Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni, hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni. Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt, folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt, az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén -219- volt ugyan, de gazdag és egy ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve, s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei székvárosba is kimenni.

Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné, ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor tán négy éves.

A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő köröknek.

Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és -220- helyzete följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított ajánlatot tett István gróf előtt.

Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár még képzelődése?

És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!

– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak ibolyaszinű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát, mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett volna elesni, de -221- barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf elől.

És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle semmit, még mi sem.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.

– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak, a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e tudomását Cynthiának és fölszólítá, -222- hogy ha azt nem akarja, miszerint ő rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy által kibocsátott váltóval.

– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe, az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***, kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon hagyva.

A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért nem hozta el magával, a mire pedig -223- István gróf különös finom, udvarias keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle, hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak, családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.

A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.

Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e szokatlan feldúlt arczulattal.

– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb, mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan megbántás, hogy -224- egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt, egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök *** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt, a mit én őriztem.

(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem, kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved, hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott, mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik annak fedelét reá; de e szóra, e -225- meggyalázó szóra, ha halott lett volna is, ki kellett törnie koporsójából.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt; csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet kavargatá.

– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek visszaváltani azon embertől.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán? -226-

– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának. Ön meg fogja ezt inni.

– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét. Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében, mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf -227- felfogta őt és visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából, odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel ölelte át annak térdeit.

… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak ölébe rejté el arczát, rebegve:

– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem tud, nem akar, nem lehet neki. -228-

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és utálat hangján kiálta rá:

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt, megtaposott féreg.

Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával, míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg, tompa hangon mondá leányának:

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé, betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó nélkül végig zuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában. Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt mondá, hogy látni akarja őt. -229-

– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel, megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az egyetlen úri szállás, -230- a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza: a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök, míg erre a gondolatra jutnak.

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről; elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek; megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz, hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam, hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani fog, hogy kihez forduljak -231- leginkább. Itt kénytelen voltam neki megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék, hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein, mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem, hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott, rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok -232- ügyvédjével, a ki igen megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt, csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem bizonyos a siker.

Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét csak kétszáz forintra becsülik.)

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának, de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben. A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy meddig él.

– Csak egy szavamba került az egész, felelt ő vidoran, de e vidor arcz kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, a melyek úgy nem értenek a mosolygáshoz.

Kiváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirtelen határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kivánatát s azt tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti szerelméről.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa azt a szenvedő nőt, a kinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el oda künn is az eső és a zivatar; még egy pár csepp, még egy sohaj és elaludt a vihar mindenütt; künn az utczán, s benn a szívekben. Vajjon minő álmai voltak?

II. A TALÁLKOZÁS.

Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet egészen magának vindicálja.

– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot, a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem -234- hallgatott meg imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot, holdat és egyéb nehéz tömegeket.

Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.

– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a tollakat!

Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem gondolkodik fenhangon.

Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő, meghallani más.

Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt, hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.

Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.

Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e -235- szoborra vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a homeri énekek idejéből.

Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve szakadt meg érte.

Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem szabad neki jőni!

– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik cseléd.

Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem vagyok sehol, hogy meghaltam?

– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora kiván beszélni vele.

E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét, hogy vezesse be a látogatónét.

Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.

– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott, szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy sokáig ott maradjon.

– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető legerősebben, mert a miket -236- mondani fogok kegyednek, azok mind a legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.

Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.

– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag tönkre jusson.

– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt. Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére; ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.

– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.

– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna felőlök semmit. De igérje meg, kérem.

– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a ki most külföldön él.

Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne hazudtolja igéretét. -237-

– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni hollétét.

– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától eltávoznak.

– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért. Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni. A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire szereti.

– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb egy kicsit unalmas.

– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is gyanítá, miszerint külföldön elszórt -238- váltói megfoghatatlan utakon mind Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.

Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel s alá járni a szobában.

– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer frankról.

– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség! Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a hol az elfogadónak semmije sincs!

– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek, hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.

– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy mit tesz ez a szó.

– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint valószinűtlen, az a váltó – hamis.

– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.

– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem; kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.

– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve, beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az aláirás hamisított.

– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.

– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az utóbbit tevé és tönkre jutott általa.

Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem tudott sírni.

– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.

– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát intézze a szerint jövendő napjait.

– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.

– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta; könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút, pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én feloldom őt!

– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál. Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség, de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani. Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora, hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de mindenesetre tisztán.

Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a teendőkön nem bír uralkodni.

Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s hevesen írt reszkető kezével s nem felelt -241- többé sem kértére, sem búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.

A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani, a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek, öntudatát rosszul rejtő arczczal.

Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá azt.

– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte, hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült bele.

És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá, meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte, utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig, s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete szemfödelen.

… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?… -242-

Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.

Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.

Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.

A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél elfogta.

Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön; jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba; kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát utasítni.

Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, -243- szép fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel, a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.

– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők? Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.

– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.

Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.

– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az olvasó ifjut.

– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?

– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a principális üldözi előle futó bizományosát?

– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud -244- írni, hogy az ember szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?

A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.

– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele szorosságban. Köszönöm.

A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki százszor látta is már azt az egész környéket.

– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.

– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem ismer rám.

– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr? tekintetes nemes és vitézlő?

– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél tisztelegni.

– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt kérdezhettem.

– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel rendelkezhetni. -245-

Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal hörgé:

– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.

A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.

– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.

A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.

Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan -246- suttogni valója volna, rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már, mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.

Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül kegyeskedett nekik engedni.

S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.

Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés gróf kidobta azt az ablakon.

És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas dolgot közlene vele, suttogá:

– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék, lovagias, bátor férfiura emlékeznek.

– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.

– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.

– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az ellenkezőt bebizonyítani.

– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet felveszi, melyben én önt az egész világ -247- előtt névről-névre egy becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.

Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a legközönyösebb hangon válaszolá:

– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.

A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón, melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.

Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:

– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy szép, fiatal és ártatlan.

– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.

Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni. Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:

– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt leüsse.

– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor, jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett. Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem -248- reszket soha s a mióta utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam. Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram, hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.

Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz, fülébe súgott.

Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül, akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek: a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk. Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a mi a kezembe -249- akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni rajta.

A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt, bizonyosan régen nem látták egymást.

Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és sugva mondá Tarnóczynak:

Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni készült.

A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s azzal visszautazik elébbi útvonalára.

III. CSAK EGYEDÜL?

Alig van eleven phantasiával biró ember, a kinek ez az eszme, a kivitel különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz meg száz ó meg új költő remekelt már e feladat legragyogóbb megoldásában.

… «Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.» -250-

… «Katonává lett, harczba ment, fölvitte fővezérségig, herczegséget kapott, nagy úr lett belőle.»

Ez is igen szép alkalmat nyujt rendkívüli hőstettek és kalandok leirására. – Jobb még a következő:

… «Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott akkora gyémántot, mint az öklöm.»

… «Gazdag ember fia beleesett a Dunába, a hős utána ugrott, a fiut kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.»

… «Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany juhászbundával, mondott neki három számot, a hős betette a lutriba, ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni?»

… «Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz. Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel bebizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.»

… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak; az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba, ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»

«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit bankóval, s nem ismer szentebb -251- hivatást, mint hőst kiszabadítani minden pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál fogva.»

Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt. (Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát; esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára, mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés hasznot hajt.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból; a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát, tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló, huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig kitörülte veres plajbászszal.

Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. -253- A világ azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró, mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek. Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó -254- pajtások között most is elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne. Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.

Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, -255- s a szomszéd megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük, négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem tesz semmit.

Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet. Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt kisasszonyával.

«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.

«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak: önmagáért senkit sem szeretnek.

S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha ebben a bűnben neki volna -256- legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»

Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam, mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana, hej sokan sírva néznek utána.»

«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak kötelessége a hallgatás.»

«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb lesz megadni magadat.»

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha, mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.

Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés, hogy ki lesz az átellenes? -257-

Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen fülébe súg.

– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy, mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg fogja tőlem kapni.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?

Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e dologért szigorú számadásra fogja vonni.

Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még halványabb, mint valaha.

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált -258- meg egy költeményt, melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik abba:

A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen kipirult.

– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:

– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához. -259-

– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem, hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni; fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra, hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész, sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így tettem, s várom itéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem -260- hiszitek, azért ti nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától, hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta, hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében: boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki: mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e, megigéri ezt?

– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy: kegyedet igen igen boldoggá tenni?

Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel -261- azután, midőn látta, hogy a gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is, harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt megcsókolni.

Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét, mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel. -262-

– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte. Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni, hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség belekeverni.

Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt, vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a házból a fiatalságot. Csunyaság az!

Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi, meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint rajtok tör.

– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok vannak, s akkor meg vagytok ölve.

– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most elmehetsz. -263-

Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet. Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán, melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart róla.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi holdvilágnál.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt, hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó, hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, -264- valamit suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak. El nem birtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről. Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van. Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni. El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül; hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős társaságot látott belépni elfogadó teremébe.

Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző és Fenyéry. -265-

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta. Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív helyez a férfiban.

– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a leányka remegő kezét.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó násznagy.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, -266- azok a stereotyp ősszokásos kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk? Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda visszatértem.

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja viselni, mint enyimet.

– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék, el nem venném -267- Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek, a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént. Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz, míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».

– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges szertartások végrehajtása.

– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön megtörténjék?…

– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a házasságlevél mind készen van.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay. Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának mindenféle botrányt -268- elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk. Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik, Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég? Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak nagyon fog fájni érte a szíve.

A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé, a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén nevére.

Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét, mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént «egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.

IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a vőlegény is nehezen tud már maradni társai -269- között; a mint éjfél felé közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt» kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek, átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és titkai.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy valamire szükségem van, a midőn nem -270- vagyok itthon, s kulcsomat nem bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában sehova! ne hagyj el engem.»

Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta, úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt, pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták -271- a pihegő szívet, kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik század a másikhoz csak egy óra.

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá, csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját felnyitá s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt oly csendes volt minden.

A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.

– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova robogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta mindkét szekérnél a lovakat.

Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett meglepetéstől félniök. -272-

A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a határozást a sorsra bízták volna.

«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»

«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök rejtély marad.»

«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj bevégzettnek mondatik.»

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a párbajtól önkényt elállni?

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor mindketten egyszerre lőnek… -273-

… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a másik viselőjével együtt felbukott.

Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen – és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna, kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom lekötve tartja…

… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető szóval:

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz engem?

– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam, úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, -274- de arra oly borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn, mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani, kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam -275- ellenfeled kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt vagy…

Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan mondá neki:

– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.

– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső főkötőt.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»

Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a főkötővel minden arcz.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki: -276-

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán, melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember; én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól, kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta magát érdekesebbé tenni e mesével.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve örült rajta.

Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?

Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott kalandozott, lövöldözött másra és -277- hagyott magára lőni, majd kikaczagták volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s jelentésteljesen súgá fülébe:

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a kinek oly erős szíve van.

V. ROSSZ MUNKA.

István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.

Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.

Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait, megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára. -278-

A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a vendéglőbe.

Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni, erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.

A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és leányát.

István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal, bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően kiállta.

Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában, hogy érzéketlen tud maradni.

Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak a lábát sem tette azokba.

Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga alakjában s ketté vágta beszédét: -279-

– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem, az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.

Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését iparkodott kifejezni.

– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.

Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye; hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa, beleszólva reszketeg szavával:

– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok, nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt -280- én esküszöm mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.

Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.

Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek egyre oly változatlanul néznek reá.

– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.

– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem és nem vesztettem rajta semmit. -281-

Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van e nagylelkűség mögött?

Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott? Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?

– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia, remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.

– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi törvényes lépéseket tenni?

– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk szépen, illedelmesen.

A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.

A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek nagy, igen -282- nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves, megelőző képet mutat mégis.

– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet; nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen fényesen van felszerelve.

István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?

– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot, mint a kényelmet keresi.

– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat ebédre megvendégelhessem.

Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál ebédelni.

– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.

– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot tartok. Ért mindenhez.

– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.

Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint most már kétszeres oka -283- van a homœopathia ellen anthipathiával lenni, melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek köveivel és mindenféle ráolvasással.

Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az elmésséget.

István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy, nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már, s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket, mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban, melyet szeretnének még távol tudni.

István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét, felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket, megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött bele.

Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni, a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki; egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások insinuátiói után.

Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát -284- hordá, s felnyitá előtte az apró üvegcsékkel tele tartalmat.

Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket; némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» – «belladonna» – «helleborus.»

Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert nem mer nem hinni.

– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt a cholerát is képes volna meggyógyítani?

István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre; reszketeg hangon kérdezé:

– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam. Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.

– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat, ha a choleráról kell beszélni.

Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott hibáját helyrehozni.

– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely, magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.

Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt szavai fölötti zavarát. -285-

Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni belőle.

– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva alatt találkozott, egy halott lett volna…

– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is nekünk.

– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a szekér után ment, sírt.

– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték, mert az elhagyta őket.

A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.

Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem alszik.

Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett szenderegni.

Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.

Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt. -286-

Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.

István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek, ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége van.

Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal jegyzé meg.

– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett: «chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?

Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan, keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül elhangzottak.

Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint a betegek már jobban vannak. -287-

Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen gyanakodóbb inquisitor.

Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét visszatétettek.

Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.

A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy percz alatt, miként tegnap.

Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.

– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe lehet hozni.

– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az ember olyan mulandó!

A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná neki, mert ő komolyan rosszul van.

Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi víz közé, azt átnyújtá atyjának.

Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és lélekzete elnehezült.

– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három cseppje volt töltve. -288-

Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.

Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt, mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.

VI. A VÁD.

Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke, öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend, sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán, melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes -289- urakkal, delnőkkel a kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak, mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják. Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a ravataltól, mintha megrettentek volna.

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa, a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»

– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e szegény, szegény leányt.

A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb szenvedését neki köszönheti?

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető -290- kézzel vonta magához Cynthiát és rebegve mondá neki:

– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk, férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek, hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett, hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már Kallósfalván találkozánk egyszer.

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte Cynthiát:

– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e kastélyt és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté, hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.

– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten -291- a leány. Én itt maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt bocsátá közre:

– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik, ki fog érette «jót állani?»

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott szemei hang, fény nélkül maradtak.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú, szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül csodálatosabb ellentétben áll a kimondott -292- bűn a vádolt személyével, annál erősebben elhiszik azt.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt, hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből, Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez, hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva annak.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal, miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni: hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk, a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek -293- kell lenni, annyira kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.

A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának egymásután.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal tőlök.

… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt itéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában. Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem tébolyodott.

Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az ég szerelmeért! egy -294- ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a siralomházba.»

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s nem felelt rájok semmit.

Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva, mondá neki:

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből. Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.

Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették, hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában. -295-

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé azokat Cynthia elé.

«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e ez?

«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja leszek.»

Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába s keblébe dugta.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni erőnek erejével Fenyéryvel.

– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik mindketten visszarettenni látszottak tőle.

– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem -296- ugyan, hogy itt midenki tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta, azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.

– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt, bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet. -297-

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése, mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát. Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt, mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem, ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk között a legokosabb.

– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa -298- végig, a mit mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…

A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni. Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan, méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt, arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig. Ért már most engemet, uram?

– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon komolyan. -299-

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam. Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!

Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen csókolá azt össze.

Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem bir tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt mondá neki:

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és eltávozott. -300-

VII. A RÉM.

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig felhúzni.

Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak, finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a vért és arczát rángatózásba hozni.

Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első ijedtség rejthetlen hevével.

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz volt ijedtségét így elárulnia. -301-

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához kapott?

Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett; a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő pitvarnokához:

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost, bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.

– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen köpenyegben?…

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a mit akar. -302-

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele, hozza el mind a két puskát.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik csappantyun?

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson.

– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós, döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a kiket veszteni visznek».

Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást sárkányán tartotta.

A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva; gazdag birkás birta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök, vagy földet tömjön a csőbe. -303-

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott, hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal ember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak -304- híjátok. És te azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél, pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve, de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy itt van». -305-

VIII. RÓBERT.

Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon le hát?

– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek, és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog bukni, az meg fog lakolni.

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf. Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, -306- s minthogy azok még erősebb jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja, míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel, engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe, nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük, mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új incarnat kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező -307- még egyszer álmodozni kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben, mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan szomorú mindenki, a ki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon, társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött. Ez mondhatatlan békét hozott szivére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg, vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl? Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való, hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány arczára süt, ezt is csak az emberi -308- test növényéletének csodálatos organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, – egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani szép arczán.

Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét, ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra. Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a midőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.

– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek szemei elől.

– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá. -309-

«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül, hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van, az volna ám a költő.

Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük, mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve; mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait legelébb.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének: -310-

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát, hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.

– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az «iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred, felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az ifju megrettent tőlök.

A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú nyugalommal mondá a két hölgynek:

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el a kilincset.

Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre, mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt, s cordialiter nyujtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták, örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket, mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak… -312-

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza olyan volt, mint a márvány.

– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg arczát.

A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot sóhajtott…

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a lelkeké.

Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre. Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő, semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen. Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva, hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott számomra készen letéteményképen. Azonban itt -313- hagyom helyette ezt az elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az önökre tartozókban járunk…

– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja. Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját és ott marasztá nálok.

– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki felhőket űz lelke elől.

IX. KIS-AMSTERDAM.

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje -314- volt, hogy e lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott; mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik, minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a zab, learatja, s megeszi szalmástul.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül vinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek, kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak be magokkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra nézve akárkinek is -315- mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet, erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében. Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé, hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett, a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége (televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy czukorfőző gyárt is fog alapítani. -316-

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott, néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok, ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje: «Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér, kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban, nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje, az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban tartása nem csekély -317- összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni, hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s a keserű végét szívod. Adieu.

… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.

Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott besorozták őket egypár -318- fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a hol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas, tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel, egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban, ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog kantákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a szorgalmat, a fölséges elrendezést, a -319- haladást, s addig dicséré és magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék, ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a kereskedőknél, a mit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell, kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit, tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint «nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»

Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt, hogy fogadja azt el, mint szerződési -320- kötvényt, a miért ő neki bizonyos napra a kivánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály alól kivételek.

Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma» van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor telepítőkre. Ez inség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül. Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz, mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember napos lázt kap -321- tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is; sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt, melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta, ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél, mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára, levelére. Nem állta azt ki más vetemény, -322- mint az igénytelen, elárvult zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó, vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal, sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket küldték haza gazdáiknak.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább utat…

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan, oly jó kedvvel ment mind az.

– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt, hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá fölfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit, megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen, hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték, hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert. Milyen pusztulás lehet ott most.

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el róluk az úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni, ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, -324- a fák, a kerítések mind, mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az éjszaki dér!

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide? A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését; sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak daczolni vele.

Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető szüretet lehetett belőlök remélni.

Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért sietnek úgy? -325-

Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne hallgasson a parasztokra.

Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki, hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes apja volna.

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi történik tovább?

A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató -326- jeges vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik, forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna Istentől kiszabva.

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké, ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért, átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra -327- való eleséget, a mulhatlan vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig, félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle, hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki: «itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán, idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok. Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a leányka, a midőn meglátja.

– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja egy kis leánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én -328- kezembe adni. Most mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele, majd előszólítja a gazdát.

Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.

Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről, azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan dugott zsebébe.

Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a nagyságos úrnak.

Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem lehetett olvasni.

A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában, az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor. -329-

– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott tőle.

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt, mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle senkinek.

Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni. Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt, azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.

Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak, hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. -330- Azután összehajtja levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze úgy remeg, midőn e nevet leirta.

Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat. Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül megnézi: nincs-e rajtok valami irás?

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s hirtelen rárohanva, elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram, ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz megölni?

– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz, sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.

A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki, hogy menjen Isten hirével.

– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit felelt vissza:

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli, hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.

Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat látott, egyszerre megszokott juhászulni s egy percz alatt visszanyerte azt a jó cseléd pofáját, a mi olyan nagyra becsülendő volt nála.

Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes halk hangon mondá neki:

– Ide figyeljen ön. Mit igértem én önnek azon esetben, -332- ha egyszer véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?

Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették, tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abban akarja hagyni az egész szédelgést és a nála levő készpénzeket, mint res factit tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát. Olyan sokan tették ezt már. Boros uram ezt sem bánta.

Boros uram mosolygott. A «hárpia» volt ez alatt értve. Az okát is tudta: miért?

– Most fogja ön ezt a levelet s vigye el – oda, a hova czímezve van. Mondja meg, hogy a grófnővel egyedül kell beszélnie. Mikor ott lesz, szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja. Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófnő gyűrűjével. Érti? Nem a magáéval, hanem a grófnő gyűrűjével. Akkor várja meg a grófnő válaszát és jőjjön vissza rögtön.

– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti s nem kell a lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkivül is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják magoknál; ha kelleni fog, ő majd előhívja a grófnőt s tudósítja a felől, hogy ön beszélni akar vele. Még reggelre vissza is kell jönni.

Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegébe. Onnan legkevésbbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a szabad ég alatt.

Krénfy azután egy bőhasú pálinkás üveget vett elő -333- üveges szekrényéből s kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra?

Boros uram először hozzá nyúlt; hanem azután jutott eszébe «valami» s csak megtörülte tőle a száját.

– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnóczon a zsidónál. Tudja: a kocsmában jobban esik.

«Valami» jutott eszébe, a mi nem engedte jó kedvvel nyúlni olyan italhoz, a mit Krénfy úr töltöget a más poharába.

Boros hunyorított a szemével, mint a ki jól érti a másikat. A kapuban rágyujtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s neki indult az alkonyati útnak.

X. A PUSZTA HÁZ.

A kis Marina kiment a falu végére, a hogy Krénfy úr megparancsolá neki, odáig, a hol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a puszta ház küszöbében és várt az ispánra.

Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amsterdám házaiban megvilágosult egy-egy ablak s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház ablakain át. A kis leány fázott és félt.

Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, a míg ott kellett várnia; de azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen fontos dolgot bízott, midőn azon levelet tőle küldte el, s hogy a hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.

Ez bátorítá a kis pórleány szívét, – őt e nagy okos úr, jóltevője, fontos ügygyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép grófkisasszonynak, a ki mindig olyan jó volt iránta.

Pedig a szél mindig erősebben kezdett fujni, s a hegyeken túl nagy tornyos felhők emelkedtek, a miket megmegvilágított -334- néha a percznyi villám. Milyen tüzes szegélyök van a felhőknek ilyenkor.

Talán még sem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel biztatgatá magát s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan járnak?

A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült utasok, kinszorult munkások futnak, kerülnek előle s úgy igyekszik őket a zivatar megkeríteni, eléjök fordulni, minden oldalról rájok rohanni.

Egy pár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arczára. Talán hamar átmegy, gondolá magában, s belehúzta magát a romhajlékba az eső elől. A ház egykori tetője kettétört szarúfáiról félig lecsúszott az elhagyott tűzhelyre s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben, mely elég jó annak, kit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, a hová meneküljön előle.

Marina behúzta magát e náderesz alá s onnan hallgatá szívdobogva, mint paskolja a zápor a falat, melyet nem birt még jobban lerontani; hogy ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, boszankodva, hogy nagyobb rést nem tud rajtok törni; s félve takarta el szemeit, a mint a villámok czikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták egymásra vissza a menydörgést, mintha ők haragudnának.

Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó zúgása válta fel.

Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a romház nyilásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából. Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.

Szemeit az ajtónyiláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen -335- az alaktalan sötétséget, a midőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget s ebben az ijedelmes fényben alig három lépésnyire rejtekétől egy férfi alakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.

Az ijedtség perczében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám percze alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot tartott magához szorítva.

A leány lélekzését visszafojtva, vonta meg magát rejtekében. Először lehunyta szemeit s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt az való, a mit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.

Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őt nem bántotta soha, ismerte is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be.

Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.

Azt kellene neki mondani: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram».

El is mondta ezt magában tízszer is: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram», de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.

Az eső is mulni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott már a nádkévésre, csak egyszer-egyszer emelte fel az eltávozott zivatar villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította más felé.

A rettegő leányka épen elszánta már magát, hogy kijőjjön -336- rejtekéből s hozzá szóljon, a midőn az egyszerre megmozdult, s mint a ki valami hangra figyel, előre hajtotta fejét és a botot kezébe markolta, kétszer-háromszor is megváltoztatá, a míg jó fogást talált rajta és azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.

Néhány pillanat mulva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések közelednének az úton erre felé; a zuppogó sárban elég messziről meg lehetett a tocsogást különböztetni.

A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy aczéllal, kovával tüzet üssön ki, a szikrák minden perczben megvilágosították arczát.

Máskor nem igen örült ez ember látásán, de most könnyebbült szívvel látta közeledni s készült eléje szaladni, a midőn az előtte álló alak egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.

Azon perczben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint a hogy valami súlyos, élettelen test hosszában végig esik a sárba és azután elcsendesült minden; még az égi háború moraja, még a patakzuhogás is, még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékét lepte meg ez a siketség.

Néhány pillanat mulva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagy nehézkesen.

A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A képzelet ilyenkor segítségökre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körrajzokat – vérrel, mentül több vérrel. -337-

A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, a hová azt elrejthesse.

Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütődött az omladék falába.

Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád recsegése lábai alatt árulta azt el.

Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé.

… – Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten és az átelleni falhoz tántorodék.

Az elbujt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani.

Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbujt a kévék közől s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a mondattal, a mire már olyan régen készült.

Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, a mint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva mondá neki:

– Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos úrhoz…

– Hát az a fiscalis úr, a kinél a grófkisasszony van, a -338- kit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy irjon valami levelet, a mi annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. – Ugy-e?

– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól.

– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a menydörgésektől, s elbujtam ide a nád közé, azután el találtam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vincze bácsi, talán már el is ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed, Vincze bácsi?

A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden mozdulatát, arczvonását.

– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes sipkájáról, a mi a fején van.

– Hallod-e, Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a leányka vállát, te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vincze bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. – Igen, agyonütöttem, mint a kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édes anyád ölében, mégis fel kellett volna ébredned arra a rettenetes -339- ordításra, a mit az tett. Vagy nem volt az rettenetes ordítás, mi? No felelj! ugy-e, hogy az volt, hogy keresztül járt az embernek a vérén, a velején! Soha sem hallottam ilyen ordítást, soha. – No, ne erőtesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csunya éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.

A kis leány azzal a gyermeknek sajátos elszántsággal kérdezé az embertől:

– Mikor azt mondom, hogy «Amen», akkor egyszerre üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra elébb.

Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá s elkezdé halkan rebegni:

– Marina… szólt a vén ember halkan; közel volt hozzá, ott letérdepelt mellette.

A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna előtte.

A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.

Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek és a borzadály vonakodásával rebegé ki:

A csavargó nagyot morgott: «hm, nem azt kérdeztem. Mi irás van rajta?» -340-

A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betüzé ki a szókat a szikráknál:

– No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betüket ismered. – Most szedd fel magad és jer velem.

A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az erdőbe.

Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedűl ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott a fák alatti éjszakában.

– Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megigérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, mit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét.

– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnóczig. Ottan keresd fel a Popákékat, azok majd elkisérnek a fiscalis úrhoz, még az éjszaka ott légy s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem arról, a mit láttál, sem a levélről, a mi nálad van, sem rólam, sem az ispánról, míg a levelet a fiscalisnak át nem adtad. Akkor azután elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije -341- sem hiányzik, még a pipa is ott van agyarában; pénzét sem számláltam. Nem azért öltem meg. Engem pedig keressenek, a hogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Már most eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz.

Néhány perczig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami különös kivánsága akadt.

A kis leány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe a dallam.

A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős hangjával, a félénk leányka lassankint belejött s aztán mindig biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, a min annyit sírnak a kévekötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszus hangja még sokáig kisérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig hangzottak az erdei úton, a tarnócziutczán.

Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, a kik a szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így ketten vannak: ő és a dal.

Csak Popákék kapujában, a hol maga a gazda állt künn leányostul, mert visszatekinteni a lányka a háta mögé.

… Marina megtartá, a mit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról Popákéknak, csak Fenyéry ur kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a leányra Popákék údvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.

Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint -342- zivatar lesz, az útban találja, de ő csak a mellett maradt, hogy menni kell s a kocsisnak utasítása volt azt tenni, a mit Marina mond.

Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóczi kastély előtt, melynek minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az udvaron, a mint elhaladtak előtte.

– Tán a gazdád vesztét érzed! tréfálkozék a kocsis, a mint elhaladtak a kapu előtt. Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.

A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon tréfás dolgot mondott.

Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a tornáczon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.

A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s azon véresen átnyujtsa azt Fenyérynek:

Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arczai elsáppadtak, egy perczig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le karjára, mint egy ketté tört virágszál…

XI. POST EQUITEM SEDET ATRA CURA!

Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben akarná megfojtani a benne lakókat.

A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha -343- egy-egy jégesőszem koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel koczogtató rém, a ki figyelmeztetni jön a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!

Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az örökmozdony feltalálásán őrült meg s most azt hiszi, hogy saját magának kell azzá lennie.

Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami félelmetes caleidoscopban, a hol ugyanazon dirib-darabkák minden mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.

Minden embernek van egy szenvedélye, a miben megbűnhödik. Azt a lépést soha sem követhette volna el Krénfy józan fővel, a mire ráhagyta magát venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden. Vagy, – vagy –?

Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útrabocsátani; de hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnővel csak négy szem közt beszélend, künn a kertben, a hol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen puskája csövébe fogja csavarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.

De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott -344- véletlen jönne közbe, a mi annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az ispánt nagy igéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…

Oh valóban bolond, őrült volt, a ki ilyen levelet tudott idegen kézbe adni, útnak ereszteni.

– Ki az? Mindjárt! szól ez, torkán akadó hanggal s zsibbadtan állt meg szobája közepén.

– Ah, az ügyvéd; sóhajt könnyebbülten Krénfy s siet, hogy kinyissa előtte az ajtót.

De mégis, ily zavart arczczal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli arczáról a verítéket.

– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom. Mosdottam, törülközöm.

Azután még a tükörben is megnézte arczát, hogy fog rajta illeni a mosolygás? Tűrhetően sikerült.

– Csekélység, tréfaság, vigasztalkodék az ügyvéd, agyonázott keztyűit húzkodva ujjáról, egy kis idéző levelet kaptunk a székvárosból.

– Tarnóczytól, ugy-e? kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva s két könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.

– Igen is, igen is, felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.

– Váltóhamisítás miatt, ugy-e bár? kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel fogadva az izenetet.

Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is -345- tudja; a megkapott hosszú levelet kihúzta zsebéből s letette az asztalra.

– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.

– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.

– Intézkedéseket majd teszek én!… szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a fiatal négy krajczár felelgetett vissza.

– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra mulva Lenczné el fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később jőjjön utánam.

Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel az idéző levelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal bezárta szobáját és átment Lencznéhez.

Az udvaron megpillantá a folyósóról a kocsist, a ki lovait jártatta alá s fel a brenóczi út után, lekiáltott reá:

– Tartsd készen a lovakat, félóra mulva egy «idegen urat» fogsz vinni Tarnóczra, a ki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj most nekik abrakot, a mennyit megbírnak. -346-

Fél óra mulva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak, hogy fogjon be.

Azután egy idegen viseletű uraságot kisért végig a folyosón, a kit a cselédek közül senki sem látszott ismerni.

Simára borotvált arcza, zöld szemüvege, magas inggallérai, s körültekert angolos gentlemen shawlja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem gyanítá, hogy ez maga a házi úr.

Sőt erőltetett egyenes fejtartása által még szinte félfővel magasabbnak is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót adott, a mi őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marczi soha sem hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy a kitől egy forint borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.

Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, a melylyel Lenczné kikisérte az urat.

A zápor nagyon elrontotta az utat, épen a falu végén megsülyedt a szekér egy kátyuban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniok a csizmaszárig érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt meg minden káromkodás nélkül.

– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, a kik itt a puszta házban laktak, azok átkozták meg az utczát, mert valahányszor ezen jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki, azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.

Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonynyal átkozott hely, mely a drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy öt lépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő veszélyes titkának hirnöke, halottan, meggyilkolva!

Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra jutott szekér, de a lovak ki voltak fáradva végkép s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóczi úton. -347-

Ezalatt a derék kocsis azzal mulatta Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig s nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.

Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleirását, mint Krénfy úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.

A mint a tarnóczi erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembe jönni.

Néhány perczig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből s elfusson, a merre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve maradni.

A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy perczre kérte, hogy állítsa meg a szekerét.

Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés sem érdekelné.

– Hol látták őt? kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e feletekre.

– Mikor? kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.

– Mikor? mikor? évelődik a kocsis. Azt bizony ezelőtt három esztendővel az utolsó árvíz idején. -348-

A biztos aligha nem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival, így aztán csak messziről kiálta rá vissza:

Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őket tovább haladni az erdőben. Csak az apróbb tolvajokat üldözik.

Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy huszas borravalót a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a birót előfogatért.

A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a biró. A kis biró mindjárt futott az előfogatos emberekért: az alatt Popák oda lépett az utas szekeréhez s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle idegennek.

– Gondolja csak el tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, a mi az útfélen balra elmarad. Hát az a gonosz csavargó vén Marczi valamiért összeveszett a nagyságos úr ispánjával s azt egy doronggal agyonütötte.

Krénfy úr felszökött e szóra üléséből s úgy tett, mint a ki hirtelen le akar ugrani a szekérből.

– Le akar szállani a tekintetes úr? mondá Popák, szolgálatkészen nyujtva eléje kezét.

– Micsoda? a mi ispánunkat ölték meg? kérdezé a kocsis oda fordulva, s azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva: «no az se szíja többet azt a kurta pipát.»

– Most beszélték a megyei pandurok, uram; felelt -349- Popák nagy készséggel. De nevezetes dolog ám az, mert a ki azt az egész gyilkosságot végig nézte, egy kis árva leány, a kit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után, és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket láz gyötri és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.

– És vajjon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? kérdé remegését titkolva Krénfy.

– Hihetőleg boszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, a kire egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.

– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kis leány, hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárczát és elvitte magával? A pénzt, a mi benne volt, megtartotta magának; a haszontalan irásokat pedig, a miknek semmi hasznát sem veheté, elásta, vagy elégette, hogy azokról rá ne ismerjenek? nemde?

– Oh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit megölnek, elveszik a tárczáját, a mit nála találnak. Ugy-e bár? Akkor még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később keresik össze. Ugy-e bár, az így szokott történni?

– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik -350- tőlem, mintha én minden nap ölnék meg egy pár embert.

– Nem tudom én, hova való, viszonza neki a kocsis, a mit a biró tulajdonképen nem is kérdezett tőle.

A közben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a széna-szalma közől tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mind azt felkötözte a ló hátára.

– Sehonnan sem, megvettem ezt utazó szekérnek Krénfy úrtól; felelt neki Krénfy.

Van-e róla irás? Mert irás nélkül nem hiszek ám én az édes apámnak sem.

– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…

Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja magát.

– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert kitelik attól a csalárd, gonoszlelkű embertől. Ha az úr olyan bolond volt, hogy szekeret vett tőle irás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát, mert Krénfy úr el fogja azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig innen egy tappot sem eresztem tovább az urat, a míg be nem bizonyítja, hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebbe a nyomba Kallósfalvára, vagy Kis-Amsterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára, a hogy azt a bolond falut híják.

Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, a mit mond. Reszketett minden tagja, a mint nyugalmat akart mutatni.

Krénfy szótlanul vette elé tárczáját s köpenye alatt kikeresett belőle két százast, oda nyujtá a kocsisnak.

– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add Lencznének és kérj irást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.

A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a birónak s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind a háromra az ostorral s tova nyargalt.

Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr mozdulatlanul a szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes fogatért; forintot, huszast szórt mindegyik postának s fel-felállt szekerében nyugtalanul, előre-hátra tekintgetve, a honnan a lovakat várta.

Végre hallatszott az ostorpattogatás. Egy fidélis bajusztalan tót siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe állt szokása szerint az utassal.

Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak paraszt nyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.

– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott borravalónak.

Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.

Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassusággal ment, annyi csomó volt kioldani, madzag összekötni való, -352- hámok s istrángok úgy össze voltak bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az előkészületeknek.

Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába kérték, hogy ne sározza össze magát.

Hejh, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó karikás ostorral.

– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz, dörmögé utána az utazó, s midőn a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé, akkor kiemelkedék üléséből és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra. Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől újultan terültek két felől. A sötét brenóczi erdők, mint egy borongós emlék maradtak mindig hátrább, mindig halványabb kéken, s vidám vetés-szalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát kezdett a tulipánról, a hol nem birta énekkel, ott fütyülve folytatta… Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdő távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.

XII. A NŐ ÉS A NÉMBER.

A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes, komolyképű férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy mintha otthon ülnének barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök előtt álló ódon feszület.

Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk -353- már magunk is, mások is, a nélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképen kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven czímezi őt a törvényszék elnöke is.

A nő szokatlanul nyugodt arczot mutat most; vonásai pihennek, még öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, a mi nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó hangján, hanem a helyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen határozottan.

– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni rögtöni elfogatásom ellen s egyúttal tudatom a tekintetes törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak. Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemes ember neje, a kinek személyével csak rendes itélet után szabad rendelkezni.

A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán patriarchalis nyájassággal szólt a nőhöz:

– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a helyen ne mondjon semmit, a mi nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed nem törvényes neje Krénfynek.

– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.

– Tudom. Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, a midőn kegyednél, mint boltsegéd, működött; hanem az a házasság érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit Brüsselben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban, hogy Krénfy másodszor is megházasodott s évenként nevezetes összegeket kapott hallgatásaért, hogy Krénfy kettős házasságát föl ne fedezze.

A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva -354- jártak végig az arczokon. Kezével egy szék támlájába fogódzott, mint a ki szédülést érez agyában.

– Krénfynek tulajdon kezeirása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság. Kegyed rosszul érzi magát.

– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkimélni, de jobb, ha átesünk rajta. Krénfy megszökött.

– Kérem, még most ne tessék elájulni, biztatá őt Lippay. Ezt kegyed nagyon jól tudja és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap óta készül ezen status-csinyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átiratni; elvégre elég sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifju Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul haza érkezvén, fölfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott ki nagy összegekre, s azokat Tarnóczy testvérével kifizetteté. Ez olyan eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra. Nemde?

– Kérem alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, és nekem azokhoz semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.

– Ez tökéletesen igaz és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek körül. Térjünk vissza egy előbbeni kérdésre. Miért nem újította meg Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben érvénytelen?

– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint -355- állításait megczáfoljam. Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt és számtalanszor oly heves jeleneteik voltak, hogy a cselédek választották el kegyeteket. Ezt kiméletlenség volt fölfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig, hogy ezen esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogy ha hitvese volna. Ugy-e bár ezt mondta mindig?

Lenczné zavarodottan sülyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a gondolatokban olvas, s kitalálja a négy szem közt történt suttogások szavait is.

– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy vétkes ember van és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.

Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az alispán arczára, s kezével a széket markolta meg, a melyen ült.

Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de a mit mondtam, az több, mint gyanú, az félreérthetetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi években sok olyan tényt követett el, a mik egymás mellé állítva a legnagyobb ellenmondásnak látszottak a világ előtt, de a miknek kulcsát birva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt, vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?

– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedveért ezreket szórt ki, úgy prédált mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott örökségéhez és siet -356- vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna. Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?

– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben csaknem minden pénzerejét kimerítette.

– Igen jól tudom, sietett felelni a nő, elég keserűségem volt miatta, saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind irásom van róla, hogy én adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó vállalat lesz. Én most sem hiszem.

– És kegyed nem volt kiváncsi Krénfynek e megfoghatatlan pazarlásában oly jelenségeket keresni, a mik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat gyaníttatnak?

– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a haszonkereset, vagy uraskodási vágyon kivül más egyéb oka is lehetett a Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?

Mikor a nő azt mondta: semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most birái előtt áll, óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként érhetné.

Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja meg azt.

– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy Krénfy e nőért tette mindazt, a mit különben szokott életmódjával és jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni, a minek csalhatatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama volt bizonyos fiatal emberhez, kit e miatt Illés gróf párbajban készült megölni; ez ifju e miatt rejtőzni volt kénytelen, Krénfy megtudta ez ifju hollétét s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb alól, hogy váltói aláirását egykor meg ne czáfolhassa. De hát arra mit mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhiresztelé, miszerint Cynthia grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön elhagyni Bécset.

– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és különösen Cynthia grófnőt. Ha szerette volna, nem vádolná be mint atyja gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.

– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba vissza; hanem erre most nincs szükség; én biró vagyok, ki a tényekből itél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, a mik eddigelé meg vannak állapítva. Krénfy bevádlá a leggonoszabb bűnténynyel Cynthia grófnőt azért, hogy őt egészen megfoszsza minden kilátástól valaha azon körökbe visszatérhetni, a mik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint a mit ő fog neki nyujtani. -358- Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen sikerült. Azon napot megelőző estve, a melyen ő megszökött és kegyed letartóztatott, egy levelet irt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne lehessen.

Lenczné kiállhatatlan szomjuság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár vizet hoztak neki.

– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, a mit a grófnőnek négyszemközt lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben meggyilkoltatott.

– Egy vén csavargó, kivel többször összekoczódott, leütötte a sötétben, s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Ime itt van.

Az alispán egy csomó irat közől elővoná a levelet, a letörlött vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.

– Felolvasom kegyed előtt szórul szóra: «Kelt Kis-Amsterdámon, ápril 10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e perczben egyedül az én kezemben van. Mindazon bizonyítványt, a mit kegyed terhelésére felhoztam, egy szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondhatom addig, a míg kegyed ki nem mondja azt, a miért én epedek. Ismeri kegyed azon érzelmeket, a mik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom, szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, a mit vagy kivívok, vagy elveszek bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban, melynek minden foga egy gép következetességével -359- egymásba vág és a melynek kulcsát egyedül én birom. Legyen irántam irgalommal és én is irgalommal leszek kegyed iránt…

Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdeig, oda rejté el arczát és úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép, nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem érdemelte attól.

– … Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leirom azt; – hagyja el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, a hova reggel megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott leszek, ki lekötelezettem levén, bennünket rögtön össze fog esketni. Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a tengeren lehetünk, s az új világ réveig meg sem állunk. Ott oly állást biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett volna előznie. Azon órában, a melyben kegyed nekem kezét nyujtja, én egy levelet irok a megye elnökének, melyben fölfedezem mindazon titkos körülményeket, a mik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más személyre hárítják át, s így Fenyéryt fölmentem a kezesség alól. Azontúl ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond, oly boldoggá teendem, minőnek egy herczegnő sem mondhatja magát, ha nemet mond, elhagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők halálával. Krénfy.»

A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a vér, arcza elkékült, kidülledt ajkain a -360- tajték habzott, sokáig csak egyes érthetetlen szavakat birt lihegni.

– Oh – e – gaz! Bocsássanak utána! ordítá végre rikácsoló kitöréssel, bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát. Bocsássanak utána.

– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van, mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…

– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És ime egy másikkal ment el Amerikába.

– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, föllelhetné és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig, lehet örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, a melyben vagyunk.

– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, a mik kegyedre nézve nagyon ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: «Lencznének elég oka lesz el nem hagyhatni Magyarországot», másutt: «a grófnőt terhelő gyilkossági vádat egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni.» A közügyész és a grófnő kezese e kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú kimondására, hogy a megfoghatatlan gyilkosság tényezőjeül Krénfy egyedül kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék. És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.

A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta, kezeivel a szék karját kereste és nem találta. -361-

Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig birva fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy ártatlan.

Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a székre ülteté.

– Ne sírjon kegyed; szólt hozzá nyájas, biztató hangon. Mi tökéletesen meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.

– Ő engemet fog vádolni, sietett közbeszólni a némber. Bizonyosan tudom, hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem más, mint ő maga!

– Ez való, szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arczán. Tessék meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután itélni, ha bűnös vagyok-e én? Azon az estén, a hogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé az ispánt valahova, én nem tudtam hova. Ő maga a kandallós teremben volt velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s koczogtatott az ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, a mit hozott, s mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis üveget adott át kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló márványlapját, három nagyobb üvegből ismét tele töltötte azokat és visszaadta az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem e felől, sokszor adott ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi megütközésre valót sem találtam ebben. Ugy-e bár, uraim, ebben én nem voltam vétkes? -362-

– Csak a midőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle és szemére hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?

– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt törvényesen nem is teheté. A világi biró a hitvest nem kényszerítheti arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.

– De most már nem vagyok az! rikácsolá a nő, szétdúlt vonásokkal, ő maga tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt lábkapcza vagyok, a kit maga helyett itt hagyott, hogy rútságait feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő tette az üvegbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban és a midőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is hatalmába akarja ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!

A némber görcsös vonaglások közt tépte tiz ujjával szétkuszált fürteit.

A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a legmélyebb csend volt a teremben.

A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.

Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magokat a napfényes üvegtáblákhoz, újra-újra kezdve sikertelen -363- szabadulási kisérleteiket. Egyéb hang nem vegyült az esküvés Istent-hivó igéi közé.

Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az átelleni terem szárnyajtait föltárták, ott állt Krénfy; kezei, lábai lánczokkal terhelve; arczának szándékos átváltoztatását befejezte a halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett ámulat.

A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem a mint Krénfy rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához kapott mind a két kezével, s azon perczben szótlanul, ájultan rogyott össze.

A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán föl nem oszlatá az ülést addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.

A törvényszék előteremében az érdekletteken kivül számos ügyvéd és közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon a hivatalos tilalom ellenére.

Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza. Fenyéry épen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe, s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.

A visszasiető patvaristát attilája szárnyánál fogva megcsípték az ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el?

Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy -364- tenyere élét torka előtt végig húzva, pantomiával mutatott olyas formát, mint mikor valakinek a nyakát levágják.

Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan Fenyéryt magasztalák, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e szép processust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételöket kimondani, hogy azért Krénfynek még sem lesz semmi baja. Majd meglássák: a dolgot majd olyan szépen el fogják tusolni; az egész vármegye zsebében van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy a kinek egy millió forint van a zsebében, azt is így utólérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol. Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egy pár évi börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.

Ha volt, a kit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát, iparkodott mentül kevésbbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.

A mit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok fejei magasan állnak.

Nemsokára hallatszott, hogy az urak fölkelnek, a székek tovább tolatnak, az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.

Az őrök ajtókat nyitnak, s a ki a törvényszék terméből legelőször kilép, az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobei alak; nagy sötét szempillái a földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak valamit.

A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen szép és milyen bús.

Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyujtja elé, s őszinte elégült érzéssel modja neki:

– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé vád alatt.

A hölgy, a mint nevét hallotta említtetni, hirtelen fölrezzent méla ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket -365- homloka elől, s azután büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarczon, mint egy uralkodónő.

Illés megfogta testvére kezét és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult vállára és egy perczben azon hangot hallatá, a mely az édes sírásé, hanem annak hirtelen vége volt. Percz mulva megint lecsüggeszté fejét, lebocsátá hosszú fekete szempilláit halvány fehér orczájára, s szép ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint a ki önmagával beszél és nem tud azokról semmit, a kik körüle vannak.

– Menjünk kocsijához, grófnő! szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia kezét.

Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly csodaszépen illett arczára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.

– Haza mehetünk? kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyedén Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig, folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – ugy-e bár, Irén már nagyon vár reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok Irénnél mindig, nem kell ide jönni többet?…

Illés gróf az ajtónál eléjök került. Megállítá Fenyéryt és megfogta kezét.

– Uram én azt mondtam önnek, hogyha véghez viszi azt, a mit igért, én önnek kezet fogok csókolni érte. A mit én igérek, azt meg is tartom; ím ön az első, a ki e tiszteletet megérte tőlem.

Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, oda hajolt kezéhez és megcsókolta azt.

Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy Illés gróf a mit igért, azt megtartotta.

XIII. RÉGI SZERELEM, RÉGI JELLEM.

A megyei székvárosban soha sem volt olyan jó szürete a mendemondáknak, mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett egészen, már a másik támadt helyette. A thea-körök, kávé-estélyek, czapári kompániák, casinók, táncz-reuniók, bodzalekvár soiréek, s minden más néven nevezhető társas gyűlekezetek hétről-hétre úgy el voltak látva a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.

A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, a miből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illustrálni és decorálni.

Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harmincz különböző variatióban lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabad lábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.

Ah, ez jó is volna. Maradna még neki másik háromszázezer, a melylyel odább állhatna, s kinevetné a törvény boszuját.

Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott. Akkor azt hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a birákat kegyelmességre hangolja. Vajjon sikerül-e neki?

Ne tessék hinni, a mi biráink megvesztegethetetlenek. Ki volna olyan vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy itéletét megmásítsa?

Beszélik, hogy Lenczné nem rég két szép almás szürke lovat vett két ezer forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi casinó-bálban? Azt beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről. -367-

Van is oka rájok irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett Tarnóczfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat fognak tarthatni.

Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még csak Fenyéryék lóhátrul Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájok epekedni.

Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain forgatni a férfiakat. A mit ez az ember meg nem tesz százezer forintért, majd meglássák, hogy megteszi egy pár csókért.

… Így szólnak a mendemondák, a mikből mi annyit megtanulunk, a mennyit épen tudnunk kell. Már most térjünk a magunk dolgára.

Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint ezelőtt tizennyolcz évvel, a midőn neki kosarat adott.

Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e delnő őt férjéül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott, független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy ő benne magában valami olyan volna, a miért őt egy nő szeretheti, ha csak igen igen példás nagylelkűséget nem akar elkövetni.

Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen -368- tudja kedvét keresni. Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, a ki által boldoggá fog lenni.

Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, a mit rá Dobokyné gyakorol. Soha életében nem viselt keztyűt, most azzal jár az utczán. Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és dohányról lemondott, mert ezek főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem sokat törődött a főfájással.

De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez. Volna-e valaki elég eszes az égető, perzselő tekintet alatt egyetlen titkot is megtartani szivében, vagy megtagadni valamit, a mit e rózsaszégyenítő ajkak kérnek.

Ah, Sámson és Delila regéje csak allegoria; a világ rende ez, a mindennapi élet, a mi minden éghajlat alatt egyenlő.

Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet.

Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken kívül, legkevésbbé pedig szép hölgygyeli találkozón, a mi igen természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám anekdotával elégíti ki a szép hölgy kiváncsiságát.

Az alispán hallott imitt-amott fülhegygyel olyasmit beszélni, hogy Lenczné sok reményt helyez abban, miszerint Dobokyné ő nála nagy tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. A kit szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. – Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerűlni akart Lippay.

Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét. -369-

– De édesem, szólt az alispán szeliden, mit érdekelheti ez a rút per kegyedet. Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemesis keze végre utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.

– Oh, én csak a szegény nőt sajnálom, szólt affectált borzalommal Dobokyné. Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el férjét?

– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A bűntudat egy része őt is terheli.

– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ez óta még csak beszélni sem hagyták őt férjével.

– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot, szólt Dobokyné duzmadtan, s neheztelve könyökölt a pamlag tulsó karjára.

Az alispán ezuttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután őt perczig hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a kalapját, búcsút vett és elment.

Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.

Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl szoktak az alól menteni… Vannak okok, a mikor az urakat sem mentik fel, ha csak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz folyamodott.

Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, a mit boldog szerelmesek nem is gyaníthatnak.

És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált a kiknek oly forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint ennek a jó táblabirónak és a ki -370- e szerelmet tizennyolcz évig hordozta elzárt kebelében, a nélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített volna fájdalmain.

Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni annak irányában, a ki szivét birta, tudott türelmes lenni a nő gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, a miket jól ismert. És ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjoncz angyalnak nevezi kedvesét, s a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s igér magának menyországot, s mikor benne van kárhozatot és csalódást emleget. A ki igazán szeret, nem ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, «hibáidat tűrni fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal légy, légy nekem nő – és szeress.»

Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk, mindent, mindent – szerelemből – szerelemért.

Hogy rövidíthette volna meg azokat czélszerűbben, mint szép menyasszonya közelében?

Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában. A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek, Valami áldott varázs alakítja át ekkor egész lényöket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja őket a többi nők közől. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete nevezni…

A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak még egy nap volt hátra a menyegző kitűzött határideje előtt.

Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.

Épen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor -371- hozta meg a szabó; a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak szabad volt őt megnézni.

Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti ki.

– Szép leszek-é? kérdé Dobokyné a legigézőbb mosolylyal gyönyörittas vőlegényét.

Dobokyné tréfás kaczársággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe kérdezni:

– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya vagyok.

– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. A ki legjobban bevallja magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbbé hiszek. Én tudom bizonyosan, hogy ön ezzel a mosolygó nyájas képpel a legkönyörtelenebb zsarnok.

És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint a ki arra gondol, hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok martalékául vetni magát.

Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anecdotákkal nem védte magát Dobokyné ellen. A helyett meglehetős prózai, de komoly utat választott gyöngédsége bebizonyítására.

– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy a mi a kegyed jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben hagyja-e?

Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan iparkodott vele megértetni ez ügyet.

– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szivek dolga, s a vagyon kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak jövendőjét biztosítani, a kit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem akarok kegyednek pört és zavart hagyni hátra.

– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod, nem jólléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanák: nincs egyebem, mint a mit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor neveznélek leginkább az enyimnek, mert akkor hinném legigazabban, hogy nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.

És azzal átölelte a férfi vállait a csábító hölgy és forró arczát annak arczához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömköny gyémántjai jöttek fel ragyogni.

– Én nem kivánok öntől semmit, szólt Dobokyné, könyeit letörölve. Engem megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándokkal… Csupán egyet kérek öntől. Egyet, a mit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, a mi öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, a minek adása s vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, a midőn Isten áldását hívjuk alá két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem öntől.

Az alispán arcza egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra derülni.

– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem adott, hogy azt osztogassam.

– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne rostélyán halálfélelemmel várja itéletét. Ah, barátom, ön irtóztató próbát tenne szivéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.

– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…

– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját maga követett el…

– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható itélettel. Én nem Krénfy bűnhödése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban, mily szívreható vezérszózatokat irtak mások is e tárgy ellen; hogyne mondhatná hát azt egy nő, a ki érzékeny szívvel van megverve, leendő férjének: ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével, ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.

És ezt mondva, oda szorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez vőlegénye kezét, csókjaival és szive hő dobogásával hevítve azt át és gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…

– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt valakit az úton, azt is elitélem, de -374- a földi legmagasabb kegyelmet fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje; mióta el van fogva, mindenünnen ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék, megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az embert, – ezt el fogom itélni és ki fogom végeztetni.

Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel fordultak fölfelé s keble oly sebesen hullámzott, koronkinti görcsös fuldoklásoktól elszorítva…

– Menjen ön. Menjen ön, lihegé. Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne érintsen kezével.

Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint a kinek lelke nem bírja végig gondolattal azt, a mit szemei látnak.

Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a pamlagról leeső félben volt.

– Távozzék ön! rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s festői alakzatban rogyott le a szőnyegre.

Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte téli kabátját és eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a szobaleányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton elájulva.

XIV. VAS KÉZ.

Félmilliót igért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha itéletét a törvényfolyam végeig elhalasztja.

Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes itéletért, nem bűnei elnézéseért igért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány napért, a mire oly nagy szüksége lehetett.

Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép fejjel fog e bajból kimenekülni.

Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul bíró és közvádló, s talán akkor dül el a per sorsa, midőn a vádlott rég sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más becsületes ember.

Aztán Magyarország nincs is chinai fallal körülkerítve; ott mehet ki rajta az ember, a hol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját irásban adja ki. Kereshetik azután a jó táblabirák, ha egyszer a vasuton ül.

Lenczné sokat fáradt benne, hogy helytartótanácsi parancsolatot eszközöljön ki, mely Krénfy itéletét felfüggeszsze, s igen valószinű, hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.

Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új átlábolhatatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van nyerve!

Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Nehányan a törvényszék tagjai közől elmaradtak, azokért kocsit küldött és elhozatta őket. -376-

Minden tette, minden szava Krénfynek, a mi a gyilkosság estéjen történt, nyomról-nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából épen annyi hiányzott, a mennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól, mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.

Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által mérgezteté meg a grófot, a mi bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.

És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly átkozottul használt a bűntény eszközéül…

Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a husáért, a véreért, a rajta levő takaróért?

A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül és arczaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete.

Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlök még egyszer: ha hitök szerint és igazán szólottak-e?

A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem birják. Oly esdve néz a tanúkra egyenkint, úgy nyújtja feléjök néha lánczos kezeit, mintha könyörögne nekik, hogy vonják vissza, a miket mondottak; ne feleljenek reá ily irtóztató vádakat!

És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot -377- csörrentve a lánczczal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását.

Lenczné maga sem birta egy szóval is meghazudtolni, a mit legelőször vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.

Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védni magát, hogy mindent merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott bebonyolítani a világos kérdéseket, a miket Fenyéry ismét oly szépen lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.

Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az itéletet. Nem akart semmit sem elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit, saját kéziratát.

A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie. Cynthiát kelle Krénfyvel szembeállítani.

Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad. Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a legrosszabbtól félti a grófnőt.

A mellékajtók szétnyíltak, egy halavány hölgy lépett a terembe; fekete öltöny, fehér arcz, a bánat színe mind a kettő.

Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé; a hölgy csak lép előre, mint a ki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat lánczokkal kezein, sem a poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.

Az ő szavára fölrezzen, s a mint legelső pillanata az asztalon álló feszületre esik, oda rohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival borítja el azt és elkezd zokogni hevesen. -378-

A delnő rendbeszedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt állítja, hogy készen van. Felelhet.

– Oh nem, oh nem. Én nem vagyok grófnő, – az én anyám egy szegény katona leánya volt; az én nevem… az én nevem?… oh uram Istenem, ki mondja meg, hogy mi az én nevem?

– Cynthia, Cynthia, térjen ön magához; nézzen szét és lássa meg, hol van?

Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket s végig bámult vele minden jelenlevőt; azután végig simítá kezével homlokát:

Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat meggyilkoltam. Ugy-e bár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen feküdt szegény öreg ember, orvosságot kért tőlem és én mérget adtam neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat, egy két cseppet az egyikből, – egy-kettő a másikból, – egy-kettő a harmadikból; huh! milyen arcza volt a halálnak. Én magam, én magam öltem őt meg. – Miért öltem őt meg? miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…

A komoly táblabirák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit vadul járatá végig a termen, egyik arczról a másikra. -379-

Végre meglelte azt, a kit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott egy szegletben, kinek arczáról az élet minden színe eltávozott, s kinek kezein a reszketéstől zizeregtek a lánczszemek.

– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön tudja jól. A birák kérdezik…

Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az alispán lábához.

– Irgalom, uram! irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a tömlöczre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El vagyok veszve! El vagyok veszve!

Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly kétségbeesetten ragaszkodott birája kezéhez, hogy alig lehetett onnan eltépni.

A kérlelhetetlen biró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen, irgalmat nem igérő szóval kérdé tőle:

Mint a végső itélet mennydörgés szavára, roskadt össze az ember e kérdésre.

– Én vagyok… lihegé és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy eszméletlen alakot tartának karjainál fogva fölemelve, mely öntudatlanul engedte magát tova hurczoltatni.

A grófnő összetett kezekkel állt ott és már elfeledte a jelenet közötti összefüggést.

Előtte egy ősz ember ült a birák sorában, valami vén táblabiró, annak suttogva mondá, odahajolva füléhez:

– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog tébolyodni, – monda halkan Érkeletynek. -380-

E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náczi bácsi volt az, az egész világ Náczi bácsija; ő is táblabiró, neki is joga van belépni a terembe. Okvetetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos beszédje van vele.

Az alispán szigorú arczvonásai nem akarták viszonozni Náczi úr ügyeskedő mosolygását.

– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.

Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert a nyakáról.

«Ha ön ma halálitéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár előtt. Dobokyné.»

Az alispán nagy hidegen egy kis arany karikát vont le balkeze ujjáról s odanyujtá azt a küldöttnek.

Náczi bácsi hüledezve távozott el s kopasz fejét köröskörül vakargatta. Rettenetes ember ez az alispán!

Azután bezáratták az ajtókat, a birákon kívül mindenki eltávozott; ezek odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán halk, szilárd szava hangzott, mint a ki valamit toll alá mond.

E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy -381- pesti ügyvéde az előterembe s rögtöni bebocsátást követelt. Roppant nagy pecsétes levél volt kezében.

Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék épen itéletet hoz.

Az ember átalkodott volt, czivakodni kezde az őrökkel s dörömbözött a bezárt ajtón.

– Uraim! «Parancsolatot» hoztam! – kiálta az alispán elé tartva a pecsétes levelet; – Krénfy szabadon védheti magát.

– Már késő, az itélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő felkentjénél.

Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, az alatt az alispán felegyenesedék székéből s dörgő férfihangon mondá, hogy meghallhaták a szomszéd termekben is.

– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos sujtja, a mi az utonállót. Mi itéltünk a bűnös felett, s nyugodtan várjuk, hogy megitéltessünk.

És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak és rámondták az «úgy van!»-t.

Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha! -382-

XV. A MI A HOMLOKRA VAN IRVA…

Van egy borzasztó gondolat, a mit az emberek olyan könnyedén mondanak ki, mint a legközönyösebb hírmondást, a mit egymásnak elbeszélni szokás.

Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz ismerősünk, a kit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy közhitelű tudós, vagy egy szép lelkű költő, hírhedett művésznő, valami tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni, melynek megőrülés a neve.

Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van irva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arczvonásaiból minden ember olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél, ha messziről meglátja.

Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni s tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban, tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájok tekinteni, mert érzi, hogy valaki más, nem ő maga, a ki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy nógatja, hogy kaczagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett s azt a tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel, melynek ereje ellenállhatatlan.

Hiába rejti, hiába hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjök; hiába hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték, beszélnek róla, lapokba -383- kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog őrülni, elveszti az eszét.

Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint kis parányi szörny, a kit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét, lehagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és kerget; és a midőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült előle, már akkor ismét ott ül mellette és szemébe vigyorog és újra meg újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, a miket a lélek úgy szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.

A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha épen a tizenhármasnál megszólítják.

A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását; búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…

És látják őket az emberek fokról-fokra hanyatlani, látják zavart arczokkal járni az utczán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel alá leskelődni, szép sima késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint beszélgetnek magokban, mint borzadnak össze minden ok nélkül és mondják rólok: «ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz». És nem gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!

E csodálatos átokvonások soha sem voltak még szebb homlokra irva, mint a szegény letört Cynthiáéra.

Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, a mi szép, a mi erős, a mi vele daczol.

Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak -384- pillanatai, a mikor környezői azt állíták róla, hogy úgy viseli magát mint egy tébolyodott.

Anyjának kedélyállapota, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki, midőn őt szive alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.

A sok évi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból eredt, valami hihetetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor, midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.

A Maróthon töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek kétségbeesett tusája lehettek.

Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez csak azon lelki erőről tesz tanuságot, melyet a természet pazar kézzel ruháza rá.

Sokáig járt azután azon keskeny úton, mely vezet az örvény szelén, messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még és azután leszédül; mindig lejebb, mindig lejebb; végre azután lebukik…

Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a keskeny útról!

Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott és semmi sem tudta azt lelkéből elverni.

A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig birta ellensúlyozni bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép észszel tudott megtérni, egyedül környezetének köszönhetni. A kedves, jólelkű Irén napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hajlékony lelke nagy befolyással voltak Cynthiára.

Odahaza e tárgyat soha sem említék meg előtte s e miatt Fenyéry még őszszel sem vitte be családját a városba, -385- hogy ismerős látogatók gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.

Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy viselte magát, mint a ki már félig meg van tébolyodva, a grófnő maga hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.

Cynthia abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a biráknak egyáltalában nincs igazuk, a midőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.

Hajh, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz elűzhetlen démon, a midőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg verítéket szült nála; a midőn szeretett volna az elől futni, mennyire világ van és kést verni saját szivébe!… Most már örömest, sőt gyakran hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelid Irént, s vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.

Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket oda kinn, valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének tartá őt szivéből üdvözölni, a miért e gonosz Krénfy irtóztató rágalmaiból kiszabadult s vigasztalásul hitte elmondani, hogy e hatalmas gonosztevő minden bizonynyal elveendi bűneinek díját, mert ótalmazói már Bécset is megjárták a nélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak volna haza. A magas kanczellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a törvényszéket azon vakmerő tetteért, hogy egy felsőbb törvényhatóság parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás szigoruságukért s az itéletet megerősíté, mely nem sokára végre fog hajtatni.

A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy ez itélet megsemmisítéseért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe s ott eljárta az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bir megmaradni azzal a gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának -386- gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak? Mikor aztán látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg az alispán szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának s oda fenn is magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni. Elküldte Náczi bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náczi bácsi, ki egy betűig tudott mindent, a mi a levélben volt írva (mert az a posta díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt, hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt irja, hogy ő kész feledni a történteket s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni s majd ő imádkozik az éghez, hogy a mit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa meg. Lippay nagyon megköszönte a szivességet, s a levél hátuljára azt irta «trop tard». Náczi bácsi nem ismerős e históriai szavakkal, különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, a ki rögtön, a mint e szavakat megpillantá, ott szemeláttára elájult.

Az alispán nem házasodik. A helyett egygyel több adomával bir kifogyhatlan emlékében.

Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, a mint a beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül akar az alispánnal beszélni még ma.

Kérelmét tudatták Lippayval s az elég udvarias volt az erdei lakban megjelenni délután.

Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arczán, ismét jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, a kivel senki sem ereszkedik komoly értekezésbe.

– Bizony, kedves grófnő, azzal olyasmi történik, a -387- mire a czigány azt mondta, hogy ő ezt «soha ki nem állja».

Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly könnyen, mint ha valaki élczeket mond nekik, s sophismáiknak még furcsább sophismákat tud ellenökbe állítani.

– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én. Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.

– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kanál, mely a mérget nyújtotta; az pedig ép oly eldöntetlen kérdés marad, mint csata előtt az ujonczé, a ki vén káplárjától azt kérdezte: «melyik már a rosszabb; a puska-e vagy a golyóbis?»

Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.

Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra kerülni a kérdést, szüntelen adomázott és végül egészen felderíté a hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniok; számtalan prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.

– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi balzsam Cynthia lelkületére.

– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy időre pesti állomását. Ez a derék -388- hölgy két hét alatt úgy helyre disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki. Jót állok érte.

Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, a mint az alispán eltávozott, rögtön leült és irt Leonorának, ki akkor Pesten egy nevelőnő intézetet vezényelt nagy életbölcseséggel és tudománynyal.

XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA.

Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Páris közötti meghatározott állomáson.

Két ifju mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot, jöttek vele felkért tanúképen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott várakoztak ellenfelökre.

A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden újabban érkező vonatot meg lehete látni.

Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert jelenni e helyen, vagy nem?

Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon esetre, ha Róbert szavának áll és a kitűzött helyre megérkezik.

Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog lövöldözni.

A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk szeme előtt.

Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát és Róbert szívére czélozva, azt fogja tőle kérdeni:

«No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza és vegye el Isten szent hirével és legyenek boldogok».

Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.

Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, a mit Albion valamennyi különcze irigyelni fog rendezőjétől.

Szegény Cynthia! legalább ő is boldog lesz azután, – emberi fogalmak szerint…

… Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, a ki a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkos rendőrség ügynökei; Róbert nem érkezett.

Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezde beszélni s társait gúnyolta nagyhivőségökért.

Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.

«Ah! persze!» gúnyolódék kétkedő segéde, «csakhogy egyszer megszabadulhatott. Együgyüség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Már most majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.»

Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cynicus embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve -390- belsejét valakinek és épen akkor volt az az egy czudar és hitvány.

Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója biztosítá őket, hogy azon túl mai nap nem fog több érkezni.

Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a pálya mentében.

Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi s néhány percz múlva ott állt a tüsszögő ércz-csoda a pályafő előtt s a rövid időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolyó utasok, beburkolva, felpakolva és siettek a kivilágított terem felé.

Illés minden férfinak utját állta. A ki csak nagyon kiválólag messziről nem hordá magán a látható különbség jeleit, a ki csak egy kicsit hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett keresztül esnie.

Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyölt, dörömbölt és elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.

Egy perczig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, a ki megfoghatlan okokból legutoljára maradt.

– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! mondá nekik és szinte sírt bele.

E pillanatban a vasuti hordár lépett a szobába s Brenóczy Illés gróf után tudakozódott. Két levél van a számára, ez állomás pályafőjéhez czímezve.

Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert irását s dühösen szakítá azt fel.

Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át lassankint a gróf arcza, mindig szelidebb, mindig meghatottabbá lett, két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely utoljára -391- végig gördült arczán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy «köny».

– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, a hol erről szó támad, kinyilatkoztassák, hogy «Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes, lovagias ifju volt».

«Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel találkozhatni többé. Azt a félévet, melyet ön nekem ajándékozott, jól haszonra fordítottam. Megczáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének; megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből s én minden teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy én nekem nincs miért Francziaországba utaznom többé. Én elismerem önnek azon jogát, hogy engem megöljön s nincs szándékom magamat tovább védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan jól fogok czélozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt. Lőjje ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az czélba talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, a miket ez életben vétettem önnek. Tisztelője Róbert».

Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry irta, tudatva a gróffal a kettős szomorú hirt és rokona végakaratát, mely szerint a levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kivánta küldetni.

És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe orczáját s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan, keservesen.

XVII. A HOLLÓK, A FARKASOK.

A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi mezőkön. Kis-Amsterdám romladozó gunyhóiba már október elején belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.

A zuzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a farkast berkéből kiszólongatja s beszorítja emberek lakásai közelébe, egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy vészkárogó őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg kóbor gyilkost, a ki havak óta járt egyik erdőről a másikra, farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.

Ott lakott velök egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; a mit a farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a «vér nehéz emlékét» a jóllakás után.

Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a csavargót emberi lak felé.

Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut, – mint a farkas; el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint vissza botorkázott.

A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett; éreznek azok valamit. Soha sem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye soha? miért nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor?

Ezen a félen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet, hogy a tulsó oldalra jusson.

Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közőlök, melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Oda lopódzott hozzá; belesett az ablakán, s látta, hogy a vén ember most is ott ül a tűz mellett és kosarakat fon. -393- Bizony, száz és egynehány esztendős korában ritka ember fon kosarat.

Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre neki szánta magát és benyitott a kis lak ajtaján.

Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt tőle mit remegni.

A mint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle ijedni, jó estét kivánt neki és kinálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.

A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában s azután leült a tűz mellé egy alacsony fazsámolyra s elkezdte kezeit melegítni.

– Honnan, honnan, Márton öcsém? kérdé tőle a vén ember, csendesen folytatva munkáját.

– Kis unokám hordja azt a fiscalis úrtól, a ki a jó kisasszonyt Tarnóczfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, a meddig még el kell élnem.

– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóczi és fenyéri jószágaikat a fekete szájú úr halála után. -394-

– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, még pedig nagyon kedve ellen.

– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, a mi a világban történt; már most elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden ember tudja a környékben.

– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak tálába is belekanalászott. Hamis leveleket irt, mérget kevert s megölte az öreg Brenóczy István grófot méreg által.

– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat fegyveres pandurt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegye házára.

– Vasra verték! kiálta Márton és szemei szikráztak; vasra verték, mint valami közönséges gonosztevőt!

– Ezerszer ezer forintot igért a gazdag úr az itélő biráknak, ha megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? ezer forint, és ezerszer annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! és nem kellett senkinek az ezerszer ezer forint.

– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, a ki messze földről összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam közel hozzá.

– Tulajdon szemeimmel néztem végig, a mint oda hozták, a mint levették félig ájultan a szekérről, a mint beköték szemeit s leültették egy alacsony kartalan székre, -395- a mint a hóhér oda jött és leveté kabátját, s kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot s a mint a vér három ágban szökelt fel a magasba egy pillanat mulva, s a fej elgurult három lépésnyire s a mint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a körül álló népet akarta volna ijeszteni.

A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.

– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy a gazdag úr, a kit lefejeztek, nem valaki más, valami elitélt zsivány, gyujtogató, a kinek olcsó az élete, a kit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet elbolondítsák vele? Mi?

– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem voltál. Elitélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.

– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, egészen más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon.

– Ugy-e bár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem itélnének fogságra, hanem egyenesen kivégeznének?

– No a hogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, a mik kárt tesznek, a ki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot. Mit kap, a ki engemet elfog? Tíz, – húsz forintot, – tán ötvenet is? Mi?

– Én? öcsém. Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit beszélsz te nekem?

– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya, mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam: nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?

– Sok ember összegyűl olyankor, úgy-e? a birák urak elmondják a népnek, hogy kit miért büntetnek meg? szép beszédet tartanak, okosat, tanúságost? ugy-e bár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr s beszél a más világról, az úr Istenről és annak az irgalmáról? annak megmondhatja az elitélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele? és azután mondják azt is ugy-e, hogy «Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény nyomorult lelkének!» s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugy-e?

– Mihály, Mihály; szólt a gyilkos szorongó kebellel. Tedd meg azt nekem. Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, a mit kapnál; hanem az én hozzám való jó indulatból; vezess be engemet a városba, vezess be most mindjárt; el birsz te odáig jönni; majd én reám támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlök kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegye házáig; Mihály, jó öreg Mihály.

A vén ember csak a fejét csóválta s nem felelt rá semmit; hanem annyit mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd beszélhetnek arról.

– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? kérdé -397- Márton, ki szinte kérkedett azzal, a mi félelmetes volt rajta.

– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő tudja, mikor nem kell felvirradnom többet, szólt az öreg nyugodt lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára s azzal lefeküdtek mind a ketten.

A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon jeleneteket, a mik egy szegény veszendő lélek átmenetét képezik e világról a másikra.

Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése, rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, arczhoz tapadó maró dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán, midőn felnyitá szemeit.

Gazdája étellel, itallal kinálta, a mint felkászolódott; mi sem kellett neki, csak egy kis vizet kért, hogy «megmosdjék».

– Már most menjünk; szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid öltözéssel.

Mihály felölté szűrét, vette botját s kikisérve zord vendégét, ment vele a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő vállára, ha elfárad.

A mint a szál erdőn keresztül ment a két öreg, valami ijedelmes sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant elő, ki annyira meg volt ijedve -398- s féltében úgy futott, hogy meg sem látta a két férfit, a míg az öreg Sztropkó meg nem szólította.

Akkor meg oda rohant hozzájok és térdre esve előttök, beszélt őrjöngő hadarással össze-vissza értetlen dolgokat, a miből csak azt a szót lehetett megérteni: «a farkas, a veszett farkas.»

Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a falvakba fényes nappal s a templomból jövő embereket összemarta és ismét elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni, hasztalan rendeztek ellene hajtó vadászatot; magát a fegyveres vadászt is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, a ki azt behozná!

A megrémült nő nagy nehezen birta kimagyarázni, annyira eszén kivül volt a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kis gyermekét hallja sikoltozni a házban; erre visszasietett, s a mint be akart lépni a nyitva hagyott ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres szemekkel, tajtékot turó szájjal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kis gyermek ott maradt a szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.

A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a gyermeke ott van a farkas torka előtt!

A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy perczig sem gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.

A gyilkos csodálatos arczczal tekinte fel az égre és kezét szívére nyomva, mondá:

Azzal markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes -399- botot, s megcsóválva azt a levegőben, mondá a némbernek: – Asszony, most jerünk a törvényszékre.

A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember biróról és törvényszékről neki; de a mint látta, hogy az sebesen megindul a mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó is elővont egy hosszú evőkést sarúja szárából s erejétől telhetőleg ügetett utánok, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha úgy kell.

A csavargó hamarább oda ért a szénégető házához, mint a némber és az agg.

Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét két felől a föld tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis nyílás, mely ablak gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.

A közép szarufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két végénél fogva egy darócz lepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli csecsemő, a ki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon; nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát: «mama.»

Volt kinek mondania azt, hogy «mama»; egy roppant fenevad keringelt alá s fel a szobában, fujtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül; lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig; hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba botlott, azt dühödten marczangolta széllyel, a foszlányokat maga körül hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróczlepedőből alácsüggő rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már hozzá, hogy azt egészen lerántsa. -400-

A mint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen ott hagyta a gyermeket, s lábait előre feszítve és torkát kinyujtva, elkezde bőszülten űvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.

– Én velem beszélj, vén gonosztevő, én velem! kiálta a vadállatra, görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s ekkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.

– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán? akarsz-e most? kiálta a farkasra és arcza dühödtebb volt, mint amazé és fején épen úgy borzadtak az ősz fürtök, mint a fenevad szőrei.

Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leránczolt homloka alól ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó sárga fogait, s azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa röffenéssel neki ugrott ellenének.

A súlyos bot nagyott süvöltött a levegőben s tompa zuhanással csapott le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb volt. A fenevad visszaesett tőle három lépésnyire. Ha a fejét éri, meg sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen fujtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.

Márton be akarta végezni munkáját s közelebb lépett hozzá, feje fölé emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám szökött fel halálos fektéből s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe és vállába meríté fogait.

A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott s elvetve magától a botot, hirtelen torkon ragadta a vadállatot, -401- mely minden erejével azon volt, hogy ellenfele arczát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.

Ott néhány pillanatig egymáson hánykodva küzdöttek, végre a csavargó neki feszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak bele, s így tartá ott a földre szorítva.

– Már ez be van végezve, suttogá a csavargó. Mihály, ez fogas prókátor volt.

Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér s azt akarta bekötözni.

– Ne törődjél már én velem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az anyjához. Hívd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli. Jól van. Ez jól van. E bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk egymással.

– Mihály, jó Mihály, szólt most a csavargó, nem kell nekem most már veled a városba mennem. Nem lesz nekem több biróval dolgom itt ezen a földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.

Az öreg azonnal sietett Tarnóczfalvára, mely közelebb esett. Csak maga maradt ott a nő gyermekével.

– Jó asszony, mondá neki a csavargó, te most zárd rám ezt a házat. Jól bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egy pár erős karót, hogy belülről ki ne lehessen törni. És azután két napig feléje se jőjj ennek a háznak. Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak ide benn, tájékára se jőjjenek. Csak azután, ha minden lecsendesült, jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jőjjenek be, hanem gyujtsanak jó sok kénkövet, a milyennel a méheket füstölik, hányják be az ablakon s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a -402- házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, a mit itt találtok, ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; – de ne egymás mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életökben nem sokat különböztek egymástól, de azért mégis – ne egymás mellé. Igy, fiam; már most zárd be az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.

A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót s az istállóba vonult gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a gunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is bekötözte az ajtót belülről.

A vén gyilkosnak olyan sok mondani valója volt; a hit embere alig talált számára vigasztalást.

Véghetetlen, határtalan az úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös embernek.

– Fognak-e én értem imádkozni? kérdé reszkető hangon a csavargó, mint a ki nem mer kérdésére igent remélni.

Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.

A lelkész szemeit törülte a könyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös halála is csak szomorú.

A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon kiszólt hozzájok, hogy ő vele többet ne szóljon senki, hanem engedjék meghalni magában.

Lassankint elszállingóztak az emberek, magukkal vivén -403- a gunyhó családját is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyilásnál. Márton kiszólt hozzá:

– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az uraknak, hogy az a két üldözött farkas, a kire díjt tűztek ki: – itt van együtt mind a kettő.

– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, a kivel annyi sok szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy mit? Áldjon meg az Isten téged.

– Azt, súgá a csavargó, hogy én nem árultam el őtet, ne higyje azt ám én rólam.

Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály és ott várt még késő estig; hanem hogy többször szólt be az ajtón s választ soha sem kapott rá, azt hitte, hogy már meg is halt a csavargó s haza ment a hírével.

Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is háborítsa a csendes világot.

XVIII. TEMETETLEN HALOTT.

Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket a csodálatos regényeket, a miknek soha sincsen végök és mindig érdekesek. Egy ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a többiek folytatják. És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét, mint meghalt volna!…

Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok, szaporodó, felnövő tagokkal; ifju leány, délczeg legény megkezdik a regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek nagyra, az élet újra kezdődik velök, csoda változataival és ennek soha sincs vége. -404-

De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi; előtte csak az ős sírboltok néma kisértetei. A sors, az a minden költők nagy mestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit s nem kérdi olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem?

A fenyéri és tarnóczfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza, csarnokaikat a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy kis fiu, egy kis leány, és azután megint egy kis fiu, a ki már beszélni tanul. Minden ember felismeri arczaikon az apa szép, nemes vonásait s az anya okos, finom tekintetét. A két uradalmat egy hosszú jegenyefákkal beszegett sétány-út köti össze, melyen úgy robognak az úri vendégek hintói s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig vásárra járnának egyiktől a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa boldogságról tanúskodik, még magok az emberek is, a kiknél pedig ugyan ritka eset, hogy valami ürügyet ne találjanak a panaszra. Új élet kezdődik itten.

Alig órányira innen áll a brenóczi urak kastélya, némán, zajtalanul. Minden ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani kezd már a vakolat s tarkán mutatja a különböző színt, a mikkel egymásra befestették. A hol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az, s a lecsavart viharfogókat senkinek sem jut eszébe helyre egyengetni. Az angol kert utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben, töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magokat védni a természet ellen, mely vissza látszik kérni tőlök a földet, melyből vétettek s fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a húzók, nincs rájok szüksége senkinek, a nagy kocsiszinek üresen tátongnak a kastélylyal szemben, s egy régibb akol épen düledezőben áll s csak magasabb jóváhagyásra vár, hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs körül; nincs senkinek itten semmi dolga, sóhajtalan a ház… Egy régi élet jár vége felé. -405-

A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet, kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem is más az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas műveltségű, gazdagsága felülmulja a környék legnagyobb uraiét; miért, hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifju, kinek szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet lehűt, megfagyaszt egyetlen egy szó, a mit az emberek titkon, susogva szoktak egymásnak megmondani, s a mitől úgy elsápad, a ki legelőször hallja.

A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a «kiszenvedett» Cynthia. Ne higyjetek e piros arczszínnek, a beszélő ajkaknak, meghalt ő már; ez, a mi itt jár közöttünk, csak egy szép eleven szobor, melynek kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni hideg borzadályt kelt az ember szívében.

Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy ő milyen boldog most, hogy nem is kivánhatna több örömet a világon, mint a mennyivel őt az ég elhalmozta. És arcza, szemei, mosolygása oly hűn bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most megnyugodva, sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor azután elmondja boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató tagjain; szegény ábrándozó! azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy ő azoknak anyja. Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke legfőbb öröméről, ápolja, cziczomázza őket, tanítgatja olvasni, irni a nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy elaltassa.

Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; a nélkül nagyon, nagyon sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát nem hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor, midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely a dérfestette -406- erdőket megaranyozza, azon elmult órákat juttatja eszébe, a miknek veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel visszás dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul magok elé s nem látszik ismerni senkit.

Ilyenkor egy perczig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén oda viszi hozzá gyermekeit, a kik Cynthiát «kis mamának» nevezik; az alispán eljár hozzájok kifogyhatlan anekdotáival, a mik Cynthiát gyakran megnevettetik, s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára, a miket e szegény rabok, a nők, találtak fel idejök rövidítésére. Mond neki jóslatokat arczvonásokból, tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.

Ah, a bölcs philosoph nő oly erőszakot követ el magán, hogy órahosszat kártyát vet Cynthiának, a mi annak kedélyét teljesen el tudja foglalni és mikor azután a jó Leonora össze-vissza jövendöl neki mindenféle balgaságot: boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő kedvest, nagy, ismeretlen örömet, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy hisz neki, úgy örül rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a kártyában a zöld fákat hol jónak, hol rossznak mondja, a mint távolabb vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki tudja azt magyarázni, hogy a felhőkkel és nappal való conjuncturák rendelik ezt így, vagy amúgy.

Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával kártyát vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak találta. A véletlen pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szívkirály a szívdelnő mellé került. A kik ezt a nemes tudományt értik, tudni fogják, hogy ez nagyszerű jelenség. Cynthia magán kívül volt örömében: az alispán úrnak házasság áll, még pedig nagyon közeli házasság. Ez derék, ez nagyon jeles!

Lippay komoly képpel mondá, hogy ebben semmi lehetetlen sincs; ő még elég fiatal arra, csak azt nem tudja, -407- hogy bír-e azokkal a tulajdonságokkal, a mik egy férjben megkivántatók, mert még azt nem próbálta, mint az oláh a hegedülést.

Cynthia azt állítá, hogy Leonora majd kiolvassa az alispán tenyeréből s oda kellett neki tartania tenyerét, – hogy nézze ki abból a tisztelt delnő jó avagy rossz tulajdonságait.

Fenyéry kis nejét átölelve állt a furcsa tréfás jelenet mellett s gonosz észrevételeket tett Leonora dodonai mondataira.

– Ez a vonal itt a gyűrű-ujj alatt a hűség vonala, ez mély és határozott, ez jó; ellenben ez a hüvelyk mellett lefelé a makacsság és önfejűség vonala s nagyon ki van fejlődve; imez itt a mutatóujj felé futó, sok gyöngédségről tanúskodik.

Lippay csendesen mosolygott, midőn ilyen kiváló tulajdonokat hallott magára elősoroltatni. S a mint Leonora elvégezte azokat, azt mondá neki:

– Ha kegyed annyi szép tulajdont tud a kezemen felfedezni: akkor egyuttal tartsa is azt meg magának.

Leonora elbámult és tréfát akart sejteni; hanem Lippay egész komolysággal ismételte szavait s Fenyéryt hítta tanúbizonyságul szándékának komolysága felől.

Cynthia kezeibe tapsolt és nevetve, kaczagva borult Leonora nyakába. Ah ez a nap nagyon sok örömet szerzett neki.

Leonora később meghatottan vallá meg Irénnek, hogy Lippay volt azon egyetlen férfi, kit szívében mindig bálványozott, a nélkül, hogy valaki sejtette volna azt. Nem szerette e férfit úgy soha senki, mint ő!

Minden ember, tán Dobokynét kivéve, azt mondá, hogy jobb választást nem tehetett volna. Dobokyné most is azt hiszi, hogy ez csak az ő daczára történt s sajnálja szegény Leonorát.

Így mulnak el az idők szépen egymás után, észre sem -408- veszi az ember, hogy megvénült s egyet fordult az egész világ. Más öröm, más bánat, más ifjuság, más öregség.

Egyet-egyet sóhajtunk, mikor egy-egy tekintetes úr, egy-egy méltóságos úr a régi jó nevek közől elhal, elenyészik. Egygyel megint kevesebb… a jó táblabirákból.

A sok között egyszer az is hallik, hogy Maróth Illés, a brenóczi grófok között a legutolsó, hazatért ősei honába meghalni.

Lábjegyzetek.

1) Mind ez elmondott ételsurrogatumokat szerző maga is látta Felső-Magyarországon utaztában. Hiteles vizsgálatokból bebizonyítható, hogy e szegény nép nemcsak kivételesen, de általánosan azokkal élt.

2) Szentirási képlet a szegénység felől.

3) «Sok rablással összehordott kőhalom!»

4) «A Cannibalok ellenségeiket eszik meg: te pedig megeszed hazádfiait.»

5) «Jőjj egy óra mulva.» Ezt mondta Tilly Magdeburg küldötteinek, kik könyörögni mentek hozzá, midőn a foglaló katonái gyilkolták a polgárokat. A legenda szerint azután, midőn Tilly zörgetett a mennyország kapuján, neki is ez mondatott odafenn.

6) Magyar nép-szójárás, egyenlőt fejez ki a tündérrel.

7) «Halál ellen nincs orvosság». Meg ne lepje az ujabbkori és az idegen olvasót, hogy nálunk a delnők is tudtak latinul; ez régibb időben nem volt ritkaság. Ezt a jegyzést ajánlhatom azon lipcsei lap figyelmébe, mely olvasói mulattatására előszedi a «böhmische Kolatschen» tisztes vénségre jutott adomáit, s azokat magyarokra travesztálja, mindazon balgaságokat, a mik a csehekre vannak költve, mi ránk aggatva, igy a többek között azt is, hogy a beteg, orvosa azon kérdésére, vajjon appetitussal evett-e? azt felelé, hogy nem azzal, hanem fokhagymával. – Magyar ember mindig ismerte a jó appetitust, kivált a régibb időkben.

8) Ez iratott a krimi hadjárat idején.

J. M.

Megjegyzések:

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

VALAMI ELŐSZÓFÉLE.

ELSŐ RÉSZ.

I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

II. JÖTT-MENT (PARVENU).

III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI.

IV. CYNTHIA GRÓFNŐ.

V. ESTÉTŐL REGGELIG.

VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

VII. ACTUS MAJORIS…

VIII. A HÁRPIA.

IX. HONY SOIT QUI MAL Y PENSE.

X. A BOLDOG LABYRINTHOK.

MÁSODIK RÉSZ.

I. A NYUGTALAN LÉLEK.

II. A TALÁLKOZÁS.

III. CSAK EGYEDÜL?

IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

V. ROSSZ MUNKA.

VI. A VÁD.

VII. A RÉM.

VIII. RÓBERT.

IX. KIS-AMSTERDAM.

X. A PUSZTA HÁZ.

XI. POST EQUITEM SEDET ATRA CURA!

XII. A NŐ ÉS A NÉMBER.

XIII. RÉGI SZERELEM, RÉGI JELLEM.

XIV. VAS KÉZ.

XV. A MI A HOMLOKRA VAN IRVA…

XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA.

XVII. A HOLLÓK, A FARKASOK.

XVIII. TEMETETLEN HALOTT.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ.

MÁSODIK RÉSZ.