*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61757 ***

MÓRICZ ZSIGMOND

TÜNDÉRKERT

SZÉPASSZONYOK HOSSZÚ FARSANGJA

TÖRTÉNELMI REGÉNY A XVII. SZÁZAD

ELEJÉRŐL. BÁTHORY GÁBOR

ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE,

BETHLEN GÁBOR

IFJÚKORA

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1922

AZ ÍRÓ MINDEN JOGOT FENNTART

10978. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




ELSŐ KÖNYV.


I.

Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.

Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy
maga is a fejét csóválta rá.

– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta
magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak,
meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon
dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek
subácskákat, meg a posztó ujjasokat.

– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük
magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün,
mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy
esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…

Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek
a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira
nem kívánja…

De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale
fagyoskodni…

A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a
kilincset fogja a szép kancellárné asszony…

– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az
asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!

– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép
volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.

A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész
életibe s azt mondta:

– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!

A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a
drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:

– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…

Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.

A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi
szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.

Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő
nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén
csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.

Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.

A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen
felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető
komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól
sült kalácsában.

Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma
aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló
patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a
dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy
fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi
magyarosan.

Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem
látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.

– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.

– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.

A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott
(félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva,
mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit
ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és
ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…

– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján
fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.

Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül.
Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer
ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta
könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett
cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott
örömében látásán.

Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón
koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne
eresszen valakit.

A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.

– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.

– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink
vagynak.

Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki
kacéran elvonta magát.

Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani
a szerszámaikat.

Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon
ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember
tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor
feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér
arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…

– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az
asszony.

A fejedelem csiklottan kacagott:

– Irigy vagy a holnapra!…

Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.

A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége
kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű,
rend előtt…

– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.

A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:

– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is…
Brassót!… de elébb Szebent…

A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.

– Aki reggel tüzel, estére elalszik.

– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…

Kajánul s gonoszul kuncogott, mint egy rossz kölyök…

– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget,
felemelte s fenékig itta.

Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő
sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első
udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…

Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól
végigborzongva hozzá fordult.

Kint trombitajel volt.

– Nagyságos uram, – itt az óra…

– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.

– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt
jövök Nagyságodhoz.

A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen
tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még
kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…

– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.

– Kit?

– Téged.

– S hol?

– Itt.

Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.

– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé
intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a
kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta,
sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.

A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg
tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a
kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e
kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit
meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra,
nem-szeretem dolgok esetére.

Egyet odaadott:

– Eljössz?

Az asszony tétovázva nézte.

A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát
ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön
megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már
tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.

Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s
azt suttogta:

– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.

– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…

Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal,
szóval mardosva egymást.

– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?

– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem
– s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen
a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.

Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:

– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.

– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.

Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.

A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony,
mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett
volna…

A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de
már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót
retesszel elzáratja… ha ugyan…

Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem
tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt
csinálja, amit akar véllem…

Hamar felkötötte kardját, s indult a tanácsterem felé…

Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a
lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta
volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…

Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő
Erény előtt akaratlan hódolna.

Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s
ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.

A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy
állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel
az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári
bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó
gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős,
komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s
aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal,
lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk
tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.

Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak
a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és
a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a
kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra,
hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem
válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura,
Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját,
akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a
pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az
ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki
jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«

Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte
volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s
cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította
Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy
pápista az ítélőmester!…

– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta
pathetikusan a püspök.

– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy
Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott
vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!

– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a
régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.

– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk,
püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az
egész Erdély reformált.

– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, –
morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem
is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján
nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.

– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag
tokáját kidüllesztve.

– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.

De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:

»Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet Gábriel őkeme száz
Sardanapált lepipál.«

Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a
brassai bírót.

– De hát még amit Imreffynére csinált!…

Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester
pálcáját nézte.

Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre
mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot
mondott.

A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek
betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira
boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian
valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.

A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe
mosolygott, mintha titok volna köztük:

– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.

– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta
voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a
feleségét behozta.

– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy
uramhoz.

– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a
csikónak a szarva.

Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki
megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg
kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…

– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet
se várva, elindult az ajtó felé.

Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon,
mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is
színes posztómenték tarkázták az udvart.

Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra
nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a
hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért
lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki
volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért,
az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok
rettegésekért…

– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember,
mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s
tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte
mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«

Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében
rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő
annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött
falvak népének…

– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen
mondta:

– Csak ennivalónk legyen, nem háború!

– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi
»polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a
tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se,
köles, zab kevés, vagy majd semmi…

Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s
szintén ujjongani kezdtek.

Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük
láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét,
aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen
biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is
jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha
ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem
hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a
kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott
ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…

Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték
volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.

Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa
arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt
az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a
legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a
nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az
emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy
mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a
lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott
a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta,
meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a
fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket
eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik
kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…

Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart
hazamenni…

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra
szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s
utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven
embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár
százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön
kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az
útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s
parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s
nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba
vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget;
nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat,
mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban
tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a
fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt
üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra
az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…

Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél
lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli
istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg,
nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van,
pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a
török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek
vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes
mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«

– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek
voltanak…

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

– Mégis pazarol a város.

– Dúlják a közöst.

– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis
udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem
így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas
jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak
maguknak!…

– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére
beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok
min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!

– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…

– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…

– Majd jól tartanak Barassóba!

– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a
pokolig: nem kell háború…

– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?

– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a
török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se
vót.

Elhallgattak, dörmögtek: »mindig ez a békebontó, az oláh…«

Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a
háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint
volt a városból s dörögtek az ágyúk…

Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a
várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…

Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó
lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele
táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt…
A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem,
aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el
is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még
ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.

Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás
hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is
írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből,
monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…

Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán
nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…

A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt.
Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a
kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt,
elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott
Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a
volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban
megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a
hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem
illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr
Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve
fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában
érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a
gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget
tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény
köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak
fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok
meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a
Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint
seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi
ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…

– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a
fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a
bőrire.

– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az
asszonyokat nézte.

– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S
nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve
szottyanik…[1]

– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az
erdélyi hármas nemzet statutumaiban.

Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.

– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni.
Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s
örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye
háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját
válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…

Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra
enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy
mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:

– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem,
török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak
asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista
asszony közt?

Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két
hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant
oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a
Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve.
Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen
hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki
elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és
fejedelmibb teremtés.

Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint
egy pujkakakas, így csördült:

– Van…

– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.

– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…

A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:

– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm
kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak
belenézek a fülébe…

Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:

– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura
kapja meg a Katus nevű rézágyút…

Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a
fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt,
amelynek kapitánya volt…

Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál
udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon
nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…

A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet
furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen
elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a
hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két
suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két
asszonynál…

Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen,
vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?

Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a
fejedelem fejébe…

Már itt voltak Szász-Lónán.

A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a
menet bevonulását.

Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor
a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem
látott semmit.

A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort,
amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.

– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes
hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így
volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett…
A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…

Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek
valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek,
mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem
lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.

Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint
valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz
fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt
maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki
szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és
pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma
is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel
gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…

De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny
Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az
erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól
az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette
Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ
sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…

Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül
magukba vegyék.

Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata:
az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt
festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a
rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a
nyári szélben a kerti virágok.

A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó
emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha
lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött…
Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba
falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh,
alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még
nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a
szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak
farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…[2]

Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:

Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes
fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes,
szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven
mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije…
Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak
utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta
mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más
volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó
volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem
hitte volna, hogy valaha így…

Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki
a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…

Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem
adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen
s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s
gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna
oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú
várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy
ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó
madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy
idetekintsen az ablakra fel…

Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy
sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:

– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…

Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan
visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a
vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból:
tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se
várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…

Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé
vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a
visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek,
oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s
méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…

Ha a fejedelem kevély: ő büszke volt…

Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s
atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…

Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte
a társaságot.

A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a
vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.

Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak
ellensége.

A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt
valamit.

Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.

– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt
csinált az úton?…

Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:

– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett
civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy
csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy
méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.

A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis
Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:

– Borunk s fejedelmünk vagyon.

Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:

– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.

Kornis Boldizsár vörös lett.

– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.

Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.

A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem
után.

A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A
falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s
mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a
falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal,
fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok
mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal
szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a
fejedelemasszonynak be kellett jönnie.

A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás
udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta.
Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a
vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.

Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a
fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú
ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram
bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az
ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol…
Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…

Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.

Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki
vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy
megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú
léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett
Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,[3] mert már akkor égett a
vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt
azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember
folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért
nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért
nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!…
Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön
az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor
mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…

Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer
csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt
rá, hogy Imreffyné…

Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét:
felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis
mozdulattal a keresztvetést jelezte.

A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva
a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót
be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.

Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az
izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat,
amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel,
mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az
Asszony így váratja is magát!…

Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s
lankadtság…

Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután
két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…

Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.

Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a
rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán
semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és
fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…

Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony
lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz,
kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma
éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta,
hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy…
elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.

Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a
trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető
sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan
felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt…
És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És
elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s
lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…

Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás
s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület
után a kacagás és az éljen…

Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt,
aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi
István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.

Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek,
mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak
ki.

És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.

A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki
ránézett.

Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete
szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész
ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s
a portánál.

Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos,
nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.

– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter
clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb
urunk…

A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete
szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy
számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán
higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.

Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott
formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az
ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár
számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a
szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz
intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd
hajóját:

– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása,
hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…

Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a
társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.

– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a
határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a
kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki
viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…

Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem
háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban
szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony
érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját
szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…

A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról,
hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás
volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette
a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is
és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a
fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a
cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is…
Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem
látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat,
s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült
figyelme lett egy fokkal fojtottabb.

– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a
fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos
állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell
szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem
főképen emberséges polgári munkával…

A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e
pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az
éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak
e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak
visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…

– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a
haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van:
bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e
hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja
vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló
herce-harcokon…

A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb
ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok
velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…

– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi
hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött
volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe
tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár
között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a
hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat,
kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet
tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…[4]

Ez már sok volt.

A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a
főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan
szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs
készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy:
még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott
fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.

De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte
s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:

– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért
árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem
lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben
lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget
a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell
becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert
kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság
rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…

Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos
igazságot mondta:

– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra
fölépíteni nehéz…

– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és
seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…

A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.

Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a
lóról?…

Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se
akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a
hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de
ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent
bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát
feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben,
magjában törni meg!…

Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett
magában…

S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy
ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!…
Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a
feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak,
arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett
sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az
utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…

Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot
kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ
ellen…

Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt
kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory
Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«

Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg
akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…

Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:

– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et
ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!…
Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…

Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s
könnyelmű kedvesen elmosolyodott.

S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali
szellő a virágokat:

– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár
megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet
statuálunk.

Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden
arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…

– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk
asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…

Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló
lelkesedés, amit e teremben ő provokált.

Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni
a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó
volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.

Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött
dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven
év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s
rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen
őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta
annak a kezét.

De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a
homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő
szívét.

Megkezdődött a bemutatás sora.

De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az
öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét,
akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.

A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint
szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony
keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.


II.

Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön.
Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez,
két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék,
püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és
sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.

Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán
tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem
különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor
éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél
magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még
most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert
a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a
magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s
korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…

  Szól a kokas mán…
  Majd megvirrad mán…
  Uccú fickós… piros csizma…
  Hej, ki patkol meg mán…
  Ki patkol meg mán…

Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését.
Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan
rágyújtott, hogy:

  Szól a kokas mán…
  Majd megvirrad mán…

Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a
gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott
semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.

Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult
nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató
dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok,
pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj
de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:

  Szól a kokas mán,
  majd megvirrad mán!…
  Uccú fickós piros kis lány,
  Hej! ki csókol meg mán!
  Ki csókol meg mán…

A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt
esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott
hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.

Abban a pillanatban belépett az asszony.

Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni,
pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.

Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen
napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban
az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát
tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a
kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte,
elsivította magát:

– Ki!… Ki!… Ki innen!…

S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette
az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…

Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról,
utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány
fojtott, fogaszorított nyögése…

A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után
egy-egy szót vetett:

– Te eb… te eb… te kapca…

Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni,
dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.

Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára,
visszajött s dühvel kezdett lármázni:

– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki,
levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy
cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a…
vesztés…

A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a
karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán
végezte, erre ő is adott egy vágást:

– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.

Gyorsan elfordította a szemét.

Az asszony sápadt lett.

– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.

A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:

– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…

– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem,
Nagyságod vénített meg.

A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges
volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg
szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi
dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.

– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni
jöttem én a pusztába?…

De az asszonyból kitört:

– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!…
Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három
nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt
a szekaturát…

A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön
a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se
tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az
ország dolgáról s most patvarkodást…

– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod
dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?

Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.

– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen
cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek
tündérek az Nagyságod kertjében?…

Tombolásában fékezni nem bírta magát.

– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami
garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér,
amennyit maga mellé állít…

– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged
állítottalak magam mellé.

Az asszony elnémult.

A fejedelem túlzott dühöngéssel:

– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha
egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.

Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó,
aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.

– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor
szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor
asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett
volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a
nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is
lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem
a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a
böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s
átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét,
tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…

Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány…

– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen
menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!

– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony
karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a
szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú
kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt
kell nekem elvesztegetni az időm…

– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.

– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!

– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van,
de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.

– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.[5]

Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog
csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült,
hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.

– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es,
mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…

Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a
dühöt.

– Fogd meg a nyelved, – rivallt rá, belevörösödve, – vagy kivonatom…

Homlokon csapta magát:

– Ó hogy én itt pusztítom az életemet!…

– De pusztítja!… s ki hijta ide!…

– S még hogy ki hijt!… Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel,
ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából… Erre vagyok én?

– S ki adta ide a kulcsot?

– S ki vette el?!… Nem azt kellett volna mondani, hogy… nem neked
kellett volna eszednek lenni?… Illik ez?… Igy kell ezt?… Mondják, az
asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megéredhetett volna,
öt esztendővel vagy nálam öregebb.

– Hazugság!

– Micsoda?

– Hazugság!… Hazudik, hazudik!

– Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?

Az asszony elnyelte:

– Téved!… Téved, – mondta gőgösen, – Nagyságod téved.

– Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani, – s
kevélyen csapta fel süvegét, – míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő
lesz a végin a puszta királya.

Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.

A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő
öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta… De ereje féken
maradt s csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva
így szólt:

– Itt is voltunk!

Ezzel kinyitta az ajtót; végig vágta, sarkig, s döngő léptekkel kiment.

A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya s hangtalanul
tördelte a kezét.

A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy
borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a
feneketlenbe…

– Engem többet nem látsz, – morogta a fejedelem búcsú helyett.

Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes
ruha.

– Nyergelni! – kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.

S a lány felé billentett kicsit.

– Áldjon isten kismadár…

A harmadik szoba volt a ház közepe, s nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki
Ferenc úrfi, Kiskos János hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval
ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.

– Nyergeljetek! gyerünk innen! – kiáltott a fejedelem s kiment a
tornácra.

Az úrfiak utána siettek s pár pillanat mulva már hozták kifelé a lovakat
az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.

– Átkozott kutya, – kiáltott rá a fejedelem a hajdura, – pusztulj a
szememből, te vagy oka ennek…

A legény mint egy eb hátra kotródott.

Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában,
a törökveres kendővel s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem
kendőcskéjét emelve magasra:

– Gábor! – kiáltotta magamegfeledetten, – ne menj el Gábor! – sikoltott
mindenki fülehallatára, – ne menj el Gábor!

– Elmegyek! – kiáltott vissza a fejedelem, – soha többet nem látsz!

– Nem lehet Gábor, – sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s
eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe, – nem lehet!… – és különös,
elnyujtott, boszorkányozó hangon vonította, hogy a girincébe állt a
hideg, aki hallotta: – Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!… – s a kis
tarka selyemkendőn mindenek szemeláttára három gömöt kötött: – Vissza
fogsz fordulni Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s
ebédre visszajössz!…

És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.

De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból, felőle boszorkányozhat,
felpattant a lóra s köszönés nélkül el kivágtatott.

Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból s még látta a vörös asszonyt a
hóbafúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott s felemelt karral utánuk
meredt.

De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg
csak a Bodonkuti dülőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.

Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat
adtak alá s a szegény Emirt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni…

Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat
lélekzett s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.

Ha ez így ment volna tovább, ország világ jussal meg fogta volna vetni…
Hú csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi
határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg…
Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a
feleségétől… minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a
patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját… Hűj, hogy
meg nem korbácsolta: azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy
csattogott; rút némber; hugát mocskos cselédnél mocskosabban tartja…
uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet…

Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte
érezni Kolozsvár közeledését s csodálatosmód, egyre lassabban jártatta a
lovát.

Be haszontalan egy játék is volt ez most… Hogy fog bemenni a városba…
üres kézzel… s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé…

Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de
nagyon szép napsütés volt, vakított a hó s csapata, kísérői szépen utána
léptettek.

A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak s valamelyik
elkezdte, aztán elébb halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a
virágéneket:

  Oh kedves filemilécske,
  Zengedező raj méhecske,
  Szépecske, fejér menyecske,
  Szánd szívem mely szegényecske…

  Az isten azt adta volna,
  Reád sem találtam volna,
  Meg sem ismertelek volna,
  Most szívemnek könnyebb volna…

A dal oly édes volt s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, hogy
egyszer csak őrá is elragadt s velek dúdolta:

  – Meg sem ismertelek volna,
  Most szívemnek könnyebb volna…

De csodálatos, nem Imreffynére gondolt, hanem a feleségére…

A fejedelem hirtelen, megütődve egyenesedett föl.

Most jut eszébe, ebben a pillanatban, ami egész idő alatt szorítja…

Hiszen ő Sólyomkőre hivatta be Géczyt, Nagy Andrást…

Ó az a sok italbéli… s ez a hasztalan asszonydolog… Amint hétfőn
Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdu hadnagyát
stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajduk vezérlő
kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is,
a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon…
Nagyon alkalmasint jött, hogy a közeleső s eldugott Sólyomkőn
tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai
napon nem érkeznek-e meg már?…

Most mi a csudát míveljen… Se Géczyt, se különösen a hajdukat nem
rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe…

Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább s nem hallotta már háta
megett a csapat dúdolását… Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijjedezik
a háborúnak még gondolatjától is… hogy inkább nyelvét harapnák az
emberek, minthogy hadat kiáltsanak… A tavalyi rossz termés után, a szűk
télben megijedve… S ott van maga a Főkapitány, aki Szász Lónán úgy
kipakolni merészelt ellene… S a fejedelemasszony… Hiszen ha a
hajdukapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a
nagy háború kerek világ előtt…

Szóval, amint meglátta a kolozsvári torony hegyit, ijedten állította meg
a lovát s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.

A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, megértették.

Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.

Egyszerre ütődtek meg mind s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még
idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova
száját s korbácsával egyet suhintott.

– Fordujj! Vissza!…

Kereky Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.

– Sólyomkőre? – kiáltotta Kiskos János hadnagy.

A fejedelem elkurjantotta magát.

– Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a
pokolba!… Utánam!

– Vivát! – kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel s mind utána
káromkodták: – Átkozott kutya boszorkánya!

A fejedelem egy emelkedésen megállott:

A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit
küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította szemét:

– Sárkány! – mondta egy vén katonának, – eredj le Kolozsvárra, mondd meg
Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott
kell legyen… Nesze, itt a pecsét.

Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja
magát a kancellár előtt.

A vén katona fordult s elvágtatott.

A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy
a fejedelem a férjet is felrendeli s még ilyen hamar…

Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy
követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más
volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek
lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa karcsú íjja, s
olyiknak két öles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig
tudott menni. A fák pergették a zuzmarát s behintették süvegüket,
vállukat fehér ezüstporral.

Most bezzeg nem dalolt senki, haladtak szaporán.

Mikor aztán jó déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély,
úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácán… De
ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.

Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy
Zsigmond fejedelemé volt, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor
a megegyezést perfectuálták… S már hogy belefészkelte magát…

Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt
volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok s nemcsak a
fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús,
s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.

– No ezek biztosra dógoztak, – csóválták a fejüket a vitézek s meghaltak
volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajjon
mit csinálnak odabenn?…

Ebből ugyan mit se hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve
hevertek el a lovak mellett s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon
üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a lófarkánál, míg a paripák
csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva
beszéltek:

Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy
titokkal s esküdözéssel mondta:

– Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vinczen Móré
Gáspár: Imrefiné asszonyom házában volt, senki se volt bent s ilyen
szózatot hallott a pad alól: »Gábor, Gábor, Gábor!…« A pad alá
tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt
fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy: »Gábor, Gábor, Gábor!…«
Azonközben a dajka bejutván, mond: »mit csinálsz az istenért?« s mondja
Móré Gáspár: »mi dolog ez?…« S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé az
fazékra s mond: »ebbe a nyomba úgy kell jönni, majd nyaka szakad a
fejedelemnek!«[6]

Kimeredt szemmel, hallgatva, suttogva, titkosan néztek egymásra a
legények s úgy érezték, mint ha a pokol tornácában volnának…

Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit
csinál a fejedelem? az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még
nem ették meg a boszorkányok…

Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajduvezérekkel.
Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.

Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval a híres
kálomista pappal; s Géczy András.

A fejedelem már nagyon sokat ivott s kábuló fejjel ült a nagy
karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett,
hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb
enniek adatott s maga más ajtón kiment a friss levegőre, egyet mozdulni.
A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptében
megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a
kutyák eszeveszetten vonítottak.

Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van,
de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajduk… Irtózatos sok bort döntött
magába s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.

Nagyokat lélekzett és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.

Benézett az istállóba: »Hé fiúk, van-e enni, innyavaló?« A legények
felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.

A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni;
itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek
között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta s minden
nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni,
udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni,
lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni,
ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni… Köztük
tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük
szijta be az ősmagyar világ igéit s velük egy érzés lobogott benne, a
politikában való gondolataiban is.

– Hát a lónak van-e abrak?

– Dehogy is van, – s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami
rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez
itt veszett üres világ…

– Sehol sincsen, – mondta a fejedelem, – nincs az idén takarmány, eleség
a baromnak…

– Dehogy nincsen, – mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.

A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az s odanézett. Az olajmécses
gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.

Csak nézett, nem is kérdezte a fejedelem s azok feleltek:

– Van a szászoknál!

– Ott van.

– Van ott!

– Micsoda rakott csüreik vagynak ott!…

Igy szólogattak s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a
fejedelemben a bent forrongó akaratot.

– Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sunka,
aranyezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze
vagyon.

– Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.

– Szemünkkel láttuk.

– Tán még bele is akartál markolni.

– Én akartam vóna, de nem hatta az szász.

– Bion nagyon hidegek vótak a konyha mindenütt.

– Aszonták, coki pajtás, tágasabb kivel.

– Nem a te bendődbe győtötték.

– Tilos vót a körmünknek az arany.

– De még a réz is.

– De még a kenyér is.

– Mán én megkövetem nagyságos fejedelem, én csak szegény kódus vitéz
vagyok, hanem az akkor nem vót becsület… Szász uraméktul… Se bor, se
kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva attak?… Tisztafejű
ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül…

– Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!…
harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!… Nem vót az
istenes, bármit beszél bárki… Mert tisztességlövés: lőjjön bár hatot,
jó; vagy hetet, jó… Vagy tizenkettőt… az is jó… De harmincat lőttetni!…
Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak
a harminc azóta!

A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg,
senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek
a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze
nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és
tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott…
az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek
lángoltak…

– A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a
had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul
ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi
marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…

– Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de
recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó…

Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó.
Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre
csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása
olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki
az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben
érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni
féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és
unalmas építkezők világa ellen…

A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.

Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap
Szászlónán s érezte, hogy a vendégek, kik odabenn vannak: azok a háborút
hozzák, azok fegyvert hoznak, harcot hoznak… Ugyan mi mást hozna Nagy
András s a hajduk… Jól ismerte a hajduerkölcsöt: Bocskay le akarta őket
telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet,
amely csak a rablásnak örül s nem nézi se fajtáját, se vallását, se
igazságát: üsd, vágd, nem apád…

Benne is valami ilyen vad érzés szertelenedett föl s a tömérdek bor,
amely már testét ma is átitatta, előbb a hidegben, most az
istállómelegben mámorba borította: egyre jobban kilobbantotta a »lóra
hajdu, lóra«… veszekedett kedvet…

Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott s itta,
mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét…

Jöjjenek, csak jöjjenek a hajduk tízezrei, víg aratás lesz itt… Farsang
lesz Erdélyben… s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg
szászok fogcsikorgatását s vájákoló ivöltését… s kacagott rá a szíve s
gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat… A
keleti úr Atilla-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni
a nyomorék rongy emberi világ rakott hátán…

A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel
e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni…

– Hujjáhuj!…

S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén,
Tergovistye kövén…

– Hujjáhuj!…

Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj
világot, a fészken ülő másik világ ellen…

– Hujjáhuj!

Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken
szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók,
fészken tojók, rögben búvók ellen…

– Hujjáhuj…


III.

A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült.
Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton
múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami
történik…

Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette,
hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a
számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s
valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák,
halványságát s bármit gondoljanak…

De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az
éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.

Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott
vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a
szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy:

»Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor
felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen,
az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt
mondta:

– Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?…

A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő
alatt, egyetlen egyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony s ettől könny
borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene
megvan s akinek akkor se volna jobb dolga, ha máskép volna, de bizony
jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni…

Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett s csak lassan bírt
annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.

De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már
ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna,
hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába…

– Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram
őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan
ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves
feleségéhez…

Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán
hallatszott. A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből,
valahol le mélyre.

A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni,
halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:

– S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s
mondja neki:… »jaj te kemény szívű…«

Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt
kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta:

– S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.

A fejedelemasszony megértette. Ez volt nevelőatyja az ő urának…

Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a
halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá…

Mit keres akkor ő ez életben. Mi várni s remélni valója van. Elevennek
kriptája lőn e világ, melyből nincsen menekvés…

Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet…

Ó; asszonynak lenni ilyen ember mellett… Ilyen világban, ilyen életek
között…

Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet
emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s
vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek,
marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a
régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az
országgal s minden benne valókkal…

A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s
hangja nyíltabb lett és derűsebb:

– Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be
Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire
pénzt kérjen tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott
neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de
harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó,
lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s
urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, háromezren fejül, s
mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen őtözve… Szalutájja nagyon
a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg eltolják az úr
elébe… Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy
mely szörnyen szalutájja az urat őnagyságát: és kéri, ahogy meg vólt
parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre,
kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette…

Az öreg asszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség;
szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:

– Felfelelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: »Komiszáros uram,
császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem
adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vóltanak: én is, eleimnek
tisztességes szokásitul nem akarok el térnem: hát pénzt nem adhatok…
Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország
szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe,
magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból ünekik gyűtenem… Mondd meg,
hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind
égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári
felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk
miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el. Eredj hát
komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli,
de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel
elvonattathatod magad keresztül az sáron…

A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:

– S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe
ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a
kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor
Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis
aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam,
kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős
természetű úr…

Aztán újra felsóhajtott:

– Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk…

A fejedelemasszony megvonaglott:

Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!… Ha tíz
évig… száz évig… ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor
sem fog szólani, sem kérni… Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még
ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne
hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: »Jaj te kemény szívű…«

Nincs. Soha. Nincs ura, férje többé…

– Olvasd Kegyes, tovább a bibliát…

Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a
vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta:

– »Meghallgattam a te könyörgésedet…«

A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet
gondolataira; megdöbbent:

– »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…«

az ő szívét… az ő életét…

– »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor
az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor
döghalált bocsátandok az én népemre…«

Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el
kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt
van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia
csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember
felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem
lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak
hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van
hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az
igazságot.

– »És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek…«

Örökkévaló isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem…
Megalázza magát… megalázza még előttem magát.

– »és az én orcámat megkeresendik…«

És az én orcámat megkeresendi, – utána rebegte.

– »megtérendnek az ő gonosz utokról…«

Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz
utjáról…

S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:

– »Én is meghallgatom őket az mennyből…« »kedvezek az ő bűnöknek…«
»földüket is megszabadítom…«

Mint villámütés sujtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben
ott van: bocsánat a megtérő bűnösnek… S már visszahanyatlott a párnára s
most már megindult a könnyehullása…

Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a sillabizálást s várta,
hogy olvasson-e még?

De ő intett, hogy elég. »Feküdj le…«

A vénasszony fejére húzta szoknyája szárnyát s ott az ágy előtt
abbanyomba lefeküdt a vastag török pokrócra s mindjárt el is aludt…

Ő pedig a gyertya bolygó fényén elmeredve, hitt a szent könyvnek és
odaadta magát és könnyek s édes elalélás közben a tündéri boldogságról
ábrándozott: mikor a gonosz megtér a gonosz útról s orcája orcánk felé
folyamodik s én meghallgatom őtet a mennyből s kedvezek az ő bűnüknek…

Most először aludt el annyi idő óta megint boldogan, mint kislány
korában, sírásra biggyedt ajkkal s álmában meg-megpihegő lélekkel, mint
a gyermek a nagy verés után, a boldog felébredés reményében…


IV.

Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú
utcákon.

A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a
templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal
felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt,
kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok,
aztán egy-egy hirtelen épült faház…

Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték,
azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem
tudja, mely percben kapja be.

Egy szász polgár jött szembe, megállította:

– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?

A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:

– Nem tud, nem tud…

A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb
zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit,
iweesznit…

A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott,
érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak
tetteti magát.

Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat,
aki a szásszal megállt.

A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján
piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek
iszonyodva meredt a feketementés úrra.

– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.

Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett
sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.

A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek
futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve
bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.

– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott
felindulva.

A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a
fejéből s két lépést közelebb jött:

– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az
egész állát betakaró nagy bajusza alól.

– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett
házakat?

Az öreg keserűen legyintett.

– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt
mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…

– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna
halottaiból is támasztani.

Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak
voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen
is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:

– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták
megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle
szavakat hallott.

Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a
szó az emberekből.

A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind
arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már
egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr
körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen
a közeledés.

A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új
utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi
telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat,
mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem
volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak
haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban
töltötték az éveket…

A népek elkeseredése érthető volt:

– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen
kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a
szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…

A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös
farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva,
hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak
átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus
raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat,
legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó
csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s
panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó
lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már
valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s
jajgattak…

– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk…
nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem
láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A
szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a
tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a
lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát
is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram…
az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik
hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi
hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram,
bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt,
lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon
repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket
megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván
sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket,
megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör
szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk
s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…

Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás,
üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve
hallgatott…

– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.

– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban
vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk
szorítva, nagyságos uram…

Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az
iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult
alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet
nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú,
didergő nyomorultak…

– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt –
kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…

– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.

– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a
harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval
fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s
kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s
disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s
pénzeket ellopák…

A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt,
mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra
elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre
föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni
indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…

– Rézmálon? – kérdezte.

Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva
ordította:

– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm,
feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…

A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak
ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…

Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be
az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.

A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.

– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.

A lovasok megálltak.

– Kik vagytok?

– A fejedelem őnagysága hajdui.

– Hová mentek?

– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós
aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem
járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.

A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó
körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül,
tolongva félelmesen, vadul mentek tova.

A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra
kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje
közelíteni.

Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas
testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága
ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.

Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy
vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi
nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett
vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak
meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik
zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a
kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél
szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a
város a vendégséget…

A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a
leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e
nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit
segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s
hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a
városnak…

Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada
ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival
egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.

Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.

– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn
minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A
szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…

A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még
szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a
fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki,
hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a
fejedelemasszonyhoz.

Eddig egy nap sem fogadta.

A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén,
mint aki a fény elől rejtőzik.

Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és
csillogó szemmel ül:

Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s
mire végzi? mire végzi?

Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel
kibogozni…

Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja
magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja,
megsegíti…

Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos
lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a
válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan
tud lenni…

– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.

A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy
rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel
tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a
hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja
tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a
látogatót…

– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?

A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott
a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül
ott, törődötten, gyengén.

Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.

Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül…

A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre.
Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül
jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul
köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit,
kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a
betegágyhoz:

– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap
feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az
ereszben.

– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.

Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a
könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni
jött.

Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe
legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát,
bátorságát, nyugalmát…

– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.

– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…

Aztán így beszél, ilyeneket mond.

– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi
is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább
haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben
olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen,
mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az
erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge
asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s
szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a
fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó
kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek
háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt,
sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit
kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt
egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar
lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy
lemondhatott s kitakarodhatott…

A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja
hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja
őt nyugtatni…

Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az
ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát,
fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott
felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s
nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem
nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély
egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak
a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő
szájában mégis csak egy idea s egy szám…

Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…«
már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás:
megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország
farsangja«…

Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet,
amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e
újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…

– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű
módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt,
gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton
törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni,
csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott
egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán
elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha
elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár
lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult,
visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony
kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember!
megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe
mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy
esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt,
nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint
gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a
fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam
a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal,
nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg
rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory
Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a
mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor,
Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy
hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták
a fejedelmet fojtani.

A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a
puskalövés csapott reá.

Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni,
ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt
mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…

Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen
mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta
a kegyetlen jövőtől…

– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s
Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a
praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál,
ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta:
Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy
Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt
levágták…

A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva
a sors kérlelhetetlenségén.

Bethlen halkan folytatta:

– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a
törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők,
szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor
volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha
többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

A fejedelemasszony hallgatott.

A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb
lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a
fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt
részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily
boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…

– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind
egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.

De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében
ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:

– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet
végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder
fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött,
ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor
társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s
elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva,
Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból,
Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a
vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s
minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?…
Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére:
a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek,
Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a
német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár
pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre
fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s
hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott,
elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat
ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az
idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték,
pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül,
soha előbbi állapotjára vissza nem megy…

Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s
ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra
bekövetkezhetik…

– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől
gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a
temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen
hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív
emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van
most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne
ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…

A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt
életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s
gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló
barátsággal…

– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva
szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két
kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből
Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert
várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul,
plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét
megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a
magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény
szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert
a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a
magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a
kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal
bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.

A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.

Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.

– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön
magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek
csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város,
mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy
szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy
rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom
között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt…
De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély
lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem
felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni,
mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát;
mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy
lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész
test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített
vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön
megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és
fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé
való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a
nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint
lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is
lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek
Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele.
Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.

A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis
Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más,
csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és
boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már
féltette, mint ládáját, kincsét.

– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén…
Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi
szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem
csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az
ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ
fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…

A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult,
keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is
legyen gyermeke…

Bethlen lassan, bólogatva szólt:

– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell
fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet
élhessenek az emberek még Kolozsváron is…

Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal
volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla
legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe
mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül,
lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb
csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…

Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:

– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja
Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb
leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem
sajnálva, jöjjön hamar…

A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és
könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól:
ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme
segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…

Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás,
sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna
ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel,
megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó
üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…

A Főkapitány fölállott:

– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a
török, sem a tatár.

A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami
nyugalom áradt s ő visszalankadt.

Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant
s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.

Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:

– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.

A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban,
most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a
Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak
látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az
embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná
tartani.

– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi
helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát
fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá,
hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő…
Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?

A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem
szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér
ujjait…

– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…

Bethlen hallgatott.

– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?

– Őtet.

– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod,
bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…

A fejedelemasszony sóhajtott:

– Országos dolog!…

Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás…
Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak
megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan
ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…

– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az
országnak hitvese…

A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a
világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.

– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva
kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első
nap?…

Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt,
mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és
ragyogó fiatal arcot…

Bethlen komolyan szólott:

– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…

Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme
hidegebb lett…

Indulattal mondta:

– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk
országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az
uramat!…

Bethlen halk és szelid volt:

– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja:
mi az, az ország szolgája lenni!…

A fejedelemasszony hevülten kiáltott:

– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s
hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?…
Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak
kárára lett volna?…

Bethlen szomorúan nézett maga elé:

– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja
mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem
kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb
szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel,
minthogy visszatartson…

A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:

Bethlen szárazon ezt mondta:

– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott,
amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja
Nagyságod, hogy ne menjek oda?

A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival
végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét
Bethlen elé s azt mondta:

– Menjen.

Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly
régi, régi idő óta…

Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült
hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:

– Menjen kegyelmed.

Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:

– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre
figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint
egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha
jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel,
fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…

Meghajtotta fejét s gyorsan elment.

A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz,
megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna,
rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől
megfagyott szívében a vér.

Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány
hallotta, hogy nevettek:

– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…

– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz,
parancsolom: minden katona fegyverbe!

Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése
hallatszott.

Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.

Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak
indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász
ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók
elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett
módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat,
embereket az utcára.

Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők
rémülten húzódtak vissza…

Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt
eltakarodott a csőcselék.

Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s
fekete darabontjaik élén.

– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé
az egészért.

A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy
hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház
ablakán vetett ki…

– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek
emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett
a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan
Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy
esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S
most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja
vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek
ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden
segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk
esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a
lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már
a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.

S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.

Bethlen kemény s hangos szóval mondta:

– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a
katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De
felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja
egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel
kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden
városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a
fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm
hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység
gránáriumából megtéríteni.

A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.

Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány
tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.

Bethlen rákiáltott:

– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját:
fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a
városról…

Imreffy setéten nézett vissza.

– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… –
A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s
parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén
Sárkány.

– Hol a fejedelem?

– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.

Bethlen ingerülten mondta:

– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még
kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.

Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:

– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.

– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy
dolgok lesznek külömben.

– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen
nagy dolgok készülnek!

Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.

Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek,
olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön
lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.

Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.

Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a
történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak
ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a
fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen
litániájával.

Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a
kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s
zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.

Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre,
a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.

Az asszonyok állhatatosan zengték:

– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…

A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az
áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.


V.

Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska
szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki
frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri
odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:

– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.

A fejedelem csodálkozva nézett rá.

– Hova te bolond?

– Hát a lisztába.

A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről,
akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt
ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az
alsó házban, aztán gorombán mondta:

– Ó te baromállat… vakard ki…

A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti
háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a
szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út
kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.

Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy
encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok:
mér gyütt vissza a fejedelem…

Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk
kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt
bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka
Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy
András eleven és beszédes kedvű volt.

– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi
nyájassággal.

Géczy András felnevetett:

– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak
a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak
utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse,
hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…

Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami
gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a
szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli
életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy
messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s
úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…

– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman
tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje
Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete
hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven
jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki
lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem
is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak,
míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.

Imreffyné felnevetett.

– A farkasok?

Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben
mondta:

– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz,
jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat
rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban
nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is
jó hadiember.

Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a
szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen
nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már
mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel,
úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette:
két, ereje javában levő fiatal került íme össze…

A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.

Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére
idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem
látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már
ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.

Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte,
felállott s a többi is.

Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki
az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai
udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen
szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak,
csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment,
be a belső házba.

Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész
odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel,
mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.

A hajduk azonban zörögve visszaültek.

– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan
mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.

Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz
parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.

– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint,
megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…

A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a
bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…

Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget,
belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a
fejedelemhez.

– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott,
hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.

A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a
szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé
megnyugtatta a kezében s inni kezdett.

Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat:
így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem
vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor,
nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát
állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz
év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…

Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az
asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…

– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót.
De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.

– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a
torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az
frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott,
kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a
külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő
betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak
ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják
el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje,
pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót
hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig
vakaródznak…

Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás,
Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is
értette, veséjébe látott.

Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan
elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A
kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s
mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette
vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos,
sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan,
csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.

Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje
hajolva:

– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…

Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.

– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki
belőle…

Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.

– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két
cudar látóra vakulnál meg…

Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem
szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét
lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol,
amire vágy…

A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi
vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent
léte s ő rekedten virnyogta:

– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos
asszonyomat…

A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván
ellódította:

– Küldd be a hajdukat!

Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel,
szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett
tova.

– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…

– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…

Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az
ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a
fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt,
ettől máskép meg nem szabadul…


VI.

A vendégek bejöttek.

A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott,
érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk
odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz
volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy
bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete
mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet
fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt
nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna
megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan
ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak
látszott.

– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte
tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék
formán.

Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.

– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…

A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit
kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát
a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent
kalandozott a kandalló ormán.

– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.

– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a
fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor
nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott
volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a
Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó
magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet,
hanem a török mellé: ez a baj.

Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig
lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:

– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…

A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül
Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt
jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire
törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van
Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az
egész világ így beszél…

Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:

– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!

Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így
lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem
űnagyságja…

– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… –
Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor
vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.

A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire
számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a
kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.

– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy
Andrásnak.

Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s
bunkós öklét megemelte:

– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy
kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy
szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én
vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem,
oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s
lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer
hajdukard szegődik…

A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult.
Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:

– Az megajjasodott szegíny hazájír…

Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.

– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik…
Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam…
Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a
rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog
kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is
védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi…
Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc
testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden
héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a
katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki
csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát;
vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar
Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa
le a fejem Nagyságod, ha nem…

Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától
felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.

– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már
csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai
fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.

Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes
hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:

– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a
magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a
persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek
a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon,
itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…

A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli
kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.

– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a
korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem
a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges
szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha
korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!…
Akinek esze van: értse!

A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett
az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal
fenékig kiitta.

Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a
kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána
merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden
mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.

Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon
folytatta:

– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország,
minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán
Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig
idebelül van, az ország belsejébe…

A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő
ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:

– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.

Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a
percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily
váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra.
Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni,
mondta:

– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás:
a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem…
Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet
először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?

Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki
bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem
értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára
támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev
mozdulattal:

– A szászok… A szászokat gondolod?…

Géczy előbbi módján folytatta:

– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…

– A szászok?! – ismételte a fejedelem.

– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!

– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a
szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre
ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre
István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja:
az bírja Erdélyt!…

Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét
éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a
rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy
elmehetnek.

Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse
voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a
fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál,
készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles,
heves intéssel nyögte:

– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…

Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az
arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy
cigányvajda.

Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:

– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.

Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába…

A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez
méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar
átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett s
Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással s az asszonyon keresztül
fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast,
nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt
asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az öleléséből.

A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét s
belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga
ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet s arcuk csaknem egymást érte.

– Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod… hozza ide kegyelmed, –
mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart
heverő felé cipelte a fejedelmet, »nehezebb két bécsi mázsánál«, mondta
a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé
vált.

Géczy a nehéz tölgyasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint
cipekedett vele.

A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette mint a haldokló s a szája
szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész
belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.

– Nem kell edény? – kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a
részegnél.

– Nem, nem, nem, – mondta Imreffyné, – csudálatos nagy természetje van,
soha nem okádik.

– Sokat bevehetett.

– Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még
mennyi égett bort…

Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb
Géczy úgy hozzá ölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta…

Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz
futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.

– Ó az alávaló, – mondta felindulva.

– Ki az, mi az? – kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett,
mosolygott s a fejedelemhez sietett, aki a dívánon hörgött.

– Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségesem, – becézte az idegen férfi
előtt odaadó szerelmes hangon s a haját ujjaival elfésülte arcából.

Géczy utána ment, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre
közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját.
Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz
futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét s hályogos, megtört,
szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat
ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén
volt s ujjai elkezdtek mozogni.

– Mi az virágom, – mondogatta az asszony legédesebb hangján.

Az ujjak egyre folytatták, szinte gépiesen a furcsa mozgást.

– Kaparódzik, – szólt Géczy halkan.

Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt
látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti s az
előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy: vigyázzon…

Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem egészséges és rendes állapotú,
asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:

– Ó a lelkem! – mondta s nevetve felpattant, – s én még itt ölöm magam
érte…

Az ura ebb a percbe belépett a szobába mogorván, havasan, jégbe fagyva
nagy bundájában.

– Éhes vagyok, – mondta szokott nyers módján.

– Ez a jó estét? – pattant fel az asszony. – Terítve várjuk! csak hozzá
kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön… Nem elég, hogy egy hete száz embert
etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!

– No csak ne ugass, – morgott a férjeura, – tele van a szán… – Akkor
megismerte Géczyt s rendesebben tette hozzá: – Azért fordultunk fel a
diósi kaptatón… Servus humillimus, – s megörvendett neki, – no
kegyelmedet az isten küldte most.

Erősen megrázták egymás kezét s az asszony ott hagyta őket, ellenben
bejött a vénasszony a gazda holmijaiért.

– Hát az fejedelem? – kérdezte a kancellár s hozzá tette óvatosan –
őnagysága…

Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:

– Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.

Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s nyöszörgött
öntudatlanságában.

– Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott, – mondta álnokul s
tettetett alázatossággal, – mégis az ő Párméniója meg nem vetette,
bétakargatta…

Avval odament a fejedelemhez s ráterítette a lecsúszott mentéjét.

De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajduk, visszament
hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is.
Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide. Azután elköszönt, jóccakát kívánt,
hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.

Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.

– Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram, – hízelgett Géczy neki, –
ilyen borbogárral vezetni az országot.

Imreffy leült az asztalhoz s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a
vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott,
nyögve kezdte:

– Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem
az ország élin… Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik: a
bor cselekszik benne… Sose lehet tudni, mire virrad az ember, – hagyta,
hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a
székben, – csak egyet gondol, mán felfordult környöskörül minden… Nem
lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatát kiismerni: megszédül a
feje s eccerre felborít mindent…

Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó
együttlétükre, mikor Bécsben Rudolföccse Mátyás udvarában a fejedelem
acceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos
politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg
mindketten. A levegőbe meresztette szemét s komolyan mondta:

– Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni
Bécsben… ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne
adja, ha el ne kapjam fejemet, úgy neki vág, hogy fordulok fel… Hogy
aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul… Jó
nagyságosuram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is
történt: pedig hosszú út van a lélekadtateremtettétől a győzedelmes
békekötésig…

Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.

– Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy
Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt
neki… Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a más után… De most
isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek s éppenséggel semmi
segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram, fejedelmet játszodik az
fejedelem mellett s minden számitást elront…

Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:

– Mit izen az nádorespány?

Géczy öntelten mosolygott:

– Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel s együtt
megbeszéljenek mindeneket…

Imreffy elborult:

– Tanálkozni?… Hát ez mi szélfuvás?… Mondta má neki?

– Isten őrízz, – nevetett Géczy s a fejedelemre pillantott.

Imreffy tünődve szólt:

– Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívessen tanálkozik vele, de
csak seregek élén s kész a háború… Vagy azt, hogy »nyergeljetek« s lóra
ül s meg se áll Pozsonyig… Mit lehet tudni e borivók felől?… Mint
bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a
fejedelemkedés, farbarúgta s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg
eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagylengyelországon s karácsony
éccakáján beizent az uraknak, hogy audientiára rendeli űket… De akkor
még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak
az alattvalók… Most próbálja Bethlen uramékkal…

– Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon
Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.

Imreffy elgondolkozott:

– Bethlehem uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: »Én nem bánom, ha
jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy
Erdélyt neki hagyja… a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják;
hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya
leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az
iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni,
gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot…

Géczy felkacagott:

– Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.

Imreffy bólogatva mondta:

– Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri: hanem
ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha… Erre azt mondja: így pedig
papucsunkat se kapja meg: esküszöm kegyelmednek!

Jó ideig beszélgettek s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a
politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt:
felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb
részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt s
valami irgalmatlan elpusztíthatatlan ősereje.

– Á, istennek ajánlom Nagyságodat, – álmélkodott Imreffy s felugorva
köszöntötte a fejedelmet. – Nagyságod szunnyadott egy kicsit.

A fejedelem csak mosolygott s nyújtózkodott, mint egy diák.

– Kendyt! – mondta, – hol van most Kendy?

Imreffy s Géczy összenéztek, nem érették.

– Hijjátok Kendyt.

– Igen Nagyságos uram, – mondta Imreffy, – hé! Kereki fiú! – s kiáltani
kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát
akarja a fejedelem, de ez nevetett.

– Kendyt… Irjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék…

– Kendy István uramat?

– Igen, – bámészkodott el Imreffy s morogta: – bene, bene princeps
maximus.

A fejedelem felállott s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.

Géczy kész volt rá, hogy karon fogja ha kell s kísérje, de a fejedelem
elintette. Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.

– Mi a csudát akar a Kendyvel? – morogta Imreffy. – Vagyon itt a
fejedelemnek egy levele, amit az ősszel irott volt Kendynek, szüretkor,
de mire elküldtük volna, megharagudott rá s nem engedte. Ez a levél most
is itt van valahol az téntás ládába.

Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csakúgy felébred mámorából s
éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja…

Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát s
csakugyan meglelte a fejedelem sajátkezű levelét, s azt el is olvasta
Géczynek.

A levél így szólt szóról-szóra, betűről-betűre:

»_Gabriel Bathory Dei Gratia Princeps Transsilvaniae, Partium Regni
Hungariae Dominus et Siculorum Comes._

– Még akkor nem volt Moldva fejedelme, – szúrta közbe Imreffy, – de hogy
az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát ez hatalmunk alá
adta magát s felvettük ennek is a címjét azóta… No, majd felvesszük
úgylehet egy hét mulva, kettő mulván Olájország vajdaságát is! – s
titokzatosan mosolygott, aztán tovább olvasta a levelet:

»_Spectabilis ac magnifice domine, fidelis sincere nobis dilecte.
Salutem et favorem nostrum._

»_Sok jókkal aldia meg isten kgdet. Az kgd küvér teheneet megadtak
nekönk, melyet erdei vad gyanánt keöldeött, de inkabb hisszük, hogy
majorjában verette agyon kgd. mindazonaltal kgdteöl kegyelmessen vettök,
kivánjuk is, hogy erdőn mezeön és majoriban sokat verethessen. Az mi
ennek elötte való irását illeti, hogy minden jószágában se lesz több egy
ako boránál, kgdnek nem lesz több, de hisszök isteneönket, nekeönk több
lesz. Attul is vagyon talán, hogy mink jobban kapáljuk az szeölleöszemet
kgdnél. No, mindazáltal kgd meg nem fogyatkozik sem borunkban sem
zereteteönkben. Tartsa meg isten sokáig jo egessegben kglmedet Datum
Albae Juliae die octobris Anno 1608._

_Spect. ac magn. dom. nrae frater benevolus_

_Gabriel Báthory m. p._[7]

Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen
rendbehozta az elmebéli állapotját.

– Nagyságod parancsolatjára abb a nyomba jöttem, – mondta Imreffy, –
ahogy pecsétjit vevém… – zavarodottan megállott, s úgy tett s úgy
forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.

De ez oly ártatlan volt s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette
észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:

– Hát iszen el is jöhettem könnyen… ami igaz, igaz… nem maradt hijunk
Kolozsvárott…

A fejedelem odapillantott rá.

Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.

– Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt hijtassa, mert ha az
ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe… Itt van az Nagyságod
őszi levele, evvel bizvást el lehet hivatni Kendy uramat.

– Őszi levél? – kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a
levelet, de aztán ráismert a saját írására, – Irja meg neki kegyelmed,
hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja
vagyon, hogy odaadja a donatios levelet az Katus nevű rézágyúról, amit
az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.

Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a
fecsegésre, amit Szász Lóna felé folytatott a fejedelem az urakkal… Nem
szerette ezt az ajándékozást, mert ez nagy recenzust fog kelteni az
országban: de mit tegyen a cseléd… hallgat…

– Igenis… Jól is teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is
osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen…

A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik s rászólt:

– Mit zagyválsz? – avval poharat vett s egy kicsit szájöblítésformán
ivott.

– Betlehem uram!… – morogta Imreffy.

– Hugyan?

– Betlehem uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott… Hogy épen
jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul…

– Megbolondult az ember? – hördült fel a fejedelem.

– Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent
a várba ne legyen!

A fejedelem azt hitte álmodik:

– Ezt Bethlen tette vóna?…

– Valamit főznek a palotában…

A fejedelem lángvörös lett: a felesége!

Villámló szemmel ordított rá Imreffyre.

– De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az
agyad.

– Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a
fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt
zsoltároskodva imádja, s térdreborulva, mint egy szentet s Bethlen uram
a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.

A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte,
aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.

– A fejedelemasszony igenis megérdemli a dicséretet s dicsőséget, –
mondta fojtottan – s Bethlen uram is tudja mit csinál… Egyéb ujságja
nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?

Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:

– Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van s pedig
nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az
napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta
Szász Lónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg… Ahelyett,
hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre, – haddal támadta meg
a moldovaiakat a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai
gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett… Brassóig meg
sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket s reggel Fejér Mihály
brassai bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy
jelentést tegyen…

– Bethlenhez?! – kérdezte ingerülten a fejedelem.

– Isten őrözz! – kiáltott Imreffy, – a követeket én fogadám s mindjárt
bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a
dolgokat.

A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:

– Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s
Boncidáról, Bánffyt… A nagy isten küldi ez dolgot nekem…

Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog
készül.

Egyéb azonban nem történt egyelőre, mint hogy a bor újra megtette
hatását. A fejedelem szemmel láthatóan elvesztette energiáját, ajka
félrefitult s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.

Érezte maga is s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett
a pamlaghoz s nehéz fejét újra leejtette.

Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:

A fejedelem intett:

– Ki, ki már… menjenek…

Géczy s Imreffy összenéztek.

A fejedelem már nem törődött velük. Imreffy fogta az írószeres holmikat
s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.

Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy
szemeit rátámasztotta s azt mondta:

– Évuskát akarom…

Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:

– Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát…

– Évuskát akarom! – a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában
duruzsolta: – Évuskát akarom…

– Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba…

– Évuskát akarom! – csikarította fogát az ittas s félő volt, hogy
botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan
szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és
kócos.

Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival,
hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres kifakadt
vérhurkák voltak a vállán.

A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan
visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására… mikor volt már az…
feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:

– Vér… – motyogta, – vvér…

Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:

– E, boszorkány híres bestye… sánta koszos tipertes boszorkány… – aztán
intett – ereggy aludni…

Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte
iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét
elejtette, elbicsaklította s felfordult szemmel már aludt is…


VI.

Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a
fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.

Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató
rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét
szorították s a kard hegye már torkán volt…

Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint
kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint
vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött
mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad
lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a
sárkány tarajára…

Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.

Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s
döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival,
hogy szinte beledöglött.

– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám
egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…

Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s
sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát,
mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:

– Évuska!… te mit keresel itt…

A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai
maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.

Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről,
amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s
honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami
annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…

Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös
tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll,
s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma
is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a
medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…

– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába,
hagyj engem…

A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz
megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a
helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az
éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.

A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy
tünődésben van.

Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem
kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után
először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az
irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el
volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul,
mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság,
mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak
s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye
szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a
városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni,
sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül
tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.

Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s
látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik
az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk
közül eresztették ki…

Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz
csörgött minden tagjaiban.

Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.

E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.

A sipos!

Felpattant helyéből: Szeben be van véve.

A sipos! az olasz sipos!

Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból,
kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba
zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van:
mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük,
s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette,
hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi
fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott
nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a
gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából
járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az
országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az
ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel
nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit
csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a
gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta
volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás
gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a
teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy
nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik
együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy
kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász
városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden
idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.

És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.

Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni,
legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is…
Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és
sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az
édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s
rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt
nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő,
ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a
setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító
ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a
nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…

Csak ügyesen… csak okosan…

Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az
országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken,
Háromszéken húzott át s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó
szívvel végzett út után, haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a
fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és
komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden
indulata…

Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a
város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tíz öles lejtő
bokrai miatt… Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet
keltett benne… S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy
bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébevaló
cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni,
mert fél, hogy idő előtt elárulja…

Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy
szétüssön köztük s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy
uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a
szászokat… Láncot vetett lázongó dühére s mosolygott, mikor harapni
szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestől bekapja s
lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint
a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kipöki majd a híres
szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket…

A sipos, a sipos!…

A sipos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a
várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar
sereg… No, de várjunk sorára… meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy
trufa s még más is kell…

Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az
ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult nehéz agyát, aztán csizmát
húzott, bundáját vállára vette s kiment.

Az ebédelőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat s
kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint
valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata…

– Hujhó, – kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta s
ő viszonozta a kiáltást: hujhó…

A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett,
az istállókban s a konyhaházban világosság volt s mozogtak az emberek. A
hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta. Báthory tele
szíjta tüdejét hideg szúrós levegővel s nagyokat itt a szabadságból s a
közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna
az övé végre az országja…

Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a
tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a
tűz…

Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta
magán a bundát s visszafordult, visszament a házba.

Az ebédelőház büdös volt s a gyenge világosságban látta az alvókat. A
hajduk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába,
csizmásan, fejükbe húzott süvegben s horkoltak.

– Csak aluggyatok, – mondta magában, – jó farkasim, majd fogtok még
paplanos ágyban nyugodni.

Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s
hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba… Erre kell nekik az
erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek…
Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy
elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este
az alvás kedveért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt
kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is…

Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek s ez jó
volt… Körülnézett, s meglátta a kandalló-kuckóban a lányt.
Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya…

– Vigyázol a tűzre, kis szógám? – mondta neki.

A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen…

A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét,
leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…

Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s
meglelte előbb a kardját, azután a kupát…

– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég
sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a
csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni,
kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…

Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát
a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel,
lehúnyt szemmel várt új gondolatot.

Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben
szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly
mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.

Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az
országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a
katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy
14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent
tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy
Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes
lepedő…

Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos
szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még
mindig itt van s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett:
nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kis
lány, szép gyerek… A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a
véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány
kegyetlenül verni egy gyenge leányt… No, nem soká fogja már látni a
bestyét… érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele,
nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele…

Míg készült s magát rendezgette, oda-oda pillantott a leányra, de mely
csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy
kis inas volt, egy kis ember volt…

A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.

– Nos, – kérdezte kimondhatatlan gúnnyal, – jól vigadott-e nagyságod?

A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.

Nem szólt s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe… Indulatosan
intett s kiutasította az asszonyt.

– Hm, be rátartós a lelkem, – mondta az asszony, aki érezte, hogy
valahogyan kitelt az ideje s nem merte feszíteni. – Küldöm a Nagyságod
mosdóvizét, no.

– Géczyt az isten küldte, – mondta magában a fejedelem, – s most érezte
meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok
kipörkölésébe, de a háborúba se… Pedig a török szultán engedelme nélkül
hadat az országból kivinni nem lehet s a török ez fene Bethlen tanácsa
szerint igazodik: isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy épen jókor
jött… Ez ki fogja a portán csinálni… Géczyvel szemben másképp érezte
magát mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a
cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett…

A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a
mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény
vászony kendővel törülközte magát…

Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek,
ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre
sem vette mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.

A hajduk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat
helyre rángatták, üstöküket tenyérrel ellapogatták s ezzel megvolt a
reggeli munka. Nagy András uram kint volt s a hóban megdörzsölte kezét,
Foktüi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze; Csonka Bálint egy nagy
turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.

Odakint csengettek a konyhán.

– Mi az e? – kérdezte Csonka Bálint, egy házhoz tartozót,

– Cipó, – felelte ez vigyorogva. – Meleg cipó!

Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden
háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a
házban tartózkodott. Avval kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől
kezdve végig az utolsó béresig kiki megkapta a maga cipóját.

– Ugyan szógám, – hozd fel nekünk is azmi jussonkat, – mondta Csonka
Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.

Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből,
a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetős szűkecske volt a
kenyérbéli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez, meg a
vacsorához is.

Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.

Most a fejedelem egész más volt, mint az este.

Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül
komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt s szórakozott volt
beszédben, mozgásban.

Kérdezte s hallgatta őket. Ők elmondták a hajduvilág állapotját. Nagy a
harag s a keserűség a hajdunép között, mert hiába volt a Bocskai
végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajduföldet. Hiába volt
Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak
ők s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte…

– Bizony nehéz az hajduk élete, Nagyságos uram, – szólt Csonka Bálint s
szokása szerint maga elé köpött, – télen, nyáron kint a szabadban él a
hajdulegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a
marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a
farkasokkal küszködni, nem tudják azt a várasokba lakó népek, mer a
farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor
latrok, tolvaj, pribék, utonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen
a felhízott gőbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a
latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer üket szétugratni, a
csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybe terelni, az a
dolog…

A hajdut csak meg kell piszkálni, a hajduból mindenkor ömlik a panasz,
mert a hajduk élete a legnehezebb élet a világon.

– Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak
evesebb a soruk… A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál,
az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket,
gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg…

A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után
való kesergő vágy panasza:

– Nem kell félnetek, – mondta a komor, vén embereknek, – olyan
országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.

– Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz
Nagyságodnak soha panasza a hajdukra, mer mánis úgy imággyák az
hajdubéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az
fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram, – hálálkodott Csonka
Bálint s leemelte süvegét.

Most, most lett ura ez embereknek! érezte, a markában vannak: s érezte,
hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Atilla óta nem indult hadnak:
ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a
kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak
csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a
szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást… Ezek mint
egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni,
hogy jöhessenek harcolni…

Volt köztük eleget, tudta, a hajdu nem gyűjt, se nem takarít; az a
szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdu, míg másnak van falatja…
Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme
lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak
orgonázása.

De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette.
Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajduságot, hogy a maga
kertjének, a maga országjának ne árthasson… Mert ha egyszer betette a
lábát a határon, azontúl csak a jóisten ha bír velük, vagy asse…

De csak várjunk a szóval; majd a szerződésben…

Nagy András is hallgatott; ez nem tárgyalás, nem ez annak a módja;
tartogatta erejét s gondolatait.

A fejedelem kiment, a vitézeket nézte, míg a szobáját kitakarították.

Imreffy kísérte. Imreffy elmondta, hogy az éjjel a leveleket elküldte s
nagyon hiszi, hogy foganatja lesz, mert még tegnap megtudta, hogy az
egész társaság Bánffyéknál van Boncidán. Ha a levél ott érte őket, akkor
két avagy három óra mulva itt is lehetnek.

A fejedelem szórakozott s komoly volt. Az udvar közepén csak így szólt:

– Március elsejére megvehetjük-e Szebent?

– Brassót is Nagyságos uram, – mondta Imreffy féltréfával, felelősség
nélkül.

Nem beszéltek tovább, járták az istállókat. Mikor a másikból is
kijöttek, a fejedelem szólt:

– Megvenni, megveszem, de: megtartani!…

Imreffy csak ennyit mondott rá:

– Dissipáltassék…

Szét kell szórni a népet belőle…

A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de
azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi
szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat,
beszolgáltatni a fegyverek garmadáit, s mindenféle mívek s eszközök
bőségét… A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól
nem lehet mestermunkát várni… Harcolt benne a lázadó s irígy magyar a
szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se
maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a
szász céhek segítsége nélkül… Elfordult hát lelkében Imreffytől s nem
vitatkozott és nem tanácskozott vele…

Mikor szobájába bément, Géczyt kérette.

Géczy komolyan jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult
vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle,
nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett
benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: síma volt az
arca, a jött-ment vidám legénynek, s e világban forgott, mindent értő,
mindenben otthonos embernek izgató titkai lehettek: a gonoszság, a
ravaszság, a barát-gyilkosság tőre villant ki a mindent eltakaró derült
mosoly alól…

– Jól tudsz e németek nyelvén? – kérdezte tőle.

– Tudok, Nagyságos uram.

A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.

Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti amin az esze jár.
Hirtelen másra fordította:

– Nádor uram üzenetjét várom.

Géczy, mint mindig, ha zavarba jött, nevetni kezdett. Elhatározta ugyan,
hogy a fejedelemnek nem mutatja meg a levelet, míg Imreffyvel meg nem
értették egymást, de Imreffy az éjszaka úgy el volt foglalva a postával,
hogy nem gondolt rá… Most valahogy úgy érezte, evvel a fiatal
fejedelemmel jobban dűlőre lehet vinni, mint a kancellárral… Hirtelen
tehát arra döntött magában, hogy megpróbálja: evvel beszél…

– Nádor uram?… Nádor uram sok liku ravasz, de minden lika csak egy
palotába szolgál.

A fejedelem gúnyosan nézett:

– Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal… De ha ő paktál velük:
én markomba tartom őket…

Géczy meglepődött ezen a váratlan nyiltságon, nem tudta, kiadja-e már a
kezéből a tromfot, vajjon őt is csak markában tartja-e a fejedelem, vagy
lehet-e számítani rá… Vajjon tudja a fejedelem, hogy a nádor ugyanakkor
küldött levelet Kendy Istvánnak, mikor neki, s lehet, hogy Kendyék már
meg is kapták a nádor levelét azóta…

A fejedelem újra a szebeni tervére gondolt:

– Hol vagyon a feleséged, gyerekid? – kérdezte Géczyt hirtelen.

Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a
választ.

– Az én szegény feleségem s két kicsi boccsom, – mondta vontatva, – azok
most testvéröcsémnek, Mágócsy uram őnagyságának várában vagynak,
Munkácsban… Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem,
fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbe tartsa,
gazda nélkül szegény sokat törődik.

A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:

– Irj levelet feleséged asszonyodnak s postán hozasd bé az országba…
Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen.
Vagynak hozzá szántók, erdők, s hatvan jobbágy, malom s vásár is.

Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban
van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?… A fejedelem kegyéből,
már van úri titulusa: máramarosi főispán bár a megyét még pozsonyi útja
s megbizatása miatt nem is látta, most mit tevő legyen: odahaza a nagy
semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő… A szíve dagadt; szegénységből
indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a
törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a
Mágócsiak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján… Most aztán
nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokat vetették
ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás
levén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették s mint maguk
vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgy hogy az
uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e
szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem
tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán
életében, hanem folyton zsarolta az apját s az egész világot bejárta
szerencse után. Mióta az öreg Mágócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a
fiatal még igen ifjú s a gyámok nem tűrték az ő követelésit… Ej, ha
felvirrad egyszer a nap őreá is…

– Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik, – mondta a szokásos
mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.

A fejedelem kevés vártatra szólt:

– Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.

– Oly sietős? – kérdezte Géczy.

– Sietős, mert sietős időket élünk… Kegyelmednek sebesen el kell mennie
nagy paranccsal, titkos paranccsal…

– Értem Nagyságos uram.

– Németek közé fog menni kegyelmed… – majd megérti a mai nap folyamatán,
hogy mit s mért…

Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.

Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó.

– Weiss Mihály testi-lelki jóbarátom, – mondta, mert tudta, hogy a híres
brassai bírót gyűlöli a fejedelem legjobban s bizonnyal ellene kell
gyanakodni, – asszonyfeleségéhez nincs több bizodalma, mint velem.

A fejedelem élesen nézett rá.

– Hogyan s milyen módon tudja meg kegyelmed lisztáját amaz ötven
polgárnak, akiknek legfőbb vagyonuk van egy városban.

Géczy egyszerre mindent értett, most már aztán mohón vetette rá magát,
most már aztán nem szerette volna elveszíteni ezt a megbizatást és a
fejedelmét. Ez igen: espion lenni, proscribálást előkészíteni, vagy
titkos praktikát: mindig ez volt a lelkében a legmohóbb vágy, csak még
sehol sem becsülte egy fejedelmi személy sem annyira, hogy erre
méltassa…

Már nem habozott s nem kerülgette, itt már egészen otthon érezte magát.

– Huszonnégy óra alatt választ hozok Nagyságod parancsolatjára.

A fejedelem bólintott, elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így,
akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el s hirtelen vissza
kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni…

Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint
akinek végre kisütött az életében a nap.

Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak
tekintené, szólt:

– Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira
uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint
csodálkozva néztek rá.

– Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága.

Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajduvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az
ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem
lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző
hólyaggal, lantornával. A fejedelem önkénytelen azért állott itt, hogy
az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.

– Nagy András uram, – mondta komolyan, – mi régen ismerjük egymást,
kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt
kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tünődve nézett maga
elé a földre.

– Nagyságos uram, – mondta, – az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst…
Tudni kell azt, – hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

– És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

– Az is lehetséges… Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe…

A fejedelem bólintott.

– Csak mondja kend, – biztatta a hajdut s élesen vizsgálgatta annak a
hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a
kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső
verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a
fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s
lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

– Mer aztat kérdezi Nagyságod, – mondta, – hogy hát mennyi vón a
szálkard?!… Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi
szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül
ki…

– Búzát? – álmélkodott el a fejedelem.

– Mer nagy az inség, nagy a szükség… Ha az erdéli fejedelem őnagyságja
ötvenezer köböl búzát béküld a hajduságra, akkor ippeg annyi kard fog
kiállani; ha többet: több…

– Ötvenezer köböl búzát, – mondta a fejedelem megdühödve. – Hogy
gondolja kegyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek,
szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt futva küldöm… Tízezer vagy
húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz
katonát, avagy huszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban:
vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer
kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren
elsétáltok utánam, azt a lélekadta… így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

– Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő,
sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod
szekerekre, a többi a mi dólgunk.

– Azt elhiszem, – kiáltotta magából kikelve a fejedelem – rakassak
szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt!
akkor aztán eljönnek a hajduk s majd elviszik; nem kell busúlni;
elviszik ők szekerestül lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek
hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá
kerül… Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre
gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdu beteszi az
lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek
kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!…

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén. Rendületlen hidegvérrel,
éles gúnnyal vont vállat:

– Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni…
Nincs ebbe semmi… Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is
mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az
országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem forró lázban intett:

– Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor
megértettük egymást!… Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol
fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s
ellenemre tesz az tudományával: isten istenem ne legyen: én kendet
felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s
evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdu mozdulatlan, apró fekete
szemébe…

– Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára… az
olára… Értette kend?… Én kednek adom Havaselvét… Azt kelmetek
devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza
takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdu az én parancsom
nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják,
mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek
torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek
koncára vettetem… Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

– Nono, – dörmögte, – szóbul ért az ember…

– Én kegyelmedet kinevezem hajduk főparancsolójának, Nagy András uram!
de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt,
aki szembe szegül… Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?…

Nagy András fejét leeresztette:

– Uram, nagyságos uram, Erdély vezérelő csillaga… ha én úgy mégyek haza
az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek… engem az én
embereim koncok koncára hánynak s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az
én megmetszetésemmel…

Báthory elértette:

– Igérni!… – mondta higgadtabban, – ígérni!… Igéretből még nem vagyunk
szegények… Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal
mind meg kell beszélni… Sokat nem, de ami erőnktől telik, el nem vonom
kelmetektül… A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére
Tergovistyébe kell lenni mind az hajduságnak…

Nagy András hallgatott.

– Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

– Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vízen, egyenest Lugosnak:
onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

– Nagyságod háborút nem akar! Nagyságod csak jót akar!… De abbul nem
élünk meg Nagyságos uram… Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk,
éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe… De még mink is, ha
ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket… Nagy sor ez,
Nagyságos uram…

– Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor
több jut a gyerekeknek?… – kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert
már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdukirálynak. – Ez mind nem én
dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi,
a hadak felültetése a ked dólga…

Aztán gondolkodva keményen mondta:

– Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajduk
főparancsolójának, de hajduk főispánjának s tanácsombélinek is…

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre
elhallgatott…

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

– Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas
markába: a két kéz, a fiatal, meg az öreg egyforma erős volt, egyforma
nagy s egyforma férfikéz.

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt
ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe
vágva egymás agyának rontanának…

Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.

Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség
kelepcéje, megijesztette.

– Mit akar Nagyságod ebédre? – kérdezte kedveskedő módján.

A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s
védekezés:

– Kegyelmed számára van valamink, kedves, – mondta hirtelen s a
kisasztalról felvett egy boglárt, amely dolmányáról szakadt le.

Az asszony nevetve szólt:

– Felvarrjam? – s nézegette a gyönyörű kis ékszert.

– Csináltass magadnak belőle násfát…

Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmult volna; ez a kegy,
hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja,
ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte…

– Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram, – mondta szerelmes
boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tünődő hajduvezér előtt.

– Lásd el a vendégidet!… Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet…

Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem
kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon
felüdítette.

Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes
képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.


VII.

Bánffy Pál a bonchidai kastélyt csak most kapta volt meg apjától, az
öreg Bánffy Györgytől, fiatal házasul, maga kezére. Most, hogy a
fejedelem Kolozsvárról oly botrányosan eltűnt, felszólította barátait,
hogy jöjjenek ki vele Bonchidára s egy véletlen jókedvben hozzá csaptak
Kamuthy Farkas, a két Kornis, Kendy, Kapy, vegyesen pápista és kálomista
népek, mind feleségestől. Három napot vigadtak át, az asszonyokat
azonban már nem lehetett tartani, mind hazavágyott, mert nem lehet soká
bírni az olyan társaságot, ahol hithívek eretnekekkel vannak összezárva.
Nem szólhat az ember szabadon.

Épen fel voltak készülve, hogy hajnalhasadásra eloszlanak, mikor éjjel
megérkeztek Imreffy hajdui s deákja, a meghívó levéllel.

Kapyék már elszöktek volt, de a többiek itt voltak s nagy csodálkozással
vették az Imreffy merészségét, hogy Kendy Istvánt feleségével együtt
meghívni meri a szemetenszedett sehonnai Imreffy! Ha még akkora öreg
ágyut prezentelt volna is a fejedelem, akkor is alávaló bátorság e
külföldi, Magyarországról ide kuncsorgott rongy embertül, – mondták s
hogy megtromfolják, az egész társaság elhatározta, a háromnapos mulatás
gőzével s mámorával, hogy mindnyájan szánba ülnek s elmennek Sólyomkőre.

Igy is állítottak be. A szánakról az asszonyságok nem szállottak ki,
bundáikba burkolózva kint maradtak, hogy rögtön tovább haladnak, csak
Kendy, Kornis, meg Bánffy Pál mentek fel a tornácra, s be a házba, hogy
átvegyék azt a híres adományozó levelet a Katus nevű rézágyuról.

Itt azonban nagy meglepetés érte őket; az ebédelőházban ott találták a
hajdukat, azután Géczyt lelték itt. Ez külön bosszuság volt Kendynek,
mert nekik is volt két barátjuk Pozsonyban ország követeképen, Sennyey
Miklós, meg a váradi kapitány Rédey, de azok még hírt sem adtak
magukról. Mindjárt felszúrta az orrukat, hogy mért jött meg ily hamar
Géczy, akiről tudták, hogy ez a fejedelem külön követje, titkos embere…

Most már nem is volt meglepetés, hogy itt van maga a fejedelem is!

Nem szóltak, csak összenéztek.

A fejedelem azonnal magához hivatta az urakat, megölelte, megcsókolta
őket s teljes kitüntetéssel vette jöttüket; meghagyta, hogy mindannyian
lepakoljanak a szánakról, lovakról s itt maradjanak.

Ennek ellentmondani nem lehetett, úgy érezték mindnyájan, rút kelepcébe
estek.

Az asszonyok csaknem sírva fakadtak, hogy nekik az Iffjú Kata házában
kell tiszteletet cselekedni, mert ők a kancellárnét csak a régi nevén
emlegették: mikor ugyanis, most tíz éve Ifju Jánost a kolozsvári piacon
lefejezték fejedelemgyilkosságért, a testvéröccse, Benedek, levetette az
Ifju nevet s Csuthynak nevezte magát; de az urak csak a fejedelemgyilkos
Ifju nevén emlegették… Bár hiszen ez csak tisztesség volt olykor, hiszen
a Kendy István apja is ugyanabban a nótában veszett el…

Úgy vonultak be a házba, mint akinek az orra vére eredt el. Nem ült
volna le a világért senki, gőgösen s mereven ácsorogtak az előkelő
dámák, de mindenekfelett a volt fejedelem gyermeke, a szőke Csáky
Krisztinka, aki amilyen fiatal, oly gőgös és megközelíthetetlen volt.

Kornisné, a melegszívű kedves családanya törekedett enyhíteni egy kicsit
a kedvüket; mint kotlós a csibéit, gyöngéd kotyogással hijta egybe a
fiatal asszonyokat, akik csakugyan szárnya alá menekültek, bár hiszen
Kornisné is szép, fiatal asszony, de mégis három gyereke van már.

Másfelől az urak állottak karakán hegyesen s világért szót nem vetettek
volna a hajduk felé; Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka fujta fel
tokáját: őt épen tavaly rabolták ki a Nagy András hajdui Szolnoknál,
mikor a budai basánál volt, hogy a fejedelem ajándékit megvigye. Nem
hogy szót váltson a martalócvezetővel, de szerette volna inkább torkon
metszeni a derekán levő vaddisznóölőkéssel.

Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de úgy
tartózkodtak tőle, mintha tetves volna, Géczy azonban igyekezett ezt
észre nem venni, s végre Kamuthy Farkas szóba kezdett vele; Kamuthy már
ép torkig jóllakott három nap alatt a pápistákkal, s már csak azért is
otthonabb volt itt, mert a pápistákon lehetetlen volt nem látni a
megrőkönyödést.

– Magam is véletlenségből vetődtem most ide, a fejedelem hívására, –
mondta Géczy, lehárítva magáról a hajdukkal való közösséget, s azoknak
hátat fordított, mintha sose látta volna őket.

A hajduk szerencsére nem hallhatták, de sejtették mi van itt; Foktűi
Máté, mikor megtudta, hogy ezek a pápás urak, olyan vérbenforgó szemeket
vetett rájuk, mint a basiliskus, a tekintetével akarta felperzselni
őket. Csonka Bálint flegmával nézdelte a pápistákat, Nagy András, aki
már aláírta a fejedelemmel a megegyezést, most már igazán sajnállotta,
hogy nem jöhet be a hazába: nagyon egészséges lett volna meglátogatni ez
uri főnépeket…

– Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakkal megesmerkedjek, – mondta
Géczy, – a felföldi uraknál most mind kihullottak az agárebek e
zürzavaros világba.

– Nahát ha még őkemek is zavarosnak mondják, mit beszéljünk mink, mikor
én magam is négy esztendőkig voltam bujdosásba, – kiáltott Kamuthy
Farkas s nagyot nevetett, fekete cigányképű ember volt s ha nevetett, a
sok fehér foga virított, – azér akad, akad még egy-kettő az jovából…

– Csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet,
szarvast is fognak az agarakkal.

– Medvét! – vetette oda önkéntelen dicsekvéssel a gőgös tokájú Kornis
Boldizsár.

– Medvét! – kiáltotta Kamuthy is, – medvét, barátom! Farkast, medvét, a
csillagát neki! Kendy Imre is a mult nyáron kölyökmedvét hozott, be az
agaraival, Sennyey Pali meg farkast űzött velek s le is fogatta a rusnya
férget, most a farsangon.

Ez egy olyatén téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el
hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az
öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kisorrú ember:

– Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, üzetünk
velek, sőt láttam oly agarat, a ki személyszerint elfogta a hiuzt.

– Farkast, medvét, hiuzt! – mondta Géczy túlzott álmélkodással s boldog
volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba, – nálunk bizony
inkább csak nyúlra tartják az agarat.

Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a »nálunk«, de
persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még
sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg
erdélyinek játszotta ki magát.

– Csizijó e! – ujjongott Kamuthy Farkas s a tenyerével csapkodta
boldogságában a csizma szárát, – lélekadta, kétféle agarunk vagyon
nekönk: egyik az nagy vadra, másik az apróvadra!

Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak,
elhúzódva sértőn Imreffynétől s mindnyájan inkább az urakat figyelték,
minthogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi
dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.

– Feleségem Poltháry Soós Fruzina asszonyom, – mondta Géczy, túlkiabálva
őket kellemes éles hangján, – Révay Péter urammal igen jó sógorságban
levén, mert Révay Péterné Forgách Mária és az öccse ura, trencséni
főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép
asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók…

Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csáky Krisztina odanézett, mert ők a
Polthári Soósokkal közel atyafiságban vannak s most először méltatta
Géczyt pillantására.

De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s ép ezért szúrta közbe, a legnagyobb
nyugalommal folytatta a csevegdélést:

– Sokat hijtak velek agarázásra, de azért nem is ez: hanem az prágai
agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam…

– Gyere hozzám testvér! – kurjantotta Kamuthy, – a jövő héten csenálok
neked oly agárversent, azki még nem vólt plundrás nimetbelieknél.

De Géczy nem hagyta:

– Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt
felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva… De
elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a
versenygésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák
minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton,
hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjjenek s fonjanak; hej, a
legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra
csinált létrás állásokból nézték, legalább is kétszázan, a versengést…
No a pecérek, mindegyforma ződbe öltözködve, tiszta ződ az egész
ruházat, csak a saru s a főrevaló barett sárga, mint a tengeri fütyülő
madár színe… Hát mondom, felvonják a sarampót…

Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:

– Kézen vóltak az agarak?… Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?

Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta,
ezt nem tudta, hát azt mondta:

– Tudomány agarak vóltak! Bédresszirt főagarak.

– Jól van, de kézen tartották?

– A sarampón belől vóltak.

– Igen, de az isten, istened ne legyen kedves komám; kézen vótak?

– Há mér lettek vóna, ha sarampó vólt.

Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára s hatalmasat,
harsogósat röhintett:

– Kuttyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint
ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!

– Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat, – indulatoskodott Géczy.

– Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem
az pecérre: Gyere csak, gyere Egerbegyre s láss csudát… Agáreresztő
szíjjal, úgy-e Nagyságod? – s tele szájjal kacagva fordult a belépő
fejedelem felé.

Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:

– Igy tartom e! Párba az ides anyja ne legyen vele, vagy pórázon két
párt s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás s neki a vadnak!…
ez döfi. Ez embernek való öröm… De azok az plundrás veszett nimetfélék,
baromállat az mind az agárho!…

Géczy a fejedelem kedveért röviden rekapitulálni akarta a dolgot s
szokott udvariasságával deferált:

– Nem akarom tanétani Nagyságotokat, – mondta bókolva, – inkábhogy azért
gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz
paradicsomfőldje.

A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai mint a vadat álló
ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s szeme nedvesen
izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte. Csáky Krisztinát
már úgy nézte, mint magáét, hogy im ily hamar megjött az édességes
tiszta fülecskéjéért kapott donátiós levél után…

Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett s egész
testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a
leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás
után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül…

Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert
ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csáky
Krisztina vékony s fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő
lángszín lett s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését,
hogy kigyult, mint a rét a hajnali napsütésen.

De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott;
oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik
asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és
szíveszerelmét, vágyát…

– Gyere má tésis Kata, – kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki
oldalaslag állott, – ne szégyeld magad, mutasd meg kiskivagy.

A parasztripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit
eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, bár már
látta egyszer-kétszer: de amint most ránézett, az ajkai megdermedtek s a
szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, édes, szinte harmattal
begyöngyözött, édes ifjú nőcske állt előtte.

Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

Itt nem ő támadott, ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt s
szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki
meglátta volna rajta a megdöbbenést s elváltozást.

De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg
s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.

Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt s
a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen,
aki látta, tudta, érezte mi történt.

– Isten adta Nagyságtokat hozzánk, – mondta a fejedelem s úgy állott
középütt, oly óriás, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem
rajta függött s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt
mindenekkel bír.

– Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét remélltük vólna, – szólt
legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott, – nem tudtunk
Nagyságod itt való lételérül.

– De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom
szerencsém csillagában, – s titkosan mosolyodott.

– De visszük is Nagyságodat magunkkal, – mondta Kendy István.

Imreffy idegesen mozdult meg.

– Ebédre Újvárban várnak, – szólt a férje pillantása után, Kendyné.

A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatal asszony
szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.

– Ne fussanak Nagyságuk, – szólt Imreffyné kissé gőgösmézesen –
szegénységünktől is kitelik egysmás.

Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség
volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem
személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet
vetett köztük ellenséges sáncot.

– El, el, elmegyünk, – mond a fejedelem széles és nyilt nyájasságával,
mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeit, mint egy fiatal nap, –
csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!

Valahogy, szinte önkéntelen jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján
előre lépett s nyekegve, de szapora szóval szólt:

– Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de
hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az
országról kelletik beszélni… Kérem azért az urakat, uraimat, mint
őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni
méltóztassék, hogy referatumot tehessek az ország fontos és súlyos
dolgairól.

Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s
elkerülhetetlennek érezte.

– Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot, – mondta a
fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett
néznie, szemét lehúnyta s pillái közül itta fel az asszony csudálatos,
tündéri varázsát, amit reá gyakorolt s ami oly erős volt, hogy nem mert
nyilvánossá lenni benne saját magában sem, hanem inkább oda menekült a
tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt s Csáky Krisztinákhoz
szólott és őt becézte:

– Hogy érzi magát édes atyámfia ez mi országunkban? – mondta s hirtelen
meg is fogta az asszonyka kezét.

Csáky Krisztina fülig pirult s kezét vonta, nem akarta engedni, de a
fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a
fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett s játékból az
asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá s hiába árult
el az egész világ előtt nem levő forróságokat, ez az egész csak
védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy
sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.

Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett.
Kezét kardjának markolatjára tette; nem markolta azt, de nyomta,
lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély
lélekzetet vett s szédület környékezte az agyát.

– Noshát gyerönk, – mondta a fejedelem s eleresztette a Csáky Krisztina
kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos
inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva teljes
izgalomban.

A fejedelem még annyit szólt:

– Aztán mulassanak jól kemetek, hugaimasszonyomék, míg mink odabent ez
nyomorúságban senylődünk.

Nevetett s mindenki vele nevetett.

– Ez lator elveszt bennünket mind országostul, – morogta Kendy István
Kornis Boldizsárnak.

Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, középen,
szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott
Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. E mellett
Kornis György ült le s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem
tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el
s iratainak bőrzsákját maga elé tette.

– Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti, – kezdte a
fejedelem, – Kancellarios uramnak vagyon referálni valója kegyelmeteknek
az országról; hallgassák meg kegyelmetek s ámbátor ez jelenlévők száma
gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek
gondolatjaikat országúl.

Imreffy felállt s papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy
mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor
aztán elkezdte lassan s latinul a beszédét, a nehezen kialakuló
mondatokból annál feszítőbb lett a história.

Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy úgy-e mindenki jól
tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket
elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja s Serbán Radult elkergesse s
evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a
tizenötéves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély
ügyeibe s némely alacsony, hitvány s hazájaáruló magyarnak segítségével
Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról,
fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell
tulajdonítani, mint a töröknek s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha
ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek
Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját
folytatja… A fejedelemnek akkor nem engedte meg az ország a hadat, mert
azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország… A
fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával…

– Ugyvan, – szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a
fejedelem mellett vivátozzon.

– Az urak jól tudják, hogy az ősszel Konstantin, a moldvai hospodár
alávetette magát az erdélyi fejedelemnek s országával egybe Erdély
vazallusává, a fejedelem birtokává lett… Most vasárnap is követei feles
ajándokkal itt voltak Kolozsvárott s a fejedelemasszonynak bőven
kedveskedtek kincsekkel, pokrócokkal s más drága marhákkal… De hol
voltak az olá vajda követei?… Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az
olá vajda, hogy semmi hír felőle… Talám hogy elkéstek, mondta az ország.

Imreffy szünetet tartott, körülnézett:

– Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjütt. Az olá vajda
azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie, haddal
megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalónkat, akinek
éjnekővadján, futva s egy ingben kellett menekülnie…

Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.

Felhördülések, dühök s káromkodások robbantak ki a fogak közül…

– Ez az, amit referálnom kelletett kegyelmeteknek: hogy a moldvai
vajdáné Brassóba menekült, magával hozta fiát a hospodárt, az ártatlan
13 éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát s
követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassai bíró emberivel
egybe s mindeneket elbeszéllettek.

Mindenki néma lett: valóban nehéz idők, nagy jövő szele csapta meg őket.

– Nyolcezer aranyforint fizető alattvalónkat éjszakának idején ágyából
szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát
most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi
a moldvaiaknak minden bár egy fityingérő vagyonát.

– Ki kell irtani űket egy lábig, – rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét
rázva.

– Halhatatlan szörnyűség, – mondták a többiek is.

A fejedelem szabad folyást engedett a szónak s felállt Kornis Boldizsár.

Hosszan beszélt; ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságit az elmult
esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett
bárány… S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint
az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd
az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy
ki vagyunk fosztva s ma épen még kenyérbélink sincs…

Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a
dolgot s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a
dolgot.

De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor
felállott, csak akkor kezdett beleszédülni az indulatába: igazságot
követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott
neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképen azért tüzelt
annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik
mindent pápista szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé
kacsingatnak s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy
tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s
ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is
volt velük…

Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a
berzenkedőket s csak békét és csak a békességét prédikálta.

Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált s egyre azt
lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!…

– Ej mit ivölt kegyelmed, – fordult vissza a feje fölött ágaló s lármázó
Kamuthy felé Kornis Boldizsár, – egy székely katonát se adok az egész
Mulduváért! mind Oláországgal egybe!

– Tudni kell a dolgokat! – kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.

– A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?… – dühöngött Kornis
Boldizsár magából kikelve.

A bátyja ezt a szót felkapta:

– Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!…

A fejedelem fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele,
kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.

Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem
nagyon nyugodt s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.

Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:

– Nem adom véremet oláh kutyák ugatásaért.

A fejedelem így szólt:

– És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell vére s áldozatja…

– Arra ne is számoljon… – kiáltotta Kornis, de meggondolta, – a
kancellár uram!… mert az ország nem ül fel…

A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe
Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.

– Nem is számolok rá!… – kiáltotta, – sem kancellár uram!… Tudják meg
kegyelmetek, hogy nem akarom az erdélyi népemet rászánni! másmint
akarom, magam kőtségin s erejébül… Mit nekem Erdély! – kiáltotta el
harsogva borosszilajan, – nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak!
arra más birodalmakat kell keresni: ez a kisded ország csak egy
fölöstökömre való… megenni, meginnya…

Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga
is megigenlette s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett s
hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:

– Kancellár uram, hívja be az hajdúkot.

A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Im hát itt kicsinált dolog, kész
praktika az ország ellen… Hajdúkkal!… Most jött ki a lóláb… Hajdúkkal
akarja ez elfoglalni az országot?…

Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek
egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.

Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével,
félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem
bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.

Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán s annak a belső végében
egészen magában állt meg s összefont karral figyelmesen nézte mi
történik?

Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran, de nyugodtan
állott, balkezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már ő
nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát
s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi
szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni s érteni úgysem
lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük
nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell
búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már
erdélyi szokás…

Imreffyné teríttetett odabent s egy kis harapnivalóra hijta őket.
Hallgatva s kedvetlen fogadták el s immel-ámmal, szorongva csipegettek.

– Egregie fideles, nobis sincere dilecti, – mondta a fejedelem, a latin
szólítással visszaállítva a tárgyalás hivatalos nyugalmát, – Nagy András
uram, köszöntöm kegyelmedet, mint a vitéz hajdúságnak legelső fejét,
vezetőjét s parolája bíróját… kérdem kegyelmedet:… ha Erdélyország
fejedelme kardját kihúzza s leüti: és kiadja a szót, hogy: Ki
Oláhországra!… Mennyi kardot hoz kegyelmed az fejedelem mellé?

Nagy András megmozdult, előrebókolt bús bikafejjel, egyet vetett magán,
apró véres szemét körülhordozta az urakon, azzal fogta, kivonta
tenyérnyi pallosát s az egyenes nagy kardot, amit két kézzel kell
emelni, végigfektette az asztalon, de markolatját markából ki nem
bocsátotta s szólt:

– Nagyságos fejedelem! uram! nagyságos uram! Erdély fejedelme s
gazdája!… Nagyságos uraimék! Énnekem se szavam, se bötüm benne: de ez az
én kardom temintelen harmincezer hajdú s meg harmincezer paraszt
csákányt jelent…

– Isten úgy segéljen?

– Isten engem úgy segéljen.

Az urak némán ültek, hallgattak.

A fejedelem Géczyre nézett.

– Uram, Géczy uram, mit hoz kegyelmed az pozsonyi gyűlés felől?

Géczy előbblépett, Imreffy mellett, belől, a fejedelem felől s megállt
az asztalnál.

Síma módján gyorsan s bőségesen kezdett beszélni.

Szónoki formában beszélt, mint a Plutarchos orációi. Széles feneket
kerített s latinul beszélt, mert ezidőben komoly dolgot komolyan
megtárgyalni csak latinul lehetett s mindnyájan úgy érezték, fontosabb a
gondolat, ha deákul mondják el. Ha magyarul szóltak, rögtön dühök
lobbantak ki s káromkodásba fúlt a düh, de a latin nyelv iskolai
nyugalma az idegekre csillapítóan hatott, természetesebbnek találták az
okfejtést s az érvek csoportosítását.

Géczy nagyon kellemesen beszélt, nem mondott semmi újat, de e perc igen
alkalmas volt, hogy újra végiggondolják beszéde alatt az ország
szerencsétlen állapotát… Kiszakítva az alföld, a török parancsol benne…
Elszakítva a felföld, a német parancsol rajta… s itt a kis Erdély, mely
a török felé repes… »A magyar nemzet, Spectabiles ac Magnifici Domini, a
nagy Mátyás dicsőséges idejiben huszonkét nemzetnek tudott parancsolni s
ma nem bír saját magán uralkodni, Nagy Lajos fényes birodalma a
tengerektől a tengerekig terjedt s ma a hegyektől a hegyekig sem
terjeszkedik… S lássák kegyelmetek erdélyi uraimék, mégis kegyelmetek
nem is tudják milyen bóldog állapottal vagynak: kegyelmeteknek szabad
magyarnak lenniök… Kegyelmetek perelhet és osztozhat s civakodhat,
magyar a magyarral, de akik kívül vannak ez határon, azoknak semmi sem
szabad, de magyarnak lenni: az legislegjobban tilos!… Nekünk odaát,
szolgáknak s raboknak kell lenni… Itt az emberek az lehetnek, amivé
akarnak vagy tudnak, aki nemes, nemes lehet, aki mester, mester lehet,
aki pásztor, pásztor lehet: de odaát a magyar, ha gyűjt, csak arra
gyűjt, hogy aki jön, elszedhesse tőle… ott csak dolgozni, s hallgatni
szabad: jön a török, elhajtja barmainkat, jön a német, elszedi
rongyainkat… ott van békesség csak, ahol puszta a föld, mert ha híre
kél, hogy van egy falu, ahol még emberek laknak, soha semmi isten meg
nem őrzi a dúlóktól s fosztóktól… csak a jóisten tudja, mi lesz ez
világból, ha így telik a magyarság dolga, nem lesz szabad többet nevetni
s dalolni, csak sírni s jajgatni… Átkozott nyomorék az emberi fajta,
hogy ebbe is bele tud törődni s másra is gondol néha, nem csak a bajra…
Ha kegyelmetek tudnák mi az: hogy itt a magyari urak hajba tudnak
ragadni egymással, menjenek-e bosszútállni régi megbántó ellenségeiken,
vagy ne? hogy itt harmincezer s hatvanezer szablyát tudnak egybe
seregeltetni!… akkor áldanák az istent, mert odaát, a határokon túl, ha
valaki három embert tud maga mellé szerkeszteni, bárha földtúrásra, vagy
bőrkalapálásra, vagy kereskedésre: akkor már egy hét mulva rebellis kell
legyen: mert szűk az ég odakinn a magyar felett…

Oly közvetlenül s természetesen beszélt, hogy lekötötte a figyelmet s
elterelte az indulatokat s pillanatnyilag keserűséggé változtatta át.
Sóhajtások és nyögések kísérték szavait vagy legalább fakó és fásult
szomorúság, mint a temetésen, míg a pap beszél a halottról…

– Nádor uramtól jövök s eleget hallottam, asztal mellett, kupa mellett,
őnagyságaik beszélgetéseit… Hogy gondolják azt kegyelmetek Nagyságos
uraim, hogy a magyariak szablyát ne rántanának, ha jel történik: hogy
szabadságidő lett!… Itt van kész példa, Bocskai fejedelem dolga: ahogy
kiütötte a zászlót Biharba, az egész ország, Brassótól Pozsonyig,
eccerre lángot vetett; a németnek minden hada úgy maradt, mint egér a
fogóba; harcolni se kellett ellene, csak leszedni, akár az ázott ürgét…
Nem mondhatom: nincs írásbeli maghagyatásom: de én esmérem az urak
gondolatját s azt mondom kegyelmeteknek: csak kard kihúzva légyen s a
kard kézbe légyen! akkor mellettünk lesz az egész világ s hátunk mellett
az egész keresztyénység…

Báthory Gábor, a szavaktól megmámorosodva húzódott vissza magába: érezte
a lázat s lelkesedést, ifjú vére gőzt vetett, nincs, nincs hatalom, ami
többet visszatartsa…

Foktűi Máté azonban mint egy felrobbant lélek, tűz és láva dörgéssel
robbant ki közéjük, abban a pillanatban, ahogy szót foghatott. Már
másodnapja forr benne a kirobbanó düh, most aztán megeresztette dühei
zsákját:

– Szerelmes atyámfiai az Urban, nézzetek az hatalmas isten trónusára,
mely csodálatosság az ő míve: hogy kiterjesztette fejetek felett az
égnek firmamentumát s lábatok alatt megerősítette a földnek
fundamentumát…

Kornis Boldizsár is szólani akart, de látva, hogy ezt megállítani többé
nem lehet, visszaült s gúnyosan nézte a parasztok papját, aki iszonyú
hévvel öblögette a szokott papi frázisokat, míg elért a nagy rávallásra,
amit ki kellett magából üvöltenie:

»… az a hatvanezer szablya, azkit Nagy Andorás uram űkeme ígirt: az mind
Krisztus igaz vitézinek kezében vagyon, nincsen azok közt egy is, amék a
pápisták rothadt fekete fertőjébe fetrenkednék…«

Kornis Boldizsár nagy robajjal taszította hátra a székét s a fejedelemre
nézett: tűri-e az ő jelenlétükben ezt a lázadást. De a fejedelem úgy
ült, mintha nem is hallotta volna a papot. Lázban s mámorban révedten
ült: nem látta, érezte, a szilaj jövendőt s minden idegét felgyújtotta a
harc tüze… Akkor megrázta magát, mintha erőszakkal hozná vissza ez
világba, tollat fogott s egy papirosra jegyzéseket kezdett tenni.

A pap azonban egyre súlyosabban támadott s öntötte a kálvinista
sérelmeket:

– Ugyi Szatmárt megadták a nimet kommandónak, de csak, hogy pápista
papot a várba soha be nem hurcolnak, a vallást nem háborítják a
pápistaságnak berakásával és a templomok dispositióját semmiképen meg
nem sértik… S szemléljed a pokolbeli sátán mívét! jezsuitákat állítottak
a pápista urak mellé, hogy mint test az lélek által, az urak az ő
tanácsaik által cselekedjenek!… És még azonfelül collégiumot nyitottak,
hogy már a gyermeki lélekbe imbibálják az papismust, és a pápista
uraknak Bécsből nagy jutalmakat igértek, ki mennyi ajándékot küld az
collégyiomra… Ilyen időket értünk nagyságos uraimék!

Egy pillanatra szünetet tartott, a katholikus urak sápadozva s
lélekzetvesztetten hallgattak; hát ilyen hangon lehet beszélni a
fejedelem színe előtt? a kálomista urak, Kamuthy s Bánffy Pál is
hallgattak, de örültek: a háromnapos vendégség után káröröm elégült ki
bennük, hogy jön ez paraszt, s az ország gyűlésében így megtáncoltatja a
pápistákat, akik csak karácson előtt tettek nagy karakallát, mikor
Kornis Boldizsár országgyűlésében azt kiáltotta: »tik Luterek örültök,
de mi is pápisták nyolcezeren vagyunk még s majd mink kacagunk, mikor ti
a fogatokat csikorítjátok!« Akkor csak fővesztés fenyegetésével lehetett
elhallgattatni, most hallgat s fogát ő csikorgatja; azt azonban még
Kamuthy Farkas sem merte, hogy hangosan helyeseljen a papnak…

– Új feje vagyon az katholikus religiónak az jezsuiták közt, –
mennydörögte Foktűi Máté – aki kimondta s hirdeti, hogy a papismust nem
hűhóval s lármával kell trombitálni, mint Jakab János jezsuita idejében
Kassán: inkább a kis eklézsiákat kell megbontani: a fő és zászlós urak a
szegénység hitét s templomait szedjék el úgy sundám-bundám, csendes
módjával, a papi tizedet ne adják meg a reformata religión való
papoknak, majd így a reformátos papok lassan eléheznek s elkotródnak a
vidékrül, amibe erősen csalatkoznak a kutyahitű töröknél ajjasabb lelkű
pápista urak…

– Quis asinus ululat, micsoda szamár beszéd ez! – kiáltott s ugrott fel
Kornis Boldizsár, – azért vagyunk itt, hogy ilyenekkel traktáljanak a
fejedelem őnagysága jelenlétében?… Kövesse meg magát kend, s tegyen
lakatot a nyelvére… Ilyen szavakkal fogják az prédikátorfélék a szent
békességet plántálni?…

– Nem kelletik békesség, tűz kelletik s veszedelöm – üvöltött a pap égre
emelt ököllel.

A két Kornis és Kendy egyformán kiáltottak s velük Kamuthy s Bánffy Pál
is, egyik csillapított, másik tombolt, egy percen mult, hogy az urak
kardra nem keltek. A fejedelem a kannával vágta az asztalt s mindeneket
túlkiáltott:

– Silentium!… Parancsolom, hogy csendesség legyen… – Én békességet
akarok mívelni, jobbrul is balfelé, meg balrul is jobbfelé…

Lehűlve e szótól, alábbhagytak mindnyájan a lármával, de a fejedelem
folytatta:

– Nagyobb dolgok indulnak ez világban, nem lehet üstökvonásba kezdeni:
nem tűröm, hogy valaki más vélekedésbe legyen, mint én vagyok: s nekem
ország dolga számít: mind az egész magyarságra vagyon az országnak
szüksége, s nem csak a pápistákra s nemcsak a kálomistákra…

Kornis gőggel vetette oda:

– Oltassa ki akkor Nagyságod a bolond tüzet, akit pásztorok
gyújtogatnak, mer leég az egész erdő s süthetjük az makkot…

– Megmondtam kemeteknek már, hogy én ezt az országot úgy akarom tartani,
mint egy tündérkertet… s kardunk, és haragunk csak kifelé gyújtogasson…
Ezt mondom az uraknak s ezt mondom a hajdúknak…

Foktűi Mátét Nagy András félretolta. Nagy András már félt, hogy a bolond
pap szétrontja az egész reménységet: ha az urak összevesznek, még porba
pottyan a háború pecsenyéje…

– Nagyságos uram, – szólt s a hangja oly rendületlen volt, hogy mindenki
csodálkozva nézett rá s megenyhült a mozdulatlan higgadtságától: –
Nagyságos uraimék; kár a sok szójír; szóbeszídír… Mire való a?… Nem
arrul van itten títova! hanem arrul, hogy megyünk-i az olájra, vagy
megköszönnyük neki, hogy ujfent kezdik az Mihály vajda grátiáját…

Kamuthy Farkas nagyot kiáltott:

– Persze hogy errül van szó!

Még a katholikus urak is elhallgattak; egy percre nem látszott nekik
rossznak, ha a hajduk háborút kezdenek, legalább pusztulnak a verekedő
haramiák…

Kendy István vette át a szót s latinul beszélni kezdett; higgadt volt
már s lassan visszatért a nyugalom. Kár erről ilyen nagy erősen
gondolkozni, nem azért vannak itt együtt… majd az országgyűlés… –
mondta.

Ebben megnyugodtak s Imreffy ki is fejtette, hogy az országgyűlés már
egybe is van hijva, minél előbb Besztercére… – de azt nem árulta el a
kancellár, hogy a hajdúkkal már meg is szerződtek, hogy az országgyűlés
napjára nekik már Lugoson kell lenni…

Maguk sem vették észre, hogy eltelt az idő, s felhangzott a
konyhacsengő, amely az ebédet hirdette.

A fejedelem örült, mert végeredményben jól végződött a dolog, hiszen
nincs is semmi igazi ellenmondás, még jó is volt a pap tűszúrása,
legalább felfakadt s kitisztult a kelevény… Elmult. Odaadta Imreffynek
az írást, amit a gyűlés alatt jegyezgetett össze.

Mindenki kíváncsian, szinte ijedten nézett az írás után: vaj, mi lehet
az… Mióta Zsigmond fejedelem gyűlésben írta meg, nyájaskodás közben a
Báthory Boldizsár s társai halálítéletét, azóta nem szeretik az írkáló
fejedelmet. Imreffy nagy gonddal olvasta az írást, az arcáról nem
látszott más, csakhogy nehezen olvassa a betűket.

A fejedelem néhány szóval megköszönte a tanácsadásokat, avval felállt s
ebédre invitálta az urakat.


VIII.

Az ebédrehívás mindannyiuknak jól esett, mert az ember megéhezik a sok
beszéd közt.

Kitüzesedett arccal állottak fel, hogy a fejedelem után az ebédlőbe
menjenek.

Az ebédlőház közepén ezüst mosdómedencével állott két darabontinas,
hosszú törülközőkendő vállukon. A fejedelem odament s megmosta kezét; a
többiek sorba álltak, hogy rang és kor szerinti rendben végezzék a
szokásos kézmosást.

– Kendy uram! – szólott a fejedelem s kívánta, hogy vele azonegy
medencében s együtt mosódjék, s az ő törülő kendőjébe szárítkozzék.

De Kendy ezt a kitüntetést úgy vette, mintha fogát húznák; mióta a
fejedelem a kancellárságról szép szín alatt letette, azóta e szótalan
ember sokat gyűjtött fel, sok epét s mérget: s pláne ma; tudta már, hogy
felesége miatt vagyon minden… A pap otrombasága is csak olaj volt az
eleven tűzre s fejefájdulásával jobb szeretett volna inkább pokolba
sántálni, mint asztalhoz ülni a fejedelem oldalán.

Az asztal elég szép volt, aranyhímzéses asztalszélcsipke csillogott
környöskörül s középen fehér abrosz volt felterítve. A szürke ezüst- s
óntányérok, a nehéz kupák s vörhenyeg-mázos boroscsuprok komoly s módos
díszt adtak az asztalnak, amely a fal tövében nyúlt végig a boltív
alatt, úgyhogy belső oldala a falig volt téve, csak annyival kiebb, hogy
mégis az inas végigmehetett a lócák mögött a falnál, belül. Ez a belső
oldal a tisztesség helye, az asszonyok itt ültek. A fejedelem az asztal
felső végén egymagában helyet fogott, háta mögött állván a kis Bárdy Pál
apródja, aranyos kardjával, melyet büszkén tartott a fejedelem fejénél.

A fejedelem intett s Kendy István őmellette ült le, csak azontúl ült
Kornis Boldizsár, Bánffy Pál, Kamuthy s Kornis György. Az asszonyok
férjeikkel ültek szembe.

Imreffynének háziasszonyi joga lett volna, hogy az asztalfőn a fejedelem
mellé üljön, de ő tartózkodással, az asszonyok után telepedett s így ép
az asztal közepére jutott. Maga mellé jobbról Géczyt, azontúl a hajdukat
ültette s az asztal alsó végén ült Szilassy János epésen s a többi
hadnagyok s udvariak összesen huszan voltak az asztalnál. Imreffy a
fejedelemmel szemben, a hosszú asztal alsó felén ült.

– Ez nagyon váratlan, – szólt finoman Kornisné, aki furcsán,
összeszorított foggal mosolygott, úgyhogy ajkait szétvonta zárt fehér
fogairól, – traktamentumot bizony nem vártunk.

– Csak szegénység, asszonyám, éhet elverni, – mentegetőzött Imreffyné, –
nagy szégyenbe kell maradjunk.

Ekkor mindnyájan felálltak s Foktűi Máté rövid imát mondott, mint pap.
Úgy telepedtek zörgéssel vissza.

– No lássuk a medvét! – mondta Kamuthy Farkas, fogát csattogtatva s
kivette a csizmaszár mellől az étszeres tokot.

A többiek is előszedték az evőeszközt, csak Kendy Istvánnak adta az
inasa át, a háta megől, a drága mívű evőszerszámot s feleségének is,
asztalon át a tisztaarany s trébelt aranyremekkel cifrázott nyelű
eszközt.

– Ó be gyönyörű, – kiáltott Géczy, messziről felismerve az olasz munkát.
– Hol vette Nagyságod e remeket!

– Lengyelkirályasszony keresztanyámtól nyertem, – szólt enyhe gőggel
Csáky Krisztina.

– Ilyet csak az italián fabrikátorok szoknak készítni, – beszélt Géczy,
aki örült, hogy van miről szólani.

– A mi szász míveseink is nagyon csudálatosakat tudnak csinálni, –
mondta Kornisné, nem hagyva a magáéit.

– Az olasz mesterek Nagyságod, – szólt Géczy, – ezüstbe és érczbe úgy
kiverik az Nagyságtok képit, hogy azt várná az ember, hogy
megszólamoljon.

De Kornisné nem egyezett ebbe:

– Én láttam, – mondta, – Zsigmond fejedelemnek képit írva, sok aranyakba
került, az leghíresebb piktorok csinálták, kit Prágába s kit Velencébe,
de bizony soha nem hasonlított hozzá.

– Velencébe? – kérdezte Géczy megütközve. – Hát volt Zsigmond fejedelem
Velencébe?

– Mér lett vón? Akart menni, mert az fejedelemséget is ott rúgta, –
kiáltotta Kamuthy, – de mégis meggondolta s nem ment el.

– Hát az festőmíves volt itt talám a fejedelemnél?

– Ó ugyan! annyi földrül eljönni!

Géczy nevetett:

– S nem is látta a fejedelmet?

– Nem.

– S mégis jól eltalálta légyen?

– Dehogy is, egyik oly maskara volt, mint a másik, a prágai olyan
szakállat írt neki a képire, urambocsá, egy nagy kövér szakállas vént
fabrikált a szegény árva fejedelembűl; visított a kacagástul, ki látta.
A cseh nagyon kövérnek, a talján nagyon soványnak metszette, az egybe
jól hajazott, hogy nagy orra volt mindenik képen, csak másmilyen
szabású, mint nekie vólt…

– Jaj, Nagyságod, – szólt Géczy, – a legnagyobb míves is, ha nem látja,
meg nem tudja cselekedni! Hogy süt ispékelt pávamellet a szakács, ha nem
is látta szemivel se a pávát?

Az étekfogók felrakták az asztalra a fehér kendővel letakart tálakat.

Kristóf deák ekkor hatalmasan elkurjantotta magát, szertartásosan:

– Asztal rendtartás: első étel öreg tálra, Tehénhús tormával, másodétel
Bárányhús ecettel, sályával, harmadétel Borjuhús éles lében, lemóniával,
azaz citronnyal.

Csörögve, zörögve nekiláttak. Mindenki abból a tálból vett, ami épen
előtte volt. Három ezüstkanál volt feltéve az asztalra, s ezt egymástól
sorra kéresgélték, hogy a szép szelet húsokat mártással meghintsék. A
lakájok a kenyeret sorra hordták, de csak a vendégeknek adtak, mert
erősen kenyérszűkibe voltak. A hajdúk örültek most, hogy a reggeli cipót
megkapták. Azután a poharakat töltötték meg, a kupákat, de senki sem
nyúlt világért sem hozzá, mert csak a második tálalásnál illik poharat
emelni. Ezt még maga a fejedelem is respektálta.

Vígan ettek s nagy falatokban, rágatlan nyelték a kemény húsokat, mert
az volt a férfias, hogy az étellel hamar végezzenek. Beszélni sem
beszéltek egyelőre, csak a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos
szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert
bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri
háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség
miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről
hoztak volt, a sok ember mia’ s már csak a jövő héten küldhet újért.

– No majd küldetek én asszonyomnak, – mondta Kornis György, – akkora
kősókat, csak a szeker bírja.

Kamuthy Farkas azonban cáfolta, hogy a hús főtelen volna:

– Nem vagyunk mink vénasszonyok, – mondta, – hogy a híg kását se győzzük
megrágni!

S neki csakugyan olyan fogai voltak, mint a farkasnak.

– Utálom is az német szokást, hogy a húst puhára főzik, mint a
kocsonyát, igaze az? – kérdezte Géczytől.

Géczy igenlette, mert Mathias királynak úgy kell megfőzni a húst, hogy
kés nélkül kalánnal is meg tudja enni.

– Akkor az már harmadhetes dög! – kiáltott Kamuthy Farkas.

– Én is eleget perelek a pácért, – mondta Kornis Boldizsár, – feleségem
asszonyommal, még az vaddisznó húsát is csak félig sütve szeretem,
nyárson, úgy érezem ízét; ha pácba rothasztják, akkor már nem étek…

A fejedelem nem szólt, pedig az egész társaság belekeveredett a vitába s
ilyenkor mindig fejedelmi döntés kell; ő azonban félig lehúnyt szemmel
ült, belőlről forrt a vére, szórakozottan rágcsált s egyre mosolygott:
mire a kikelet béjön, hol lesz már ez az egész csendesség!…

Kristóf deák, a második fogást hirdette:

– Asztalrendtartás, – mondta harsányan, – másodfogás: első öreg tálra:
Káposzta vaddisznóorrjával, más öreg tálra: Nyúlhús fekete lével, Borju
gyümölcsös lével, Tehén-nyelve kaszás lével.

Most aztán fel lehetett venni a serleget, vagy a két-három itcés
mázatlan bögréket, mindnyájan egymásra s az asszonyokra köszönték az
italt; a dámák szintén apróbb poharakat fogtak s belenyújtották a
nyelvecskéjüket, mutatták, hogy nem megy beléjük a bor, a világért se.

Ivás után mindenki ujjongott a tálakon, váratlan volt a bő étel s
kisült, hogy egyik vagy másik tál, valakinek épen a legkedvencebb
kosztja. Most már a tálak csereberélése is szabad volt s a szomszédok
odább-idább kérték a bőzsíros húsokat.

– Héjnye bárannyi kenyerem vóna, kivel bajszom feltörlöm, – kiabált
Kamuthy uram, – hogy fogok az asszonyomtól csókot kérni ilyen zsíros
pofával.

Mindenki hangosan nevetett s a fejedelem, mintha durván s dárdával
bökték volna meg, odanézett a Kamuthy asszonykájára, aki lángbaborult
arccal s lesütött fejjel nevetett az ura goromba tréfáján.

Ott is hagyta a szemét az asszonyon, a nagy háborus lázban elvesztette
előbbi nagy szívütését, de most egyszerre megint valami fájó, szorongó,
nagy vágyakozás támadt benne a nyíló rózsabimbóhoz hasonlatos fiatal
asszonyka után… Olyan tiszta volt, olyan egészséges s üde; nem is tudta
mi ez, nem is ismerte soha a szerelmes fájdalomnak ezt a szorongását, de
minél tovább nézte az asszonyt, annál kínzóbb volt valami odabent: hisz
ő minden asszonyt szeretett, minden asszonyt megkívánt, de ezt a kis
asszonykát, ezt nem úgy, mint mást.

Ezt fájdalommal vágyta, sírni tudott volna, ölébe borulni és sírni, mert
annyi baja s félelme van, úgy fárasztja s kínozza már az a sok minden,
ami felgyűlt az életében, ez az asszony hasonlít egy kicsit Palotsay
Annához, mikor még kislány volt s hasonlít Évuskához, aki megkorbácsolva
aludt az alvóházában s minden ártatlanhoz s szépsége valami remegő,
berzengő, ártatlan és gyanútlan volt… Mint gyermeket szeretné ezt ölbe
venni, karjára, mint a csecsemőt, gyermeket; gyermeket szeretne tőle
fogni, a karján érzi, milyen jó lehet, az erős, acélos bicepsében az
apai édességet, ahogy a parányi, édességes kölök kis súlya rajta
fekszik… Óh de gyűlöli az Asszonyt, aki nem tudott neki gyereket hozni,
csak gőgöt s fagyosságot… Ez igen, ez tudna, szinte síróra s nedvesre,
könnyesre ernyed a szeme sarka, míg csak nézi, nézi lopva s retteg tőle,
valaki észre ne vegye, félti elárulni; mintha minden elveszne abban a
pillanatban, amint idegen szemek felfedezték…

El is kapja szemét s mereven néz át az asztalon az Imreffy fakó arcába.

Elálmélkodását az asztalnál ülők mind figyelik s félreértik, mert hogy
Kamuthyné s Imreffyné egymás mellett ültek, nem tudják, kettőből
melyikre néz a fejedelem s hitték a régire… De Imreffyné tudta. Minden
vígsága s elevensége mellett is tudta már, hogy baj van: hiába játszott
s kacérkodott Géczyvel, hogy magára vonja a fejedelem féltését, ez nem
vette már észre, nem élt neki többet…

Imreffy azonban felállott s mindenki várta a hivatalos első
felköszöntőt.

A kancellár azonban nem poháremelni, szónokolni kezdett: némely
köhintések után így kezdette szavát:

– Serenissime Princeps! Domine, Domine, nobis semper colendissime… S
kezdte felsorolni, hogy a fejedelem hogyan jelent meg Erdély gyászegén,
mint a ragyogó cométa, az üstökös csillag s mint megnevelte már az
megtöretett hazának szerencséjit… meghozta a békességet, megadta a
munkában való lehetőséget, hozott erőt s nyugodalmat s mindközönséges
bóldogságot… De ezenfejül még a haza fiaihoz külön s egyenként is mely
nagy jókkal vagyon, mely nagy kegyelmét tanusítja s mely csodálatosképen
nem rest kimutatni szívbéli jóakaratját még csak e csekély alkalomkor
is, hogy mind a jelenvalóknak kegyelmességét tanusítsa…

Csodálkozva hallgatták, mert mindig jól esik az embernek, ha valami
ajándékot várhat, bár hozzá voltak szokva, hogy a Báthoryakhoz vendég
megajándékozatlanul el nem mehet… A kancellár a következő adományokat,
ajándékokat s kitüntetéseket sorolta fel:

– Kendy István, hűségeért, a fejedelem dolgaiban való serénységeért, az
országért való szerelmes törekedéseért megkapja Szamosujvárát örökös
ispánságul, firól-fira szállva s hogy fiatal házasságában szerencsés és
jóelőmenetelű legyen, megkapja felesége számára parafernumul az Katus
nevű rézágyút, hogy abból mint ujvári asszonyság számára pénz
verettessék…

Irígykedéssel elegy elámulás lepte meg a társaságot, de a kancellár
folytatta:

– Kornis Boldizsár, portai követségeért, a budai basával való szerencsés
alkuvásaért zászlósúrrá s az udvari testőrség főkapitányává, marsalkká
lészen…

Újabb elámulás: ezt még a hajduk is döbbenve vették: hogy? a fejedelem
személye mellé a legfontosabb helyekre pápisták ülnek?…

Kornis Györgyöt Szolnok Doboka vármegye főispánjává, Bánffy Pált, Kákoni
István uram betegeskedése miatt való visszahúzódása után ország
kincstartójává, s Kamuthy Farkast, Torda vármegye főispánjává nevezi ki…

Mindezek régen vágyott, sürgetett s szívbeli kívánságok voltak s mennyei
boldogsággal töltötték el, nemcsak a férfiak, de az asszonyok szívét is…
De Kornis György Désre és Kamuthy Farkas Gyalu várára várt forró szívvel
s hogy ez elmaradt, mind a kettőt kielégítetlen lázas vágyakozás lepte
el.

– Géczy András megerősítést kapott a máramarosi főispánságban s
azonfelül a tövisi udvarházat, kit a fejedelem pénzen vett, fődekkel,
szántókkal, rétekkel, malommal, vásárral, s hatvan jobbággyal…

Mindenki Géczyre nézett, csodálkozva s irígykedve, hisz ilyeténformán
akkor ez a sehonnai itthon van Erdélyben…

– Nagy András a hajduk generálisává s az udvari hadak vicekapitányává
neveztetett. Csonka Bálint hajdusági királybíróvá, s Foktűi Máté udvari
káplánná lőn…

Most a pápista urakon volt a lehűlés sora: a vad pap udvari káplán? s a
hajduk főméltóságban? s Nagy András vice lesz Kendy István mellett?…

Annyira összevissza voltak zavarodva, hogy megállott a kés és villa
mindenki kezében s tátott szájjal bámulták Imreffyt, mint valami
boszorkánymestert.

Őt se kell félteni, ő is megkapta a magáét: megkapta a mezei hadak első
generálisságát s hozzá nyomtatéknak Alvincet.

Kornis lángvörös lett, Kendy fakóbb: Imreffy hát mindnyájuknak felibe
kerekedett…

Kis ideig szertelen csend volt, akkor a fejedelem röviden s egyszerűen
szerencsét kívánt nekik.

Felemelte kupáját, felállott, vele mindenki s fenékig itták az
edényeket.

Mérget ittak valamennyien a borban, dühöt s kedvetlenséget: mit ér a
nagy adomány, ha a másnak, ebnek, még nagyobb konc juta…

Akkor a fejedelem egyenként kezet fogott s megcsókolta az urakat, aztán
sorra a megajándékozottaknak feleségeit is.

Kendy István látta, hogy a fejedelem Csáky Krisztinát nem homlokon, de
szájon csókolja, mélyet s iszonyút lélekzett, keze a markolaton volt, s
arra gondolt, legjobb volna most kirántani a szablyát s markolatig
átdöfni e bitangon.

Mikor helyükre visszaültek, az asztalnok fiúk leszedték a megfagyott
ételeket s újakat hoztak.

Kristóf deák azt jelentette:

– Asztalirendtartás: harmadfogás: öregtálra Borjúhús tiszta borssal.
Zöld káposzta májossal. Tejes étek. Apró torta.

Jó volt újra beletemetkezni az evésbe, mindenki tele volt valami
zavarral: ilyen felfordulást, mint ez adományzápor után, még ördög se
látott…

Az asszonyok maguk is ajakhegyét mosollyal pecsételék, mind úgy érezte,
az egész adomány, az mind csak a csók miatt volt s most nem tudták
férjükuruk előtt hogy fogják elsimogatni: a fejedelem minden asszonyt
szájon csókolt, kivéve Imreffynét, akit homlokon s Kamuthynét, akinek
csak a hajaszálát érintette meg. Imreffy nem látta, de Kamuthy ezt
kegyvesztésnek vette s megijedt, mi lesz Gyalu várával: ez a beste
asszony egész nap rá se néz a fejedelemre, bezzeg Csáky Krisztina tudta
megvesztegetni a szívét…

Imreffy most intett egy legénynek, aki ott állt a pohárszék mellett s az
rágyujtott egy virágénekre:

  Áll előttem egy virágszál,
  Örvendetes liliomszál…
  Kis kertemben ékesen áll,
  Bús életem!… egy virágszál…

  Kis kertemben szép virágok,
  Jó illatu szép virágok,
  Tündöklő szép piros rózsák
  Szomorúságos violák!…

Az asszonyok kéjes borzongással hallották a dalt, arra gondoltak, hogy
ezt meg nem fogják mondani otthon a pátereknek s a tiszteletes
uraiméknak, mert elátkozzák mind haláliglan, hogy mely bachanáliában
valának… ahol virágéneket fúttak…

A fejedelmet a dal egészen megváltoztatta. Eddig is tünődő s csöndes
volt, de most egyszerre sírni kezdett.

Baltenyérrel a fejéhez kapott, hátra vetette magát a szék karjába s
lehúnyt szeme alól szivárgott a könny az ének szomorú hangján…

Aztán felemelte az ujját s az énekesnek intett:

– Azt hogy: – s halkan elkezdte:

  Titkosan szeretek!
  Csak egyet kedvelek…

A dallos legény megbillentette fejét, elkezdte s folytatta a dalt:

  Ki legyen…
  s hol legyen…
  én jól tudom…

A férfiak a feleségükre néztek, mindenki jelentést értett ki a dalból…

  Én tudom s jól tudom,
  Másnak nem is mondom,
  Mi közi…
  bár fűzi…
  másnak ehhez…

Nono, gondolták magukban a férjek s az asszonyok mosolyodtak.

  Igaz, sokan vagynak,
  kik engem vizsgálnak,
  s akarnák,
  hogy tudnák
  kit szeretek?…
      Némely már kérdezte.
  Ezt mondtam: quid ad te?
  Pirultak,
  Némultak,
  Az illyenek…

A nótás mintha maga is megérezte volna, új lendülettel gyujtott rá az
utolsó strófára:

  Nem köll vizsgálódni,
  Más titkát nyomozni.
  Okos az,
  Boldog az,
  Ki hallgathat…

Aztán a daloló egyet, másat kezdett, komolyat s szomorút:

  Panaszát Uristen mi szegény hazánknak,
  Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!…

Míg a hosszú, nehéz versek egyhangú, fájdalmas szavai lassan zokogtak, a
vendégek egyre poharaztak s apró, sült tortákat rágcsálgattak.

– No de indulóskodjunk, – mondta Kornis Boldizsár s a feleségére nézett,
aki rögtön kezdett állani felfele.

– Ne siessenek Nagyságotok, – tartóztatta Imreffyné a társaságot, de
ahogy kiadták a szót, rögtön megbomlott az asztal.

Kendy István azonban még felállt s Szent János poharát elköszöntötte egy
kis beszéddel és pedig a fejedelemasszonyra.

A köszöntés kínosan ütötte meg mindenkinek a szívét. Ez a szó ott
lappangott köztük egész idő alatt, de senkinek sem volt mersze,
kimondani. Felállottak s kiki telekupát emelt. A fejedelem is felállt,
de míg a többiek fenékig itták az edényeket, ő alig itt bele.

– A fejedelemasszony őnagysága, – mondta, – kőtözködik Görgénybe…

Mindenki elcsodálkozott.

– Nem szereti a nagy lármát s mulatságot, – kérte, hogy nyugodalomban s
békességben élhessen s Görgény várát adtuk őnagyságának.

– Szép erdők vagynak arra, szép, könnyű, főasszonyoknak való vadászások,
Nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy Farkas.

– Hát nálatok Tordába mikor lesz egy jó hajtás, – kérdezte a fejedelem.

– Jövő héten nagyságos uram, Géczy uram kedves komámat már épen meg is
hijtam agár-eresztésre.

– No azt én is szeretném látni, – mondta hirtelen a fejedelem. – Kamuthy
egy pillanatra meghökkent, mert a fejedelem látogatása félelmes
kitüntetés, s neki se szénája, se abrakja, pedig akkor legalább párszáz
lóról s emberről kell gondoskodni, de egybe meg is örvendett, mert
Gyaluvára lehet ez lakodalomnak ára… Verte hát a vasat s kiabált:

– Nagyságodnak olyan szarvasokat s őzeket hajtatok, – jött elő, a terem
közepére álló fejedelem elé, – hogy deákot kell állítani, szarvának
bogát számba-szerbe venni!… Gyere csak asszony, hijd az mi édes
nagyságos urunkot, az te szódra tán elgyün.

A kis Kamuthyné fülig pirulva jött, szemét fölemelte a fejedelemre, a
szeme nagy volt, fekete s csodálatosmódon csillogó, tágas, nagy ártatlan
gyermekszemek, de a mélyükön, mintha tűzlángok szikráznának ki, a
fejedelem szeme meghomályosodott tőle…

– Szójjál, no szójjál, – mondta Kamuthy.

A fejedelem elfordult, Csáky Krisztina állt mellette, annak hirtelen
megfogta a kezét s önkéntelen zavarral felemelte a fehér ujjakat:

– Ha szép asszonyok széjjeltépnek, akkor megmenekedek a pokolbeli
ördögök tüzes villájátul.

Kendy István azonban idegesen remegő hangon, bár fojtott nyugalommal
szólt bele:

– Szeretnők nagyságodat meghijni fejedelem urunk, az ujvári hegyekbe, de
feleségem asszonyomnak haza kelletik mennyen Szerencsre.

Általános csend lett e váratlan szóra.

– Háromhetes asszonyt hazaküldeni, – zsibongott a társaság. Maga az
asszonyka is csodálkozva nézett az urára.

– Anyja, édes asszonyom őnagysága betegségje mián, – mondta Kendy, –
kivel nem akartuk búsítani a társaságot…

A fejedelem élesen nézte az újonnan kinevezett ujvári kapitányt.

– De kegyelmed velünk jön Tordára!

– Csak elébb Nagyságod engedelméből feleségem elkésérjem, – mondta ez
főt hajtva.

A fejedelem érezte, hogy itt valami nincs rendben, mindenki nyugtalan
volt s az asztal utáni kézfogásokban lassan zsuborogtak az emberek.

Mikor Imreffynével a fejedelem összekerült, ez lihegő sziszegve súgta
feléje:

– Kiejtettél az játékbul Gábor, vaj meg ne keserüljed…

A fejedelem nevetett:

– Ez a köszönet a tágos Alvincér?

– Se Alvinc, se Felvinc, te jól tudod, nekem csak egy Vinc kell: s azt
nem hagyom, Gábor… Engem nem vitt Szerencsre az uram, hogy tőled
megmentsen!…

A fejedelem dühösen fordította el fejét s a közelébe levőkhöz szólva
mondta:

– Elkésérem a társaságot Válaszutig én is…

Imreffyné megértette, hogy elmegy s hogy gyáván és szökve megy el tőle,
szakítás nélkül s egyenesség nélkül: tudta már, hogy többet nem fogja
látni s nagy bosszú s nagy düh volt a lelkében…

A fejedelem Imreffyvel beszélt: most adta ki neki a rendelkezést, hogy a
fejedelemasszonyhoz sietve menjen s mire ő beér Kolozsvárra, akkorra fel
legyen indítva minden útikészület, hogy Görgénybe kísértethesse.

A társaságban nem volt egyetlen ember sem, aki ne nyugtalan s zaklatott
lélekkel állott volna a lábán. Igazi boszorkányfészek ez híres
boszorkány Imreffyné hajloka, csupa seb és sértődés, nyugtalanság s
forrongás mindenkinek lelke.

Kamuthyné elvesztette fejét, mindenki szeme előtt esdekelt az urának:

– Kérem kegyelmedet, ha jót akar s istent esmér, el ne hozza Tordára a
fejedelmet…

Kamuthy sok nagy fogával nagyot kacagott; rácsapott a felesége orcájára
egy kicsit s azt mondta neki, Bánffy Pál és Kornis György füle
hallatára:

– Tarts fiam, tarts Kata, Gyaluváráért!…

Az urak vele nevettek, nagyon jó mondás volt, jól meg lehetett nevetni.

A fejedelem a hajdukkal kezet fogott, jól megrázta az öklüket:

– Nagy András uram: a szó, szó; az írás, írás: számolok kedtekre!

– Nagyságos uram, az úr úr s a szolga szolga!

Értették egymást.

Talán csak ők ketten voltak megnyugodva a dolgok rendjén, s még velük
Géczy, aki úgy látta, kivirított sorsának szép napja…

– Kegyelmednek Imreffyné asszony, – szólt a küszöbön a fejedelem, –
köszönjük az vendégséget, lakomát…

– Isten áldja meg Nagyságodat, – mondta Imreffyné sápadtan, gőggel
mosolyodva. – Kívánom, még megemlegesse Nagyságod ez lakomát…

Mikor az urak fenn ültek lovaikon s a dámák a szánakba, bársonyba s
prémekbe burkolva, Imreffyné utánuk nézett, egyedül maradottan, az üres
tornácról s most, most érezte, tudta, hogy mindennek vége. Hiába már
minden varázsolás, remény, hiába a bűvölés, bájolás, vége, vége. Vége
már…




MÁSODIK KÖNYV.


I.

A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával,
a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő
se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes,
megborzad az ember, még a lelkek se járnak…

Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján,
bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná,
hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony
szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszodva borzong
bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan s
mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a
német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e
szívvel…

Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a
mindavilág, megettem a kisded ország…

Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.

Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem
kését ragadja: itt a vad!

Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű
nagy fekete vadkan.

Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara
véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító
dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el
embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el
oldalt, mintha a föld rugná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel
elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti… s az ordító állat
eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt
megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn
elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen
gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és
iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a
bemenetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az
iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a
hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű
koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a
nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő
jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most
éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul,
szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe
lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban
szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.

– Kurr, – ordít ez felhördülve s elugrik, de későn; remeklése után való
kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a
vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul,
lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék,
fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre s vérével életet sír a
semmibe…

Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét
beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy
vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s
az ember dög, semmi…

Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra
nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot…

S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága,
lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó
élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses,
emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre…

A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné
kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze
veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta
el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval surolta, mosta magáról a
foltot.

Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé
a vad csapásán, óriási szökésekkel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány
teteménél… Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette
lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott,
úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény,
aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt…
Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú,
búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az Isten… ezt a
dolgot… Hát így fog menni: leghűbbjei árán?…

Ökörszarvkürtjét fogta, belefujta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött
szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg
új jelek, hangok feleltek a távolból…

Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a
holt felett, fába… Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze,
arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta
magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt…

De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek
előtt, nagy lett s kemény.

– Sárkány apó, – ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon
kiült az ijedség a nagy erdő fenekén…

– Saraglyát! – mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a
kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s
rá a tetemet.

– Adjatok neki egy Miatyánkot, – morogta a fejedelem, s az arcok rögtön
megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a
halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.

– Hejaj, – sóhajtott fel utána a fejedelem s körülnézett hű emberein, –
nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom,
mindenkor meghalt volna értem… de azokrul nem tudok… semmit…

Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily
nehezen veszi a szegény halálát, szomorodva kíséri a testet: mék úr
tenné meg ezt? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is
Erdélyben!… Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjával… Más mit
vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a
halálával… de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok: ez a szegényt
is embernek veszi…

Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal
egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos
egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.

– Pusztítsátok el! – szólt keményen a fejedelem, mintha erre felelne, s
uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka
látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták
cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy
legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről…

Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc
mulva kutyák konca volt minden miszlikja…

Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.

– Ki a vendég? – kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az
udvarban.

– Egy főasszonyság, nagyságos uram – mondta a csatlós s elvezette a
lovát.

Erre sietve igyekezett elbujni véres ruhájával, arcával, aki meglátta,
mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.

Mikor egy óra mulva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem
volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a
zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra
váró fiú.

Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel
ismerte föl; unokahuga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy
Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett
szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony
mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.

– Isten jónap szép hugámasszonyom.

A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis
fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre
lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha
játékszer volna az egész asszony.

– Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, – mondta fesztelen nevetve, –
szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.

Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a
fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap…

– Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, – mondta hirtelen.

Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami
azonnalvaló meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton
kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.

– Török Katával nem lehet játszani, – mondta – Török Kata egy komoly
matrona, mint szegény özvegyekhez illik.

Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával
ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty
diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér…

– Szegény öreg cimbora, – mondta s leült az asztal mellett, előre
hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész
testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös
virágnak.

– No csak hagyjunk békét a holtaknak, – hárította el a kínos kegyeletet
Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, –
maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.

Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt,
olyan kicsike, mint egy kisgyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis
madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy
kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.

A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés
szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent
isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyekezett
szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe… Semmi se
jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van
benne belől…

– Mit parancsol nagyságod, – mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve.
Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis
megkínzott asszonynak csak sirdogálni illik.

A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy
falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a
rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint
egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr
s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött
fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a
szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a
harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete volt…

– Nem vagyok éhes, – mondta nyersen, – szomjas vagyok!…

A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné
megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett,
hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s
hogy a könnyeit letörölje.

Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fejedelem Török Katát s nagy kívánó
szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt
szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot, csodálta s kíváncsi
volt rá.

– Szépasszony hozott a kötőjébe, – mondta Török Kata túlságosan – nekem
itt épenúgy helyem van, mint akárhol – s az orrocskáját megmozgatta,
mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, – épenúgy helyem van
nekem itt mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken…

A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.

– Minek?! – mondta s az egész arca elképedt… Ezt ma hallja először, hogy
valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.

Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.

– Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból
állani, – negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.

– De milyen búzát?

– A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra,
eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.

A fejedelem elkomolyodott.

– Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!

– Hát Görgény?

– Görgény?!… – ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! de eltakarta a
gúnyt s csak azt mondta: – Görgényben nem terem negyven szekér búza,
legfeljebb cigánymogyoró…

Az asszonyka a vállát vonogatta.

– Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent
asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári
szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes
nagyjó mivelkedet vólt… Nagy jámbor asszony…

A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett
Török Kata s azt mondta:

– Nagy… nagynak nagy… – dörmögött a fejedelem.

– És jámbor, – szólt áhitatosan a nő.

– Elég jámbor.

– Hát az ő búzáját viszik…

A fejedelem legyintett:

– Na az övét nem viszik.

– De bizony azt mondták az övét viszik… A cipót se a magáéból süttette:
a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!… Ezt is, ha nem az ő
birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja… őtet áldják érte, azé a
dicsőség, aki adja, akit istenítenek érte…

A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot
játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát
Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy
mégegyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel
benne, az ajkát rágta.

Kamuthyné bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül
megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele
volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s
belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.

Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.

Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el
kezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott
szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyüjtötte.

– Bethlenné asszony is megjött Dévából, – mondta.

Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.

Dengeleghyné csöndesen szúrta:

– Izzad is most főkapitány uram.

A fejedelem kíváncsian nézett fel.

Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség,
bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal,
főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan
szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett,
csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok,
amilyen tréfásak voltak.

– Én jól vagyok Gábriellel, – nevetgélt Török Kata, – unokatestvérem
után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de
Susánna! a bibliai Susánna!

A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az
nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, síma haja,
díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi
felsőbbsége… ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi
valaki mellette.

– Derék nőszemély, – mondta irígy fanyarul.

– Nagyszerűen tud sertvést hízlalni, – szólt ugyanolyan komolyan Török
Kata. – Mit nevet?… ez nem nevetség… ez komoly dolog… Erdélyt a
sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit ő hízlal, dufla
szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna,
felül is szalonna, középen hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt,
azt is ő hízlalja.

Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele
volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót,
de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak
pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette…

– Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is… a feőkapitánynak!

– Te bestye, – mondta a fejedelem, – hogy mersz te a feleségemről így
beszélni előttem?

Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet:

– Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát
tisztelem jobban, Károli Susannát.

– És engem? – szólt a fejedelem.

– Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagyságod, hogy a maga huga Bánfi
Diénessel soká fog együtt vadászni?

– Ő választotta, az ő ura – mondta a fejedelem elkedvetlenedve, – jó
vadász.

– Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász…

A fejedelem kedvetlen lett.

– Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.

Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s
nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:

– Beste lánya, ment volna Lengyelbe! – kiabálta, – ment ehhez a
ripőkhöz… ott van Lengyelbe a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln
mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona,
döglődik a király… de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem,
mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére… minden nevet rajtam,
hogy az erdéli fejedelem hugja hajdukkal s kocsisokkal adja össze magát,
de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit
vele kapok…

Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb
sebjeit rakja ki…

– Most nem szabad bántani, – mondta álnokul, – most nagy.

– Nagy? – kiáltotta Báthory, – felugrott s dühösen rágta ajkát. – Majd
elrekkenti, mint az többi ilyen félék…

– Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta…

Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:

– Imreffyné? – lihegte, – s az még él?

– S méghogy szépen!… Most varrassa a besztercei ruhákot.

A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az
előbbi szótól, mely Báthory Annára, hugára vágott, de uralkodott magán
és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:

– Tán a gyűlésre akar jönni? Tán ő is a zászlósurak közé tartozik?

– Közé, vagy belé, vagy alá… vagy fölé… – vihogott lehajtott fejjel s
fellesve Török Kata.

– Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagycsontú: de ő csak
hallgasson s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek
békjót rá.

– Mért haragszik rá oly igen Nagyságod?

– Beste boszorkány, – morogta a fejedelem s felvette a kupát s kiitta.

Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, minden szó után úgy reszketett,
mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva
nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e főgondok
huzkodásában, ő még megsendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig
merte, bujt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell fülével
megérteni s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert
szándékolatlan tanusága van e szókról.

A fejedelem letette a kupát s lázas, véres szemeit rémesen forgatta;
elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:

– Még hogy Ecsed… azt az egy szót ő ki ne mondja, hogy Ecsed… Ő néma
legyen, mint a sír s hallgasson, hogy Ecsed!…

Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre
biztosan megtudott, dagadó örömében igyekezett másra terelni a szót.

– Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdélyben… Megjüttek Posonbul, –
mondta.

A fejedelem laposan nézett rá:

– Te is sokat tudsz, – mondta dörmögve, fenyegetően…

– Nem szóltam semmit, – pillantott rá az asszonyka.

A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett
a csizmája alatt, fel volt dúlva s nem is tudta volna megmondani
pontosan, hogy mért, csak vad volt s búsbika…

Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyesegetését, s mikor a
fejedelem az ablakhoz állt és kinézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat
a tenyerébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle,
azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket
mind bele gyúrta a belsejébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat
pergett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a
háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját s kitalálta, hogy most
boszorkányoz, varázsoló igéket mond:… ahogy én nem élek köröm nélkül, ő
se éljen nálam nélkül… ne legyen nekie nyugta nyugodalma, mint a víznek
a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a fának a tűzbe: ne legyen
nekie nyugta, nyugodalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor
menése; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes
ételér, úgy fusson én utánam; ahugyan az éhes ételét körömmel is ássa,
úgy ásson engem éhesen ételnek ásson…

A pogácsát visszatette a többi tetejére.

– Honnan tudod? – fordult vissza a fejedelem.

– S mit?

– Találkoztál velek?

– Tordán.

A fejedelem tovább sétált.

– No? – mondta aztán s ránézett, hogy beszéljen.

– Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapja a fejem,
– mondta kuncogva az asszony.

A fejedelem révedező szemmel nézte.

Dühe elhomályosította pillantását:

– Akkor: hallgatsz, – vetette oda.

Az asszony kissé hallgatott, vidáman, bátran, fölényesen, mert tudta,
hogy övé, mert a nő, a magahatalmára ébredt fiatal nő, nem fél férfitól,
bár ifjú, bár öreg, bár lassú, bár tüzes legyen is az: jól tudja mért…

– No egyen inkább egy kis pogácsát, – mondta, – többet ér a Kata
pogácsája, mint az én csarálgatásom.

A háziasszonyka, varrójára hajolva, megrémülve s megdermedten maradt, a
vér mind leszállott a szívére, a tű megállt kezében s a torkán befult a
felsikoltás: ne, ne, ne…

A fejedelem dühöngött fuldokolva:

– Tudsz valamit, vaj nem tudsz semmit?

Dengeleghyné úgy játszott vele, mint macska a gombolyaggal, a férfiú ki
így kiadja magát, s erejéről, hatalmáról leszédült, ez nem más:
szerelemőrülés…

– Ha megeszik egy pogácsát, megmondom.

Kamuthyné elájult. Senki sem vette észre. Karjai lelógtak, mint a
hévütött virág: ezt nem, a bűnrészességet egy ilyen szörnyű
boszorkányságban, ezt el nem viselhette.

A fejedelem tovább sétált, fütyörészni kezdett s azon tünődött, hogy
mely igen jó volna most az a hüvelykszorító s vasszűz s hóhér ha kéznél
volna, akit a papok beszéltek, hogy Spanyolországban avval beszéltetik
az boszorkánynékat… Nono, de persze úgy, hogy kárt ne tegyen a hímes
tojásban, hajszála se görbüljön meg a drága asszonynak…

Valami kis neszre most Török Kata észrevette a Kamuthyné
rosszúlvalólétét, egy pillanatig ijedten nézte, aztán csengetni kezdett
a kis csengővel, ami az asztalon volt.

Kereky Feri jött be:

– Asszonyotok másmint vagyon? – kérdezte tőle.

Kereky Feri meg volt sértődve; mi köze neki az asszonyhoz s
hogymintségéhez, csak nagy szemeket meresztett, a fejedelem is
odafigyelt.

– Küldjétek be a vénasszonyt, – idegeskedett Török Kata.

Kereky Feri sietve kikiáltott, hogy mutassa, hogy nem őrá tartozik:

– Héj küldjétek be a vénasszonyt.

Török Kata észrevette, hogy a fiú személyében tévedett, annál
kényesebben, hangosabban mondta:

– Jaj vigyétek, vigyétek, vigyétek, hiszen oda van, le kell vetkőztetni,
ágybatenni – s idegesen nyafogott, nem mintha meg lett volna ijedve,
vagy oly nagyon hatott volna rá a betegség, mert hisz olyan idegei
voltak, mint a kötél, de ezt helyesnek tartotta, védekezett vele az
asszonyiság gyengeségének gyanuja ellen.

Mire egy kövér és ostoba vénasszony bejött s asszonyát nagy maflán
gondjába vette, akkorára ez már magához is tért, s kicsit szédelegve, de
maga erején ment el véle.

– Nem bírom, nem bírom el, nem tűröm ez fiatal kényeseket, mikor
ilyenkor így ájuldoznak, én nem tudom, én ezt a szegény Katát szeretem
halálig, anyárul való mostoha testvérem nékem, de nem bírom nézni, ha
beteg; olyan gyenge szívem van, inkább meghalnék érte, de nem vagyok
képes egy beteghez ujjal is nyúlni, – nyafogta, pityegte, magát
kellemeztetve.

A fejedelem, aki férfiszólás szerint durván, de belől annál jobban
megilletődve nézte a halálra vált kis nőt, hirtelen érezte, hogy ez az
asszony őt is így ott hagyná, ha beteg volna: »de én nem leszek beteg, –
mondta magában, – én nem ájulok el!«

– No ki vele! – folytatta támadóan.

– Nagyságod velem csak packáz, – nyafogott az asszony még mindig
ugyanazon a kényes hangon. – Egyen pogácsát.

– Nem!

– Jó: ha nem, nem…

– Nem!… Érted?!…

– Értem…

A fejedelem indult, hogy itt hagyja, mint… de aztán az ajtó táján a
lépése megbillent, ellankadt s az ajtótól sétálásformán visszafordult.

Török Kata mosolygott befelé, győztesen.

– Pedig megérne egy pogácsát, – mondta izgatón, szeme sarkából rálesve,
– mert hozzák ám Mathiás királytól »az Illustrissime Princepset!«

A fejedelemben felgyúlt az öröm s egyszerre mindent máskép kezdett
látni: hozzák?! hisz akkor más… az jó… akkor rendbe van… Nagyot
sóhajtott: hát ez is megvan: ezt eddig nem tudta elérni, hogy a prágai s
bécsi udvar elismerje őt felséges erdélyi fejedelemnek, vajda volt neki
eddig csak, vojvoda… Ez tud, ez az asszony… – gondolta aztán, – ez ám a
boszorkány!… az ebadta, s nem Imreffyné…

Hirtelen egyet gondolt, fogta a pogácsát s egy falásra lenyelte, Török
Kata hallatlanul elkezdett kacagni: rémülete, félelme szakadt el, mert
ha lassú rágásban kiderül az körömbéli praktika!… életre-halálra ment
neki e dolog…

Ugy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka
fejéren tündöklött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett
hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul
vicsorogva hajtotta rá a száját s az meg csak nevetett és nem volt ereje
tiltakozni se…

A fejedelem soká csókolta s rágta és mikor vérelobbanva el akart válni,
az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős s szoros volt,
magához ölelte s azt mondta:

– Még!…

A férfinak minden vére fejébe dagadt, ekkora hőséget soha nem érzett, az
asszonyt felkapta, mint a farkas a gödölyét.

Mikor feleszméltek, a nap leszállt s vörösen nézett be a sugár az
ablakon.

– A nádor találkozni akar veled, – mondta az asszony hirtelen, lágyan s
tegezve.

– A nádor!… – kiáltott a fejedelem… – Velem!… Találkozni!…

– Igen és pedig hamar…

A nagy bumfordi fiú kócos haját ujjaival hátraüstökölte, mámoros
mosollyal vetette el magát a kanapén:

– Találkozni velem… ugyan mit tervel…

– Nem tudom, de még ez márciusban akar cito, cito, citissimo… hamar,
hamar, rögtön.

A fejedelem érezte, hogy dagad nagyra, nagyra az ereje, túlnő, túlnő a
kisország határain, már jönnek, már jönnek, már mozdulnak az erők: a
hajduk már azóta lovon ülnek s hétfőn hajtanak Lugosnak lefelé s a nádor
megmozdult, mintha a messziből húzná valami őfeléje… Ez soha még nem
volt, hogy nádor találkozásra keresse az erdélyi fejedelmet… Most
összetenni az erőket, marokba fogni a gyeplőket s rá Konstancinápolyra,
rá!… Egy csapással a fejét a kígyónak, akkor aztán elomlik majd, szerte
hull majd az egész mérges, gyilkos, szorító rút sárkánytetem…

– Turzótól vigyázzon Nagyságod, – szólt az asszony.

Vigyázni?… Turzótól?… Hisz ismeri, látta Kassán Bocskainál, mint
követet, kurtanyakú, szakállas nagy csöndes ember: ez nem néz messzire,
ettől nincs mit vigyázni; mintha a lobogó fáklyának mondanák az
éjszakában, hogy vigyázzon az istállóbeli olajmécsestől…

– A nádortól nem félek, – mondta megvetően.

– Nono, pendellegény, mint Gabriel… Az asszony viseli a süveget…

– Asszony… Attul kell féljek, hogy odaát a szembelevő táborba asszony
dirigál?

Török Kata ott ült mellette, gubbaszkodva, egy öblös, párnás
gyékényszékben, mint egy macska, még a lábát is felhúzta maga alá:

– Nagyságod nagyon kicsinyeli az asszonyok körmét, pedig minden sült
almát asszonyok kapartatnak ki…

A fejedelem legyintett, hadd kapják, kinek kell a sült alma… friss, ép,
az igen; szekérrel, szekérszámra, magtárakat megtölteni buzával s enni
adni százezer katonának: az igen… Eszébe jutott a Bethlen Gábor buzája,
amiről az asszony beszélt, hogy Tordán látta: ez az a sült alma, amit
egy asszony ki tud kaparni, de ő majd ezt is visszaveszi…

– Nádor uram csak a porverővessző asszonykézbe, – mondta Török Kata, –
nádrispánné asszonyom mozgassa!… Ha a felesége ráparancsol, hogy be kell
kösse torkát, akkor kendőbe jár juniusban is s legjobb étkét ott kell
hagyja, ha nádrispánnéja félti nádrispánuram hasát… Ó, mely példás
házasság; gróff uram nem rövidítette meg az asszonyfeleségit negyven év
alatt se, de csak próbálta volna is!… Mindig otthon kellett neki
dolgozni, az asszony előtt még se volt becsületje, mert bárhogy
próbálgatták, egyik lány után jött az másik leányzó, s meg a harmadik s
hetedik: mindig mondta az asszony, hogy no ez egyet még kiviselem, akkor
búcsút mondok a szent matrimoniumnak s megmeg újra lány lett a
viseletbül…

– Van egy fiú, – nevetett a fejedelem.

– Van a vakarcs, annyiba fiú, hogy viseli a nevet…

A fejedelem úgy hallgatta; nem, e nélkül az asszony nélkül többet meg
nem tudna lenni, ez úgy belefészkelte magát a szívébe, az egész életébe:
egy-két órája, hogy jött s már mintha egész életen együtt voltanak
volna… Üdítőleg, felfrissítően, megszabadultan hatott rá az asszony
minden szava, mert minden szó mintha a saját elfojtott rossz indulatának
kibökkentése lett volna: ugyanúgy rosszat akar s kíván mindeneknek s
félszóból megért minden lehetséges s lehetetlen vágyat…

Kint nagy lódobogás volt, emberek érkeztek.

Kereky Feri bejött:

– Nagyságos uram, – mondta, – megjött az úr, Kamuthy uram, és
kancellários uram.

Az asszony felfigyelt.

– Jól van fiam, – mondta a fejedelem.

Kereky Feri el akart menni, de a fejedelem intett neki, maradjon.

Az asszony felállt, eszébe jutott, hogy okosabb lesz beteget ápolni,
mint mindjárt szájra adni magát.

– Megyek, megnézem a szegény Katát, – mondta – ó, hogy ilyen gyengék
vagyunk, mint a harmatok, – furcsán hunyorogva a setétben, odakacsintott
a fejedelemre s elröpködött, mint egy pillangó…

A fejedelem utánanézett, ahogy eltűnt a belső ajtón s nagyot lélekzett:

– No Feri fiam, – mondta s az úrfi vállára tette a kezét, – ennél jobb
ízű lelki testi emberrel nem közlöttem magam, mióta megvagyok.

Feri nagy szemeket meresztett s a zsebe felé nyúlt, a lajstrom után
kapott.

– Küldd be az urakat, – eresztette el a fejedelem.

Imreffy s Kamuthy természetük szerint, egyik fanyarul, másik vígan jött.

Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb
dolgokból, amit szükségesnek látott.

– Reggel lemégyünk Fejérvárra, – metszette el a beszédet a fejedelem s
magunk meglássuk a nádor izenetjét… – Kamuthy uram? – fordult hirtelen a
házigazdához: – kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben
eleget, Tordán valamelyes harminc szekér buzát visznek keresztül bé
Kolozsvárra. Ezt a buzát szállíttasd bé a tordai kamaránkba, így akarom
s így parancsolom, secus non facturus, külömben nem történvén…

– Igenis, – mondta Kamuthy s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a
fejedelem itt van a házánál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek
mindig annyi s oly sürgetős parancsolatja levén.

A kancellár boldogan hallotta a parancsot s hosszú lisztájára mutatott:

– Kivántam én is Nagyságodat erről informálnom, – mutatott rá egy
pontra… A Betlehem uram buzája most nem elpocsékolni való, hanem ha
csakugyan háborúra kell készülni, akkor kamrába gyűjtendő…

– Hozzatok már gyertyát, – mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta,
hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibujni nem lehet, menni s menni
kell.

– Bort! – mondta a fejedelem, – egy ital bort!… – No megnézhedd
feleséged elébb, – vetette Kamuthynak.

De az süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:

– Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga
kihull, – s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen…

– Kell is hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert itt vannak a
legatusok, – mondta egyszerűen.

– Posonbul, – szólt a fejedelem kényelmesen.

De Imreffy fejét lógatta:

– Lengyelbül.

Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán
kiegyenesedett.

– Lengyelbül?!

– Jarosláv uram maga.

– Jarosláv! Itt!… – a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. – S mi
hír?

– Más nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.

– Megdöglött a Kazi-Gerej?

A fejedelemnek minden izma lihegett s lángolt. Az asszony ijedten s
összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot
ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok
szagát.

– Béhozom az irásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul, – mondta Imreffy s
elment.

A fejedelem ott maradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó
lobogásban.

– Valamit mondanék Nagyságodnak, – szólt Török Kata s előre hajolt az
asztalon.

A fejedelem nedves szemeit rávetette.

– Mondja meg nekem, – az imént, – mikor én pogácsával kínálám, – mért
vött? s mért evett?…

A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.

– És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.

A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:

– Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek
a színje…

– És ha méreg van benne készítve?

– Méreg?… – a fiatal ember elképedt, – s ki készítene énnekem mérget?

Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.

Az asszony kitérően felelt:

– S nagyságod nem készíttetne-é senkinek?

– Én?… – kiáltott Báthory s fölkacagott kurta száraz nevetéssel, – én
igen!

– S ha e Jarosláv méreget hoz?

– Nekem?!…

Hirtelen legyintett.

– Még Bocskay élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!… már engem a
Stadnicki párt királylyá meghivott… taknyos kölyök voltam, tizenhat
éves… és megráztam a rohadt bordájú respublicát… De most fejedelem
vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet
Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi
császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld
tengerekig Dunáig… Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott
töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik…

Nagyot sóhajtott, nevetett:

– Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.

Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.


II.

A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a
belsőben pohárszék is volt s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket
rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a »pogányház« volt
Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram,
aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó komencióért.

A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a
fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tizen
ittak a pápista főurak.

Éjféltájban volt s már nagyon részegek voltak.

– Én töttem fejedelemmé, – verte az asztalt Kornis Boldizsár, – Kendy
István testvéremmel!

– S Bethlen magának vindikálja, hogy ű… – kiáltotta az öreg Kereszturi
György deák.

– Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az
egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék s kimene szolgálni
Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem s Kendy,
mi ketten, veszetthordta, eszünk elmentiben.

Újra ittak s ittak s megnyiltak a szívek s mindenki tartalék nélkül
kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan
embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s
bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította s kevés
fekete bajsza fényes volt.

– Ha tudtad volna, kedves komám, – nevetett Kornis Boldizsár, – hogy
majd még sógora leszel Homonnai Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a
Báthory fattyat.

– S ki volt a hivatal előlmenője? – szólt élesen Kendy, aki sokallotta a
komázást még Kornis Boldizsártól is.

Mindenki nevetett; mikor meghijták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre,
Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.

Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:

– Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta űkeme, hogy neki
Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi s meginnya… hogy más
birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!… Majd más
birodalmakat szerzünk neki…

Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem
kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak,
akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben s jobban szerettek
volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis
mellett itt volt Sennyei Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona,
ugyanaz a Sennyei, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután
az idősebb Kereszturi György deák, tudós ember, lelkes pápista, aki
minden percben meghalt volna a jezsuitákért, Sarmasághy főispán, tüzes
ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István,
meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik
féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát s e percben
mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak…

– Majd szerzünk neki egy jó birodalmat, – harsogta Sarmasághy, – majd
egy jó birodalmat szerzünk üneki!…

Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:

– A mennyek birodalmát, – mondta egy pillanatnyi csöndben.

Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás
emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja
fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem
akartak:

– Korpázd az bestyét, – kiáltotta Basa István sivító hangon.

Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját,
mert ki akart menni s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a
szíve elkezdett szorulni s hogy takarja a bent kitört indulatokat,
nevetősen nézett rájuk:

– Igazítsátok a ló száját, fiúk! – mondta.

Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség
főkapitánya, »marsalk« levén, mindnyájuknak főnöke volt.

Kornisnak inkább a hangja, mint a szavai, olyan fulladt s ideges volt,
hogy megijedtek s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.

Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő
világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a
vérbeborult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve
néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.

– Gyerönk aludni, – mondta Kornis György.

Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult s
minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi
fejedelemmé s Kereszturi György, nem közönséges jelentőséggel ismételte
el a magyarországi urak izenetjét, hogy: »Kár az erdélyi fejedelemség
eretnek embernek!«

S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól
fogvást nem lesznek többet oly magukbiztában az országban, mint eddig.

Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz, kemény szóval mondván:

– Rakjátok az tüzet.

S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom
kívánás helyett az éjszakában, hogy:

– Rakjátok az tüzet.

Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen,
kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna, de alig aludt valami
két órát, ijedten felserkent s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá
lett a szó.

Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.

Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen
Báthoryja, Sennyei Bálintnak a feleségét, Kereszturinak a lányát, s ha a
fáma igaz, sok családot megszeplősite, igaz Sennyeiné maga ugrott a
tűzbe s a Kereszturi lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú
hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük s
székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilegiomi széjjel tapodása, s
külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány
megharagítása s a némettel való tanálcskozási: az embernek füstöt vet a
feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a
huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még s hogy ez mi
mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem s hogy lehet
kardot emelni a fejedelemre… Még csak a feddő ének is, akit
gyerekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:

  Isten szerzése az fejedelemség,
  Fejedelmet illet azért minden hívség.

Pedig az egy eretnek mester volt és a fejedelemről minden rosszat
oktatott…

Álmatlan vergődve, hányta vetette magát a hosszú téli éjszakában s
szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére… De
se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak
üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat,
lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit
megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.

Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:

Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos
öldöklő… Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay
Bálintot a mult esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték
maró méreggel s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek
kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a
fejedelemséget… s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették… S a
Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal… s magát
Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kivül
valamit: de Kátai kancellárt úgy-e darabokra is vágták, úgy hogy
felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a dirib darabjait, hogy
eltemettetni valója legyen az urából… Hogy ő is ennyit hagyjon magából a
kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos jó szerelmes asszonyának?
vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért,
türödelméért…

Könny borította el a szemét s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő
ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyürve a bársony párnát; ezt is a
felesége varrta, himezte őneki s soha nem feledte utána küldözni s
inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele… És a
gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát, s
harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs
ennél nagyobb jó a hazára s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan
nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő…

Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el,
hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek s azt harsogva, ropogva
elroppantották, még morzsája se maradt s… kinek lehetne belőle kára…
Azért mondta, hogy őtet persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet s
tegye ezt vele!… de hogy?… hiszen soha el nem lehet titkolni… mit ér,
hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva s nem volna, aki
bosszut álljon érte, ha csak valaha a Lengyelországba szakadt
Báthory-ágból nem jönne bosszuálló, – de hiszen, még ha nem ő mívelné
is, akkor is mind ez világ széles Európában, mind azt hirelné, ő tette s
gyermekei nevén tapadjon-e?

Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha
többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna s meg is lött volna: a
nyelve a szájpadláshoz ragadt s vetette-hányta magát s fulladt a belső
hévtül.

Csak ő ne szólott volna: de szólt, azt vetette oda: legjobb reá menni
urakul s karddal… Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország… Ő kész
az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van s nyitott szablyával
körülötte…

El fogják beszélni, itt is, ott is meg fogják mondani s akkor neki vége…
Csak feleségének hirével ne legyen.

Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt.
Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a
magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.

Feje kábult volt és nehéz, el is határozta s el is ment a
borbélyműhelybe főt mosatni.

A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem
mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga,
fogadkozott magában s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára,
Erdélyben vagyunk s itt hamar lába kél a szónak s a főnek…

A borbélynál ott ült a fiscalis direktor, Kolosváry János deák. Ez is
isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a
közvádoló… Uristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s
egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember
gondolatiba belenézni nem tud: ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön
perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül
való irást…

Még el is mosolyodott rá.

Egyszerre végeztek velük a borbélyok s mikor szép tiszta fővel,
megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát
letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha
összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.

Ahogy a piacon keresztül mentek, s a fejedelmi palota szemükbe tünt,
megállottak s nézték a házat:

– Kiket tesz ország tanácsának! – mondta hirtelen, váratlan a direktor,
– szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat s most megint Kamuthy uram
ugrál…

Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.

A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:

– A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett… Uramisten mire jutunk,
ha efféle emberek végzik Erdély sorsát…

– S várjon az ember békességet – mondta Kornis szokatlanul bánatosan.

– Ez mind így van Erdélyben, – dörmögött Kolosváry, – itt mindenkor
nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak…

Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:

– Mind országostul elveszt ez lator.

A fejedelmi palota előtt állottak s annak az ablakaira néztek fel. A ház
ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok
töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.

– Annyi gazda sincs Erdélyben, – mondta a fiscalis director – ki a házat
meggyógyítsa.

– Nincs gazda, nincs gazda – legyintett fel Kornis egyre kevesebb
óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az
éjszaka megjött s most az ablakon át megütődve nézi őket.

– Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki
poraiból megélemítse az Főnikszet.

Kolosváry direktor kimondta:

– Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás
fejeszakgatásában: hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm…

Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ
halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.

Csak ennyit mondott:

– Talám még az is meglösz…

De most elhallgattak mindketten, érezték, hogy tovább mentek a
kelleténél.

Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó
lóval s utána lovasok kis csapatja. Kiváncsian néztek oda, ki lehet az s
felismerték a Bethlen Gábor színeit.

A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy
süvegemeléssel köszöntek neki s ő fejbólintással fogadta.

– Bátor asszony, – nézett utána a direktor ahogy elment a szán s fejét
csóválgatta – éjszaka idején útnak indulni…

Kornis szíve elszorult: az imént már ép Kendyről akart szólni s
kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott:
kálvinista ez s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után
úgy néz… Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon
is valami praktika…

Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a
rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia
előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni,
mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskay alatt s most
Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb
volt.

Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy
itt a fejedelem.

Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.

Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében
visszavonulásra fordult, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az
életet, a nyugalmat, még semmi sem történt… meg fogja vizsgálni s máris
máskép nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai
vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat…

A nagy palotában már sokan ott voltak s ő szorongó érzéssel őgyeledett
bele a tanácsurak csoportjába.

A fejedelem hirtelen megjelent köztük s ő megütődve nézett rá: olyan
friss, fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott s nagy szemei
lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla s mindenkinek kisütött az
arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.

Sorra kezet fogott s az érintésével mintha megváltoztatta volna az
emberek belső állapotját, elmult mindenkiben az aggodalom, a háborútól
rettegés: »Minden jól megy főispán uramék«, »fenn jár a zászló, fennen
repül már« s más ilyeseket mondott s úgy eltörpültek mellette az aggódók
s úgy felsodorta őket a szilajságával.

Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte s azt
mondta mindenek előtt: »Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot
megvenni«.

Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű
arcot ölteni s érezte, hogy minden szem rajta függ s szörnyű kétség
háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi…

Bethlen nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de épen kész volt, hogy
felmegy a palotára, mikor jelentik, hogy a felesége itt van.

Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról,
egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű
télben… Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda,
lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas
karjába ölelte, úgy vette ki a szánból s boldogan csókolgatta
hidegkicsípte arcát:

– Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni,
farkasok, medvék meg nem ettek…

Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most
didergett, gazdaasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje
nem látta s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, ő hátraejtett
fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a
macska kimozgatott s azt mondta válaszul:

– Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik
valakinek…

Bethlen felpillantott s meglátta a tető alatt bomlott falat, nevetett,
no nem olyan nagy a baj,

– Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy s nincs bajod
szivecském…

Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani,
zsibbadt volt és didergett, Bethlen folyton nézte az arcát, be nem
tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen s
ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen bajtól,
amit még nem tud.

– Hamar tüzet, tüzet – nem volt meleg a belső teremben, mert el készült
hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett
felszítani, füst is volt, az asszony csak belebujt egy nagy zsöllyébe a
kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára s a fellobbanó
tüzben sütkérezett.

– Hamar borlevest, enni-innivalót, – rendelkezett az ura – minden
meglesz szivem, csakhogy te itt vagy s nincs semmi bajod, hogy van a
fejedelemasszony Görgényben?… Vessétek az ágyat, rakjatok a tüzre,
melegítsétek a vánkosokat…

Az asszony lassan elmosolyodott.

– Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.

– Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te,
kellett ez?… s nem féltél a vadaktól?…

– Féltem, – mondta az asszony s sírósnevetve dugta a fejét az ura
karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös,
mint a beteg gyerek s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem
lett belőle…

Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem birt sem maradni, sem vetkezni,
az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé,
dunyhák közé, lankadtan s ernyedten eresztette el magát s fogta az ura
kezét.

Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:

– Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán, – mondta suttogva.

– Ne menjen el kegyelmed ma hazul – szorította meg az asszony az ura
kezét.

Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:

– Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom… Mondd meg a fejedelem
őnagyságának, hogy megjött a feleségem, kérem grátiáját, délelőtt nem
mehetek föl a palotára.

– Délután se, – suttogta az asszony – soha többet, soha, soha, soha
többet!…

Bethlen intett s a deák sietve elment.

Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a
könnyeket.

– Rossz ember az, – rossz ember az nagyon, – mondta, – az a szegény
fejedelemné, az a szegény asszony…

A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára:

– Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén
s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak buzáját…

Bethlen ijedten kapta föl a fejét:

– Az én buzámat! – kiáltotta.

– Igen.

– Az én becsületemet!

Az asszony indulatosan sírt.

– Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől
venni, ki merte azt…

– Ő… Ki más?… lefoglaltatta Kamuthyval a háború javára…

Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.

– A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel… –
morogta aztán.

– Ilyen ember, lássa, ilyen ember! – szólt az asszony – most valahára
meglássa s maga még mostan se látja…

Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a
váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem
tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz s ebből immár
csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga
szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek
tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk s még nagyobb gonddal a háborúra…

– Báthory nagy ember – mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen,
makacsul fordította el a fejét s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.

– Az. Rabló.

Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:

– Urak fejedelme.

– Rablóké, – lihegte az asszony.

– Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők…

S lassan folytatta:

– Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes
alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi… Ha
Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell
számolni… A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött
mindig elérhetetlen magasságban legyen… Báthory nagy politikáju ember,
nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör,
hogy ha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte,
messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér buza egy igen
komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfuvás.
Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra…

– És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?

– Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarább mint magam reméltem…
Még nincs két hete, hogy igértem s már Tordán van a buza…

– S mikor lesz Kolozsváron?

– Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt
tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a
felelősség nem rajtam van, hanem azon aki a végrehajtást megakadályozta…
És a fejedelem mikor tette, bizonyára tudta mit cselekszik; tudta, hogy
a szegény népet maga ellen ingerli… A fejedelemasszony neve áldott marad
Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot…

Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle
áradó nyugalom csillapította le: érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély
a be nem váltott igéret miatt s lecsillapodott.

– Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen
kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi
lépésétől fog ugyis függeni. Mert vagy sikerül a had s akkor a győzelem
örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül s akkor egy
ilyen parányi ok elvész… Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit s
az országban ma már nincs csak két fajta népség: akinek birtoka van és
úr: az mind az ő megadományozott fizetett cselédje, akinek semmije
sincs, járom alatti szolgája.

– Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse, – szólt
fellobbanva az asszony – pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint
annyi éhest jóllakatni.

– Erre kell a háború… Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az
éhes ember s az éles kard… Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa
saját dicsőségszomjúságát s jóllakassa az embereket… Máris sok a
katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?… majd a más
kamaráján megelégülnek…

– Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba, – kiáltott az
asszony – ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyujtsa fel?…

Bethlen lehajtotta a fejét.

– Igazad van édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem
lehet, csak megérteni s amiben lehet minden erőmmel segíteni az
országot… Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene
nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait s megnézem, mi
fordulhat jóra… Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain
kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak,
hogy azokkal muszáj minden nap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni
cselekedete csak egy első lépés, utána jön ugyanez Brassó ellen, a
Székelyföld ellen s mi ellenünk, amint már láttuk az elmult esztendőkben
Mihály vajda alatt… Ha háborunk sikerül (és nem tudom miért ne
sikerülne), elég jó vitézink, vezérink s erőnk van hozzá s a
fejedelemnek mégcsak ez a harminc szekér buzáról való rendelkezése is
azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja
végrehajtani a dolgot… Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert
ott már torkig vannak Serbán Radullal s meg vagyok győződve, hogy igen
meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád
cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.

Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus
lelke lassan betöltötte őt, mint az isten igéje a templomot, de azért
hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly
távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a
nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy
rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos
tevékenység folyik s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett
mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése… Már látta,
látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak
szakadni s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él s csak epedni fog s
dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérezése kongott
ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását
érzik már, hiába predikál a pap oly bölcsen és oly igazakat…

– Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem…

Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit,
ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az
életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, az életet, a gyerekeket, a
gazdaságot: de őt magasabb erők kötik le s nagyobb rendeltetés, mint egy
család sorsáról gondoskodni s már félt, félt a kitörő vihartól, mely
minden percben fenyegette életüket… Igaz, az asszony ezt az életet
jobban elvégezi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de
bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és
keserűségre, nem segíthet rajta… Gondolatai részesévé, belső tagjává nem
teheti s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő
koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát s nem veszi magába a
szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti…

– És nem kell ez az élet! – kiáltotta az asszony – nem leszek özvegy!
élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való,
minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem
nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy
nem fogok senkire szorulni, de hogy én belőlem éljen egy férfi s ő csak
kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál,
hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje és
mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem és senkitől se
kap semmit, csak én tőlem…

Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az
ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő, hideg s ellenség.

– Nézd kedvesem, – mondta csöndesen – mikor elindultam az életre, semmim
sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik
voltunk?… Egy nagy cifra füst vett körül s ma mégis a mienk az dévai
uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész
hazában… Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem
panaszkodhatsz, hogy…

– Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok
mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak s én
itt szenvedek és nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb… – a
szemében könnyek voltak s nehéz levegő telepedett a szobára…

A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a
fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán
erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és
rugalmasságát…

Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy
bozontos fejet:

– Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember… evvel az
életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz
lelkek ezek… Aki igy fél a feleségitől, így el tudott vele bánni…

Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata s
kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön
saját bajától.

– Báthory vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált… – mondta
megvetően az asszony, férje fejét simogatva.

– Zsigmond titkos beteg volt, – mondta az ura – Zsigmond szerette volna
a feleségét, de nem tudta…

– Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete
beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni… Ez, attól fél, annak a
becsületes, hűséges jó szemétől!…

Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér
fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant
benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén
még ő is ellene szegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még
ezerszerte kevésbbé bírja megérteni az idegen lényeket… Szép és ostoba
nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság… Most azonban
nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte s
óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az
asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel
tudott kiérdemelni…

Felállott, az ajtó závárát rátolta, s visszajött:

– Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak…

Az asszony energiátlanul feküdt s egyszerre két, fészken ülő,
szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét s
párázott belőle a kivántató jóság…

Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme
előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.

A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön
tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is, ezt az ügyet
ismeri s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja s
legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta,
Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb
dolgoknál nem lehettek ott, Bethlent felhivatni sem engedte, Kornis
megérezte, hogy tart Bethlentől s talán azért siet annyira, hogy addig
mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet… Kornis
nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma: igaz,
lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is
tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van…

Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez
Thurzó nádort s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is… A
királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát…
Mért gyüjt sereget Forgács Zsigmond Kassán fejül s Thurzó Szaniszló: mit
akarnak a portai követséggel s mit vittek ajándékba a nagyvezirnek,
kajmekámnak mit s a kapitihák kik s mit mívelnek… Csakúgy ömlött a
kérdés s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló
vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna… Most megértette,
milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat
körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra
vetik s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyülésbe vitatják
s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem
találkozik az uralkodás dolga…

Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is époly biztos módon tudják
az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa…

És a tanácsurak, főispánok, össze-vissza mint egy kavarodás: referatumot
tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt
mind tudni, fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Dobokamegyeiek
szavát, mikor a Háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az
egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi
írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel
s a módvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik
panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról,
elhajtott barmokról, s osztályos atyafiak istentelenségéről s mind
meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el
s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről
s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik
is fejedelmük s lengyel volna… Moldva, Oláország, mind ki vannak terítve
s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a
védtelenek ordítása, felgyujtott falvak füstölgése…

Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert mindenuntalan közbe
tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy
Forgács Zsigmond korrespondentiát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a
lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja,
elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása
erősbödik, vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik…
Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte,
ezer szerencse, hogy oly messze van Radnóth Szamosújvártól, ezt mind a
felsőországiak csinálják…

De mért? mért nem vallat a fejedelem? ez nem bántja, mit írt Zolkiewsky
Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak,
hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora
lehet, a Csáky Krisztina anyja lengyel lány s Kendy így egész
lengyelségnek sógora…

S Kendy milyen bátran jön megy, a fejedelem minduntalan hivatja,
tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését,
a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos
kamarák, élelemrekvirátiók számadásit s ez úgy jőmegy, az ember nem
hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nem egyszer érzi kezének ideges
mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással
behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.

Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák
dolgát s végre is szólt:

– De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová
leveleket?

A fejedelem egyszerűen, nyilt szemmel nézett rá:

– Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?…

Olyan bátran, egyszerűen s nyiltan állt, Kornis hitt neki, hogy ez
semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jól esett ez a nyugodalom,
s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja a Kendy dolgát.

– No Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk,
– mondta a fejedelem nevetve.

Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják,
inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet,
csak hogy kimehet.

– Az ebédnél két asszony is lesz, – csapott vállára a fejedelem, – két
szép asszonyok s főasszonyok pedig!

Ki lehet az, tünődött magában Kornis s ahogy kiszabadult a fejedelem
boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélekzett, szitkozódott, nyújtózkodott;
legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte,
tudta, hogy minden szem rajta van, irígykednek s feléje húzódnak az
emberek; mi ördög ez? de hizelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem
legtitkosabb kedves emberének.

Kendyvel a grádicson találkozott.

– Rakjátok a tüzet, – morogta halkan Kendy.

A vér a fejébe s az ijedség a lábába szállt:

– Eszeveszett bolond, hallgass, – mondta neki nyersen, – jól vigyázz,
mert alattad a máglya!…

Kendy különösen s gyanusan nézett rá:

– Ma estve még szólunk egymással, Bold!

– Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.

– Magadban?! – mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.

Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni…
Megborzadt:

– Vidd magadnak Újvárba, – morogta s elfordította szemét; a fényes
nappal józanságában iszonyú rágondolni is.

Kendy kicsit gondolkozott:

– Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba… de jössz te is.

– Mit faggatsz engem! – pattant fel Kornis szokott hetyke hangján, –
nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott
leszek… Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát…

Elváltak s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja,
majd valami közbejön s nem kell részt vennie… Mikor kijött a
fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de
most a konyha felé ment s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a
fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanukat szaporított volna maga
mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de
haza, haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes
feleségéhez…

Kendy azonban folyton szemmel tartotta s mikor az ebédre gyültek, Kornis
egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni…

Beteg volt s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott
eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak s látta
Bethlennét és Dengeleghynét.

A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok
levén, egész nyiltan gyűlölték egymást.

A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a baloldalára
vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak
kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak
hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.

Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki,
visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem
is hallották a bókolásit s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi
hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.

De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos, vagy hódoló
lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.

– Hiába gőgösködsz, – mondta Bethlennének, – nem vagy Károli Zsuzsánna,
csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél s ezt nem
szabad elfelejtened.

– Palotsay Anna is akkor született? – vágott vissza Bethlenné.

Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó
kis lány akart maradni, s oly rendes volt, síma volt a haja is, mint egy
kislányé, még pingálva is csak ép egy parányit: de most elárulta magát e
nevetéssel.

A fejedelem nem haragudott meg:

– Palotsay Anna? – mondta, bort ivott s elnézett messze, tünődve s
furcsán, – Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben,
mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis
piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat,
kivirított a virág… Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta,
nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére
van: nekie diadémum kellett…

Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte
betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt,
fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra
ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.

Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:

– Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe… neki csillogó korona
kellett, nem csattogó csók… megkapta: örüljön neki… még mit akar, ő a
fejedelemné!…

Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:

– És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval,
akkor most mi volna? hogy volna? akkor valaki _csak_ az övé volna?…

A fejedelem kajánul felnevetett s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:

– Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom,
illatját felszívom…

– S elvetem a porba.

– Igen… – húzta a nyakát mint egy rossz fiú, – de ha egy drága forgót
pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba
iratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész…

– Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni s ki diadémum.

A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.

– Igen…

Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss
volt s az összetüzés kivirágoztatta, de gyönyörű íves metszésű szája
gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:

– Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem
teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se
kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.

A fejedelem galád kárörömmel nevetett:

– Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az
asszony nem ember, de asszonyi-állat!… – s a Kornis szemébe kacsintott,
amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta mért.

– De bezzeg a férfi, az aztán ember, – szólt Bethlenné csöndesen, – s a
férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy
nem: de mit tegyen egy asszony?

– Mért lett asszony? – kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak
szájára kiadva s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.

– Én sokszor szeretnék asszony lenni, – mondta a fejedelem: – folyton
égni, égni, rohanni, űzni, hajtani?!… Jó volna megülni, várni,
ellágyulni… Kapni, zsarolni, kínozni…

Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt s egyszerre úgy
érezte a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített
vad élethajszájában… E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen
bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni biró kemény embert:
kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha
haját megsimítani, bolond részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is
tudná fordítani sorsát…

Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent,
imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet…

Báthory ivott s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant:

– Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!

Kornis belesápadt; ez váratlan!

– Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé,
inkább árkon-bokron át Radnót, Széken át… Kancellár uram velünk jő,
Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.

Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek a merre akarnak, Bethlenné
megérezte, milyen más az ő ura s már sajnálta percnyi szerelmét, mit
rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag, tesz s
mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga…


III.

Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült
mindenki.

Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még
egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és
éjszakának, amit itt töltött Radnóton.

Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült
volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s
igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.

– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.

A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét,
mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…

A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy
tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl
Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban
maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.

– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő
házánál a fejedelem oly jókat álmodott.

Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy
bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s
fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig,
mert semmi célja az úttal.

Kornis mosolygott s azt mondta:

– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.

Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.

A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:

– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén
alusznak.

– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza
ujjal, – még alszik a házi görlice.

Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s
azt mondta:

– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly
paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.

Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs:
megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.

Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan
benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr
egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt
lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem
színváltozását.

Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:

– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be
nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.

Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött
mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:

– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.

Géczy kedvetlenül mondta:

– Még a fejedelem belefogott valami munkába.

Kornis nagy szemet meresztett.

– Munkába?

– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír…
Elővette az pennát s ír…

– Mit ír?

– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.

Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami
asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül.
A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a
szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy
lépésekkel járkált.

Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz;
ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka
volt s nem volt felettébb hideg.

– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.

– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.

Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.

– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe,
früstökre?

Kornis ezt félfüllel meghallotta.

– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.

De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda
abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg
ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.

– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?

Senki sem hallott semmit.

Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az
a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is
meghallotta…

Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.

Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt,
ahol hagyta.

– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se
lehet bemenni?…

Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis
félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.

– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a
bejárás a fejedelemhez.

Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel
benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem
fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.

Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.

– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.

Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.

– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos
uram, kérem felségedet.

A fejedelem azt mondta:

– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.

Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a
portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.

Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért
úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság
volt néznie…

– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s
vállára csapott Kornisnak.

Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.

Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:

– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy
érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem
ellen való cselekedet volna, amit tesz…

A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult,
kiment az ajtón, utána Imreffy.

Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a
kezüket…

Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen s mind oly különös volt…

A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte,
Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit
vivátoztak.

– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.

– Igenis.

– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd
emlegessék meg a búcsúzást a lányok!

Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő
mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.

Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt
fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent
a tornácon Kornis Boldizsár.

Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott
állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat
kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az
udvarból.

A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére
való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a
föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…

Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett:
de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért,
magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez
éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis
kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem
láthat tisztán, s mind igaz…

De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt:
megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület,
hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz,
Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh
elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…

A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a
csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül
gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki
fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.

S újra meg újra beleszédült rémületébe.

Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre
tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani
mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse
volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa
szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a
szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni,
sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis
elrabolta s magával viszi minden kincsét.

Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja
mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva
hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a
vad iramlás.

Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett
a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator,
krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt
gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt
ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a
fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől
szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való
Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…

Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren,
pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki
haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is
Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is
felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta
takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis
Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel
legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…

Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél…
Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar… Majd jó lesz ez ostoba Kornis
Boldizsár, aki olyan mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé,
hadd tudja Forgács Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban résztvett
Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katholikus
urak mind egyek e bitanggal…

Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi
lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had…

S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az
egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül,
hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült
a felelősségtől: ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számonkérni: te
ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták
követit elutasították, a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára
szerződtek törvényes királyuk ellen…

Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel
északra mennek, Szegyel, Záb, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy
Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, s akkor ő
is beletorladt a többiek közé…

– Jó lesz vigyázni, – döntött magában, – jó lesz jó arcot mutatni, hogy
észre ne vegyék, ami bent forr…

– Nem megyek felétek, – mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel,
– ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az
asszony hirire.

Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.

– Nagyságos uram, – rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben
Kamuthy, – ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi
gondunk!… Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye
rimáknak!

A fejedelem felnevetett s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.

Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.

– Mit búsulsz testvér, – mondta Kornis György a bátyjának.

Ez rá se nézett, azt mondta:

– Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.

Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta
volna valaki.

Félre hijta s úgy beszélt vele.

– Csak nézd el, – mondta Kornis Boldizsár, – nézd a latrok hogy vigadnak
a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országafutó bitangok?… Az
övék Erdély, avagy a miénk?… Behoztuk magunknak külföldről ezt a
garázdát s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán
Erdélyország? harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s
mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat… Hát hogy? tíz
főembert sem lehet együvé hozni rá?… nekem is van itt húsz emberem,
neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is
tizenhat embere, Gerőffy uramnak is van vagy húsz.

– Ezekre ne számolj, – mondta Kornis György, – ezek a Bethlen-bandába
vannak, nem jönnek velünk.

– Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta,
az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan
baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal
űt magát nem böködik…

Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még máskép
beszélt, történt valami azóta?

– No de itt vagynak Sennyei Pongrác, Torma György, Basa István uramék és
Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk
alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalább is
háromszáz emberrel…

– Hallgass, – nagyon néznek ide.

Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját is visszament az
ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s
koccintásra emelte a kupát:

– Nagyságod életire! – mondta a köszöntést.

A fejedelem nevetve nézett rá:

– Úgy élj, ahogy nekem kívánod, – mondta.

Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a
fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig…
akkor leborította…

– Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa
Nagyságodat!

Nevettek mindnyájan.

Sarmasághy csudálkozva nézte ezt s később induláskor, így szólt
Kornisnak:

– De nagy kedv van ilyen hajnalba! korán kél, aki virradtakor kél.

Kornis komolyan nézett rá:

– Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de azután hátat fordít
neki!… Én inni akarok ma ennek csorduló vériből…

Sarmasághy elrémült:

– Eszed veszett?

– Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.

Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos
hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.

A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken
éjszakáz:

– Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be
inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent
leszünk, – mondta Sarmasághy.

De a fejedelem nevetett:

– Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál, – mondta, – Kornis Boldizsár
marsalkunk előre mén s helyet szerez.

Kornis örült.

– Kezembe adta isten, – mondta magában, – mint Jónathánnak, kezembe adta
isten a filiszteust.

Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház
a régi, kihalt Székyek háza is olyan volt, mint egy granárium. Annál
jobb, hogy ezt a helyet is az isten rendelte, mert ettől a háztól sehová
se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet
rávezetni.

– Szedjétek fel a kerítéseket, – rendelkezett s mikor a saját emberei,
gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá, – tűzre, tűzre, –
kiáltotta, – tehenet húzzatok nyársra s megsütni, mire bejő a fejedelem.

Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s
palánk, ami csak köröskörül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az
ajtókon erős vas zárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le
s csak a fakilincseket hagyta meg.

Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett
fenyőgalyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház s a fejedelem vidáman
köszöntötte érte Boldizsár urat.

A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen,
hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s
meg sem állott Szamosújvárig.

Ez csak jó félórajárás ide lovon s Kornis otthon lelte Kendyt, bár
nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.

Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:

– Egészséggel, sógor.

– Rakjátok a tüzet, – mondta rá Kornis.

Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.

– Rakjátok! – szólt vontatottan.

– Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.

Kendy karon fogta Kornist s bevitte a házba, még meghallja valami
cseléd, pedig a szó is öl.

Egy óra mulva Kendy behivatta Szász János gyaloghadnagyot.

– János uram, – mondta neki keményen, – válogasd meg a legényeket. Az
öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd
össze, kivisszük a várból.

– Főkapitány uram, – mondta a hadnagy, – nincsenek ám itthon a legények,
disznót makkoltatnak a széki erdőn.

– A széki erdőn, no akkor azokat megtaláljuk, csak tik készüljetek.

A hadnagy sarkon fordult s kiment.

Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként,
jól, már akkor Szilvásy Péter szolgabíró is ott volt a várban, azt is a
főkapitány hivatta s nemsoká itt látták Körpedy Zsigmond lovashadnagyot
is.

A három nemes ember összeállt.

– Székre megyünk mindjárást, – mondta Szilvásy Péter újságolva.

– Székre, – morgott Körpedy uram, – mi az nagyisten haragjának indulunk
estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is elég idejébe
odaérkezünk.

– Ennek így kell lenni, – mondta Szilvásy Péter, – mint aki tud valamit.

Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott,
valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek
fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották
fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt,
ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Szilvási uram
tegnap: »Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek
lesztek!«

Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét
volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal
indultak s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a
két úr.

– Hova mennyünk má no, – rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a
szolgabíró mentéjét:

– Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népét, – mondta
Szilvási Péter, – mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.

Hallgattak, hogy ettől úgy megijedt mindenki?…

Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak,
megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre,
súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik
előre.

– Kik vagytok, – robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak.
– Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagy uram, itt vagyon e puskátok?

Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok:
csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Szilvási Péter jön lovon
szembe:

– Hadnagy uram; – suttogja rekedten.

– Ihon vagyok uram.

– Hun vagynak a legények?

– Ihol vagynak s ki lovon, ki gyalog.

– Nohát indulj mindjárást s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj
megizenem, hun ájj meg.

Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb, mit
ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul
elébük:

– Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.

Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét, – torokhangon dörmögi:

– Mi dolog ez Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a
setétbe.

– Én nem tudom hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr má hétszer
esketett meg, hogy nem mondom senkinek soha.

Jön Szék város alatt szembe újra Szilvási Péter:

– Ájjatok be ebbe csürbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.

Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend,
csend. – Itt a lovasok is.

– Van-e töltésetek elegendő, – kérdi a szolgabíró.

– Bizony minékünk nincs, – szól mérgesen a lovas hadnagy, – nem tudtuk
mink mire híjnak minket.

Szilvási a gyalogokhoz megy, azoktul elszed kitül egy, kitül két töltést
s kiosztja a huszároknak.

– El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.

Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: »Várjatok megyek, majd
én az urat magát meg-megkérdezem«. Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de
már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóba, meg
deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt,
felugrik: »legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!«

– Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket, – dörmögi Szász uram.

– Én nem tudok semmit, – fojtva károgja Bertók, – csak azt tudom, hogy a
bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.

Szász uram elindul befelé, hobb, valaki megfogja a karját hátulról, de
maguk embere volt, Dobokai nemes uram Ujvárbul:

– Tudod mi a dolog? – mondja ez.

– Mi?

Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.

– Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.

Szász János fellélekzett, végre megtudta, intett s boldog volt,
megnyugodott. Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza a
csapatához s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna
senkinek.

De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s
Szilvási Pétert fogta el:

– Imreffyt ölitek? – kérdezte tőle suttogva.

– Besztercére visznek bennünket, dörmögte Szilvási, ahogy ő már tegnap
hallotta, – hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért
csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni,
mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.

Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Szilvási Péter lett
nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak
tanácskoztak. Egy perc mulva magából kikelve jött vissza. Török János a
rémséges nagy marcona lovászmester az ólból jött égő gyertyával,
rászólt: »Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr.«

A lovászmester elfujta a gyertyát, Szilvási a torka fenekéből dörmögte
Dobokainak:

– Meg akarják ölni a fejedelmet.

Török János fülét hegyezte az uriember szavára s megnémult: a
fejedelmet?

Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy s meglátta a két suttogó
embert:

– János, – mondta, – gyertek bé.

Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki
ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt
velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az
asztalon semmi.

Kornis Boldizsár épen abba a percbe, ahogy ők beléptek, kipattant az
asztaltól a ház közepire s tele tüdőből kiáltotta:

– Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez
Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rullunk
ez veszedelmet.

Dobokai tágranyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert
ő mint nemesember, csak azért volt ma Ujvárban, mert szénát hozott be
két szekérrel eladni, hű de jó lett vóna otthun maradni s bele nem
keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György
urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.

De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült
emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, aki
hatalmas fekete legény volt, iszonyú erős és marcona, karon fogta és
magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s
mondani:

– János, téged választottalak ki erre János fiam: te fogod a fejedelmet…
te fogsz vele elbánni…

– Nagyságos uram, – szólt ijedt húzódozással a lovászmester, – én hitös
vagyok a fejedelemnek.

– Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt
tettünk mink, mint tik együttvéve: de ennek meg kell lenni. Te is
hazafia vagy s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba
kerültök!

Török János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.

– Ide figyelj! – kiabált Kendy, ellenmondást nem tűrő hangon s ekkor
Kornis Boldizsár bejött. – Elmégy előre, rámutatott Kornisra: a
nagyságos úrral: ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a
fejedelemnél, még a hálóházába is, ű véghez viheti igyekezetit, az ágyba
fogja átalverni… De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral
maradsz s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemén s vigyél egy
embert, aki távul nézi mi lesz s visszaszalad, ha baj van, megmondani,
akkor megustromoljuk a házat…

Török János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.

– Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot
kapsz én tüllem magamébul Vinczen. No felelj, felelj!… No!

Török János agyabódultan állt s csak sokára mondta kemény durva szóval:

– Szolga vagyok nagyságos uram!

Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt s ha a szolga
ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy
pillanatban eldőlt volna a győzelem. Kimentek az udvarra az ordító,
káromkodó nemeseken keresztül.

– Megállj, – mondta Kornis a lovásznak, – még a magam emberiből vagy
kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok
ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy
virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik rögtön mennek
Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.

Török János a szemébe húzta a bőrsüvegét s morogva adott engedelmes
hangot, neki ez ur nem ura, s nem parancsolója.

Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova
felnyergelve, ahogy most kilépett s ezeket még itt látta, szólt
Töröknek, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza
Tamáskó jött hozzá ijedt hosszú képpel s Dobokai, aki már előbb
kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.

Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt s szél indult,
tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított,
fellegek vágtattak az égen.

– János fiam, – mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón
eszébe, – eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a
házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magadat.

Török odaadta a lovat Dobokainak s lesunyt fejjel elment. Kendy várt,
várt, aztán elkezdett káromkodni:

– Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most
meg csak rajta s rajta, még semmi sincs kész, odadnék tízezer forintot s
fél Lónát, ha ezt nálam nékül elvégezték vóna…

Dobokai suttogva hajlott hozzá:

– Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Ujvárba, erős hely az az Ujvár.

Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő mulva dörmögte:

– Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.

Dobokai még halkabban morogta:

– Ugy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.

Takargatta, lapongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak
voltak s végre lóra ült. Akkor a domb gerincén, a más kertek felől jött
lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.

– Hova mégy koma?

– Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Ujvárba.

Kornis majd leesett a nyeregből.

– Ne menjünk még egy kevés ideig, avval fordította a lovat, rá
Dobokaira, isten őrözte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa megé
húzódott előle:

– Ez a te dolgod Dobokai János!…

Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek
a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszály, neki igyis úgyis
vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.

– Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem
is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.

Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már
délután kiszámította.

Kendy ott maradt a ló hátán s nézte, ahogy eltünt a szem elől Kornis, a
fekete tájat, amerre Török is elment.

Török egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta
kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért,
felpattant a kialudt tűz mellett egy pár ember s abba a pillanatba
megkötözték kezét lábát.

– Hallgass, – mondták neki, – mer ha nyikkansz, benned a kés.

Török hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.

A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert
behozták, mintha várta volna.

Imreffy ott ült az asztalnál s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok
itt is be voltak dugva felsőruhákkal.

A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem
előre hajlott s hunyorogva nézett rá:

– Mit keresel?

– Felségedet, nagyságos uram, – nyögte Török János.

– Minek?

– Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.

Ez a szó ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.

Felállt, kihúzta magát, Török Jánost a hajduk térdre nyomták, de ő maga
is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.

– Hát itt vagyok, ölj meg.

Török János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a
szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg
újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torka szakadással:

– Én nagyságos uram? felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki
a szegényt is megszánja? hogy én arra kezemet emejjem, ikább fődbül is
kikaparnám a csontját!

Ömlött a szeméből a könny.

– De nemcsak hogy én, nagyságos uram, – kiáltotta Török János olyan
ordítással, ahogy fért, – nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó
kódúsfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!…

– Akkor mér jöttél ide?

– Parancs vót nagyságos uram!… Szegénynek az úr parancsol! de úgy meg
van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr
a tőrvetist.

Báthory elkomolyodott:

– Oldjátok el.

Eloldozták a köteleit.

– Adjátok a kezibe azt a szabját.

A saját kardját az asztalrul.

– Eskettessétek fel rá.

Imreffy mondta az esketést, Török János utána esküdött.

– Most eregy ki közéjek! – kiáltotta a fejedelem, – minden urat
levágni!… Koncra hányni!… Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!…
Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza… Minden legény, aki az urak
ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek
benneteket!

Török János hátra lépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította
rettentő fogvicsorgással:

– Jaj most nektek, gyilkos uraimék!

Elrohant.

– Mind együtt van, rendbe van? – kérdezte a fejedelem.

– A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt
testőrség van itt.

– Elég nekem az is!

E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az
úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.

– Tamáskó, – kiáltott a fejedelem elámulva, – te is karddal jösz rám.

A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát
reszketett.

– Én nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg
kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él, vagy alszik.

– Hm, hát ők még nem alusznak?… Kereky Feri, szaladj, hijd az Kendyéket,
az urakat kéretem, gyöjjenek, hivatom.

A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt,
mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát
csattogtatta s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte
a győzelmét.

A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben s nem tudta
mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.

Három négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését s utána
szivárogtak. Akkor jön lentről Kereky Feri, a fejedelem udvari fia.

– Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hivatja Nagyságotokat.

Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy
jutott ép ide hozzájuk a követ?…

Kendy összesúgott Sarmasághyval:

– Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.

Kereky Feri visszafordult, elment s oly gyorsan, amint bírt; rettegett,
hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette
magát s csúszva más útra tért.

E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik
gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett
észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.

– Fussunk nagyságos uram, – kiáltotta ez, – mert Török János rajtunk
vagyon.

– Török-é? – ámuldozott Kendy.

– Utánunk van Török János! azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki
nemessé lesz, aki az urakat öli!

Kendy sarkantyúba vette a lovát s vágtatni kezdett fölfelé Szék város
mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy
ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig
pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.

A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy
fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szijta a csataordítást: ez ő érte, s
neki s az ő ellenségin vagyon.

Kereky Feri futva, lélekzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd
jönnek.

– Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé nehány legényt,
vágtass fel Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson
törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.

Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást
érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély
jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás
bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit s az meg is
jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az
udvarra:

Megvetően nézett a hullákra:

– Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok!

Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok
húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott,
csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt,
aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták
után szoktak fujni…

Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra
rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívében, nem sajnálta őket s ki
az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran,
kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.

Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte: »Világítsatok a pofájába, lássam,
miféle nagy vad ez.«

– Hozzatok egy kupa bort, – kurjantott vígan: – Életedre, Kornis uram! –
s magasra emelte.

Kornis Boldizsár megvonaglott.

– Ki csipte el ez haramiát! – kiáltott, a fakupát messzire vetve, –
harminckét háztelket kap Radnóton!

Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:

– Vegyétek fel ezt a dögöt, – kiáltott, – ezt az ebecskét is jobban
szánom, mint e nagy kutyákat.

Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon,
Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés
testőrivel fölfelé ügetett.

Reggel Lekenczén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor
izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen
komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót
és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a
fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az
attentatumon.

Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hivatta.

Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve
gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem
birt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.

Meg volt törve s összekinozva. A fejedelem maga is megborzadt; »ki műve
ez?« kérdezte, kisült, hogy Géczyé.

Egy pillanatig tünődött, mire ez? akkor eszébe jutott, hogy Géczy a
szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani s könnyelműen
vállat vont és Kornis felé kiáltott; »mért praktikált! nem volna jobb
most uri módon széket ülni, bárha feleségem csorba is!«…

Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt,
ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan
felüvöltött:

– Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek
is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ,
nem soká kerülöd el sorsodat!…

A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni,
kötözött, láncolt s sárra nyomorított embert.

– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár!

Ez gőgösen nézte:

– Szegény!… Én voltam egy, aki melletted voltam, egész tegnap reggelig
Báthory; jól tudod, én hoztalak be Erdélybe, én is tartottalak ezidáig:
errül megemlékezz!… Majd Kendy azonban nótádat elhúzza.

Már tudták s úgy látszik ő is hallotta, hogy Kendy megszökött s azóta
kint van Magyarországon.

– Majd a nádor, a felső kapitány, a császár, hitevetett.

Ebben a percben Géczy jelentette bátorítónak a fogoly vallatásához, hadd
lássa mennyire nem csinjánvaló, hogy már a Kornis udvarbírája ágyura van
kötözve, s a fejedelem parancsára várnak, elsüssék-e az ágyút.

– Pápista tajték, – lihegett a fejedelem, – hát csak süssétek el, hogy
tudják meg az egész országban a pápistafélék, hogy rájuk van a nagy ágyú
vetve.

Géczy az ablakból intett s nemsokára ágyúdurranás volt, Kornis néma
lett, minden vére leszállt s falnak tántorodott.

Géczy buzgóan jelentette:

– Mint a semmit hordta el: egy pápistával is tisztább a levegő.

Kornis szédelegve hallgatta a szavakat, aztán ezt mondta bús nyöszörgő
keserűséggel:

– Isten színe előtt te épen úgy vagy pápista mint én, Báthory, csak
elcsavartak… de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű
s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták…

– Pápista tajték: csak egy nevet se tudsz mondani!

– Bátor vagy, vitézebb a hóhérannál, akit akaszt! de ha szemedbe köp az
akasztott, mit csinálsz!… Kérdezd csak meg publicus direktorodat,
Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben
szakasztaná, azt ő el nem itélné, de isten nevére méltatná!…

A fejedelemnek eszébe jutott mikor Fejérváron reggel, ahogy kinéz, ez a
két úr fenyeget a palota felé s elhitte. Ordítva parancsolta, hozzák elő
Kolosváry nagyságos urat.

A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térde-feje hajtásával
köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.

Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták s szavát ismételték.

– Vigyétek, – rikácsolt a fejedelem, – akasszátok a besztercei kapura,
amerre bejöttünk, hogy ha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.

– Törvényt nagyságos uram! – kiáltott esdekelve a főbíró.

– Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül
vagynak minden törvényen! menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt
kérni.

Kolosváry se holt, se eleven nem volt, s azonnal elhurcolták s egy óra
mulva már iszonyú időktől reszketett a nép, mik jönnek! Hogy ily
dolgokat értek! A legfőbb bíró! Kihallgattatás nélkül lóg a kapu sarkán,
mint egy eb a kúton… Géczy, az átkozott, még fűzfacsákányt is adatott
kezébe s kikiáltatta, hogy így jár aki csákányt emel ura s fejedelme
személyire…

Maga az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül
megvoksoltak, amit Imreffy kancellár elébük tett: határozatba ment, hogy
a hadak felkészüljenek Oláországra s amint a fejedelem a nádorral a
találkozót megteszi, egy ujjbillentésre meginduljon az ország…
Mindazoknak vagyona, kik a fejedelemgyilkosság bűnébe kerültek,
elkoboztattak, s mindazoknak a közlegényeknek, kik Széken az éjszakán
jelen voltak, országul nemeslevél s telekbirtok adományoztatott.

Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt,
hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a
megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek
fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilegiumok
sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vizzé válik vala.


IV.

Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden
este nála vacsorázott.

E célból eszébe jutott testvérnénje Ifju Benigna, besztercei gombkötő
Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az
országgyűlés idejére Besztercén s már itt volt, mikor a fejedelem
megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A
fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden
tartózkodás nélkül fogadta az invitálást, elrugott szeretője házához s
minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.

Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a
testvére első estve megjelent, de azonnal eltünt háziasszonyi dolgai
miatt s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt
híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére
örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.

Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt s
Géczy, az elragadó cimbora. A kancellár szokott helyén ült az asztal
alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.

Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan s Imreffyné
már napok óta igérte, hogy e vacsorára egy olyan terítékkel fog
szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.

Az urak persze politizáltak; a hajdukkal nagy baj volt, mert már
felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a
nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajduknak
türelemmel s éhezve kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton
jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgács
Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat s ő is
tárgyal a hajdukkal.

Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán, hatot vagy vakot: néha úgy
látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy
visszafordul minden.

Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást,
s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem
szabad a többiek előtt meg sem pendítenie.

Bethlen hálás volt ez egyszer Csuthy Emerentiának a vacsorákért, mert
így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig
ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok
eshettek volna.

Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.

Imreffyné tajtékzott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét
óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem a
kutyájával játszott. Sok örömet szerzett neki ez a kutya, »ezért magáért
nem sajnálom a széki éjszakát, – mondta – mert végre egy hűséges szolgát
találtam«.

Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben,
volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni
benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években
a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka
visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.

Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem
ártatlansága mindenkire ragadt s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal,
amik csakúgy dűltek belőle s a tréfákkal, amiket a világ minden részéből
gyűjtött össze; nagy kobzos is volt s ha hozzáfogott pengetni a
hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt holmi
szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki
tudja, mire végzi…

– Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van, – kérdezte Imreffyné
váratlanul Bethlentől.

Bethlen gondolkozva szólt:

– Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget
vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… Lovon ülni szeretek,
éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek s vágyok a vitézi életre, mert
legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni…

Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden
vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta
őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek
harcimódját, török, tatár s anatóliai, a jancsárok és a szpáhik, a török
lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdukról, felvidéki s
alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról,
vallonokról, svájciakról, sok beszélni valója volt az embereknek, akik
annyit forogtak a világ dolgaiban.

– Mégis kegyelmedet had ellen valónak ismerik, – mondta Imreffyné, aki
szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma
estve.

A fejedelem nem igen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta s nagyokat
kacagott vele, Bethlen elkomolyodott, így szólt:

– Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire…
Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyujtja fel a házát, hogy a szép
lobogó lángba sütkérezzék… Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor
én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék
háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot… Én úgy tapasztaltam,
hogy a háborúban, jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet
vigadni s örül az ember szíve a győzedelemnek: de a halottakat s
tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… Ezt nem szereti a
magyar s székely s szász.

– A jó ló szereti az igavonást, – szólt bele a fejedelem – de nem kell
tőle megkérdezni, hogy édes lovam hordjunk-e követ?

Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:

– Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se… De
követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket
és vetéseket…

A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:

– Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.

– Az ember nem ló.

– Ló! – kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott, – s ha ki szembe
fordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány s majd von
tovább.

Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.

– Vivát, – kiáltotta Géczy, – úgy vagyon, a fejedelem az ország feje s
egy fej elég egy testnek.

Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta
jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.

Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből s őtet
elhivatták s mehetett.

A fejedelem hátravetette magát a széken s nagyot emelt a poharán:

– Ez nagy lovat még hámba fogjuk, – kiáltotta mintha felszabadult volna
– maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben:
Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal s
őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.

– Jaj de nagyon jó, – kacagott Imreffyné – ezért hozok valamit
nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskatálykörtvély s puha mint a
selyemdunna s édes, mint a törökméz s tudom kedves lesz nagyságodnak!

A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély
egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra
megnyúlt s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat,
most már úgy nézte, mint egy boszorkányt s nem tudta mit kell várjon
tőle.

Imreffyné felállt s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája
öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s
testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki
minden hívságról letett.

Egy pillanat mulva egy fiatal lánnyal jött vissza.

A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt,
piros csíkok libegtek a fehér ruha színén s fekete hajába is piros
szalag volt kötve: Évuska volt, az Imreffyné huga, ijedten, nagy
szemekkel s kétségbeesve.

– Itt a nagyságod kis tündérje, – mondta Imreffyné, a lányt prezentálva
a fejedelem elé.

Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen
ki volt vágva s fejér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros
szín az ijedségtől egyre változott.

A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte s eszébe
jutott, hogy ez hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres
csíkokkal a hátán és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány,
akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul s most lassan,
bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen
arccal kinálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az elájuláshoz,
se holt, se eleven nem volt.

– Tündér? – mondta aztán gúnnyal – patvar látott tündéreket ily
maskarádéban: le rulla!

Az asszony meghökkent.

– Húzzátok le rulla a ruhát! – ordított a fejedelem.

Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!

A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovalva, dühöngött:

– Le rulla, le rulla! – s korbácsát felragadta.

Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:

– Nagyságos uram! – s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor
még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.

A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.

– Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!

– Észre?… Becstelen dög!… eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket
kedvelem bitang s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban
megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen?
Legyen hát no, elégtétel! – s ezzel korbácsával végigvágott az
asszonyon, ahol érte.

Imreffyné mint egy furia egyenesedett ki:

– Engem?… megütni!… Óóóó… – ordított, – veresse, aki vétett ellene,
akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon…

– Kornis Boldizsár?… – kiáltotta a fejedelem, – neked Kornis Boldizsáron
jár az eszed?… És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek
mi szava benne: Ringyó?… nyelvedet kivonatom!… Testvéremre pletykálsz?…
Báthory Annára mersz szájat tátni? – ordította s korbáccsal verte az
asszonyt.

Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a
fejedelmet, aki erősen ittas volt:

– Kimélje magát nagyságod!

A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karja
közt, mint egy hal:

– Tanizsd jóra a feleségedet, – kiáltozott Imreffyre s Géczy
eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta, – vagy lovakkal
szakgattatom szét!… Hugomra pletykál ország-világ előtt? veszett hírét
költi? mit rekkentett el az én hugom Ecsedben?…

Imreffy felkelt s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.

– Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy
csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!…

Most ő ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak
dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.

Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.

A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét,
fejébe nyomta s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi
veszekedést.

Kint a szabadban megállt s lassan józanodott.

– Ocsmány, alacsony dögök, – mondta morogva, háta megett ott állott
Géczy egy kutya alázatosságával… – Géczy uram!…

– Parancsoljon Nagyságod!

– Én téged küldelek bé Konstantinápolyban…

Géczy felragyogó szemmel hallgatott.

Győzött Bethlenen!…

– Aranyat, ezüstöt adok, amit kívánsz, s te nékem megszerzed a lengyel
háborúra való athnamet, jobban, mint akárki.

Géczy hallgatott.

– Igen?

– Igen, Nagyságos uram.

Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de
a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.

A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.

– A találkozásra elmegyünk, – mondta, – a nádorral való beszélgetésre…
De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s
háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal
kezdeni…

Felvitte hálóházába Géczyt s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a
török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy
előtt is titkosnak kellett maradnia…

Mikor Géczyt elküldte s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott: sűrű
s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel
benne, s elbujni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó
s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s
fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fius sérülés, bizonyára
gyerekkorában megütte magát; nem volt kedve, ereje, vetköződni, csak
dolmányát tette le s úgy dobta magát az ágyba, Kereky Feri apró álmos
szemekkel jött be s lehúzta csizmáját…

Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a
kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, fűzfacsákánnyal
kezében, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána
fenyeget?… ostoba dolog… ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az
érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett
ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez
friss és fiatal s alávaló…

Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a
portára küldhetne ily titokkal…

Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát
meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna s a tavasz csupa
zölden virítva s napsugarasan nyilt ki előtte a völgyeken.

Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s
szörnyű emlékek s az asszonyka oly kicsi volt s hegyes nyelvű s üdítő,
fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem
vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta hogy játsszon a
szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.

Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a
szafirus…

Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak
s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.

De egy hét mulva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek,
jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult
Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kisérettel jő Szatmárra; úgy van
elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg s közbül majd valahol
találkoznak. Török csauszok is jöttek s Imreffy aggódott, hogy a
nádorral szólni nem lehet majd… A török nagy szigorúsággal faggat s les,
mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan
szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal
Erdélyre szerződést kötött…

Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét,
gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki így útjába állt minden
tervének… Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a
fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra
voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajduk, legalább 5000 lovas s
meg annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem
lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni… Soha
nem merte volna szarvát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel
nem bátorítják…

A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.

Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig
földbeásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy
benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek s
asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac,
a tehén ott lakott lent velük, csak a visítása hallatszott a malacnak,
amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek.

A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:

– Emberek ezek, vagy réti farkasok?

– Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram,
– mondta Kamuthy Farkas röhögve, – embereknek kell nekik lenni.

A fejedelem soká hallgatott:

– Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma, – fordult a
magyarországi követekhez.

– Hány hónapig, nagyságos uram! – szólt Ostrosith uram, a főkövet.

A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz
mentében hencegni kezdett:

– Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy
lakodalmon, étek előtt járó főgazda.

– Nálunk nagy lakodalmak vagynak, – magyarázta Ostrosith úr, – 1000
asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment
a vendégek számok, az esztergami primás, a kalocsai érsek, az Erdődy,
Zrinyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy,
Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgács,
Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy
kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos
uram, felséged örvendett volna, ha látja.

A fejedelem hidegen hallgatta a kiáradó dicsekedést:

– És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?

– Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram, – szólt Pozsgay uram. – Csak
pástétomnak való fejér liszt elfogyott 150 köböl. Hús, hal, ökör, borjú,
bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.

– S hol vötték az sok ételbélit?

– Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai,
rózsahegyi urodalmok.

– S oly bőséges a nép állapotja?

Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:

– Bizony, az nem igen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán
s zabon kívül.

– S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?

– Égették az bestyéket; beszéllették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket
rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit,
mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha
essez órára meg nem lesz a kvantum.

A fiatalabb emberek nevettek a jó trufán s volt, aki megjegyezte ezt
magának a jövőre, ha majd szolga-bíró lészen.

A fejedelem így szólt:

– Mikor az én istenben bóldogult bátyámuram, Báthory István országbíró
uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a
temetésnek minden költségit, még a deákok számára is s azt írta a
testamentumába: »az szegénységen még egy tyukfiat, vagy tyuktojást is ne
vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon«.

Ezzel sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.

Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak s a Kraszna völgyére jutottak,
a fejedelem megállt s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat,
az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket s
azt mondta:

– Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, meg a hegyek, meg a tavak,
meg folyások, meg a mezők, meg a föllegek: csak egy csúf van benne, az
emberi állat…

Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már
itt fogadta a fejedelmet s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták
Szatmárra s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is
megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.

A fejedelem épen asztal mellett ült s a jó érmelléki meszes bort
szopogatta:

– Hol az a Zsadány? – kérdezte mámorosan.

Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.

– Én ebbűl a megyébül ki nem megyek, – mondta a fejedelem; ha valaki
akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.

A magyarok nagyon megijedtek, mert Thurzó is így fogadkozott, hogy
tovább Zsadánynál nem hajlandó elébe menni a fejedelemnek, öregebb is,
mondta, fáradtabb is a hosszú úttól.

A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy
Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső
helyig s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő,
Királydarócig.

A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett
egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta s por volt,
mint a kánikulában.

Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e
napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdukapitány
Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek legfőbbjei, s a
szászok részéről a brassai s szebeni bírók.

Szentkirályon ették a fröstököt, jó szenensült malacpecsenyét s ittak rá
bő szilágyi bort s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma
borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami
piláfot.

A Bocskay budai útjáról volt a szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta
mire végzi, koronát kap-e, vagy fővétele lesz…

– Sokat is szenvedött ez a szegény ország, – mondta a fejedelem; s akár
töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a
magyarországi urak.

Bethlen valami fontos szót mondott ki:

– Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy
nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem
értettük… De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor
volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar
nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre
a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!

A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel
ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép
rendben, lovasok hosszan a mezőn, gyalogok tömötten.

A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két
felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg
szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok
süveglengetéssel.

A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s
egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a
nádor.

Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték
őket s a had mozdulatlanul állott hátul.

Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt.
Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt,
várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az
pedig csak szolga…

De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka,
mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta,
hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…

Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt
hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy
egyik a másiknál hamarább ne lépjen.

Lassan szembe mentek s kezet fogtak.

A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott,
mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:

– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.

A nádor így felelt:

– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.

A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a
felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra
felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora
felé.

A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki
komolyan s mereven ment be.

Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg
volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés
volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem
pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.

Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit,
kölcsönösen sorra kezet fogtak.

Leültek s Thurzó kezdett beszélni:

Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s
istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország
testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel
azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s
jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe
szerkesztessenek a határok…

A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett
érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.

A fejedelem magyarul szólt bele:

– Minden ellenség ellen?

– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen:
akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert
milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik
fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán
szembe száll…

A fejedelem újra magyarul szólt:

– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen
is?

Thurzó kicsit hallgatott:

– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én
szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök
szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor
is vele tartok.

A fejedelem fellobbant:

– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának
feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?

Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s
mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:

– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek
Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a
magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék,
barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a
kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két
test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika…
Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy
konceptumot…

Báthory belevágott:

– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is
más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk,
s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek…
Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen:
Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha
együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra
megverekedhetünk…

– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.

– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy
abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való
gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.

– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.

– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem
felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak
ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk
lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten
tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy
ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.

– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok
s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az
Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány
embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem
volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.

Kicsit leckéztető módon tette hozzá:

– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések
keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…

Báthory felförmedt:

– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta
sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.

Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.

– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell
mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem
vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.

– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.

Thurzó gondolkozott:

– S mit vélne Nagyságod?

– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is
eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites
vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás
csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk
beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a
szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy
egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló
praktikáktul.

A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás,
a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt
parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása
legyen.

– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra
veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban,
hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…

Báthory legyintett:

– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg
kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi,
addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat
semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek,
hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna
folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is
kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.

Thurzó felállott:

– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel
elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s
a hitbéli vonszódás…

A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha
mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.

– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak
szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült
Kornis Boldizsárt.

– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi
nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak,
aki azt alig fogadta el.

A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem
jobbról, sem balról.

A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor
egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a
perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy
szorgalmatossággal.

Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád
felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár
lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.

A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s
minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s
lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé
Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a
szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük
másképen akar végezni.

Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt
ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis
Boldizsár lefejeztetését.




HARMADIK KÖNYV.


I.

A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán
fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona
szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.

– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel
nézte.

Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.

A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a
magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.

– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.

A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó
kérdésre, így szólt:

– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr
megfelel:

Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú
ember s latinul szólott:

– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte
rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.

– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.

A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s
láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt.
Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s
annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek
állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben
ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.

– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.

A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy
parányit elmosolyodtak volna.

– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig
érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál
erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó
nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne
adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak
rakva a szabócéh fegyvereivel.

A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra
lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s
megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit
beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer
főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!

– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző,
– maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak
veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet
semmisíteni.

A fejedelem gondolkozva nézett vissza:

– Látni kívánom.

A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki
visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.

– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi
bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!

– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében
volt az aurea aetas!

A fejedelem bólintott:

– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek:
nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok,
mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában,
hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti
vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?

A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.

– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.

– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte
rendreutasítóan.

– Igenis felséges uram.

A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán
megfaragott kövekből voltak rakva.

– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy
a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász
uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily
nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak,
amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban
lévén…

– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott
belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt
bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha
minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.

– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős
privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s
a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?

A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:

– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges
uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs
királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona
alatt feküdött.

– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?

A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:

– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.

A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok
számára már gyakorta elkészült e feleletre.

– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor
Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi
atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az
1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi
atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe
iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik:
fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a
helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s
mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát
e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét
élvezhessétek.

A fejedelem kíváncsian figyelt:

– Folytasd.

– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a
helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik
Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven
betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet,
amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a
munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó
világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte
hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton.
Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a
Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram,
neveztetünk Nagy Szebennek.

Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely
föllázította a magyarokat.

– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, –
nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi
magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.

– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész
üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan
gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek,
óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták,
hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak
között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon
bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a
Nagyságod többi dicső népeinek.

– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár
belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én
fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!

– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk,
nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a
szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de
Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést
dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még
árnyékát sem merjük nézni magunknak…

– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? –
kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni,
mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?

– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett
testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s
törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…

– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én
országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem
s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg
velem jönne az én oláországi utamra.

– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg
nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a
szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?

A fejedelem nevetett:

– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé
Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s
Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak
azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért
vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más
szükségest cselekedjetek nekünk.

– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a
főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.

A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s
megbökte tréfásan az oldalát:

– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek,
erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város
különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai
bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise
csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a
hét szász város hét nemest jelent a hazának.

– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden
város ezer és ezer hű polgárt jelent.

– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?

A főbíró szól nélkül meghajlott.

A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha
valami fenyegetné.

– No isten velünk főbíró uram!

Hirtelen valami jutott eszébe:

– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még
polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem:
akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy
állanak, főbíró uram!

A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:

– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a
fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.

– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden
úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit,
csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel
támadjanak fel a szemem előtt.

A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival
szólhasson.

Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a
tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan
meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is
ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint
beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a
többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán
itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az
övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett,
felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy
tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz
módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben
állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában.
Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek
kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban
semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál
állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve
kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«

Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora
szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.

A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem
kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal
tért vissza:

– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.

A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s
nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.

Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas,
megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.

A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.

Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan,
szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.

A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy
nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és
ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.

A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:

– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől,
mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök,
keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok,
kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a
fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

– Hány céh van összesen?

– Tizenkilenc, felséges uram.

– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel
s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni,
csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a
rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet…
Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet
ülhetnék.

A főbíró meghajlott.

– Parancsolatjára felségednek.

Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot
csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s
boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.

Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj
hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi
körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a
piacra, németül ordít rájuk:

– Nézzetek a kapura!

De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a
kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a
bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a
fejedelem népe lepi el.

Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem
körül.

– Árulás! – üvöltnek a polgárok.

– Árulás! – zúg az ordítás a városon.

A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a
polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a
hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.

A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra
húzódnak.

Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:

– Aki megmoccanik, halál fia.

A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.

A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a
kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.

– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s
a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.

Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a
fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky
Feri.

Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.

Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek
ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.

– Egyet: egyért, – sivítja.

– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház
kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!

– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!

S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt
karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot
hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki
dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…

A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int,
könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.

Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a
hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is
az országgyűlés azonnal megnyilott.

Megnyitotta maga a fejedelem:

– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a
szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy
ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni
ne halassza.

A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben
fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.

A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson
kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek
megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s
hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek
folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés
ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.

Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből
kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni
tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek
még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a
szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.

Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly
némán hallgatták, mint a temetési beszédet.

»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy
mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges
hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal
egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések,
sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is,
mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van
a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen
a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.

»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári
jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján
épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s
a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való
tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint
megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.

– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta
Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg
azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel
minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza
javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a
hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé,
mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén
minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza
termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a
haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy
kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.

– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső
Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az
emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s
szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi
honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben,
megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő
szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval
kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden
aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében
felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét
megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a
hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb,
leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!

Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem
hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz
hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura
lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan
kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem
mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei
is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját
hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül
kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok
helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden
egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se
szerezni?…

Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik
szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:

– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az
hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per
Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a
felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket
ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében,
soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk
s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel
Bathory Princeps Transsylvaniae!!!

Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele
kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az
esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét
magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…

A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván,
jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a
szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők
ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk
számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…

Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a
szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s
börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország
elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács
tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s
estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a
városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján
találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván,
aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.

Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti
kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden
dolgáról neki hoztak jelentést.

Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két
városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden
rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak
által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.

– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket
beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a
város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…

A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a
parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.

A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak,
bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos
jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait
szenvedték.

Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó
hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, –
mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna
megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a
fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a
szájukban.

A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben
töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel
hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak
s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a
nádori találkozóról hozott magával.

– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély
fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk
mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk
emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi
népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig
harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?

– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette
gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…

– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa
s nem Erdélyországé.

Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.

– No iszen nem szóltam.

– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.

– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.

– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még
az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon
dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az
ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek,
lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…

– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam,
tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod
alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek
fülit-farkát…

A fejedelem elhallgatott.

A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.

– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget
szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül
él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret
abrakot?

Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:

– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.

– Olvassa el, meglátja Nagyságod.

A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni,
mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy
Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy
kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram,
hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész
vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk
Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván
keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most
készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen
felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át
akarnak menni a Tiszán.

A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s
vállára csapott Nagy Andrásnak:

– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a
hajduknak semmi rövidsége nem leszen.

– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.

– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem –
de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem
szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!

Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új
városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy
gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.

Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel
megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s
szomjuságinkat.

Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a
fejedelem:

– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva
gvardiák?

– Igen, felséges uram.

– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!

– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki
senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.

– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha
a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük
közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán
így szólt:

– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.

– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi
portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay
címerrel, kit más magyar nemesekével.

A fejedelem felhördült:

– Óh, a bestye rablók.

Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés
élén.

– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.

– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.

Fulladtan s fojtottan tette hozzá:

– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre
mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a
Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.

– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas:
igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira,
aki sietve ment el.

– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk
nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem
valók…

– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de
ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi
bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?

– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron
s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.

– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se
mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben
mégis megvan!

A fejedelem mereven nézett rá:

– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még
csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel
menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!

Hirtelen parancsolva mondta:

– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni
őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat
a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a
hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer
forint bírságot…

– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan –
mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk
Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.

– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját:
ha holnapra bé nem jönnek…

Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:

– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.

– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki
szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell
gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…

Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:

– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen
kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez
bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.

Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr
és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István
erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon
sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az
ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban
lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét
féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára,
sem fontolgatásra:

– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.

Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a
rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a
parasztforradalmat megszavazzák.

– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.

Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:

De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna
s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…

– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj:
ezt ki ne locsogd…

A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.

Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már
most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú
elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek
idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos
homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött,
hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt
kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban
s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta
tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden…
Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a
nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a
tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a
világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő
egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának
intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el
Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány
ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak
dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új
képe lesz az egész világnak a tengerek között.

Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a
maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor,
parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza
ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó
alá.

Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;

– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor
megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre
publikálni kiküldd…

Imreffy értette.

– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos
és szent dolognak vélem.

Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:

– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem
sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem
cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék
érette…

Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s
markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.

De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett
lehetetlenséget tovább…

– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell
az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt
szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem
lészen rajta kívül…

Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt
karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke
legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az
embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…

A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt
megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal
eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő
érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen,
nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.

– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem
kell az ördögök szekerén…

Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a
homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után,
elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő
nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére
villanó fiatal arcát látta…

– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott,
mióta bejöttek a hajduk a várba.

Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút
ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán
kivert nagy kupájából…

Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt
az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…

Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly
magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.

– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja,
akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e
világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár
szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg
az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala
szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…

Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki
mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is:
»Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki
játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai
napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó
lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt
nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez
nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a
hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a
gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy
megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s
egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a
ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert
megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog
ez szólani, mit fog ez szólani…

– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!

– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.

– Azt a fiút akarom.

– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának,
Szilassy Jánosnak öccse.

– Az én Kereky Ferimért.

Imreffy csöndített.

– A fiút! – szólt az ajtónállónak.

A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.

– Azér ezt megcsináltuk.

A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő
dicséret szomjúságát.

– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb
és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…

A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a
hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.

Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem
közepén a gyér világosságon.

A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri
bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás
arcú.

Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan
volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias.
Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága
komolyan állta.

Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura,
mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon
áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában
megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a
fiút.

Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de
tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:

– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.

A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.

A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és
féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a
vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja
már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.

– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy
védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.

– Igen, nagyságos úr.

Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel,
folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a
hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem
kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak
és rendeknek.

Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is
lefektette.


II.

Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen
ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette,
hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a
titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva
csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka
volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul,
igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó
jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen
képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:

– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a
férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba,
betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.

A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett,
máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az
indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus
tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és
halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…

– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s
okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes
személy szabadságának… Ugy vagyon?…

– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a
kisbabának?

A fejedelem nevetett:

– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben…
árulásba esett:…

Egy kézlegyintéssel jelezte.

– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.

A fejedelem nevetett:

– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a
kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet
szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…

Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:

– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…

De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész
világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem
érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a
meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s
nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és
határtalan lett…

– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett
országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt
neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja…
marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…

Szájszögletiben a keserű vonás.

– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek
nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett
kutyák vásárjábul…

Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már
közeledett a testi kólika…

– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s
iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba
vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot,
zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De
hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg
össze nem forrnak az összevalók…

Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában,
úgy vonaglott s hörgött.

– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most
mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati
nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni,
hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.

Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem
tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű
tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.

Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel
soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert
annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének
főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem
esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint
egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.

S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb,
most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.

Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda
azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen,
vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta
fel a szobát…

Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az
szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel
egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház
oldaltermében…

Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s
kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s
halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…

Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép,
piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes
szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a
fejedelmet virrasztotta.

Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is
halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg
mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is
lefeküdt.

A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s
arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de
akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában
is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.

Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak
úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:

– Évuska… Évuska…

Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a
pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik
felébe:

– Pszt, alszik…

A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:

– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.

A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.

A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány
kezét.

Soká tartotta így:

– Hogy kerülsz te ide?

A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott
csínyes kuncogással:

– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak
testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s
vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán,
– most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.

A fejedelem megborzadt a lányért.

Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit,
aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy
mennyire fel nem érett még a vére…

Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki
reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen,
amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig
életében akart: látta a székely forradalmat…

Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem
jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is,
senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben,
akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden
falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot:
aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!

Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz,
tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de
úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját
Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal
végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy
kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire
számíthatna…

Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha
Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják
nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak
érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács
a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent
soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az
övé…

De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja
most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek:
itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki
tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e
alá a tanácsházat…

Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva,
nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul
segítségért kiáltott.

Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem
is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha
kilopták volna belőle az erőt.

Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy
gyermek. Még nem tudott félni…

Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.

– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?

A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel
gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben… Oly hatalmasnak érezte
magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa,
hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva:

– Mit siratsz?

A lány duzzogva pusmogta:

– A macskát.

A fejedelem nagy szemet meresztett.

– Szegény kis macskám, – mondta a lány, – senkinek se vétett, akkor is a
patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtam való
se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni,
hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta,
röhögött, elvitte a hegyin…

A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt
zokogásba a nevetős lány.

– Egy macskáért, – morogta, – ne bőgj…

– Az enyim volt…

A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja
az országba s minden macskát neki ad… De nem mondta, valahogy megérezte,
hogy: azt az egyet vissza nem adhatja… Nézte hát a lányt kis ideig,
aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából
volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak
voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti… mert
mindennek el kell itten mulni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy
az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a
kemény biztonság…

– Hogy minek is jött haza ide, – mondta a lány pusmogva s régi szokása
szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan,
mint azelőtt, – az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor
Ókspurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek hijták, ott
akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött,
hogy aszongya, hogy ű nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász,
de a szíve magyar, mer hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna
megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe,
s vágják a nyakát reggel lefelé…

A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:

– A kezesek köz van? – kérdezte.

A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.

A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a
nagy idegen betűk s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden
betű mint titokzatos, kísértetes szem meredt rá, minden betű idegen
szem, amely gondolataiba túr…

– Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász, – mondta.

A lány hallgatott:

– Jó népek ezek, – szólt aztán csöndesen. – Szeretik egymást, meg a jó
istent… Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem
senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám az idegenhez, otthon még
a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó
ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt
megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se
a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül
estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, istent dicsérik,
templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek
szegények…

– Takarodj! – ordította a fejedelem…

A lány felugrott.

Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.

– Küldd ki ezt a… ezt a… – hörögte a fejedelem, – ezt a szász lányt… ki
vele…

Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az
alázatosan állott, sírt.

– Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! – kiáltotta a fejedelem.

– És tik is mind, az egész szász nép, mind mind, mind… Megszüntettem a
szász nemzetet…

Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki s ez lehajtott fővel
ijedten, alázatosan elfutott.

A fejedelem hanyatt feküdt s kirúgta magát, legjobb volna most meghalni…

Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most
szeretett volna nem lenni… Valami nagy, nagy setétséget érzett
leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben,
megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben…

Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni s
rémült volt, iszonyú… Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben,
messze, messze amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje
nyujtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell s
akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka s a levegőben kalimpál,
furcsán s hátborzongatón mind úgy fut el szavára s úgy lebben elő,
levegőben lógva félrefordult fejjel s csákány a kezükben, fűzfacsákány,
avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt,
csapzott fejükből kilóg, mind halott s irtózat, lehúnyt szemmel néznek,
tesznek, sürögnek-forognak s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a
házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut
odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan s
macska kering folyton, folyton a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy
hosszúszőrű török macska, egyre közelebb jön s a szeme vörösen ég s
folyton dorombol s egyre közelebb jő s egyre nagyobb s a szeme ég s ez
is kötélen lóg s kitátja a száját s ugrásra mered s veszi észre, hogy ő
egy kis egér, aki rémülten keres lyukat s nincs hol, mert jő a nagy
macska felborzolt szőrrel, kötélen s most vége, ugrik, ohh…

Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten
fordult vissza.

– Fiam, fiam, – suttogta, simogatta homlokát s az behúnyt szemmel fogát
csikorgatta:

– Kergesd… kergesd el a macskát…

– Mit? – szólt tisztán, hangosan a nő s a fejedelem felnyitotta szemét.

Kábultan józanodott ki, nem tudta mi baj, de a teste remegett:

– Bort!

Török Kata hozta a serleget.

Inni kezdett, kiköpte: Méreg, méreg! – kiáltotta. – Vizet, vizet.

Vizet adott neki.

Abból bőven, sokat ivott.


III.

Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra
mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.

Már akkor megmozdult az egész város s ostromolták a fejedelem
ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem
akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanut s
ódiumot.

Török Kata fröstökről gondoskodott s mikor az égettbort itták a nagy
zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony
szívólikkal s kézről-kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a
gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:

– S nem inna egy pohár vizet nagyságod?

– Vizet? – bámult rá a fejedelem.

Az asszony huncutul mosolygott.

– Az éccaka ízlett.

Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:

– Megnyomta valami boszorkány nagyságodat, macska képében.

A fejedelem homályosan visszaemlékezett az éjjeli érzéseire s hivatta a
papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.

Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a
székely akciót, már aláírta volt a parancsot s leveleket, miket a
hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás
szerint a véres nyársat kölülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy
összeszedte aki székely atyafit csak talált s rájuk hagyta a cselt: ha a
Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.

Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva s
már mind az országgyűlés kiküldött tagjai aláírták, csak a fejedelem
aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig, két ujja közé vett
állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét
vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:

– Nem írom alá nevemet… Hajítsátok pokolba…

Csodálkozva néztek rá.

Menjenek a szászok a szemem elől… Minden húsz éven felüli férfiember
szedje magát s menjen világgá… Szászok: nyitva nekik a széles világ… Van
nekiek másutt is kenyerek: menjenek Okespurgába…

Lehajtotta fejét, nem tudta mit cselekszik, eszébe jutott az éjjeli
szász lány, ezt meg kerestesse, aztán elfeledte. Géczyvel kellett a
török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból
került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török
fővezért s csauszait, bégjeit, basáit megvesztegesse, hogy engedelmet
adjanak neki az oláországi háborúra…

Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamaráit járta,
nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett s nem gondolt arra, hogy
erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy
Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé…

Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a
világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a
brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi
vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk
határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak
világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni
elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket,
mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára
görögtek a világ országútján s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak…
Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt és az egész világot maga
hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár,
politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj s minden helyen, minden
helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással
másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott
élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a
veszélytől való félelem nem tartotta vissza.

Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá, 16 éves korában felszabadulva az
iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt s tíz évig odajárt, a császár
kancelláriájáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az
egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt s ő mindenkor
elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni,
erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart
hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy haza jöjjön
brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes
hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság
alapja, épen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be
a szászságba nagy német földről.

– Hanem ez mindenen túltesz, – mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre
gondolva, – amit csak a kerek világon tapasztaltam.

Weiss Mihály maga elé nézett s uralkodott magán, hogy föl se pillantson.
Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a
felelősség alól, dacára, hogy épen az ő munkájának megépítésében fárad.

– Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt, – nevetett Géczy, –
ennek híre lesz a históriában.

– Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz, – szólt Weiss Mihály, – de
őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb
fejű emberek biztosítják neki a rablást.

Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.

– Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.

– Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.

– Oh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet
sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon
s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked,
hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásaért a
szebeni bírónál.

Géczy ezt belátta s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély
jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem
hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akár balról ver, a
család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan
lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel
összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, itt nem lesz-e már
egy új Básta és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét
se fájdítja miatta, lesz ahogy lesz…

Weiss Mihály komolyan mondta:

– Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal
beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult,
tapasztalt és megértő fejjel vegye e dolgokat, csak épen, ne vegye rossz
néven és adulatiónak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék…

Géczy belevágott.

– És Bethlen Gáborról mit vélsz?

– Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej.

Géczy hallgatott.

– Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát, – mondta, – az nagy kár,
hogy ő oly véletlen s hamar meghalt.

– Thurzó nádor, – mondta Weiss Mihály respektussal, – Illésházy nádor
embereit vette maga mellé s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja
kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.

– Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet
asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk
feleségem után, aki Poltári Soós leány s így Csáky Istvánnal és a volt
fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.

Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, örömmel
kapott e hetvenkedésen:

– Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb
jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell
tehetségeit elvesztegetni.

Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túlközel értek s félt,
hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszélgetést…

Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét s az isten
titokzatos utaira gondolt és a szász nemzet jövő csillagát a ködből
kibontakozni érezte.

A fejedelem boldogan szijta magába zsákmányának becsét, mikor megjött
Bethlen Gábor.

A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel
volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a
Básta katonái használtak, tizenkétezeren felül volt: csak most értették
meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette
Szebent, úristen, micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban,
mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem
ellenségivel.

Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek ragyogó
arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt s hallgatag.

Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat, fegyvertelenül,
sőt szinte ruhátlanul, úgy ahogy a dobszó érte őket házukban; sorba
állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajduk
tatárvadsággal röpködtek körültük.

A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele,
egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani,
támadni, akkor meggondolta s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő
sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna,
mintha természetes lenne, mintha máskép nem is találkozhattak volna:
beszéltek a hadakról, a lovagokról, banderiumokról, a székely nemes
felkelésről s a további utazás dolgáról.

– Menjen kegyelmed országgyűlésébe, – mondta a fejedelem, – s lássa meg,
mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkkal.

Az országgyűlés már együtt volt s a nádori találkozás dolgait tárgyalta,
valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük
viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők
sérelmeit s más kisebb dolgokat.

Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig,
csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment
mellette s egyre azt noszogatta:

– Hajduk, nagyságos uram, mindenütt csak hajduk…

Bethlen így szólt hozzá:

– Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály
vajda idejek s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem
építtetik…

Mikó Ferenc szőrös macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatal ember s
szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes
időkre:

– Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se
asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a
hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdu cselekedte… Oh átkozott
nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked
sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat
elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót,
az ártatlan gyereket levágták, – felemelte öklét s halkan szitkozva
átkozgatta: – eltöröl e földről isten, nem leszesz nyomos, nem marad a
te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!

Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését s hagyta, mert
helyette könnyített a lelkén. A hajduk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak,
új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak s szász
portékákkal tele, tarkák voltak, mint a tarka madár s mind ittas és
boros.

A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben
dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán
számüzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy
fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s
szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a
tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső
országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen
praktikálhatnának…

A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott
akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamire való nemes
ember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az
ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek…

Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság
éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és
zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották s reggelig énekeltek
s imádkoztak a nagyhatalmú isten színe előtt.

Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden
gondolatát s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.

S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a
szász nemzet minden kincseit.

Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember
volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A
brassai tanács, a bíróval élén megalkudott vele életre-halálra, hogy
szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek s keresztbe húzza a
fejedelmi terveket.

– Mért prédálja el nagyságod – mondta Weiss Mihály, – e kincseket,
melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e
fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel
megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az
ausztriai birodalom jóakaratát…

Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e
szédületes előhaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha
csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse; ki tudja, még fejedelmi
süveg igérkezik!…

Másnap a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel
Kákoni Istvánt a Kamuthy sógorát kapitánynak.

Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboj, eső előtt, a
székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja,
gyalogos, bocskoros, meztélábas parasztokból, visszafordított kaszával,
bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.

A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott, egész új ember
lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető
parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit
az ember elgondol, ime másnapra teljesedik… No híres uramék, senki sem
akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen oratiót csapott a had ellen
a fejedelemasszony fogadtatásán s ő már akkor tudta, hogy senki sem
akarja s mégis meglesz… s megvan…

A merre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak
vivát s éltették istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt,
ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok
alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra jó teremtőisten, egy
kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s
hogy égnek s esküsznek istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra,
Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette
el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent
szabadságot, amiből épen két Báthory nyomta le őket, az az első István
vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt
megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy
Báthory István… Mind semmi már sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra
vitt s visszaadott s mindeg ez mostani jó a jó, elmossa a régi
fájdalmakat… Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is
felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy
galádul vesznek rajta dézsmát az urak s hajtják robotba, hogy egy
esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni s felesége
gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak…

– Isten ítélt, – kiáltották, – Báthory gyógyítja, amit a Báthory
égetett…

Mámorban és álomban ült a fejedelem lován s nézte, csak nézte a tömeget,
mely hadaival egybekavarodott. Már a hajduk tízezeren, a maga hadai
másik tízezeren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve,
kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal s megmustrálta s igen szép
hadat épített a csőcselékből, húszezerig valót.

Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi
harcos ellen… S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek
megdöbbenve lovaikon, nem értették mi ez s még nem tudták, mitől
rettegjenek…

Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.

Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést
bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek,
sült kenyereket sokezerszám…

A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott s meghívá
a fejedelmet Brassó városába früstökre, de csak ötödmagával…

– Vagyon-e nektek erős váratok, – kérdezte a fejedelem nevetve, – hogy
öt embert be mertek ereszteni?

– Vagyon, felséges uram, – szólt a bíró mély hajlással, – még százezer
ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.

– Vidd a pénzed, – mondta a fejedelem megharagudva. – Ajándoktokat
elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kiváncsiak, hanem a lelketekre.

Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti
pénzét.

Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy
vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében.
Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó
megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak
feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt
különösen megdicsérték s az ő példájával buzdították a szász nációt…

– S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? – kérdezte a fejedelem, de
elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős
fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott s tudta, hogy övé
lesz ez város, ha bármi történjék is…

– Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem, – szólt alázatos, de
ravasz mosolygással a brassai bíró, – tegnap eresztettük volt ki s
elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstancinápolyig,
ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk
útjának javáért…

– Úgy, – mondta a fejedelem s élesen nézett a szász bíró szemébe.

– Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.

Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg
külön beszélgetésre.

Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával,
gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt
embernyi kíséretnél, mert máskép a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak
a várfalakról.

Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel
érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.

A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s
nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd s a fejedelem szó nélkül,
igen rendes viselkedéssel ebédelt s még fényes nappal kijött s az nap
estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdu
sereg után…

Lóháton a hegyeket megmászni.

Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan
éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt
hómezőkön veszni…

Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.

Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett,
tűz mellett az éjjelt s főgondja a széki kutyája volt, melyet maga
bundájába takargatott.

Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.

Mintha új elementumba jutottak volna, kinyilt a szíve az egész seregnek
s hajrá, most már minden szabad, hajrá, itt már minden a mienk, megszünt
minden fék, hujjahó…

Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén,
elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület: ami a határon túl
van, a had jussán: préda…

Tündéri szépségű völgyekre nyilt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen
rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem
hódol… Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa s
mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez
már új tartomány.

– Mi baj, Farkas uram, – mondta a fejedelem Kamuthynak.

– Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gyerőffy uram! nem neki kellett
vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss
fiatal akarás.

Gerőffy a kolozsmegyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes
haddal előre ment, megfogni a rókát.

A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását,
bontakozását s hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással
jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s
egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren
torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások
káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s
maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.

– Sose érünk be Tergovistyébe, – mondta Kamuthy – evvel a csürhével. Jó
gyalogos ember ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi
lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el… Ezt tudja a főkapitány?
Ez a tudománya?

Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.

Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek
állanak az útban, huszával torlódva, az idő telik s alig jutottak túl
egy hajláson… már letelepülnek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát
pirítanak s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol
kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyeken, elvadászták,
lehozták, megették szőröstül-bőröstül…

A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal
lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint bent Szebentől Brassóig…
Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Ráduly, mert ennek itt vége akkor,
vége…

Újra feltápászkodni, megették ami a tarisznyába volt s most tovább
cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák s akkor újra leheverni
a kövér, megtapodott fűbe.

Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az
oláh vajda megszökött Tergovistyéből s az egész sereg káromkodott;
elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait
mindenestül s üthetik most bottal a nyomát…

Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat
kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton
csattogott s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett
volna Ráduly után menni… Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek,
nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni…

S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek?
ördög látott ilyen hazát… Bethlen két napig meg bírta őrizni a málhás
szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang
tarisznyás éhes lett s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az
elemózsiát…

A fejedelem egyre rosszabb kedvvel vekengett, nyomorgott tovább…

Ez-e a hadviselés… Igy ment-e Nagy Sándor végig Ázsián?…

Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy
hadat, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is
elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul… A
fejedelem ingerült volt, s százszor megátkozta türelmetlen sietségében a
sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz…

Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni: rosszul indultak, rosszul
vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének…
az egész csorda futna világgá s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább
Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg,
a székelyek nagy szájtátással vették körül s csak nézték beszélték
halálig s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere…

– Lökjétek ki az útból, – ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor
volt s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy
ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle,
lehevertek a fűbe aludni…

S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?… pocakos komék,
országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert
ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek,
úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s
vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való
keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel,
gyerekükkel mi van azóta…

Ez nem had, nem háború, ez utálság s üsse meg a kő az egészet.

Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy
elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal s azóta talán magát a
vajdát is szorítják erősen.

Ez a kis eredmény egyszerre átalakította a kedvét: elmondatta, hogy
ugrott ki Ráduly az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült s merre, hol
bujdosik… Egyszerre fellobogott benne reménység és minden… Vágtatva,
vágtatva ment előre kíséretével s ebéd előtt bent is volt a gyenge
szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy
falut, e Tergovistyét körülvette…

Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő
sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az
apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan,
szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt
Szeben ez világhoz… kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival…

Nagy tömeg jött szembe rá, csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a
városból, hosszúhajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezitláb,
gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal
bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk
némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott
vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve,
böfögve, nyíva, vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó,
ostoros csizmás hetyke magyarok előtt…

– Hová viszitek ezeket? – kérdezte a fejedelem.

– Ki a városbul, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.

A fejedelem bólintott, persze, kell a hely, negyvenezer katonának…

Egy lovas csapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda
palotájába, ez is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de
nagy tágas szobák voltak benne s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.

A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt
kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a
bolhát bekapja, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a
vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül
kapja meg ez országot: csak ép el kell jönni…

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbevájt putriknak e szörnyű
tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe
kezdtek jönni a saját emberei.

– Ha ilyen a világ, – mondta magában, – akkor nekem nem kell negyvenezer
ember, csak háromszáz jó katonám legyen s végigmegyek a föld kerekén…

Estve felé a kapuknál bevárta tisztjeit s azokkal ment fel az ebédre.

A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott
kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Ráduly
pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen s mint a raj gyűlnek és jönnek,
mennek udvari népei.

Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával, kurjongatással érkeztek saját
népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt s hajlékot keresve, éhesen,
szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen
gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók…

Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával s nem volt ennivaló a
füstös setét vityillókban.

– Hej, testvér, – mondta a székely levetve üres tarisznyáját a földre, –
csak az a jó, hogy az apám, hálistennek disznót ölt.

– A jó tesvér! – mondta a cimborája.

– Jó vón tesvér, ha még életyibe meg nem ette volna!…

Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.

De a hajduk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen
dolgokba s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony
egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala…

Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba s valami
megelégedettség látszott rajta.

– Megjöttünk, nagyságos uram, – mondta, – a nagyisten segedelmével.

A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha
hordót töltene.

– Csuda, hogy lejött kegyelmed.

– Bizony csuda, – szólott a főkapitány, – soha nem hittem vón, hogy így
le hozzuk a sok tanulatlan hadi népet: mind itt vagyon egész seregünk.

Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.

A fejedelem csudálkozva hallgatta.

– Máskor nem így megy, – magyarázta Bethlen, – máskor mihelyt idegen
földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni,
ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban s dühös
volt tapasztalatlanságáért.

Később meg is magyarázta Bethlen:

– Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta,
hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre s egy se akart
elmaradni…

A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.

– Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni, – mondta Bethlen komolyan
magyarázón, – hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk, meg ahová megyünk,
jól meg legyenek adva… Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj,
akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint
megy előre… Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell… De ha ellenség
van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe
kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a
népek… Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen
nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb:
persze a török sereg, az más, az nem így megy, már a deréksereg, csak ép
a basibozukok, meg a többi csőcselék…

A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de
megértette, s nem fog ez máskor így történni… Rendet kell csinálni, vagy
leülni a sutra…

Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gyerőffy
had után, még tegnap, csapatával s már a zsákmánnyal jött meg.

– Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!… Tergovistye!… Mi lesz a
harmadik?… Konstancinápoly?…

A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?… s
ezzel a csürhével!… el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre
bízni…

– Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy, – csak
étvágy legyen hozzá…

A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál
csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túlolcsó győzelemben nyerte
meg ez országot, nem becsülte s nem bízott semmit…

Kamuthy a vajda anyjának kiséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb
bojárnőt, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a
palotára.

A fejedelem felpattant.

Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt,
ijedt csinos személyecske, drága ruhákba öltözve, de oly lomposak s
rémültek szegények.

A fejedelem csak nézte, nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman
köszöntötte, latin nyelven őket:

– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban, – mondta, – ami az enyém, a
tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.

A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul;
de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással
s nyájas nevetéssel…

Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak s nem
ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártirnő akart volna lenni: szépen
hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalhoz ülhettek.

– Ezér, no, hát ezér érdemes volt, – szólt a fejedelem, – s magához
ölelt egy nagytőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó,
almavirágszínű arcával rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers
tréfáját, – ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni,
fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e
hugám?…

– Gyere csak kedves, – és a fiatal hajdut, Szilassy Pált, maga mellé
ültette, a lányt az ölébe adta és tanítani kezdte, hogy kell csókolni
lányt. Összeölelte őket s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.

Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók… A kutya
egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste
gazdája minden mozdulatát.


IV.

Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni,
tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.

Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs
továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül
elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt
haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm,
oly rendkívül szegények, betegek és isten elesett bárányai.

Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?

A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja
elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se
Lengyelországból, se a tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ
végén volnánk.

Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt,
hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb,
hetyke nép, amely egész Európában végig parádézott, mindenüvé
királylányokat adott s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő
bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra
nőtt… Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az
öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni,
összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék s összefogta,
ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni
a várban, a természettel s az emberekkel harcolni s nem tudja mihez
fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett
volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot
legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzödelmével, amelyet nem is érez,
s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.

Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhízlaló idő.

És a had, mint a méhek szétrajzottak s nincs hatalom, amely összegyüjtse
őket, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen
fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott
elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.

Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok,
kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek
napról-napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét
Tergovistyén.

– Nektek adom fiaim, – mondta végül maga s tenyerével végigseperte az
országot, széles jókedvében, haragos dühében, voltaképen pedig
tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlöt népek mint az
éhes falka, szerte kóborlottak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig s
mindent felprédáltak.

Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb
kedvesével, a fiatal hajduval, hogy siket legyen s ne hallja, hogy a
sereg erői széthullanak: a hajduk úgy learatják az országot,
elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok
számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek,
akiknek inkább kaland volt, hadi kirándulás: csudálták hogy a hajduk
fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem
adtak körmükből s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze,
nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy
most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem
törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt
átengedték az erdélyi hadaknak s most nem is akartak arról tudni, hogy
még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország
felé… Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy
ahol megállanak, az országot mind kiürítsék.

Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdu gazdálkodást s hogy a
hajduseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják
látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon
is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.

– Mi megvevők ez tartományt a hajduknak, – morogtak s szitkozódtak az
erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő
hazájuknál is nyomorultabb volt.

Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek
otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek,
jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek
s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas
császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből:
valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog s nem ereszti
többet markából a pokol.

Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely
nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen
járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak s ha meglátják őnagyságát,
mind csak éltetik: asse tudják, hunnen kőttek s oly kevélyek, mint
hushagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe
szállt a szabadság s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni
jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a
robotot!…

Az urak ellenben fel vannak dúlva s bor közt s józanon traktálják az új
szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre:
szabadítson csak meg az isten egyszer, – mondogatják, – gyerünk csak
haza, – s fenik fogukat s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét,
aki itt van, így vagy úgy viseli magát…

Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy
jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncravert komondor,
fogavicsorgatva:

– Még állasz-é? – döfi meg szóval az úr a parasztot, – ne lépjél ojan
sályára! rakjad a lábod! látom nagyon értesz magad felől. Nem es lehet
vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!

– S ojan hatalmas? – mondja a másik zászlósúr, – soha bizon!…
Vigyázzatok, mer minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!… Tudnak
ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is betudnak herpenteni!

Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét s úgy tesz, mintha nem
hallaná. Csak Török János mer visszavágni:

– Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába:
szabadság vagyon a tarsolyunkba…

– Hegyes, hegyes, – vág vissza a székely úr, – hát még milyen hegyes
lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe…

A székelyeknek vezetője lett ez a Török János, akinek Szék óta nagyon
felvette isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van s udvari főlovásza
őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.

Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Török
János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással,
fiatal, kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még s jó vívó, mint
egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán
s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember,
kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást s mindent megpróbál,
hogy ártson a másiknak.

Török János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány
hajdufajzatot s miatta reszket attól, hogy a hajduk elmenjenek, ezért
minden gyanus mozdulatukról értesítette őt.

A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette
róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában a változó, hol sikító,
hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó,
nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli
ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha,
ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a
fia körül, leste a szeme mozdulását, reszketett, ha a közelében volt és
soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szavát,
hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette
maga mellől s megfullasztotta a szeretetével.

A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és
kitüntetés volt. A hajduk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és
gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után
járjon s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán
hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle s ha csak
egy percig elszabadulhatott, az már megkönnyebbülés volt.

Végre az egész napon nem lehetett megtalálni.

A fejedelem dühöngött s pityergett.

– Imreffy, a fiút akarom.

– Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.

S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és
célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés
napjaiban, úgy elmult most hatása és befolyása. Mindenki tudta, hogy a
hajduság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek s a
fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.

– Felséged elvadítja a fiút.

– Mit teszek én neki? – nem röstellte, nem takarta, mindenkit
agyonzaklatott, míg elő nem hozták s akkor agyonszorította ölelésével.

– Fél az sodomitaság híritől, – mondta Imreffy egyszer a fejedelemnek, –
s szökik a hajdukkal, mihelyest lehet.

Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta s
új szenzáció volt, hogy napról-napra vívást, karddal verekedést
tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Török
Jánost is elfelejtette miatta s az határtalan gyűlölettel leste a
percet, hogy kitörje a fiú nyakát.

– Hogy vág a bajusz, János fiam, – kérdi egy reggel a fejedelem a
lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.

– Szöknek a hajduk, – feleli az. – Az éccaka megint elment egy róta.

A fejedelem épen ballábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött
Szilassyért s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédelőházban kapta,
rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni
az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti s ha a fiú az otthont
említette, gyilkolni tudott volna.

Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát,
eloldalogtak.

Megragadta a karját:

– Édes fiam, kérlek maradj velem, légy szolgám.

A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte a nyakát s
csókolgatni kezdte.

– Itt maradsz, Pál fiam?

– Nagyságos uram, isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab
kenyerem, nem akarok szolgálni.

A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:

– Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.

– Nem tehetem, nagyságos uram.

Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.

A fejedelem farkasnevetéssel taszította el s Nagy Andráshoz fordult, aki
most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.

– Igaz-e, hogy már háromezer hajdu sincs a seregben.

A hajduvezér legyintett, – nagyon útálták már egymást.

– Hazudság, – mondta hetykén, – talán két avagy háromszáz cselédem
hibádzik.

– Mustrát tartunk generális uram, – mondta a fejedelem fenyegetően: –
holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.

Nagy András hallgatott:

– Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nipek.

– Hónap reggel Nagy András! – mondta erősen a fejedelem s Nagy András
felállt, kiment.

– A hajduk után az egész sereget megmustráljuk, – mondta a fejedelem az
uraknak, – menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.

Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben
ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit,
harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények, Dobrudsában vagy
Besszarábiában, vagy isten tudja merre.

Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem
hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.

– Szilassy fiam!

De a fiú nem felelt, szökött.

– Ha a bőrödet nem féltenéd, – kiáltott utána halálra dühödve, –
megvívnál az én Török Jánosommal.

Szilassy s Török halálos pillantást váltottak:

– Miért ne tenném meg nagyságodnak, – fordult a fiú, – szívesen megölöm,
ha nagyságod parancsolja.

A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis
Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.

Szilassy már vetette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a
selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Török János szeme vérben
forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a
buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel
méregetni.

A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott:

Dühöngve szólt Törökre:

– De kikészítsd ám János, ezt a nagyságos úrifiút.

Török rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze,
csak a szablyája acélát vizsgálgatta.

– Kezdjétek már, – kiáltott a fejedelem.

Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt,
hozzá se férhetett Török a nagy pallosával s hosszú karjaival. Török
Jánoson veres selyem pruszlik volt.

– A pruszlikot ne bántsd! – gúnyolódott a fejedelem Szilassyn, – azt én
adtam reája.

Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte
el a Török János arcát:

– Elég, elég, ne vágd tovább! – kiáltott a fejedelem Szilassyra s ez
vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek
heggyel.

Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. – Látom, derék katona vagy, –
mondta a fejedelem.

Török János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene
farkas acsargott a megszégyenítésért.

Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva ott hagyta a kardját s megvető
pillantással nézett a fejedelemre.

Ez felkapta a kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette s az az
ablak fájában állott meg.

– Hisz csak egy karcolás, – mondta nevetve.

Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.

– Mit akarsz Nagy András? – kiáltotta a fejedelem.

– Semmit, nagyságos uram, – hörögte a hajduvezér, – csak tán én is
megviaskodnék evvel a híres lovásszal.

– Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? – ordította a fejedelem
– s úgy jösz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metceni?

Kikapta a Török kezéből a szablyát s rákiáltott:

– Igy forgasd a kardot!

S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.

A vén hajdu védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt
halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a
ketten leeresztették kardjukat s gyűlölködő lapos pillantással fordultak
el.

– Kemény legény nagyságod, felséges uram, – morogta Nagy András békítve,
szíveskedve, ravaszul. – Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?

– Hat órára! – mondta a fejedelem.

– Értem: hát legyik hatra…

Nagy András kiment s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy
Szilassy gúnyosan mosolygott.

Az arcán látta, hogy reggel hat órára a hajduk megszöknek s velük ő is…

Iszonyú düh lobbant fel benne, vér az agyába, s odavetette a szablyát
Töröknek.

– Mit állsz?… Itt az idő, vágjad!…

Török fogta a kardot s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.

Az apród Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül
valamelyik a magáét elveszti s önkéntelen odafutott.

– Nagyságos fejedelem, – sikoltotta, – ne engedje Nagyságod! – s
Szilassy felé nyujtotta a kardot.

– Mit parancsolsz te nekem! – üvöltött magából kikelve a fejedelem,
kardjával oda sujtott a gyerek felé s azt torkon találta.

Észre se vette, mert Török János darabolja Szilassyt.

– Végezd! – ordított rá, – a lovász csak úgy vágta, húsvágásokkal, majd
beledöfte a kardját a mellébe.

Szilassy összeesett.

– Vigyétek a dögöt! – kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki
lába előtt vérében fetrengett.

Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más,
csak Mindszenti Pál nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte mi
történt.

– Szilassy fiam, – kiáltotta a fejedelem s elordította magát, – jaj
szerelmes fiam! Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne
halj!

Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:

– Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám,
Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.

– Csak jó voltam hozzád! – kiáltotta a fejedelem, – jobban szerettelek
életemnél! gonosz rossz voltál hozzám!…

Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte:

– Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett
kutyamódra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit
se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem
szerelem miá, de megállj Török János…

A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan az ő
fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője…

– Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút s én arannyal mérem fel nektek amit
nyom: mind a hajduknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort,
csak ezt a fiút éltesse isten.

Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma s
jelentették, hogy török főkövetség jött.

– Csatára, csatára, – morogta a fejedelem, – ez jókor jött, jaj nektek
most mind ez világ népei…

Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt,
senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt s ott
sírt hangos jajszóval.

Aztán megint más jutott eszébe s felugrott s hivatta a törököket.

Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a
fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.

A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve,
selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves
tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt s száraz szavú.

Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett,
hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török
szavakat:

»Az Jézus hitin levő uraknak dicsősége,

»az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,

»az keresztyénség békességének őrizője,

»ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,

»az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,

»Erdélynek fejedelme,

»ki vagy Báthory Gábor,

»minden dolgaid jó szerencsések legyenek…

»Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván,
értésétekre igy legyen.

Hallgatták. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit
hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor
ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordut a szó, mint
kívánta:

»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk
ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget
mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű
atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők
és megtartanók a ti kis országotokat:

»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája
Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos
viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az
nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette
volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket
elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek
zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy
ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól
várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi
fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy
a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal
lenni bizonyossággal köteleztetik…

»_Térjetek meg azért békességgel hazátokba:_ ez országnak gondját
hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot
adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…

A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle
Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja
országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…

»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni
fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos
bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat
arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett,
hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden
hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili,
Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást
mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával
egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az
győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes
vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…

A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy
jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai
szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte,
hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s
elterült a világon a semmiben a sorsa…

Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:

– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő
időben megadandjuk reá.

Elbocsátotta a törököket.

– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt…
– Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…

Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt
köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.

Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török,
bölcsebb mindnyájunknál:

»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az
imént.

A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.

El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a
heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.

Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze.
Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az
átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s
most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes,
szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg
forróság, minden pillanatban.

Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek
Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája:
de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját
tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…

– Imreffy, Imreffy!…

Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy,
Imreffy! küldjétek a kancellárt.

– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a
szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek,
mint Antonius!

– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –

A fejedelem már ez egy szótól fellélekzett: van, aki nem tör halálára?…

– Mit csináljunk, mit csináljunk, – mondta s haját marta.

– Inkább isten kezét kell lássam!

– Isten kezét!

A fejedelem lélekzetfojtottan figyelt.

– Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had
folytatására megadja a fermánt?… Mondja meg nagyságod, mi lesz vala?… Az
engedelem: parancs: hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?…
elgazultak a hajduk s elszöktek: nincs is hajduseregünk!… a székelyek s
az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés;
szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink, lovaink alig… Hova menne
az isten szerelmiért nagyságod, ha a szultán nagy szerencsénkre el nem
tilt a bolondoskodástul…

A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó
héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni
tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe se
jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az
oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt ez, ami megemésztette a támadók
seregét… mint az eb, éhesen kap a konc után s belefal s bedöglik…

– A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Raduly Bécsbe szaladt,
Lengyelbe szaladt s ki tudja nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?…
Ez még a kisebb baj s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról
hoznak…

– Zilaj? – támadt fel a fejedelem.

– A kassai kapitány Forgács, átjött a meszesi kapun… Kendy vele van s
hátba támadnak…

A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.

– Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én,
hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak
seregén… de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a
fészkét… Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy
otthon családját, anyját, hugát azóta felkoncolták: akkor nem megy
Sándorral… De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem s
akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról s mennek
át a hegyeken, haza…

A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége… s ez
országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs:
Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát,
mint csiga a házába…

– Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a
fejedelemséget…

– Szebenbe! Szebenbe! – kiáltotta a fejedelem.

– Igen, – mondta Imreffy, – Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az
ellenség Erdélyben soha… Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint
méhek királya a köpüben.

A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá…

– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.

Imreffy megijedt:

– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…

– Azt te nálam jobban elintézed…

– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt
akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány
is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár
odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a
hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a
távolmaradt sereg…

A fejedelem őrjöngeni kezdett:

– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!

Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.

Ez sápadtan húzódott az asztal megé:

– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt
hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.

A fejedelem lecsillapodott.

Néhány lépést tett.

– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…

Imreffy habozott:

– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?

– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy
András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.

Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a
másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a
hajdut: prédával…

Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem
egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a
kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.

A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába
merülve.

– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: –
én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy
Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja
isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a
hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a
hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk,
és azonfelül…

Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy
Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s
akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot
szánt a hajduknak…

– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten
elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram:
én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…

Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.

– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.

A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s
érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…

– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem
beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a
hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem
fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt
szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…

Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a
hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős
Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a
Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s
Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel
elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják,
német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…

– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.

A fejedelem fölvetette a fejét:

– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…

Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár
trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…

– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát
vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…

Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:

– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.

– Én Szebent harmincad magammal megvettem.

– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…

– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak
bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.

– Be: be! de: ki?

A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a
rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…

– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a
hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…

Nagy András tünődött.

– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon
belé kend.

Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért
jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az
egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az
egész hajduságnak bódogságot szerzett…

– Irásba kék ez nékem, – morogta.

– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz
az írás…

Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott
rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…

A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s
Brassó alatt voltak.

Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán
kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy
azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden
szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült
bevinni a városba.

Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:

– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.

A hajduvezér nagy szemet meresztett.

– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?

– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, –
elébb-utóbb megkapja.

Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon
hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.

– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács
uram elindult Kassáról.

A hajduvezér megijedt.

– Forgács?

– A felföldi főkapitány.

A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az
ellenségnek.

– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én
nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb
dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…

De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból,
béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.

Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a
fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a
rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár
ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan
fölkészült s Tokajt már elérte.

Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen
eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a
Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét
titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott
a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli
harcban, kézitusában.

De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a
szekerek megjelenni nem akartak.

Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált,
mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják
ki?…

A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem
a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.

Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is:
ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…

Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos,
biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen
felé…


V.

Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával
találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a
Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon
törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory
Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…

A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik
rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta
magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen
és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a
vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál.
Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart,
minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre
jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden
percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az
utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal
püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s
belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.

Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.

Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy
gyermek borult a mellére:

– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… –
jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel
fenyegette a sorsot.

Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:

– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a
balsorsot is el kell viselnünk.

– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!

– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A
fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája
fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell
fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy
gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami
boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban,
mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében
az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása,
minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát
megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk
jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért
külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei,
nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a
legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll…
Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye
szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy
rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e
pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz
esztendő mulva is.

– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.

Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:

– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell
gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye
szavamat…

Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:

– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni
vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime
nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a
legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem
tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy:
Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud
mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni
lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor
szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha
nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik:
ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják
azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb,
mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy
saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy
fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem
ellensége, de jóbarátja a hazának…

A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély,
sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani,
sértette, hogy valaki felette maradhat:

– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.

– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra
fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a
hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok
dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette
fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész
hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen
dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni
Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint
való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni…
Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely
nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi
szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha.
Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod
cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot:
de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a
vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a
felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok,
akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a
nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a
legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van
a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez
azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt
megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül…
Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely
fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az
oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek
a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet,
amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát
úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi
idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos
öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos
emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a
fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden
erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni
akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket
legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva
rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem
kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…

A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes…

Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy
lobbot vetett s lángolva fakadt ki:

– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély,
amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd
hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül
sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a
magyar fajtának boldog tündérkertje…

Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.

Kissé hallgatott, akkor azt mondta:

– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha
végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy
lehet megcselekedni.

Újra csönd lett. Folytatta:

– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha
Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság
van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges
népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak
seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át
csak egyszer is az ország határát…

– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki
behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.

Bethlen elhallgatott:

– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival
s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.

A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele,
komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:

– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e
területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s
vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy
ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná,
mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s
táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha
az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép
születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem
látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a
lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem
látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja,
mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme
még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar
bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli
német császárnak…

A fejedelem izzadt s nem mert szólani.

– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet
akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit _kell_… S itt
nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek
vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek
értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja
engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.

– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…

Bethlen ránézett… Mégis nagyon, nagyon fiatal legény ez…

A fejedelem az ablakhoz állt, könyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez
nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott
a szíve s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.

Reggelig vitatkoztak.

Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez,
mint ez éjszakán.

Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s
méltóságos s nemcsak, hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal
visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa
emberiből…

Két nap mulva Brassó alatt állt, személyes csapatával s mögötte, érezte,
a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb
rendben fog megtörténni.

Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.

Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a
bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen
be: azt a választ adta, hogy még egyedül sem.

A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve
tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor
egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a
brassai bíró?

Nevetett dühében, annyira váratlan volt.

Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem
jönnek: a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják; százezer
arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik:
Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik…

A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok
van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba
befogadni s még vendégül sem: különben elég volt a hajdupróba, az
megmutatta a fejedelem szándékait.

A fejedelem nem szólt, tovább ment.

Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal
jött elébe:

– No te veres szakállú, – kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki
vezette a küldöttséget, – beeresztetek-é?…

Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: »igen« – holott ép azért
küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek.

A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni
kezdtek rájuk…

Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt s a fogarasi
uradalmat, ami úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve,
felprédálták s másnap bevonultak Szebenbe.

A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak,
bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták erejét: már nem
ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgács hadai s
valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy
visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet s mehet,
dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár
az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.


VI.

Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden
éjszakára hozzá kellett behozni.

Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a
kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban
szanaszerte a városon.

– Mit akarnak ezek?

– Menekülők, uram.

– Honnan menekülnek?

– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.

Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek;
úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba
pakolt asszonyok s gyermekek.

– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a
megszedett szőlő.

A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.

– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is
magyarok! – mondta ingerülten.

– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit
akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés,
csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár,
mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra
rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik
a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik,
égetik a népet…

– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske
van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s
ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták
dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék,
lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak
prédálni…

– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.

Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok,
beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a
fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a
gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró
gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró
siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt
lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja
erőtlen testét, de hová…

A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések
látásával.

– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt
kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort
indította ránk…

A fejedelem magára vette az átkot…

A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre
ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony
rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát
rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.

Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is,
arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú,
mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?

Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a
várba.

Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.

Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben
haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek
mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek
lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak,
tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a
hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf
mellett látták a táborban:

A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre
Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.

A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a
hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére
dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és
nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek
Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják
azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony
tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a
hajdu gyüjt és takarít…

Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a
másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az
estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek
s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács
űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után
egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog,
akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi
házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az
országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek
zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony
epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a
szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz
ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a
szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem
vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…

És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:

– Itt vannak az oláhok!

Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken
fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.

Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér
s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen
féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű
dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most
fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület,
kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt
a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az
áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi
kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak
éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál
iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a
Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely
lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével
hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de
elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol
sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.

A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet
küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.

Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába
szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert
lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát
csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben
feltornyosuló bajokkal szemben.

S a hióbhíreknek se vége, se hossza:

Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.

Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.

Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől
elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz,
Kendyhez.

Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a
Báthory Gábor bűneit.

Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.

A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az
elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett
ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta
ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben
Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű
lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…

Minden órában új követ.

Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás
nélkül elfoglalta.

Forgács Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi…

A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsánna!…

Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte
voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami
hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta
s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a
lisztát:

– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban
irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon
fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk…
no, az isten elébb megjobbított…

Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s
mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt
bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is
bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló
s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden
szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben
bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett,
felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy
asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki
szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek
voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…

– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem
kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné
almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs
ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak
harmada s ekkora fordulás…

Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna:
Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…

Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az
emberfajt, csak kutyájával játszott.

Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak
ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt
köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a
föld alól is előteremti a fejedelem számára…

Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a
dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…

De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a
kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran,
de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét
hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta
és sírva fakadt.

– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem
jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s
nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok
vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.

Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást
semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még
rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok
elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort:
ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.

Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette:
Forgács hadai körülvették Szebent.

– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok,
vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…

Napokig fantáziált:

– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…

Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte:
»piszkosnyakú kálomista asszonyok«…

Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága
volt, hányt, szenvedett.

Jött Imreffy s azt mondta:

– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily
mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott
velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.

Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:

– Mi van a székelyekkel?

Most Imreffy hallgatott.

A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi
munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron.
De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra
kényszerítették.

Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben
tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották
a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők
is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett,
maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot,
marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a
munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt
vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még
gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek
hozakodni a fejedelemletevéssel.

– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, –
mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs
senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…

A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.

Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt
mondta:

– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…

Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind
jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői
felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…

– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.

A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az
ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden
bokorban…

– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást
mindenáron vissza kell hozni pártunkra.

Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy
szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…

Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt
a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a
dupla árulást…

– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem
fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…

Hivatta a szebeni tanácsot.

Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.

– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen
viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig
élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután,
kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…

Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy
mindnyájan koldusok.

– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy
minden kegyelmességet visszaveszek.

A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a
várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta
meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig
sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…

A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint
tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s
rendelkezett.

Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.

A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt,
nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a
székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.

Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált:
ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem.
Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint
a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely
össze tudta volna őket fogni.

Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy
ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul
meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol
senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki
azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem
magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal
megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint
ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott
hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a
kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak
s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük
leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől
vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit
igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg
nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.

Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot
mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal
küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög
miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű
módja.

S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács
hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma
ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s
Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s
im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük
megjött s leszállt három hadsereg.

Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait,
mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől
török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát
tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az
oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot
küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is
magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a
gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy
ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány
sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.

Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak
ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli
ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes
felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s
lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.

– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott
a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.

Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak
kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót
elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint
Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?

Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták
egymást.

– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány
rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.

Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg
köröskörül a vár alatt.

Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy
lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.

– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez
dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.

– Mit, felséges uram?

– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…

Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az
országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan
húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a
magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett
elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a
török sem lelt többet legelni valót…

Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor
eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.

– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de
hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép
soha ki nem lehetett tudni az országból.


VII.

Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már
mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s
most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.

Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy
Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve
Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt,
nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt
a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi
hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.

Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez
semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:

Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de
a fejedelem nevetett:

– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!

Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart
megmaradni a markolatjában az oldalán.

Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is
mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni,
mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már
lefelé indult s azt mondta:

– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt,
mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!

S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.

Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva
megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem
oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most
semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott,
sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre
a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt
benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.

Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de
azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két
falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti
úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a
fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz,
még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s
persze, minden zsákmány az övék…

Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem
közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a
sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott
Imreffyhez:

– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én
gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a
megállás.

Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:

– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás
a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!

De a fejedelem nevetett:

– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így
megijed.

Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.

De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik
sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra
tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja
magát.

A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s
nézték az első fegyvereseket.

Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.

Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális,
mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:

– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá
had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.

Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok
lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy
kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett,
boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe
mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével
elkergeti az ellenséget.

Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt,
hogy:

– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul
minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt
vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.

– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány
nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.

Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is,
lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt
vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a
Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy
megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát,
ahonnan futni is lehet.

A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok
s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet,
csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a
kopják hegyibe.

De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel
a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.

Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a
csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt
különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban
megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.

Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor,
végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt
almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó
s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami
lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű
zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd,
vágd, szúrd, ordította maga is.

Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt:
épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az
oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be
az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül
eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a
meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem
lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú
kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a
támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd
felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze
elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany
sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a
parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette,
körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő
mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…

Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s
a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova
lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár
köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba
csavart magyar katonája körülötte:

– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja,
Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!

Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik: már az az érzése, nincs semmi
veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár
fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.

Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron
átvergődőket s a parton futókat.

– Feküdj le, – ordítja egy hang, – mind idelőnek, – feküdj le, az isten
döglesszen meg, mert ha odamegyek leütlek!

A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay
Farkas:

– Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt…

– Vágjátok le, – ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava
foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.

De akkor lefekszik s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton
szekereit a szászok s oláhok…

Elnyúlik a földön, a sáros fűben s egész testét megrázza az indulat.

Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang
így szól:

– Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott
volna az árok szélén…

Másik hang ezt mondta:

– A jó isten keze, testvérek! A jó isten így akará megismertetni magát.
Igy büntetett meg minket az utálatos rossz olá nemzetség által…

A fejedelem felpattant: tovább.

Úszva ment át a túlsó vizen s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott
székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték
szokásuk szerint.

– Mennyien vagytok, – kérdezte tőlük.

Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.

– Szebenbe, Szebenbe, – mondta, – vezessetek váramba!

Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szunyogszéken át a
fogarasi útra.

Közben bealkonyodott s a szétszórt sereg ki merre tudott menekült a
hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze.

Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajduk árulása
mindennek az oka, mert megszöktek, alig hogy elváltak a fejedelemtől,
megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek
vissza hazájukba.

Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult s kínjában az
istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja
kezébe az isten Nagy Andrást…

Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyüljön minden
hadinép.

Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a
szétszórt sereget s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része
együtt volt a brassai csatának.

A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az
eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata?
Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan,
mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem
mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.

Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki
olyan volt, mint egy ki veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort s azt a
hírt hozta, hogy a főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan
török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most
jöttek át a Vaskapun.

A fejedelem szeme könnyes lett:

– No, ha a szerencse most így meg is játszott, – mondta, – de az
istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap
annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!…

Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi
hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat.
Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló
ifjú s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.

A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába s megfogadta,
hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb
időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett
egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas
kísérte az úton.

A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak s
őszintén elmondta, mi történt rajtuk.

Bethlen vigasztalta:

– Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó,
talán isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat,
mert aki hamar nyer, hamar veszít.

– Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! – mondta a
fejedelem, – de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a
dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.

Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, bár fájdalmas volt
neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel,
székelyekkel megszállja a várost.

A fejedelem tovább indult:

– Meghivom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik:
olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz s Bethlen Gábor olyan
jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.

Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment
Szebenbe és ő Brassó alá.


VIII.

– Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem, – mondta
Bethlen.

Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez,
mint a futótűz terjedt el s minden embert kibékített, megnyugtatott s
lelkesített.

Később még ezt mondta:

– Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja
meg a tulajdon házát mégegyszer, amit maga épített s el nem adott?…
Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a
fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.

Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg
s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől
nekibátorodva.

Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az
utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták,
hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszünt.

Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.

Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal
fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem
hebehurgya brassai csatája jó lecke volt s mindenki oly erősen
fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.

Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában
a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három
négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül
alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert
Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem
ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a
körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának
hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat s harc támadt a
két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen
felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a
városból s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.

Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót,
elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne
közelíthesse.

A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Sorbán Radulyt elűzze.

– Csak menjetek, – mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a
török ízlésnek – tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse
s egy napját sok ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában
kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Sorbán Radul az
átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el
is veszti azt…

Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar
hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár
hadaktól ilyenformán újra megszabadult s nem kellett velük leétetni,
lelegeltetni ami még a sok dulás és pusztítás után a vetésekben
megmaradt a szegény Barcaságon.

Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a
várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, azalatt a fejedelem Szebenben
országgyűlést tartott s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.

Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott
szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a
nemesség kárpótlására.

A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek,
akivel szemben a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton
a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az volt első tette, hogy a
nemességre szabadította a paraszt katonákat s most a székelyek
felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól…

A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az
egész városból egybehordott legszebb butorokkal, nem sokat törődött a
»fecsegő haddal«, mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére
tombolásának: csak egy intésébe kerül s azzal a negyven-ötven emberrel
akkor végez, mikor akarja.

A muzsikusok folyton húzták, fujták, a nótások szakadatlan gajdolták a
fejedelem kedves nótáit s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári
farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba s
egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövértestű, de babaarcú
s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és
virulva vonta egész nagy rokonságát magával s minden ismeretségét: isten
tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül:
Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt,
hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos
varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irígy, ő csak mulatni
akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.

Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a
Fogács által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy
megrázkódtatása után kitombolta magát egy egészen felelőtlen s
ártatlannak látszó nagy nekibuzdulásban. Olyan jó dolga volt s oly
titkos tervei, hogy Géczyt is kihivatta Konstantinápolyból.

Géczy sietve jött meg s hogy portai követségének sikertelenségét
feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.

– Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram – mondta Géczy
hizelkedve, mikor megjött s bámult a nagy dáridókon.

Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a
keresztyén, főként a protestáns úri rend kiváncsiságát. A reformáció
felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a
világ minden dolgai felett, »mindeneket megpróbáljatok, – mondta a
biblia népszerű tanítása – s ami jó megtartsátok, ami rossz elvessétek…«
Igy a katholicizmus sötét, vak s birálat nélkül minden ellenkezőt elvető
és megsemmisítő zárkózottsága helyett, kiváncsiság, minden tudománynak
kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli
hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel
való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök
élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismerteknek
lenyügözése. A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török
miszticizmusba…

Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három
asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti
termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel s az annyira titkos és
tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus
titkaiba.

– Azt úgy értse meg nagyságod, – mondta s imbolygó füstfellegek közt
kezdett beszélni a szent tanításokról – hogy a török tudomány szerént a
paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer
esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon… Az ő kőfalának épületének
fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon s
nyolc kapuja vagyon s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon…

Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket s a nők
csiklándva kacagtak fel.

Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhitattal
magyarázta az Alkoránt:

– Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik
palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik
udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak aranyból, mindenik házban
hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán
hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból s mindenik trónuson
hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból…

A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan
komolysággal folytatta:

– És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi
fényességbül.

Egymás keblére bujtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szivüket a
csodálatos.

– A paradicsom hajléki olyak, – folytatta Géczy – hogy ha minden
teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér… Ott nap,
hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az
paradicsom.

– A paradicsomnak lakosi penig mind mezeytelen orcával járnak s aki az
Paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem
vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved és egy
férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra és asszonyállattal
való öszvemenésre és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig
veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek.
Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta.
Szépségesek lésznek, mint József. Illatosok lésznek, mint Mahomet. És
mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tiz-tiz gyürüben, mert: az
uristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetetekért…

A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyujtó méreg itatta át az
ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a
mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta
s sűrű borkábulatában a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta:

S Géczy halkan, dudolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely
a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.

– Szól a felséges isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh én szolgáim, az
én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok
közbenjárás nélkül: annakokáért én, isten, ha én immár köszöntöttem az
én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh én
szolgáim, mért rettegtek én tőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az
én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok… Mindgyárást
az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat, azokból
sok külömbféle étkeket hoznak, az mely étkeket soha senki sem látott…
Azokból esznek, isznak s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az
isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal
megparancsolja és mindgyárást az menyei szűz leányok gyöngy- és
rubintpoharakat hoznak, bort; az hiveket itatják és Istennek hálákat
adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak, fényködből
teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak
utána az isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és
színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az
Paradicsombéli szűz leányok jőnek és mindenkinek hetven-hetven szűzleány
és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az isten
Rézmánnak: Mondd meg az én szolgáimnak, ez hely melyet nekik adtam, igen
főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hivek az istennek: Uristen,
mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kivánnyuk az te
szemednek nézését…

Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert s csodalátó
szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös különös
volt, az ablakon besütött a hold s a görögtűztől bíborvörösek lettek a
falak, mintha a szavak színe festette volna meg.

– És akkor mondja az Uristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem,
kezd el és olvasd a Soltárt… akkor az isten a Dávid szavát
hetvenszeresre változtatja és igen ékes nótára fogja s oly
megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is azt hallván, énekelni
kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának
homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a
hivek: színről-színre látják az istent… Mond az isten: Tü én hüveim
vattok, én is kegyelmes istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem
lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim,
választottaim és barátim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok…

Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb
rikoltozva tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva
meredt Géczyre, aki folytatta:

– Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, isten
színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az istent imádgyák,
de az isten mond nekik: én hiveim és szolgáim emeljétek fel a fejeteket,
mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon…

Ezzel Géczy felemelkedett helyéről s kezeit keresztbe téve, törökmódra
hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.

Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat
megrontja.

Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk
gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt és semmi a haláltól meg nem
mentheti, ha nyilvános lészen.

A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.

Kábultan feküdt s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében
táplált:

– Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint a rühes kutyát utáljam és
megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget és én azt
akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek…

A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.

– Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra
nőjjek… Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért
űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten
el nem férnek ez világon… De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy
maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak… Hallod-e, ha
ő nem bocsát be a keletre s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak
szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem
segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg:
Magyarországot akarom…

Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő
török prófétálásának.

– Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük
Magyarországot?…

Géczy hallgatott. A fejedelem kitört.

– Nem kell hozzá semmi, csak engedély s egy csapásra az ölembe hull: a
Forgács serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani
odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi
havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem
lesz sem kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen… Ha most gyorsan
sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék…

Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jőve, látta a
tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár
Magyarországra is?… A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint
pusztulást…

– Isteni és felséges gondolat, – mondta azért hangosan, – ehhez hasonló
emberi főben még fel nem támadott.

– Feltámasztom Bocskay idejit – ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy
a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott
visszhangot keltett, – engedje el a porta az eddig meg nem fizetett
adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország
erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit, meg az
országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel
s vármegyékkel és a hajdukkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak
egész Magyarországot, Pozsonyig.

Géczy csak azt felelte:

– Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás s valamint Isten előtt
minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk… A
hajduk árulását elengedi Nagyságod?…

A fejedelem felkiáltott:

– Az el van rendezve!… Nagy Andrást felakasztatom s a hajduknak új
generálist teszek…

Géczy megértette:

– Bethlen Gábor mindig azt mondja, hogy politikát száz esztendőre előre
kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni
magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.

Fél éjszakán tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is
titkolni a dolgot s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze
meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most
nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.

– Nagyságos uram, – mondta, – én csak egy szegény szolgája vagyok
nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek
Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat,
pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.

A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító
pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:

– Felséged az országban Dei gratia minden! hogy merne beleszólani a
fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából semmi.

– Kötelességem az országról gondoskodni!

– Nem úgy fejedelmem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az
uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki
kötelességei vannak.

– Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.

– A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem
elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi
köszönjük a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját…
Én igen, én egy ital vizet is megköszönök…

A fejedelem szeme fölvillámlott:

– Igazad van, – mondta – ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma
nem parancsolnék a szász Natiónak, legfeljebb a kuvaszomnak.

Belelovalta magát s hivatta Imreffyt.

Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha
a porta bizonyos tudomással bírt volna róla s így valószínűséggel lenne
az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a
magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől
elszakadva, annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi
szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy,
országfutó haramja lett.

– Ha a porta megadja az engedélyt s a kivánt segélynek csak harmadát,
akkor is meg lehet csinálni.

– Hogyan: ha megadja!… Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?…

Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis
vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország
történetében elő nem fordult.

Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd
császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal, fogózkodva
dolgozott, hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt
visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult
magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar
földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de
mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak
Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák:
állandó vád volt; de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg
senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török
számára akarja meghódoltatni a magyar hazát…

Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolnia kellett
önmagával: elveszett lelki egyensúlyával, nem ülhetett békén: neki a
száguldás volt az életprogrammja s ha keleten romba szakadtak tervei,
nyugatról kellett megkerülnie…

A gyűlésbe Imreffy nagy oratióval vitte be a dolgot: úgy állítván azt
be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak boszút az erdélyi
nemzetek a Forgács-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még a
pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúlták,
rablották s égették a fejedelem tartományit s amit hol kaphattak, minden
kémélés nélkül felprédálták… De még az oláhok részéről nem olyan
csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak,
mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években
való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg a tartományukon:
mindazáltal ők az ő dolgukban jártak… A magunk nemzetsége azonban,
kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, épen oly irgalmatlanul dúltak,
prédáltak ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, noha
azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget continuálják
vala…«

Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük
ellen felkeltek és a magyar ellenségekhez álltak, számszerint
negyvenhárom embert: két papot, Csiki István püspököt s Koppányi Mátyás
kanonokot, hét nagyságost: Kendi Istvánt, három Kornist, akik közül
kettő már elvette büntetését személyére s a többi el fogja minden
vagyonára, két Sennyeit s Petki Jánost, a volt székely főkapitányt,
harmincnégy nemzetest… s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem
maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha
megbocsátania… Ily rettenetes módon a bünösöket országul elmarasztván, a
megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak s ezekkel együtt erős
igéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét
feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene
pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha máskép nem megy, török
segítséggel mindezt végbeviszik.

Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába,
amit a fejedelem maga sem mert remélni.

Mint egy boszorkánykonyha forrt s kavargott a szebeni várban az országok
jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta
átvonult had szomorú emlékét, csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le
nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát s mindjárt bevermelték a
földbe, hogy ha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne
emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a
leégett portákon az új apró házakat s kezdték szántani a tarlókat, hogy
új magot vessenek belé a jövő életre.

És sajnálták a fiakat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni
Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a
maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.

Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra;
felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s
raktáriból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat s
bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig s eladja
rajtuk örökre a magyar szabadságot…

Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen
kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, mindent elronthat, de
lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgait;
másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba
keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet:
próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült
nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt,
hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban
kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.

Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak
érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen
érintette meg.

Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba s be is
eresztették.

Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő
előadását; nagy vacsorát rendelt a számára s a legfőbb tanácsbelieket
meghívta rá… a magyar nemesek közül is többeket… S mikor a felköszöntők
megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt s végre
maga Weiss Mihály felállván, a következőket mondta:

– Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket,
hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a
portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár
mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Sardanapalunk támasztott
s im itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma
megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott
s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az
országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos
fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s
felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász
nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat,
hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy
megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga
számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…

Mély csend lett a szóra.

Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban,
részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy
így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira
boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen
ellenkező gondolata sem volt.


IX.

Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre
komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul:
jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a
töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta
már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi
dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl.
a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját
maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi
vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda
földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor
ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk
termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a
dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az
a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor
egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.

Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az
élete.

Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen
feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni
nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s
muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja,
sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a
célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó
lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…

Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat
berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az
elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a
hadképes élőkről…

Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt
már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a
külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj,
mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön,
akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész
Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…

Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de
feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd
megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd
megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint
Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal
irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki
való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…

Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a
hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.

Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja
Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.

Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.

S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem
történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már
Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…

Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem
vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely
úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette:
hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi
részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk
előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a
várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…

A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az
állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s
főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az
idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül
élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt
hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem
hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden
istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek
erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál,
amely csodákat teremt…

Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.

Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s
minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s
nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.

Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi
baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen,
néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s
építheti magát?…

A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget
megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki
ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…

Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy
halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a
mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s
lelki nyomorúságokban hánykolódott.

Akkor megjött a huga, Báthory Anna.

Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s
fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért,
ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment
karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók
lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a
hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…

Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga
csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány
belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott
védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.

Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna
hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó
alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba
ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat,
amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette.
Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél
többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben
megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak
segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis
városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a
lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.

A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a
kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök
felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak,
lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a
harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy
ott mondja el.

Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul
megöleték…

Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s
deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.

Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még
mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni
akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be
Pozsonyt?

Bethlen nagyon elkomolyodott:

– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a
török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak
napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet
a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen
császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje
rámegy is…

A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:

– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú
lőrét.

– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a
fejedelemhez.

Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet
a törökkel való fraternizálástól.

– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha
azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.

Bethlen elborult:

– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen
embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak
hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is
nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s
el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem
semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én
számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De
azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény
földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük
szájamon kiejtem valaha…

A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a
pohármester töltött neki.

Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a
pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy
adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul
akart önteni.

– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé
féltréfával, – talán megérdemlem!

– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem
védelmezte kegyelmed?!…

Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem
csapott felé.

A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás
után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával
eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt,
várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.

Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte,
megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves,
jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.

De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész
délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról
valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint
ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira
elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt
állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban
becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez
megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó,
nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«

A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába,
aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül
fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében
levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s
halálra taposta Török Jánost…

Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a
fejedelmet.

Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk
közt hetykén kiáltott fel:

– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se
nézem, ha ellenem fordul.

Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől,
Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt
vele:

– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt:
ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére
fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az
én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.

Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:

– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett
lenni…

Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy
most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy
évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát
vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön
neki:

– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol
vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis
királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi
országhoz s hol vagyok én ettől…

Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.

– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon,
ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony
hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen
árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha
rossz vagyok…

– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.

– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz,
alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én
jómra, se az övére…

– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem
kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen,
aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy
az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a
ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…

– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad
együtt.

– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha
szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép
békességben gyarapodhatnak…

A fejedelem nem szólt.

– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt
építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére
rakták volna…

Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna…

– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat
akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s
ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze
szaladni a bástyára…

A fejedelem azt mondta:

– Igazad van.

Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.

Ott várt a szász városi tanács.

– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.

A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy
engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s
bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.

A fejedelem megharagudott:

– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel
dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy
a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s
megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a
fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra…
Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő
helyettük is imádkozhattok otthon eleget…

– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk,
felséges uram…

A fejedelem mosolygott:

– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint
mikor legutóbb bál volt Szebenben…

A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha
már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár
ura…

Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot
érzett s közbelépett:

– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen
Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal
ereszthetitek a táncba.

Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta
fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.

Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a
szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.

Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be,
bizony, kissé kapatosan.

Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat,
harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.

Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való
vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy
táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment,
ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt
a zug…

Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé
felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment,
de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s
kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság
előtt.

Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a
sarok felé:

– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…

A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással,
ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen
kezéből s így kiáltott:

– Nohát világíts!

Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.

A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki
látta.

A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre,
aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy
volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.

Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel
Szebenből Dévára, a feleségéhez.


X.

Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s
haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.

Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek
meg, mikor a rossz útra értek.

Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel
csatlakoztak melléje, mert szólította őket.

– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület
hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a
szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet
veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja
lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál
alábbvaló lőn«…

Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon
az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most
egyedül, bujdosva kifelé a hazából…

– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik
fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt
nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak
reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok
voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…

– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul,
hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…

– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles
dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt
mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza
kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy
Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.

– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni
gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a
dicsőséget.

Mikó Ferenc megszólalt:

– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam
egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s
az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat
legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a
két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox
est praetereaque nihil…

– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván
testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot:
magának semmit, másoknak ad mindent.

Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő
ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen
hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy
lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még
szorosabban hozzásimult szívében.

Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk,
nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális
szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak
lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.

– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.

– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.

Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony,
ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a
felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is,
ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.

Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.

– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne
mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő
kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.

– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem
efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta
bizony sok baj vagyon az utakon.

Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat
számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a
véleményét:

– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden
fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége
Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle
marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé,
az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk
pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam,
isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…

Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:

– Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzás-vonás, dulás, fosztás,
kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és
fertelmesség országunkban nagyon eláradott: de lesz ez még máskép is.

A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános
jöveteléből s kardjára csapott:

– Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyerekem!…
De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén
Toldi Márk!

Megfogták egymás kezét s keményen megrázták.

A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: ez az első híve…

Útközben nem is látta a gyönyörűséges szép tájat, el sem pillantott a
jólismert csodálatos kudzsiri havasok felé: mély gondban volt, elől
ügetett egyedül, utána két legénye, aztán jött a huszonnégy szászsebesi
lovas.

Csak akkor ébredt fel, mikor a dévai várhegy kúpja feltünt.

Felemelte fejét, süvegét levette s nézték a kísérők messziről: mintha
imádkozna.

A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva
borult a keblére:

– Beteg a kicsi.

Szunyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek
a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája
kicserepesedve, forró lehellet jön s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy
szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve…

Soká nézte, akkor kérdezte:

– Küldtél a borbélyért?

Az asszony zokogva fakadt:

– Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az
oláasszonyokat is mind elhivattam: rontás, rontás… mind azt mondta:
megrontották.

Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.

– Dehogy rontás; vérben megbetegedett s mióta?

– Tegnap estve óta.

Az apa egyet fordult, kiment, szólította Mikót:

– Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza s Fejérvárból kihozod a
medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki
utánatok menjen s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton,
semmit nem késve s ha a hintóval találkoztok béülhet, ha törődött, mert
nem fiatal ember.

Mikó elment s apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész
éjjel.

Nagy forrósága volt egész nap s estére sem szünt; lent laktak a vár
alatt az udvarházban s annak a szobái nem oly hüvösek, mint fent a vár,
kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás,
itattak…

– Kegyelmed hogy jött meg ily hirtelen?

Bethlen hallgatott. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó
napok izgalma.

– Baj van? – suttogta az asszony.

Soká hallgattak: akkor így szólt:

– Zsuzsannám… nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.

Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve verése szinte elállt.

– Mit vél kegyelmed?

– Bujdosóban vagyok, – mondta egyszerűen.

Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár…

– Mi történt, mi történt, – kezdett lassan sírni, jól tudta már, mi az a
bujdosás…

– Immár vége, vége Erdélynek, – mondta Bethlen – s benne mindeneknek…

– Jaj, – kiáltott az asszony, – hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell
neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb
bajt fejedre venni…

Bethlen az asszonyt saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem
gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani… Most hirtelen
rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész
világon, egyedül, társ, barát, lelkirokon nélkül…

Az asszony kétségbeesve folytatta:

– Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden
asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell
nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora
teher s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyon én
itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba…
Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben
az életben ne legyen… öt esztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é
számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt
adott-e nekem…

Bethlen hallgatott.

Sóhajtott. Az asszony, mint a zuhogó eső folytatta:

– Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit
csinál, tudja, hogy az a malac ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt
neki kell felnevelni, mert azt ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a
gyereke ott fog születni, ahol ő született s az unokáját is ott fogja
ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett
nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba
mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre,
mit érek én a gazdasággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok
elevenen, élő a kriptába, mindenki irígysége: hallom eleget: a te urad
az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?… Csak ennyit
mondok: éltél vele?… akkor megtudod… De hát én éltem vele? én éltem
vele?… öt napot öt esztendőben…

A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor
a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal
küzdeni…

– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én
világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…

A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek,
tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál:
szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva
vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem
értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a
megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a
gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a gyermekkel
játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan kimondhatatlan jó
volna…

S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja,
ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az országfutó
bitang sorsára juttatta:

– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit tegyek, az
emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a
szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a
vigasztalást…

– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga? Isten?…
Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?… Mindenkinek: csak nekem
nem?… Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a
kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak én nekem nem adja
meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött…

A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.

– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy velem együtt
áldozod fel magad.

– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!… Miért?… Én
áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én feláldozom magam
azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!… Én feláldozom
magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem
áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen!…
Másokért… Hogy másokért tehesse, akiket ismer, nem ismer: csak nem én
vagyok!… Ezért nem… Nem, nem!…

– Érdemes…

– Azt nekem ne mondja!… Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem
kellene: akkor jönni kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az
a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye
tudomásul, hogy én: én. Mert belőlem él s az én erőm tartja fenn magát:
vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én
ismeretlenségemben… Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed
is éljen meg nálam nélkül… Soha sem fogok egy darab kenyérért senkire
szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával:
bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok
könnyebbülni, ha nem kell a hátamon viselni a várat ágyustól,
katonástul, török, tatár tízezerekkel, akik egy nap alatt felprédálják,
amit én három keserves esztendő alatt építettem… Majd lesz nekem egy kis
házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert s tyukok kotkodálnak
körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés…

Bethlen elmosolyodott:

– Édes kis szívem, – mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba
tört ki s eltaszította:

– Hagyjon engem békességben, azért, ha maga elveszítette az eszét: én
nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól el leszek dugva a
világ elől…

– Nem küldelek: viszlek…

– Hova…

– Erdély fejedelmi székébe.

– Nem, nem, nem!… Nem kell, nem kell!… Nem és nem! – kiáltotta vergődő
kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony, – nem kell, nem, soha!
Soha, tudja, soha!… Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt
vergődni és csapkodni mint egy kalickamadárnak, soha!

– Tündökölni és ragyogni, – mondta Bethlen.

– Véremmel itatni egy egész országot: hogy ne csak egy birtok, ne csak
egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész
ország én rajtam hízzon s én belőlem táplálkozzék: soha!

– Zsámolyod lesz az egész ország…

– Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa s én a világ
utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte s engem mindenki
gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát s felhízlalja a világot s
engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtem őt s akiből
minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak…

– Tárd ki te is a lelked…

– Én? Jó ember!… Én is szétszórjam magam?… ha én nem gyűjtök, akkor te
mit fogsz adni?… Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?…
No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?…
Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut, mit
adni!… Csak azért olyan gazdag maga: mert én szegény vagyok…

– Ó, áldott asszonyom…

– Próbáljuk csak meg: majd én fogom adni magam: majd én terítem ki
magamat: azoknak, akik nekem volnának kedvesek: majd meglátom, mit fog
kegyelmed akkor csinálni!… Óh, hogy? Hát én csak arra való vagyok, hogy
itthon üljek egy zugban, egy szurdikban, ócska ruhában s dolgozzak,
gyűjtsek, gyarapítsak, hogy legyen egy fészek, amire mindig számíthat;
hogy legyen egy boldog hely, ahol rendbe szedhesse az életét s a
szétpusztult reményeit, ahol mint a főniksz mindig felújithassa magát?…
Nem! tudok én más életet is elképzelni magamnak: tudok én oly szép s
virágzó lenni, mint akárki s tudok én is nevetni, dalolni s boldog lenni
azok közt, akik nekem kedvesek: akik az én hiuságomat legyezgetik s az
én cifra ruháimat körülcirógatják… De maga mellett?… Maga mellett soha:
maga énnekem rabtartóm s börtönőröm: maga engem élnem nem enged: csak
egy pillanatnyit adjak el a maga jussaiból, mit fog ahhoz szólani s majd
meglátom, akkor is oly nyugodt lesz-e s hogy akkor is a haza s az ország
s a szegénység s az egész emberi világ lesz-e a szerelme, ha majd én
kirepülök a ragyogó napfényre…

Bethlen lehajtotta a fejét: hirtelen megvénült s megöregedett:

– Én láncot a te szívedre nem tettem s én a te szerelmedet erővel meg
nem vettem: – akkor hirtelen felcsattant: – és én, jól tudod, szeretlek,
csak téged szeretlek, soha rajtad kívül más asszony nem volt szívemben:
amilyen vagyok, olyan vagyok: neked vagyok, amit teszek: teszem: neked
cselekszem.

– S ha én erre fütyülök?

– Akkor megölsz…

Az asszony elhallgatott, majd hirtelen fölvillant:

– S aki megszabadít magától?…

– Azt én ölöm meg… – mondta tompán Bethlen.

Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint
nappal.

– Jajjaj, – sóhajtott, – minden férfi eszeveszett bolond.

Bethlen kábultan hallgatott:

– De én ezt nem engedem tovább! – kiáltott az asszony, – vegye
tudomásul, hogy: nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért
feláldozza magát…

– Krisztus urunk is feláldozta magát, – mondta Bethlen.

– Én nem akarok Krisztusné lenni!

Bethlen megdöbbent, csak most, csak ebben a pillanatban vette halálosan
s értette meg az asszony ellenszegülését, aki sikoltott:

– Én ember vagyok s emberi módon akarok élni…

Bethlen felállott, meggörnyedt testtel, önmagában összeomolva:

– Óh, sajnos: én is csak ember vagyok: bocsássa meg az isten, hogy
egyszer magamat az ő egyszülött fiához vetettem: aki királyságát nem e
világból kérte s aki koronát tövisből nyert s királyi pálcája nádszálból
vala: én gyarló ember vagyok, aki beláttam, hogy magam feláldozásával
testvéreimen, az embereken, segíteni nem tudok: avval azonban, ha
kezembe veszem a sorsuk vezetését s nem szolgájuk, megrugdosott,
leköpködött rabjuk, hanem fejük fölé emelt fejedelmük leszek: avval
legalább is ezen az elveszett szegény kis országon segíteni tudok…

Az asszony felé fordult:

– És neked azt mondom: szíved szerint igazad van: senkihez sem
méltatlanabb a világ, mint hozzád s a jó és építő asszonyi lelkekhez; de
el fog jönni az idő, mikor a te dicsőséged is kivirul s az egész világ
érteni fogja, hogy a férfiélet az asszonyi élet kertjében való virág s
az egész ország látni fogja, hogy az a Károlyi Zsuzsanna, aki egy
senkifiát, egy árva bogarat ölébe vett s felistápolt, s aki minden
szegletet, ahová áldott életével elért: megvidámított, meghízlalt s
életre elevenített: az egész országnak anyja…

– Azt nem fogja megtudni soha senki, – mondta az asszony feljajongva, –
mert azt se Károlyi Zsuzsanna nem fogja hirdetni, se Bethlen Gábor…

– És mégis úgy lesz! – szólt Bethlen s a feleségét hatalmas karjaival
átölelve, átfonva, magához szorította, magába temette s forrón,
szerelembe olvadva csókolta…

Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a
megváltót: a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra,
egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak a rettentő
forróságot s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső
kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.

Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:

– Isten hozta kegyelmedet, professzor uram, – fogadta az öreg tudóst,
aki a theologia professzora volt.

– Mi baj, mi baj? – kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha
nagy urakhoz hijták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a
tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.

– Két kis lányocskánk közül a kisebbik vérben megbetegedett, – mondta
Bethlen.

Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.

– No, no, minden betegség a vérben van, – mondta a professzor; – no majd
megnézzük, ej de istentől elvesztett rossz utazás volt, nagyságos uram…

Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s
észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte
szórakozottan s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s
kellemetlen volt a látása.

– Portól, szennytől nem akar-e professzor uram megtisztálkodni?

– Isten ments, – mondta a professzor, – tilos! csak gyerünk a beteghez,
míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.

Felemelte az ujját, csendre intett:

– Mely szobában vagyon az betegecske?

A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte s mielőtt a küszöböt
átlépte volna, mondani kezdte:

»Természet ellen vagyon,

hogy valaki vétek nélkül légyen!

És egy igaz sem találtattatik

Isten előtt az élőknek sorában.

Uristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért!
Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el
nem veheti csak az Isten irgalmasságábul. Ámen.

Szent, szent, szent, seregeknek istene,

légy őrizőm, oltalmazóm

és légy kegyes gondviselőm, amen.«

Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte s erősebb
hangon szólt:

– Istennek nevében, ámen.

Azzal belépett.

A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán
imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.

Az anya sírva válaszolt.

– Békességgel, nagyságos asszonyom, – szólt rá, – sírás nem orvosság.

Az anya erőt vett a szívén: ez a komoly s méltóságos ember, aki hosszú
fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott
látni az ember: megfélemlítette.

A pap most nekigyürkőzött és orvossá alakult át s egész egy hosszú óráig
dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor
kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet
szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta,
végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgy hogy izzadt belé.

Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte,
nézte és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell…

Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a
lovasai közt látott: vajjon nem a fejedelem kémje-e, vajjon nem ő ellene
jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele: most a becsület s az ösztön
küzdöttek: vajjon ha menekülnie kell, itt hagyja-e feleségét a beteg
gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni… Ha kint valami nesz
volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja s ennek a ceremóniának
csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem
lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire
sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű
ház, amelyben élnek, jönnek, mennek s nem gondolnak soha a test felett
való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán
itt felettük s dermedten emelte föl pillantását s az átlátszó levegőben
szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán;
igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya:
hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket aki nem ismeri
törvényüket, soha észre sem vesz s az ember vakon él a különös borzalmak
között s jó ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni…

Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a theologusnak a medicinális
munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt
el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje itthon van-e, talán már
meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva s loppal
közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek, az egészséges
test felé, aki még nem tudja, de már reá csap a rontás, mint héja a
csirkére… Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre
vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást:
mintha nagy setét fellegek kóvályogva közelednének…

Igy kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott
felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh
mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett
házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi
megtört s megszünt boldogság: s mért? ki tette? ki adta? ha nem a
gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet
folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn
az égben, amely ha leereszkedik a fejünk felé, akkor mindent tőből s
fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala…

Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha
szembeszállani a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva
hátrál…

Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most
mindenki távozzon el a szobából.

Kitámolygott s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megful…

Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját s
egyszerűen, józanon azt mondta odakinn:

– Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája
sem nyúl.

Bethlen felocsudott s elszégyelte magát. Hálásan nézett a feleségére,
aki visszatérítette a józanságát, megcsókolta homlokát, úgy érezte, most
ő is valami rontástól szabadult, de szomorú maradt, mert mégis titkok
vagynak földben, fűben, fában, a levegőégben s az egész életben, amiket
nem lehet megfejteni.

Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:

– Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.

Brassó alól!… Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?…

Kiment a tornácra s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már
emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta,
keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza,
vagy mindnyájan ott hagyják Brassót, »az fejedelem által ideküldött
Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz
munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták s a
kevés nép, mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajduk…«

Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá,
csak annál jobb, ha ily hamar megérzik távollétét… A levél végén volt
egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá:
»Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot
gondjába s istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!«

Mi ez, ha nem a lázadás?

Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a
felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a
fejedelemnek volt benfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta…
De ime most ez az első ember, aki nyiltan mellette pártot ver, ez mélyen
a szívébe hatott s ezt el nem felejti néki soha.

Az asszony most az ő arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg
gyermeket, kezét a levél után nyújtotta s a férfi szó nélkül adta oda.

Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett s visszaadta.

Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?…

Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor
hívta őket s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.

Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott istenhez s feloldotta az egész
házat, minden istentelen hatások alól.

Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt
volt s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte
kimondani önmagának sem.

Akkor kimentek az ebédelő házba, ahol már terítve volt s ott nyugodtan s
szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes
gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta
mennyit szenvedtek a Forgács-hadaktól s mily csodálatos, hogy a jó isten
a magyart mindig a magyarral bünteti legjobban… Nála volt megszállva
valamely felsőmagyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt,
de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskay idejébe az erdélyiek épen így
bántak el az ő vidékeikkel…

Felhozták a cselédházból a nagyobbik leánykát, aki nagyon gyönyörű,
piros arcú, nyelves, futosó, hároméves leányka volt.

A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:

– Szép gyermek, – mondta, – de sok geleszta van benne, ehol adok egy
kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.

Bethlen hirtelen megijedt:

– Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek…

A professzor, ha a saját mesterségére került a szó, mindjárt elvesztette
józan eszét: megharagudott.

Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni s nem volt
ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bujt
apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át a karjával:
ti vagytok nekem az egyetlenem, – mondta, egy kezével a gyermeket,
másikkal a feleségét ölelve át.

– Ehol meg is vagyon, – mondta a doktor s megkente a kislány
pupocskáját.

A gyermek ijedt kiváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán
elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a
székelység kapitányival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van,
ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön s
elvárja, hogy számíthat reájuk.

Másik levelet a temesvári pasának írt s jelentette, hogy rövid időn
belül érkezik és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek.
Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy
az ő pártja fogását kéri a jövendőre.

Alig kerültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia
kell, a doktor örömmel mondta: »Ehol már purgálódik.«

De kis idő mulva újra szaladt a gyermek s attól kezdve minden percen,
estig ötvenszer is.

Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már épen úgy feküdt a
forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget
mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek
mellett való kis pesztra lány is, azt levitték az alházba, a felső
házban a két gyerek ott volt s mellette egy pillanatra sem mozdult el
sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a
házgondviselő.

Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két
gyermek s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a
szörnyű megpróbáltatást s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére,
mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta s a vénasszony egész hadi
karával, az a temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.

Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg
gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott
megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.

Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt
fentjáró, mindenki beleesett.

Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a
fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az
ajtósarkára felakasztják: az isten keze úgy ránehezedett.

A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő
rendeletéből a kancellár.

A levél megrendítő volt: »az istenre kérte, hogy egyetlen testvére
megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog:
imé már is bekövetkezett az isten büntetése, mert ime ma hírt kapott s
leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon,
a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki
hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett«.

Bethlen elámult: Géczy fejedelem?…

»A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják
fejedelemnek a brassai országgyűlésében levők s hogy a szultán fermánja
s kísérete Géczynél vagyon s ő már közeledik is az ország határihoz.
Ebbül láthatja kegyelmed az áruló Géczy ott mint viselte magát és minémű
hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen… A
brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok már is csinyt tettek nagy
maguk bátorságában, mert kijüttek a várbul s Földváron a székely nőket s
gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a kösséget s Höltvényt,
Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjel
zavarták s a koporsóval csunyán bántak igen istentelenül, mindezért a
fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak
választját várja, hogy mit gondol s vél ez nyomoruság felől, vagy már
Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján…«

Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani
készülne…

A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:

– Gábor, én is oda vagyok, – mondta s az egész teste egy tűz volt…

Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné
félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt,
könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról s el ne
hagyja, lázadásba ne lépjen…

Már úgy látszott, mindenki beteg lesz s mindenki elhal ez nyomorúságban,
akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek s abban arra kérte, hogy ha a
hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala
mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz
székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő mihelyt házárul az
isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy s ott megjelenik.

Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha ez éjszakán
megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a
betegek, nem halt bele több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.

Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtöröttebb embert, mint ez
az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbirkózott
minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt
végtelenül…


XI.

A fejedelem egyszerre összeszedte magát.

Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már
nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemetlentől a
győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.

Megjött a saját követe Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a
Géczy mesterkedését s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden
lépéstől s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni s
csak nagy nehezen tudott megmenekedni.

A fejedelem határtalanul dühödött volt.

Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákonyi alatt, amit okvetlen ott
kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is
vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre
parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal ott hagyjanak s gyűljenek
mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg
volt, a hajduk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyelte, még egyszer
levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden
haragjával s bosszujával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat
s kitüntetést felajánlva.

Ő maga augusztus 20-án érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá,
amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálá s
elpártola.

A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.

Ezek rögtön Brassóba küldtek segítségért.

Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított s annyian jelentkeztek,
hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt
tette, aki a hadi tudományokban jártas volt s az ágyúkat is tudta
kezelni.

Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült s bár egy óra
időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval
bevegye a nyomorult varjufészket.

Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt,
hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.

Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta
húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még
ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az
emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.

A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből
idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem
volt már a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.

Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedveért; mikor valamelyik
megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: »Ne
gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!«

Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott
közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták
voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak
el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott
e cseltől s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós
kenyérben.

23-án gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy
Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt s nem mert
ellentállani.

Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt ilyen akadály. Hiányzott benne
a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az
már végre is van hajtva.

Bosszúságában leült megint a boros kupához s alvezérire parancsolt rá,
hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.

Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét
mulva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy s ezzel
elvágta Brassót Oláhország felől is.

A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a
Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár
kajmekámjával s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat,
akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: »ha többször ellenünk
pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva
nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem s akik utánatok
megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végeig«.

A fejedelem látva Brassó hatalmas falait s hallva a közeledő törökséget,
elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget s kevés
dicsőséggel visszament Szebenbe.

Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája irott levele
volt. Örömmel olvasta s mikor kellően fölmelegedett Bethlen iránti
szeretete, akkor átadta a kancellár a másikat: az is Bethlen sajátkezű
hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit
Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az
időt, hogy ő maga lesz a fejedelem…

Báthory a másik végletbe zuhant.

– Ez ám falat, – kiáltotta, – hát s már mind az egész világ fejedelem
lesz Erdélyben!

Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni s
végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.

Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik
Fejérvárra s a meghívólevelet aláiratták az egész gyűléssel, amelyben
Bethlent meginvitálták.

Egy hét mulva már meg is nyílt a gyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.

Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és
szörnyű hazaárulását.

Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.

Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában
volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással
ítéltethette halálra s nótáztathatta meg az országja vesztett csavargó
infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi a török
portának tett hazaellenes ajánlatát.

A fejedelem a török ellen most már végkép eldühödött, soha, soha, soha
többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E
hitetlen kutyáknak csalása, utálatos tette feledségbe nem megy s most
mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.

Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az
ausztriai udvarral és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.

Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban
maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fujni.

Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak
ki kell nyujtania kezét s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a
kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak…

Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott s alig várta a napot,
hogy visszaüthessen.

Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!… az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő
szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az
országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő
kedvezése… Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval
szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszi, hogy a verebet a sas
helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már s
ennek itt van a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről
ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.

De minden oly lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.

Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba s Bécsbe menjen.
Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről
embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a
türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.

A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.

Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig
szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.

Csudálkozva hallotta a hireket s nem tudott felettük ítéletet formálni,
minden percben mássá lettek azok s kavargott és zúgott, mint a
boszorkányüst füstje…

Az egész napot lakásán töltötte s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy
lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől s
valahol csöndes tuskulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal
tölteni hátralevő napjait.

Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele:
este ha ágyába lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt
ér-e? elővette a bibliát s tovább olvasta a zsidó népnek rettenetes és
szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága
felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül
végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat,
hogy a mindenható isten útjai kiismerhetlenek, de bölcsek s minden
emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s
völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezéreli csatákon,
bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül
valami ismeretlen cél felé: mért akkor beleavatkozni az isten dolgaiba,
mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli
tülekedésekkel… S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan mint az
árnyék s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák…

Kis gyermekeit siratta s a maga életét annyiba sem vette, mint az
elszálló füstöt…

Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajduval.

A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele,
asztalához ültette s három napig ittak, mintha verseny volt volna
köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem
mindig oldalán függő kardjához kapott s leszúrta a vén embert. Mire az
észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.

A hajduk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három
nap alatt részben eltávolította, részben megvesztegette, részben
megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem s mert
úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb
baj a dologból, elmentek a hajduk Brassó alá.

Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.

Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn
fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját
házában leölje…

Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem
mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a
főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki
Bethlen voltakép csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török
tudja, hogy udvarában van Bethlen s ha itt van, addig biztos, hogy
ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen
törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a
kassai s bécsi követség dolgáról, nyilt módon ellene szegül.

Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi
bánata, amely miatt csüggedten jár s mindennel szemben közönyös.

A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett
alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül,
aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak
esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem
tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett,
tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat,
különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.

Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt s hallgatta a
zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.

Éjfél felé így szólt:

– Bort… de veres bort…

Bethlen felé nézett s nevetett.

A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.

Dühbe jött:

– Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel
mosatom fel a pallót.

Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden
tartalék nélkül ölesse az embereket.

Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte s mizserálni, színeskedni neki:

– Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek, – mondta, – amilyen bort
akar a fejedelem, olyat adok s csókolni kezdte s visszavonta magával a
dívánra.

De a fejedelem, mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó,
alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:

– Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!…

– Én is? Ugyan kinek árulom el nagyságodat, – hizelgett Török Kata, –
bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.

– Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok, – itt a levél: itt hordom a
levelet két hete kebelemben: nézzétek meg, ki az én Betlehem Gáborom!

Bethlen felismerte a levelet.

Elsápadt s nem szólott.

A fejedelem tajtékozva kiáltotta:

– Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem
csalódtam! – s Imreffyt félkarral megölelte.

Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatal embert, aki átható nyugodt
pillantásától még jobban felindult s felállt, magát hányta-vetette s
kardját zörgette.

Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet s Török Kata Bethlent
kituszkolta.

A fejedelem újra ivott s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint
elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdukhoz futott s jönnek rá, haját
kezdte tépni s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.

Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a
kezét s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának s Bethlen
megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni…
Fent a hegyek közt egy bis birtokot s gazdálkodni…

A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.

– Cincinnatus azért ment el szántani, – mondta, – mert csak a legnagyobb
dicsőséget bírta el: ha az nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.

Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek
mindenkor elismerte szellemi fölényét, vagy inkább mindenkor meglepte s
új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata: ő a
meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a
jövőről… Neki haditervei erősek s készek voltak s az ország állapotát, a
pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is a
legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett
események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy
lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s
nagyarányú volt.

Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory
mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély
fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember energia híján
sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.

Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. S ez a saját biztosságában
való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját
józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama
mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.

Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta s hogy a
fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:

– Nagyságos uram, – szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján, –
nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok
fejedelem sok-sok évek alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni,
mint amit Nagyságod cselekedett.

A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha
fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holt pontra jutott az élete,
mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.

– Nagyságod volt az első, aki a csekély Erdélyország fontosságát oly
nagyra növelte, hogy ebből e kis tartomány sok száz esztendeig megélhet:
a nagy Báthory István elfutott a gyönge erdélyi trónusról lengyel
királyi székére: de Báthory Gábor gondolataiban Erdélyt a magyarság
királyi székévé tette s körül lába alá hajtotta mint egy vár alá a
környülfekvő tartományokat, Magyarországot, Lengyelországot,
Moldvaországot, Oláországot: ha elgondolom, hogy ez végrehajtatik vala:
akkor egész Európa legnagyobb s legszilárdabb birodalma az erdélyi
birodalom.

A fejedelem fejét mellére ejtette s hallgatta régi hősi gondolatának
tárgyalását.

– Még meg nem történhetett: de maga ennek a tervezetnek földobása
fölemelte Erdélyt abból a szegénységből és félretaszított szolgaságból,
amelyben eleddig volt. Ehhez képest még Bocskay fejedelem tette is
csekély: mert Bocskay nagy férfiú volt, azonban a régi szűk
elgondolásban semmit is nem tudott újat teremteni: Valóban, a Báthory
Gábor akarata méltó volna rá, hogy életek nőjjenek érte s egyik
generatio a másik után, vallásává tegye annak végrehajtatását…

Báthory megszólalt:

– Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, főkapitány uram.

– Volt, nagyságos uram, – mondta Bethlen, – ha fölgondolom annak a belső
cselekedetnek nagyságát is: hogy Báthory Gábor volt az első a fejedelmek
között, talán mind közönségesen, aki egyetlen szóval megváltoztatta az
ország belső életének minéműségét: mikor az úri s főúri hatalom
birtokosaival szembe állította a fölszabadított jobbágyságot, akkor
megint egy olyan rendkívüli s csodálatos lehetőségre kell rápillantanom,
amelyre csak az isten adta legnagyobb szívek találhatnak reá… Amily
egyszerű volt, egyre több s több erőt és hatalmat adni annak, akinek már
van ereje s hatalma: oly rendkívüli s lélekzetet megállító cselekedet
volt, erőforrást nyitni az erőtlenek és a jog nélküliek nagy tömegének
fölemelésével… A kevés hatalmas széttagolja a birodalmat, a hatalmas
tömeg megerősíti s összekovácsolja…

Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott,
mert akik körülötte voltak dicsőítették arcának, alakjának szépségét,
adonisi tökéletességét s hatalmának, erejének érzését fokozhatták, de a
bírálásnak ezt az őszinte s nagy arányát meg nem nyerhette.

– Ha magát amaz ítéletét nézem nagyságodnak: ahogyan a szász nemzet
ellen síkra szállott, kell hogy megismerjem abban is a nagy gondolatot:
mert az a birodalom, amely a Báthory Gábor elméjében megszületett, belső
ellenségektől megszakgatottan fel nem születhetett. Kell, hogy egy
ország népe egységes legyen mindaddig, amíg mindenek között meg nem
szünik a távolság s minden népek egy akol s egy pásztor alá nem
kerülnek… Amit én nem tartok gondolatban lehetetlennek: mert hisz minden
ember istennek teremtménye, kell tehát, hogy minden ember megtalálja
istenben s e világban egymással való szoros egyességét… Ebben a
gondolatban, amit szent vallásunk a másvilágról vet elénk: nincsenek
nagyok és nincsenek kicsinyek, nincsenek bölcsek s nincsenek együgyüek:
mindazok tehát, akik ennek az egyenlő együttvalóságnak útját építik,
nagyok és áldottak: akik a túlságos hatalom lándzsáját összetörik s
túlságos szegénység bilincseit feloldják: azok az isten angyalai a
földön.

A fejedelem hizelgetten, öntelten szívta a szavak boldogságát: most ő is
szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem érthette.
Szokott gúnyjával azonban packázott a jóságnak e nyugodt áramlatával s a
legutóbbi portai tervére célozva, mondta:

– Angyali tettekre majd még ördögiek is jönnek, csak soká firtasd…

Bethlen hallgatott, már hallotta, hogy Géczy követei megfenyegették a
fejedelmet, hogy leleplezik, miként ajánlotta fel a portának, hogy ha a
török hadakat alája adják, elfoglalja számára az egész magyar vidéket,
amit csaknem száz éves harcaival sem tudott maga a török meghódítani.

– Nagyságos uram, – mondta, – nem tudom, igaz, avagy nem: de ha az a
gondolat feltámadott, hogy a török erejével az egész magyar földet egy
testbe kanyarítani: ez a gondolat mástól ki nem tellett, csak Báthory
Gábortól… S ha felgondolom, hogy a megosztott magyarság így
szegénységében s bajában hamarább harcol egymás ellen, mint erőit
összetéve a török ellen: akkor azt kell mondanom, hogy ez ép olyan nagy
és szerencsés idea lehet, mint volna az ellenkezője: a keresztény
hatalmak szövetségében, egyesült erővel támadni meg a török birodalmat.
Abban az esetben egy ekkora erejű tartomány alkalmas vezetés mellett
épen olyan bontó lehet a túlpuffadt nagy tetemre, a török hatalomra,
amilyen döntő csapást mérhet kívülről ugyanarra a közös erő…

Báthory tágranyilt szemmel nézett Bethlenre: ez bizonyára tud a pozsonyi
követségről s annak az utasításairól, leste, hol fog kibukkanni, hol
támad fel a fenyegető a szavak mélyén.

– Azonban nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom
is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a
módon tudná végighajtani tervét s gondolatit, amely módon azokat
megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: _légyen_
szavával. Igy kellene jönni a végrehajtásnak is: _légyen s
megtörténjék_…

Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már
látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz
s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.

Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a
gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:

– A nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban
nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan,
csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye…

Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt s
ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a
gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot
vetik: ma emberi létének mély völgyében, gyermekei sírja fölött túl van
félelmen s ambición: könyörtelen keresi az igazságot s a késő éjjeli
órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem
szemébe nézett s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely
már szeme láttára annyi életet megemésztett.

– Szóval az okosság hibádzik belőlünk, – mondta Báthory gőgösen. – Az
bizony igen, főkapitány uram: de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem
Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek s akkor a címerünkben nem
sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak…

Bethlen elhalványodott.

Ez a vég kezdete?…

Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két
hattyu van egymással szembe fordulva s nyíllal átszúrva a torkukon: ez a
két koppasztott lúd!…

– No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük
legyen a holnapi okosságra, – szólt nyersen a fejedelem s felállt az
asztaltól.

Hiába tartóztatták, meg nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt
arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajduinak kiadva parancs a Bethlen
letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s mind a férfiak
kardjukat szorították.

De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a
házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett baloldalán: hirtelen a nagy
mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről
leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.

Mindenkiben meghűlt a vér.

A fejedelem halottsápadt lett s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká
a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva.

Végre megszólalt:

– Ez nem volt elég bölcsen: főkapitány uram. Úgy gondolom: _mellé_
esett…

Bethlen erősen, komolyan mondta:

– Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak
felrónia…

A fejedelem gúnyosan mosolygott:

– Csak szemben, főkapitány uram! csak szemben!

Nem fogott vele kezet, elment.

Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédségét, fegyveresit
lábra állította s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen
védhesse magát.

Az éjszakai órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes
kísérőivel kiindult a városból.

Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban,
nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel s ott hált
Török Katalinnál.

Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett
el a hajnalban s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.


XII.

Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel,
mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony
rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége… s hogy egész életük szedett
szőlőág… Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az
ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.

– Vége? – mondta s megcsókolta a szomorú embert.

Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt nagy fejét az asszony vállára s az
simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.

– Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram, – mondta csöndesen s a szeme tele
lett könnyel, – együtt elviseljük ezt is, ha a jó isten adta…

A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden
gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük:
tiltakozott szegény s viselte, hordta, eddig is.

Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most is ő fordul, ő
folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekevesztett szegény
gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az
asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s
nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.

Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban
meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől
kiszállottak a könnyű szekérből.

A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten
nézett rá, várta a szót s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki.

– Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa…

– Meg akart öletni…

– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.

– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer támadott rám, s
mindjárt visszafordult…

– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete
semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a
feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes
lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne
szégyellje magát, még nagyobb bünösöket keres, már csak útszéli
csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az
erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!

– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik,
paráználkodik.

Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-komédia
volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…

– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…

Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak
előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a
fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az
oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert semmit a fejedelmen; mit
kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén
vásárolt, ez az egész s egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a
pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék
kölyök… Nem, az semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy
szerezte meg… Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az
Dévában járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben
van, vagy megvesztegette…

A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem szokott
beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha
hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két árva madár a
gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a
fáradtságtól.

Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. A cséplésnél volt, csak az
udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött s rohanva rohant fel a várba.

Bethlen fáradtan ülve maradt s félkarral magához ölelte az öccsét, másik
térdén felesége ült:

– Ti vagytok nekem az én kedveseim, – mondta, – senki más, senki más a
földön, csak a mennybéli jóisten az égben felettünk.

Bethlennét is elfutotta a szeretet, most ő is megölelte Istvánt s
megcsókolta annak az izzadt meleg arcát:

– Látod, – mondta, – látod… – s nem tudott egyebet mondani.

István el volt lágyulva s szintén sírt.

– Három árvák, – mondta az asszony.

Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság
keserű kenyere.

– Emlékszel-é István, – mondta, – mikor tizenhárom éves voltam… te csak
hét… mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres
az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se
tudományunk, igazi árva módra neveltek s birtokunkból is kiforgattak,
írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édes anyámra
való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk
megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se
tanulunk és semmit se tudunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes
vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk… Akkor voltam
ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy
törekvés a jóra!… Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták
tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Igy kerültem osztán magam
erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után
apródnak a fejedelmi udvarba… Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka
lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az
isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem
oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s
verekedni az életért… nem csak a magaméért, hármónkért és a többiekért,
százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban
Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az olá háboruba nekem kellett a
vezetést egyízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a
csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejü… Nem sok vér szárad a
nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen
kellett lennem, ha valaha volt s milyen csaták, hadak, háborúságok,
istenem…

Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait
megnyújtóztatni.

A szív eláradott rajta, nem bírt magával.

– Már húsz esztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz
világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések
elől… Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés… mér
kellett hiában ez időket érni… Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor…

István konokul buffogta:

– Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.

Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a
legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett s üres volt Erdély, csak az
oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is
vállalta vón, de mindjárt kiütött az irígykedés… fiatal volt még nagyon,
hiába… Elkomolyodott:

– Azt jól tettem, – mondta, – azt istennel tettem, hogy el nem
vállaltam: – s mosolyodott, – gyenge volt még Bethlen Gábor a
fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem
volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki
mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond
Zsigmond fiatal kezével, Báthory Boldizsárékat, aki a németesek feje
volt Prágában odáig, a császár oldalánál: Bocskayt…

Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:

– Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár…
ez jó török volt és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve
elvitte levelemet Bocskayhoz… Épen jókor, mert azt meg akkor szorította
legjobban Castaldó, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s
konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon
elkeseredett a szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot…
Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskay emirje, az
jöttment aztán s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon
váltságába jár…

Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha
belemelegedett, de most ernyedt volt s lelke lazán húrzott, mint sírás
után a gyermeki lélek, a más kettő áhitattal hallgatta s szomjasan,
Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsánnának csorgott a
meghatottsága a szeretettől, az ő édes küzdő, szegény kis embere
ifjúsága fölött…

– S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett
Bocskay uram…

István morogva mondta:

– S mikor haldoklott, másra testálta az országot…

Bethlen:

– Még nem volt itt az én időm.

István:

– És mámma?

Zsuzsánna:

– Oh istenem, istenem segíts meg…

Visszazökkentek a mai nap, pillanatra elfeledett szerencsétlenségébe.

Bethlen:

– István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre
Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a
fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.

Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort,
menjen, menjen.

István felcsapta süvegét s kiment.

Hogy újra együtt maradtak s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a
gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje…

– Ó én árvám, – mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a
feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.

Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem
lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy isten a bizonyság,
nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem
szerette, s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly
igazságosan s bölcsen beszélt s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát s
imé a török Brassó alatt és senkije sincs, s kéri, vállalja el a
követséget Brassóhoz a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány
áruló Géczy… s hogy pénz nem levén a kincstárban, ezer aranyban
inscribálja neki Szászvárost s a szászvárosi uradalmait mind örökül…

A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.

Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de
gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb
Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott
Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első, akit nagynak hívnak a
családi krónikák, budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített
a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége s a
mohácsi csatában esett el: de azóta a többiek kezén elpusztult,
elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott
házat is elveszítették. S isten segítségével neki sikerült jókarba
hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ…

Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, még Bocskaytól, s e
pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége
mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban
nem jár: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágozott fel.

A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi s ezt kínálja fel
most egyezer aranyért Báthory…

Igy az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés
időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a
magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat s
paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak…

Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyermekkori álom: Bethlen
mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.

– Mit vél kegyelmed, – mondta az asszony, – nem lehetne-é megvenni? s
elmaradni a fejedelem barátságábul… Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi
udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs…

Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a
völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind
magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a
szenvedés és fáradság s türelem… nem drága a jövő… apró falvak fekete
tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros
ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek…
ha elmentek a kedves kis angyalok…

Sűrűn omlott a könnyük: ó, de talán jó a jó isten s mélyen néztek egymás
szemébe…

Tünődve, habozva, délre mégis csak arra fordult; hogy feleségével
összerakatta az ezer aranyat.

– Most jön a brassai csata! – mondta Bethlen István, – majd csak ránéz a
jó isten erre a szegény országra s csak ott marad az eb fejedelme!

Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén s az asszony
azt mondta:

– Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenkép
jó, csak maga, maga legyen meg nekem…

Ebédre új lovas jött, Török Kata levelével, aki azt írta sebtiben, hogy
az istenért valamikép a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az
éjjel mondta, »oly koncot vetettem, belefal a kuvasz s akkor fejét
vétetem, hogy több baj ne legyen vélle«…

Még fel sem ocsudtak a rémületből, estélig három lovas legény is jött,
Retteghy, Rhédey, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert
a fejedelem megesküdött halálára s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki
a fejére, alighanem a szászvárosit.

Ez mindent eldöntött.

Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta
erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:

– Szívem feleségem, – mondta, – én csak azon kérlek: itt a várban
maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki
még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István
melletted marad s most ebben a percben hozzá fog minden élelmet,
karácsonyig elégségest, felgyüjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok s
megtöltsétek a kutakat s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt
bevárhattok… Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára s
isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig
minden bizonnyal megjövök.

Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az
egész cselédséget, katonaságot s feleskette asszonyuk hűségére.

Mikor Bethlenné magában maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám,
hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltünt szeme elől ura,
semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény…

Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az
országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már
eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult,
hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron
megvegye.


XIII.

Közben megjöttek a hajduk is, s az Imreffy erélye s gyorsasága,
pontossága az egész ország minden hadierejét még egyszer mozgósította
ebben az esztendőben.

Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró meg is írta Brassóba idejében, hogy
egyezkedjenek ki, mert a fejedelem nagy hadi készülődéseket tesz s isten
ne adja, hogy a szászság második fővárosát is elveszítse.

Weiss Mihály azt válaszolta rá: »Ha az egész ország ránk jön is, sebaj,
van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a
fejedelmi konyha készen jön a lakomákra s a bors hozzá a mi ágyuinkban
van…«

A városban a hangulat harcias volt s mindenki bízott, hogy most aztán
végeznek, hiszen még eddig nem is érte őket semmi veszteség s velük a
magyar nemesség egy része, velük Géczy s a porta kegyelme, s odaát
hiányzik Bethlen Gábor; kitől féljenek? Imreffytől, vagy a részeg
kandurtól?

Weyrauch Dávid újra írt, hogy a fejedelem kész a kegyelemre.

– »No, ami a fejedelem kegyelmét illeti, abban nemcsak én vagyok Tamás,
hanem mind az egész város s nem is hiszünk benne, míg itt nem lesz ő
maga köztünk, hogy kezünket oldalába tehessük… Ha pedig te azt akarod,
hogy mindnyájan Dávidok legyünk, küldd be hozzánk a magyarság Saulját s
megláthatja, milyen vígan várjuk…«

Vígabban is tudtak volna azért lenni Brassóban s Weiss Mihály írta is a
levelet egyre-másra a portára, hogy: »Nem hagyhatjuk s nem is hagyjuk
magunkat megtréfálni, mint a szebeniek, pedig Báthory Gábor ugyancsak
hozza ránk a hajdut, katonát, székelyt s ölik, vágják, pusztítják az
hatalmas császár juhait, a portának nem kicsiny kárára… Pedig neki is
észbe kellene venni, hogy Báthory Gábor nem a maga erejéből lett erdélyi
fejedelem, hanem a győzhetetlen császár kegyelméből: ezért nem kellene
neki a hatalmas császár juhait megnyúzni, csak a gyapját venni… Nem is
félünk mi ettől a híres fejedelemtől, aki még egy romlott kastélyt sem
tudott soha megvenni, csak az hatalmas császár köntösihez tartjuk
magunkat s ő hatalmasságától várjuk az mi sorsunkat.«

Weiss azonban már egyre többet gondolt csöndes éjszakai órákban, mikor a
város számadásait rendezte, arra, hogy a török csupán fermánt adott
Géczynek s a hadsereg egyre késik. Néhány nap mulva meg is jött futva
Mehemed bég, azzal a hírrel, hogy a brassaiak miatt őt a nagyvezér
csaknem megölette: mert a brassaiak olyan lelkes izeneteket írtak, hogy
a portán mind azt vélték, hogy az egész ország alig várja a szultán új
fejedelmét s most még sereget is kívánnak hozzá. Őneki kellett szegény
fejének megszenvedni amiatt, hogy a »bolondkirály«, ahogy Báthoryt a
portán csúfolják, nem esett térdre s nem csókolta meg a Géczy kezébe
adott szultáni írást.

Weiss fanyarul hallgatta a jó béget. No nem baj, mondta: a magunk erején
is megleszünk s szállást és prebendát rendelt a bégnek.

Géczy folyton a sarkában volt s lelkesítette őket: Báthoryról oly
rosszakat beszélt, hogy ez maga felért egy segédcsapattal s a fogoly
hajdukat felbérelte s megfogadta a város számára. Ezekkel egy hajnalon
ki is ütött s a feketehalmi erősségbe besétált; a székely őrség
hajduknak, magyaroknak nézte őket s beeresztették, ők aztán az egész
őrséget lekenyerezték: akik még úgy virradtak, hogy Báthorynak védték a
bástyákat, délre már Géczynek lesték az ellenséget: egy sem akart fára
kerülni.

A brassóiakat fellelkesítette ez a kis siker, s egyre-másra kitörtek,
egymással versenyeztek s Géczy vezérlete alatt Törcsvárt isten tudja
hányadszor újra elfoglalták.

Csak azt sajnálta Weiss, hogy a régi fegyvertárs, Raduly nincs, hírek
jöttek róla, hogy családjával együtt Bécsben van, ahol minden vagyonát s
hitelét elvesztette, lányai varrással keresik kenyerüket.

Mehemed bég azonban vállalkozott rá, hogy az új vajdával is megköti a
szövetséget s kiderült, hogy Michne vajda ép olyan Raduly, mint volt
Serbán: a véd- és dacszövetség egyszerre nagyra emelte a brassaiak
önérzetét, s most aztán maga Weiss Mihály rettegett attól, hogy Báthory
meggondolja s nem jön ide helybe.

Géczy biztatta:

– Ha nem jön az ebellette, majd elmegyünk mi utána Kolozsvárig.

Weiss a fejét csóválta:

– Tudod-e nagyságos fejedelem, – mondta Géczynek, – mennyit adott ki a
város ez esztendőben?… Csak követségre 2000 forint, a katonák zsoldja
négy hónap alatt 12.000 forint… A brassaiak se vájnak könyökig a
tallérban…

Géczy nevetett:

– Tudod-e bíró, – mondta, – hogy mikor odaát voltam, jöttek a katonák a
hópénzért, rendelte a fejedelem, hogy fizessék meg nekik, mit mondott a
kincstartó: azt hogy: felséges uram, akit _monétának_ hijnak, olyan
valamink nincsen…

– Mégis visszautasította az én 4500 talléromat, – mondta gúnyosan Weiss.

– Lehetetlen, – csodálkozott Géczy.

– Őkeme visszautasította, – sóhajtott a bíró, – Imreffy uram azonban
elvötte duflán…

Nevettek.

E napokban már az egész város lázba gyulladott.

Minden házban s minden ajkon ének volt, zengett a dicséret, anyák
gyerekekkel a karjukon futkostak az utcán s a brassai nagy templom
szakadásig tele volt egész nap imádkozóval s három pap felváltva folyton
prédikált.

Mintha nem hadba, hanem lakodalomba készülnének, oly nagy volt az öröm.

Minden készen volt, zsoldosaik már szinte kiélték a várost s csupán
becsületből is jól kellett dolgozniok, az oláh csapatok Törcsvárán
voltak; volt ezernyolcszáz oláh, nyolcszáz magyar s székely, kétszáz
oláh lovas, a többi gyalog és némi török, tatár, akik azonban csak
rettegtetésre valók voltak s 22 deák kísérte a háromszáz szász polgár
kemény seregét.

Elhatározták, hogy kimennek a Székelyföldre, hogy azt fellázítsák, onnan
Segesvárra, hogy a többi szász nemzet népeit magukhoz vegyék s onnan föl
Gyulafejérvárra, hogy ott Géczyt a fejedelmi székbe ültessék.

Szeptember 18-án indult ki Brassóból a had, a nép zokogva s ujjongva
kísérte a külső falakig s messziről kendőket lobogtattak utánuk.

Egyenesen mentek a Székelyföld felé, s mikor a szekerek símán repültek
az úton, a lovak oly nyugodtan ügettek, a gyalogosok oly vidáman
énekeltek: akkor Weiss Mihály fölemelte szemét az égre s visszagondolt
arra a szegény kis mesterlegényre, aki a nagypestis után gyalog ment
vissza azon az úton, amelyen atyja bejött, Csehország felé… Milyen
vígan, könnyen s mily egyedül gyalogolt az uttalan utakon, fütyörészve s
zsoltárokat énekelve a porban s friss vízbe áztatta kiégett, forró
lábát… Rendes kis árva legényke volt, írástudó s lelkes, aki jól
kinyitotta a szemét s nem ijedt meg a maga árnyékától: s most íme egy
hadsereggel megy, ő a vezér, egy fejedelem is büszkén nézhetne: »No te
Weiss Mihály, – mondta magában, – neked ugyan fölvitte az isten a
dolgodat.«

Ma már nem volt rossz kedve, mint tegnap s mosolygott magában, hogy a
végrendeletét is megírta: mért? a jó isten sokkal nagyobb veszedelmekből
mentette ki már őt: most ijedjen, mikor ennyi lelkes, bátor, kardos,
sisakos ágyus katona van mellette, alatta… Ej, bizony nem, ha akkor meg
nem ijedt, midőn a Sajó mellett egy vén hajdu megtámadta, hogy őt a
vékony szász legénykét agyonüsse a megnyűtt csizmájáért: most ijedni,
mikor az övé Brassó városa?…

Büszkeségében könnyes szemmel nézett vissza a drága Brassóra, annyi
munkájának, örömének, aggodalmának, reménységének tanyájára, ahol oly
híven, annyi ragaszkodással, szeretettel kapcsolódott hozzá a nép s nem
volt a városban egy gyermek sem, aki ne kiáltotta volna az ő nevét s ne
nézett volna rá, mint egy istenre…

De mikor elmúlt a város, a dombok kanyarodóin eltűnt a vár s egyre
messzebb értek, lassan mély bánat kezdett benne feltámadni: hová, hová e
háromezer emberrel?… mintha kiindulnának a világból…

Egy kis vízen kellett átlépniök estére, ez a határ Brassó földje s
Székelyország között; a hidat épen találták rajta.

Géczy mondta, háljanak meg ezen a parton, de őneki kellett, neki ki
kellett lépni a szász föld határiból, őneki a testében kellett éreznie,
hogy túl vannak a kétségen s hogy nem haboznak és nem tétováznak, hogy
vége a fecsegésnek, a tervezgetésnek, várakozásnak: ő meghódított
területen akarta tölteni már az első éjszakát…

A szekerek megindultak s szépen mentek, ráhajtott az első ágyú, az alatt
beszakadt a híd…

Nagy hűhó, nagy lárma, beszéd, az ágyút kivenni, kiszedni: közbelépett,
parancsolt, rendelkezett, erő kellett s akarat s kötél, saraglyafa s
csapórudak…

Megijedt ettől a kis balesettől: ha a legelső percben ennyi bajt csinál
egy ágyú beragadása, még mi következhetik…

Géczy nevetve nézte felháborodását s kétségbeesését:

– Mit kínlódsz vele, – mondta, – van elég léhűtő gazember, majd kiszedik
tavaszra!

A bíró fel volt háborodva: magyar könnyelműségnek mondta s mélyen
megvetette Géczyt: e miatt veszítik el a háborúkat, – gondolta:
elpotyázni mindent, ez az egész életük.

Belemelegedett, végül már ő maga is megfogta a kötelet: ettől tette
függővé, hogy sikerül-e a vállalat vagy nem s boldog volt, mikor az ágyú
a holdvilág mellett mégis szabadon s mozgó állapotban volt a túlsó
parton.

Másnap egész nap azzal telt el, hogy a sereget átszállították a kis
vizen.

A nép hamar megette a tarisznyában hozottat s egyszerre csak
jelentkeztek és sürgették a szekerekre rakottakat.

A bíró még el sem csodálkozott ezen, mikor tűz verte fel az ég alját, a
sereg előre elkalandozott s a környéken levő falvakat kezdte rabolni.

Mélyen felháborodott, humánus nevelése eddig folyton csak azért zúgott,
hogy ők szenvedték a rablásokat: s most azt kellett látnia, hogy a saját
népe, amint Brassóból kilépett s a várfalak által megszabott fegyelmet s
a törvényeket áthágták, épen olyan vidám s vad csürhe lett, mint bármely
martalóccsapat.

Ő nem lett volna képes rá, hogy a szegény asszony malacát elrabolja s el
kellett néznie, hogy legjobb emberei a vad oláh segítőkkel versenyt
fosztogattak, ahol kit megfogtak, lehúzták róla a ruhát, a falu házai
mind üresen álltak, s valóságos kéjjel cipeltek ki minden
megmozdíthatót, mit ottben találtak.

Neki a szekerekre, podgyászokra, fegyverekre kellett gondolni, nem
lehetett mindenütt jelen, s kapitányai, hadnagyai, tizedesei,
porkolábjai nem bírtak a jókedvű fickókkal, a deákok a toronyból
ledobták a harangot azzal a kiáltással, hogy: a mienket is elrabolták s
pőrölyökkel darabokra zúzták.

– Megvesztek, megvesztek, – mondta Weiss Mihály s agyonlövetett két
oláhot, akik egy székely asszonyt az ő szeme láttára hasítottak ki.

Valahogy rendbe szedte, sorra állította őket, s egy újabb nap megint
azzal telt, el, hogy most meg Illyefalvánál az Olton keltek át.

Ott is üres volt már az egész teremtett község, a magyarság mind futton
futott s menekült fölfelé, csak a templomkastélyt védték, s a kiküldött
kémek azzal jöttek vissza, hogy az egész Háromszék üres, menekül a nép
az utolsó csecsszopókkal, mennek Csik felé, a hegyekbe…

– De hisz nem azért jöttünk, hogy mi a székelyeket megpusztítsuk, –
kiáltotta Weiss Mihály, magából kikelve, hanem azért, hogy őket
pártunkra vonjuk s fellázítsuk a fejedelem ellen.

A katonasága azonban mit törődött azzal, hogy a brassói bíró hogy
képzelte el odahaza Brassóban a sétát: ez rabolni jött s minél előbb
megszedni magát, hogy loppal, szökve elillanhasson át a hegyeken a saját
otthona felé…

Weiss Mihály nem értette Géczyt, aki mit sem törődött ezekkel a
dolgokkal, semmiségnek mondta s egyre csak arról beszélt, hogy kutatni,
tudakozni kell a fejedelem hadai felől.

Illyefalvát háromnapi ostrom után feladták, a kastélyból Weiss Mihály
elnézett Sepsiszentgyörgy felé: a népe sürgette s követelte, hogy
Szentgyörgyöt azonnal megtámadják, de ő úgy érezte, ezzel örökre
eljátszaná a székelységgel való megegyezést s elhatározta, hogy egy
tapodtat sem megy beljebb a székely földre s reggel elrendelte, hogy az
egész sereg fordul vissza a szász földre, Botfalunak, Földvárnak…

Mindenki nevetett rajta: ezt ugyan könnyebben is megtalálhatták volna,
kár volt ily kerülőt tenni, Földvárra egyenes úton is mehettek… Soha nem
hitte senki, ha maga szemével nem látja, mennyi kár, baj tud történni
ily kevés utazással. Mire még egyszer átkeltek az Olton, egy kerekük nem
volt épségben.

– Hova tettem a szememet, – kesergett Weiss Mihály, hogy e gyülevész
népséget hadseregnek néztem, mi közük ezeknek hozzám s az én ügyemhez,
mindenféle csavargó tatárok, rácok, oláhok, hajduk, s mezítlábas
székelyek…

Megbujt nehány száz főnyi brassai testvére közt s most bánta, hogy
sajnállotta a jó brassai polgárokat kihozni a városból erre a nehéz
útra… De sajnálta őket szíve szerint: úgy érezte: erre jók lesznek e
csordabeliek is…

Géczy el is vált Weisstól, s maga mellett tartotta Nemes Balázst,
Horváth Györgyöt, Kálnoki Jánost, a székely kapitányokat.

Mikor Weiss elrendelte, hogy Botfaluval szemben újra keljenek át az
Olton, Géczy méregbe jött s addig veszekedett, míg a bíró bele nem
nyugodott, hogy maradjanak csak a túlsó parton s húzódjanak lassan
Hidvég felé.

De Weiss nem tudta visszahozni a már átkelt népet s azok a túlsó parton
mentek felfelé, ha ugyan mentek s nem cserkészni szóródtak szét s tovább
rabolni a szász síkon…

Egy egész hét eltelt s Weiss kezét-lábát majd megette, hogy még sehol
sincsenek s mit se tettek: nem lett volna jobb ezalatt a városban ülni?…

Szeptember 24-én kapták a hírt, hogy a fejedelem az Olt túlsó partján
Földvárhoz közeledik.

Weiss Mihály rögtön imát mondott s kardjára esküdött, de Géczy gyanusan
nézte lóhátról a reggeli ködben a túlsó partot, ahol a kék darabontokat
ismerte meg.

– Ezekkel akarsz te megütközni, mondta Weissnak s a hátuk megett s
körülöttük rendetlenül álló seregre mutatott, jobb lesz gyerünk vissza a
legsebesebben Brassóba.

– A husos fazekak mellé! – mondta Weiss mérgesen, – még nem ültél ott
eleget!

Géczy vállat vont: nojsz neki ugyan mindegy.

De napközben is előhozta, hogy jobb lesz legalább is a hermányi
kastélyba húzódni.

– Ej, ilyen parádé után vissza nem megyek csata hijján, – mondta Weiss,
aki már egészen elvesztette otthoni kedélyességét s nyugalmát, epévé
keseredett benne a lélek… Sírni tudott volna, ez is háboru: nem térek
vissza többet, nem látom én Brassót soha, – mondogatta Fronius
Mihálynak.

Rögtön hozzáfogtak az átszállításhoz s az egész sereget sikerült Földvár
alatt a Brassó felé eső réten felállítani.

Még készen sem voltak, a fejedelmi hadak megrohanták őket, csupa
lovasok, s szilajok, frissek, vadak s legázolták a rusnya előcsapatokat.
De a szászok helyt álltak s azt kiáltották: árulás, az olá vajda eladta
őket…

Géczy karddal vágta, Weiss puskával lövette, de az oláhok futottak s
egyszerre eltűntek, mint a disznó csürhe a bozótban.

Imreffy vezette a szemköztieket s némán nézte a földvári dombról a lába
alatt s szeme előtt kavargó csatát. A nap ekkor kibomlott a fellegek
közül s Géczy felismerte Imreffyt.

– No szász, mondta, azt ott lövesd le, akkor ha elvesztetted is a
csatát: megnyerted Brassót.

Weiss Mihály a szász puskásokkal célba vétette a kancellárt, aki nem
vette észre, hogy reá fordulnak, oly fáradt s rezignált volt: Az éjjel a
fejedelem egy pillanatra sem engedte el magától, folyton őrséget kell
váltani körülötte, mert minden bokorban Géczyt s Bethlent várja.

Ebben a pillanatban fordult be a fejedelem maga, testőrsége élén
Veresmart felől s hujjahóval hajtott rá a szászságra, nem nézve maga
embere-e vagy sem.

Ő maga vezetett, lovon ült s lova táncolt, neki a tömegnek, ami még
tartotta magát, Géczy már messze vágtatott, egyenest Brassó iránt, meg
sem állt a város kapujáig.

Nevetett az egész dolgon, egy szikrát nem fájt neki.

A fejedelem is nevetett: az ilyen csatát szereti, amely csak egy
rohamból áll: mint a pozdorját szórta szét a szászságot; ő maga három
szászt vágott le s csak azért nem többet, mert már a többit előtte
ellőtték, vagy ki tudott futott, hogy lóval sem érték utól.

Soha még ily boldogságot nem érzett mint most, mikor a halottakkal
borított csatamezőn táncoltatta lovát.

– Weiss Mihályt, Weiss Mihályt! – kiáltotta, hozzátok nekem a brassai
bíró fejét, amennyit nyom, annyi aranyat adok érte.

Weiss Mihályt nem hozták el, mert azt ismeretlenül vágta le a Barca
vizénél Tunyogi Gergely nevű hajdu a csizmájáért, amit mindjárt le is
húzott róla; de elhozták az Imreffy tetemét, amelyet a szászok golyói
lyukgattak át…

A fejedelem győzelmi mámorából valami határtalan rémületre ocsudott:

– Az utolsó emberem! – kiáltotta, – az én utolsó emberem!…

Fölemelte a két karját az égre, s megfenyegette az eget, aztán zokogva
fakadt:

– Átkozott legyen ez a nap, ez a győzelem!




NEGYEDIK KÖNYV.


I.

Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri
minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk
karámjában.

Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja:
nagy ember s erős és világbiró lenni.

A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült
kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.

Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között,
holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden
világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé
ellenállhatatlanul közeledni…

Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj
száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az
Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint
az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.

Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az
ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta,
hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg
nem nyílnak.

– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.

Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak
Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…

Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni,
hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt
ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy
íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:

– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el
a Dávid imádságát.

A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem
szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja
is megemelkedett:

– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és
felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.

Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak
s fejét lehajtotta.

»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád
kiáltok.

»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas
mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…

»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz
énnékem.

»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…

A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az
isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól
fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy
folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az
élet…

A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár
mondásait, kielégült és fölemelkedett:

»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se
vöttek tégedet és a te félelmedet.

»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a
haragra s kész az irgalmazásra.

»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a
te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.

»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram
megsegítettél és megvigasztaltál engemet…

A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól
esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon
volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak
hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a
szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az
Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és
gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a
pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő
lába alá a fejüket…

Ez jó ima volt: ez jól esett, ez az imádkozás…

A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az
éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta
hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…

Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az
egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben,
de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik
reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel
hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…

S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra
megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják:
hová, hová, miért, mire…

S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni
kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot
végrehajtott…

Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény
önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a
szájából, s a mindenhatóság illúzióját…

– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.

Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban
temetjük…

Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott,
el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…

A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek,
előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a
vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.

Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s
népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.

Ágyúlövésekkel fogadták.

Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.

Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a
várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:

Hát így mutatja meg az isten?…

Orrcimpái tágultak s lüktettek s csak nézte, nézte vad s fanyar képpel a
fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben
szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein,
puskák ropogtak: itt mit tenni nincs: szédülni kezdett, vértolulást
kapott, s mint a farkas a jól őrzött hiú oldalától, hosszú merev
bámészkodás után, mikor már körülte kezdtek röpködni a golyók s egy
kőgolyó, nagy ágyúkő ott vágott le előtte húsz lépésre, lassan
megfordította a ló száját s visszatért…

Illő távolban együtt gyűlt a kisded serege, holmi ezer lovas;
zsibongtak, tanácskoztak, mind a várat nézték s fanyalogva bírálták: nem
lovasnak való hajrá.

A fejedelem csüggedten nézett rájuk: vajjon mi lesz…

Pipali Mihók hajdukapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas
fejet hoz.

Elébe nyújtja a véres fejet s ő nézi, nézi s lassan ráismer: Weiss
Mihály feje…

Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva… Weiss Mihály feje itt van s
a kapuk be vannak zárva… Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért
nincsenek nyitva a kapuk…?

Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor… Hol van
Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?…

– Verjetek itt tanyát, – mondja ridegen. – Itt fogunk hálni.

Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem
bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is
segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek s sápadtan odaájul.

Buzás János hajdukapitány megvetően legyint:

– Szopós gyereket minek hoznak a bálba…

Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír
nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal,
kiüti a kupát s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak
partján árkon-bokron át, csak úgy bódultában rohan, Keresztényfalván át,
hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább s mikor
feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja
s kiáltja: »Rohamra hajdu!«

Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a
kopasz bércet koronázó komor várra: el nem megy, míg ez a kezébe nem
esik…

Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt
s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok
sem volt s tehetetlenül kellett nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a
hajduk a favár palánkjaira.

Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség
szakadatlan vájákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.

– Hozzátok kötözve a bírót kezembe! – mondta a fejedelem s az oláhok
megrohanták a tanácsházat s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a
vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a
támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe
belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták
magukat.

A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség
alázattal feküdt lába elé: »Menjetek a pokolba, – mondta nekik s a
hajduknak intett:« vigyétek, amit találtok«…

Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain,
s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s
láng hajtotta, megfordult s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött,
élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát,
érezte a hiábavaló küzködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen
pár száz legénnyel oly temérdek nép előtt… Kinevettesse magát?…
megfordult s Zernyest felé hazament Szebenbe.

Nem volt idő napot lopni, a sereg már fel volt rendelve, annak a
gyülekezése közben kellett kilépni arra a hírre, hogy Weiss Mihály
kijött Brassóból s jön fejedelmet koronázni Fejérvárra.

Voltaképen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a
vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy
nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették
vezérüket s most már el vannak vágva mindentől, török, német, ellenségük
s kell hogy észre térjenek.

De hol van Bethlen?… Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a
temesvári basánál s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a
portára, a szultán lába csókolására…

Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.

Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog
életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert.
Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet,
rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki
beszél, hazudik.

Nézi az arcokat: Gyerőffy, Bethlen cégéres cimborája: minden percen
várja saját magától, hogy felakasztassa… Mikola János, Gyerőffy barátja,
kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent
ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak s még
hívséget mutatni sem erőttetik magukat…

Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg
ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem
volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást…

Megjöttek a követek Kassáról s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá
Forgács Zsigmond a magyar hadakat Tokajba s máris kész indulni újra
Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását s kész jönni a fejedelem
segítésére.

Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná mit cselekedjen, de nincs kivel
elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga maga-kancellárja nem lehet s
Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még igen ifjú ahhoz, hogy öreg
szakállasoknak parancsoljon… mit tevő légyen, s hogy szolgáltassa ki
magát a nyomorult Forgácsnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e
bizony lómájra szorult Moldvában s harmincezer emberéből hétezeret vitt
haza elnyűtten, rongyosan Kassára s most ingyen kapja Erdélyt, ővele
együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget
hozó hadaktul az isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk…

A lóhúson éhezett urak, Forgáccsal Homonnay György, a kényes úrfi, most
fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik s Dóczy András, a
részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor
Mihály, akivel Kassán Bocskay udvarában összeveszett, hogy nem akart
deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját s meghajtsa
előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön,
hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet s töltse vele a szerencsi
kamarákat… És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a
palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön,
most alázatosan ő kínálja magát, országát s kézcsókra jő…

De hát másfelől meg a pogány s Bethlen Gábor…

Már erről is vagyon hír: a porta Géczyt elvetette, látva, hogy semmire
se jó: s Ahmed szultán megesküdött őseire, hogy Erdélyt három darabba
vágja s három vajdaságot csinál benne: legyen minden nemzet külön s
akkor majd nem veszekednek: a magyar külön, a szász külön, a székely
külön: no Géczynek is befellegzett…

Ez az egy vigasztalása volt, hogy mindenkinek lejár a napja, s ő
mindenkit túlél, immár nem is haragudott Géczyre.

Az országgyűlésében azért mégis bevitette a törvényt, hogy: mind az
lázadóknak, mind az elszakadottaknak sok gonoszságaért az ország neki
elégtételt adjon.

De a gyűlésben már nem elnökölt Imreffy s a vita nagyon hosszú lett s
végül is alázatos instanciával járultak elébe: hogy »ha az Isten Sodoma
tartományának tíz igazért megkegyelmezett, felséged sok ezer hívének
könyörgésére adja meg azoknak a vétkeseknek ujonnan életöket,
jószágukat«.

A fejedelem beleszédült, mámoros, vérmámortól nedves szemekkel nézett
körül rajtuk s érezte, hogy nem ő parancsol ezeknek többé: megfordult a
világ, most felébe nőtt a hatalom…

Legyintett: tegyetek, amit akartok.

Igy kegyelmesebb lett a válasz Brassónak, mint valaha remélni lehetett.

Ezen a napon a meggyesiek küldöttei jöttek elébe szintén Brassó miatt
könyörgeni: már meg is gondolta: itt valami magasabb bölcsesség
dolgozik: jobb így, hogy ő enged s megbocsát az ország kérésére, mintha
itt is csalódás és szerencsétlenség érné…

– Bocsássa meg nagyságod a szegény nyomorultaknak bünöket, – akik ebben
a nagy égő láng közepiben lévén, nem tudtak hová lenni s féltükben az
felséged ellenségei közé kerültek…

– Csak ember lehet bünös, – mondta nekik, – állatban bünt fel nem
találunk… Mit tehetünk, hogy emberek vagyunk…

Később azt mondta:

– Már el van végezve, megbocsátok Brassónak és Géczy Andrásnak is.

Míg egyfelől jártak a követek tovább sűrűn Kassa felé, másfelől Brassóba
is mentek s egy hét mulva ki volt tűzve a Géczy megkegyelmeztetésének
napja.

Október elsején kijött a bezárt urak részéről Géczy András és Nemes
János s örök hűséget esküdtek János pap előtt az országnak, a városiak
közül Chrestels János, Kattner Bertalan, Greissing Kristóf jöttek ötven
lovassal. A fejedelem tuszai voltak, Tököli Miklós, egy finom modorú
ifjú nagyságos és Jantsó Pál negyven inassal.

Géczy Szebenbe érkezve, a fejedelem lábához borult:

– Árulóvá lettem, Nagyságos uram, – mondta, – megszegtem eskümet: hogy
soha sem fogok a szászoktól elválni, de a nagyságodhoz való igaz
szerelem, főben járó bünöktől sem tud eltartani: én ott is csak a
nagyságod embere voltam, dolgaiknak minden titkát kitanultam, s most itt
vagyok, hogy nagyságod rendelkezzék velem.

A fejedelem kihúzta kardját s kegyelmesen a vállára helyezte Géczynek.

– Kelj fel, többet ne vétkezzél ellenem, – mondta.

Géczy a sok nyomorúságban, amiről nem győzött eleget beszélni, meghízott
s nagyobb bajuszt eresztett s mindenben tekintetesebb volt, mint még
nehány hónappal azelőtt. Hozzá is szokott a parancsoláshoz s egy
pillanat alatt megérezte, hogy a fejedelem elvesztette régi erélyét és
akaratát s puha lett, aki arra vágyott, hogy vezessék s gyámkodjanak
felette.

Most boldog volt, hogy bezárkózhatott ismét valakivel, akit régen ismer,
aki hozzá tartozik a gondolataihoz, aki érte s neki gondolkozik s
leveszi a fejéről a felelősség terhét.

– Nagyságos uram, – mondta Géczy, – itt minden fenekestől fel vagyon
fordulva: nagyságod nem tudja, mik készülnek a portán.

– Hallom, három vajdaságot főznek.

Géczy legyintett:

– Az semmi, amit a szászok szeretnének: ez az ördög katonája, ez az
elvetemedett, tökfejü Benkner királybíró dolga, hogy a szászok külön
vajdaságot kapjanak: ez mind olyan, mint a pimpimpáré virág tolla,
elfujja a szél s nem tudja az ember mi lesz belőle; egy baj van csak s
csakis egy baj: Bethlen Gábor. Ha nagyságod meg akarja törni a kigyó
fejét s már azt elmulasztotta, hogy idejében végezzen vele egy
késszúrással: feleségit kell élve ide hoznia: avval megtarthatja örökre
az urát, hogy az moccanni se mer, inkább baráttá lesz, vagy még hamarább
dervissé.

A fejedelem régi boldog ideit érezte felújulni, tervezett, támadott s
megtörtént, amit akart.

Az urak felzúdultak, hogy Bethlennét Dévában megostromolják: az árva
asszonyt, akinek most haltak el gyermekei s az isten épen eléggé
megszomorította.

Géczy felkacagott:

– Nincsenek gyerekei? majd a fejedelem tesz róla, hogy mire megjön az
ura, ikrei legyenek.

Az egész hadat, ami kéznél volt, tízezer főnyi hajduságot, mind Déva alá
indította.

Egy hétig állott a hajduság Déva alatt s felprédálta amit a német s
török meghagyott, ezt a gyönyörű uradalmat is. Károlyi Zsuzsánna sírva
nézte a vár ablakából a tüzeket. De azalatt a rendek felindultak Déva
ostromán s a fejedelmet rákényszerítették, hogy kegyelemlevelet írjon
alá, mind az egész gyűléssel egyetemben Bethlen feleségének.

Gerőffy maga ment a kegyelemmel Bethlennéhez, akit el is vitt
Gyulafejérvárba, ahol maga házában megszállított, cselédivel és
szolgálóival egyetemben.


II.

Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsuzott, már mint a fejedelem
barátja, azok sötét arccal néztek reá.

– Nagyságodnak immár jó, – mondta Chrestels János, – isten rátekintett s
jótettiért megjutalmazta.

Géczy felfortyant:

– Isten oda tekint, – szólt kevélyen, – ahol van ami érdemest lásson.

Hegyes Gerard azt mondta:

– Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell isten előtt érdemes lenni.

– Neked adhatok jótanácsot, – veregette meg a vállát, sértő gunnyal
Géczy, – te még fiatal ember vagy, hasznát veheted… Tapasztalt embert ne
fogadjatok be városotokba s titkaitokba ne avassátok be…

Élesen felkacagott:

– Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!

A követek mélyen meghajoltak s nem szóltak, elmélkedve távoztak el
Szebenből.

Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán
soha nem volt tavasz óta.

Brassó megbékült s lemondott 32 ezer forint követelésről, ellenben
fizetett újabb hétezer forintot; visszakapta Törcsvárát és Brassó
fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.

Az országgyűlés is megbékült s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza
atyja s megtartója díszes nevével.

A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert s Géczy
örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul s ezzel az övé lett Erdély
leghatalmasabb vára.

E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a
haldokló az agonia előtti órában.

Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.

Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent
s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a
menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával
nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.

Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő
szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne
csetleni, botlani s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra
mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek
az idők mulására.

Sokat elüldögélt velük szótalanul a tanácsban, ahol az alacsony
dívánokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas,
keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi alattomos, irígy érzésektől
átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.

Ebben a városban semmi sem volt sürgős s ha valaki valamit hamar el
akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy
sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.

Bethlen jól ismerte e szokást s egy dervist megszégyenítő békességgel
várta a maga igazának teljesedését.

Azonban mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek
rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.

Iszkender pasa budai basává akart lenni, ép ezért eszközölte ki, hogy
Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát
Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni a bécsi
követ, aki Budán keresztül jött Stambulba s úton-útfélen elmondta, hogy
Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki.
Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed basa alatt történt, csak az ő
szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy
Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyanezen a Budán fogadta Bocskay királyt,
akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy
még öt évvel ezelőtt Bocskay királyt egy ragyogó és fényes Budavárában
lehetett fogadni, »melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen s
hol az élőkutfejek sokasága oly bőséges volt s oly vizeket adtak,
amelyek ezüsttisztaságu csőből csergedezve az élet vízéhez hasonlatos
édes ízzel bírtak«: s most mint még a hitetlen német is bevallja,
egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen
ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég
alatt alusznak s ha valaki azt mondja nekik, hogy: »testvérem ez nem jól
van így«, csupán annyi a válasz reá, hogy »Allah nagy és Mohammed az ő
prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhivők szemefénye«.

Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában
vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és
részeges, aki soha józanon nem található s körülötte is egyetlen józan
ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy
közöttük egyetlen józan nem találkozik s ez okból a falakat nem is
őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.

Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német
is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges
budai basát eltávolítani az igazhivők szemefénye éléről, a bevehetetlen
budai várból.

Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagy tanácsában, ahol
Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot s a budai basa ellen
irányította beszédje toporzékoló paripáit.

Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhivő basák,
de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták valóban
keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése:

Felszólalt azért Sahin Geráj pasa s mintha Budáról nem is volna szó,
beszélni kezdett nagy kitéréssel.

– A világ padisáhja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti
az igazhivőt, Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelid volt, és
Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is
élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer háromszor vagy két
háromszáz szekér Győrből lement Pécsre s élelemmel megrakodva tért
vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk
ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi
szandsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak s némelyik járásban egy ökör
sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a
nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét,
mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem
hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelid és mértékletes
Mahmud bégnek és nem tehetett semmit.

Akkor megszólalt a páratlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin
Geráj célzását és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:

– A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy
utat építsenek a trónushoz és célt érnek, a halál órája ellen azonban
semmiféle óvszert nem találnak… A padisáh, mielőtt e szavakkal: »térj
meg uradhoz megelégedve,« e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah
irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: »Győr erős vár volt s nagy
híre volt, s elveszett…« És én azt mondom, Buda az izlam szemefénye s
bevehetetlen s el fog veszni.

Most már egyhangú volt a vélemény s mindnyájan tudták, hogy a budai
pasát semmiféle hatalom meg nem menti a megfojtatástól.

Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:

– Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám
országok határait Allah védelme őrizze meg és a hit harcosait hódítással
és gazdagsággal örvendeztesse meg és a szerencse útjain sikeresen
vezérelje… Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam és tudom, hogy a
vár elvesztésének sok előjele volt: így például az a visszaélés, hogy az
őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött irattak össze, de
mind Pécsett, vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg s Győr
várába nem igen mentek, ilyen formán a vár üres lett. Majd ismét
élelmiszer hozatalának ürügye alatt két háromszáz ember is eltávozott,
sokat mulattak s a tartomány szegénységét sanyargatták… Azonban a
kormányzó nem törődött evvel, ő csak ópiumot szívott s azok a
hitetlenek, akik előző évben faágyuval bevették Tata várát, ugy hogy
onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták,
hogy: lássátok Győrből évente négy ötezer ember távol van, node
próbáljuk meg…

A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanu előadása, aki oly bátran
nevezte Mahmud pasát opium-szívónak, holott Sahin Geráj pasa épen most
mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyenge
elméjüek szokása szerint oly őszinte s mindenki reá fordította
pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen
kiváncsiságot, újonnan elkomolyodtak s bánatosan néztek maguk elé. A
hodsa tovább folytatta suttogó hangon:

– Egy éjjel a Pálffy nevü átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé
véve, a faágyut elrejtette s még saját katonáinak se mutatta meg s így
hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak
nehány deszkából készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhidat fel nem
vonták, se máskép el nem zárták.

– Nehány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött s azt kiáltotta: »kapus,
kapus!« s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró
alól kivonta s mondá: »kik vagytok?« Ezalatt a faágyut közel hozták.

– »Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért s futva nehezen
menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba.«

– A fiú pedig válaszolá: »elmegyek, a kapusnak hírt adok s a kulcsot
elhozom«.

– Ez alatt a szóváltás alatt az ágyut tetszésük szerint közel hozták és
elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a
várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan
feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról
megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló
embereknek, de ekkor Jahja aga a jancsárok agája, aki dőzsölő és
kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, »Az
igaz hivők vágya a harcolás« mondásnak értelme szerint felbuzdította és
fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak és
életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült
oroszlánképen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci
zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek
lármája olyan foku volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. »Azt
vélnéd, hogy a végítélet tört ki.«

– Szóval e harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az
angyalok is rémülve néztek le s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a
segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet és tizennyolcezeren
lettek névtelenné és jeltelenné és íme mégis egy erős vár így jutott
gondatlanság miatt az ellenség kezére.

A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak s
mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.

Aztán a hodsa így szólt:

– Beszélték, hogy a részeg janicsár agát élve vitték a gyalázatos Pálffy
elé, aki még 15–20.000 aranyat is elvett tőle: »Igy őrzöd e várat? Ezt
az aranyat a mai napra rejtegetted-e?« mondá neki s fejét levágatván,
póznára tüzette és a várban körülhordoztatá s kiáltatta: »Aki a várat
így őrzi, annak ilyen sorsa legyen.«

Mindnyájan halkan felkiáltottak:

– Nagyon helyes, nagyon helyes!

Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így
szólt:

– Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohammed népe országának és
az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?

Erre halkan mindenki azt mondta:

– Az ítélet erről a nagyhatalmu Alláhnál van.

Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve
örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa
ellen s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy
András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli
határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő
is otthon lesz kedveseinél…

Egy hét mulva bemutatták a világhatalmú szultánnál.

Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül, a győzhetetlen padisát,
százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek s a janicsárok
vérveres ruhája pazar volt.

Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el
tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt,
mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott
mondani az igazhivők nyelvén.

Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi
állapotokat.

Bethlen előre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal
beszélt: de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács
költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb
tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott,
a végtelenségig kicifrázott és túlozott, hogy a szultán kedvét
megnyerje.

– Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulván alázatos
könyörgéssel kivánunk minden jókat Istentől, hatalmasságodnak, – mondta
Bethlen s azt hitte a török izlést ez alázattal teljesen kielégítette.

A tolmács elragadtatott szemét felemelte s két kinyújtott karral
rámutatva, így szólt:

– A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura Bethlen Gábor, aki
otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden
csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és
győzhetetlen padisah lábaihoz.

Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a
tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt
volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:

– Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai
alá ajánlom.

A tolmács:

– A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardu hitetlen, kinek
párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál
hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául
gondolkodik azon, vajjon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.

Bethlen:

– Minekutána a nagy emlékezetü Szolimán szultán idejében a magyar nemzet
kétfelé oszlott s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt
származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyülölik. Én
gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek
számüzetést, mert hű voltam a portához. Ifju koromban könnyen tűrtem a
bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt
megnyughatom, s ime most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk,
hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy uj és szokatlan zsarnokság
alá estünk.

A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi
szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a
szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt.
Beszéde alatt a beteg, pergamentsárga arcú szultán szeme fakó lett,
fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt s egy szót
sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács
megszólalt:

– A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó
padisah, amilyen a győzhetelen szultán bégjei s pasái között
megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám sem tudnám nevüket
elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de
ezt az egy hitetlen hőst az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa
sarkával tapodja.

Bethlen:

– Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a
világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen
addig míg a mostani fejedelem Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény
hazát.

A tolmács:

– Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül
legszebbnek s leggazdagabbnak nevezem az Erdély nevü legkisebb
tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály
sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.

Bethlen:

– Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s
szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit
eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra
elpocsékolván, annakutána a saját városait prédálta s szomszéd
országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit
folytathassa, így az egész ország harcba borult miatta.

A tolmács:

– Padisáhunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és
leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje,
drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó
legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek
hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály
belemarkolt e kincsek tengerébe s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka
arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg és még mit kivánsz.
Isztrafullah: uram bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én
nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!

Bethlen:

– Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.

A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői
ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s
hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:

– Padisáhom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A
dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek!
Mohammednek, – üdvözlet neki! – csodája következik! insallah! Jókedvü
légy!… Tudd meg, hogy a bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem
istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti
leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és
asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait
tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy
termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert egyik
végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s
alapjától a boltozatáig a legsebesebb szárnyalásu sólyom sem tud
repülni, telestelve Erdély vilajetjének hitetlen asszonyaival s
leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével
megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály
szétosztotta neki aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden
ékességeit.

Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly
fantasztikus méreteket kezdett ölteni, hogy nem tudta mit tegyen.
Körülpillantott a basákon s bégeken s ámulva látta, hogy a nagyvezértől
kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk
megnyílt, szemük tágas lett s mohón isszák, mint az ópiumot a napkeleti
meséknek ezt a boszorkányitalát.

Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamen
sárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké s ő
szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.

A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa s ő így
szólt:

– Bizony felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mivelt,
nem kimélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még
tulajdon hugát is megkörnyékezte.

Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart
mondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak
az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.

A tolmács:

– Tengerkegyességü padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő
nagy istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság
nem lakozik amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik,
amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tizezer szűzet tett anyává, de a
Bolondkirály tizezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és
nappala s nem volt nyugodalma s pihenése s mikor már senki más fel nem
izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd
el nekem az én egyetlen hugomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S
mikor elhozták s ragyogó kösöntyükkel ékesen elébe vezették, akkor így
kiáltott a Bolondkirály: »Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet
fogadjalak, jöjj hozzám!« És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s
hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal
eltávolítja, hogy ujra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember
ő, sokszor színt változtat és azt mondja: »Testvérem, én a te értékedet
nem tudtam, isten büntesse meg rágalmazóidat!«

Bethlen megcsömörlött s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely
egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az
egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt
fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott s
szeretett volna felkiáltani: Ésaiással:? »Megutál téged, megcsufol téged
Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az
Urra!«…

Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű
mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott s
mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó s titkos és nyomorult
kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s
fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt s a
szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte a Bethlen arcát, amely
szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől s
felháborodástól.

Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán
felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.

S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.

A nagyvezér ülve maradt s vele mind a többiek és Bethlen elé kinyújtva
kezét így szólt:

– Szól a nagy padisáh, mind e világnak ura s parancsolója: »Elküldelek
téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom és
Erdély királyává teszlek.«

Bethlen fejét meghajtotta.

Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:

– Tanuld meg Bethlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen
császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg
a hatalmas császár szárnya alatt tartotta fejét, de ha elpártolt, sok
kőkémény pusztán maradt s tanuskodott a hálátlanság haszontalanságáról.

Most megszólalt Nazuff pasa:

– Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel s visz magával
annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah
tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem te érted
és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem
neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vijaletünknek vagyon
szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.

Igy mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban s ki mikor megszólalt
Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit igért, hány ezer
aranyat s hány darab serleget s vajjon hogy fogja teljesíteni.

Végül újra megszólalt a Nagyvezir:

– Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és
Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre
mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a
hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha
másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját
népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de azt a két várat azonnal
megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsinytől fogva nagyig
fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grátia nem adatik
és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.

Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon
a dolgok rendje. »Ez itt mind csak szó, szó s mit sem jelent: ez mind
olyan mint kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet s egyformává teszi
az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár sovány, akár
okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az
érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban
egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár s mihelyt
lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló jancsárokra, akik mind irígy
s kapzsi szemmel néztek reá s épúgy szerették volna bekapni s felfalni,
mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban
mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával
kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe,
amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát s
alamizsnát kunyorál s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával
megvágja; föl a legmagasabb hivatalban levőkig, a kapzsi éhségeknek
tombolása folyik. A koldusnak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a
testőrsége, a nagyvezirnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett
tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyült
aranya csak arra való, hogy az ő fényüzésükre legyen. A férfiaknak ebben
a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen
katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye.
Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik,
mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ
közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot,
orgyilkosságot, a zsiványságot s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a
lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A
katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a
lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett
tisztelete s a feltétlen önkény: egy ideális katonavilág, amelyben nincs
egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a
szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban
tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem
mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban
elveszítheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös, szirupba főzött
gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró
esetekről, Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a
villám a puskaporos toronyba, az felrobbant s ez elég ürügy volt arra,
hogy ellenségei kieszközöljék halálát.

Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a
percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán
előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási
pénzkeresetre számító basák a dívánban.

– Szegény Erdély, – sóhajtott magában, – hogy fogod megbírni ezt a kövér
pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját s még
megmaradt kis véred kiszíjja.

Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképen s minden
eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni,
fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket
távolból lecsillapíthatni: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai,
semmitlen, felelősség nélküli katonák…

Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott s rábízva a
vezetést Géczyre, újra neki adta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy
halála után tíz napig tartózkodott.

De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.

Géczy parancsolt s írt, iratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott s
csak nem akart megmozdulni senki. A bihari s szilágyi végek már zúgtak s
oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek.
A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az
évben nincs idejük háborura, mert a termést kell betakarítani, a szászok
sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetettek ki rájuk, de kétszáz
sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb volt a baj a székelyeknél. Itt
nem mert mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha
elmennek, házukat az urak felverik s családjukat büntetik a kénytelen
szabadságért, az urak nem mertek, mert ismerték a szegénység rabló
dühét, csak a lábukat húzzák ki.

Ezalatt Konstantinápolyban kiadták a jelszót:

»Az izlám vitézség nincs-e már meg?«

S erre a szóra csodálatos lelkesedés fogta el a basákat s mindenik maga
akart elmenni Erdélybe Bethlen Gábort visszahelyezni. Hire ment a
tolmács beszédjének s elképzelhetetlen gazdagság hire kelt, mintha
Erdélynek a völgyei a hegyek tetejéig arannyal volnának fedve s mintha
az erdélyi nők, akik a Bolondkirályt megbabonázták, minden török katona
számára a földi paradicsomot igérnék.

Végre mégis csak Iszkender basánál maradt a vezetés, nemcsak hogy budai
basa lett, de főszerdár, az egész hadjáratnak fővezére. Senki nem igért
oly gyors hadmozgósítást és senki annyit a többi dívánbelieknek, mint ő.

A határszéli emírekhez rögtön kiment a rendelet, hogy mivel Buda várát
újra építeni kell, azért nagyobb számú katonaságra van szükség. Mire
Iszkender basa a szerémi mezőkre ért, már óriás hadsereg várta, amelyet
meg is indítottak rögtön Temesvár felé.

Báthory Gábor még mindig egy-kétezer ember között vergődött s Bethlennek
azon kellett dolgoznia, hogy a felgyűjtött irtózatos rablócsordának
legalább felét-harmadát más irányba tereljék.

Végre Szkender basát sikerült meggyőznie, hogy elég lesz egy kisebb
sereggel bevonulni a Vaskapun, s másfelől Sahin Geráj az oláh és moldvai
bégeket maga mellé véve Brassó irányában gyülekezett fel.


III.

Géczy egy éjszaka, nagy ivás után belepiszkált a fejedelembe.

– Nagyságod mellett semmire se lehet menni.

Báthory minél jobban elvesztette önbecsülését, annál érzékenyebb volt,
hogy másoktól, pláne Géczytől csak magasztalást kapjon. Dühösen csapott
fel:

– Mi bajod már megint?

Géczy hallgatott.

– Semmi.

A fejedelem fütyörészni kezdett; csak meg kellett billenteni, már
leszédült a mélybe, utálta magát, hogy oly hiába vesznek a napjai s az
örök reménytelenség mardosta a húsát, nemcsak a lelkét.

– Alávaló ebek vagytok, a bűnötök verjen meg, – szitkozódott, mert
egyebet nem tudott tenni.

– Ki hiszi el, hogy igazánból való háborúra készülünk! – morgott Géczy.
– Senki sem akar táborba jönni.

A fejedelem hallgatott.

– Hogy is higyjék, hogy Bethlen ellen van a had, mikor már ő itt a
fejedelem: mindennapos lakodalom van odaát, csak itt a halotti tor.

– Hol? – ordított fel Báthory, – Stambulba?… Jól vigyázz, mert
megvágatlak…

– Felséged? Felséged már meg van vágva… Azt mondta Skender basa
követünknek: Erdélyben van fejedelem s fejedelemasszony… De egy kard van
a kettő közt s azon a ti bak fejedelmetek át nem ugrik…

Báthory értette s hörgött.

– És ebbe igaza van a pogánynak, – unszolta Géczy.

– Ne kínozz engem; mit akarsz, bestye?

Géczy darabig hallgatott.

– Ország kormányzása, nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy
udvari inas. Felséged akkor még valaki volt, mikor a főkapitánynak nem
tűrte el, hogy felségjogokat gyakoroljon Kolozsváron. Most behunyja a
szemét, mikor a főkapitányné asszony éppen azt cselekszi Fejérváron.

– Mit csinál? Be van zárva, hogy szuszogni nem bír, ki nem lép.

– Be van zárva, ha a becsületszó erős zár: az asszonynak, tudjuk, hol a
becsületje, akárhol, de nem a száján. Szóval, Bethlennének minden éccaka
világos az ablaka reggelig. Ha ő nem megy ki, vannak, akik bejárnak
hozzája.

– Úgy.

– Vacsorák, vígságok, felséged tanácsi nem mennek keresztül Fejérváron,
hogy ne tisztelkedjenek jövendőbeli asszonyuk előtt.

– Ooo, – hörgött fel Báthory s részegen, mereven nézett az épen előtte
álló inasnak az arcába. Lukács volt, a régi ecsedi hajduja.

Előre hajlott, s rábámult a rémült fickóra, mint a vérivó tigris.

– Ez az oka, – károgta s megfenyegette a legényt. – Ha ez parancsomat
akkor megteszi, az ebellette s Imreffyné be nem jő hozzám akkor délelőtt
s éjszakára meg nem szöktet s feleségemet ott nem veszítem, akkor minden
máskép fordul, meglássátok, akkor minden máskép fordul…

Felállott s haját tépte.

– Egy egér elrágja az oroszlán kötelét, de ez a patkány, ez belemart a
dicsőségem lábaikrájába… Vessétek ki az ablakon.

Az urak mind részegek voltak, újra ordított rájuk:

– Vessétek ki az ablakon!

Az ordításra bejöttek az úrfiak, a hajdut megfogták, az nem is
védekezett, úgy elcsodálkozott, hogy nem tudta mit tegyen.

– Ki az ablakon! – ordította a fejedelem s a hajdut kivetették. Mély
csönd lett, hallani lehetett a puffanást lent a mélyben, a szebeni vár
köves utcáján…

Géczy merész volt:

– Igy! ez jó volt, ez fejedelmi tett volt, Nagy Sándorhoz illendő. Nincs
is abba hiba; nagyságod a hímbeliekkel jól emberkedik, de a feminum
genus előtt behúzza a farkát.

– Hallgass, – hörögte a fejedelem, – mert utána mégy. Nyergeljétek a
lovakat.

Többen futottak.

– Azt állítod, ma is vendégség vagyon nála?

– Csapassa le fejem Felséged, ha nem.

– Meg is lesz…

– Ez egy új Penelope, felséges uram, amit mi nappal gyűjtünk, azt éccaka
szétbontja…

Másnap éjjel katonaság vette körül Bethlen Gáborné gyulafejérvári
palotáját s a fejedelem felizent, hogy illendőképen akarja tiszteletét
tenni. A követnek parancsa volt, hogy a teremből embert ki ne bocsásson.

Mire az asszony magát összeszedte volna, már ott is állt előtte,
rárontva, keményen, elszántan s gőgösen Báthory Gábor.

Az idő késő volt, éjfél felé, gyertyák égtek sűrűn s a szobában sokan
voltak, de Báthory meglepetve, megdöbbenve nézett. Férfi nem volt
Bethlenné körül, csak leányok s öregasszonyok, fontak s kézimunkákat
végeztek.

– Isten hozta felségedet, – mondta az asszony, aki rendkívül sápadt
volt, haja barnán, kettéválasztva síma homloka felett, egyik szemöldöke
idegesen feljebb kanyarodott, mint gyanakvó kigyócska, a szemek azonban
kitartóan, mélyen néztek.

Báthory nem szólott, megzavarodott az asszonyi nép gyülekezetében.

– Jöttem, mint a kísértet, – mondta, – félsz-e a kísértettől?…

– Isten kezében vagyunk, nagyságos uram, – szólt Bethlenné.

– Mért vagy fent ez éjszakán?

– Minden éjszaka fent vagyok.

– Mit szősz, mit fonsz ellenem?

– Felséged ellen?…

– Hol vannak a férfiaid?… a híveid?… a szeretőid?…

Bethlenné kiegyenesedett s merően nézett a fejedelemre:

– Felséges uram… Báthory Gábor kövesse meg magát.

Az asszonynép megdermedve nézett s halálos félelemtől reszketett. A
fejedelem korbáccsal kezében, mint magát elvesztett őrült állott
közöttük. S le volt győzve és forrt belőlről, szégyelte magát.

– Annál jobb, – mondta önmagát marcangolva s belehajtva a vad és
méltatlan örvénybe… – annál jobb… Ki innen!… – s körülintett az
asszonyokra.

Mint a szél előtt a fű, zsibongva, reszketve hajolt össze a sereg.

De Bethlenné felemelte kezét:

– Egy lélek sem távozik el, – szólt s az arca egyszerű volt, fejét kissé
előre ejtette, nem volt dacos, nem volt fenséges, nem volt kiáltójel,
egyszerű és szomorú asszony volt, gyermekeit vesztett szegény teremtés,
de ebben a gyászban megindítóbb, mint lett volna a khérubimok szárnyával
vállain.

A fejedelem maga elvesztette előtte erejét, ez eláradó szomorúság
lekötötte, mint hinár, s nem parancsolt újra s nem kívánta végrehajtani
szándokát, de rossz akart lenni, gonosz és undok és félelmes.

– Penitenciázol? éjjel nem tudsz aludni? ébren virrasztasz? készíted a
sebeseknek s megcsonkítottaknak a tépést? és a kötést? s az urad készíti
a fegyvert?… Szerencsétlen vagy, tudd meg… szerencsétlen vagy és
boldogtalan vagy és ha azt hiszed, hogy te fogod bekötözni annak sebjét,
aki Báthory Gábort megöli, akkor nagyon ostoba vagy, de hiszen asszony
vagy…

Az asszony bágyadtan, ellenmondás nélkül s tiltakozás nélkül hallgatta.

– Megmondtam neked, – folytatta Báthory s régi, diákos, heccelő, furcsa
módján hajolt felé, kötekedve s kicsinyelve s kicsinyesen és rövidlátó
nagy szemeit ráhunyorgatva s ritka fogait nagy buja szájából vicsorgatva
s most oly csúf volt: – megmondtam neked, hogy Károlyi Zsuzsanna akkor
született, mikor Bethlen Gábor feleségül vette! Mit akarsz?… Bethlen
Gáborné megszünt, ha Bethlen Gábor: fejedelem lesz… Károlyi Zsuzsa
leszel megint… ezt akarod?…

Károlyi Zsuzsanna felemelte a fejét s szembe fordult:

– Mit akar kegyelmed tőlem?

– Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kivánsága, de csak szemével
kivánó mommutállat ő: hanem Bethlen Gábornak nagy az étvágya és nagy az
akaratja: te akarsz mellette fejedelemasszony lenni?… Kis jószág, más
lesz az… Él az isten, hogyha Báthory Gábor ebek koncára jut: marad még
Báthory vér, aki Erdély trónján fog fényeskedni… De az Károlyi
Zsuzsannának rosszabb lesz a halálnál…

Ezzel lesunyta a fejét s megfordult és ingó léptekkel, vastag nagy
medveformán elment.

Leballagott a lépcsőn s utána világítottak. Felnézett a lépcső tetejére
s megcsóválta fejét, ily alattomosan akart vele végezni a nagy bitang,
mondta, mert meg volt győződve felőle hogy az a tégla a multkor
kiszámított terv volt s már bízni kezdett benne, hogy szerencsecsillaga
megvédi: Bethlen nagy számító, de csak lent a porban, Báthory Gábor feje
túl van a porfelhőkön, amelyeket Bethlen Gábor tud felverni.

Bethlenné remegett az izgalomtól s székébe rogyott, megértette, s ó
asszonyi balgaság, elhitte és halálig tartó rettenetes gyűlölet fakadt
fel benne Báthory Anna ellen…

Másnap megjelent a fejedelem udvarában, Szebenben Husszain csausz nagy
kísérettel.

A fejedelem három napig váratta, akkor bocsátotta maga elé; nagy gőggel
s nagy pompával fogadta:

– Mit akarsz s mit kívánsz, becsületes török?

Ez meghajtotta fejét s alázattal, magyarul mondani kezdte:

– Hála legyen Alláhnak, aki igazhivő szolgái közül a muszulmánokat
nagyon felmagasztalta és ügyeit megsegítette; tisztelet és üdvözlet a
hitetlenek virágának, Báthory Gábornak, ki vagy Erdély fejedelme. A
világ hatalmas ura, a minden bíró s győzhetetlen császár, a padisah,
megkeresi az ő legkisebb szolgáját, Báthory Gábort, akit az ő akarata
helyezett a fejedelemségbe: hogy és mint vélekedel arról, amit első
leveledben, irott betükkel s illő alázattal küldtél a hatalmas
császárnak…

Báthory szívéből utálta ezt a csúszó-mászó édeskés nyelvet s
közbevágott:

– Ne cifrázd, sok dolgunk vagyon, sietünk.

A csausz újra fejet hajtott s folytatta:

– Jól tudom, hűséges vajdája a győzhetetlen császárnak, hogy
serénységben nincs párod a hatalmas szultán szolgálatában s mondásod,
hogy a padisah barátjának barátja s ellenségének ellensége lész,
mindenkor tündökölni fog a hűségnek példái között…

– Nos, halljuk, halljuk jó csausz, mit akarsz elérni tőlünk.

– A páratlan vezér, Musztafa pasa, parancsolta, úgymond »jaj fiam, jaj
szolgám, hozzátok elő a defter könyveket s az adókönyveket«. Szolgái s
tihajái szaladtak a rézeffendiért s előhozták a könyveket, amit a
páratlan vezér, Musztafa pasa kívánt. S azokban írva vala, hogy Erdély
adója húsz esztendő óta megadva nem volt. Parancsolta azért a páratlan
vezér, hogy »leghűségesebbem, Husszain csausz, te jól ismered az erdélyi
vajdát, Gábor fejedelmet, eredj el s kérdezd meg, mikor fogja
teljesíteni, amit első levelében igért, hogy mind az adókat hiány nélkül
megfizetendi.«

Báthory felpattant.

– Húsz évi adót?… Egy batkát se!… Egy polturát se!… a te uradnak, a
páratlan vezérnek? Akinek társzekérrel s lóteherrel küldtem az őseimről
örökölt birtokimat, marháimat, arany s ezüst kincseimet s hálából
fejedelmet nevezett ki a nyakamra: többet Erdélyért ócska papucsomat sem
adom!

Mély csönd volt.

– Bárhogy van, Alláh tegye könnyűvé.

Báthory már megbánta heveskedését.

– Irjatok neki egy szép levelet. Mi nem szoktunk cúkoros szókkal
beszélni, mi emberi nyelven szólunk, ha haragszunk haragosan, ha
szerelmesek vagyunk, szerelmesen: de ti mindig cikornyával szóltok, se
szerelem, se harag nem látszik meg. Irjátok meg, hogy Erdély fejedelme
mindent kész s mindent megad, de nem úgy mint eddig, setétbe, vaktába:
szegődött bér, osztott konc: ezután meg fogom kérdeni mit adtok s mit
kértek: megfizetem… Adjátok ki nekem az én megszökött emberemet, aki
hozzátok ment irgalmat koldulni, Bethlen Gábort, adjátok ide, annyi
aranyat adok, amennyit nyom.

A csausz mereven nézett s hallgatott.

– De ha ki nem adjátok, ám ti lássátok, ha nyakatokra mennek a németek
az egész világról, mert ha engem innen elkergettek, isten ne legyen
irgalmas, kegyelmes, de mind hátatokra hozom az egész világ német
seregét s akkor szorul a kapca.

A csausz így szólt:

– Ha így van a helyzet, akkor add ide ezt a levelet értelmesen megírva,
mint eszes fejedelemhez illik, mert a királyt dicséri az ő levele és a
tolmácsot az ő tolmácsolása.

Báthory újra egyet kötött indulatán s még enyhébben mondta:

– Nézd, öreg atyus, te értelmes öreg ember vagy: beláthatod, hogy van
okom a haragra, de ti vagytok az okai, mert minden kifutott ebnek
meghallgatjátok a csaholását: úgy-e bizony, mikor Géczy András odajárt
az én követségembe, annak is meghittétek, amit beszélt: pedig látod,
megcsalt titeket, az én parancsomból: itt van mellettem…

Husszain csausz fölemelte szemét:

– Mondjon aki mit akar, de te ezt a szót ki ne mondd: mert hol vagyon
itt, akit említesz?

A fejedelem körülnézett, Géczy nem volt a teremben.

Megszökött, gondolta magában, bosszankodott rajta s haragudott is, de
Géczy később megmagyarázta, hogy azért nem jött be, mert megírta a
levelet a töröknek abban az értelemben, ahogy a fejedelemmel előre
megbeszélték.

A csausz a levelet elvitte s erre másnap hallották, hogy Giraj khán
betört a tömösi s a törcsvári szoroson. Csak akkor értették meg a csausz
szerepét: az egész adókérés arra való volt, hogy a hadüzenetet
indokolja. Az egész világ előtt oka legyen, hogy az erdélyi fejedelmet
azért támadta meg a szultán, mert megtagadta a húszévi adóhátralék
megfizetését.

A nép máris remegve fut a törökség elől, s a székelységen lázadás tört
ki. Mintha egy pillanat alatt lángba borult volna a mező, a fejedelem
hirtelen azt sem tudta, merre s hova forduljon.

A székelyek közül minden percben érkezett egy követ, s hozták a hírt,
hogy a török had gyenge szedett-vedett csürhe, amely meg sem mer
mozdulni, s a fejedelem nagyobb bajra figyeljen: és pedig arra, hogy az
urak ellene szervezkedtek s Bethlennek írtak s követeket küldtek elébe
Temesvárra, már visszajött a portáról.

Rettentő ijedtség volt az emberekben: mindenki elvesztette fejét, páni
rémülésben futkosott minden ember, mintha a végítélet közeledne, jeleket
beszéltek, már megint vérpatakok fakadtak a fák tövében, Csikban kotló
alakú csillagot láttak s földrengés volt a szász vidéken. Brassó
városában is viszály ütött ki, a tanács egyik része hű akart maradni a
fejedelemhez, mert ők is látták, hogy a török had haszontalan népség,
amely cigányok módjára fegyvertelenül s éhesen kóborol, ez soha nem
fogja bevenni Brassót, sem Szebent, sem a fejedelem hadait meg nem veri,
ellenben, ha a fejedelem marad felül, akkor igazán isten legyen irgalmas
most már a szász nemzetnek. De a nép a török pártjára állt s Benkner,
aki maga akart vajda lenni Erdélyben, a szász nemzet külön vajdája,
tudálékos arccal, papos módon járt-kelt s úton-útfélen prédikált
Sodomának s Gomorrhának végső veszedelmiről.

Egyik nap a fejedelem követei mentek keresztül a városon a török kísérők
vezetése mellett s ezek oly udvariasan bántak a fejedelem embereivel,
hogy rögtön elterjedt a híre, hogy Báthory kegyelmet nyert a portán s a
nép reszketni kezdett.

Most Bánffy Demeter és Pécsi Simon, aki tudott törökül, álltak oly
szánalmasan a tatár khán előtt, mint pár napja őelőttük a csausz.

A khán átvette a gazdag ajándékokat s azt kérdezte:

– Megbékéllett már az a ti Bátori vajdátok az országgal?

– Meg, nagyságos khán.

– Hát Brassóval?

– Igen, avval is.

– Hát békességben vagyon az ország?

– Békességben van.

– Ne ugass, mert én tudom, hogy nincs békességbe.

– Van, kegyelmes uram, – bizonygatta az öreg Bánffy Demeter.

– _Jabana szulaz ag szakall köpeg_, – ordított képéből kikelve a khán
Bánffy Demeterre, s a tolmács utána ordította ugyanolyan hangon:

– _Hjába szólasz, agg szakállu kopó!_

Korbácsát rájuk emelte s ugyancsak gyorsan kellett visszahúzódniok.

Vették is eszükbe, hogy itt ugyan rosszul áll uruk dolga s hamar
visszafordultak, de nem engedte őket a khán. Egy verembe zárta a
követséget s ott egyebet nem kaptak, csak ha békát enni lett volna
kedvük.

A fejedelem s Géczy most éjjel-nappal verették a hidat a Maroson, hogy a
sereget átszállítsák, de a hajduk fent voltak Nagyenyed táján s náluk
nélkül nem volt értelme az egész elindulásnak, s minden órán új s újabb
csapatok jöttek, mintha a földből nőttek volna ki.

– Szebenbe, Szebenbe, – sürgette a fejedelem s a saját kezével szeretett
volna átröpíteni a folyón minden embert, – Szebenbe, Szebenbe, a
bevehetetlen jó Szebenbe.

Csodálatosképen nehány nap alatt tízezernél nagyobb sereg gyűlt össze s
mint a tenger árasztották el a vidéket s költözködtek hangyamódra hosszú
sorban podgyászukkal, batyuikkal a vár felé.

De míg ők Brassó felé figyeltek, megjött szerdán éjjel a hír, hogy
Szászsebesen vannak a törökök. Iszkender basa a Vaskapu és Déva felől jő
Bethlennel.

Szászsebes már csak egy órajárás lovon s a szebeni út közepén, most már
mindennek vége, a fejedelem kétségbeesve ült nyeregbe, soha többé
Szebent el nem éri, Géczyt s hű szolgáját Lónyai Farkast maga mellé
véve, mindent ott hagyott szanaszét, felborulva, elszórva, úton
elvesztegetve, »a székelyekhez!« kiáltotta, »a székelyekhez!«

Éjszakai időn, setétben vad s elhanyagolt utakon lóhalálába vágtatott
nehány hű szolgája kíséretében föl a Maros völgyén, majd a Kisküküllő
partján s ebben a percben nem tudta ki ő, mi ő? honnan jön s hová megy,
fejedelem-e még vagy sem.

Háta megett az iszonyatos csönd, amely rémekkel teli s előtte a vak
sötét.


IV.

Ugyanezen az úton ment a mult őszön, mikor a Székelyföldet bejárta. Most
ellenállhatatlanul támadtak fel az emlékek, amint a nap feljött s a
Küküllő völgyében végigfutott, az aranyba sárguló bűbájos völgyben.

De nem látta a hegyormok szeszélyes vonalát, a kis folyó vidám
kanyargását, nem látta a meg nem rendült természet nyugodt bölcsességét,
felzaklatott lelke magába mélyedt s szíve hevesen vert. Még egy szál
tartotta, még egy reménysége volt, még egy adósa, akire számított.

A székelyek, a székelyek: köztük bátorságban s biztonságban fogja magát
érezni, s a lovakat hajszolta, hajszolta, hogy minél hamarább, minden
percért rettegve, befusson mint valami kész várba, ahol aztán semmi baj
nem érheti.

Éjjel-nappali menés után elhaladtak Medgyes, Erzsébetváros alatt s alig
telepedtek le kicsit legeltetni, nem merték egyik várost sem
megpróbálni, mert már szorította őket a lelkiismeret, mert félt, hogy
itt szorul s ki tudja nincsen-e már ezeknek is értésükre, hogy mi
történt, vagy mi készül, ez erős szász városoktól semmit se várhat, csak
haraggal nézi a kőfalakat s tovább, tovább.

Dánosnál sereg jő szembe.

Megállanak, lovas- és gyalogsereg, soká vizsgálják s már készülnek, hogy
neki a Küküllőnek, át a túlsó parti hegyekbe s megkeresik a
marosvásárhelyi utat s felvádolnak, mikor végre felismerik, hogy a
székelyek jönnek.

Nagy boldogság.

Mindjárt új helyzet áll elő s a fejedelem méltóságos módon ül meg lován.

Géczy elrendezi a lovasságot s így várják be a székelyek előre küldött
vezetőit.

A csapat most jött a fejedelem táborára.

Negyvenen voltak lovasok s kétszázan a gyalogok.

Örült nekik s maga mellett tartotta őket.

A következő hely Segesvára volt, tavaly itt fogadták a legnagyobb
ünneppel, azonnal elhatározta, hogy ezt a várat rögtön felkéri s ott
megpihen, míg újabb hírt nem hall.

Délután három óra tájban értek a vár alá. A vár s egész város egy hegyes
dombról ijedten nézett le rá, kapuit becsukta s az előre küldöttek már
visszatértek, hogy a város nem ereszt be a hadi idők miatt egy lelket
sem s nem akarják hinni, hogy maga a fejedelem itt volna.

Géczy levelet írt, erős nagy levelet, hogy a hitre tartsák magukat,
különben el nem kerülik szörnyű végüket s a levelet aláírta a fejedelem,
de a sebes induláskor nem gondolt rá senki s pecsétviaszt nem találtak.

Míg a küldöttek visszajöhettek, a sereg letanyázott az országút mellett,
épen a Küküllő kanyarodóján, ahonnan a várat legjobban lehetett látni,
sem közel, sem távol, úgyhogy onnan puskával kárt nem tehettek bennük.

A fejedelmi banderiumnak semmi elesége nem volt, a góbéknak is elég
kevés s gyanus szemmel nézték a hatalmasok szegénységét, de megosztották
a falatot, abban a reményben, hogy Segesváron majd kipótolják.

Az éjszaka rájuk szállott, a városból semmi választ nem lehetett kapni,
mert a kapun be nem bocsátották, a polgármester azt izente ki, hogy
hajnal előtt egy lelket sem eresztenek be, s csak tartották magukat
erősen ahhoz, hogy nem a fejedelem s nem a fejedelem.

Nem lehetett arra vállalkozni, hogy ilyen kevesen megostromolják most
rögtön a várat, azért jó tanyát igyekeztek csinálni, sátor azonban semmi
nem volt, s maga a fejedelem egy kis pásztorkunyhóban vonta meg magát
Géczyvel, a többiek kint az isten szabad ege alatt tanyáztak a deres
hidegben s erős őrségen: legalább nem aludtak el.

A székely hűségesen virrasztott.

A fejedelem éjszaka nem aludt, fölserkent nehány órai alvás után s
kiment a csillagos ég alá.

A kunyhó előtt ott állt a székely gubában s hosszúnyelű dárdájára
támaszkodva aludt.

– Alszol-e, – rázta meg a vállát.

Fölserkent.

– Dehogy alszok, dehogy alszok, – rezzent az fel.

– Láttam, hogy aludtál.

– Hogy aludtam vón, mikor nem aludtam… Csak nagyon néztem!

A fejedelem nem veszekedett s nem jutott eszébe, hogy felakasztassa.
Tovább ment s ő is nekidőlt egy fának, maga elé hajlott s nagyon nézett…

A távolba akart nézni, át a hegyeken, át a távolságokon, látni akarta a
török hadat, amely most valahol szintén nyugszik az éjszakában, vajh
bementek-e már Gyulafejérvárra, talán azok is így tanyáznak a város
előtt, de nem ennyien, hanem számtalanok, csorda, rettenetes.

Bozontos fekete ember jött felé:

– Megájj, ki vagy!

– Én vónék, nagyuram.

A székely csapat főtisztje volt, nemes Mikó Miklós.

Sokáig állottak egymás mellett szótalanul.

– Mér késtetek így el, apám, – kérdezte a fejedelem.

– Elkéstünk vóna? – morogta az. – Mitül késtünk el, nagyságos uram.

– Mult héten már ott kellett legyen minden szék a fejérvári táboron.

Mikó uram hallgatott.

– Nem lehetett a haddal, nem akarta az igasságot, sokat perlettek, hogy
a főnép és lófejek, kik az lőfőségben vagynak, ezek meg ne rótassanak,
ahogy az törvény van. De régi szokás szerint hadra készen legyenek. De a
paraszt népség, a másod articulust meghamisétotta: hogy azkik földön
lakók, mind megróttassanak, minden rendbeliek, akár egy ekések, akár
félekések, akár marhások, akár marhátlanok. Senki nem akart rovást
hagyni magán, mióta nagyságod kiadta a rendelist, hogy aki az olá hadra
megy, senki nem akar jobbágyságot esmerni… Mán ott van nálunk is a
faluszerin, vagyunk nemesek azaz nobilisek három család, mink a Mikók, a
Fodorbeliek, meg a Czerjékek. Egész ekés vagyon paraszt hét család, meg
Pál polgár család. Félekés van tíz család, egy marhás van öt család,
marhátlan van tizenhárom, Kovács Miklós polgárral tizennégy. Hát nem vót
itt ezidáig semmi baj, mert vótak jobbágyszeren elegen, amékek
megdógozhatták a fődeket, vót mibül kivenni a dézmát, urnak, nemesnek,
országnak, papnak. Mert minket három nemes családot, harmincöt vagy
harminchat jobbágynépnek kellett kitartani. Igen, de most ezek a koszos,
vedlett bitang népség mind kardra tett szert, meg puskára, tőtisse ugyan
nincs, hát csak annyit ér vele, mint egy fustéllyal, de nem akarnak az
istennek se igazságot tudni. Kiki magának, mind csak magának gyűjt,
gyarapít, hajtja barmát, ahova jólesik: hogy most aszongyák a
közszabadság kiütött, kiadta a fejedelem. Mind a mellit veri, hogy ű is
fejedelem szabadja, meg ű is…

A fejedelem hallgatott, lassan értette a szót s tetszett neki: csinált
hát egy kis felfordulást mégis.

– Az asszonyok nagyon békétlenek kivált, az én feleségem is csak alig
maradhat, hogy eddig a szöszt kiadta fonni, neki szépen felfonták a
télen, a pászmákat mind behordták, tavaszra, husvétra be lehetett
állítani az esztovátákat s lehetett szűni: most meg a vedlett kócos
bitangjai azt vetik, hogy van nekik maguknak elég fonni valójuk: az
igaz, mind kinyűtték maguknak, ellopták a kenderfődeket, a feleségem,
míg odavótunk, alig tudott magának valamit menteni. Hát miből lesz most
ruha a népnek, magunknak: cselédeknek. Az igaz, cseléd sincsen, egy se
akar bent lenni, már a botos le se mer menni a faluba, mer igirik neki,
hogy ujra elverik… Eccóval meg van romolva a világ, nagyságos uram…

A fejedelem mereven mosolygott.

– Az főnép szolgái is, kik lovok hátán őfelségének hadban és egyéb
szükségben urokkal egyetemben szolgálnak, kiknek uruktól ruházattyok
vagyon, esztendőre fizetésképen szegődtségek vagyon, most, hogy senki
meg nem rótatik, adó pénzt nem fizet egy dénárt is: mind el akar
széjjedni, senki magánál nagyobb urat esmerni nem akar…

Odalépett a másik főember Rophaj Mátyás uram s megértvén, hogy a
fejedelem előtt Mikó uram ilyetén nyugalommal beszéli a nemesi rend
kínját, maga mellettük valónak vélte a fejedelmet s nagy lángra lobbanva
el kezdette szidni tele szivből a nemigazutonjáró, hazug ingyenélőket,
akik az uraik zsirján akarnak hizni s akiket nagyobb ellenségnek esmér
mindenbéli ellenségnél, akár töröknél, akár tatárnál, mer az mind csak
gyün s elmegy, de ez itt marad.

Mégis fojtva beszélt, mert az őrálló székely nagyon kezdett ügyelni a
szóra.

Három katona jött, akiknek kötelességük volt, hogy a vár kapujáig
járjanak s vissza, hogy baj ne érje őket, ha éjszaka kiütnének a
szászok. Megálltak mellettük, nagy hetykén köszöntek s kezdték úgy
hányni-vetni magukat, mintha ők is nemesemberek volnának.

– No Mikó uram, – mondta az egyik, – szóll-e még a ződ furuja?

Mikó uram erre a konfidentiára, amit a fejedelem őnagysága szeme előtt
kellett eltűrnie, éktelen dühbe jött.

– Te kapubéli cigány, te, – mondta neki, – te falusarki rusnya béka, hát
hun őröztünk mink együtt disznót, hogy együtt furulyázzunk?

Az ember nevetett, már ehhez hozzá volt szokva, hogy az uriemberek
szidogatják őket, de nincs annak semmi ereje.

Mikó uram elővette a zöld csutorát az oldalán lógó tarsolyábul s
megkínálta égettborral a fejedelmet, ékesen köszöntvén:

– Ne utájja no!

A fejedelem elvette az edényt s egyet szippantott a vékony csöcsin.
Jóféle erős pálinka volt benne, csakúgy égette a gyomrát az embernek.

Jóízűen esett, melegített; megborzongott, összébb húzta magán a köpenyét
s tovább nézte az embereket. Mikó uram megkínálta társát, Rophaj uramat,
akkor eltette a kulacsot.

A paraszt ott oldalt, irígyen nézte s szerette vón megkóstolni, de Mikó
uram odasandított:

– Ebbe fogatok nem vásik, békahugy a béletekbe.

– De azt is mink főztük, úgy-e Mikó uram?

Rophaj uram a szesztől megmelegedve szintén hangos lett.

– Sajtáromba tej, vaj, tietekbe ganaj.

– Rophaj uramat nem céloztam, – mondta a legény, – vagy a ki belém szól,
fogát rakja ki elébb a fűre, hogy le ne nyelje, ha meg tanálom
terenyelni.

Rophaj uram, az égettbor tette-e, vagy, hogy a fejedelem mindezideig egy
szót sem szólt, s így teljes helyeslést vélt felőle, de egyszerre
fölemelte a csákányát s teljes erővel fejbe vágta a parasztot, úgy hogy
az felfordult.

A fejedelem kardjához kapott s hátralépett.

– Mit csinált kegyelmed?

A másik két katona elszörnyedt s kiabálni kezdett:

– Lassabbacskán nem lehetne-é?… – avval nem sokat törődve, nekiestek
Rophaj uramnak s elkezdték a dárdanyelével agyabugyálni.

– Megálljatok, – kiabált a fejedelem, de biz ott senki se törődött vele,
az emberek mind összefutottak, s az éjszakában egyszerre csúf verekedés
lett, szólani sem kellett, magától kialakult a két párt, nemesek s
parasztok vágták egymást, mint a tököt.

Géczy kiugrott a kunyhóból, jókor, mert épen felgyújtotta valaki, hogy
jobban lássák egymást. A fejedelem parancsolt volna, de kinek: itt a
szeme láttára csata lett s ő nem tudott, mit tenni.

Sohase hitte volna, hogy ezek a kedélyes szavakkal diskuráló székelyek
ily hirtelen mérgüek s ily könnyen áll náluk a kard.

– Báthoryak ide, – kiáltotta egyszerre egy hang, távolabb, »Bethlenek
ide«, hallatszott a másik oldalon. S egy pillanat alatt szétvált a két
elem s a fejedelem látta, hogy mind a nemesek szembe vannak s a csürhe
viseli az ő nevét.

Már el nem lehetett kerülni a színvallást, Géczy megrántotta a köpönye
szárát.

– Nagyságos uram, gyerünk innen, hadd egyék meg egymást ez ebek.

A fejedelem ment a csatlósok felé, akik a lovakat nyergelni kezdték.

Géczy Mikó Miklóst odaszólította:

– Mikó uram, – mondta, – menjenek kegyelmetek csak egyenesen tovább
Fejérvár felé, ott fogják már találni Bethlen Gábort a fejedelemségbe:
adja neki kegyelmed ezt a levelet.

Mikó nagy szemet meresztett.

– No, a jó hírnek szeretik nyakát szegni, – mondta, – hogy errül nem is
hallánk.

Géczy szemébe hunyorított:

– Mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy várja meg, míg tizenkettőt
üt az óra: s tudja meg, hogy _a tizenkettedik ütést Géczy cselekedte_.

Mikó értelmetlenül nézett rá.

Géczy odaadta a levelet s kezet nyújtott.

Azzal visszatért, felült lovára s a fejedelem után ügetett.

– Hol voltál? – kérdezte a fejedelem.

– Semmi, csak a csizmám szorított.

A fejedelem később azt kérdezte:

– Mit beszéllettél Mikó urammal?

– Vagy úgy?… Megmondtam neki, hogy jó lesz, ha visszafordulnak, mert
Fejérvár felől jön a török s tatár.

A fejedelem lassan ügetett, tünődött: Géczy hazudott, érezte, hogy
hazudott, s most elhúzódott tőle, fal támadt köztük s óvakodott ez
embertől.

Még egyszer szerencsét próbált a várral. A kőfal alá mentek s Géczy
felkiáltott, hogy eresszék be őket.

– Közel az erdő, menjetek oda, ahun eddig voltatok, – kiáltott le az őr.

– Ha istent esmértek, eresszetek be, hogyha most bebocsáttok, halálig
veletek maradunk.

– Nem lehet a kaput leereszteni, – kiáltott ridegen a kapus.

– Kötelen vonogassatok fel a falon, mert itt lep az ellenség.

De azt se tették meg, azért a városka falai alatt zsugorodtak
virradatig. Akkor kijött az őrség fegyveresen, maguk után a kaput
bezáratva, körüljárta a várat, hogy nem ólálkodik-e valahol ellenség,
amely a kaput fenyegeti. Mikor szorgalmasan megvizsgálták az árkokat,
berkeket s az erdőt, megnyitották a kapu rostélyát és odahívták a
fejedelmet, hogy igazolja magát.

De még akkor is csak azt a választ adták, hogy a tanács hajnali
harangszóra összegyűl és dönteni fog a bebocsátás felől.

A fejedelem elunta a dolgot, elfacsarodott a szíve, hogy Erdély ura, aki
még esztendeje banderiummal s harangok zúgásával vonult be a
kivirágozott városba, most mint egy koldus ácsorogjon a kapu előtt s
szólott kísérőinek, kik vagy huszan mellé verődtek, hogy Udvarhelyszékre
akar menni, a székelyekhöz, bármi lesz is.

Előörsöket küldtek ki, akik megvizsgálták az utakat és hegyről a
völgyeket, nincs-e ellenség?

Mikor beértek Udvarhelyszékre, a falvakon nagy csendesség volt,
mindenütt megkérdezték, hogy hol vannak a székely hadak, de hogy a Sepsi
széken kívül semmi székelység nem jött eddig a fejedelem táborára.

– Fent vannak Kereszturon, ott gyűltek a seregek egész Udvarhelyből s
Felcsikból.

Erre tovább mentek, de ahogy Kereszturhoz közeledtek, egyszerre
ágyúdörgést hallottak.

Ijedten megállottak, mert nem tudták, mi lehet, hogy kerül szembe most
már errünnen az ellenség, talán Girej khán jött fel Brassóból, vagy
pedig Moldvából tört be a tatárság?

Megállapodtak s előre küldtek, hogy tudakolják meg.

A lovakat kantárszáron tartották s leszálltak róla, hogy füvelljenek egy
kicsit a szegények.

Nemsokára véresen fut feléjük egy ember, elfogják, ez elbeszéli, hogy a
székely urak most fizetnek a bátoriaknak.

Egyre több-több menekülő jön s megértik, hogy azok a székely urak,
akiknek a jobbágyait felszabadította a fejedelem, titkon tanácsot
tartottak s ahelyett, hogy a fejedelem parancsára táborba mentek volna,
Kereszturba gyüjtötték a sereget s azt lovasokkal, gyalogokkal
körülvették, tarackokat, ágyúkat is vonatának fel, de mind avval a
színnel, hogy a fejedelem parancsára a fejérvári hadba igyekeznek s most
reggel mind rávetették a nyavalyás székelyekre, akik nem is vélték, hogy
ez az egész arra van, hogy őket levágják s jobbágyság alá vessék az
urak.

Jön egy udvarhelyi városi polgár, fekete góbé székely tiszta véresen s
mondani kezdi:

– Én már egy hete este naphaladat-tájban látám, hogy készülnek a
lovasok, – sírva beszélte s vérét kendőjével szorította le, – de nem
tudta azt senki, csak ü magok, hova mennek, csak látám, hogy mindenfelől
el. És hát Marosszékre mentenek, és azoknak a székelyeknek a nagyját,
akiket a fejedelem a Havasalföldje idején szabaddá tött, fogdosták meg.
Kiket ágyokban tapasztaltanak éjjel, úgy fogták meg a magok házában a
feleségek mellett. Reggelre kelve hát úgy jőnek bé az hadak, s úgy
hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztévőket. Semmit avval
nem mulattanak, hanem tegnap sok nyársot faragtatának a város erdejéből
és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is odavivék és
sokakat nyársba vonának, sokat felakasztának szegényekben. Estvére kelve
esmét elküldenek és újra behozának, kiket is hasonlóképen mészárlának az
akasztófa alatt.

Iszonyodva hallgatták a beszédet, a székely nyugodtan folytatta:

– Egy Károly Andrást is hozának, – hadnagy volt ez köztük; azt lófarkon
megvondozák és kivivék, fővel alá vonák szegényt s lábbal fölfelé fel az
égfelé a nyársba, úgy gyalázák meg az ártatlant. Sokakat felakasztának
esmét, egynehány nap úgy lőn a dolog. Ekkor az öldöklést megúnák,
elhagyák, hanem az orrokat, füleket kezdék mecceni, de azt is oly
istentelenül, hogy az orrát ajkastul elmeccék, annyira, hogy csak a foga
maradott szegényeknek és így is sok meghalt miatta, a fülét is kinek
elmeccették, a nyaka felé nyúzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot
töttenek rajtok. Végtére azt is hátrahagyván, azt rendelék, hogy csak
felpiricskolják őket; és olyan nagy deszka lapockát csinálának, hogy
éktelen volt az, de annak élet és fokot faragtak, avval kilencet ütöttek
rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda, fenekére, a
lapátnak, melyet láttam, hogy oly sulyosan esett, hogy a fara csontja
mind apróra törött miatta. Azt is mondották, hogy sok már meghalt abban
is szegényekben. Ilyen rutul bánnak a szegény megszabadult székelyekkel,
akik Havasalföldébe voltak a fejedelemmel. Ezeket szemeimmel néztem, én
is gyanus lettem, pedig nem is voltam az olá háboróba, de most csak ki
kell kiáltani valakire, hogy ez is _bátori_, mindjárt viszik a
fővesztőre, ugy viaskodtam meg a városi darabontokkal s lóra kapván
elvonhattam magam, azóta én is akasztófán volnék.

A fejedelem látni akarja a színhelyet s a székely az erdőn át elvezeti,
míg csak a hollókkal lepett tisztásra nem érnek.

Iszonyodva látta az akasztófa körül a sok nyársat s mindeniken egy
vonagló emberi állat, mint a tövisre szúrt bogár. Már hangjuk se volt,
csak vérrel tátogtak s tehetetlenül nézte egy pillanatig, akkor
megfordult s eszeveszett futással menekült, mintha az őrület tört volna
ki rajta.

Géczy sürgette, hogy menjenek vissza Medgyesig, s a vásárhelyi úton fel
Kolozsvárra, de ő már gyanus volt s a fejedelem a legelső patak mentén
bevette magát a hegyekbe.


V.

A bujdosó fejedelem a hajnalban ijedten menekült, mint egy rémséges
boszorkánynyomás elől s erdőn-völgyön át egyenesen futott északra, most
már Kolozsvárra.

Radnóthon szintén hajnalban ment át s látta a Kornis Boldizsár
kastélyát, de beléje nem ment.

Köpenyét arcába húzta, mintha a néma ház nagy tetejével fenyegetően
kísérné. Valaki elmondta, hogy a szegénységnek eladományozott birtok
tönkrement, mert a szegények maguk sem hittek a vagyonukban s örültek,
ha valamit elhordhattak s a készből felzsákmányolhattak, még maga az
udvarház is üresen állott, a nyomorult parasztság nem mert belemenni
hálni, mert látták Boldizsár urat éjjel holdvilágon, mint kísértetet,
nagy ragyogó csákányával sétálni a falakon keresztül…

Egerbegyen mégis beszállt reggelizni. Kamuthy persze nem volt itthon, ez
most Bethlen Gábornál van, az áruló, felesége ágyban feküdt, a
liliomszépségű kis teremtés nem bírta kiviselni a nagy terhet, elvetette
s élet-halál közt feküdött, csatlósok, darabontok mesélték, hogy azt
mondják, Farkas uram megtaposta a feleségét a fejedelem miatt.

Mintha ég, föld összeesküdött volna, minden összeomlott, minden
visszafordult.

A fejedelem vad s elkeseredett lélekkel ment tovább, Tordán fejül levő
táborban együtt találta az urakat, Allia Farkast, a brassai csata
vezérét, Kovasóczyt és a maga pártjabelieket.

Istenre kérte s parancsolta nekik, hogy jöjjenek vele bé Kolozsvárra.

A vészhírek egyre jobban szorították őket, mindenki a tatároknak száma
nélkül való nagy sokaságáról beszélt s oly rémület volt, hogy a vitéz
férfiak, mint kis gyermekek sikoltottak.

Éjszaka nem bírt megnyugodni, nem bírta már sorsának kegyetlenségét,
felült fekvőhelyén s félóráig összeszorított foggal hangosan nyögött.
Szolgája ijedten jött hozzá, »nyergeltess«, – mondta neki.

Csak mikor lovon ült s a ló száját keletnek fordította, akkor nyugodott
meg, mintha egy titkos belső hatalom parancsolt vón rá. Úgy érezte, hogy
ami történt, mind egy magas úr parancsából lenne, hogy őt vezeklésre
kényszerítse és minden elmulik, amint odaér… Gyötrődő szívvel vágtatott
a Maros partján Görgény felé.

Szomorú egy út volt. Kis falvak sűrűn maradtak el mellette, nemrég a
legboldogabb völgysége Erdélynek, most fele égetten a Forgács hadai s a
hajduk pestise után…

Deres hajnal volt, mikor megérkezett. Itt még ártatlan volt az ember:
beeresztették a várba.

Követnek jelentette magát a fejedelemtől, a vén dajka rémülten ismerte
föl a fejedelmet.

– No, mit habozol, szólj az asszonynak, hogy itt egy penitenciajáró
szegény beteg.

– Igen, kegyelmes uram.

Rideg, komor hely volt, amint körülnézett, örömtelen rideg hely,
granarium volt, pajta, csűr, sohase hitte volna senki, hogy itt
fejedelmi asszony fog lakni valaha.

Végigfutott előtte az emlék, Szász Lóna, a kárpitos terem, a nagyszerű,
úri társaság, ahol a feleségét utoljára várta, látta, s most e dohos,
egérszagú halotti veremben… Fejét öklére hajtotta és sírt, elsírta magát
azon, hogy itt van, a jóságán, maga megalázásán, soha ezt nem hitte
volna…

Egyszer csak felütötte fejét, a vénasszony soká nem jő vissza.

Eszébe villant, óh, talán újra a szászlónai tréfa, váratja, megváratja!

Fejébe szállt a vér, fölpattant, két percig mereven nézett az ajtóra, de
az ki nem nyílt és nem repült feleség örömrepesve a nyakába.

Erre süvegét szemébe húzta s keserű dühösen eltávozott. Rohant, hogy
vissza ne hívják.

Senki se ment utána.

A sereget még ott találta, ahol hagyta, mindenki ijedten tünődött a
fejedelem eltünésén s kitörő örömmel fogadták.

Élükre állott s Kolozsvárra indította őket országgyűlésre.

Lassan haladt a had s most az egyszer nagy szív s nagy lélek nyílt fel
benne. Bátor arcot mutatott s mindenben jelen volt, rendezett,
biztatott, s előljárt és senkit el nem hagyott.

Állította, hogy minden jóra fordul, hogy semmi ez; esküdött, hogy már
Váradon vannak a császári seregek s hogy azokkal kiverik s Stambulig
kergetik a pogányt.

De senki sem hitte s mikor egy estére kelve Kolozsvár alatt állottak,
várva a város küldöttségét, hogy a fejedelem éjszakai szállásra
bemehessen.

A kolozsváriak hasonlóképen azt üzenték, hogy a város statutumai nem
engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a
falak közé.

A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: »Elég közel
vagyon az erdő, menjetek oda s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!«

Rendelkezett, hogy no, akkor csak üssék fel a sátorokat s a szekerekről
bort keríttetett s éjfélig együtt tartotta szóval s kedvvel az urakat.

Ezek mind a legnagyobb nyugalommal ittak, de a szíve fenekén valamennyi
setét volt s farkasnevetés volt az csak, mikor a fejedelem végre még
táncra is kerekedett előttök.

Másnap nagy fényes küldöttség indult a városba, de csak ötöt eresztettek
be belőlük.

Azok is avval jöttek vissza, hogy a kolozsváriak nagyon köszönik a
látogatást, de »már meg fogtak elégedni a fejedelem szép táncának
látásával«.

Báthory csak most vette gondolóra.

Rendelkezett, hogy a had alakuljon át hadi országgyűléssé.

Az urak megtették, a nép a vidám fejedelemben úgy bízott, mint valami
csodatevőbe s már is árulást emlegetett s mind kész volt a fejedelem
mellett kardot rántani. Némi hirek is feszítették a lelkeket, a
székelyföldi lázadás felől s a széki éjszaka emlékei fenyegették az
urakat, nem tudták, nem kerülnek-é reggelre a paraszt katonaság
lándsájára, mint akkor, ott Kornisék.

Igyekeztek hát a fejedelemnek hizelegni s kedvében járni s rossz arcot
senki nem mutatott, s világ kincseért a Bethlen nevét ki nem ejtik vala,
de még azt sem lehetett hangosan hallani, hogy török is vagyon az
országban s nem is oly messze, már Tordán vagynak.

Hallgatott minden ember s igyekezett jó arcot vágni a keserves trufához.

A fejedelem követet küldött Tordára Szkender basához: fennmaradt a
követi utasitása, hogy: »Hallottuk kegyelmed itt lételét s nem tudjuk
mire vélni, de ha kegyelmed igaz uton jár, az áruló Bethlen Gábort
megfogatván kezünkbe küldje, vagy ide való országbeli emberek szeme
előtt megölesse: akkor ezen irásom legyen zálogul, melyben én hütemre
fogadom, hogy amit Géczy András a portán hüttel fogadott, azt én mind
meg teljesítem: Jenő, Lippa várát átadom, adót megfizetem s a jövő
esztendőtül duplájára emelem, s magamat országom minden hadaival a
kegyelmes császár kezére bocsátom. Hogy eddig is az adót meg nem adtam,
annak is Bethlen Gábor, az áruló, az oka, mert főtanácsosom lévén, soha
nem kivánta, azt mondta, ne adjak adót, ajándékkal is megéri a török.
Csak most veszem, későn eszembe, hogy mind hamis tanács volt, arra való,
hogy legyen mivel vádolnia a fényes portán.

»Kérem kegyelmedet édes apám Skender bassa, vigye ki hadait az országbul
s álljon Tömösvár mellé, én hatalmas császár ellen rebellis nem voltam,
nem is akarok lenni, akit csak kegyelmed az erdélyi főrendek közül
kivánni fog, legyen zálogul mind kegyelmednél. Én pedig hadaimmal ez
helyrül Lippára mégyek s azt kegyelmednek, ha nem máskép, ostrommal
megveszem, mert a magyar katonáim maguktól meg nem adják, de én sem
véremet, sem életemet nem szánom, megmutatom nagyságodnak, hogy azt a
várat csontok hegyein s vérek patakján keresztül is megveszem s úgy adom
a felséges császár kezébe, mint egy pomagránátot, arany tálcán. Az
elmaradt adót mind a jövő tavaszon egy aranyig beszolgáltatom s fogadom,
hogy ezentúl az effélében más szájával nem eszem s szavát sem fogadom.

»Ezen szavaimat, hogy kegyelmed előtt megmutassam igaznak lenni, im
tulajdon kezemmel írt s ujjamban viselt titkos pecsétemmel roborálom,
így küldöm Ibrahim bégtül ő kegyelmétül, s ennek hitelt adjon
kegyelmed.«

Nagyon megvidámodott ettől a levéltől, melyet a rendekkel aláiratott s
velük erős esküvést jegyeztetett, hogy vele élnek-halnak.

Másnap délre azonban megjött Ibrahim bég a Szkender basa levelével, mely
kemény s elutasító volt.

Báthorynak csak ezt írta:

»A hatalmas császárnak soha tehozzád semmi kedve nem volt, miulta sok
istentelen életednek és veszekedésednek hírét vette. Elvégezett akaratja
ez ő hatalmasságának, hogy soha Báthory nemzetségnek többet Erdélyt
bírni nem hagyja. Ez szót higyje meg tőlünk kegyelmed: hogyha egy nagy
havast megtöltene is arannyal Báthory, és az hatalmas császárnak adná:
akkor sem engedné.«

Báthory komoran, szédelegve hallgatta a levelet, most végre megindult
alatta a föld s úgy érezte, levegőbe repült s elvesztette minden
keménységét a világ… A rendek olvasták a basa hozzájuk irott levelét:

– »Irja kegyelmetek, hogy a mostani fejedelmetekkel élni-halni akartok
és mást uralni soha. De mi e dolognak sok hijját látjuk, mert az
országot nem mindenestől az nemességbül értjük állani, noha azok az
elsők és azoknak is sok bántásit tudjuk lenni: hanem az egész szászságot
is egyik főtagjának tekintjük, kik mindenestül megrontattak
szabadságukban, s a székelységet, amelyről nem tudjuk kik s mely okért
most oly éktelen forradalomban vagynak.«

»Azért, ha velünk végezni akartok, a szemeteket felnyissátok és
okosabban gondolkodjatok a dologról s mihozzánk eszes és fő embereket
küldjetek, akikkel mi rólatok, fejedelmetekről s az országról mindent
megbeszélhessünk.«

»Égetésért, rablásért a török hadak nem jöttenek, jöttek az erdélyi
főnépek kérésére. S ha ti most s máskor is mást írtatok, azt jól értjük,
mert _fegyver alatt némák az lelkek_.

»Irjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthoryt fejedelmének mondja, az az ő
hatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.

»Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy
Kolozsvárra menjen minden ember s ott mindjárt fejedelmet válasszon
kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.

»De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre
eszküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly
gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez
országban.

»Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az
hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt
a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy
hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit
az erősségbül s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent
angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a
föld szinén lakni nem hagylak s bizony bizony eljött Erdélyországnak
utolsó veszedelme.«

Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:

– Éljen a fejedelem!

Erre valami csodálatos dolog történt: mindannyian felállottak s egy
szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.

Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk.

Nos hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban,
rosszban vele voltak, akik oly szépen s vakon szavazták meg parancsait s
kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak
mint egy szív s egy test.

Felállott s érezte, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia:

Soká nyugtatta szótlanúl, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így
szólt:

– Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország,
Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s székelyek
főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet… Immár
csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek le Nagyvárad felé, ország
határáig, Sebes váráig s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket
elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk…

Elfojtotta a szavát a könny.

Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették s
nem volt vége a rajongásnak.

Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le
arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé
ment így a hadakkal ezen az uton.

Milyen víg és boldog nap volt az… Elcsüggedve nézett a multba s ah, már
akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!… S mindenki, mint ma…
Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele
tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhitattal
néz fel ő reá!…

– Feleségemet nem sajnálom, – mondta hirtelen hangosan.

Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.

– Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, se
protestánssá… Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől
elvonulva pergetni az olvasót… Busuljon! keseregjen! csak hadd szidjon
engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bünösnek s tisztán mehet
az istene elé…

Könny futott le az arcán s megsarkantyuzva lovát, visszafelé vágtatott,
mint akkor: mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki
szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.

Körül kerülte Kolozsvárt s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.

Megnyilt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit
lovagolt hajdan, boldog ifjú éveiben.

Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, nehányan leghívebbjei közül,
akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély
szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé az esős, ködös
alkonyatban…

Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre
újra zöldellő réteken s kis patakok mellett, a didergő éjszakán.

Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.

Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal,
férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak s amint utolérte
őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.

– Kik vagytok?

– Mártirok.

A fejedelem elámult.

– Magyarok vagytok, vagy szászok?

– Mártirok.

– Miféle mártirok?

– A keresztyén hit mártirja, a számtalan mártirokból, akik ellepik e
kerek világot isten dicsőségére.

– Hova mentek?

– A keresztre.

A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki magas
fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős
fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s
testét vastag piszok borította. De a szeme félelmes volt s a
fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte le kell
mindjárt szállnia a lóról s ruháit elosztva, mezítláb beállani a
csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártirabb
e bolyongó földön.

– Az sem ment meg semmitől, – mondta s legkisebb gyermekkorának érzései
villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket
a csecsemőkorban, a beszéd első igéinek tanulása korában kellett
végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt s azóta kálvinista hiten
nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőjének íze újult volna
fel ínye közt.

– Apage Satanas, – kiáltotta a próféta; – mi hozza meg a lélek
csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a
sanyargatás. Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám
csendességgel az ő kinnyát, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt
ugyan szomjuhozták és keresték a gyenge szűzek is az hallatlan kínokat.
És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön
életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem
viselheti az martirok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod
akkor, hogy az sem segít az emberi szíven.

Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha
fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva
és reménytelenül ül a lován.

Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy fekete
szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem
néz róla s a boldogság reszket vonásain.

– Évuska! – kiált fel a fejedelem.

De a lány felemeli az ujját s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta
énekét figyelné s a próféta tovább beszél.

– Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a martiromság kínja
szaporítja a híveket, a martiromság ugyan édesgetés az keresztyénségre,
a martirok vére vetőmag, s a földbe ásott martirok lelkéből fakadt a
keresztyénség dicsősége. És, miképen a zsidókrul mondja az Irás, hogy
annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala:
azonképen a keresztyénség is.

A fejedelem csak a leányt nézte és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt
az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.

– Ha isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen
szörnyű nyomorúságot, – vágta oda keserűen a prófétának.

– Pagane, pagane! – kiáltott újjongva a próféta, mintha kedvére való
alkalmat talált volna a replikára: – így szólnak a pogányok, de isten
megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de
a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét.
Nincs szenvedés! akinek az isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen
éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradság! nincsen betegség! nincsen
félelem… Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új
szolga szemeláttára felakasztatod a régi szolgádat és azt igéred az
újnak, hogy csak jól szolgáljon, ő velle is ezen formán bánsz: lásd,
mindazáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ
megtérésének.

– Évuska, Évuska, – a fejedelem korbácsával cserdített s nézte a leányt,
s szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit
mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő
borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját,
mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre
vetette magát a próféta körül s várta annak a martiromságát s valami
lázas és kigyult elragadtatás volt, a foguk vacogott és testük
reszketett és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni,
ölbe s elvinni és boldog lenni vele…

Ah, de hol, hová, minek?

– Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket, – kiáltott
a próféta, – egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét,
minden kínokat megpróbála rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép
énekszóval dicsérte az istent, mintha jól lakásban lett volna s akkor
szomorodott el, mikor a kínok megszüntek. És mikor kérdezték, mondotta:
hogy egy szép ifjú forgódott mellette a kinokban és ennek törölgetései
és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.

– Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt, – mondta keserűen a
fejedelem s megcsapkodta lovát és elvágtatott.

Messze utána zengett a hegyről az énekszó.

Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol a télen Emir lova
belezuhant a hófuvásba. Óh, bár a lábát törte volna akkor, most nem
volna világ bujdosója… Hát mi volna?… Palotsay Anna férje?…

Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron
fejedelmi palota… Előbb rakni kellett volna fészket? hogy aztán rajta
üljön…

Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.

Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana
valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult,
gyötrődő szívvel tovább ügetett.

Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig
tart az ősz.

Egész reggelig mentek s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de
repülő madarak volnának.

Almásra értek.

Török Kata már hetekkel előbb előre jött s amint befordult a portára,
nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt
a ló körül, lábát csókolta s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába
ugrott.

Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte,
megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta s ez is végig
tanuja volt szomorú életének.

– Pogány, – kiáltott rá, – te még megesmersz, még szeretsz!… Pogány,
kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó
szív.

A kutya földre feküdt s hempergett s a lába előtt fetrengett s majd
megbolondult a szeretettül.

– Többet el nem válok tőle. Meglássátok, – mondta a fejedelem, – ez lesz
az utolsó hívem!…

Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.

Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák
közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt; s még
egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.

Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az
akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek…

Aludni azonban nem birt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt,
a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni…

Bort kért s bort ivott s jól esett, még egyszer jól esett s ott az
ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt s szája félrefitult,
szenvedett, egy összetört beteg test.

Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő elment,
»visszajövök érted, – mondta, – s fejedelemasszonyt tészek belőled…«

De mikor mondta, maga sem hitte, mikor mondta, gonosz volt: hitegette s
csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki
ezt a szegény fiút valaha megölelte s szíve szerint megérezte: fájó
keserűséggel nézte, »óh te szegény, te szegény, te szegény…«

Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas és
egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az
asszony, aki elmulva és elenyészve látta…

A Szilágyságon keresztül ment Váradra.

Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy multjának emléke
ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre s feltűnt
előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a
palatinust megleckéztette…

– Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! – mondta.

Géczy vigasztalta s víg volt mellette, mintha sétán járnának…

A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy
elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?… Ugy
el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből,
a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu és nincs sehol város és nincs
élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott
fővel s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az
ég bánatát, jön a nap, felszárítja s talán eltűnik a végin, mint a sár
felszárad az úton…

Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte s amely befogadja.

Váradon oly fejedelem volt, mintha misem jött volna közbe.


VI.

Már ott voltak a hajduk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a
főurak s az erdélyi hadak mind elmaradtak s már itt volt a staféta, aki
meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen:

A fejedelem Géczynek adta s vele olvastatta a hosszú levelet.

»Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged – írták a
rendek, – s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne lett volna. Hogy ne
hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen
császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyu
romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot
ne adott volna.

»De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi
tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer
lelkeknek örök rabságra vitelét? szivünk szakadásával hogyan szemléljük.
Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas istennek méltó
büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.

»Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk és az hatalmas
győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit
nem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger
habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk:
kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk
való fejedelemségitől örökre bucsut vennünk.

»Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy
bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik
rajtunk forgának: így a mult esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű
árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, s a mult esztendőbeli szörnyűséges
rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel,
fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem isten áldásának,
csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőségeket
míveltünk s azt most későn, istennek sulyos ostorát látván, felségeddel
együtt siratjuk.

»Jóllehet felséged felől szomoru szivvel halljuk, hogy hazánknak ilyen
iszonyu romlását látván, felséged, mintha csak özvendezne rajta, most is
csak tánccal és vigadással mulatja.

A fejedelem felkacagott.

Géczy lassan s betüzve olvasta a nehéz olvasatú írást s úgy kellett
szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak
annál erősebb hatást váltott ki.

A jó erdélyiek, – mondta – s nekik fáj most a mulatság, hogy elmult;
fejük fáj tülle, s hogy nekünk még birja agyunk, irégylik.

Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az
írást.

– No csak olvasd, olvasd!

– »Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint
fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket
az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban
megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel
háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt
szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak
»viseltes papucsát sem adná« érettünk! annak utána esedezésünkre s
kérésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban _egy gonosz személynek
tanácsára_ mindnyájunk levágatását elhatározván…

A fejedelem álmélkodva nézett fel:

– No Géczy, ez te vagy.

Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult s nem nevetett
rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog s
most mint a szoruló róka izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben s nem
szerette volna elveszíteni udvarházát, sem Fogaras várát…

A fejedelem azonban hangosan nevetett:

– Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! istenemre, most negyven-ötven
nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam…

Géczy nem szólt, tovább betüzte az írást:

– »Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból estve sötétben való
indulásakor, Sebes vára felé mutatván utat, azt üzené az országnak, hogy
csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán kiki szabadon gondolhat
magára és hitünket felszabadítja. Az alatt pedig a seregeket maga
kalauzi által más bolygó utakra, sürü erdőkre tévelyesztvén, felséged
akikkel akarta, más utra szakadt, Almás és Somlyó felé és így hagyott el
bennünket veszedelmes állapotunkban…«

Géczy és Báthory egymásra néztek. Mi ez?…

– Talán hogy mikor látták felségedet Sólyomkő felé elmenni, utána indult
a sereg?… – mondta Géczy.

A fejedelem hangosan felkacagott.

– Nem véltem, hogy oly nyájjal vagyon dolgom, ki a szamár után s kolomp
után jár s nem a maga esze után… Ők nem tudták merre van Sebes vára?…
Hisz az ő országjuk…

Soká mulattak a baromállat népségen, amely jó helyen kereste Sebes várát
s a magyarországi utat, valahol fel éjszakra, mikor el sem lehet tévedni
annak, aki Kolozsvár felől Váradnak indul, hiszen csak egyetlen út vezet
a nagy völgységen végig Gyalu, Bánffy-Hunyad, Sebesvára felé…

– »Harmadik és főoka penig: – olvasta Géczy, – hogy ennek a mi szegény
hazánknak megmaradását mostan csak a győzhetetlen császár oltalma és
hűsége alatt esmerhetjük és aki tőle el akar bennünket szakítani, annak
mi hűséggel nem tartozunk.«

– Hej, de rájuk jött a hűség, bestye kurafi uraméknak!

– »Látjuk pedig, hogy felséged most is nyilván ő felsége hatalmassága
ellen igyekezik, ki miatt hazánknak megmaradt része is hamar semmivé
lenne.«

– Vesszetek el mind magvastul, – morogta a fejedelem. – Holnap itt lesz
a tokaji kapitány, Abaffy uram s rátok megyek. Szerdék nyomorék
gyülevész török hadaitokkal megbirok!

– »Hogy mely nagy idegensége vagyon a hatalmas császárnak felséged
fejedelemsége ellen: Szkender basának parancsaiból felséged igen tudja,
ki ellen nekünk több tusakodásunk, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű
pusztítása s utolsó veszedelmünktől való félelmünk vagyon…

– Utolsó ebek, gyáva kutyák… Ha visszagondolok rá, hogy egész idő alatt
egy csapatot nem lehetett bennük összeállítani, amelyik csak egyszer is
megállotta volna a helyét… Csürhe, hadhoz nem értő szennyes gyülevész
népség… Ezekből hadrendet?… Hogy ezek meg tudjanak állani korhely
sehonnaiak…

Géczy olvasni akart.

– Hagyd el, hagyd! Nekem nem szólanak, s nekem nem szólhatnak! Soha
ezeknek rendes serege nem lesz, soha ezekkel hadat vinni senki nem fog…
Az egész ország nem ér egy ütött-kopott tallért…

– Elbúcsúznak felségedtül, – mondta Géczy, – akiben nem fért a káröröm,
– s kérik, ne szidalmazza őket felséged, hanem alázza meg magát az isten
előtt s tűrje szerencsétlenségét csendesen.

– Hogyne, majd baráttá leszek, – mondta Báthory gőgösen s kardjára
csapott.

– »Lám, ez hatalmasabb uralkodókkal is megtörtént, sohase szégyen az
idők kénytelenségének engedni«, – mondta Géczy a levélből s azzal ő is
felállott.

Most ketten egy szobában, egymással szemben állottak, kardosan, elvágva
mindentől s Géczynek megfordult a fejében az a gondolat, hogy no most
egyrangúak vagyunk: »No Báthory, te ép olyan elcsapott fejedelme vagy
Erdélynek, mint jómagam.«

A fejedelem fordult s szó nélkül átment a vár másik termébe, Géczy ahogy
utána nézett, megvonaglott a karja: jó volna egy csapással végezni vele:
s így bebizonyítani, hogy minden mendemonda hazugság: Bethlen uram ezt
megköszönhetné…

De csak megállott az ökle: azt nem, maga kezivel soha…

Az udvaron valami zsivajgás volt.

Ahogy a fejedelem a nyilt ajtóba kilépett, nagy kiáltással, viváttal
fogadták.

– Mi az, porkoláb uram?

A porkoláb nagy varnyubajszát félretörlötte s széles kardjával
csörömpölve az udvar kövein, közelebb jött:

– Jenei kapitány uram, Petneházy uram holmi ragadománybul küldi
felségednek a legjavát: hét darab török nyőstyint.

A fejedelem nevetett.

Ahogy az őszi nap elöntötte arany fényivel, oly szép volt, olyan fiatal
s gondtalan s boldog, senki nem hitte volna, hogy országavesztett
bujdosó.

Felvezettette maga elé a török nőket, akik után hosszú sor török katona
jött, hatalmasan megvasalva s kőgolyókkal kezükön, lábukon.

A nők arca le volt fátyollal takarva, poros, nagy barna kámzsákban
voltak, de látszott, hogy szekéren hozták őket s ugyancsak megóvták a
nagy törődéstől.

– Mutassátok az arcát.

Egy vén katona nehéz, ügyetlen kézzel kezdett babrálni fejkendőjökön, de
az egyik nő látva, hogy úgy sincs menekülés, elszántan fogta s
felvetette fátyolát a fejére.

Csinos kis arcocska bámult ijedt szemmel, szepegve a szép fiúra s
mindjárt el is mosolyodott.

– Eggyem meg a lelkit! – kiáltott a fejedelem s gyengéden megcsípte a
leányka arcát.

– Vigyétek fel őket a palotába, adjatok nekik fürdőt, enni-innivalót s
gondoskodjatok róluk.

A vén katona irígy mogorván mondta nekik:

– No fenegyenkibenneteket, az anyátok hasába nem vót olyan jó dógotok,
mint itt lesz!

Avval elvitték.

A porkoláb azt mondta:

– Nagyságos uram, mit míveljünk ezekkel a kantörökökkel; Petneházy uram
azt izeni, ezek mind válogatott ebek s azon kéreti Nagyságodat,
legelsőbb is száz pálcát vágasson rájuk, mert megérdemlik.

A fejedelem elmosolyodott:

– No csak vágjátok meg üket. Früstökre hadd kapjanak valamit.

Ezeket is elvitték, szegények nem tudták, mi vár rájuk.

A fejedelem kiment a várudvaron keresztül az alsó várba, hivatta a
hajdukapitányokat.

Ladányi s Zámbó voltak a hajduk élén, meg Szilassy, de ez mindig kint
volt a mezei hadaknál.

Zámbó ujságolta, hogy mára megérkezik Abaffy, a tokaji kapitány.

A fejedelem hosszan nézett a hetyke hajdukapitány arcába:

– Mintha mán láttalak vóna.

– Ecseden, – mondta a hajdu.

A fejedelem ráismert s egy piros-pozsgás kis menyecskére gondolt, aki
nem haragudott úgy a pitykézésért, mint az ura.

– Zámbó Mátyás!

– Vónék! – morogta az sötéten.

A fejedelem a vállára ütött.

– Mit csinál a menyecske?

– Szoptat, – mondta Zámbó Mátyás és a fejedelem nevetett.

Vidám, rendes, megszokott hadi élet volt. A fejedelem a tokaji kapitány
hírére rendelte, hogy a fejedelmi kocsit készítsék már elő.

Azon harmadnapja dolgoztak az udvari mesterek, ez volt az a hintó,
amelyen Bocskay járt valaha s erősen megavitt szijjait s selyemeit,
lódingjait újitották.

Lovakat is festettek, mert a magyarországi nagydivat volt, a színesre
festett ló. Kettő-kettő sárgára s kékre s narancsszínre s fehérre s
lilára volt festve, nagy csótárokkal s drága hevederekkel, török kivert
rézdíszes nyereggel felszerelve fogták hintó elé. A fejedelem a bécsi
császár emberét fejedelmi dísszel kívánta fogadni.

Éjszakára értek be a tokaji hadak s másnap délelőttre volt téve a
parádés kivonulás a sereghez.

Mikor a fejedelem a városon végigment pompás hintóján és fényes
kíséretével, a nép szájtátva bámulta s egymáshoz hajolva suttogták, hogy
hiába a cifraság, Erdélyben már elveszett minden. De csak suttogva,
egy-egy szemmozdulattal, s nem volt ember, aki hangosan kimondani merte
volna; ellenben sötéten s félve gondoltak a jövőbe, ha megint ostromot
kell kiállani, mint már nehányszor… Úristen, iszonyú dolgok jönnek még
reánk…

Mikor a fejedelem a váradi síkon meglátta a tokaji kapitány seregét, a
nagy tágas rónán úgy elveszett az, hogy felállva a hintóban messzebb s
körül nézett.

– Mit néz nagyságod? – kérdezte Abaffy.

A fejedelem komolyan mondta:

– Keresem, merre van a had?

A kapitány elsötétedett.

– Nohát!… Debrecenig nincsen haddal beborítva a mező!…

A fejedelem élesen mondta:

– Azt hiszi kegyelmed, evvel a bandáriumocskával végig lehet sétálni
Erdélyt?…

– Kétezer válogatott legény.

A fejedelem hallgatott, most már aztán igazán le volt sujtva… Annyira,
hogy most először életében, nem bírt uralkodni magán: »Ez hát a német
császár?« kiáltotta. »Ez a nádorispán?« Ez a magyar segítség?… Kétezer
embert küldenek, mikor ekkora dologról van szó…« Mikor ő a nádor
fogadására ment, ötezer lovast vitt magával, a nádor serege kisebb volt,
de az is több volt kétezernél, legalább háromezerre becsülték még a
gúnyolódók is: és most az ország felszabadítására, a törökök kiverésére,
kétezer lovast bocsátanak alá…

Nem akarta elhinni, hogy ez minden, hogy nem jön több; hogy ez a
felsőmagyarországi hadak; hogy ez a nagy hadikészülődés, amit oly régen
hirdetnek.

Abaffy végre is kénytelen volt megmondani, hogy Kassán áll a derék
sereg, de várja, hogy Báthory új és erős kötést adjon s hogy új
feltételeket fogadjon el.

A fejedelem ki sem szállt a kocsiból, rögtön fordíttatta a lovakat s
vissza bement Váradra.

Az úton mindenki látta kedvetlen arcát, s találgatták, hogy összeveszett
a tokaji kapitánnyal.

Az ebéd még nem volt készen, mikor megjöttek, mert későbbre várták őket,
a fejedelem keresztülment a házon, fel a palotába. Az urakat mind
otthagyta, csupán Géczy ment kis tünődés után maga is utána.

– Hiszen ha én ezt tudom, – kiáltotta Báthory, – az Erdélybe jött török
hadak mind mellém állottak volna!… Ha én akkor Husszain csausznak
szájaíze szerént szólok!…

Géczy hallgatott.

– No! – kiáltott rá a fejedelem, – nyelvetlen tuskó lettél!… Te
legjobban tudhatod, te indítottál fel rájuk… Ha te nem vagy, akkor én
most Erdélyben élek boldogul! s a Bocskay fejedelemségénél nagyobb
királyságban vagyok, mert istenemre, avval a sereggel, aki bejött az
országba, Bécsig meg nem állottam vala!

Géczy így szólt:

– Én nem tagadom! Igaza van felségednek!

– Adjál nekem tollat s téntát, mert levelet irok a bécsi királynak, de
nem szegezi ki az palota kapujára! Majd irok én új kondiciókat neki!…

Géczy írószerszámokat szedett elő, s a fejedelem ledobva köpenyét s
dolmányát, nekiállott írni.

Géczy magában hagyta s lábujjhegyen távozott.

Hosszú, hosszú s nagy levelet írt Báthory, mégis nem magának a
császárnak írt, hanem Thurzónak, szíve nagy felzúdulásával:

»Minap írt vala Nagyságod nekünk levelet s Dóczy uram is mást; hogy
eddig nem válaszoltunk rá, sok dolgaink miatt haladott. De legelsőbben
is nemcsak mi, hanem minden jó itéletü emberek álmélkodással
csodálkoznak, nem is hisszük, hogy keresztények közt ilyen dolgok
történhettek: hogy egyszeri confoederatio meglévén s arról diploma
kelvén, annak utána ujabb irást kivánjon egyik a másiktul, mint
Nagyságod kiván most én tüllem…«

»Ha mi, uram, három várat eladtunk volna a töröknek, de nem is hármat,
csak kettőt s végül már eggyel is beérte volna: akkor ezt a két török
hadat is, ki most Erdélyben van, mind a moldovai s havaseli vajdákkal
egyetemben mindgyárást mellénk adják és ugyanazt a két országot,
Erdélynek alávetvén, minden utódinknak adják öröskös örökre. De mi ilyen
dolgokrul nem hogy tractálnánk, de még csak gondolkodni sem akarunk! Azt
itéljük, hogy a keresztyén fejedelmek ezt megértik s jó néven is veszik,
mert minékünk Uram, sem birodalmunktól elidegenítő várunk nincsen, sem
cserélni való tartományt nem bírunk, sem egy talpalatnyi földet is a
máséért, mit nem kivánunk, el nem adunk! Azért jöttünk ki ide Váradra
is, hogy birodalmunknak a legkisebb részére is gondot viseljünk. A
magunkéval uram megelégedettek vagyunk s vérünk hullásával halálig
oltalmazzuk, s inkább akarunk lenni a törökkel halálos haragba, mint
országunk romlásával csendes békességbe.

»Kérjük azért Nagyságodat szeretettel, bocsásson Nagyságod csak tizezer
embert mellénk segítségül! Abaffy uram, annyi késés után megjött, de azt
hittük azért késik, hogy derekas hadat hoz: s szivem szerint mondhatom,
_egymagában_ érkezett, valami cselédi vannak vele s nem is akarom
higgyem, hogy ez Nagyságod tudtával legyen. Ha valahol fizetett hadai
vannak a császárnak ő felségének, most küdjétek ide uram, ha valaha
akartatok szolgálni szegény hazánknak! mert most vége lesz Erdélynek s
osztán egész Magyarországnak és az egész keresztyénségnek romlása.«

»Pedig bizony meglesz: kétségkívül s rövid napon bekövetkezik, ha magunk
személyén és birodalmán a törökség hatalmat vészen…«

»Nagyságod ő felségének küldje meg levelünket!«

Egész felhevült, e levéllel mintha valóban megtette volna, amit kellett,
lángoló arccal s lobogó tekintettel ment ki az ebédelőházba.

Ott mindenki fanyar volt és hideg.

De a fejedelem azt vélte, hogy levele mégis mindent jóra fordít.
Abba-nyomba gyors postával, nagy uri követtel küldte Thurzóhoz.
Kíséretet egyformán rendelt a maga hadaiból s az Abaffyéből s
megvidámodott szívvel elfeledte a mai kedvetlenségét s jóízűen ebédelt a
társasággal.

– Hej csak a cigány zenemiveseket szánom, – mondta nevetve, – egész
Erdélyből csak azok után fáj a szivem.

– Megfogdosták üket a törökök, – mondta Nadányi, – nyelvet fogtunk volt
még Tordán s hallottuk, hogy Szkender basa vonatja velük magának most az
hajdu táncot.

Nagyon nevettek s a fejedelemnek eszébe jutottak a török hölgyek,
rendelte, hogy vezessék be őket.

A nők nagyon szép ruhások voltak s az urak kiváncsian s kivánkozva
nézdelték őket.

Nagy nevetések lettek körülöttük, hogy arcukat nem akarták felfedni s
sikoltoztak, de a fejedelem gavallér volt s megbékítette őket vidám
kedveskedéssel, nyakából akasztotta le az arany láncot s vetette
nyakukba, s a többi urak is követték a példát.

Csunya nagy dáridó lett velük, kívánták, hogy táncoljanak a nők, de nem
tudtak szegények, csak gajdoltak valami kis török dalocskákat s
hajlongtak hozzá.

Fajtalan szavakkal tréfálgattak velök s a hajduk mutatták meg, hogy kell
táncolni.

Igy jó sokáig elmulattak, míg csak a fejedelem el nem aludt boritta
módon, ahogy szokott.

Mielőtt lefeküdtek volna, Géczy megszólította Abaffyt:

– Kapitány uram, – igen kedves ember vagy a fejedelem előtt.

Abaffy nevetett.

– Láttam ma reggel, mikor a hintóból majdnem kilökött.

Géczy:

– Azóta hozzád juhádzott. Reggel bemehetnénk hozzá.

– Bemehetek kancellárius uram, ha kegyelmed is bejönne.

Együtt mentek be másnap reggel s a fejedelem ágyban fogadta őket.

Pálinkát hoztak, nagy vert korsóban, s ittak egyet a jóegésségre, kis
kortyokat az erős italbul.

Szinte féldélig elmulattak, akkor a fejedelem felöltözött, befogták a
tíz festett lovat s a hintón kimentek a város határára a sereghez.

Ez így ment azután mindennapon. De a kapitány csak egyre setétebb lett,
mint akinek nyomja valami a szívét.

Géczy is egyre komorabb volt, már október huszonötödike volt s jött a
hír, hogy az erdélyiek egy tíztagú tanácsot választottak ország élire,
hogy a fejedelem cserben hagyta őket s ez most Kolozsvárra
fejedelemválasztó országgyűlést hirdetett. Géczy jól tudta, hogy ott őt
örökre kiűzik Erdélyből, hacsak Bethlennek s az országnak valami nagy
szivességet nem tesz. Ezért elszánta magát az utolsó cselekedetre.

Már napok óta példálózgatott mindenki, hogy mennyi baj s háborúság lesz
abból, ha az országnak két fejedelme leszen s Géczy egyszer, mikor csak
hárman voltak együtt, ő, Abaffy, meg a bihari főúr Dezsőffy Gáspár, aki
nyilt ellensége volt a Báthory nemzetnek, hangosan azt mondta:

– De mire is két fejedelem egy országnak?…

Összenéztek s megértették.

Abaffy azt mondta:

– Én uram, jó lelkiismerettel vagyok felőle.

Erre a bihari követ is megbátorodott:

– Ki ad arra nekem feleletet, – mondta, – hogy melyik jobb? elhallgatni
dolgát egy személynek, aki rossz, istentelen s gonosz igyekezettel, nagy
veszedelembe ejti a hazát… vagy semmint elnézni annak a szegény hazának,
nemzetünknek főveszedelmit?

Géczy suttogva mondta rá:

– Inkább vesszen az egy istentelen: mint az isten egész nemzete!

Akkor csak elváltak, de mindnyájukban érlelődött a gondolat s ettől
kezdve a két ember egyre szívesebb, mézesebb lett a szegény
fejedelemhez.

Mikor huszonhatodikán reggel be akartak menni, Géczy így szólt
Abaffyhoz.

– Mondom, igen kedves ember vagy a fejedelemnél s nagy hited vagyon
nála. Ha bemegyünk hozzája, csak dicsérje kegyelmed a kardját: meglásd,
mindjárt kivonssza és kezedbe adja! Ha kezedben leszen a kardja, hiszem
könnyű leszen mindjárt…

Abaffy elfogult, bólintott s helybenhagyta.

Bementek, a fejedelem egyedül volt, de várakozásuk ellen félig
felöltözve, csizmában volt s nadrágban, de szélesen kihajtott elejű
csipkés ingben.

– Rut éccakák; derek, – mondta Abaffy.

– Még semmi hír a palatinustól? – kérdezte a fejedelem.

Géczy megrázta a fejét.

– Semmi.

– Jó kardja van nagyságodnak, – mondta Abaffy, s az asztalon keresztbe
letett kardra nézett.

– Ez valóságos arabus acélkard, – mondta a fejedelem, – benne is vagyon
az török irás.

Felvette a kardot, kivonta tokjábul s Abaffy felé tartotta.

– Na csak nézzed, ha tudsz törökül, elolvashadd. Evvel a karddal ki
merek szállani akár tizenkettő ellen, ez meghajlik, mint a sás, de el
nem szakad.

Evvel fogta, odanyújtotta s kézbe adta.

De ebben a pillanatban, mintha valami öntudatlan vezette volna a kezét,
felvette, már mikor jobb kézzel nyújtotta a kardot, ballal fogta a
hosszú tőrt, amely embernél magasabb s háromélű, vércsatornája idegen
jelekkel írva s ezt maga elé emelte:

– De ez még többet ér, – mondta, – evvel lórul s gyalog egyformán tud
víni az ember.

Abaffy meglassudott s nézte a kardot nedves, párás szemmel, nem tudta,
most mi fog történni s várta a saját ereiben, izmaiban, hogy majd csak
eldől s lesz, ami lesz.

Ebben a percben azonban nyílt az ajtó s belépett Lónyai Farkas, aki a
fejedelmet egy pillanatra se szerette magába hagyni.

Ez eldöntötte a dolgot, Abaffy kínosan felnevetett:

– No nagyságos uram, ez aztán kard magáért: evvel vágatlanul is lehet
dolgozni…

A fejedelem nem értette, nem is ügyelt rá. A kardot még egyszer megnézte
s visszatolta szeretettel a tokjába, mely veres bársonnyal volt borítva.

– Ez a tok, – mondta, – ez nem onnan való, ahonnan a szablya, ezt úgy
gondolom csak itt csinálták valahol a szászok.

Ledobta a kardot az asztalra s a tőrt letámasztotta. Avval kezet fogott
az urakkal s elbocsátotta őket.

– Most borbély jön be hozzám, – mondta, – fertelmesen meg fog készíteni.

Az urak kimentek s zavarodott szemmel néztek össze odakint.

Nem szóltak semmit, de nagyon röstelkedtek.

Mikor a fejedelem felöltözött, a hintó előjárt, beleült s az urak
lóháton kísérték. Igy ment ki a hadi néphez.

Mikor a várkapunál mentek, valami véletlen akadály volt, a sorompó nem
volt leleresztve, a kocsinak meg kellett állani.

Géczy így szólt Abaffyhoz:

– Nézze csak kegyelmed, ez jó hely lenne!… A hajdukkal el lehet
csinálni.

Abaffy látta, hogy a fejedelem a hintóban egyedül ül s jónak találta.
Odaszólította Szilassyt.

– Szilassy uram, nézze meg kegyelmed ezt a helyett, ahogy a hintó áll s
azután beszélünk…

Avval odaugratott a fejedelem kocsijához s mondta:

– Ezt a sorompóst meg fogom csapatni ha még egyszer elő ne forduljon ez
a dolog.

– A bizony jó lesz, – mondta a fejedelem.

Hátuk megett volt a vár kapuja s előttük a sorompó, egészen egérfogóba
voltak. A sorompó egy nagy átláthatatlan kapu volt, csak a gyepü kapuja
s nem oly erős és bevehetetlen, mint a váré.

A sarampós mestert ott a helyszinén levonták s a fejedelem nevével
megcsapták kegyetlenül. A fejedelem végignézte, ahogy vérrel facsarodott
a vászonruhája s nem is gondolt oda, szórakozottan nézett a világba.

Másnap reggelre minden el volt készítve, Szilassy kapitány boldog volt,
hogy öccse haláláért bosszút vehet s a legvadabb s legdühösebb
legényeket válogatta meg s nem is szólt nekik mire készíti őket, mert
elég volt az így is; ezeknek csak meg kell ereszteni a nyakörvét, mint a
veszett ebnek: már eddig is csak avval tudták féken tartani őket, hogy
szorosan fogták a fegyelmet.

Másnap reggel újra bent voltak a fejedelemnél az urak, de csak pár
percig. Figyelmeztették, hogy kész a hintó.

– Ma nem megyek ki, – mondta a fejedelem, – ma dolgom van idebent.

Levelet akart írni a császárnak.

Az urak dühösek lettek s mégcsak nem is mutathatták: már annyian tudnak
a dologról, hogy ha még egy nap elmulik, akkor minden kisülhet: a
fejedelemnek is vannak emberei, akik kiszolgálják.

Géczy másat eszelt, ebéd után a városon kívül nehány házat felgyujtatott
s azt hírdette, hogy itt vannak a törökök a váradi hegyekben. A hajduk s
katonák mind felültek s lett nagy zsibongás.

A török lányok sikoltozni kezdtek, ahogy a tüzet az ablakon át látták.

Géczy kirohant s nemsoká visszajött:

– Nagyságos uram, a hadban olyan hirek vagynak elterjedve, hogy fölséged
féltében Ecsed várába ment és a felföldi hadak mind haza akarnak menni.

– Nem őrültek meg, – kiáltott a fejedelem s az ablakhoz futott.

– Immár mind felültenek, csak indulófélben vagynak.

A fejedelem látta, hogy lent a síkon mozog a sereg.

– Ebből nagy kára lesz felségednek, mert semmi had mellettünk nem
lészen, ha török megjön, isten ne adja, megszállhatja a várat kardcsapás
nélkül.

A fejedelem csak nézett, nézett. Erre nem is gondolt eddig; csakugyan,
várvédő seregnek ez is jó, a pár ezer ember…

– Mennyi eleség vagyon itt a várban? – mondta, – hirtelen az villant fel
benne, hogy a török tél felé nem szeret hadba fogni, de ennek a várnak a
vívását bizony még megkísértheti. – Intézkedjék kegyelmetek, szólt a
körötte állókhoz, hogy a várat élelemmel bőségesen ellássák, mind Bihar,
Szilágy, Szatmár idehordja az eleséget, lehetség, hogy itt fogunk
telelni.

– De jó lesz, ha felséged megmutatja magát a hadnak, – mondta Géczy
sürgetve, hadd lássák, hogy sehová se ment, így inkább megmaraszthatnánk
üket.

A fejedelemnek tetszett a tanács:

– Bátor úgy legyen! – mondta, – készítsék a hintót, kimegyek, hadd
lássanak.

Géczy maga futott s a kapitányok hallgatva s kényszeredetten maradtak a
fejedelem körül, mert egyszerübb emberek voltak, mint hogy szineskedni
tudtak volna.

Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha
ellenségek, farkasok, vadak közt volna.

Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.

Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a
tokokkal, amiben a puskák voltak s a szíjjakat úgy megkötözte, hogy azt
elbontani nem lehetett.

Lónyay Farkas, szokása ellenére lóra ült s Komáromi Andrást is
szólította:

– Gyere András komám, – mondta, – kisérjük a szegény fejedelmet.

Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét:

– Ti is itt vagytok? – szólott – Jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.

Lónyay Farkas csendesen meghajtotta a fejét:

– Felséges uram, ne üzzön el felséged magátul.

– No gyertek, üjjetek be, – mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.

– Dehogy, nagyságos uram, – szólt hangosan Géczy – még azt mondanák
őrizzük Nagyságodat!

A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátra dült. Lent csaholt a kutya
s ahogy a hintó megindult, kinyújtott nyelvvel, kínálkozva, könyörögve
nézett rá.

Füttyentett neki s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába
elé a kocsiba s áhitatosan bámult a szemébe.

Megsimogatta a fejét, nem tudta mi van vele, nagyon magában érezte
magát, jól esett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.

A hintó gyorsan haladt s a nép szokás szerint most is bámészkodott, a
szűk utcákon végig; ahogy a hostádtra értek, a várkaput, ahogy a kocsi
kiment, rögtön felvonták; Lónyay Farkas észrevette, visszafordult s
álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a
kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva.

A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet
ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:

– Géczy!… Mi az?

– Finis rei! – nagyságos uram, – kiáltotta Géczy, – Gloria dei!

A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy
hatvan lóval vágtattak rá a hajduk, elől Szilassy János s puskákkal
sortüzet adtak rá.

Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.

Kardját vonta s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő
futását.

A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajduk s első
volt Szilassy János, aki szembe vágta:

– Nesze az öcsémért, nagyságos uram!

– Nesze a feleségemért, – kiáltotta Zámbó Mátyás!

– Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! –
vagdalták, míg összeesett.

A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajduknak, de
elvesződött szegény egy csizmán, Lónyay Farkas karddal rohant közéjük,
de levágták hamar s Komáromi Andrást is.

A hajduk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták
róla még a csizmát is s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pecze
vizébe.

Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett s
maga is véresen, letörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét s
elkergette a holtról a legyeket.

Ha valaki közeledett, veszett vicsorgással fenyegette s távol tartotta
az estefelé előkukucskáló kiváncsi parasztokat, akik később azt
beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.

A papirosra, amit a fejedelem akart tele írni Mathias II.-nek, a bécsi
császárnak, – Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak,
akiről akkor jött a hír, mikor visszaértek a palotába, hogy 23-án új
fejedelemmé megválasztották.

»Az nagy hatalmu szent, véghetetlen irgalmú felséges atya Uristen, –
írta, – a mi előbbeni kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory
Gábornak sok gonosz magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén: az
szegény hazának is ennyi sok kárvallásit, szörnyű inségit megszánván: ez
mai nap, úgymint októbernek huszonhetedik napján, délután három órakor
Váradon, Velencze-utcában, valami legények által életének véget vete.

A tollat nagyon keményen találta használni s elromlott a túdtoll. Újat
vett elő a tollu tokbul s kését előkeresvén, megfaragta, kipróbálta, úgy
folytatta:

»Igy az nagy félelemnek, inségnek vége s abból megszabadulván, az egész
várban a nemességet, katonaságot, polgárságot s parasztságot
megeskettük: hogy a várat feje fennállásig meg nem adjuk, hanem ezt a
szép várat, amit a mi atyáink Erdély jövedelméből építettek a haza
oltalmára, s a keresztyénségnek megmaradására, életünk fogytáig
Erdélynek megtartjuk.«

A tollal baj volt. Nem jól szedte a tintát, megint újat kellett csinálni
s akkor így folytatta:

»A római császár seregitől nincsen mit tartani, azok el fognak távozni,
csak a török hadak eltávolítását is sürgessék, én minden erőmmel a
szegény hazának parancsolatjára vagyok s Lippába, Jenőbe, s más helyekre
megirattam, hogy most már ne hajladozzanak emide-amoda, csak ő
nagyságát, a mi új mostani fejedelmünket keressék fel s őnagyságától
várják a maguk parancsát s megmaradásukra való gondviselést.«

A levelet gondosan lepecsételte s inasát szólította, János Jánost:

– Ezt a levelet rögtön viszed Kolozsvárra. Akármilyen időben érsz oda,
rögtön keresd a fejedelem őnagyságát, Bethlen Gábort. Fogarasban kapod
tőlem azt a kőlábas házat, amely a piacon vagyon s vásárbíróságot mind
halálodig.

A legény nagyon megörült s két kézzel nyúlt a levél után: Géczy már meg
is bánta az igéretét, no sebaj, majd annak idején elég lesz megtudnia,
hogy: igen, árendába, esztendei bérért!…

Nagy kedvvel maradt el s Abaffyval egész éjszaka ittak.


VII.

A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora
mellett ült az urakkal s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál.
Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta.
Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a
nagy Bocskay kérését, hogy az általa kijelölt főurat válasszák
fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad
fejedelemválasztás elvén csorba ne essen: most kénytelen-kelletlen bele
kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk
valakit… Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra s mindenki
esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot…

Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

– Ó a boldogtalan! – kiáltott fel rémülten. – Meggyilkolták Báthory
Gábort!

Az egész társaság megdermedett.

Mintha lidércnyomástól szabadultak volna s mégis szörnyű volt a rémület.

Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényen
kísértetesen meredtek Bethlenre.

– Olvasd fel a levelet, – szólt Bethlen Pécsi Simonnak s odaadta a
papirt.

A fiatalember felállott s fulladt hangon, kissé patétikusan, mint egy
búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.

Skender basa tudott annyit magyarul, megértette. Ő szólalt meg először:

– Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt… immár elmehetek magam
dolgára… Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész
erdélyi, magyarországi s német birodalom minden hada…

Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy,
megváltó, csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt
kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot. Undorral
hallgatták a szörnyű tett hírét.

Bethlen így szólt:

– Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és
lesujtó sors… Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem
térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban s
tündöklenek, mint az aranymadár az égen: én szomoru vagyok s fekete.
Bizony tündérország elmult Erdélyből, mind fejedelmével együtt s a szép
asszonyokkal… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított
tündérkert s nincsenek más asszonyain, csak szegény szenvedő némberjek,
akik bőjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása
után s takarékoskodni mások pazarlása után… Báthory Gábor nagy lélek
volt: a legkülömb, akit valaha ifjuban remélhettünk: igazi
tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb
szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…

Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:

– A villámcsapás megszünteti a vihart.

Körülnézett a teremben s szemébe tűnt Kovacsóczy lelkes, könnyes arca.

– Kovacsóczy uram, – mondta, – kegyelmed mindig hűséges volt a szegény
boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány bucsuszót
felőle.

Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava
megmarkolta a szívét s a könny elborította a szavait. De aztán
megerősödött a hangja s beszélt a szegény fejedelemről, megismerte annak
vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát,
mindenkihez való szíves szeretetét s a haza felől való roppant
gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak
a mi országunk jövendőbeli boldogságaért cselekedte…

Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú főúrra, ki őt
fölemelte s azokban a nehéz időkben a semmiből kigyarapította, magához
kapcsolta, hosszú éjjeken együtt maga mellett tartva, nagyszerű
gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a
pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva
Erdély feltündöklő napját s örvendett, hogy elfelejthette a későbbi
szörnyű idők rémségeit… Könnytől párás szemeit sűrűn törülgette, aztán
szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát s parancsolta:

– Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad
főkapitányává s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet
elkövetőjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.

Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett
is magát mosdatnia, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment
világcsavargó cselekedhette.

– A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe
tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a
Nyirségen a bátori templomba, ősi temetőjébe. S ott a sekrestyében
letevén, várja a tetem az időt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik…

Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette amit rendelni akart:
feleségére gondolt, kit ez ember oly megbocsáthatatlan sértett s
lehetetlennek érezte, ma, őelőtte, szegény előtt csak szóba venni is e
holttest fölmagasztosítását…

Majd az idő; ha elült a vihar!

Valóban e pillanatban, mintha egy szörnyűséges villámcsapás után az ég
kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.

Reggelre mindenki tudta a hírt s még az ellenségek sem tudtak az első
percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentő élőfának dőlte volt ez,
hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.

Csak a szászok lélekzettek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni
az örömtől: csak most, ebben a percben nyugodtak meg s a szászok
kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak, most már nyitott szájjal:
míg Báthory élt, addig egy pillanatuk nem volt tiszta, nem volt jövőjük…

Az eskütétel másnap délelőtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával,
amit ily szerencsétlen állapotban elővarázsolni nem lehetett, de nagy és
komor ünnepélyességgel.

Az utcák hemzsegtek a néptől s mindenki félve szólt szót s hallgatva
bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát s a
fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek
marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint
Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak
eltűnt s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jóltevője volt.
Vége Erdélynek, mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték,
hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot s hogy már Tordán vannak,
onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.

A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország főgenerálisa elől vitte
a török szultán adta ajándék buzogányt s a zászlót. A fejedelem után
pedig a főkancellár selyembe burkolva, magasra emelve, vitte arannyal
ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerősíti a
fejedelemségben.

A török kísérő is sok volt, basák s bégek s ismeretlen főtisztek,
akiknek nevét sem tudja a nép, de tágra meresztett szemmel nézi őket,
borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszijjra
fűzni magyarokat… Beszélik, hogy csordaszám hajtják már is a foglyokat,
akik most meg sem állanak Konstancinápolyig, ahol rabszolga lesz
belőlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak
neveljék…

Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.

A magyaroknak ezt mondta:

– Hazánknak mostani romlott állapotyában, a régi jó emlékezetű
fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben
is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly
engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne
következzék.

A magyar követek fejüket hajtották s hittek.

A székelyek küldötteinek:

– Hazánknak mostani első rendeit, tanácsit, tisztviselőit, akik meg
akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartunk és semmi időkben a
haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek
állapotját mind kivizsgáljuk s a régi királyoktól adott székely
szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s
igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyu
kegyetlenségeknek véget vetünk s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll,
a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért
megrövidítse.

A székelyek lehajtották fejüket és bíztak.

A szászoknak:

– Átok legyen az isten előtt és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha
én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott a
mim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet,
papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok… Azon leszek
ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy
a régi virágzásba jöjjetek s egész Európában mind keletre s nyugatra
egyformán kereskedhessetek.

A szászok lehajtották fejüket és sírtak.

Valami bizalom s áhitat vett erőt a lelkeken s a fejedelem, aki most itt
állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a
mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a
siralom völgyéből…

Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Várad
felé haladtak el Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a
jelenvaló basa fejét s kezéből a kormánypálcát Magyarország gazdag,
siralmas, szomorú belső harmada felett.

S ez napon szekérre tették a Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét,
melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért s megindították a Bethlen
rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a
temetést… Tizenöt évig várta s csak felesége halála után s maga is
testben-lélekben megtörve hajtotta végre Bethlen Gábor, a korán
megaggult nagy fejedelem, ifjúkori barátjának, ideáljának, s
életben-halálban nagy ellenfelének ez utolsó tisztességadását… Mondják,
a Báthory Gábor teteme meg nem rothadott, mindvégig szép maradt s mind a
temetése napjáig izzadott, s a veritéköt valóban kendővel törölték le
homlokáról.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezidőben hölgy-nek az Amasia-t, a maitresse-t nevezték.]

[Footnote 2: Ebben az évben IV. Henrik francia király még élt s
uralkodott s kalandjainak híre, úgy látszik, Erdélyig terjedt.]

[Footnote 3: Bocskai maga is hitte, hogy a bécsi udvar mérgeztette meg s
gyilkosául Kátai Mihály kancellárt nevezte meg, akit az ő halála után az
urak darabokra vágtak.]

[Footnote 4: Báthory Gábor eredeti hitleveléből.]

[Footnote 5: Ma, a mindennapi mosakodás szokása mellett alig értjük meg
ezt az ízetlenséget, hogy volt felekezeti tragikus harc jelszava a
mosdás. De az Imreffyné koránál száz évvel később, gróf Bethlen Miklós
memoirejában még így dicsekszik: »Ritkán feredtem, kivált hideg vízben;
lábomat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és
vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam,
kezemet gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár, vagy valami gaz
nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenkint a rabságomig
a szakállomat elberetválta. (Szakállnövesztés után úgy látszik ez is
elmaradt.) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem
mosták.« Ez különben egész Európában így volt. Versaillesben sincs
fürdőszoba.]

[Footnote 6: Az Imreffyné elleni tanuvallatási jegyzőkönyvből
szószerint.]

[Footnote 7: Ez a levél Báthory Gábor hiteles eredeti levele; fennmaradt
maga kezeírásában Mike S. úr gyűjteményében.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


9 |öreg Banffynak |öreg Bánffynak

32 |Őnagysaga nevét |Őnagysága nevét

107 |ross ul él |rosszul él

128 |élti elárulni |félti elárulni

188 |jött visssza |jött vissza

225 |sarkánykígyónak |sárkánykígyónak

268 |észevette |észrevette

312 |V. Karollyal |V. Károllyal

381 |Ibrahim, a a bölcs |Ibrahim, a bölcs

387 |jövedelmeit tojvajokra |jövedelmeit tolvajokra]






End of the Project Gutenberg EBook of Tündérkert, by Zsigmond Móricz

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61757 ***