The Project Gutenberg eBook of Politikai divatok by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 453. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=yOdkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

POLITIKAI DIVATOK

ELŐSZÓ.

Hiába mondják nekünk, válaszszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések mint a franczia; költők azok, a nélkül, hogy politizálnának. Irjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltünően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egy szóval: ne irjatok mindig irányregényt.

Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással birt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen, vagy épen frivol ne legyen.

Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak visszavezetni.

Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai catastrophákat fogtok találni.

Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát, – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.

Tudakoljátok az özvegyek könyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni. -2-

S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szivet, s egész embernek azt ismerjük el, a ki nemcsak magának élt.

Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.

Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat, vagy lábára lánczot; a jellem ebben edződik aczéllá, vagy olvad salakká; ennek saját cultusa van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.

Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból.

E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életirás a historicus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.

MENDEMONDA.

Van egy híres városunk, melyről, daczára annak, hogy most kicsiny és szegény, egy időben a legtöbb telegrammot hordták szét a világot összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyuttal jó szerencséje is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponkint a vidékről bevetődő utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jóllétéről, midőn a templomokból kijövő köznépet végig nézte: csupa ezüst gombos férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak ezüst vitézkötőláncz egyik vállától a másikig, nagy római fejes csattokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakuak, a világoskékeké laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és molnárok, ezek a honoratiorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabirák kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon és az mind ezüst; gomb, láncz, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem hazudott, nem chinaezüst; és a piaczokon a mi pénz forog, az mind pengő, fényes uj huszas és tallér és azokban a földszinti házakban is mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő arany idő, de a valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, a miről csak Ovid meséiben olvasni még valamit.

Egyik, a főtérre vivő utczáján ez ezüstös városkának, ily ünnepnap délelőttén két urasági hintót is lehete látni, a mint, a templom felől jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve s egy óriási kétfejű sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csórában egy fehér szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betükkel volt felirva e két szó: «SALVA QUARDIA.»

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti czímerrel, a görbült keresztes koronával s a fölé fehér-veres lapidár betükkel irva e szavak: «NEMES TELEK.»

Ezek a frescok pedig kívül a kapun nem csupán diszítményül vannak oda festve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó «nemes telek» vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt: «Salva quardia» azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem azért, hogy házadót beszedjen, sem hogy benne akármiféle birói itéletet végrehajtani segítsen; mert ez nemesi Curia, városi hatóságtól, adózástól, bekvártélyozástól ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken szabad lakni zsidónak, szabad korcsmát nyitni, hust kimérni; a miért is az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas czímer szárnyai védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az említett két ház azonban se zsidólakás, se korcsma, se mészárszék nem volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik -5- laktak, a mi gyaníttatja gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, a ki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye, nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honczímeresben pedig tekintetes Hargitay János úr szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyiltak is, meg voltak a maguk külön sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete carbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arczukkal különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú arczszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon időben patvaristáknak és «vármegye urainak» szoktak nevezni; fiatal serkedő bajuszszal ajkaikon, büszke öntelt kedélylyel hamvas arczukon, s ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arcz is közelített a zöld kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s vele épen oda, a hol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van festve, hármat koczogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se nem katona, hanem szinész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt. Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető tánczvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organisált pártot képviselt, melynek kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói, előharczosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei voltak; mindkét félnek meg levén a maga vidéki levelezői rangra emelt tollfogható -6- embere, a ki a «Pesti Divatlap» és «Honderü» hasábjain az illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban működők bájait és toilettjét nagy buzgalommal leirja, nem kimélvén a magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

A hogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tünik ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes tánczvigalmak, a kedélyes piqueniquek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn vándor szinészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vivmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett ellenczáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herczeg, ki a portugalli királylyal rokon, itt keresztül utazott, a tiszteletére rendezett dalidóban Holdváry Serafine kisasszonynyal nyitotta meg a tánczot s emlékül egy szép opál gyűrűt is ajándékozott neki, melynek kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült oda terrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre, miután egészen véletlenül jött. A catastroph onnan eredt, hogy Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett, azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variatiókban rongyosak, – s miután azt emberi észszel megakadályozni nem lehet, hogy koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön -7- felszülné valami hatalom más valami állásba, holnap újak lépnének az elhagyott állomásokba, e szerint az emberbaráti részvétek törekvései egyedül oda öszpontosulhatnak, hogy a nyomoruságba némi organisatió hozassék be; – úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy ki az igazi koldus? és ki a kontár?

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a jótékony czélra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek. Sikerült egy szindarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak olyan szerepe legyen, a milyent óhajt; a szerepek kiosztattak, betanultattak, az olvasó-, igazgató-, emlék-, diszlet- és jelmezpróbák megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn épen a határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judith kisasszony, nem fog fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól, magyarázástól megmeneküljön, még az nap el is utazott családostól falura; elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is a szokott jelmezekben.

Ez elhatározás elég rejtélyes, azonban semmi titok sincs olyan mélyen elásva, hogy azt a szomszédok fel ne kutassák.

Egy arab példabeszéd azt mondja: «ha meg akarod ismerni magadat, veszsz össze a szomszédaiddal, majd azok aztán elmondják, hogy milyen ember vagy?»

Ha tehát okvetetlen meg kell tudnunk, mi történik Hargitayék házánál, menjünk a szomszéd házba, ott majd mindent elmondanak felőlük.

A sárga kapus házban épen víg dinnyeszüret van; válogatott -8- társaság együtt, ennyit tudnunk szabad; és már most, miután az ablakvasra felkapaszkodnunk nem illik, hogy onnan leskelődjünk be, mi látni és hallani való van a házban? húzzunk szépen szalmaszin keztyűt s várjuk meg azt az ismerős barátunkat, a ki amott jön az utczaszögleten, ő is ide tart s majd az bevezet bennünket, mint tisztes látogatókat illik.

Egy kissé ugyan meg fogjuk ezzel a barátunkkal járni, mert ő nagyon szórakozott ember, s majd csak az előszobában fogja észrevenni, hogy keztyüit otthon feledte, s azzal homlokára üt, visszafordul, azt mondja, valamit otthon felejtett, s haza megy keztyűt húzni, minket pedig otthágy az előszobában az inasok között, kik az uraságok után hozott mantilleokat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött és eltávozott vendégen.

– Hát ezt a csodabogarat mi lelte, hogy úgy visszaszaladt? Kérdi János, Blum Perflexné inasa. Nehogy pedig valaki azt gondolja, hogy ez a Perflex valami szittya keresztnév, se azt ne itélje, hogy tán mint «perplexitás»-ra czélzó gúnynév használtatik, meg kell magyaráznunk, hogy ez ettől jön: «Verpflegs-Commissaer», a mi «ellátási biztost» jelent; a lakosság által azonban rövideden csak «Perflex» czím alatt van inaugurálva.

– Bizonyosan most vette észre, hogy nem ide akart jönni, hanem a szomszédba, felel rá Jóska, Baraczkyék lakája, nagy kötött fehér keztyűjében nyujtogatva az öt ujját, mintha szűk volna neki.

– Oh persze! Én a szobaleánytól tudom, hogy jegyben is jár a kisasszonynyal.

– No én meg a huszártól tudom, a kinek ki van adva a rendelet, hogy ha Lávay jön, azt kell neki mindig mondani, hogy senki sincs otthon.

A vitát félbeszakítja Venczi megjelenése (ez a házi inas), ki a belső szobából jön ki, a honnan nagy hahotahang -9- tör elő; magának Venczinek is oly vidám mosolyra van nyitva a szája, hogy mind a két sor foga kilátszik, épen mint Blaubart agyoncsiklandott feleségének a viaszbáb-bódéban; egy nagy tálczát hoz ki feldarabolt dinnyehéjakkal, messzire eltartva magától, hogy piros ruháját be ne fenje.

Venczi erre a kérdésre egyszerre elhagyja a mosolygást s komoly arczot ölt; oly rögtöni átmenettel, hogy az ember alig ismer rá, mint lehetett amaz iménti keresztbenyult pofából egyszerre ez a hosszú meredt szemű ábrázat? Venczinek ugyanis az a megbecsülhetetlen nagy erénye van, hogy soha, még tréfából sem szokott igazat mondani; a mi aranyat érő tulajdon, ha applicálva látjuk egy belső cselédnél, a kitől társai azt kérdik, mit csinálnak odabenn?

Most ugyan azt kérdik: mit nevetnek? de kérdhetnék máskor azt: mit suttognak? mit sóhajtanak? mit sírnak? mit pörölnek? s ugyan már minek mondaná ő meg ezeknek a parasztoknak az igazat? Egy percz alatt talált ki a számukra valamit.

– Hát hogyne röhögnének, mikor az a kékhajtókás cserepár tiszt az kérdezte tőlem, mikor a görögdinnyét körülhordtam: «ugyebár, ez tök mazsolaszőlővel?»

– Azon, hogy Lávay úr az elébb benyitott, belépett, meg kilépett, s avval elszaladt, azt mondta visszajön.

– Hó! kiált Venczel egyszerre, megint hosszúra kapva a pofáját, ezt meg kell mondanom odabenn; hisz épen ő rajta nevetnek.

– No már most nevessünk tovább, hanem az uraság azt izeni, hogy idekinn szabad nevetni akármilyen nagyon, de nem fennhangon. Tehát rajta. -10-

Venczi próbát tesz le belőle, hogyan lehet kaczagni, extasisba jönni, felnyitott állkapczával hanyatt dűlni a nevetés miatt – egy hang nélkül? a mitől a többi cselédség majd szétesik, a ki nem szokta még meg nevetni – némán.

A figyelmeztető bejelentés azonban úgy látszik, hogy használt, mert odabenn a teremben minden elcsendesült, alig hangzik annyi nesz, mintha valaki egy-egy pompás cantaloupot, befalás közben, magasztalna.

Lávay úr, ki nehány percz mulva keztyűsen tér vissza, semmi nyomát sem találja az arczokon, hogy az ő balesetein mulattak. Az inasok az előszobában sietnek pálczáját átvenni s hüledezve bámulják annak fogantyúján a furcsa faragványokat, míg Venczi ismerős mosolygással nyitja meg előtte a terem ajtaját.

Odabenn mindenki örvendetes meglepetést mutat megjelentén, Serafine kisasszony eléje lebben s kezét nyujtja neki, egy valóban finom, selyempuha kezecskét, szép rózsaszín körmökkel, s közel hajolva hozzá, hogy szép szőke fürtei szinte arczához érnek, elbűvölő mosolylyal üdvözli.

– Épen azt feledtem honn, a miért jönnöm kellett, szólt az ifju ember, egy aranymetszésű könyvecskét nyujtva át Serafinenek.

– Lávay úr megint oly későn jött, szól az ozsonnaasztal végéről egy női hang, úrias szenvelgéssel. A szót emelő asszonyságról nehéz volna kitalálni, hogy az Serafine mamája, anyira elütnek egymástól. A mama alacsony, kerek termetű, fekete hajjal, apró fekete szemekkel; minden embonpointja mellett látszik rajta, hogy még nem mondott le minden igényéről a szépnek tartatáshoz, a mit divatos toilettje s csodálatos fantasia alkotta frizurája is bizonyítanak. Serafine kisasszony pedig nyulánk, sylphidi alak, halványpiros arcz, villámló kék szemek, szellemdús -11- metszésű száj, finom áll, sarkastikus szemöldök és proteusi alakulásra képes hang.

– Lávay úr mindig elkésik tőlünk, ismétlődik panaszos hangon a szemrehányás, mire Lávay úr egy hang mentséget sem képes felhozni s annálfogva nagyon ügyetlen alakot mutatna a jól összeismerkedett társaság közepett, ha Serafine ki nem segítené.

– Kérem. Lávay ezúttal az én vendégem, nem mamáé. Nem is lesz hozzá szerencséje a társaságnak, mert én elviszem magammal: nekünk van valami fontos értekezésünk.

– Ugyan kérem, szól előre voltigirozva egy fiatal főhadnagy, régi ez a viszony, Serafine kisasszony?

– Azt önnek ugyan nincs oka kérdezni; de ha akarja, hát nagyon régi. Gyermekkorunktól kezdődik.

– Aha! cseng közbe egy hölgyi hang, higyje el főhadnagy úr, hogy ők együtt jártak iskolába.

– A mennyiben én tanítottam Serafine kisasszonyt olvasni, siete a magyarázattal Lávay.

– Valaha olvasni, most szavalni, – jegyzi meg rá hamis mosolygással Blumné asszonyság.

– Oh Lávay úr híres szavaló! E magasztalással egy magas, daliás alakú férfi tör elő, kinek sima arcza, kicsinyre borotvált bajuszkái, szépen előresimított hajfürtei, miket vendéghaj gyanuja terhel, egészen ifjatag tekintetet igyekeznek adni. Ez Fertői Boldizsár. Nagyon híres szavaló! A minap a vármegyegyűlésen a hogy szónokolt, bizonyomra, Anschütz nem szavalt volna jobban.

Már erre egy mély gordonkahang is megszólal. Ez Kolbay bácsi, nyugalmazott őrnagy. Magas, szikár vén legény; -12- ki most is azon divatot viseli mind kívül, mind belül, a mivel nyolczszáztizenhatban elmaradt, folyvást ugyanazt a meggyszin huszárruhát, magas szárú csizmát, pedig nem tudja már maga se fel-, se lehúzni; azt a feszes lószőr nyakörvet, mely fejét egyenesre tartja; bajuszát, üstökét most is úgy kiviaszkolja, hogy ég felé áll mind a három, s a históriával is ott állt meg, a hol a bécsi congressuson a fejedelmek tiszteletére rendezett tűzijáték rakétái elpattogtak. E napon túl nincs történet, nincs eszme, nincs divat rá nézve; ott megállt vele a világ.

– Bizzon öcséém urram, szól az öreg, még most is kettősre véve minden mássalhangzót, mint mikor még escadront kommandirozott; csak az imént volt, hogy maga még mint kis diák nekem az egzámentben egzerczicziumot hozott, s most már a vármegye dolgát is megegzerczirozza. Tudja-e még, mikor úgy félt a vén zsidótól a szomszédban, hogy vérét veszi a gyerekeknek? s ihol van ni; ma már a zsidóemanczipáczióról beszél!

Az öreg rococo észrevétele általános tetszésben részesül; maga Lávay is mosolyog rajta. Fiatal kedély nehezen érti azt meg, hogy mi a sértő?

Az elébbeni főhadnagyhoz most egy kapitány is csatlakozik, egy izmos vállú, idegen szabású férfi, erősen ragyavert veres arczczal, de kinek szemeiből csupa ügyetlen jószivűség néz ki.

– Mutasson be hát bennünket egymásnak, sürgeti Serafine kisasszonyt az első.

Zeleji és Lávay erre kezet szorítnak, míg a kapitány, ki leveses kanállal pusztít egy tányérba halmozott ananászfagylaltot, jókedvű megjegyzéssel mond:

– Ah! ez a név nekem kedves; nekem is van egy kedves rokonom, a kinek neve Bella, hanem az leány.

– Pedig én nem is tudom, hogyan jutott öcsém uram -13- a Béla névhez? pattog a hadastyán. Tudtomra Albertnek keresztelték.

– Menjünk innen, ezek itt önnek mind ellenségei; egyik elvenné évei számát, másik jó hirét, harmadik nevét, negyedik férfi czimét, – ha lehetne.

– Ön is elvenne tőle – valamit, de a mit épen nem lehet fegyveres kézzel elvenni.

– Ez sok egy főhadnagyi szívnek! kiálta fel Artmann százados, tréfás részvéttel fordulva Zelejihez.

– S nekünk nem szabad e conspiratio titkaiba beavatkoznunk? interpellálta Blumné Serafinet.

– Oh miért ne? Szegény cselszövő volna az, a ki minden kérdésre kétféle válaszszal ne volna készen. E napokban fogja városunkat meglátogatni Pusztafi; arról értekezünk, hogyan kellene őt fogadnunk?

– Sajnos, hogy azt a nevet magyar ember nem ismeri; ő jelenleg a magyar nemzet legelső költője.

– Ah! Hát versiró? Mint izé volt: az a Csokonai. Ismertem, az is nagy korhely volt; az is járt itt, mert itt szeretik a poétákat, a poéták meg a jó bort, s Neszmély ide közel fekszik. Hát legjobb is, ha Pusztafi fráter akkor kutyagol le ide, mikor a nádor keresztül fog utazni, akkor valami hasznát is vehetjük. Irhat mindjárt valami köszöntő verset, valami szép acrostichont, a mi elől-hátul nagy betűvel megy ki, ha tud.

Lávay arcza, mely eddig egészen közönyös volt, e szóra át kezde melegülni.

– Alig hiszem, hogy tudjon hozzá, szólt mosolyogva, mert Pusztafi – republikánus.

– Micshoda? kiálta fel a hadastyán, magas páthosszal. -14- Rephublikhánush! S szabadon jár az ilyen dühös állath? Nem tartják azt kötve?

– Hiszen, kérem, magyarázá Lávay, ez csak theoria. Ez csak belső meggyőződés. Olyan, mint ha valaki rationalista; azért nem szünt meg keresztyén lenni.

– De én kikérem az ilyen theoriákat! Tréfáljon, bolondozzon ilyenekkel a franczia; nekünk nem valók. És én azt mondom, hogy úgy kerüljön valaha szemem elejbe az az ember, hogy…

– Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi, vágott szavába Serafine, mert pár nap mulva itt lesz, s akkor hozzánk is eljön.

Az ifjuság aztán nevetett az öreg úr zélusán, csak Lávay nem, a miért ki is kapott az öreg úrtól.

– Mikor minden ember nevet, csak öcsém uram nem nevet olyankor soha. Nem jó jel! Nagyon mély dolgokon töri a fejét. Nem szeretem az ilyen embert. Nem ott jár az esze, a hol másé. Pedig nem jó öcsém uramnak az a republikánus társaság, higyje el nekem. Már a szivére veszedelmet hozott általa, még a fejére is azt hozhat.

– Jerünk innen, suttogá Serafine Bélához, ne hallgasson rájuk! s átsétált vele a mellékterembe, ott leültek egy causeusere, míg velük átellenben egy karszéken Charlotte foglalt helyet, ki nyomban követte a távozókat.

Ez a Charlotte igen kellemes teremtés. A ház örök éber felvigyázója. Társalgónő, ki Serafinet sehol el nem hagyja, s a míg az ébren van, szemeit le nem hunyja mellette.

És arra nagy szüksége van, hogy szemeit ébren tartsa, mert különben a jó kisasszony már húsz év óta agyonsüket; egy hangnak ő nem hallója; azért ugyan minden társaságban részt vesz, megfigyeli a beszélők arczán, miről lehet szó? s versenyt kaczag a nevetőkkel a mondottakon, a mikből ő egy szót sem hallott. -15-

A mellett a horgacsoló tű soha el nem hagyja kezét. Akármilyen társaság van a háznál, ő ott ül az ablakmélyedésben, a honnan mindenkire lehet látni és horgacsol végtelen nagy mennyiségű csipkét és függönyt és egyéb haszontalanságot.

Felőle tehát Serafine akármit beszélhet, de azért az illemnek elég van téve a világ előtt, Serafine soha sincsen egyedül.

Charlotte őrködik fölötte; s ha szavait nem hallhatja, figyel arczvonásaira, kitud mindent szemeiből, s a hány ifjuval beszél Serafine, Charlotte mindannyiról nagy jóslatokat tesz, s mikor Blumnéval összetalálkozik, sejtelmes örvendéssel mondja neki: «te Lina (ő mindenkit tegez a a háznál), én rájöttem, meglásd: ez az X. fogja elvenni Serafinet». Persze másnap Y. Z. L. stb. jön a kandidáltak sorába, s Charlotte mindannyiszor meg van győződve sejtelmei helyessége felől.

Lávay is a jelöltek sorába tartozik. Igaz ugyan, hogy féligmeddig a szomszéd házhoz van lekötelezve, de Serafinenak csak egy mosolyába kerül őt ide hódítani. Nem első eset ez.

Serafine, a mint a mellékteremben Lávay mellett helyet foglalt, megragadá az ifju kezét s mélyen szemeibe tekintett. S akkor így szólt:

– El fogja ön azt hinni ellenségeinek, a mit azok jó barátairól beszélnek?

– Én megigértem önnek, hogy ki fogom tudni s őszintén elmondom önnek, mi okozza, hogy önt Hargitayék oly egyszerre szándékosan kerülni igyekeznek. Nem találta ön még ki?

– Kegyed tudja, hogy még csak nem is szivarozom, s semmi kártyához sem értek.

– Anyám él, tehát saját vagyonom nincs, de terheim sincsenek; s előttem az élet s velem a munkakedv.

– Ez rossz bók nekem! szólt nevetve Serafine; ki annyit játszottam önnel, míg kicsi voltam, s akkor mindig azzal fenyegetett, hogy ha makacs leszek, nem vesz el feleségül.

– Azért, mert?… No de ön ne haljon meg, inkább beszéljünk másról. Tehát minthogy ön nem találja ki, mit vétett? én megmondom. Az ön viszonya Judittal gyógyíthatlanul szét van tépve azon beszéd által, melyet ön a múlt megyegyűlésen tartott a jobbágyfelszabadítás kérdésében.

– Nem olyan képtelenség ez, mint a milyennek látszik. Én magam is ott voltam, láthatott a hölgykarzaton s elmondom: mi hatással volt az ön beszéde rám? Én, a ki megszoktam az ön nyájas, biztató arczát, a mit soha haragra nem birt semmi gerjeszteni, és láttam azt átváltozni szemlátomást egy indulatra gerjedt villogó tekintetté, ön ismeretes lágy hangját valami előttem soha nem álmodott dörgéssé, mely fenyegetve, magával ragadva beszélt eddig ismeretlen, soha kimondani nem mert tárgyakról, a nemzet tíz milliónyi mostoha gyermekeiről, a rettenetes népfenségről, – a vér visszafutott ereimből, minden idegemet hideg borzongás futotta el; nézze, még most is hogy reszketek, -17- mikor visszagondolok rá. Ah ön irtózatos volt akkor! s a mi beszéde után keletkezett, az a hevült zaj, a miből nem lehetett kivenni: ellenmondás, vagy lelkesülés zürhangja-e? s mikor az lecsendesült, az a hült elképedés a komolyabb férfiak arczán, mintha megannyi halott ülne ott körül, néma és halovány. Ön vékony piros nyakkendőt viselt, s úgy tetszett abban a perczben, mintha egy ember állna ott, a kinek a feje már le van vágva s ismét helyére téve.

– Önnek erős képzelme van Serafine, de ez nyilvános élet, s mi köze ennek az én magánéletemhez?

– Mindjárt meg fogja ön érteni. Hargitayné, mint ön is jól ismeri, nagyon fogékony idegekkel bir, s a mi egyszer idegeire hatott, az nála annyi, mint másnál a meggyőződés. Az bizonyos, hogy önt mindig szivesen látták a háznál, mint látogatót, mint udvarlót, – mint kérőt. Az ismerős világ általánosan igen kedvezőleg nyilatkozott az ön tehetségei felől. Ön brochureöket irt közjogi kérdésekről, ön törvényes ügyekben plaidirozott; magas állású urak azt mondák: ez magasra viendi, ez nagy capacitas; még alkanczellár is lehet. Mikor ön beszédét végezte, egyik magas állású úr, ki épen önnek brochurejét lapozgatá a «hazai börtönök reformjáról», e szókkal nyujtá vissza azt Hargitaynak, ki mellette ült: «úgy látszik, hogy gondoskodott Cicero a maga házáról».

– Egy másik úr egy harmadik úrnak átszólt az asztalon keresztül: «hiszed-e még, hogy magas hivatása van?» «Igen magas», felelt amaz, s hüvelykujját állkapczája alá dugva, azt a bizonyos mozdulatot tevé, a mivel tudja ön, hogy mit szoktak jelezni. Ezt nemcsak hallotta Hargitay, de a karzatról neje is jól látá a jelentős mozdulatot. Az nap délután ez a Fertői, ki a nőnek unokatestvére, odament hozzájuk s titokban elmondá nekik, miszerint ő megtudta, hogy «illető» helyről rögtön sürgöny küldetett a kanczelláriához önnek denunciátiójával. Valószinűleg -18- ő maga az az «illető». Kitelik tőle. Mindezek után Hargitay egész meggyőződéssel azt mondá önről neje előtt: «ott fogja végezni, a hol Martinovics.»

– Meglehet, hogy azok. De Hargitaynéra nézve egész climactericus természetváltozást idéztek elő. Azon az éjszakán nem hagyott senkit aludni a háznál. Szegény Juditnak volt mit hallgatni tőle. Egy ilyen emberhez akarsz te nőül menni. A kinek már feje fölött függ a pallos? A ki fel akarja forgatni az egész országot, szerencsétlenné tenni milliom embert. A ki a szürös embert ráuszítja a kabátosra, a kinek a nevét úgy fogják átkozni, mint Dózsa Györgyét. Ezt a nevet akarod-e viselni? Szégyent, gyalázatot és nyomorúságot? S ha sorsa eléri, egy kivégzett neje akarsz-e lenni? S ha gyermekeid lesznek, azt akarod-e, hogy azokra ujjal mutogassanak: ime ezek egy elitélt ivadékai?» Ön látja, hogy még a szavakat is tudom, a miket beszéltek. Jó kútforrásaim vannak. Hargitayné szobaleánya elmondta Blumné inasának, az elbeszélte az asszonyának; Blumné pedig most mulattatta vele a társaságot, egy perczczel ön megérkezte előtt.

– Ne higyje ön; itt nem csupán Hargitayné idegei lázadtak fel ön ellen. Maga a férj is ellene fordult. Nekem ahoz értő emberek mondák, hogy Hargitay vagyonának legnagyobb részét úrbériségekben birja, s az a kő, a mit ön mozgat, az ő házuknak összeomlását okozza.

– Ejh. Nem értenek engem. Hiszen nem kiván senki magán áldozatot. Ez országos ügy; az áldozatot a nemzet összeségének kell hozni, a magánvagyon helyrepótlása mellett.

– Ehez én nem értek. – Kedves Béla! Ha ön valakit megsértett, jóvá teheti, megkövetheti, megverekedhetik, megint jó barátok lesznek; ha szeretőjéhez hűtelen volt, -19- újra behizelegheti magát, bocsánatot nyerhet; de ha valakit megijesztett, azt soha többet nem capacitálhatja a felől, hogy ne féljen öntől. Az ön ügye teljesen el van rontva Hargitayéknál. Még többet is tudok. El van náluk határozva, hogy Juditot minél előbb férjhez fogják adni – máshoz.

– S találja ki, kihez? Gondoljon ki valami nagyon képtelent, valami igen furcsát.

– Haha. (Ez nem volt nevetés, hanem csak annak a hangja, az arcz megmaradt szomorúnak).

– Ennek is megvan az oka. Hargitay mind a mellett is, hogy a hol önérdeke kivánja, jónak véli conservativnak lenni, azért a világ előtt nem örömest mond le a liberalis celebritas hiréről, a mit a megyei életben szerzett. Midőn tehát önnek, a megyei fiatalság vezérének renunciál, egyúttal gondja van rá, hogy e csorbát ecclatans cserével üsse helyre. Mint ön tudja, Bárzsing nem nemes eredetű. Ő ugyan szereti a nevét aristocrat «gh»-val irni, míg ön ősi «y»-át régen felváltotta a köznépies «i»-vel; hanem azért a híre meglesz, hogy a büszke Hargitay egy polgár – sőt pór eredetü ifjut választott vejének.

– … Hogy Judit ezt az embert megveti,… azt akarta ön mondani. Oh kedves Béla, higyje el, hogy ha már nővé kell lenni, akkor nagyon előnyös alak egy olyan férj, a kit meg lehet vetni.

– Hogy rútul rágalmazok egy leányt, a kit ön szeret, hogy titkokat fedezek fel ön előtt, mik önre nézve lehetetlenné teszik a szomszéd ajtón valaha belépni. Nagyon jól tudom, hogy ezt teszem. És talán azt is tudom, hogy miért teszem?

Ez a legjobb modorban történt alkalomadás volt egy -20- ajánlkozó pillanat megragadására, de Béla úgy látszik az az ember, a ki előtt ha egy hölgy elejti legyezőjét, hát csak engedi neki, hogy vegye föl, a hogy elejtette.

Serafinet a hallgatás egy perczre annyira kivette nyugalmából, hogy Béla vállára tevé kezét s hevesen szólt:

– Ön most mélyen gondolkozik valamin; és én azt mondom önnek, hogy az lehetetlen, mert… ez a vers hexameterekben van irva, a miket én nem tudok szavalni.

Béla bámulva riadt fel ez utóbbi szavakra, a miknek semmi összefüggésük sem volt a beszélgetés előbbi tárgyával, s csak azután érté meg a fordulatot, midőn háta mögött a fiatal hadnagy hangja megszólalt, ki tréfásan leskelődve dugta be fejét az ajtón.

Serafinenek már akkor a nyitott költeményfüzér volt kezében, melyet hirtelen összecsapott s naiv ijedtséggel kiálta fel.

– Nem, nem, nem. Önnek nem szabad megtudni, melyik az? Nézze Lávay, ez az alattomos ember kileste, hogy melyik költeményét akarom Pusztafinak, eljöttére, betanulni.

Róbert menyre-földre esküdött, hogy ő nem hallotta, egy szót sem tud még belőle.

Nyilt, őszinte sima arczán úgy meglátszott, hogy nem is tudna hazudni, ha akarna sem.

A tárgyat többé nem lehetett folytatni. Béla is átment a társasághoz, mely már azalatt zongorához és whisztasztalhoz kezde oszlani; látta, hogy mindenütt abbahagyják a beszélgetést, a hova közeledik; nem sokat búcsúzott: itt legjobb mulatság lesz, ha elmegy.

– Azt nevetik, felele Venczi, hogy a cserepár kapitány, a mint a vizes poharat elvette, azt kérdezte tőlem: «ez kutya-víz?» Én feleltem rá: «nem, ez csak kút-víz».

Odabenn pedig ismét és hangosabban folyt a tréfás mende-monda a kiadott vőlegényről, ki a zöld asztal mellett eldikcziózta magától a menyasszonyát.

Serafine most azt követte, hogy védelme alá vevé a nevetséges alakokat, a mire aztán mindenki előállt azzal, a mit ellenük tudott. Ez igen jó manöver; ha egy társaságban valami távollevőt unisono szidnak, s te azt akarod, hogy még jobban rágalmazzák, kelj védelmére.

Serafine azután elég jól mulatott, engedve magát naivul faggatni Róbert által a betanulandó vers miatt, végre azt a nagyszerű engedményt tevé neki, hogy válaszszon hát ő valamit Pusztafi versei közül; a melyik neki fog tetszeni, azt tanulja be.

Róbert boldog volt, hogy ez rábizatott. Serafine is boldog volt, hogy nem kell az egész hosszú verses könyvet végig olvasnia, hogy belőle válogasson. Nők, kiknek sok saját eszméjük van, nem szeretnek olvasni.

Mikor a társaság oszlófélben volt, Fertőy úr félszemüvegével rég fixirozva Serafinet és udvarlóit s e közben Blumnénak mondva útféli bókokat, e kérdést koczkáztatá hozzá:

– Mit hisz nagysád, melyik lesz a kettő közül Serafine férje: Lávay, vagy Róbert?

– A melyik hamarább fog nyilatkozni; viszonzá a kis termetű, eleven asszonyság, ki olyan apró és mozgékony volt, mint egy kanári madár és épen olyan kifogyhatatlan a beszédben, mint az; már csak azt nem tudni, vajjon a kanári madarak is folyvást a szomszédaikat rágalmazzák-e, mikor oly nekitüzesedve fecsegnek?

– S a második – megmarad házi barátnak, szólt gonoszul hunyorítva Fertőy. -22-

Serafine észrevette, hogy róla beszélnek, s a mint Fertőy eltávozott, előfogta Blumnét.

– Az egyik azért nem, mert az valakit mást nagyon szeret; a másik pedig azért nem, mert engemet szeret nagyon.

– A ki nagyon szeret, mint udvarló, abból szerelemféltő férj lesz; az pedig nagy szerencsétlenség.

– Megengedj, én még csak theoriából szólok; a tan alkalmazásáról te többet tudhatsz praxis után.

Blumné kedélyesen nevetett rajta, hogy úgy elevenére találtak. Ő nem szokott érte haragudni, ha visszavágták, még inkább szerette azt, mint a jó vívómester, ha tanítványától egy egészségeset kap a plastronjára.

Serafine nehány perczig hallgatva nézett Blumné szemeibe, mintha magával tanakodnék, szóljon-e neki többet, vagy sem? -23-

Blumné nagy szemekkel meredt Serafinere, mint a ki előtt most világosodik valami.

– Az nagy szerencsétlenség volna ránk nézve, mert egy év alatt tönkre tenné.

– Azt hiszed? szólt Serafine, hideg kevélységgel nézve le a parányi asszonykára, ki karjába kapaszkodva, magas frizurjával sem ért fel válláig. Akkor te nem ismersz még engem.

Blumné sokáig csóválgatta még, hogy elváltak is, nyugtalan fejecskéjét, számtalan rezgő fürteivel, s minthogy már az úton nem volt kivel beszélnie, szemeivel, arczvonásaival beszélt láthatatlan társaságoknak, a mik figyelmesen hallgatták újabb észleleteit, s egy párszor mondta a kisérő inasnak: «mért nem hoztál melegebb shawlt, János? úgy fázom».

A KI NEM MEGY, DE MENESZTETIK.

Lávay másnap a gőzhajókiállásnál találkozott Holdváryékkal. Az asszonyság, Serafine és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kis városban a gőzhajó megérkezte is esemény, s arra várni a mulatságok sorába tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.

A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget hegyén, melyet nyulánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és környéke vidám zöld bignoniákkal van körül árnyékolva, a gyep késő nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal. -24-

Jelenleg épen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld jegenyegalyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dahlia vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt? mert mindenki tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a chronostichonok háromszinű betükből kirakva, a mik megmagyarázzák, hogy holnapra magas vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve még azon időkből népszerű, midőn még négy éves korában az alcsuti parasztgyerekekkel együtt játszott s fekete kenyeret evett.

Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről beszél. E tárgy színe alatt Serafine értesítheti Lávayt Hargitayék dolgai felől.

– Az egész programmot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek; Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli, azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogjáróján fogják várni a menetet baldachin alatt s a nádornak valaki koszorút fog átnyujtani. Az alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.

– Az nem jó gondolat, szólt Lávay, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott az asszonyokat.

– A felől is gondoskodva van: a híd mind a két végén egy-egy megyei hajdu fog állani, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?

– A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyás-zenénél én szónokoljak, hanem tegnap lemondtam róla.

– Nagyon lekötelezte vele az illetőket, a kik három nap óta tanakodtak rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint -25- jónak látták valami érett elméjű öreg urat szólítni fel e czélra?

A gőzös azalatt kikötött, tengersokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézi táskákkal, bőrtokos díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor pedig nehéz valakit megismerni.

– Ott jön ni! mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az érkező elé sietett.

A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny bajuszszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma, feltürt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér inggallér. Iránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a divatot.

– No akkor servus. Itt a kezem. Ha azt mondod «nem», fordulok rögtön vissza, s megyek odább Győrig.

Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg ő rá várt volna, lépdelt el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyujtott kezet azoknak sorba, a kiknek bemutatták.

– Mikor katonák voltunk, Linczben; együtt csaptunk fel; te, úgy látom, sokra vitted, engem obsitoltak, mint közlegényt.

– Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, a mit magam szereztem.

Serafine, ki figyelmesen nézte a két beszélő arczát, e megjegyzést tevé Lávayhoz:

– Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arcza Zelejiéhez? Ha az elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.

Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a társaság valódi czentrumához.

– Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megigérte Lávay.

– Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben? szólt Pusztafi elragadtatva; csakhogy találok hát valakit ebben a városban, a ki nem töri magát meghivójegyek után a banquettre.

Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker nélkül.

A férfiak azután hazáig kisérték a delnőket, a kapunál elváltak Zelejitől, kinek a várba kellett mennie s Pusztafi Lávayt karjára öltve, ennek házához tért vissza.

Az első beköszöntés után Béla dolgozó-szobájába térve, Pusztafi szivarra gyujta, s így szólt:

– Hát te fiu szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s hamarább is, mint gondoljuk. A hogy a választások készülnek az új országgyűlésre, azt látom, hogy élet-halálharcz lesz belőle. Azt már tudod, -27- hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre? – «Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!» És olyan időben nem jó, ha valaki a szivével van elfoglalva.

– Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mi felettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mint a Dunába hajigálni őket, ha maguktól nem ugranak.

– Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide, hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk. Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled, hova lettél? s én minden perczben attól rettegek, hogy egyszer csak kineveznek valami urodalmi ügyésznek s akkor aztán itt dicsőülsz meg az úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.

– Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek. Neked el kell vinned azt a leányt, aztán azzal vége legyen a privát ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.

– Kedves öcsém, ha valaki a szivét akarja kielégíteni, az eszik burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti -28- inkább, akkor a szívnek jut a burgonya-táp. Ha te neked arra van első gondod, hogy nőd dáma legyen s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a kétsas-utczában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és – vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied; ha azonban azt akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is megoszsza veled, akkor, ha mind való az, a mit kedvesedről leveleidben irtál, vedd el, ha mezitláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is megélsz. Óh a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.

– Óh hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok, de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbir-e hasonló nagy elhatározást.

– Azt előre tudtam, hogy «neked» nem lesz erre bátorságod, azért – megkérdeztem én.

– Dehogy tudod! Én tudom. Te soha sem tudsz semmit, ha csak én nem mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor. Pedig dehogy az; ez egy titkos drámairó. Most ott járt Pesten, a nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod. Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes bele, a bolond; utolsó nap azután az ostobát odarendeltem magamhoz s azt mondtam neki: «hallja maga vadtulok…»

– De mit vágsz a szavamba? Persze, hogy ezt mondtam. Hát szoktam én válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, a ki három napig veszettkutyaharapta drámákat olvas fel előttem? Nagy bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért, hogy elviszem azokat a drámabiráló választmánynak, s megmondom, hogy fűtsenek be velük. (Ezt ő élcznek vette! «köszöni».) Hanem hát ön is tegyen már most velem egy szivességet. Tudja, hogy én az összes költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem vállalkozik, ha csak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az utonállás azon nemére, a mit előfizettetésnek hívnak. E czélra szükségem van nagybefolyású hazafiakra, a kik nem restelik a szaladgálást s egy könnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról; még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak, kik udvarlóikat egyenkint elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tünik fel én előttem az említett honleány. A bikficz esküdött becsületére, hogy ezt eltaláltam. No hát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyüjtőivet elvinni, mellé majd én egy szép megtisztelő levelet is irok, a melyben alázatosan megkérem, hogy terjeszsze ki rám becses pártfogását.

– Igen, én. Megitélheted hozzád való atyai szeretetem nagyságát, ha elgondolod, hogy te érted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy én könyörögtem Thersitesnek, hogy fogja pártomat Penelopédnél.

– De ugyan hallgass. A helyett, hogy mindig belebeszélsz a szavamba, – a mi tekintve fiatalságodat, (legalább két évvel ifjabb vagy) nem is illik; – jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember, a -30- ki nem pipázik! egy gyufát nem lelni az egész háznál! No hát. A fiatal behemoth kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. Én aztán irtam ott ő előtte, (folyvást állt a kalappal kezében, a míg irtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról-szóra ekép hangzik:

Egy fiatal ember, kit én mindenek felett szeretek, mert egyedüli barátom, mert mindenek felett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett. Én annál többet emlékeztem ő rá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált, szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon szellemtől, mely önnel rokon, el akar szakadni, hogy összeköttetésbe lépjen egyikével azon állatoknak, a mik a természet játékából emberi alakot nyertek. – Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannismussá engedik fajulni, én a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az irás szavai azt mondják: «tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön», én azt mondom: «tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben». Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az apa, ki poklot készített ittlenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, a mit ember elveszíthet: ismerők nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még a kényes hír is semmi az elvesztett szerelem boldogságához. Nem kérdem kegyedtől, van-e ereje megtenni azt, a mire felhivom: elmondom azt egyszerűen. Nehány nap mulva nagy ünnepély lesz, bizonyos körut alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A programmot ismerem. Én elmegyek barátomhoz, mint felkért násznagya. A kivilágítás alatt a -31- főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog járni, kit szülői új vőlegényeül tüztek ki. Az utczákon ilyenkor nagy néptömeg tolong; könnyű lesz nehány lépésnyire megelőzni a kisérő rokonokat, kik kegyedet úgy is biztos kiséretben hiendik. Ha én azon embernek nehány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet és hozzám jön. E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi kezét, a néptömeg a közeledő nádornak éljenez, minden tekintet az ő arczán fog függni; kegyetek egy mellékutczán a Dunapartra sietnek; ott vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész iskolatársunk volt; készen vár tanuival, s egy óra alatt kegyetek Isten és ember előtt férj és nő leendnek.

Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor tudassa azt velem ekép:

Mondja a levél elolvasása után azon embernek: «Sajnálom, a gyűjtést nem fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláirok egy példányt» s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláirt ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet, vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend».

Ezt a levelet rá biztam a bikficzre, hogy adja kézhez s ő azt bizonynyal kézhez fogja adni.

Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez, vagy valóság?

– Szoktam. Tudod. – Aha! kaptam valahára mégis egy gyufát a kályhavállán. Azzal szépen időt engedve, szivarra gyujtott és leült. Nos, hát hogy tetszik az intrikám?

– Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled előre, beleegyezel-e? Ez a kérdés: szereted-e őt? igen, vagy nem? Szeret-e ő téged? Igen, -32- vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied, te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.

– Mit gondolok? szólt hangosan Pusztafi. Azt gondolom, hogy te egy hájnak induló táblabiró vagy, a kinek annyi bátorságod sincs, mint a tyúknak az uszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arczod mennyire hasonlít Saint-Juste-éhez? S még én tégedet kedves Saint-Justeömnek szoktalak czímezgetni? Vagy te Saint-Juste? vagy bizony citoyen Picotin!

Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin valami franczia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is meg meri czibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen czélzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek. A fatalis Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e kategorikus intéssel:

– A minél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! szólt tréfás áhitattal Pusztafi.

Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő áldása nem fogott azon a házon.

Béla anyja azon régi jó világbeli asszonyok közé tartozott, a kik még a konyhát tartották dolgozó szobájuknak, s a ki büszkén elmondhatá magáról, hogy azon ingnek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz a milyen hosszan eltart egy pászma vékony fonala, míg az orsónkint megtelik, olyan hosszan gondolkozott az özvegy asszony egyetlenegy fiáról és soha sem másról, mint ő róla. -33-

Gagyogó kis gyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott, melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.

Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthonülő kis fiu; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiuk megnőnek, s a jó öregek nem akarják azt megérteni.

Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a szófogadó gyermek, a ki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz hozzá nyulni? s ha anyja azt mondja rá: «éretlen», nem veszi el.

Egyébiránt büszke rá s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb, sem okosabb, sem erősebb ifju a földön nem létezik.

Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros orczáját, ő fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kis fiu volt az ő Bélája?

Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túl tesz fiacskája többi társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott; hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép irásért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé s haza jött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes bizonyítványaival! Az pedig épen diadalnap volt, midőn a censurát letette, s præclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! mikor kerekes rokkája mellett ülve, puritan szobájában, senkitől nem hallva énekelgeté magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt, az alatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest, -34- s kávé helyett is azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek s az anyák öröme aggodalommá válik bennök. Deliségükért elszeretik őket a leányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e olyanra találni, a ki őt úgy szeresse, mint anyja szerette? Bátorságuk, erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebbel jön haza, mit párbajban kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének egyért; – de hátha megölték volna?

És mikor végre a kis fiu nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon, most is kiáll a közélet nagy examenébe s elkezd beszélni dolgokat, mikre a hallgatók egy része éljent riad, más elretten és «feszítsd meg»-et kiált, óh mint dobog akkor a szegény özvegy asszony szive! Óh milyen kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh milyen jó volna, ha mindig olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, a mit fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni s mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony még sem fogy ki a kinálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg erőszakkal rakja elé legizletesebb falatjait, ottfeledi azokat s még azt mondja, hogy nem éhes.

– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, a ki már meghalt. De bizony valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? ugy-e nem szereted? Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja meg, mivel szokott Béla élni Pesten? Én is megtudom ám azt készíteni, -35- ha nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

– Az nem igaz. Nem az inyed rossz, hanem bánatod van, a mit előlem titkolsz. Ugy-e bár Pusztafi úr? neki valami nagy baja van. Előttem titkolja.

– Semmi baja sincs Bélának, higyje el kegyed, szóla nyers sarcasmussal Pusztafi. Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a bölcseség-fogai, s a kis gyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyügösködni szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élczet, kivált ha Béláról volt szó.

– Oh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcseségfogakra. Inkább az a baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert ha valami rosszat tud valaki mondani, a mivel megkeseríthet, azzal helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem, hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, a mit a gyűlésen tartott; a miben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól. Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan, hogy helyesen beszélt.

– Remekül beszélt! bizonyítá Pusztafi hevesen. Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

– No ugy-e? kapott rajta Lávayné. Lám, hogy mégis akadok valakire, a ki azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, a ki azelőtt helyét sem találta, és a ki most azt mondja, hogy már ezentúl kanczellistának sem veszik be sehova az én Bélámat. -36-

– A kik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, a kik szép szavakkal csábították; még az is, a ki jegygyűrűjét viselte.

– Kérem, édes anyám, ne szóljunk erről, szólt Béla kedvetlenül; különben még kevesebbet fogok enni.

– No, no; ne vedd ezt szivedre édes fiam. Nem akartalak én keseríteni. Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint a mekkora minket megillet.

– Mit, szerencse? pattant fel e szóra Pusztafi. Tartsa magát az a hölgy szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig magasabb fog lenni, mint más.

– Oh én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb, szólt aggó czélzással a jó öreg.

– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam, mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te koczkára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

– Ah! nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni, szólt közbe haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. Béla túl esik azon, hogy neki árthassanak.

– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit keresed te ezeknek a barátságát? mit jársz utánuk? mit epeszted velük magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén, mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolczvan éven alul. Bár szegény édes apád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, -37- mint te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincz éves korában már bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen köny gyüle szemébe ez emléknél; e könyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy Pusztafi nem birta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott; pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak ő érte készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arczát; a jó öreg átölelte, s csendesen suttogá: «ne felejtsd el szegény anyádat».

– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiut. Tessék elhinni, hogy felét sem érdemli meg.

– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom, mintha mindig szegény édes atyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok, azok a szelid szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud felelni.

– Oh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért, hogy én olyan könnyen sirok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok. Tessék csak megkérdezni Fertői uramat, mikor a lelkem férjem életében egyszerre idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember volt, hanem én, mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől s neki álltam Fertőinek: «eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a rokkanyelet, a hogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!» El is eblábolt ő kelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arcza egészen nekipirult ez emlékezetnek; -38- a mi ismét derült kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba jött: rábizta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, a merre csak jár, még Pesten is: «hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!»

– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla szobájába.

A mint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.

– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az ostoba ficzkótól.

– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a sziveden, hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes, szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna, hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

– Az ördög vigye el! kiálta az érkező, háttal nyomulva be az ajtón, s két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát; mindig meg akarnak enni, mikor ide jövök. – Ah, alásszolgája! Ekkor aztán szemközt fordult. Magas, sárgaképű ifju ember volt, sűrű veres szeplőkkel arczán, melyet savószinű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai szélesek és duzzadtak, jellemtelen szinű haja vasárnap és ünnepélyes alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről hirdeti -39- jöttét kiállhatlan parfume-illatával. A jeles ifju nagyon jól válogatta arczához a szineket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel, melynek bő nyitott ujjából rózsaszin selyem béllés hajnallott elő, hozzá meggyszín bársony mellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, a miből inexpressibleje készült, s a mire az illető gyár czége szokott felirva lenni: «eredeti honi készítmény, 1846-ban», kívül a pantallonjára varratta hosszában csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

– Hozta Isten! szólt kaczagva Pusztafi a beretirálóhoz. Majd úgy járt ön, mint Cretai Miló.

– Ördög vigye el a kutyáidat, lármázott ez, még nem térve magához az ijedtségből, Bélára. Mondtam már, hogy egyszer zsirban főtt spongyát adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem dressiroznád arra, hogy rám rohanjanak. Ekkor aztán kissé magához térve, Pusztafihoz fordult s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így kezde szónokolni: «mélyen tisztelt hazafi!»

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: «barátja az erénynek», nagyon divatozott a «fiatal Magyarországnál», különösen oly emberek irányában használtatva, a kiknek nem akarja az ember azt mondani, hogy «én barátom!»)

– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk nevében önnek, mint országos hírű férfiunak, a holnapi nagy díszlakomára meghivó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki sem engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos papirosból.

– No hát csak legyen olyan szerencsés, – barátja az erénynek, – vigye vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha lesz valahol csizmadia -40- lakozás, melyet az «én kedvemért» rendeznek, oda el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a biráló választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dictiót.

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg: «csinos kis».)

– Igen! riada ragyogó szemmel Bárzsing úr s szinte megölelte Pusztafit. Hát a drámára?

Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy «mérges kis jószág», annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat irsz! Feddé tréfásan Béla Bárzsing urat.

– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán aratsz babérokat. Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától; Lávay e szóra nagyon leránczolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hizelkedő hangra fordítani beszédét. Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi szónoklattól? úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét; tudta, hogy ez a kérdés a «provocateur» cselvetése: vajjon mit fog rá felelni, hogy magát sem meg ne alázza, sem el ne árulja. -41-

– Hát kedves Náczi, szólt könnyű vérrel Béla, én bizony egyszerüen azért mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam, hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy «bravo». Ez már diplomatának született ficzkó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja magát.

– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit csinált ön a levelemmel, a mit önre biztam? Ez ám a fődolog. Én eljártam az ön ügyében; hát ön az enyémben mit tett?

– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mind ekkoráig nem adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála Istennek! gondolá magában Pusztafi s azzal neheztelve vágott Bárzsing úr szavába.

– De kérem alássan, szabódék megszeppenve a nemzetiszinű ifju, nem voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak?

– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet látogatóba menni. Ime most egyenesen oda indulok: nálam van a levél is, az ív is.

– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugy-e bár, te is helytelennek tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Béla iróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet várt kérdésére.

– Micsoda? – Te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyüjtő ívemet ajánló levél kiséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz?

– Óh ne tessék semmitől tartani, hadart közbe badaron Bárzsing vitéz, nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah, Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy Juditnak irjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon derék lánykához s hozza majd hirül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem?

– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom van; végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt hazafi.

– Óh igen szivesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, a mennyit akar.

– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla, kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át a foga.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieskortálta személyesen Bárzsing vitézt a kapuig, behítta a szobába Cziczkét, adott neki czukrot, megsimogatta, megczirógatta a fejét: «Óh te okos, te kedves állat, te derék emberismerő bölcs!»

Béla percz mulva visszatért. A két ifju pályatárs a nyilt ajtóban találkozott. Mindkettő egyszerre nyujtá egymásnak kezét.

– Irigylésre méltó ember, szólt Pusztafi, felsóhajtva, ki még Istenében s kedvesében bizik.

A SZÍV, MELY SZIKRÁT ÁD AZ ÜTÉSRE.

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz, – a mennyire ugyan az éjjel esett zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba menő dandynak tojás-tánczot kell járni a hepehupás kövezeten, ha sártalan orrú csizmával akar eljutni czéljához; még akkor a gummi felczipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hirre küzdték fel, Amerikából importálva nem lévén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor «a jó társasághoz szokott ifju?» Ő ugyan könyvnélkül megtanulta ezt a jeles «étude»-öt, melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy a ki azokat mind megtartja, az a «világban jártas férfi» nevére érdemes. A 4-dik §. ugyan körülirja: «ha a jó társasághoz» szokott ifju egy úri házhoz érkezik látogatóba, az inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? ha a kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem csak látogató jegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti, hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas bejelenti, az alatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije rendetlenségben? Az inas visszatértével pálczáját átadja neki, de a kalapját magával viszi… -44-

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat? s az alatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel, vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában? vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához vezet, nyitva van s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a «jó társasághoz szokott ifju» ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, a mikor még az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomatiai rangra autorizálva, s a mikor bizonyos lehetett volna az az ujságiró, ki tudósítását eként kezdené: «a titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán közöljük», hogy az olvasó így kiáltott volna fel: «nézd a szemtelent! még hallgatózott!»

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.

«… most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog következni? Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj. Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért? mert az politika. Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyás-zenét kapott, mikor az administratori rendszert olyan hatalmasan megtámadta! Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére hordták, mint Balogh Jánost, vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is -45- nem atyád volt-e az, ki az «örök váltság» elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem «örök váltság», hanem rögtöni megszüntetése az «úrbér»-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent? Ez revoluczio! S tudod-e, hogy mi lesz abból, a ki revolucziót csinál? azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még bálványa a nemzetnek, ma lábatörlője. Egy percz alatt elvesztheti népszerűségét s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele történni, a mi a honti követtel Pesten a Szép-utczában történt? Mindjárt főbe lőné magát.

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé, hogy Bárzsing úr is megérthette.

«… azt mondod, hogy hiszen igaza van? De köszönöm én az ilyen igazságot! Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak «szállj le Balázs a hintóbul.»

«… mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha kenyeret is kiejtjük kezünkből!»

«… hogy te neked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bizták rád, – szerencsére. Sem pedig hiblihubli ifju uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba? Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító, országháborító, a kit más országban régen lánczra kötöttek volna Ha ő neki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég szépen tudtára adta. Megkinálta, hogy ** herczegnél biztos állomásba segíti; nem ő utasította-e -46- azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta maga elől az ajtókat s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod, hogy atyád nagyon szigorú ember: a mit ő kimond, azt meg nem másítja soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám, meg Bárzsing, végrendeletét elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is utólérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen rá ütött a természeted: épen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki belőle, pedig úgy oda tapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porczellántányérral s a hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára, e szókkal:

– Ezer bocsánat, enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú; azt gondoltam, a Perflexék inasa. Mindjárt bejelentem a tens urat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebredugni a hátbaütést s a naiv quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, a minőben szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalánynak nézték.

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az ajtót s nem sokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinmaradt; az utóbbi azt a pantomimai mulatságot szerezve magának, hogy a belépett -47- után tekintve, két öklével úgy tett, mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet rántana rajta, olyan formán, mint a kit az ajtón dobnak ki; ott megint meggondolná magát s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy most egy kisirt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arczok kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosolylyal siet eléje, míg Judit kisasszony szenvnélküli közönynyel áll egy asztal előtt, mely fejékekkel van tele.

– Jőjjön csak, jőjjön, kedves Bárzsing. Magának jó izlése van az ilyenekben. Azon perelek épen a leányommal, tán ki is hallatszott az előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával? Ő nem akar sehogy az én izlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr melyikünknek ad igazat?

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú, apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy füzér gyöngyökből és nefelejtsekből és egy myrtus galy.

Hargitayné mindegyik diszítményt egyenkint felpróbálta leánya fejére: nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kisérleni csendesen; hosszúdad halavány arczát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrűs szemöldiveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a szépségeket nyalábra fogja s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb lesz, ha a gyöngyfüzért, meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják s azt teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné boszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó! nem tudtad már még azt a myrtust is oda markolni?

Judit hideg mosolylyal nyúlt a myrtus után; az volt az ő választotta. Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé s a mint ekkor szemeit egy perczre égnek emelé s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy tünt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért keresni talpainak s az volt a Pusztafi által rábizott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás megbizása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy előfizetési ivét, egy általa sajátkezűleg irt ajánló levele mellett. Az ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mäcenási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által Judithoz irt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyujtott át feltöretlenül.

– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart volna irni, nekem irt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel. -49-

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hirhedett lett a megyében előfizető fogdosási talentumairól, most egy poéta által így mellőztetik.

Még csak a levélpapir hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei reszketnének az alatt, a míg olvas.

Csak egy perczre állt meg, hogy a levélből kitekintsen s egy öldöklő pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, a hol arról van szó, hogy ehez akarják nőül adni.

Mikor pedig végig olvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető ajkpittyesztéssel széttépte és a virágkosárba hajította azt.

– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbizásokkal nem foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned, feddé őt anyja.

Azzal iróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre irta s tárczájából egy ezüst két forintost kivéve, az ívvel együtt odanyujtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt s kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

– Férjem már várja kegyedet, biztosítá őt Hargitayné asszonyság. Valami szivességre akarja kérni.

– Igenis? kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért jött. Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá. Magamat alázatosan ajánlom.

Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a «jótársasághoz szokott ifju» rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: «eltávozáskor kalapot balkézzel hátratartani, fentartott arczczal meghajolva, hátrafelé lépni, hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a kisasszonynyal, kitől búcsúzik, – ehez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz szokott ifjuval, ha a háta mögött egy ottoman talál lenni a szoba közepén? minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett malitiosus bútorban, azon szépen hanyat esett, a kalapját palancsintává nyomta s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz, melynek két kilincse közül minden áron azt akarta elfordítani, a melyik nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek fényüzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protocollumok, közjogi gyüjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött foliansok, az oroszlánlábú iróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott irótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A megrakott pipatartó az iróasztal végében áll, antik ezüst kupakos tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egy pár kőrajzú kép: Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve, – Mátyás király koszorús fővel; a nádorok arczképei egy táblán, egy tarka illuminált kép, mely Zrinyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig eltakarva egy régi ritka kép, melyen -51- Nádasdy lefejezése látszik. Valaha ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy ezüstös fringia: annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat, Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kivánt elébb tisztelkedni. Az helyes.

– Már most tehát lássunk a dologhoz, szól Hargitay, a pipát sem véve ki szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arcza első tekintetre elárulja azt, a mi. Az ő arczának nincs semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő, érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben daczos, alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arczán minden vonás: a kicsattanásig piros kőkemény orczák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt, de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten tudjátok meg, mi van benne? mert tudnotok kell; majd a másik három csak kívül irja rá a coramisálást.

– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor még végrendeletre gondolni?

– Öcsém uram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok capacitálható. Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem -52- szoktam meggyőződésemet változtatni. A mit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla, a mit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. A mi pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam, semmi ellenvetést sem hagyni czáfolatlan), miszerint én még sokáig élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen, ágyban fekve várni a halálra; egy percz, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

– Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg kellene tennem, a mire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az «ifju óriásoknak», mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen? Majd ha hire fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és elhatározott volt, kitépni szívéből azt az embert, a kit eddig szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is: átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek. Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem Lávay characterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon esetben, ha ő hozzá fog menni nőül: félbe szakítandja a viszonyt; nem azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, a kit szeretett, egész vagyonával szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm e fiatal embert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyilt tusára hívni fel, én őt ujjamnak egy mozdításával lesujtom a porba. -53-

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az országgyűlésen is aligha beszélnek.

– No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában, szólt nyájas részvéttel Fertőy; ha az egész úgy is csak pro forma történik; hiszen időközben majd Judit hugocskámat is jobb godolatokra téríthetjük.

– Tehát, szólt Hargitay, felvéve iróasztaláról a hosszú okiratot, tessék megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

«… Ha pedig Judit leányom, mind ezen szeretetteljes szülői gondoskodásaim daczára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére választana férjet és ahoz nőül menne, minden birtokomban, mely szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: «kinyilatkoztatott akaratom», az iránt felvilágosítást nyujtand azon levelem, melyet párban ide rekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra bizván kézbesítés végett az illetőnek.

«Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.»

«Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett, felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János, m. k.»

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá a szilárd akaratú úr s megszorítá a fiatal ember kezét. -54-

– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését s önön függ, hogy ennek teljes sikere legyen.

– Kérem alásan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott, hogy mit végeztem már? én át is adtam Judit kisasszonynak, a ki a gyüjtést nem fogadta el, de maga aláirt két forintot, azt szeretném neki elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja meg a szavát.

– Oh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva? No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet az üres borítékba, irja rá a czímet, mellékelje a hat huszast; majd a hajdú el fogja azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi s elmondta, hogy mint járjon el.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék liberalis férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt ismeretes: egy «igen» liberalis és egy «még annál is» liberalisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet lepecsételtetése, melyre aztán kívül mind az öten felirták, hogy ez a boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.

– Nos? megkaptad azt az urat? kérdé tőle Hargitay, pipáját szája szegletébe vágva.

– Igenis, tekintetes uram; – úgy megörült neki, mikor a levelet kibontotta, s a mi benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta, hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen igen nagyon.

– No ennek ugyan jól eshetett az a két forint! döczögött kaczagásformán Hargitay.

– Nem mondhatnám, szólt Márton huszár, mert a két forintost, a mi mellé volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon? szólt vállatvonva a büszke honfi s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas fuvással vezuvkitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára helyezé örök társalkodóját s felhívta vendégeit, hogy már most az asszonyhoz jőjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifju urak elmondták, hogy lesznek holnap öltözve? milyen bársony mentében, milyen hattyúprémes zekében, milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni? Hargitay is ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett részt. Kenyéren kívül nem evett semmit és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jó kedvet csinálni. «Hát kegyed, szép hugocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?»

– De ha ő fensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá válaszolnia.

– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, a mit mondani lehet: – az, a mivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen vadász Mátyás királyt. -56-

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette, senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka s mi az a vadász-toast? a válasz tehát nem tett semmi hatást.

Egy perczre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.

AZ ÜNNEPÉLY.

Másnap reggel az utczák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban megjelentek a nemzetiszín-zászlók, a tornyok minden ablakából széles lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város repülni készülne.

És az utczákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüst gombos, ezüst lánczos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak, panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton, mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben, tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a becsületes czéhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolcz férfi válla emelte nyolcz rudon, a középső ruddal maga a czéhmester tartá az egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle látni-tudnivágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utczát ellepett, a merre a díszmenetnek jönni kellett.

A Duna a váron felül két ágra szakad s egy kis szigetet -57- képez; a városból e szigetre álló híd vezet, melynek szokás szerint két osztálya van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.

A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg előtt; a cordont két-két városi és megyei drabant képezi a két bejárásnál és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és mezítlábos még most a sziget-partokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.

A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig ugyanaz előtt egy menyezet van emelve s gyönyörűen feldiszítve virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a lovagias ifju nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.

Az ünnepély programmjában a mult éjjel az a változtatás történt, hogy Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a megyeházba lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség fogadja.

A sziget hegyén, a honnan nagyon keveset lehet látni az egész ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt van egy kis pad.

Ezen a helyen, a hova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni, találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.

– Látod fiu, szólt Pusztafi, nincs olyan helyzet, a minek okos ember hasznát ne tudja venni. Itt van most egy diadalút: egyik dicsőséget nyer belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláirását; még a keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt -58- szeretem. Ne gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az s csak a gyávákat üldözi, mint az ugató eb. – Csak olyan soká ne volna az este. Kivált az a nehány óra, míg a processio tart, igen hossszú lesz nekem.

– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá.

– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribunet; de te mit fogsz addig csinálni?

– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba és csendesen horgászom. Hanem megállj. Még úgy is korán az idő; nincs mért sietned. Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgy sem fogja senki meghallani kárba veszett dikcziódat; legalább halljam én.

– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: «Uram! azon városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya. Nyolczvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a pusztaságnak újra lakói lettek. Harmincz éve tűz emésztette meg; hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét rontá le s tette legelővé, a város odább ment és újra fölépült. E kis tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És im e házsorok, e templomok beszélnek és mondják: hogy e nép még csapásaiban is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram! e csodás honszerelem bűvkörébe lépj be és maradj meg abban, mert a ki azon belül van, az mind végig sérthetetlen!»

Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a magas vendéget hozza, már látható.

Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok tartották hozzájárulhatóvá az útat. A gyaloghídon is annyi volt már a szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe juthatni; a hol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes társaságban megmaradt.

Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek. Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása daczára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa: mert ha a paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová alacsonyul le!

– Csak ide álljon mellém a tens úr; majd én helyet csinálok, szólt protectori arczczal. Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.

Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön áll.

– Bizony gyönyörű teremtés! mond Márton hajdú. Balszomszédja azt a bársonyruhás lovagot érti, a ki akkor vágtat végig a hidon, s azt mondja rá: az ám; pedig Márton a jobb oldalra beszélt s egészen másra gondolt.

– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.

– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van; dörmög Márton. -60-

Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás után a várfokon és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, a ki megszámlálja: hányat lőnek?

A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, a mint a sziget felől a díszmenet közelebb húzódik.

A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai, elől a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a dalt, melynek refrainje ez: «éljen soká a hon, éljen a király!» Utánuk a lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlat ruhás czigány trombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a hídon, büszke, harczias tartással. És azután következnek az úrlovagok, pompás sujtásos paripákon, arany sujtásos bársony öltözetben; kócsagos, forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban maga a nádor, egy szép daliás arczú férfi, élte ifju korában; magas homloka, szelíd szemei, hosszúdad arcza, szép magyaros szénfekete bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják felé minden szem tekintetét.

Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe juthatni; egy örvendetes «éljent» kiálthatni az ország legelső választott tisztviselőjének s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?

A nádori hintó körül tóduló néptömeg, a mint a széles útról a keskeny hidra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen megszaporodott azokkal az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s a miknek meggyőződésük -61- az, hogy a mikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak kötelessége semmi szóra sem hallgatni.

A két megyei hajdu a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e közeledő ár ellenében. A mint azt minden ember előre láthatta, a hogy a diszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy percz alatt elfoglalta a gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet. Néhány perczig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltüntek nem sokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe. Azontúl nem állt semmi az útban. A ki a gyaloghídon volt, azt a közeledő ár mind tömte jobban a tribün felé.

– Az bizonyos. Már most segítsünk, a hogy lehet. Adja ide Márton a kezét: ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy percz mulva úgy össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább az alatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd tulsó végéig s ott hintaikba ülhetnek.

Azzal még egy pár becsületes hajós legény segítségével megkisérték azt a feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, a mely néhány perczre sikerülhetett, de a mint sűrűbb lett a rájuk nehezülő tömeg, akként kelle nyomról nyomra engedniök.

A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle s az érkező nádor arczán függött figyelmük.

S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az ötlete jött, hogy egy egyszerű «sokáig élj» kiáltás helyett valami szép rhygmust mondjon a nyujtott koszorú mellé. -62-

Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribüneig szorította az ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.

Abban a perczben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…

A gyaloghid a túlteher alatt harmincz ölnyi hosszuságban egyszerre leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szent képével együtt a Duna közepébe zuhant.

A következő perczben nem látszott a víztükrén más, mint uratlan fövegek, fennlibegő díszkoszorúk, s lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.

A VÍZ ALATT.

Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára, alig egy ölnyire hintaja kerekeitől, zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő éljenkiáltást és egy percz mulva a koszorúk úsztak a víz szinén, és a fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.

Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak, fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! a szép fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve. -63-

– Siessenek önök a dereglyékhez, kiálta a nádor kiséretéhez; ő maga leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szemeláttára bukott le a vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza, magával vonszolva a félőrültet; «a dereglyékhez, a dereglyékhez! A gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok jőjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.»

A kik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre hátra, mint kinek jó tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város utczáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Oh milyen ünnep ez!

Hargitay János ez alatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes perczet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég szine előtt tolmácsolhatja.

Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, a mit mond. A nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok. Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonynyal ezeknek a napja leend!

Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma diadalnapjukat.

Le is van irva a szép dialecticával alkotott szónoklat s Hargitay még egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.

«A míg én élek, a míg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak is élni fognak.»

És bizonyára Hargitay arczán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az, mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: «ha élünk.»

Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap eszméi elsimítottak homlokáról minden -64- ránczot; annyival is ifjabb. Egész magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.

Ismét lőnek: az ágyudördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János magában számítgatja a tőle távolban történtek folyamát. Most megérkezett a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az induló zenéje közbe hangzik: most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi morajnál: az emberen úgy végig borzong valami. Azután egyszerre csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.

Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.

Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani: «vész, vész, vész!»

«Mi történhetett ott?» kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az ünnepélyes termekben; – «tűz ütött-e ki?»

A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni és a harangok mégis egyre mondták: «vész, vész, vész!»

Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés, mely egyetlen «éljen» szónak szájról-szájra kelő ismétléséből támad; hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása nem melegít, hanem összeborzaszt.

És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utczákon minden -65- ablak tele várakozó főkkel, a kik mind sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt? Senki sem tud felelni; a ki most jár az utczán, az mind a városból siet kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá?

Csak nagy későre fut végig az utczán egy öreg asszony, kezeit tördelve, ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: «oh Jézus Máriám! oh Jézus Máriám!»

Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen műszereivel a szerencsétleneknek segíteni; saját nejét is épen most fogták ki holtan.

Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: «mi történt?»

Oh hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem hallott most semmi kérdést s nem felelt semmi mást, csak: «oh Jézus Máriám!»

A mint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a városháztéren, akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan huzódó tömegből egy vágtató lovas: egyike a megyei lovas huszároknak, kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por, arcza csupa vér volt, mint a kit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadon fővel a megyeház kapujáig; nagy nehezen birta elszilajult lovát visszatartani.

– Mi történt?! szólj! beszélj! kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra Hargitay.

Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna neki, ha megismeri.

És erre szép piros életvidám arcza elkezdett mosolyogni, -66- elkezdett még pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány pillanatig nem lehete tudni: megőrül-e, vagy meghal? Hanem azután egyszerre elmult minden mosolygás, a piros arczszín szederjesre vált, a szép délczeg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében, ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb térdével, azután karjával, azután homlokával koczczantva a márvány pallót.

Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a halált. Most már ő is közöttük van.

S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt náluk: – megelőzte őket.

A mint a gyaloghíd korhadt mestergerendája ketté roppant, az alázuhanó szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett, míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; a kit ott talált, azt összezúzta.

Nehány, az örökkévalósághoz számított percz mulva, több ölnyire a hídon alól fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.

Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanczczá keveredve, mint egy folt féreg, melyet a zivatar ágastól letört, egymásba és a karfába kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.

És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát. Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő tutaján, a víztől csendesen alávitetni.

Ezeket megmenteni könnyű! De hát a kik a híd tulsó töredékéről mentő darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást nyomta, tulajdon esése -67- terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig; a hol a kagylók teremnek!

E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a leány s az elutasított szerető, Béla.

Abban a perczben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg, hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő gondolatja volt: «ah, tehát meghalunk!»

Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő egy ilyen perczre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az, mikor az ember egy nagy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik? milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az? feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság volna. De ime a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.

E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a következő perczben a hullám összecsapott feje fölött.

Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arczokat, a halál kétségbeesett agoniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt arczczal szállt csendesen, mint légben a pehely, a másik eltorzult arczczal, összehuzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőlködéssel kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; a mint a fenn delelő nyári nap keresztül sütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott körüle minden arcz és alak.

És még e száz meg száz arcz és alak élt! Még mozgott, -68- még hánykódott, még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak egymás után, még az ajkak kiáltásra nyiltak, még a szemek forogtak üregeikben… és az már a halál országa volt.

Judit látta és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel ajkát. Nem érzett egyebet, mit azt a nehéz nyomást a mellen, a mit a víz tömege okoz.

S e közben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán épen az által, hogy elhagyta magát? A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb kezdett lenni, s már látni kezdé, a mint fölötte azok az apró halacskák rajzanak, mik ezrivel uszkálnak a víz szinén, a nap melegében fürödve, s leskelődve a lég bogarkái után.

A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vizen keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány dicskör képződött itt alant.

E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak szállana le hozzá! Kedvesének arcza volt az!

Midőn ez arcz megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta karját, midőn egy percz mulva szétváltak a habok feje körül, midőn szemei megpillanták az Isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arcza kedvese vállára borult, ah akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.

Megmenekülni! Épen annak erős karja által mentetni meg a halálból, a kiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy perczig üdvözültté tette. Csak egy perczig.

A következő perczben ismét egy gondolat villant át agyán, a mi rokon a kárhozattal.

S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából, hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…

Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy ime azon kéz, mely tiltva állt közte és -69- szerelmese között, most még a sírok mélyéből is felnyul hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.

Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezét és szemeit most már lehunyta. Percz mulva érzé, hogy ismét elborította fejét a hullám.

A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz folyvást tartotta alant és nem bocsátotta el.

Érzé, minő erőfeszítésbe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a haboknak ura maradhasson. Mondá neki: hagyj el, menekülj magad. Nem volt az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy kedvese tán gondolatját is meghallja.

Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította; az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek: a lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és harczol semmivélétele ellen.

Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő alak ott lent haláldühében kinosan megharapta lábát.

E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle s többé nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…

És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig -70- karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…

– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.

E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.

– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.

Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.

A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.

A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.

A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.

Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.

A KI A SORSOT KÉNYSZERÍTI.

Pusztafi valahol a belváros egyik három emeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs.

Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozó szoba és egy hálókamra képezik lakosztályát.

Butorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, melyben az angol, franczia és német classicusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain aczélmetszetű arczképek, de nem azok, a miket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó bajuszos, szakállas arczok, kik kardot kötöttek fel, a mikor az arczfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magától akarna is kiguvadni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.

Ez aczélmetszetek itt körül mind idegen szabásu arczok, símára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatu frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: «ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?» s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat s az aláirásokat olvasá: – az a ránczoktól áterelt, epés, gunyoros arcz, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennen fölemelt fő, massiv vonásaival, nyilt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cziczomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetü tojásdad arcz, a rettenetes Saint Juste, s az a szellemdús női arcz: ó-görög hajdíszével: madame Roland. A ki pedig iróasztala előtt -72- függ, az a kopasz tarkóju kedélyes arcz: az Béranger. Iróasztalán kedvencz olvasmánya: a girondisták története van kitárva.

A költő iróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek czíme:

Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ir tovább.

Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs eszme, a mi oda való volna. Elolvassa, a mit irt már: «nyomoruság!» dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában s a kemencze mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.

Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márcziusi nap volt, nem igen lehetett észrevenni, mikor virradt meg?

Voltak kedvetlen órái, a mikben a cynismusig ment nála a hiuság hiánya. -73-

Nehány percz mulva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy gyöngéd koczintás ajtaján.

– Ah! kegyed az? Kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifju hölgynek kezét nyujtva. Ennek igazán örülök.

– Én babonás vagyok, szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve; s attól föltételezem, milyen lesz az egész napom, hogy kedves, vagy gyűlöletes arczczal találkozom-e legelőször? Ma tehát epochális jó napomnak kell lenni!

– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? szólt Judit, megszorítva a költő kezét.

A kis eleven asszonyság, ki évei daczára igen sok kellem birtokában érzé magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet arczából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen a tárgyhoz látva.

– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. A mit kegyed akar – az helyes.

Pusztafi kegyetlenül összeránczolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek ugyan kár volt «in bianco» aláirni a kivánságát.

– S kegyed igen rossz titkárt arczvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg tetszését.

– Oh miért nem? szólt a költő iróniával; a pálya ellen semmi kifogásom. Hisz az polgári állására nézve egy fokkal -74- följebb áll az enyimnél, fényére nézve végtelenül fölülmulja azt, s a mi a szenvedély kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni, számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel? tudja-e, átmérlegelte-e, mi kell minden egy szinésznő pályafutásához?

A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.

– Oh Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, a hogy kegyed költeményeit szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…

– Kérem, kérem… csitítá őt Pusztafi. Nem hangról, nem érzésről kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, a mik nélkül az első föllépés után megbukik az ember s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdezem, tud kegyed mosni? vasalni? tud varrni, főzni? Mert ez a fődolog. A szinpadi királynék civil-listája nálunk nem olyan nagy, hogy abból ministeriumot tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér szerepét megtanulni, hogy nyolcz órára készen legyen, mikor próbára kell menni. Tizenegykor a királyné haza jön, tüzet rak, rántást készít, mert a vendéglői háztartás sokba kerül s a bejáró cseléd ehez nem ért; főzés közben szerepe főbb momentumait átgondolja s azután iparkodik az ebéden mentül előbb átesni, a min segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új diszítményt kell varrni, másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bár csak ne hínák ki annyit, hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban: ne kellene két garast -75- fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?

– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a muzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehuzatja a bőrt Apolló. Vannak kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is onnan is a rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira s vándorol más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öreg asszonyokat, tréfás fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen? Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának ujságirókat, a kik jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt közül valamelyikhez szegődik, vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a másik ellen izgatja, egy korifeust, vagy kettőt meghódít, talán a rendezőt is, miért ne az igazgatót magát, vagy épen az egész hétfejű sárkányt?1) Vagy ha épen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas személyes protectio… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…

– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban czélt értem, már most lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja? A mit ama rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: -76- «hol van atyám, hol van anyám?» a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két halottas szekér végig gördült a kövezeten s azután a gyászkiséret párosával végig lépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket. Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy gondolatom, mely sokszor visszatér s melyet azzal próbálgatok legyőzni, ha egész borzalmát kiaknázom, ez az: most is azt hiszem, hogy a ki ama rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt, – és én eltaszítottam őt magamtól, – és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy igértem Bélának, hogy nejévé leszek. Abban az órában, a midőn ez megtörténik, semmim sincs, mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők elijesztésemre irtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. A mivel szülőim, ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, a mikért küzd, egykor földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, a mit akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza és ha veszni indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek magam előtt s melyen függetlenül -77- nézhetek a sors elé, ha az kedvét találja nővel küzdeni.

– «Oh nő, nagy a te szerelmed!» Kiálta elragadtatással a költő s kezét nyújtá a leánynak. Ily akarat ellenében az én szavam csak lehellet.

– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát az iránt jöttem kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak? Kihez és hová kell fordulnom?

– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar szomorujátékot?

– Akkor ugyanaz, a mit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz vele, azon világ lesz, a mikor nem leendnek betiltott szinművek.

– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utczán, mert ha ő megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.

Pusztafi kikisérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük, azután visszatért szobájába – és Madame Roland arczképe előtt megállva, azon nagyon sokáig elmerengett.

Az utczákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. A kinek mulhatlan dolga nincs odakinn, nem kivánkozik -78- el hazulról. Judit nagyon alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott s most már csak egyes részleteit kellett tanulmányoznia.

A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek massiv alakokban teremte újra.

Egyszerre csak úgy tetszék neki, mintha a zsibongás, mely Jeruzsalemi Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az utczákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán szavainak.

Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek tartotta volna, az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett vennie, hogy egy óranegyed óta, daczára a permetező esőnek, egyes férfitömegek vonulnak végig az utczán nagy sietséggel, mint kiknek valami bizonyos czéljuk van, de az nagyon sietős, nem sokára ugyanazon tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a hatvani utczán végig.

A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik, Judit látta a néptömeget mind közelebb húzódni s nem tudta kitalálni, hogy mi az? Nem örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja: mi tehát?

Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike az ismert nevü nyomdáknak foglalta el.

A kiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez a nap márczius tizenötödike volt. Valószinűleg nagyon régen el van az már feledve.

Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: -79- Pusztafi és Lávay Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, a mi akkor történt.

Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programmjuk, a mikből az ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége, vagy tragoedia?

A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki természetesen mindenütt ott kellett lennie, a hol Béla jár.

Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen; tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti csataképességét. Hirtelen odament hozzá és behívta egy kapu alá.

– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragoediában akarja első szini kisérletét tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Lássa, nekem még arra is gondom volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, a miben minden óra egy esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jőjjön velem a szinházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.

Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utczán. Pusztafi egy kis sánta emberkét fogott el az utczán, a ki esernyővel haladt előre.

– Oh kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? kérem. Méltóztassék. -80-

A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét s tovább biczegett, kezeit dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett a szinházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a nemzeti szinházhoz.

Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kivánt. Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik, midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.

Sokan a szinháztól, a kik a próbán szerepüket végezték, siettek a többiek után és mind odamaradt, egy sem jött vissza.

És Judit kénytelen volt ide át maradni. Hanem maga kivánta ezt a helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.

A szinházban ez alatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a maguk megszokott rendén.

Ide át nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára s ott történik most valami – és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy új művésznő fog fellépni, a kiről csodadolgokat beszélnek.

Csak maga az, kinek ez este első szini kisérletét kelle tartani, tudta, hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, a minek kimenetelétől függ, hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani, vagy kedvese fejét? -81-

Már ki volt világítva a szinház, már gyülekezett a közönség és még semmi hír a testvér városból.

Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.

Már csengettek az öltöző szobák előtt; a szinfalak között már gyülekezni kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfi-alakok. Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok közé s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utczákon, s a hangzatos jambusok helyett, végig sikoltani: «ne bántsátok, ne bántsátok őt!»

Oh milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a szinfal gépészeinek.

– Béla! sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez, szinpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.

Az ifju arczán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi történt? a ki rá nézett, tudta már.

Egy pillanat mulva úgy is kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos herczegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, a mit ő egy percz előtt; hisz ez olyan nap volt, a mikor húszezer ember csókolta egymást összevissza, a ki soha sem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is, azzal is hasonló dolgok történtek.

Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a szinpadról; a függöny felgördült. -82-

A szinház tömve volt már: mindenki elégülten, jó kedvvel jött. E diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a szinpadra, ő maga legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.

A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a szinpadról. Valamelyik fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja; aztán még többet kivánt a közönség: magát Pusztafit akarta látni, meg Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a szinpadra; a nép kivánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a közönség kivánta a Rákóczy-indulót, az közbezendült. A szinház előadás elején már tele volt, egy óra mulva még egyszer annyian akartak beleférni, ember-ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve voltak, mint a többi helyiség és mikor már a Rákóczy-indulót sem lehete hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a sugólyuk elé s kezét fölemelte.

– Polgárok! szólt, a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. A mai napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.

S oly nyugodt éj következett a két városra, a mit még egy elkésett dalhang sem zavart meg.

A mint hazatért, a mint fekhelyére ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend viszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt. A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.

Az utczákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei előtt, s a hevült zaj kisérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kisérlet a szinpadon, a kábító siker, az ezernyi arcz és a pillanat ezernyi indulat-változása, mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá nézve, tele katastrofákkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze vannak tömve egyetlen napba!

ÚJ ÉLET.

Nehány hónapig tartott az a divat, a mikor gyönyörű szép tollakat viselt minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszinűt is; ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van szebb, hullámzóbb tollbokrétája? a mi pedig a nemzetiszín-szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst országczímerrel; kezdték őket csillag alakura is idomítani, nagy kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herczeg rendjele; sőt mikor az erdélyi unio kimondatott, akkor még a veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; a mi már csakugyan elég ragyogó volt.

Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem teszi azt a jó szolgálatot, a mit az ember várna tőle; sem az a toll, mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, melylyel a mérges vezérczikkeket irják, sem az -84- a toll, melynek fosztott pelyhein olyan szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.

Épen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat ujoncz fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai, pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.

A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertői irását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval visszatért.

Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen betűk iránt, a mik mind olyan szépen, olyan kalligrafi igyekezettel vannak irva, mintha képmásai akarnának lenni irójuk kifestett, kiborotvált arczának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.

«Kedves unokahugom! szólt a levél. Ön feledni látszik, hogy alólirott önnek nagybátyja s ön szülőinek halála után, mint természetszerint legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön, felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik. Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat genirozzák. Szinésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás különbséget tenni: ki a lány? ki a nő? Ez nem vétetik ott szigorúan. Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez s hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója, melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos halállal kimultak. Kegyed megboldogult édes atyjától egy végrendelet van letéve a megye -85- levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat irta: «halálom után egy év mulva felbontandó». Kegyed tudja e végrendelet tartalmát, mert boldogult hugom közlé azt önnel. Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: nem választom sem az egyiket, sem a másikat: leszek szinésznő, s megtartom mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is. Hasonló ott még csak nem is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a szinlapon, valakinek a nevét, a nélkül, hogy törvény és oltár tudnának valamit felőle. Ez igen csinos maneuvre, csakhogy más embernek is van esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a szinpadra feljár, egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy nekem mától számitandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: «neje-e kegyed Lávaynak, vagy nem? és ha nem az, akarja-e őt magától eltávolítani, vagy nem?» Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én, mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét vessem!»

Tehát ez a szinpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyilni a napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek szabad ábrándozni; de ha egy szinésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy szolgáló beszél a kapuban egy ifju legénynyel, azt mondják rá: ez -86- menyasszonya, ha egy szinésznő teszi ezt, azt mondják rá: «szeretője».

Kedvesét boszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és a mi legfőbb, figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke, átlátszó lélekhez férő gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! nem szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?

Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arczán, hogy valami kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá?

– Kedves Judit, szólt végre, valami szóra akadva; ma reggel találtam a számodra valami pompás, egészen neked való szállást.

– Tudod, ez neked nagyon szűk és a második emeleten van; nagyon is egyszerű; te már előkelő szinésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson légy.

Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is irt s fenyegetéseivel megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba bele ne keveredjék.

Tehát ennyire megvan már rágva jó hirneve? Tehát ennyibe kerül egy nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.

De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog, mondja neki, nincs számára itthon senki?

És mikor Judit őt maga előtt látta, – épen olyan nyájasan mosolygott rá, épen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi ennek az ára?

– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled -87- az utczán; azt mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?

– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni és mindenki azt fogja mondani: im, valóban úgy van az!)

Judit hirtelen kalapját, shawlját vette; nagynénjének köszönt, ki azt igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott és ment vele.

Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt s azután odaült mellé.

Ha a te szived az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te kezeden át, meg kell azt tudnia a te szivednek, a te lelkednek, a mire én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, a mi énnekem úgy fáj, lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a köny!

És a mint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét és hirtelen szemébe nézett, annak valóban két könycsepp volt szemében.

– Juditom, én szerelmem; – tudod-e hova megyünk most? szólt hozzá megindult hangon.

A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanui.

Rövid volt az és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy templomlépcsőt lakó koldusasszony.

Mikor az ifju nőt a menyegzőről haza viszi a férj kicsiny szállására s karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: «ez itt a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek, amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad előtt; ez iróasztalnál dolgozom én, arczképeddel szemben, – ezek a virágok, a miket szeretsz, – ezek a könyvek, a mikkel mulatsz; – ablakod kertre nyilik. Itthon vagyunk».

A boldog kettős lét, a «fejedelmi többes» kezdődik, a magános tulajdonnév megszünt.

És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett az a férfi, a kinek ilyenre is volt gondja, a ki a viharos országdöntő idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy ők ne értsenek semmihez, a mi a házi kör prózáját illeti; ki minden apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: «itthon vagyunk», akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.

Judit egy kis medaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi, másikán egy nő arczképe volt.

Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá: -89-

Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit hívta el, s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak híják, igen jó magyar fiu onnan a Szepességből; – azután Gyöngyinét és senkit egyebet.

Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már előre Béla csodálatos bevásárlásaiból s épen arra czélzott ma reggel az új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át kellett neki engedni azt az «arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél menekülni akar». – – –

– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie, míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restel azzal bajlódni.

Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából, mely otthon szokta, a hajnalsugár épen úgy szűrődik át az ákászokon, mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmak, – azok voltak boldogabbak.

Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis medaillont, a két arczképpel és suttogá:

Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt jönni találja!

Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még iróasztalán. Azt úgy feledte.

Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa s megdöbbenve pillanta meg egy levelet az iróasztalon, melynek czímlapján e szót olvasá:

Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és olvasott.

«Te nem sejtéd, hogy a midőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt. Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s ime egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled, s az én örök szerelmem. Bélád».

Judit visszament e levéllel szobájába s levetve magát özvegy fekhelyére, sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.

Ágya fölött függött férjének arczképe, kis kerek rámában, azt levette és összecsókolá; – köny hullott-e rá több, mint csók: ki számlálhatná meg?

És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könyeket, és a mint a kép olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint a ki nem kerüli a ránéző tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:

És a mint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört, összefonta koszorúnak, az arczkép körül fűzte s így akasztá azt ismét ágya fölé.

Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után elment a halál mezejére!

Azután megerősíté szívét és átment újra férje dolgozó-szobájába s leült annak iróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a tollat, melyet Béla ott hagyott s két levelet irt. -91-

Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: «szeretlek, imádlak, lelkem mindenütt veled jár.»

«Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok. Vagyonommal tehet ön, a mit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyulni. Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom s nem fogadom el. – Lávay Béláné.»

Mind a két levelet borítékba tette, mind kettőre felirta a czímet s lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze?

És azután felegyenesedett, nagyot lélekzett, ragyogó nagy sötét szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint a ki érzi, hogy most már nem egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és talán mondta magában: «anyám, boldog vagyok!»

A gyertya az iróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e? vagy tán gondolá: «a mit te meggyujtottál, azt én nem olthatom el.»

Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifju szerelmüket és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?

A ki kétkedik, jőjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sirokhoz is, a hol ilyen emberek nyugosznak. -92-

EGY VÁROS A VÁRBAN.

Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.

Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak.

Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»

A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.

Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.

Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.

Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni -93- és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.

A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.

Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.

Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.

A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.

– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.

– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?

– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály madárral?

– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú -94- csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást. – Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh? Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.

– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.

– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlenegy fiát.

– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.

– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!

Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra veretni!»

Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.

– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.

Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az «Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.

A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis -96- sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek ábrándozó helyéül.

Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.

Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.

A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.

És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.

Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.

Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.

A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.

Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.

Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak -97- és kaszárnyák átka, az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.

A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.

Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.

Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban tarthatatlan.

Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.

– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen, mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!

Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek -98- odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a hadügyminiszternek?

Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.

A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr le is hordta istenesen.

Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai gyakorlatokra.

Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.

A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.

Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred, üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.

Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, -99- egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel káplártól; most már ő a mester.

Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza: «szénás lábad, szalmás lábad!»

Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:

– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj, indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!

Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.

Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.

– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.

Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos «vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!» úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.

A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.

Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.

Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.

Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.

A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.

Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy keményen «Babylon»-nak -101- kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt a világért sem lehetett volna kitudni.

Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.

A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi» molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor András uram volt az oraculum.

Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.

Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják eldönteni.

A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.

No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!

Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!

Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!

A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron -102- egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.

A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.

Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága jószág hogyan pusztul el mind?

Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette.»

Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»

– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.

– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.

A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, -103- s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.

És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.

És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy ki az, a ki otthon oly hangosan sír?

Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.

És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.

A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.

E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike -104- azoknak, a miket «gyors parasztok» nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.

A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.

Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.

Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.

Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.

Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.

Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van?

Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan -105- odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.

Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.

Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.

Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.

Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.

– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. Hogy van?

Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb lett a hangja.

– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben -106- lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.

– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.

– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?

– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.

– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.

– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz, Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.

– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember erre.

– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.

A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.

– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.

– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.

Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen nem rontották el.

Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserüség pohara.

– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon kereszül.

– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.

– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.

– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!

HÁZTARTÁS IGEN SZŰK KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT.

Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt, a mikor százezer ember, meg a másik százezer ember okvetlenül szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon, s ágyat vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentűl apróbbra tépegetve.

Tánczvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, a mi a kebleket hevíté.

De nem akarom én leirni a férfiak fényes dolgát; regényt irok: divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek a sorssal. A historia férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.

Hiszen én csak divatokat irok. Férfiak divatjait. Oh milyen változandó a nők izlése, szinben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. A mit az egyik farsang imádott, a másik farsang már csak álarcznak viseli, s tavalyi viseletéért az utczán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e, vagy a jellem?

… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor -109- csillagok járnak az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.

Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem értek el; úgy híják, hogy czigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a szegény czigányok kunyhósora. Egy csomó sárból rakott putri. Mit? Putri? Palota! A ki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemencze van és tűzhely, sőt ablaka is, a min ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember egy sor nádasviskóban el nem fér; a ki nem fér, úgy segít magán, hogy megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül, miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok alkalmával, azt felállítja a partos oldalra s elhelyezi benne magát.

Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család együtt.

Hja bizony együtt! A nagy boldogság napjaiban nem igen gondoltak arra, hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család piqueniquejei meglehettek a nélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az utczára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót s lakjunk benne együtt.

A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely valamelyik háznál épen maradt: arról melegedett az egész tanya.

Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes lábas ember az utczán elég, a ki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött; a kunyhó mögött volt egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte s csinált reggelit az egész társaságnak.

Holdváryné nem nagyon volt útban: ő a nagy szerencsétlenség óta csak sírni tudott és aludni. Ha feküdni hagyták, egy helyben maradt és nem kivánkozott sehová. -110-

Hogyan? Szerafine kisasszony főz? Szerafine a tűzhely mellett? Valóban ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan helyen, mint kell lenni olyannál, a ki ezt most tanulja.

Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifju segédjét a rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított azalatt!

«Bizony édes kincsem, az nem cotillon figura; szokta ilyenkor dorgálni tréfásan s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit hallani Szerafinenek: zongorahangjegyekről, franczia regényekről és tájképfestésről, mint a melyek miatt mindig bátran el-kifuthat az embernek a levese a fazékból.

Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem volna elég: «te Szerafine, nekem a lábam kőből van; – te Szerafine, ez az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; – te Szerafine, én azt álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják s előre küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, a mivel most a laskát metéled?»

Szerafine pedig a kereszttűz közepett folyvást derült és kifogyhatatlan volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annálinkább felderíté.

Milyen kaczagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel akarja emelni az asztalról s akkor veszi -111- észre, hogy oda van fagyva; mikor a czipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá gondolva még, hogy ez az egyetlen czipő a világon, mely a kárvallottat tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég s kanál hiányában Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.

Természetesen. Sok az ismerős, a ki kénytelen azt az életet követni, hogy sorba járja a kunyhótanyákat s ma itt, holnap ott marasztalják meg ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető szállásnak, még pedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni; egyiket szolgabiró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné, másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. «Van itt még uramöcsémék számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek bennünket».

Fiskális úr, szolgabiró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális úr reggelenkint maga elmegy a várba, a hol húst, lisztet osztogatnak, lenéz a Vághoz s ott halat requirál, azt asszonynénjének hazahordja, ellátva a konyhát; szolgabiró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik, nyakába keríti a köpönyegét s a köpönyeg alatt fát, szénát czipel haza; a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított deszkaszekrényekre, a földre leterített gubára, akkor olyan jókat nevetnek mind ezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.

Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, a mi minden víg tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: «Csak a Bélám köztünk volna!»

Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; -112- akkor olyan tökéletes volna ez a világboldogság, hogy az ember alig találna még valami kivánni valót.

Hanem hát az most ki tudja hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja mi sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket kerülje jobban?

Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a világba; ne szeretett volna olyant, a kit nem hagytak neki szeretni; ne kényszerítette volna a sorsát!

Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő és Szerafine, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve, fel-felsóhajt: «szegény Bélám!» olyankor olyan szemrehányólag néz Szerafine szemébe, könylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani: «és mind ennek te vagy a legnagyobb oka! miért nem tudtad őt magadhoz fűzni? hisz én is óhajtottam volna azt, hogy tégedet szeressen. Most a te férjed volna és együtt lennénk.»

És azután olyan jól esik szívének, ha Szerafine e néma szemrehányást megértette s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden elcsendesült, a csendben imádkozni jó: elrebegi magában szívtől szakadt imáját, hogy az Isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az «amen»-t; és akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az «amen»-t, mintha tudná, hogy ő miért imádkozott.

Hirt hallani a távol levők felől ez idők divatja szerint ismét igen nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, a minőkben a székely népdal a «felhőben tollászkodó hollóra bizza» az ő izenetét.

Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kivülről, az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig beszéltek: -113- mi hirt hozott? mi van a parton túl? ki él? ki halt meg? Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utána jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg szokta vendégelni fagunyhójában.

Messze földről érkezett jövevény nagyon czéltalanul tenné, ha valami kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.

Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hirgalambot kérdezé az öreg asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát? de hát hogyne ismerte volna! nem tudná-e megmondani, hogy merre van? hogyne tudta volna! Jó helyen van: benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.

Pár hét mulva jött a másik hirgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay Bélát, mint a tulajdon testvérét, nem rég találkozott vele. Odafenn jár Selmecz tájékán. Biz a sokat fázik és fárad, hanem jó társaságban van.

Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla: tudtán kivül történt meg rajta.

Megint néhány hét mulva egy újabb futár azt állította egész bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, a mi annál valószinűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi pedig minden esetre ott van, mert onnan már csatadalt is irt.

Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: «bárcsak a Béla ne volna egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!»

Farsangra fordult már az idő, midőn egyszer ismét hire futamodék, hogy futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.

– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől, szólt elkedvetlenülten Lávayné, mikor a nevét meghallotta; mert ez mindig hazudik; ez bizonyosan azt mondaná a fiam -114- felől, hogy ellőtték a lábát, vagy elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.

Öcsém uram a fiskális aztán megbiztatá: «várjon asszonynéném, majd felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok? én majd kikérdezem».

Szolgabiró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele megy, aztán majd hirül hozzák, a mit kitudtak belőle.

Mint a kivánság, lépett be a sátorba épen a kis pletykahordó Blumné, kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak. Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafinét délutáni ozsonnára, a mikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz s első forrásból hallatja majd hirül hozott csodadolgait.

Lávayné is nagyon kérte Szerafinet, hogy csak menjen el Blumnéhoz a várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen végig lehet sétálni, a nélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, a mik nappal is csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost s Szerafine a várban reked: ki fogja utánavinni a fehérneműit?

Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kiséretül vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba s a szép meleg márcziusi napfényen várta visszatértüket.

Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafine arcza elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arczain, kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.

– Nos hát? kérdezé megragadva a szolgabiró kezét. Mi hir Béláról? -115-

A jó gömbölyű arczu férfiu szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy mondjon ki valamit, a minek ellenkezőjéről van értesítve.

– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az Isten is áldja meg.

Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.

A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról, úgy leste a kedvetlenül hullatott szót.

– Nem, oh nem; az nem történt, sietett egyszerre felelni mind a két öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.

– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak nem tett valami szégyenelni való dolgot? – tán csak nem lett – gyáva!?

Olyan megható volt az öreg asszonynak ez a kérdése: ki úgy remegett egyetlen fia életeért, most egyszerre lángoló orczával kérdezé azt, hogy fia tán csak nem volt gyáva?

A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit felelni.

Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptivával leütni a főkérdést s nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy Béla, mint katona, épen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona, különösen megnyomta.

Az öreg asszonyság szemei megteltek könynyel. Látta, hogy őtet valamivel ámítják; most Szerafine megszánta s kitört azzal, a mit eddig visszatartogatott. -116-

– Ejh, uraim, ne himezzenek hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy áruló.

Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin: egymást rögtön elnevezte árulónak.

– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az ellenféllel egyetértenek, mert csak szinből verekesznek s csákóik mellett fehér tollat viselnek, kik grófi czímekre vágynak, a radikális és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól megfosztassanak s a haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte Bárzsing, czifrán illustrálva s hogy nem először mondhatta már el a városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem találták, a mit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni, utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: hallja Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, a ki védelmére szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát megveri…

– Ezt jól mondta Szerafine. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az ember?

– Mit? mit? rebegé az öreg asszonyság, mi közben hevenyén szedte fel ócska selyem kalapját, zöld merino köpenyegét. Mit akarok vele? Hogy mit akarok vele ugy-e? mondogatá csendesen: – «meg akarom lőni azt az embert!» tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével s feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két pisztoly agyát mutatta elő.

Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó -117- nő már kinn volt az utczán és sebesen haladt a város felé.

– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én. Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem repül ki innen a víz közül.

A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.

Utoljára is csak messziről merték kisérni, abban bizva, hogy hat óra után úgy sem eresztenek be többé semmi idegent a várba.

A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kivül esett. Ez volt az akkori egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg asszonyság a sötét romutczákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.

A két kisérő látta jól, a mint tétovázás nélkül belépett a kávéház ajtaján.

A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még, személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy ott egy ellenségét fölkeresse s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ minden kincse rá nem birta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani betérjen olyan helyre.

A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arcz láttára másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy pinczért elfoghatott az emberi tömkelegben, a ki tizennégy tele poharat visz csodálatosan egyensúlyozott pyramidba rakva.

– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá és mondja -118- meg neki, hogy itt van Lávayné, sziveskedjék egy szóra kijönni hozzám: vagy ha restelné a fáradságot, hát majd én utána megyek.

Nehány percz mulva vigyorogva jött vissza a pinczér Lávaynéhoz, ki egy szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.

– Ugyan kérem, szólt a pinczér, fütyörézéshez kezdve, s ezuttal tizenkét üres poharat egyensulyozva kezében. Nem adósa az asszonyságnak Bárzsing úr?

– Mert a mint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bizta rám, hogy mondjam, már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kis ajtón. Nem hiszem, hogy utolérje az asszonyság.

A pinczér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik perczben már kinn volt az utczán s sietett a vár felé vezető úton.

Ő, a ki harminczévi itt laktában soha sem volt a várnak tájékára, a ki soha sem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.

Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a várkapun bement. De utol nem birta érni.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak, hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már többen állták útját. -119-

– Hová akar asszonyság? tréfálózának vele. Tán katonának akar felcsapni?

– A várkormányzóval akarok szólni rögtön; szólt ő hirtelen feltalálva magát.

Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg magát előtte s igérte, hogy elvezeti odáig.

A pavillon ajtajánál ez is magára hagyta; rábizva, hogy tudakozódjék tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.

A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román ujoncz volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit akar.

Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell reggelig is, míg valakire talál, a ki megértse.

Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszinű szalag volt keresztül kötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar és hogyan került ide?

A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú, homályosan világított folyosókon, nagy, viszhangos, kikövezett udvarokon keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, a hol egy pár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkivül egy szalmaszék is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.

Néhány percz mulva visszajött s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a várkormányzónak sok sürgetős dolga van.

– Jól van, monda az öreg asszony; várni fogok, míg elvégzi. S azzal leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a fagygyúpettyes asztalra, rendületlen elszántsággal. -120-

– Akkor jőjjön kegyed velem; a várkormányzó úr sziveskedik néhány pillanatra kijönni belső szobáiból.

Ismét egy ajtó nyilt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy katonák számára volt eredetileg berendezve, a kikkel állva szokás beszélni.

A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s kilépett a várkormányzó.

Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, a milyen orrokról I. Napoleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a hűsége megdönthetetlen.

– Mit kiván ön nekem mondani, asszonyom? szólt a várkormányzó, közellépve az előtte idegen nőhöz. Miért akar velem beszélni?

– Rövid szavam van kormányzó úrhoz, felelt nyugodtan az aggnő, önnek egy futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug hireket terjeszt.

– Azt hireszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló. Fiam neve Lávay Béla.

– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről akar velem szólni.

Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen szellem ébredt fel szivében ekkor, ki -121- neki e szókat sugallta? azt ő maga sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek, mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.

A várkormányzó most már meglepetve kinálta Lávaynét udvariasan, hogy üljön le.

– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, a miért idejöttem, be nem végezém. Én csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem felháborított és idejönni kényszerített.

A várkormányzó jó nevelésű férfiu volt, tudta méltánylani az öreg asszonyság bánatát.

– Oh uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még ma kell annak megtörténni.

– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, a hogy azt adni és venni mai világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.

A kilépő ifju óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni magát.

– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hirnevét megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal vádolja úton-útfélen, hogy az -122- hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen, – mert hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről, – tehát kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.

Bárzsing úr ki akart bujni e jelenet alól s nagy röviden félbeszakítá Lávaynét.

– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal feleselésbe ereszkedjem.

– Nem feleselésről lesz szó, uram, felelt szilárdul Lávayné. Katonadolog ez; épen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen: hírlapok nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs; maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.

De már erre mindenki kaczagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal. Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpenyegben, ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy délczeg fiatal férfival.

Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól s annak egyik szegletét megfogva, az egészet hosszában leereszté.

– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonynyal nem szokás verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, a mi a férfit az asszonynál külömbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok, rosszak a szemeim, nem tudok már czélozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.

Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merino köpeny zsebéből s letette szépen az asztalra.

Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely kalapja alól homlokára tévedt s egy ősvértanú magasztosságával arczán állt a bámulók előtt.

– Én beszámoltam lelkemmel Istenem előtt, szólt szenvedélytelen hangon. Nem sokat igérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még meg, azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert, nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, oh nem, az ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.

Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.

Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez akár tréfa, akár valóság, mindenképen kellemetlen. Jó szelleme egy jó expedienst küldött e perczben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?

Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arczát s familiaris nyájassággal mondá:

– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam mindenütt.

Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a tintatartóba, s papirost rántott elő. -124-

– Majd én mondani fogom, hogy mit irjon! szólt Lávayné, csendesen visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat, – tessék irni: én – a nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó katona, s a ki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló, semmirekellő…

– «Rágalmazó.» Igy: tessék aláirni; a tisztelt urak lesznek olyan jók, hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.

Azután csendesen összehajtogatta az irást, eltette keblébe, a fehér zsebkendőbe takargatva.

– Már most ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az alkalmatlankodásért. A mi itt történt, az közöttünk marad.

– Asszonyom! ha önnek a fia is «ilyen katona», akkor gratulálok hozzá önnek is, meg nekünk is.

Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kiséretül az asszonysággal annak lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikisérte Lávaynét.

Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szép szerével elhagyja.

Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt az Istenért? -125-

Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy szál faggyúgyertya mellett el kezdett csendesen szálat eregetni, halkan dönögve a zsoltár énekét: «az Úr az én erősségem».

Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, a kit soha sem látott senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kis fia szöghaját, utczán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel énekelve: az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel kezében kierőszakolni valamit, a mi nélkül pedig annyi ember el tud lenni a világon.

Az öreg asszonyság pedig mind ez eseményekről soha sem szólt senkinek semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában s hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez?

MIRE JÓ EGY SÁNTA EMBER?

A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. A kinek semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden -126- lélekző tárgy, ember, állat és virág egy idegen égi test légkörét szívta.

Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is megtelepített, megint odább utaztatott; – másikat meg úgy egy helyhez ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.

Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, – újra férjhez adta. Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.

Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbirót, biróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.

A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyulhatott, azok a holdon is túl voltak: más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl hirtelen rajta.

Hát még a kinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni, végrehajtani valója volt! Az, a ki a parancsot adta, egészen más világba tartozó ember volt, mint a kinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett vele a hova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más hatóság volt már ott, a ki meg az új álláspontot nem fogta fel.

Ha keresett egy birót, a kire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta, hogy az most olyan jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a föld tulsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik, szekérre rakva, egyik határból a másikba; talán utól lehet érni, talán nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a helynek csak az egy -127- baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s hozzájutni épen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a föld alatt vakand alakjában.

Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, a midőn unokahúga Judit öröksége után akarta kinyujtani kezét.

Vajjon elégett-e a nagy tűz katasztrófája alatt? Vagy valaki megmentette talán? E felől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt épen a minden lehetetlenséggel határos feladat.

Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.

Bárzsing úr ez idő szerint épen azon rejtelmes életmódot követte, mely nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, a mit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben büntetni rajtavesztés esetében.

Igen régi axioma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém az, a ki mind a két félnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben is így van.

Bárzsing úr az országos ügyek mellett magán vállalatokat is intézett s szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő perczentekért, szükséges tudakozásokkal és értesítésekkel.

Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, a mik útját állták, a míg az ostromzárlaton keresztül a hirhedett várba bejutott, annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála sem szokott meggörbülni. -128-

A mit azonban a városban ki birt nyomozni az akkori pusztulás idejében, az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.

Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, a ki faluról szinte beszorult a czigánymezői sátorutczába, de annak a tudósítása kevesebb megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.

A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén, egy fiatal tiszti ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát is magával vitte.

Hová lett azután? Mit tett az iratokkal? arról kinek volna most tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett és álnév alatt elrejtőzött; az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a vasládát, s a mi benne volt, azt szélnek is eregették már; talán eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; – de az is meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem az is a valószínüségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között épen nincs jelen a keresett végrendelet.

Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni; de hátha megvan? Ki tud ennek nyomára akadni?

Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy. Voltak igen érvényes okai, a mik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó nagy lőtávolban maradnia.

Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debreczenben egy régi ismerősével, de a kinek a nevét nem tudta. -129-

Így neveztek egy kerek asztalt az úri-utczai kávéházban, melyet reggelenkint költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi celebritások szoktak körülűlni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi leglángolóbb költeményeit, a mik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek; itt beszéltek Louis Blancról, Micheletről, a népfenség tanairól; itt mondott egy fiatal ember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek, reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténkint classicismus és romanticismus fölött; innen indult ki a taps és pissz – előbb csak a szinpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak; innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett; ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a közvélemény asztala. Azon kornak sok tragicuma és comicuma kezdődött ez asztal mellett.

A kik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen nagyon ismerhették egymást, a nélkül, hogy neveik után kölcsönösen tudakozódtak volna. Bizonyos neme a collegialitásnak támadt időjártával közöttük.

A résztvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny ifjui hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akademiával szemben.

Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt ismerkedék meg egy kicsi sánta ifjuval, ki a közvélemény asztalánál rendes ülnökséggel birt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó fiunak tartottak, s ki merész socialista volt, és a mikor szerét tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a táblakör hallgatóinak.

Mi is kétszer találkoztunk már e kis biczegő alakkal; egyszer, midőn amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét -130- kölcsönözte, másodszor, mint tanuval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.

Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes lélek.

Mire jó az életben egy sánta ember, a kit gyermekkorában a dajka elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életet nyomorékul kell végig biczegnie?

Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni társait, hogy mulatnak; az ő lába sánta. – Mikor az ifju szív hevesen kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után: neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se tánczos, se szívhódító; az ő lába sánta. – És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja, szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a hivogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: – neki pedig otthon kell maradni, belőle nem lehet harczos, – hisz az ő lába sánta.

Nem tehette-e a mostoha természet, hogy a mit megtagadott a lábától, azt kipótolja az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat, lángészt?

Hát Tamerlán nem volt-e sánta s nem harczolt-e sánta lábbal a félvilág ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta s nem harczolt-e magukkal az Istenekkel?

Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint a miben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a nagy év elején; mikor reggelenkint csak egyedül ült kétszer-fehér kávéjánál a közvélemény asztala mellett, a melyhez néha egy-egy olyan arcz is telepedett le, a minek látása őt menten hazakergette.

Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz s elmondhatta neki, miket olvasott össze a hirlapokból.

Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai voltak. -131-

Melchior látta a szép ifju arczot napról-napra halaványabbá lenni. Egy napon azt mondta neki:

– De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! el is megyek érte s elhozom számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én elmegyek Bélát fölkeresni s hozok kegyednek izenetet tőle.

Judit mosolygott e szóra s Melchior ezért az egy mosolygásért elment volna a holdba is.

Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s alá s mikor már hozzá szoktak ismerői hogy őt mankón járva lássák, el-eltünt a városból.

Hetek mulva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be az alatt? mit végzett, mi dolga volt? azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt beteghez híva, a kinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.

Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még irott leveleket is kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.

Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreczeni fajárdán, a mit akkor még pallónak neveztek.

Melchior egy fogadj Istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába kapaszkodott s ment mindenfelé, a merre Melchiornak útja volt, azon szín alatt, hogy majd vezeti.

– Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz, mesélt előtte Melchior, azért jöttem ide útlevélért.

– S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen valamit.

Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt, azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyiltsággal mesélt Bárzsingnak mindenféle újdonságokat titok fejében, a miknek egy részét a hirlapokból is lehetett tudni, másik részét pedig épen csak akkor gondolta ki.

Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban úgy is nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista Jeruzsálemben, a hova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.

– Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól? a régi jó pajtásokról? hová lett Pusztafi? merre ment Lávay? hová lett a kis dadogó?

– Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom: ez titok; nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem viselt mankót.

– Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó. Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt térképek, ugy-e bár? Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.

Melchior úgy tett, mint a kinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette magát.

Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy tegezzék egymást.

– Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, -133- hanem más mindenfelé is. Nem voltál még a felső táborban?

– Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabirót, a ki egy lepecsételt vasas ládával a szekéren jár mindenütt, a főhadiszállással együtt?

– Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szép szerével attól a táblabirótól, vajjon a megyeház leégésekor megmentett iratok közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, a mit egy bizonyos Hargitay tett le a levéltárban?

Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e végrendelet titkába, a mit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre félbeszakított minden barátságot.

– Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi olyan cselszövényben nem szolgálok, a mi Lávay Béla és neje ellen van intézve.

Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját s ott hagyta a saját bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.

Bárzsing utána nézett az ablakon az eltávozó sántának s öklével fenyegetőzött utána: «megbánod te még ezt!»

A hadtudomány akademikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések felől?

Az emberi furfang sokat kitalált e nemben, a nélkül, hogy módszereit kimerítette volna.

Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára borotvált fejére iratta fel; a hosszú útban -134- kinőtt a leborotvált haj s eltakarta az irást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyirták a haját s elolvasták róla az izenetet. – Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra vegytani tintával irt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt az egész irás. Az is históriai dolog, hogy Sch. orosz tábornok Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.

Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet, égetőbb a veszély, a miken az illetőnek keresztül kell magát színlelni; kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.

A kisérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet épen az ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.

Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hirnök nyelvébe van elrejtve. De hát ha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy dolgok, a miket egy ember becsületére bizni nem szabad.

Sokféle neme van a titkos irásnak; csakhogy vannak ismét emberek, a kiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak, hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan rátalálnak a nyitjára.

Minden nyelvben vannak olyan két, három betűs szavak, melyek többször elé szoktak fordulni: «és», – «az», «der», – «le», – «un»; csak egy ilyen magánosan álló szótagocskát kell kitalálni és a kulcs kézben van!

Hanem van azután egy neme a titkos irásnak, melynek épen nem lehet a kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű. -135-

Az ábéczé betűi kétszer leiratnak egyenlő távolban, felosztva két külön papirszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: «Helion» s ezt csak a két illetékes helyen tudják.

Ekkor a két alphabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az izenet első szavánál a «H» betű vétetik «A» helyett s ily sorban a többi, a második szónál az «E» betű helyettesíti az «A»-t, a harmadiknál az «L» és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem vezet; a ki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi combinatióval nem jut sikerre.

Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hirnök és izenet ha kézre kerül is, az legfeljebb a hirnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.

«nacut zb klbvlblznczju cbkixnoa» ki lehet betűzni e sort: «Guyon új várparancsnok útban van»; de a kulcs birása nélkül az egész értelmetlen betűcsoport marad.

Egy késő márcziusi estén döczögős fakó szekér érkezett egyikébe azon dunaparti helységeknek, melyek a világhirű erőddel átellenben feküsznek. A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.

Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által a dugárusok a hatóság argus tekintetét megcsalni törekesznek. A kettős bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők, mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, ő előtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztül járt mindenkinek az eszén.

Az útlevél-láttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér s belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját legnagyobb önbizalommal bocsátá -136- közvizsgálatra; csupán csak fénymázas mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.

A vámbiztos átvizsgálta utitáskáit s nem talált semmi gyanura méltót. Az utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárczáját s e közben letámasztá mankóját egy szék mellé.

– S mi czélra van ez? kérdé kegyetlen sandítással a biztos. Mi van benne?

– Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a mankómat csak nem venné el.

– Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót s azzal az egész mankó, mint egy etuis, kétfelé válik.

Melchior kész volt a felhivásnak engedni; lecsavarta a hónalj-vánkost és a rézszorítót a mankóról s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle – tíz darab százas bankjegy – és egyéb semmi.

A vámbiztos nagy bonhomiával mondá neki, hogy ez nagyon jó ötlet, a pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető lesz.

Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e valami a tulsó lapjukra irva? Mert sokszor azt hazudja a papirlap, hogy ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá irva láthatlan, észrevehetlen betűkkel; olyan szerrel, mely eltünik és parancsszóra ismét megjelen.

Vannak azonban a tapasztalt embereknek chemiai reagenseik, a mik még az üres lapból is kivallatják a titkot.

Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, a míg a százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem kaphat. Kész volt ráállni.

A vendéglőben szobát nyittatott magának s ha kitekintett az ablakán, vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke köpenyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk mulatsága végett töltik ott az időt.

Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi gyanús dolgot felfedezni, – mivel azokra valóban semmi sem volt irva.

Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: «nacut zb klbolblznczju ebkixnoa» elejétől végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.

Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a természet, a mit lábában elvont tőle.

Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet, annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel. Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.

Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának -138- már minden megehetőt. Épen csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.

– Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? Kérdé Melchior a mentegetőző korcsmárostól.

– Bizony a mit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi sem vesz rajtunk.

– Galambjaim? szólt a korcsmáros, élesen szemügyre véve a kérdezőt, azok is elfogytak a padlásról.

– Ah uram, azok drága galambok, páva farkúak, nem látja? csak ritkaságnak tartom a szobában.

E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt s halk hangon mondá:

– Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem pecsenye kell.

A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, a ki a hadjárat alatt egy tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.

Melchior kivett tárczájából egy összehajtogatott tíz pengőst s átadta neki.

De már ennek az üres lapjára fel volt irva az egész izenet apró irón betűkkel.

A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; még pedig egyet a legszebbek közül, arany csillámos zöld tollal, legyezős pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos nyulánk fejjel. Milyen kár lesz ezt megölni, nyársra húzni.

A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, a kik kikisérték, vajjon megöli-e azt a szép galambot?

– Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg, nevetett a korcsmáros ravaszul az utána tódulóknak; ezt felviszem a padlásra s lehozok a duczból egy fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért. Nem ismeri meg sülve.

Ez igen természetes ötlet volt; a ki hallotta, nem is tehetett mást, mint hogy nevetett rajta.

A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott bankjegyet vékony zsineggel átszorítva, a galamb szárnya alá kötötte; akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát s tenyerére fektetve kitartotta a házhéj ablakán.

A galamb néhányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte fel fejét, percz mulva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba s nehányszor körül kóvályogva a légben, megtalálta az irányt s azzal nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai felé.

A korcsmáros utána nézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté, azután elégülten szállt le a gerendáról s benyúlva kezével a duczba, kihúzott egy nagy orrú fiók galambot; azt le is hozta és megsütteté. Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.

Akadtak gyöngédtelen példálózók, a kik felemlegették, hogy mikor a régi nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni, hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a páva helyett.

Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. A ki úgy lakott jól a kakassal, mintha fáczánhúst evett volna, arra nézve úgy is mindegy. -140-

A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa, átcsapott a nagylelkűségbe.

Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy tízpengőst (egy másikat), «no hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, a minek az ára két huszas: itt a tíz pengő forintja».

Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és lelkiismeretes eljárása fölött.

– Tehát az a galamb, «a ki beszélni tud», jó helyen van? kérdé Melchior sokat jelentő hangnyomattal.

Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután aludni ment s reggelig ki sem nézett szobájából.

Korán reggel fölkeresé a vámbiztos s mosolygó arczczal adta át neki az ezer pengőst.

A VÉN CSONT.

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár, – odafenn tán vihar zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harcz is elegyíti szavát; ágyúdörej, árbocztörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók lakosságának halálkardala?… Idelenn nincs semmi: a búvár szedi a kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan elszakadt kötéllel, egy -141- iszapba elsülyedt ágyút talál, vagy egy halottat lel, kinek arcza oly ismerős, akkor gondol csak azokra, a mik feje fölött történnek, s tán a mire felbukik a víz felszinére, új lélekzetet venni, már akkor se vihar nincs, se csata, síma és csendes minden. Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, a mi összetört, elsülyedt…

Megint csak a leégett városban vagyunk: ah de most nem látjuk annak romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körülvéve, fehér és rózsaszin virágerdő takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt, bedűlt falak még zászlókkal és májusfákkal is fel vannak diszítve. Tetőtlen épületeken sokszor látni ilyen május-fákat, bevégzett építés örömczégéreül; ezuttal a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos falakon, szétrepedt ablakodukba tűzve, magánosan álló tűzfalakra felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utczák felszántva bombáktól s bevetve vascserepekkel, a piaczok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akáczfa; egy bomba úgy esett a két ág közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott benszorult és nem pattant szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott s valaki a beleékelt bomba nyilásába tűzte épen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, a mellől is le volt égve a templom, nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja? tán nem is ünnepnap volt.

Az utczákon pedig néptömeg hullámzott, mint Urnapján szokott, mikor azokat a díszes zászlókat hordták a czéhek, a miken annyi szalag lobogott, a hány leány férjhez -142- ment a városban; a mik mind ott égtek el a szép két tornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt és senkinek sem volt semmi panaszkodni valója, s a kitől azt kérdezték: mi ujság? – bizonyosan azt felelte rá: nagyon jó.

De ki volna képes álomlátásokat leirni ébren, úgy a hogy azok álmodva voltak? Az első lovast, ki keresztül vágtatott a hidon, vállán panyókára vetett mentével, egy percz mulva koszorúkkal telefűzve mindkét karja. Azután a harsogó zenekart, mely egy régvárt, rég elfojtott, titokban énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utczán; és aztán a dobszóra lépő csapatot, mely ragyogó arczczal, rongyolt ruhában halad a romok közt végig – és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott kedveseikre ismernek és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal, mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint köny, mint csók; a képet, mely a napbarnította arczok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes csoportozatából támad? El e képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, a mi ezt érthetővé tudja tenni.

Kezemet idűlt fájdalom, fejemet lázas szédülés, szivemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy irjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.

Távol a főutczák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a franczia háboru alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s redőnyei le vannak zárva az utcza felől. Kapuján alig látható már (tán idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) -143- a salva quardia jelvénye. Két oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át nyujtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull virág az utczára, mikor e nagy riadal végig megy a városon. Kapu és ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben s Kolbay nem mozdult ki belőle az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind ott hagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, a ki az ottlakás rémeit kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába hullottakat nem számította. Egy sem gyujtott, csak a fákban tett kárt. A kik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a hadastyánt, a mint keresztlábtójára felmászva, nagy nyugalommal fürészelgeté a bombasértett fák tört csontjait s kenegette be a sebeket iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések idejében meglátogatta, rá akarva birni, hogy hagyja el veszélyes lakhelyét s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, a mint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan utána.

«Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek» mondogatá ilyenkor az ablaka alatt megálló ismerősöknek, mert a -144- kaput magának kellett volna kinyitnia s azt csak nem kivánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele beszélgetőket, hogy álljanak a tulsó fal mögé, mert a szétrugott érczdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna rá nézve, ha elhagyná ezt a magános bagoly-odut, már csak az élet unalmai végett is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden beszélgetést, s azt mondta:

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is s nem állt többet semmi szép szónak.

Igy élte végig az ó-divat embere az új korszak divatjait is, azoknak fényével és nyomorával, azon a helyen, a hol az utolsó franczia háboru után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal pár közeledett a bezárt ajtaju ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifju katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kisérője karjába fogózott s mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott tarka nagykendője. Meleg volt – kivül is – belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára tevé, csendet intett, s a messze elnyilt kapu-hasadékon bekémlelt az udvarra; azután megfogta a zörgetyüt az ajtón, s nagyon erősen megkoczogtatta vele a hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucsálni s újra kezdenie a zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt: «no, ki az? mit akar itt?»

– Én vagyok itt, Kolbay bácsi, szólalt meg erre a legcsengőbb, leghamiskásabb hang, én vagyok itt, Szerafine.

– No az más; dörmögött odabenn, jóval szelidülten a fogatlan oroszlán, s kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó sarkaiban, s a mint a -145- fiatal hölgy kisérőjével belépett rajta, ismét visszazuhant az: olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík jelölé az ezredesi rangot.

– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak, szólt rögtöni bevezetéssel Szerafine a feszes öreg úrhoz, közelebb simulva hozzá.

– Kérem, kérem, huzódozék ez, ne nyuljon ahoz a vállamhoz, mert fáj. – A kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, a miket ország és fejedelem védelmében kaptam, s a mik kiujulnak, kivált «ilyenkor» – tavaszszal.

– Nem ismer rá? kérdé csintalanul mosolyogva Szerafine s közelebb vonva az ifju tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz rövidséggel mondá:

– Én vagyok Zeleji Róbert, szólalt meg akkor a tiszt maga, ismerős nyájassággal.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőtethető, mert ha még tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: «nem akar lenni szerencsém.»

– Hozzám? kérdé elbámulva a hadastyán, – kéréssel? Az én kedves szép hugom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont, valakinek? Mostani világban! Szép leánynak? A kinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, a mint látom. Ki kérne én tőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: «hiszen jól tudom -146- én ez ajtók járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra hosszat», azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint a kit először lát magánál, udvariasan, de hidegen és e hidegség is oly epesárga volt.

– Tessék helyet foglalni, szólt az öreg úr, egy rozzant bőrpamlagra mutatva. Rendetlen a házam, magam vagyok, a ki szolgál és takarít; cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább öreg csont a világon, a ki olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt?…

– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem a násznagyom.

– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Tánczolni fognak! Sok vendég lesz. Sok vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, a kin nevessenek a többiek; a ki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni. Hát mulatságba hí engem, ugy-e galambom; legszebb tündérkisasszony a nap alatt.

– Nem mulatságba kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni családunkat, mert anyám beteg s közelebbi rokonaim nincsenek megtalálható állapotban.

– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg és nem mer kibujni a kuczikból?

– Sőt ennek épen az ellenkezőjébe csapott át; a mióta a vár föl van mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe, míg neki egy -147- olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyuja valamely megölt hadvezér vállpereczéből készült, s a jó, szelid Lávaynénak egész nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy a mint ott a hadifoglyok a sánczépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz hajigálja. Szegény mama.

– Láthatja Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen esküvőnkön. Azért kérem, legyen olyan jó és legyen nekem násznagyom.

Az öreg úr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s rideg, kenetlen hangon, mely épen úgy csikorgott, mint minden kulcs, zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas atyafiságos kérésre.

– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsü hugom, nem leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafine tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt akarná lesni alatta: tréfa-e ez, vagy komoly szó?

– Nem fogok, mert nem akarok; ismétlé az öreg úr házsártosan. Nem vagyok arra való ember, hogy valamely actióban részt vegyek, a mi ebben az epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem több, egy ujkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett csont, a milyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi rácztemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre sinkánkozni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit, nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, a mik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre -148- került csont-koponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás? mi a szeretet, mi a gyűlölet? mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom azt. Egy mult századból hazajáró lélek vagyok, a kit a felvilágosodott gyermek is kinevet. Egy mumia. Ki ért engem? ki kérdezi az én tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, a ki voltam s új bőrbe nem buvok, akárhogy fujják is a fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafine ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt s remélte kedélyével engedékenységre birhatni.

– Hiszen kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és jőjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

– Áldást! csattant fel az öreg úr, megrázva merev nyakát. Hát kell a mai világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, koczka, istenkisértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán «vagy hatot, vagy vakot!» Még czeremonia is kell? Még családfő is kell? – Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon s megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon kérte:

– Főhadnagy úr (ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul ismeré). Ne higyje azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmultak. Nekem ez az egész úgy tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok: mind csak álom és álmodás. -149- Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok, az ujjongó tömeg: mind álom, a mi fejemet elkábítja. A kiket látok, azok is csak mind álomalakok és mit azoktól hallok, az is mind álom, álom; elmuló álom.

– De az, a mit mi mondtunk e perczben, az még sem álom; – az, hogy mi szeretjük egymást és hogy férj és nő fogunk lenni. – Sietett közbeszólni Róbert.

– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket összehozott. A leány látott egy ifjut, paripán, koszorúkkal elhalmozva, diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifju látott egy leányt a felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte és mind a ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt azokról, a miket szenvedett, az ifju hőstetteiről, a miket kivívott és azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

– Bátyám! Kiálta fel Szerafine, mit akart ezzel mondani? Mondja ki világosan.

– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép hugom, most azt hiszi, hogy halálig szerelmes egy ifjuba, mert az délczeg, hirhedett, ragyogó, hős, mert fénybe is borítja azt, a kit magához ölel, mert hizeleg önnek, ha majd mondják az utczán: ime itt megy Zeleji Róbertné, a kinek férje ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat irtak róla, népdalokat énekelnek a nevéről! De ha egyszer fordul a koczka, ha a délczeg, ragyogó hősből száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, a kit most dicsőít és a szerencsétlenségben meg fogja vetni – és arról tudja meg, hogy az nem volt szerelem!

– Uram! Kiálta fel Szerafine, túláradó indulattal, felhevült -150- szivének nem birva parancsolni. Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitvahagyott ajtót, s halkan motyogta magában, nyugodt, mogorva egoismussal:

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafinét a jelenlevő celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve s a mit épen hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt hitték akkor, hogy szeretik egymást.

A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK VÉGE.

Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani -151- a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.

Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.

A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.

– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.

– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt elárul bennünket a ló hullája.

– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a két ifju vitéz rejtve volt.

– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi Róbertnek, – maga is úgy tett.

Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.

Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.

Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak, fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még sokáig hangzott odafenn.

– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a mint a vér tódul ki rajta.

– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy -153- a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért.

– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül botorkálok veled a mocsáron.

– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.

– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én vérem.

– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni -154- eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon szerettük egymást.

– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.

– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján… Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok temetve… Igéred-e ezt?

A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.

– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett kifelé a mocsárból.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek. -155-

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.

– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.

– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, – nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint arczomhoz verődnek!… oh be rút!…

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt s a halál nagy és -156- iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.

– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hivogatva baljós üvöltéssel.

– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba… Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.

– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?… Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg -157- vérre éhezett s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.

Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen vagyunk».

Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.

A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.

– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár keselyü, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő alakok voltak, – de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargatott össze szivar gyanánt, -160- mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyujtotta s szájába vette.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig, melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta felül, hogy világítson. -161-

A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.

Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel együtt.

És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék -162- álmaiban eltünt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»

Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor?

A FELESÉG.

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: «lucus a non lucendo.»

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép lugos thújabokrokból és jerichoi-rózsából; a lugosban egy fehér márvany-asztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utczán, az egész helységben és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hirhedett szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak s tovább mennek; szekerek érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót, kiveszi tárczáját s pénzestül, a hogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, a nélkül, hogy eltorzított arczaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, kel, mintha kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól: talán valaki meglőtte magát. -163-

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet keresett ki levélirásra.

A regényes, ábrándos kis lugos épen alkalmas volt ily szerelmes eszmék születését látni.

«Több nap nem virrad reám: tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn soraimat olvasod, én már azzá lettem, a mivé sorsom: – porrá. Elismerem, hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a tiedet; szülőid óvtak tőlem és igazuk volt. De jóvá teszem hibámat: meghalok. Feloldalak egy fátum alól, mely bennem üldöz. Jövendő napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem, kibékülsz irántam, a nélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly boldog lész, mint a hogy én imádkozom utolsó órámban érte: még akkor is becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt nyomodban jár…

A mint az utolsó szót leirta, a háta mögül csendesen eléje nyult egy fehér asszonykéz, s a leirt lapot kiszakítá a tárczából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet s hátra tekinte… A fehér kéz Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta és azután azt kérdezé tőle:

– Nem magad idéztél-e elő? szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. Nem tudod-e azt, hogy mikor a halált hívod, én egy perczczel hamarább érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt karjai közt tartá. Hogy állhatott -164- volna ellen a könyeknek, a ki ennyire szeretve volt és a ki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet, ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem fölött volt az Isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott. Elhozott idáig is.

– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy: tégedet meg kell szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kivántam, rám mérte az Isten, s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szived között álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, ime e papir bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit, sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak téged látlak; – a te kezedet fogom és el nem bocsátom azt többé.

– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? kiálta fel Béla mély keserűséggel.

– Oh oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden perczben arról gondolkozom, s minden percz új gondolatot ad.

– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl kocsisnak; a hogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahoz nem gyávaság kell, ahoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi egy rövid -165- percz alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a félországot átutazza, hogy hitves társára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt előtte.

– Mondom én neked, folytatá heves szemrehányás hangján a nő, hogy gyáva légy? – Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!

– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, a ki akkor tudja elszakítani az életet, a mikor azt meg tanulta vetni; hanem az, a ki újra fel tud állni, ha a sors lesujtotta. Újra fogjuk kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat, a miken eddig jártunk, s leszünk azok, a kik kezükkel keresik a kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az sziveinket is bevonja. Elvonulunk olyan zugába a hazának, a hová hír sem jár s leszünk földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te meg vagy, semmim sem hiányzik; minden kenyér jóizű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e hasonlóan? – Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok; most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked?…

– Egész világ! – sóhajtá Béla s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

– Felöltöm cseléded gúnyáját és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

– Lesz bátorságod egy fényes mult után egy sötét, egy lemondott jövendő elé menni?

– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jőjj rögtön velem. A kapuban vár kocsim. A mint a szabadba kiérünk, az álruhát felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, a mi téged ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyém. A mit magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha elbukol, veled bukom, ha kétségbe esel, magaddal rántasz. Ne félj: szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors, hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én volnék, a ki azt mondanám: «férjem, a harmadik út még nyitva van. Pætus! nem fáj a kés!»

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét s e rettentő órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

… A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket!…

Egy könnyű szekerke állt az utczán, melyen Judit idáig utazott; négy oszlopú ernyővel, a mit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolczszáz minden alakú utazó-jármű volt ott sáncznak tolulva, ha egy eltünt közülök, ki gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt s átadta a gyeplüt Bélának. Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a bajuszát kifenve bajuszkenőcscsel, s a kurtaszárú pipát a szája végébe szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában, meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a tekintetes asszonynyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt a legkisebb alkalom van rá, -167- káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas lovat Csillagnak híjják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor befogja, mert akkor össze-vissza járnak; a rudast kell mindig szólongatni, mert a nyerges úgy is nagyon serény; aztán az ostorral csak a hasát kell csipkedni a lónak, mert a ki a hátára üt vele, elárulja, hogy ujoncz kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsis-jelmezt; a fényes díszes öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és makrapipát; Béla visszafordult nejéhez s rekedtes hangon kérdezé:

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez kocsisnak.

A kocsi odább robogott; a cseléd egy «megáldj Istent» kiáltott utánuk s sokáig nézte biráló tekintettel, hogyan tudja ifju gazdája hajtani a lovakat. Nagyon csóválta a fejét s odább ment. Bizonyosan sok kifogást talált benne.

Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik rossz hirű erdők mélyébe vezetnek, a hol daczos népfaj lakik, szivére, nyelvére nézve idegen.

Két óra hosszat haladt a szekér s még utitársra nem talált, ki vele egy irányban haladt volna. Minden kocsi, melylyel találkozott, szemközt és az oldalutakon jött felé, arra, a merre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arczán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanusíták, hogy a sietség erős; – úgy bámult minden ember a velök szemközt haladókra, mintha kérdené, hát ti hova akartok vesztetekre jutni? -168-

A visszasietők között egy-egy ismerős arcz is feltünt néha, kiket Béla és Judit a fővárosban láttak valaha; de a kik nem találták idején, hogy most az ismeretséget megújítsák. Azok is bizonyosan megkisérték ez úton a menekülést s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jönni; nem is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztül törve a sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: «Judit nagysád!»

Judit megdöbbenve tekinte a gyékény-ernyő alól kibukkanó arczra. Bárzsing volt az.

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról s oda tekinte. Bárzsing egyszerre rá ismert.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibujva is utánuk kiabált, hogy ne menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába sietnek; – mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a fuvarosát -169- arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s hajtasson amazok után.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen a parancsolónak.

– Vagy talán «hátrafelé» megmenteni, ugy-e? De hiszen hamis az úrnak minden porczikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert többet.

– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kisértgette a lelkemet. Hogy rejtsük el a pénztárt valami faoduba; úgyis veszve van már minden. Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni; vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.

– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! kiálta összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.

De csak épen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő perczben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél könyökével maga mellől az -170- ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol multban vágtatott; mire aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre, először nagy pénzt igérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve azzal, ha felveszik és elszállítják a hová akarják.

Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, a kit oly biztos martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s a ki most újra meg fog menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele, a ki érette csodákat képes tenni.

Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy tizenkét éves fiu. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arczaik el voltak sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok, lövöldöztek is utánuk; a növendék fiu mutatta a lyukat kalapján, a hol a golyó keresztül ment s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy megmenekültek. Vissza! vissza!

– Csak előre! monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott délnek északnak.

Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a Behring úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a szíveket.

Az ellen, a kivel senki e hazában beszélni nem tud, a ki a rimánkodó siralomszavát meg nem érti; az, a ki üszköt vet az elfoglalt városra s a csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, a ki a csatában sebesültet megöli s a foglyul esettet ezer mértföldnyire hurczolja a jeges, fagyos, hosszú földsarki északába. Az, a ki irt, a hol győz, temetőt hágy, a hol átvonul. És a mi több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, a ki a fegyver mellett korbácsot hord kezében, s -171- nemcsak öl, hanem üt! Mert nem a kardcsapás, – a kancsukaütés az, a mi nem gyógyul be.

Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat s nejéhez hátrafordulva, szólt:

– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje előtt megcsókolja, az több, mint a halál.

És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt vont elő.

– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én arczomat ez ellennek egy csókja, vagy a tiédet egy ütése érhetné, az egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben, ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten úgy legyen lelkemnek irgalmas…

Béla hátrahajolt, neje átölelte őt s egy hosszú csókban elmondták egymásnak mindazt, a mit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők méla csendje hallgatott hozzá.

És e csók után életpiros lett mindkettőnek arcza, mely oly halvány volt eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis pattogtatni kezdett az ostorral s egy vidám dalt fütyörészett; erdők madarai csevegtek, daloltak hozzá.

Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek minden fürtét ismerték csókoló ajkai s szíve repesett, és keze a pisztoly ravaszán volt.

Hogy fogja ő e szép kedves ifju főt, ha kell, egy percz mulva szerte lőni!…

Az út kiért a fák közül, s a mint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon végtül végig belátszott a széles országút.

És a milyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan lánczolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal, ágyúkkal és podgyászszekerekkel.

Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s széltében elfogta az utat.

Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott; marczona vad tekintet jellemzé valamennyit.

Vezetőjük ősz, himlőhelyes arczú férfi volt, félszeme fehér kendővel bekötve, a vér keresztül ázott rajta; azt nem rég üthették ki a viadalban.

A közlovasok között is sok volt, a ki friss sebek nyomait viselte magán; olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt s azt soká megemlegeti.

Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt, durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva, gyorsabb mozgásba hozta lovait s azzal – – fele a csapatnak hátravonult és utat nyitott a közeledő szekérnek.

És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…

A széles országúton két csapás-út volt törve. A szembejövő ágyúk, társzekerek mind rendes sorban jöttek a balcsapáson; a jobb-csapás üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig szekerét, a nélkül, hogy valakivel szemben találkozott volna; órahosszat folyton vonult el mellette -173- a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok, podgyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az út tulsó oldalán, három ölnyi távolban a menekülőktől s senki azok közül még csak az arczát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának rájuk nézve, vagy mintha mind ez csak egy átvonuló álomkép rajzata volna, mely nem tud semmit arról, a ki felőle álmodik.

Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem intézett senki.

Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arczot mutat, nem gerjeszthet maga ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál nagyobb merénylet volt! Keresztül menni hosszában az egész orosz táboron, mikor köröskörül semerre sem lehet többé menekülni.

A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély. Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta, elvezette a menekülőket.

DRÁGA VÉRCSEPPEK.

A mint az első kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti szinház előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól, – talán nem is az uborka miatt.

Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté -174- az ablakán, s többet ki nem nézett az utczára. Nem kellett neki a világból semmi.

Leszedte a régi arczképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig a nélkül is kegyetlenül meleg volt augusztus vége felé.

A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajjon mit csinálhatnak ilyenkor a betegei, a kiket két nap óta nem látogatott? Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek, akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy betege, a kinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, a harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg, hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint ő neki, és ha gondolt arra, a ki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre méltó embernek találta.

Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű azoknak, a kik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen, olyan szeliden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki ne nyissa azt és be ne bocsássa a kérezkedőt.

Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe eresztett kezekkel. Judit volt az.

Melchior ráismert s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárra a kulcsot s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: – kegyed az?

A nő némán intett fejével s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába akadt.

– Nem tudtam. És nem akartam; felelt a nő s aggódva tekinte körül a szobában.

– Azt nem tudom, beszélt a nő, rövid lélekzettel. Rettegek, -175- ha rá gondolok; de mit ér rettegni? mikor segítni szükség, mikor segíteni kell, ha a lehetetlent kisértem is meg.

– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem hallgatózik itt valaki?

Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek, könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.

– Oh ne nézze meg, ne menjen oda, erőszakolá őt Melchior, kezét megragadva, de hogy birt volna ő e nővel? az kiszakítá magát kezéből, odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet s aztán elfuladtan tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.

A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy nagyon régen hallgató ember, de a ki azt, a mit hall, nem mondja el senkinek.

Judit egyik rémületből a másikba esve, önkénytelen keresé régi barátja kezét, gyámolul támaszkodva rá s fuladtan rebegé: -176-

Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:

– Oh ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte. Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat. Látni fogja, mennyire bizom önhöz.

– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden perczben elárulhatja valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e? Halottam legyen-e, a kinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz. Nekem meg kell őt szabadítanom! ugy-e, ön fog nekem ebben segíteni?

Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, a mit Judit kivánni fog tőle.

– Megigéri ön, mindenre, a mi szent, hogy a mit én szükségesnek találok, azt teljesíteni fogja?

– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom; sietett válaszolni Melchior, forrón szorítva meg barátja nejének kezét.

– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E perczben mindennek vége. Csak egyetlen biztos hely van még: Komárom.

– Tudom. De a kik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.

– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő -177- azt megkisértse. Más kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, a hol elhagytam.

– Valakinek ő helyette kell magát beiratni a várőrség közé, az ő nevével kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.

Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.

– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő jó barátnak általadjon?

– Oh szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? szólt e tárgytól kinozva az orvos.

– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom, életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiunak középtermetű, én nőnek magas. Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arczom, mint az övé. Én magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beiratni a hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.

– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni fog. Segítségemre lesz-e ön?

– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját, szólt messze elgondolkozva Melchior.

Abban az évben az volt a férfi divat, hogy a hajazatot -178- tövig simára lenyirva viselték. Judit feje épen olyan simára volt lenyirva.

Melchiornak a köny gyült szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a gyönyörű hollófekete haj, mely a szinpadot söpörte, mikor Juditot, mint halálra itélt királynét, a vesztőhelyre kisérték. Így letarolva!

– Ön egy világot tett semmivé Béláért! szólt neheztelő hangon az orvos.

– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben személyleirást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú sebhely látható.

– Ah! Kegyed én velem tréfál. Hogy én ezen alabastrom szépségű homlokon karczolást ejtsek éles vassal? bár csak olyan mélyen, mint egy tű véletlen karczolása, hogy én ezt az arczot vérezni lássam kezem alatt? Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.

– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kivánt irányban s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, a mit csak azért sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni. -179-

S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, a melyben Melchior műtői remekeit szokta végezni s szép fejét a karszék támlájára hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…

Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszinű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette.

Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolczadikon már fel kellett neki lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a kinek honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi jó barát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, sugó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta őt órahosszat.

Mikor este játék után kijött a szinházból, egy kék dolmányos ember megszólítá a szinház kapujában.

Előadás vége után tíz perczczel már üres a kerepesi út, – különösen ezekben a napokban, – csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utczán.

– Rámismert a tensasszony? mondá örvendve a megszólító. Pedig de régen látott.

– Hiszen sokszor volt atyám házánál; mikor kicsiny voltam, hányszor hintázott az udvaron. -180-

– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát; felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juczi kisasszony, lelkem, bizony leesik! – – Uram és én Istenem.

– Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugy-e? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg tensasszonynak?

– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, a ki fölkeres s első szava is egy kérdés lesz, a mit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. – Hát csak azt kivánom tudni, vajjon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy «igen», vagy azt, hogy «nem»?

Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva mondá:

– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni. -181-

– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, a kit küldeni tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.

– Bizony az jó messze van; a két kecskénél. Szívesen ideállnék a szekérrel, de valaki még észrevenné.

– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz rajta, hogy mással össze ne téveszsze. Piros kendő lesz a fején, tarka pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.

– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor, én rá várok.

A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a sors, s a míg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta magában: «boldog Isten, milyen forgandó a világ!» A hajdani pompás víg élet az úri házban otthon; – a nagy szerencsétlenség órája oly váratlanul; – a nagy úr leánya a szinpadon; – ott is hírt, dicsőséget szerez, a helyett, a mit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a hirhedett férj; – azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít; mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: – egyik a szerető nő hűsége, – másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font homlokára.

Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy a hol letette a fejét, ott elaludt. A mint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe és aludt addig, a míg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel szokott ébredni, mikor -182- ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni. Olyankor egy az óra éjfél után.

A míg azt megeszik, ő maga pipára gyujtott, s nekivetve a hátát a «Két kecske» kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik s nézegette a közben a gönczöl szekerét, merre áll már a rudjával?

A mint a józsefvárosi toronyban ütötte a három negyedet egy után, egy cselédforma közelített felé az utczán, piros kendővel, kék rokolyával; kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.

– Adjon Isten jó reggelt, hugám! Kapor Andrást keresed ugy-e? Én vagyok az.

– Adjon Isten kigyelmednek is, szólt a leány félreismerhetlen dunamelléki szóejtéssel; hát ugy-e, hogy jókor eljöttem?

– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mászsz fel az ülésbe, én csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?

– Hm. Csunya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a félházam van tető alatt, másikba belelát a fiastyúk az égről.

Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, a mi nagy ügygyel-bajjal járt, elébb a felhérczre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva, onnan a kocsisülésen átlépni s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, a mi asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott, hogy szegény emberek leánya.

Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhivatta a korcsmárost s kifizette, elővevén ez alkalommal -183- ismét a maga hivatalos nyelvét, embergyilkos «ván» «vén»-jeivel, számlálván, fizetvén, s megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából, azzal felkapván a szekerébe s elkihajtván az átkozott döczögős, rázós kövezeten, tekervényes, háztalan utczák tömkelegébe, a mikben még derék nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi kezdetleges kisérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben kapaszkodó fehér nép.

– Hallgass te hugám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, a hol a városnak nincsen szája.

Azután még egy nehány gyomszagú utczán csavarogtak végig, a miket csak deszkakerités tart össze, utoljára egy sor trágyakupaczon keresztül szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, a mi a fővárost oldalba fogja.

Itt jobbról balról egy jótékony ákácz faültetvény vette az utazókat oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az országút.

– Fogózzál meg a lőcsben jól, hugám, dörmögé pipája mellől Kapor uram; aztán ne félj semmit s azzal megcsapkodva lovait, bámulatos mesterséggel átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.

Akkor azután, hogy az országúton voltak, hátra mutatott az ostora végével.

– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, hugám? – Az ott a vám. Azt kikerültük szépen. No már most semmi baj aztán. Már most csendesen elkoczognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy hínak?

– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya vagyok.

– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. -184- Mindjárt mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol lévén?

– Nem; hanem elhordani a városban, a mit az elkészített; hanem hát most annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félre állt az útból, most nem ir senki ujságot.

– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? búsul-e szegény nagyon?

– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy teremtett léleknek se beszélek s tudja: én becsületes leány vagyok, megtartom a szavamat.

– Azt jól teszed; hagyá helybe Kapor uram s hogy még csak kisértetbe se hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája kupakját tűzmentesen lezárta s csendesen szunyókálni kezdett.

Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán koczogtak; ha szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda; valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz, arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból nagyokat húzott, azt állítva, hogy a nélkül az ember mindjárt elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkinálta a leányzót is. Az pedig nem szokott semmit inni. -185-

Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt hallgatta nagy figyelemmel, s a hol épen kellett, leányok módjára sopánkodott vagy nevetett.

Váczon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy rövid itatóra; a mikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a Pesten vásárolt sonkát és kenyeret s elébb a viseltes felét leszelve magának mindkettőből, a frisséből megkinálta a leányzót. A leányzó szívesen fogadta és jóizűen evett belőle.

– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót a kútnál vízzel, monda Kapor uram s tetszett neki nagyon, hogy a leány olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a vizet? – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te Böske! – Hanem szó a mi szó, nagyon megszépültél te, a mióta ide fenn vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád se ismer senki Komáromban.

– Elmehettél volna én mellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak valaha.

– Úgy? szólt a leányzó s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig. Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.

Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a beszélőre; egy perczre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután sebtén felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe s kihajtott a faluból, a hogy csak a lovak birták futással. -186-

Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen visszafordítá a fejét, megszólalván.

– Tensasszony… Többet nem mondott, csak a kezével, meg a fejével, meg a szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhuzásával intett, hogy nagyon jól van, minden jól van, tökéletesen van.

És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az átalakítás. – Nem hiába mestersége.

A «MUSZÁJ».

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)

… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt -187- Judittal, mintha az valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.

A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.

– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.

Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz:

– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek, semmit se félj.

A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést -188- tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől, sem utól rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a «muszáj».

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss sein».

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására.

«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent, hogy «kell» – «soll».

A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az «muszáj!»

Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A muszáj halhatatlan!

Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget; olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból. -189-

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:

Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.

– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.

– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.

– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem. -190-

– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.

– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.

– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen keresztül.

– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be akar menni.

– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta s a tenyereivel mentegette keblét.

– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg: hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül -191- visz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még ma! Muszáj!

– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is benünket.

Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.

– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.

– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal -192- és favésüvel faggyus rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer Isten a veszedelemből kisegít.

– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még reá várakoznak.

– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehuzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.

– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász. -193-

Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni mennek.

A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.

Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.

Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; -194- a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!…

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak, a folyam közepén.

A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges sáncz között, -195- melyeknek ágyúi egyiránt fenékre lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.

András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra jutott.

András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.

A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. -196- Másutt hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol.»

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.

A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.

Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most e helyen itthon van.

– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől. -197-

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én mégis boldog vagyok.»

A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.

Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.

– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.

– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet egyet.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben bölcsen elhallgatva.

A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött ide ez a katona tiszt?

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»

András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az ember.»

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás?

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.

– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.

Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szeliden előre hajolni, -199- hanem délczegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcznak.

Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.

András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.

– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak. Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.

– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől. Kiégetné az az én gyomromat.

– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt akár ne is főznéd.

– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi bölcseséggel. -200-

Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni, a hogy a férfiak szoktak.

– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»

– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.

– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott tanított volna huszárujonczokat!

Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s -201- csak néha mondott annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».

E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve ment, a merre a többiek.

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalom-leveleket.

Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.

Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csusztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalom-leveleket. -202-

Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni. Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a pavillonba, a hol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.

A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; – hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, -203- miket az egymásután jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjat osztá a távozóknak.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos perczben el ne árulják gyöngeségökkel.

Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt tekintetével. Azután szárazon kérdezé:

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt:

… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!»

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla százados.»

Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:

Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arczán a férfi bélyeg.

«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»

Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy sebhely a homlokon.»

Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kinálta?

– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?

– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már semmi bajom, köszönöm.

– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a pénzed.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában: «neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni.»

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne -205- mégis valahogy a német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?

A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy csak a helyesirás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt irva a védlevél. -206-

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt felnőni.

Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és csókjai közt Béla nevét emlegetni.

A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán -207- Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre, megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:

– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: «asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá emlékezzék.

ROSSZ VÉGZET.

Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.

Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt igérte neki, hogy elviszi a világ végére is.

Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, a hol hátra hagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.

Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, a hova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.

Ott vár a veszély előtt rejtőző férj és számlálja a pillanatokat, a mik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani. -208-

Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; miért siet? mi után törekszik?

A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, a mit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.

Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az útat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.

A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, a mikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint a mennyit női idegek elviselni képesek.

Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak theával élt és erős fekete kávéval, hogy álmát elűzze.

A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.

A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, a mit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.

S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy. -209-

Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmas erő, egy parancsoló gondolat elnyomja a test szenvedését s nem enged betegnek lenni.

Judit Bélára gondolt: Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, a mint az erdei úton sétál, mindennap mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arcz arczhoz dűlve és nem félni többé az elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: «fiam». Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, a kik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé. Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.

Kapor András maga se tudta, merre mennek? Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi czél s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.

Mikor már harmadnapi járó földön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szakgatják keresztül, miken a döczögős hegyi út minden hajlásnál keresztül vezet; de hidak már ott nem ismeretesek.

Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, a nélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol. -210-

Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, a miket görgeteggel terítve az éjszaki záporok mosnak. Most ezek az útak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.

Déltől estig jártak már és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe és semmi helység nem mutatkozott még.

Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.

Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: «már közel vagyunk, nem sokára látni fogjuk egymást», hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.

Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnőjét; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.

Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bérczek állták útjokat, a mikben a keskeny út végéhez érni látszott.

– Csak tovább, tovább. Rebegé Judit. Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.

Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját s keze ügyébe rakni az ülésbe.

– Kutyaugatást hallok, szólt Judit, finomult ideggel, neszezve a csendben. Menjünk arra, már közel vagyunk.

András fejet csóvált s azontúl minden perczben szétnézegetett az ülésből, mint a ki valamiben gyanús.

– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel. -211-

András megrázta búsan a fejét s erősebben fogta lovai gyeplűjét, a mik egy idő óta különösen hegyezték füleiket s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.

Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból s keresztül baktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, a mint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.

A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Őszszel nem igen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.

Hanem azért mégis borzalom velök találkozni, – ily magányban, – ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; – az ember tudja, hogy azok, a mik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.

Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed.

Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorúltul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.

Kapor András gyorsabb koczogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.

Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az útat.

Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt s minden útat elfödött előttük. -212-

– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom, kérdé András, mikor valaha itt járt?

– Valami malomgát szakadhatott el s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztül törtetni rajta, hanem azért Isten neki.

A vízre vékony hártya fagyott hamarjában s azon itt-amott megállt a hó; az útat épen nem lehete látni.

Egyszer aztán egy mély kátyuba vágott le a kerék, a honnan a két ló nem birta többé kimozdítani.

– Itt rekedtünk, dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.

– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.

– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokróczot terítek, a tensasszony arra ráül s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.

– Én nem ültem lovon soha s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.

Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől s azokat gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot s szekerét ott hagyva, a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.

És úgy szeretett volna sietni! úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le -213- is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.

És az út még sem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bérczek váltakoztak, Semmi nyoma emberi közellétnek.

Egyszer ismét útat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vizen. Hanem ezuttal a túlsó partra érve sem tette le.

– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, a míg emberlakta helyre nem érünk; fakadt ki a nyers, nyakas szekeres gazda.

– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kis gyereket vinnék a karomon.

Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve s a zuhatagot két felől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.

– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kisért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jőjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe -214- vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: «Judit és Béla». Oh Istenem!

Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.

Azontul, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.

– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.

És most már ő ment elől; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.

És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah olyan jól esik e hű házi állatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála – mindennapi szokás.

És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.

Szive oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; – a nagy öröm volt az, vagy a nagy láz?

Lám az elmúlt év megmutatta: a minek csak örültünk, abból mind siralom lett.

Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, a mint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, -215- a két karóra kötve lógó keskeny táblát s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.

Az ifjuasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi symbolisticát. Elment mellette hideg vérrel; – pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek? le kellene roskadnia a földre.

Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapácscsal jelt adni a káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.

A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyilt.

– Itt fogunk maradni; súgá Judit Andrásnak s maga a tornáczra besuhanva, a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.

Az ernyős tűzhely előtt állt a házi asszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házi gazda s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsurolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.

A mint az ajtó nyilt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön s a mint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: Jézus Mária!

– Béla tens úr? ismétlé zavarban a házi nő s tétovázva -216- tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról s Judithoz lépett.

– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr a mint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyiló ablakon, s a nélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltünt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.

A mint azt meghallotta, hogy férje eltünt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, a mit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ez által semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt s élettelenül terült el a földön.

A KÉT HALOTT.

Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott és semmi joga az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kisérteteké.

A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kisérlet hasztalan maradt, a halál fehér szine örökkévalónak látszott az arczon, akkor felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki s meghuzatták a harangokat, holnap el fogják temetni.

A ki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta. -217-

Az anyag bölcsei, a kik mindent kimagyaráztak már a chemiából, kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulás-folyam, s a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentátiónak adatik át, semmi más, mint hogy a borból eczet lesz. Hanem egyet nem fejtettek meg a bölcsek… Hogy lesz az eczetből újra bor?!

A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé; az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de hátha az ezeredik, a százezeredik még akkor gondolkozik!? Mi az, oh bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, a mi nem «lél», hanem «lélek». Valami, a minek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a szívben, a vér melegében van-e? a homlokban, a gerinczagyban tartja-e szállását? valami, a mi akkor is jelen tud lenni, a midőn az egész porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete, akarata-, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!

Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden vércseppje jég, még hallja azt, a miről fölötte beszélnek; hallja, midőn az öltöztető asszonyok suttogják: «milyen szép halott, hogy illik homlokára a myrtus» és a myrtuslevelek szúrását már nem érzi homlokán; hallja, midőn mondják: «jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha egyszer férje visszajő, átadhassuk neki», és nem érzi, mikor azt lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arczára a nap, és a napsugárt nem érzi arczán, nem tudnak felőle szemei.

Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt felosztva: a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást; van gondolatja -218- arról, a kit szeretett, a kit oltalmazott, a kiért meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a halállal együtt mind le fog szállni a földbe és senki sem veheti azt fel onnan.

Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja, hogy nem sokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé és ő hallani fogja a hulló hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja venni a földalatti mély csend és e halálos hosszú éjben még azután sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a földalatti sírvájó vakandok koporsója körül, s ha napok mulva, idegeinek dermedése fölenged, ha fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben, a koporsó deszkái között imádni a halált, mint örök szabadítót.

Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy ime eltávozott a férj, elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely annak életét megmentené. De azt a kis levelkét senki sem fogja megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?

A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd fennmarad virrasztani a halott mellett.

A háziasszony igérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó lesz.

A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött. Valaki belépett sarkantyús csizmával.

– Látom, szólt egy ismeretlen hang. Alkalmasint annak az úrnak a felesége, a ki innen megugrott.

– Nem tudom, felelt a házigazda, sem azt az urat, sem ezt az asszonyságot nem ismerem.

– Jól teszi, ha azt mondja; felelt a káplár. Ne is beszéljünk erről többet.

– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember, szólt a házigazda.

– Bizony veszedelmes, állítá a csendőr. Jó volt rá nézve, hogy eleve megugrott.

– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen időben.

– Oh igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta, még nem lehet nagyon messze.

– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve aligha ez nem volna a kisebbik baj.

– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, -220- abban tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja valakinek.

– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett elfoglalnunk.

– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól alhatom.

– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik. Isten őrizz.

A puskaagy csörrenése hangzott, a mint azt a földről felvették, az ajtó nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin hangzottak a lépések, a mint a fegyveres vitéz helyet keresett magának; végre letelepült aludni. Épen a halott feje fölött választá fekhelyét.

A kárhozatot úgy festi az irás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; oh de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata? Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami dæmoni!

Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni az égrelázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!

– Üldözik őt és én nem segíthetek rajta… Kergetik és én nem kiálthatom el, ime itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne és nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba… Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, -221- mit tettem érte?.. Meg fog halni kétségbeesve, mint a hogy meghalok én, tagadva az Istent… Oh anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!… Oh miért-nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly irtózatos, mint ez… Oh Isten! Isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?… Örökké a benned való hit tartott fenn, – most hagysz-e el halálom órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a gondolattal, hogy nincs Isten sem itt, sem amott.

… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon át valaki beugrott volna a szobába.

Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, a mik kezére, arczára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.

– Az Istenért! hogy jösz te vissza? suttogá a házigazda. Itt a házban a csendőrök.

– Meghallottam a kondásoktól az erdőn, hogy nőm megjött és itt halt meg, szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.

– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold meg egyszer és fuss!

A férj azzal felelt, hogy halottja arczát százszor csókolá össze és ott maradt. -222-

– Uram! Barátom! unszolá őt a házigazda, távozzál, mentsd meg magadat; az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve; siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé: ő már boldog. Ő már nem érez semmit.

– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is, úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arczuk? Nem igaz, nem igaz.

– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az övék! Nem nekik fáj.

– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én, akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De a míg egy ízem él, nem fogom engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem! A ki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.

A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve, hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa, – hiszen csak azok, a kik ennyire szeretnek, mondhatják azt: «én nem hiszek a halálnak! álom ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem rázárni a koporsó födelét, s megölöm, a ki hozzája nyúl».

– Megállj! szólt Béla. Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere, mint hogy keblére lehelltem -223- és lélekzetem melegétől, és talán szerelmem forróságától rögtön elmult a baj. Neki fel kell éledni attól újra.

Oh mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete aként vett magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön, érzelem, megdicsőülés, e gondolat a lelki béke kutforrása: «Isten mindenütt jelen van».

A férj, mint egy őrjöngő feküdt arczával neje márvány keblén s hosszú lélekzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly szánakozva tekinte le rá: mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!

– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.

A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni, eltölté borzadálylyal az egyszerű embert. Reszketett.

Abban a pillanatban a hulla felnyitá fekete szemét s mereven rábámult a tagadó szó kiejtőjére.

Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri az Urat!

Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev nézése, melylyel élőket ijeszt.

– Látod! Látod! Ő él! rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig eltakarta arczát és reszketett és gondolá:

S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kisértetté változtatta volna át.

Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kisértő rém arczára és megcsókolta annak ajkát.

Oh e fehér arczra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés annak száját csókkal illetni!

És ime a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas szempilláit a halott és halvány pir kezdett átderengni arczán.

És a mint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint a kik imádkoznak.

Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arczán a köny és halántékain a veríték csorgott alá. Oh ez rettenetes harcz volt. Ez Jákob éjszakai küzdelme volt Istennel a pusztában! – Isten engedte, hogy az «ember» győzzön.

A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét s ajkához szorítá azt. -225-

– Magam megyek érte, nem bizom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt leszek vele. Te pedig most siess és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.

– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő Istenre, hogy nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!

– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, a mit fogadtam. De most siess.

«Siess, siess!» A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott, gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak léptei. Közelít. Oh siess, siess!

Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.

– Nézze ön. A halott magához tért, szól rá mutatva a gazda. Segítsen a koporsót átemelni a meleg szobába.

A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta a miért jött, megfogta lábtul a koporsót, a házi gazda fejtől emelte azt, s kivitték együtt a halottas házból.

Félóra mulva útban volt a derék házi gazda a székváros felé, hol az orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az orvos már mindenről értesülve van s épen oda indult. Valami fiatal ember verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leirta, milyen volt. -226-

Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy birta órákkal megelőzni házi gazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt magyarázzák meg azok, a kik valaha nagyon szerettek.

Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig szenvedett és többnyire magán kívül volt; mire a kór megfordult, midőn eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol az országban.

SZERAFINE.

Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine Fertőyhez nőül ment.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már -227- micsoda? Annak az uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is ott, a hol eddig.

Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki adni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd, nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.

Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy hirtelen özvegynek és szabadnak.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték -228- a tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.

Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?

Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag diszítmény fejezi ki.

Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. -229- Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután kigyógyul belőle az ember.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten -230- kis khinai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóizűen kaczag valaki.

A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyrácscsal is el szokás látni.

Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy a házhoz tartozandók.

Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel. Blumné e fölött tréfált.

– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen többé.

– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?

– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az országban.

– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.

– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy «egyedül Istennél az oltalom».

– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod, hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette mindig tégedet.

– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff két nap mulva csakugyan elutazik.

Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot. -232-

– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.

– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné tovasétáltában.

– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.

– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát, irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?

– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult» tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor tánczvigalom volt. -233-

Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.

KIÉ VOLT HÁT AZ A GYŰRŰ?

Ha Szerafine akkor, midőn magához tért otthon, puha ágyban fekve, orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel birt volna nem titkolni el egy rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté, ha nem iszonyodott volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, a mi kétséges, lehet igaz, lehet tévedés, ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó sejtelmet, a minek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné, nagyon sok fájdalomtól megkimélte volna magát, a mit később ki kellett szenvednie.

Ha Szerafine nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, a miket a felkeléstől a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára -234- csend van, azok előjőnek és megkezdik a rendszer nélküli kínzásaikat, s a lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba: oda is követik.

Ha Szerafine csak egy szóval is megmondja okát valakinek, hogy miért sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést tesz az iránt, hogy ki van odabenn, a kinek az ujján Róbert gyűrűjét megismeré? hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.

Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok elfogták s elvitték Aradra.

Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképen a vár első átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.

Az a helyiség, a melybe került, több hónapig szalonnás raktárul használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított, tépett és gyűrt papirrakás mivoltában.

A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, a mik nem épen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a patkányok lyukai.

A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.

Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy nyilás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már a mennyit épen kaphatott.

A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb utensiliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe faggyúgyertya volt téve.

Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt fáradva s rögtön ledűlt a tábori ágyra.

Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön neki állt egy patkány a lábbelijének s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Igérkezett még több is hozzá.

Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, -235- a hová már nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a szalmaszékre kellett letennie.

Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte tovább, a mit csak azok ismernek, a kik már voltak abban a helyzetben, hogy mindent elvesztettek s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még rajtuk valamit?

A zörgés, motozás a papiros halomban, az aprózott futó léptek, a visítás, czinczogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók nincsenek megelégedve a változással.

Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterséget követte el, hogy a szalmaszék lábán felmászott és a szék karjára leült és onnan pislogott az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna, hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna a helyett, hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét megalapítani. De hogyan hozzá nyúlni, mikor a gyertya ég?

A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát, felnyalogatta a tartóról a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát s tartóstul együtt lerántotta a székről a földre s iramodott vele, daczára az égő kanócznak, a szeglet felé.

A patkány belevitte az égő gyertyát a papirhalmazba; a papiros meggyúlt. Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel; – a kezét sem mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papirhalmaz, arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi. -236-

Hanem a mint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve a porkoláb és ordináncz; nyitották az ajtót s kérdezték, mi baj?

– Az nem az én kötelességem, felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva helyéből.

A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordinánczon gyakorolta hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok papirlomot.

Az ordinánczot Venczelnek hítták, fiatal linczi fiu volt, csinált virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.

Venczel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt, aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyujtva rá, melyet atyánkfiai «gassenhauer» névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan, hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jó kedvet csináljon.

A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: «engem megver a bor, én megverem a korcsmárost, a korcsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A korcsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost. Didldáj.»

Háromszor is eldanolta és meg volt vele elégedve; legalább úgy mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.

– Hallod-e Venczel barátom, szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul rakva a tarkója alá. Te ugy-e bár valósággal is szereted a bort?

– Ne félj. Semmi rosszat nem kívánok érte. Csupán -237- csak egy üzenetet kellene megirni egy szép asszonynak, a miben senkinek sem lesz semmi kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt kellene neki megirni, hogy férjhez mehet már megint.

– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem tudlak utasítani olyan helyre, a hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.

– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, a hol el vannak ásva. Ott az senki jószága úgyis.

– Rá utasítlak, hanem elébb igérd meg és add esküszavadat, hogy ezt az izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz papirból.

Pusztafi ráirta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat: «Zeleji Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette el; gyűrűje nála van.»

– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Már most hát láss jutalmad után. A borokat palaczkokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pinczének egyik szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.

– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, a hogy lemégy, balra van két hosszú ászokfa. A mint a külsőt felemeled, annak aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen kezdd el a földet felvájni. Majd nem sokára találsz egy rézpitykét, azt mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony láncz jön fel utána; a vékony láncz egy vastagabb lánczot húz fel -238- maga után, s mikor azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni s azon ajtó alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk értük.

– Köszönöm, Venczel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis izenetet.

– De arra kérlek, édes szép Venczel, hogy elébb járj el a postára, azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután elfelejted.

Venczel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta szemeit, a víg ficzkó végig énekelt a folyosón: «engem szeret a korcsmárosné, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost.» (Hogy miért szerette a bor a korcsmárost, annak bizony nehéz volna hirtelen okát adni.)

Venczel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. – A rossz hírnek szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is heverni. -239-

Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pinczéhez neki nem volt bejárása; mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki ott tartotta a lisztet.

Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség leirását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jó pajtásilag.

Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifju volt; a pincze azon osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatal ember leosont a kazamáta alatti pincze lépcsőin s akadálytalanul megérkezett a Pusztafi által leirt helyre.

A mint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak; most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.

Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapoczkával elkezdék a földet félre hárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megigért rézgombra is.

A gomb fülén ott volt a vékony láncz, a vékony láncz felhúzta a vastag lánczot, s a mint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszög lábnyi lehetett.

A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt, telides tele minden alakú boros palaczkokkal.

A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, a melyik a korcsmárost szereti: ezzel ugyan még semmi korcsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez úgy jelent meg, a hogy valami magyar dynasta pinczéjéből kiszabadíták.

– Hallod-e Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat. – Pinczében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel magunkkal annyit, -240- a mennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le ismét s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.

Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki? A megkezdett muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint a gránát. – Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A választás egy fekete üvegű ürömlére, s egy öblöshasú arakra esett. Volt ott más is elég: rostopsin, cura, allash, marasquino; műértőkre nézve varázserejű hangok. – Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, a ki ezeket meg tudja becsülni.

A mint Venczel adogatná fel a palaczkokat egyenkint Hubertnek, egyszer egy szép czifra papirosos czinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe, melyet a mint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a helyére.

Az a palaczk, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgős üvegnél, legalább is nyolcz fontnyi súlyosnak tetszett, a mint fölemelte.

Venczel igen gyors eszű fiu volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott le gondolatmotolláján:

«Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolcz fontot akar nyomni, nem lehet a világon.»

«Ekkora súlylyal ilyen kis terime mellett semmi sem szokott birni, mint az arany.»

«Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal elrejtve?»

«Hanem ennek a palaczknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna Huberttal megosztani, miután a szerződés úgy sem szól egyébre, mint csak borra.»

Ezt gondolhatta magában Venczel, a midőn azt az indítványt tevé bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palaczkok száma ez alkalomra; ő csak vigye fel azokat; azalatt majd Venczel magára vállalja a rejtek ajtó helyretevését, -241- s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő rejtse el a palaczkokat a felső bolt alatti derczés ládába.

Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt palaczkokat köpönyege alá rejté, s felballagott vele a pincze lépcsőin.

Mikor a pinczeajtót betette maga mögött, Venczel megvárta elébb, míg a nagy derczés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtelmes tartalmú palaczk után.

Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a következmény majd mindjárt igazolni fogja.

A nehéz palaczk átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van benne?

Venczel azonban iskolázott fiu volt, s annyit tudott, hogy az arany minden földi anyag között a legtöbb súlylyal bir; ez tehát nem lehet egyéb, mint arany.

Felnyitni az üveget dugójánál s egyenkint kirázogatni belőle az aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna. Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához; megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzá üti a csizmája sarkához, az kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál, hogy biz egy palaczk pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.

Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatal ember, azt a következő percz bebizonyítá.

Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durrhiganynyal mennyire lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon szer, melylyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon kis rézkupakok fenekén szokott lenni, a mikkel a lőfegyvereket elsütik. Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bir, hogy legkisebb ütésre, néha csak a papirról -242- leseprő toll zsúrlására is ellobban, s romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannnyi súlyú lőporénál.

Tehát nyolcz fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelől annyi hatású, mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanóczot.

A mi ezentúl történt, azt Venczel nem beszélte el senkinek; azt Hubert szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palaczkokat a dercze közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a derczés ládába vágatott, onnan ládástól együtt a Maros túlsó partjára esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palaczkokkal egyben.

Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a sánczok összeszakgatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék kövekkel, téglákkal.

Venczelt a pincze falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.

Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás, de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.

Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyujtott ujjával iparkodott tudtára adni, a mit az oly aggódva kivánt megtudni. -243-

Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: «a gyűrű viselője, első, korán elfeledett férjed, Róbert.»

HOGYAN FOGOTT KOLBAY ŐRNAGY TÖRÖKÖT?

Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak. Olyan napok fordultak elő, a mikben az öreg úr azt hitte, hogy lám, ő neki is lehet valami hasznát venni.

Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kivánalmaikban egyik hivataltól a másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni. Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő mind rendre szedte s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek elmondta a velük érintkező főfelügyelő hatalmak előtt egész élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan fenyíttetnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy olvashat könyveket, vagy hogy épen tintát és papirt is kap.

Délben, este pedig, mikor hazament a várból, rendesen bekoczogtatott az öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon mindig. A fiának még semmi baja. -244-

Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát s elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert ő neki rögtön megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.

– De hátha meghalt? ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. Ha élne, csak tudósítana.

– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy beszélne vele?

– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak mutogatni, policzájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a nevét aláirni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való az már.

Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay s nem mondott se jót se rosszat, hanem odább ment.

S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál s mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert még sem tudat magáról s mindennap keserűbbé vált panasza az ifju asszony ellen, ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla?

Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap s védelmezte az ifju asszonyt.

Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták az utczán végig sietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret akart volna utolérni, mely előtte döczögött s a hepehupás kövezeten egy halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de a melyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna megkeríteni.

Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram, elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni. -245-

Kolbay oda topogott a szekérhez s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem akarná odább ereszteni.

– Frissen, frissen, Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.

– Adjon Isten; felelt András gazda a nem is mondott «jó nap»-ra s egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. De bizony még egyet kellene fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.

– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra, talán egy hétre, a míg utol nem értem azt az embert!

– Kit akar utolérni őrnagy uram? szólalt közbe az öreg asszonyság hangja, ki már negyedszer kivánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az oszlopos folyosóról, de a mit az egyszer sem hallott.

– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az utczán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam. Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.

– Kicsoda? kérdé repeső hangon Lávayné, egy perczre az a gondolatja támadt, hogy talán az ő fia.

– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Épen ebbe a városba merni jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja is.

– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; a ki -246- tavaly itt ezen a helyen, itt épen ezen az utczán engem azzal fenyegetett, hogy vasra veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt, nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.

– Én magam. Soha sem tettem senkivel. Mentettem védelmeztem, magam is elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de ennek nyakát fogom törni.

– Tudom, nagyon jól tudom. Az «őrnagy» haragudni fog érte; de tartozom vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én meg akarom enni!

– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék úr haragudjék rá.

– No, no, asszonyom; egy szóval se fáraszsza magát. Én láttam azt az embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha Liliputig szalad is. De – elcsípem és visszahozom, azt már fogadom.

– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth! Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal a kévékkel, megyünk embervadászni!

Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével, pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is jó volna, ha -247- itt volna; aztán meg kiváltképen ülést is kellene csinálni a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, a hogy a rőzsét hozta a szekéren.

– Nem, nem; egy percznyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük. Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsuppra, azt pedig ád a nagyasszony.

– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi segítséget.

– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing? Ellenségem nekem is, a fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsuppot.

– Majd visszaharagszik, monda a jó öreg asszonyság s igazán nem adott szalmát.

– Ne menjen drága jó uram, biztatá őt Lávayné, bizony meglássa, hogy nem lesz Istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való ez. Kegyed olyan jó ember különben.

– De ma rrrosssz akarok lenni! pattant ki az öreg úr s nagy indulatosan felkapaszkodott a ferhéczen keresztül az első saraglyába s helyet szorított magának Kapor uram mellett. Hajtson kend szaporán.

Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, a ki ismeri egy József császár idejében lerakott s azóta nem renovált kövezet minőségét, a -248- mit még a bombák is felszakgattak, s meggondolja, mit tesz az: rázós parasztszekéren végig hajtatni rajta, köszvénytől merev tagokkal, egy szál puczér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.

A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól: nem láttak-e egy zöldre festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember ült rajta? – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta felé.

A hol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott a híd-karfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld bricskát ezen hajtatni, szürke köpenyeges utazóval?

Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Épen nehány percz előtt hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, a mint porzik az úton.

– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kiméljen kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom százezer forintért! Nem, százezer forintért. Most már nem menekül meg tőlem.

A mint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep, melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házból áll az, jegenyefákkal körülvéve.

Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére abból állt, hogy az a becsületes tót ember, a ki az egészet használta, tartozott az öreg urat egy pár mázsa dohánynyal ellátni, – a mit ő évről-évre el is szivogatott s elosztogatott. -249-

Ezt a szivélyes patriarchalis viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos epochán túl természetben nem lehete többé kiadni s a haszonbér készpénzül behajtása maradt nagyon problematicus kilátásban.

Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen hangulatba hozta vele kedélyét.

Tehát a mint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döczögő szekerén, szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld bricska a kérdés.

– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, a kinek pápaszem volt az orrán, s a ki tud tótul. Csakhogy a helyett, hogy «dobre», azt mondja, hogy «dobzse».

– Igen is. Hát magukkal parancsolták a birót, meg két esküdtet s egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.

– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet, megforgatják a szájukban s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az: talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.

Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképen mi hozhatta Bárzsingot erre a helyre?

A mint a falu házához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.

Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó -250- ember volt a falu háza előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, a kik ezen a kocsin jöttek.

Egy pár bűzös árkon és nádkerités résein áttörve, végre egy szilvásba értek, mely épen Kolbay sajátja volt, de a hol ő ugyan soha sem járt; ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még valakivel.

Kolbay nagy ovatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez ember által s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót. Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában s egy plajbászszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett valamit egy hosszú papirosra.

Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de örvendetesen meglepetve.

– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kivánságra jött volna uraságod. Ugyan jó, hogy itt van.

– Egészen a propos tetszik érkezni. Épen uraságod ügyével foglalkozunk. De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?

Az öreg urat annyira kivette ez a váratlan ripost a sodrából, hogy nem tudott rá mit felelni.

– Igen, igen; bizonyítá az a másik úr. Hibásan tetszett a bevallást intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát s ehez vallották azután a többi tulajdonosok is a magukét.

– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.

– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen -251- jó homok: valódi humus. Televény tartalmú termékeny homok.

Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel? Végre kitört belőle az indulat.

– De hát micsoda az úr? riadt rá Bárzsingra, a mutató ujja hegyével megbökve a jeles ifju vállát, a mitől ez majd beesett az aszaló kemenczébe.

– Kérem, kérem, sietett felelni az a másik úr, Bárzsing úr kivatalos minőségben katastrális-bizottsági-reklamatzionalis-törvényszéki segédbiztos.

Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, a míg földi pajódból repülő rovarrá átváltozik.

– Megbocsásson uram; szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó positurába téve magát: két kezét a pantalon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a sarkán. Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek, azokról soha nem fogok megfeledkezni; de a midőn a státus érdekei kivánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt előre kell bocsátanom.

Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán korábbi érdemeiről, annálfogva ez sarcasticus változatokban forgatta ellene a fegyvert.

– Hja, mert azt «az urak» nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztálylyal a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog lenni.

– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de -252- mulaszthatlan kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és becsületszavunk által vagyunk kötelezve.

– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassio benyújtmányi ívén világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat esküvel egyenértékűnek tekintendik.

– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből irt bevallásába a valóságtól eltérő adatokat.

– Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka mely osztályba tartozik.

– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rossz akarattal, annyi malitiával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. – Soha sem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre játszást, tettetést, az állam megrövidítésére czélzott hamiskodást, az üdvös intézmények meghiusítására törekvést, a hatósági közegek szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.

– Még azoknál is, sietett közbekiáltani a másik úr, a kik különben állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös intézményeket. – Nyilván az öregre czélzott e váddal.

– De nem! szólt Bárzsing, a másikat csitítva. Én az őrnagy urat szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, loyalis férfit.

– A ki minden bizonynyal átlátandja tévedését s mindig -253- kész hűséggel iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.

Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta, némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leczkét hűségből, loyalitásból, állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével, hamis bevallással, őt mind egész nemzetestől együtt, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanusítják, hogy mentegetik, hogy vallatják, hogy convincálják, hogy gúnyolják, hogy dicsérik és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az olyan emberek, mint Bárzsing.

Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor eszébe. «Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az Isten ebben az utamban; ugyan megvert.»

Csak nézte, hogy irnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik össze ismét csomagokba az aszaló hidjára kirakott hosszú iratokat; hogy indulnak meg, a nélkül, hogy őt üdvözölnék s járnak végtül végig a földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére öntözött, a ki mind katona volt és soha egy háborúból is seb nélkül haza nem jött; és a kik között ő már a legutolsó.

És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén csontnak, a ki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kisértet hússal és vérrel.

EGY EMBER, A KI NEM AZ, A MI.

Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai, vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.

Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója, államfoglyok vigasztalója lett, s a mit azok odabenn apró faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné házról-házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen czélokra fogyott el.

A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is érdemelte, mert valóban honleány volt.

Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert hiszen a herczeg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz hetmanoknak az élőképe, a kiket a világ minden bolond lapja karrikaturában örökít, hanem épen a szabadelvű Oroszország új ivadéka; Hertzen és Bakunin titkos jó barátja, a ki együtt működött ugyan a magyarországi campagneban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti szimpathiákkal; – -255- hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a bárónő ötvenhárom, a herczeg pedig harminczhárom éves volt.

Azért Volozoffné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen czélokra kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a herczeg szabadelvű szavai, a miknek közrebocsátásában nem is volt fukar.

Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye szerint a rábizott darabjával az országnak. A herczegnő férjének hagyományozta minden vagyonát.

Ezt ismét nem szemrehányásképen említem fel. A herczeg, mint ezt mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt elébb denaturalizáltatni magát s ennek folytán lemondani oroszországi roppant terjedélmű birtokairól, a mik ezer, vagy tán két ezer, ha nem három ezer négyszögmértföldre terjedtek; s a mikben két, vagy három millió jobbágya lakott, a kiknek darabját szabadságában állt száz rubelével eladni; s a mely jószágért évenkint tiz-húsz millió rubel jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak parancsoljanak velem.

Tehát a herczegre nézve valódi áldozat és nagylelküség volt egy magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz húszezer holdacskát.

A herczegnek még neje életében volt két «niéce»-e a kastélyban, a kik igen vidám és kitünő míveltségű herczegasszonykák voltak.

Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herczeggel unokahugaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, -256- s miután azt nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen keresztül törve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a nemességi aranykönyvet s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze Olga és Feodora herczegkisasszonyok a Volozoff herczegi családtörzszsel, tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora úrhölgyek csakugyan a herczeg «niécei».

Mind a kettő herczegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszinű alak, másik barna, halovány és karcsú.

Olga és Feodora herczegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét s meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafine a meghivást elfogadja s a látogatást visszaadja.

De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt járt nejével, s a herczeg igen nemes keblü férfi volt, ki még a hatodik hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét gyászolva s valódi cultust csinált a megboldogult emlékezetéből.

Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni kényük-kedvük szerint.

A mint hogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a herczegi kastélyba, s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még saját magát is.

A herczeg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiuvá travestálva.

Deli termet, finom síma arcz, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép metszésű száj, a hogy Adonisokat festenek.

Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt s azt úgy ápolta, mint a bibliai sáfár a rábizott talentumot, a minek jól felhasználásáról számot kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.

Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafine és a herczeg között valami szívbeli viszony létezik, még pedig -257- a férj elnézésével. Pedig még akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek a rossz gondolatját.

Néha megtörtént, hogy a herczeg és Fertőy elmentek vadászni s olyankor Olga, Feodora és Szerafine egyedül maradtak.

Az különös volt! Szerafine nem érezte magát jól a két herczegnő társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni róla, miért?

Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe, valami regényt vitt magával, leült valamelyik «bosquet»-ba, s hagyta magát keresni és olvasott és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem találtak s kaczagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.

Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat s ójtogatja az exoticus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.

A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt herczegnő hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem szabad, s fizetésüket hozzányulhatlan hitbizományban biztosítá.

Fiatal legény volt még, alig 25–26 éves; simára borotvált arczú, valószinűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka, hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blouset viselt.

Szerafine olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik s kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé? A kertész felelgetett neki mindenre köteles készséggel.

Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafine megszólítá a kertészt.

– Kedves Fridrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halvány sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.

– Kedves Fridrich, ennek a «lángvirágnak» mért nincsen szaga? én Olaszországban illatosakat találtam.

– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jőjjön ide, majd én megmondom.

Szerafine eddig németül beszélt a kertészszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatóan:

– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön Lávay Béla…

Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a szeme, a ki szeret, és annak a szeme, a ki gyűlöl?

– Jőjjön utánam az üvegházba, súgá neki Szerafine. Az ifju gépileg követte.

Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.

Megragadá az ifju kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet és sírt.

– Oh e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek, mely az eget lehozni volt hivatva!

– Oh asszonyom! szólt az ifju, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél a legjobb barát. -259-

– De önnek nem lehet tovább itt maradni; sietett Szerafine beszélni, csipkekendőjével hirtelen letörülve könyeit. Én láttam Fertőy arczát, midőn az sokáig önre függeszté szemeit. – Akkor gyanakodott. Egyszer azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem árthatott, mivel a herczeg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt, akkor ön veszve van.

– Igen. És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla s megmutatta az élét Szerafinenek. Mielőtt elfognának, én szabad embert csináltam magamból.

– Az Istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le, mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szive fölött. Ezen meg lehetne őrülni.

– Oh nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy Istennek érzi az ember magát. Az nagyon nagy úr, a ki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg, a mikor akar.

– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az – a bátor küzd. Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.

– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életem rövidebb, vagy hosszabb volta?

– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs. Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megitél. És az egész világnak igaza van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elitélni. Ön jól tudhatja azt, miért nem? Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre, önnek eszébe kellene jutni, hogy «én ebből a kőből gyémántot alakíthattam volna». Én nem szerettem soha életemben senkit, – senkit – soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. A mit anyám iránt érzék, az félelem volt, a mi meghalt Róbertemhez kötött, az végtelen becsülés, s a mi jelenlegi férjemhez -260- hozott, az hideg, hiú asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi lehet még belőlem? A bűnlajstrom még nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szivemből és lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert soha sem tudta meg senki. Hanem ennek vége.

Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni belőle.

– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, a mit gyónok, s vallomás útán itéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van egy gondolat, a mi még e felett lesujt, összezúz, az a gondolat, hogy van ezen a világon még egy nő, a ki őt jobban, igazabban szereti, mint én, s a ki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, a milyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, a mi megöl, és ez az, a mit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni – nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni fogják, az cseléd-szájra kerül s azt ön is meg fogja hallani.

– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy ízt szakítok le saját szivemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot ártatlanul szólják. Oh nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz; Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Oh érzi-e ön azt a rettenetes kínt, hogy azt nekem kell önnek megmondanom?

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? a helyett, hogy -261- tépném, szakgatnám a fonalakat, a mik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.

– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, a kit szeret, az ön oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?

– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa ön, milyen bolond vagyok én. A helyett, hogy örülnék annak, hogy egy kőkemény szivet, egy hideg, kegyetlen szivet egy még keményebb, még hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, a helyett a vas és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön és nejével újra szabadon találkozhassék.

Most már elfordítá Szerafine tekintetét Béla arczáról; addig ő szegzé szemeit annak lecsüggesztett arczára, de midőn Juditról, a vele találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye élénkíté az ifju tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafine ajkairól, a mik beszéd közben oly szépek voltak s Szerafinenek ez az öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.

– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném, gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nem rég felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, a kit nevelőül ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni s angolul és francziául érteni. A mint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak külföldre. A hogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom volt a grófnénak -262- levelet irni, melyben azt irám neki, hogy egy igényeinek megfelelő ifjut fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még ez éjjel általam előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánló levél itt van nálam. Két nap mulva a grófné kiutazik Schweizba s ön ez úton kimenekül az országból. Két hónap mulva azután társalkodónét fog a grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.

Szerafine egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.

– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást megszeretik? folytatá Szerafine kaczagva; a grófné bizonyosan nem fogja önök szerencséjét akadályozni.

– S már most «lieber Fritz», sentimentalis ideák a part! mi megint nem ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a kerékvágás!

E perczben két egymásután következő lövés hallatszott az üvegház közelében.

– Jézusom! sikolta fel Szerafine s a rémület önfeledt rezzenetében hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha öntestével akarná megvédni.

A kívülről hangzó kettős kaczaj tanusítá, hogy a sikoltást odakinn is meghallották s a tréfa tökéletes.

A herczeg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s a mint az üvegház felé közelítettek, a kerten és a parkon végig haladva, Fertőy felismerte Szerafine hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora herczegnők -263- is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd jőjjenek egy kis kellemes emotióba.

A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem láthatták, kik vannak jelen!

Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafine egészen szerepénél volt; szeretetreméltó durczával sietett a nimródok elé, s követelte, hogy ki volt az a szerencsétlen, a ki itt lőtt?

– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész, okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.

– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? kérdezé fürkésző tekintettel Fertőy.

– Egy lélek sem, felelt Szerafine. A kertészeket pedig Moszkauban nem számítják a lelkek közé, ugyebár herczeg? Egy-egy virágbokrétát rendeltem meg hármunk számára.

– Oh szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni. Nekem őt a megboldogult herczegnő különösen ajánlotta, mint igen jó nevelésű ifjut, a ki tanult ember; iskolákat járt.

– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok «lateint» kell tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiu; pedig nekem «Hofmeisterem» volt, a ki -264- annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én gyakran bámulom ennek a fiunak az óriási emlékező tehetségét. Annyi ezer növényt mind nevéről ismer.

Szerafine rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semilyen sem virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifju emberbe.

– Tessék megkisérteni! ajánlá a herczeg. Lieber Friedrich! – Hát mutasd meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.

Elől ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herczeg és Szerafine egymás mellett.

Szerafine aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy tapsolni lehetett volna neki érte.

Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett föveggel jártak s akkor látta Szerafine, hogy a homlokán a haj kétfelől úgy van felborotválva, hogy arczjellegének egészen szokatlan kifejezést ad. A mellett épen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint a hogy kitanult kertészek szokták, a kik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az inggallérukba ne essék. A mit németül beszél, az oly valóságos «gmoan» dialectus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami iskolában tanulta volna. És a mi a legismerhetlenebbé tette: nyájas és alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.

A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta -265- el minden növénynek a nevét, a mit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte csak arra szorítkozott, hogy a latin «us»-ba végződő főnevek mellékneveit szinte «us»ra igazítgatta ki, s Béla birt annyi önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a diáknál mind a «szép nemhez» tartoznak.

– Nos, ugy-e, hogy nagy tudomány ez? szólt diadalmasan a herczeg, kinek öröme akkora volt ezen a «sport»-on, mintha borzebe minden borzfiut kihúzott volna a lyukból.

– Igazán! szólt Fertőy, kár neked öcsém Fricz, hogy professorrá nem lettél, ugyis annyi szamár van most az iskolákban.

– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt, vágott közbe Szerafine.

A herczeg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza, hanem valakinek másnak adta odább.

– Hát ezt hogy híják itt? kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre mutatva.

– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem terem.

– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem s olyan fügék termettek rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.

– Teringettét! szólt közbe a herczeg, ön olyan szépen tud cselédekkel gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat rendszabályozott volna.

Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték egymást.

– Hát lieber Fritz! a sok theoria mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét ananászba ójtani?

Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herczeg felé, sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy burnótszelenczét, nagyot szippantott belőle s megint a herczegre nézett, mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig nemes – hanem «ló».

Szerafine rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad elárulnia az emberi általános büszkeséget, hanem azért a meghunyászkodást még sem annyira vinni, hogy a specialis kertészi büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött volna.

Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.

Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedencze kristályában a legbujább tenyészetű vizi növények úsztak s azok között egy pompás nilusi lótus, mely első, arasznyi nagyságú rózsáját az nap tárta szélylyel, mély rózsaszin kelyhét aranysárga himporbojtjával magasan emelve ki a víz szine fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől márványozva a víz tükrén lebegtek.

És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha csakugyan ő az.

– Lássák, szólt a herczeg, ezt én saját magam hoztam a párisi jardin des plantesból tulajdon felügyeletem alatt és már virágzik.

– Lótus! Hát Lótus. Sietett egyszerre herczeg és kertész megfelelni, mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, a ki egy lótust első tekintetre meg nem ismer!

– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy nevét?

– Oh igen, bizonyítá a herczeg, mi is a neve? kérdé Bélához fordulva. Én mindjárt elfelejtem.

– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herczeg, kötődék naiv enyelgés hangján Fertőy. Tán nem hallottam hírét annak a hirhedett lótusnak, mely önnek aquariumában egy szép asszony nevére van keresztelve.

– Igen valaha, a triumviratus idejében; de itt egy mostani asszonyról van szó, a kinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.

– Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők közül nem fordítottam kellő figyelmet, ha csak bálkirálynékról nincsen szó.

– No no, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja ön, hogy bizonyos helyeken diskreditáljon.

– No no herczeg, én tudom, a mit tudok; szólj csak -268- meiszter Fritz, mi ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herczeg egy igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?

Szerafine reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál el kezd görnyedt állásából kiegyenesedni, arczvonásai visszanyerik eredeti jellegüket s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy hirtelen felcsapja a sipkát a fejére.

– Nos, meiszter Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy «reine du theatre, madame Lávay…?»

Abban a perczben az álkertész úgy ütötte öklével arczul a kérdezőt, hogy az hanyattesett az aquariumba s váratlan látogatásával minden egyptomi királynét egyszerre agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.

A herczeg, e jelenet által fellázasztva, hirtelen lekapta válláról puskáját s arczához emelé, a menekvőt gyorsan czélba véve.

Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafine megragadta kezét, s félrerántotta a fegyver csövét.

A herczeg bámult és újra bámult. Egy paraszt arczul üt minden felfogható ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet. Ki értene ebből valamit? A másik perczben már eltünt a gonosztevő a kert bokrai között.

Szerencsére Fertőy maga, az alatt a tenger fenekén járván, nem láthatá Szerafinenek e tettét, s mikor egy percz mulva az aquariumból ismét felmerült, mint egy tengeri isten, hinárral és sásliliommal koszorúzva, s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuczkolni, azt a jelenetet a herczeg oly tréfásnak találta, hogy e fölötti mulatságában mindent elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is. -269-

AZ, A MI JÁTÉK, ÉS AZ, A MI NEM JÁTÉK.

Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember daróczruhát öltött, pór köntöst, nem olyat, mint a minőt most viselni divat, selyem utánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsis ruhát, zsir szagut, fontos talput és a – megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a dandy, a hős, lovakat vakart.

S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.

Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a vándor botot és indult országot világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalog ösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.

Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott? érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szive dobogását. Vándorolt sötét éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.

De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, a mit lelkében viselt. Egy elvesztett mult emléke s egy kínzó jövő réme szeme előtt. Ezek az árnyak, a mik még éjszaka sem maradnak el. A lélek vadászkutyái, a kik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják, pihenni nem hagyják!

A kik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, a mikben az ilyen történetek születtek, a minőket -270- én itt mesélgetek, tudni fogják, hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szivében törte, az ember nem megy nyugodalmas nevelői állomást keresni, arra várva, hogy majd egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen haza tér.

Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.

Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltünés nélkül közé vegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül beeresztettek a vámon.

Legelső hely, a hova sietett, volt a szinház. Pedig őrizkednie kellett, ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban valaki észrevegye.

A kapu előtt ki volt függesztve a szinlap, a lámpavilágnál olvasá: «Lávayné jutalomjátéka».

Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a szinházba ebben a rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, a kik a hintókon érkeznek!

Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, a míg a szinmű elkezdődik és nézte az arczokat, a miket egy perczre a lámpák megvilágítottak. Sok ismerős volt köztük. Azok nem néztek ő rá.

Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva; azt bizonyosan Juditnak küldi «valaki». Oh mint szerette volna azt az embert nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem szinházi szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sört valamelyik -271- muzsikusnak, a ki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.

Nem sokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztül hallatszik az utczára. Nem sokára kezdődik a játék.

Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsufolt teremben, s várta a függöny fellebbenését.

A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajjon kik lehetnek azok? – Hogy hívják őket névszerint? mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?

Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavallatát senki sem kiséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát és nem hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utczán végig robog, úgy tud haragudni: mit háborgatja a «nézők» figyelmét ilyenkor.

És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy másiknak, harmadiknak, ki a lámpa nymbusba lépett, de Béla minden tapsra oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz s a büszkeség, mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt tudatja vele, hogy az, a kit szeret, e perczben királynő «és» szolganő, a legfüggetlenebb népnek királynéja s a legzsarnokabb úrnak szolgája: – a közönségé.

Látni őt, általa látatlanul és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, a midőn alakoskodik.

Ha lehetne belépti jegyet kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte menni, a hol rögtön ráismernének? Hogyan?

Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, a ki a szinpadi hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss beafsteaket s elhagyja az előadást. Egy ilyen goromba ficzkótól el lehetne kérni a térti jegyét. Szokás az a szinház kapujában.

A harmadik felvonás után jött is már kifelé egy pár -272- marodeur nagy zajongva. Béla összeszorítá öklét s eléjük akart menni, valószinűleg azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az előadást.

«Nem lehet kiállni! olyan meleg van, – nem birtam előbbre furakodni az ajtószőnyegnél s onnan nem láttam semmit. – Pedig csak azért maradtam Pesten, hogy Lávaynét lássam».

Megint jött valaki a szinházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta sipkáját s nagy szégyenkedve megszólítá: «kérném a térti jegyét». A megszólított félreérté a kérelmet s odaadta neki elhajításra szánt szivarcsutakját: «Nesze öcsém, légy vele boldog».

Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a királynő és a szerető küzdenek szivében egymással, ő sokkal inkább királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nem rég kelt föl súlyos betegségből, kimélnie kell idegeit. Sokan azt is észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták, ki jobbra, ki balra.

Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró szinpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával bevinni a szinpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való gyűrű, itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják szinpadi nyelven, hogy requisitumok.

Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét bekoczogtat szobájába:

– De ez nem requisitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül az van ráirva, hogy «sürgős».

Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt el lehete addig olvasni.

«Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted, mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb Fertőyvel herczeg Volozoff kastélyában voltunk, annak udvari kertészében ráismertem Béládra.»

«Én siettem Fertőyt megelőzni s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki, hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét, külföldre kiviendi s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is egyezett.»

Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőknek Bélát védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.

E felhőárnyékot hamar letörlé arczáról a további sorokból felidézett vihar.

«Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, a minőt férfi soha meg nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltünt a kastélyból, senki sem tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint Szélaknaynéhoz menekült. – A grófnénak irni nem akartam, nehogy levelem valakit nyomára vezessen. Szinte két hét mult el már ez esemény után, midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla nem oda menekült.» -274-

«Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosan tudom. Sejtelme ugyanaz, a mi az enyim. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog sietni. A féltés csak egy tárgyat lát, a többire nézve vak. – Azért kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jőjj e tájra vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod, miért? ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kiséri lépteidet s mindenki tudja jól, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak végződni…»

Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a székre.

Béla üldözve és ő hozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell fulladnia.

– A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! hangzott az ajtóban az ügyelő figyelmeztetése.

Ah! Ebben a perczben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé ezzel a dúlt arczczal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén; művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!

Judit kitántorgott a szinpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiatort méltóbb tapssal nem fogadtak, a ki szépen tud a közönség előtt meghalni. Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.

Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmult. -275- Midőn magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harcza tünik fel ugyanegy arczon, a kegyetlen fagyon keresztül lövellő szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.

A kik látták őt abban a jelenetben, a midőn egyedül marad és töprengve vár küldötteinek visszatérésére, kik az elitélt szerető számára az elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; a mint a rémjelenetet lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és pokol feketével riasztón kifesti és midőn megjönnek a hírrel, hogy a kegyelem későn jött, a kedves fő legördült s midőn a királyné leomlik a porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, a kik ezt látták, azt kelle hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, a ki így tudja játszani a nő szenvedését.

Hanem a kik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny legördült s látták őt igazi könyeket zokogni, a kik fél aléltan emelték fel s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a jutalmazó közönség kihívására előjőjjön magát meghajtani, azok sejtették, hogy az több – mint játék!

Az pedig, kinek álomképe ez egész játék alatt Judit szemei előtt lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a szinház előtt.

A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek s hosszú phalanxot állnak a szinházzal szemben, uraságokra várva.

Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajjon melyik lesz az, mely Juditot haza fogja szállítani?

Azt ő majd futva fogja követni s megtudja általa kérdezés nélkül Judit szállását.

Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a szinház csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat szállítva tovább; de az öltöző szobák kijáratához egy sem hajtatott.

Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fenhangon -276- ajánlani s tovarobogott. Az utcza a fényes hintóphalanxtól megüresült.

És ez Bélának olyan jól esett. Judit nem jár ekvipázson. Oh az nem a nagy urak kegyencze, a ki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza ebben a sárban.

Azután a szinészek kezdtek haza szállingózni, kik hamarább bevégezték a fényes herczegekből fakó polgárokká való átalakulást.

Az utcza egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyilt az öltöző ajtaja s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert. Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése hangjáról. Judit volt.

Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy két fogantyús fehér kosárban.

Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az esernyőt s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.

Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt el mellette, hogy ruhájával érinté.

Béla figyelmesen nézett arczába, midőn az a kettős lámpa világába érve, mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arczvonásokon méla, mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát annak, a ki úgy vágyott azt meglátni.

Béla engedte őt előre haladni s csak a távolból követte azután, hogy gyanút ne költsön kisérgetésével.

Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek; az özvegy királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást. -277-

Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek s a kapun át eltüntek Béla szemei elől.

Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak megvilágosodni? – Második emelet, balra. Neki nem volt szabad kérdezősködnie.

– A szinháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony smaragd gyűrűjét, a mit a szinpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a hirnöktől. – Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.

A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű, melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.

– Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt visszajövök.

Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki bejött és itt maradt.

– Nem szükséges; hiszen maga kimehet a korcsmán keresztül; kár is volt nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a korcsmaajtón át.

A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a lépcsőn.

A házi cselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az valószinűleg ismeri a szinházi szolgákat.

Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztossággal tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, a mely Judit lakosztályába vezet.

Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó s azon keresztül Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, -278- ki dalolva ment le a lépcsőn; valószinűleg a kútra sietett s az alatt az előszoba ajtaját nyitva hagyta.

Béla a lépcsőtornácz ajtaja mögé húzta magát s a cseléd nem vette őt észre.

A mint a kút kámváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt ajtóhoz lépett s besuhant rajta, – mint egy tolvaj.

Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyilt az előpitvarból, a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.

Az egy alcovenre nyilt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya foglalta el. Az alcovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától, mely világítva volt.

Béla az alcoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a túlsó szobába látott.

Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje volt feltálalva.

Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte merően és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy halott. Arczán az a végtelenség eszméjének kifejezése, melylyel a reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.

Az étel elhült, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét összeszorítva fölemelte s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba foglalt mellkép volt.

A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont s a mint hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla keservbe mentek át, szempilláit -279- le-lezárta a tóduló köny s ajkai rebegni látszottak, mintha beszélnének ahoz a képhez, mintha intéseket, szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák valamitől.

A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz. Midőn ajkaihoz ért, nem birt magával többé; zokogva borult le az arczképre s égő homlokát két kezébe hajtá.

És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon perczben saját sikoltását és férje szavát hirtelen egy csókban eltemesse.

«Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad, mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, mennyire gyönge vagyok! Mint örülök, mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!»

Judit hirtelen felnyitá egy kis benyiló ajtaját, mely tanuló szobájául szolgált s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna.

– Mi az? kérdé Judit s minden önuralkodása daczára elkezdett minden ízében reszketni.

– A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s azt hozta vissza. -280-

– Igen a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napidijas kisegítő, a kit magam sem ismerek.

– Még egyre kérem. Hozzon egyuttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.

A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, a kik örömest iszszák a bort.

Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, a mit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a partra.

És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét és fogadta az együttérzők vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már, mint megszokott ujdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a sírt egyszer se látogatá meg.

Judit arczával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul birta az élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor ismét arczán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg szívében remegett az élő miatt.

Otthon pedig cselédje nem birt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen különösen változtatja meg némely ember -281- természetét a bánat. A míg Judit nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s mióta gyászol, annyit eszik, mint két ember; bort is iszik, sőt még szivarozik is.

Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy dobzódik, szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt, kinek mindaz szánva volt.

Fiatal özvegy, ki még a mellett szinésznő is, ha híre futamodik, hogy vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók közelítettek.

Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.

A hány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad s a legármányosabb titkos rendőrség a szerencsétlen imádó, s a féltékeny nő.

Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével titokban boldogít. A hány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot felfedezni.

A csalatkozott imádók lassankit arra a felfedezésre is eljutottak, hogy a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, a ki mindnyájuknál hatalmasabb, a kivel egyikük sem versenyezhet.

Volozoff herczeg pedig igen gazdag ember s mindig eljár a szinházba, mikor Judit játszik s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.

A herczeg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutczákba, a hol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik, majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen soha sem. -282-

Judit kijátsza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket és a mellett arcza életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin túl a napnak senkire nézve nincs honn. E két mondából könnyű egy kört alakítani.

Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek elmaradozni tőle. Látott gúnyos arczokat szemközt találkozni. Érzette sebző czélzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy őt egy nagy úr szeretőjének tartják.

A gúnypillantást, a sértő czélzatokat tudta azzal a daczoló mosolylyal fogadni, a mivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek vissza; s a mitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint dicsekedést.

Hisz mind azok, kik sérték, rágalmazák, gúnynyal illeték, csak a fátyolt segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.

A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.

Ha a nap egyik felében a pokol daczos izgalmát viselte arczán, a másik felében a meny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt abban, a mi e mesékből igaz s kinevette büszkén az egész világot.

Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott épen szerelmének nagysága miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.

Szerafine levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit Béla halálosan megsértett. -283- Most már nem bizhatta egy darabka papirra férje élethalál ügyét.

Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra élni s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja le, úgy vérezzék el könyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén kívül? érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, a kit szeret?

NAPLÓ AZOKRÓL, A MIK NEM TÖRTÉNTEK.

Ezt tartá felőle minden ismerőse, a ki csak valami legkisebb hirét hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani, annyira a világ szeme előtt járt.

Ünnepelt szépség volt, nyilt termeket tartott, magas összeköttetések előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.

A Fertőy-családnál soha sem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét a vidám társaság.

Minden keresztül utazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki mesélni, hogy hol van az a California, a melynek bányái e hangadó életmód költségeit fedezik?

Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, a mik nem az övéi; meg holmi vasuttársaságokról, s több afféle, a miket nem jó emlegetni, hanem annyit meg a maga részéről -284- bizonyosan tudott, hogy ha van a közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás, mintha Szerafinenek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői szerephez, mert ő soha sem szokta tárczáját nejénél feledni.

Szerafine anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi földes úr, vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő fényüzéshez az nem lehetett elég.

Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen, hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafine kedveért; csakhogy azt nem birta Fertőy soha kitudni, vajjon melyik az a sok közül?

Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja «egyedül».

Hanem Szerafine oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi mendemonda vizslái soha sem hajtottak az igazi nyomon. Szerafine az emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat halmozá el látható kegyeivel, a kikért soha sem kellend lelkével beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott, vagy megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.

Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét legjobban. A felől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más, mint herczeg Volozoff. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.

Ő maga volt a kisértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem azután boszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a sensalról utólagosan semmit sem akar tudni. -285-

A herczeg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is Szerafine estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házi gazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, a kik a házi asszonyba szerelmesek.

Pedig Volozoff az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Épen e kerülgetése minden feltünőnek, a mi őt gyanújában megerősíti. – Csak egy gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubanczból, arról ő az egészet szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafine csélcsap; ma csupa tűzláng egy új arcz iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s holnapután egy rég elfeledett, s újra megtalált ismerőssel ábrándozik, míg egyszerre átcsap az izlése megint oly alanti régiókba, hogy minden ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat mulva ismét a bűnbánat dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy nagyon jól tudja, hogy mind ez csak komédia, komédia az önfeledt szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási scénák, a bizarr fantaziák, és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás, színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek nyomára akadni nem lehet.

Már pedig e titkot felfedezni napról-napra égetőbb kérdés kezdett lenni rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, a mik mindig fenyegetőbb alakot kezdtek ölteni. Holmi deficzitek, miknek eredetét felfedezni akarták kiváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek előbb-utóbb rá fognak jutni, hogy az irott és meglevő összegek közötti viszony nem «rim», csak «assonance». E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házi barát minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a más szobájához mellék kulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi mellék kulcs átengedésével, – vagy -286- pedig a Hargitay-féle örökséget kellene valahára birtokba keríteni.

Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a megyeház elégésekor csakugyan ott veszett, a megmentett okiratok között semmi nyomára sem akadhatni, a nélkül pedig birói itélet a legjobb akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s igérte, hogy annak hollétét fel fogja fedezni, s e végre határidő is tüzetett ki a biróság által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt tartatván.

Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet megkapni? Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét nyujtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle s elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.

Legelébb is annak a kis rózsafa-szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafine naplóját el szokta zárni.

Szerafine soha sem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. Bizarr bolondság! mondja rá minden ember.

Mikor aztán fölkel, rendesen dél felé van az idő, akkor, mielőtt reggeli piperéjéhez fogna, iróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s tele ir egy lapot vagy kettőt naplójából.

Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható, mert Szerafine angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen betörés ellen biztosít.

A kulcsot Szerafine mindig magával hordta s soha sem szokta valahol felejteni. Egy kis aczélláncz volt a kezén, azon függött a kulcs, ékszernek is nézhette, a kinek tetszett.

Hanem egyszer Szerafine súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy percz alatt, a száztizenhatodiknál sikerült a lánczot lekapcsolni a beteg nő kezéről. Szerafine nem vette azt észre.

Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött titkai, a mikből annyi előnyt igért magának. A nő forró fekhelyén zilált hajjal feküdt és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végig dűlt a karszékben és olvasá neje titkait.

«Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom, amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő, siralmas.»

«A hogy ketté szakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az álom.»

«Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból, a mi az életen túl van.»

«Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, a mit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igaz története, és amaz az álom.» -288-

«Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.

Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza. Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.

Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; a mint a gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek egészen más színe volt, mint a többinek.

Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: «Ki az urát nem szereti: Kopotnyikot főzzön neki.»

Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte, mit főztél nekem?

Olyan borzasztó volt, midőn arcza elkékült és még egyre nevetett; olyan nehéz volt ölemben tartanom.

És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él, ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett és húzott le magával a földre, míg együtt lezuhantam vele és fölébredtem.

Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene tébolyodnom.»

De midőn arczczal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a szívem, majd megszakadt.

Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér halott volt.

Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.

Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.

Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban meg voltam igézve.

Akartam, de nem mertem mondani: «Róbert, csak ketten vagyunk már, mire az ellenállás. Adjuk meg magunkat; irjuk alá a békét. Látod, mégis szép élni! Te tudhatod azt legjobban, a ki annyiszor meghaltál és még sem akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.»

Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.

Egyszer megállt előttem, hátával épen az ágyú nyílásának támaszkodva.

Ha most a kanóczot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás s ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, soha se jönne többé vissza.

Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva, nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam többé. A kanóczot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, a mint nyakamat és vállaimat elborította.

Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem állt, csakhogy a fejét hátra fordította s úgy nézett rám vissza hidegen; csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, a mint a golyó átfuródott rajta.

Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.

Én útra keltem és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes kupolájú tornyokat el nem értem, a miket annyiszor láttam lerajzolva, s mikről oly elevenen tudtam álmodni.

Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: a czár születése napja van ma.

Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyult s elérte vele a vállamat, de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.

Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam, utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe -291- tévelyedtem bele, melyből nem tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz jutottam el, azon benyitottam s előttem állt egy roppant tánczterem.

A fényes udvaroncz sereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes czeremonia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével, melyen az óriás termetű czár ül a czárnő mellett; mintha most is szemem előtt állna, fülembe zajongna mind.

A mint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a czárig.

És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét, a kiért könyörögni jöttem, el a helyet, a hol fogva van, és az okot, a miért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém megtagadta a szolgálatot; ott álltam és nem tudtam mit mondani? Akartam szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem, hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene közbezendült; tánczra húztak. És akkor egy skarlát vörösbe öltözött férfi lépett oda mellém és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki és elfelejtettem mindent.

Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s a mint a terem oldalai tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az oly borzasztó volt. Egy skarlát vörös tánczos és egy fekete ruhás tánczosné, egymás körül forogva. Pokolbeli visio! -292-

Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most is le volt nehéz szőnyeggel takarva.

A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori pánczélöltözetben; nem mehettem sehova. Elbujtam az állványt borító szőnyegek alá.

És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánczcsörrenést; felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét és kileskelődtem alóla.

A veres fáklyafénynél egy csoport lánczra vert fogoly jött elő a sötét végtelenségből.

A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, a ki egyszer oda felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai feszült vonaglások voltak.

Én ezt hallgattam mind csendesen. Szivem úgy dobogott, hogy dobogását mindezeken keresztül hallottam.

Egyszer a legutolsó a foglyok sorában, lépett elő. Ráismertem. Róbert volt. Soha sem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben az oltár előtt állt velem.

Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint akkor.

És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, -293- és a kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: «kegyelem! kegyelem!» Inkább elrejtém magam a függöny alá és eltakartam arczomat, és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását és láttam a rettenetes sötétséget, melynek arcza van az álmodó előtt; a feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!

És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről. Éreztem, hogy az vér.

Az iszonyat fölébresztett… De szívem dobogását még akkor is hallottam. S a vércseppek melegét éreztem nyakamon.»

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.

Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő ágyam szélén ült és kezemet kezében tartá.

Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: «hogy akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?» De nem mertem ezt mondani neki.

Én azt kérdeztem tőle: «ha aludni akarsz, miért nem veted le nyakkendődet?»

Erre ő mosolyogva azt mondá: «nem lehet, mert ez tartja a fejemet a nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.» -294-

Én irtózva távoztam előle, ágyam tulsó szélébe húzva magamat; ő pedig egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.

Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki Istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.

A mit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali élményeit. – Semmi szó naplójában szeretőkről.

Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy a midőn nejét iróasztala mellett meglepte, Szerafine mellett még egy szék volt. Ő le akart arra a székre ülni, Szerafine nem engedte.

Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: «mert már azon valaki ül!»

Ha lett volna valaki, a ki hallja, kaczagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy ime ő egy nőt vett hitvesül, a kivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.

Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs -295- volt jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.

Valóban reszketett a keze, midőn az aczéllánczot a hófehér kézcsuklóra visszacsatolta.

A mint a hideg láncz érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélekzete; arczán iszonyat, megfélemlés veritékes vonaglása küzdött, ajkai felnyiltak; érthetetlenül nyögött s midőn a láncz kezére volt kapcsolva, hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: «ne bánts, hóhér!»

Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának s rábízta, hogy maradjon Szerafine mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.

Szerafine azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak báljában tánczolt.

TÖBB, MINT VÉTEK; MERT HIBA.

Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házi barátot üldözzön.

Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.

Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina alá hömpölyögjön, a minek neve «bukás».

A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött s doctornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, a -296- mint a «Tagsatzung»-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású princzipálisánál, ki őt ezuttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.

– Kedves barátom! úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.

– Oh köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink eként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.

– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.

– Bizonyságot szerzett ön magának a felől, hogy az többé elő nem kerülhet?

– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani, szólt Bárzsing, olyan hideg vérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.

– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignatióval utasítaná vissza magától, azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni; de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása -297- forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; – az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkivüli helyzeteket idézett elő, a mik rendkivüli körülményekbe sodorták az embereket, a mikben rendkivüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely confiscatió alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?

– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a biró, a kit meg kell nyugtatni.

Fertőy a «biró» szónál véletlen páthoszból mellére találta tenni kezét, a mi Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a «belső biró» felől volna nagy aggodalomban.

– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem megvan e felől nyugtatva. Nem az a nehány ezer forint, a mi számomra legáltatott, oh nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bizni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arczczal találkoznám vele egykor a túlvilágon?

Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emphaticus hangulatba.

– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok. -298-

E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.

– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.

– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden ovatossági rendszabályt meg fogunk tartani. – Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impurumban megvan. Az egész az én kezem irása, tehát a különbség a mult és jövendő között semmi.

– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollevő tanut a végrendelet ügyében: körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajjon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bizva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben? mert önnek alapos gyanuja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.

Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.

– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, a ki az aláirásokat igen hiven le tudja tenni tetszés szerinti üres papirra. -299-

Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajjon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.

– Oh a felől egész biztos vagyok! állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) Azután a mi a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. E végett azokat a boritékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivacscsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.

– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mind ezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbbé koczkáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.

– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit hugomnak fiacskája született?

– Ah, hogyne? kiálta kárörvendő arczczal Bárzsing, s vigságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből s azt köpködte mindenfelé. Gyönyörű skandalum! Tele van a város. Szép skandalum!

– Hát – egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.

– Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet, hanem épen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.

– Oh az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának papája?

– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játsza a világ előtt az özvegyet és a courtisannet.

– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, a mi minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért…

Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.

– Ezt én régen jól tudom, folytatá Fertőy, de csak vártam azt, a mit előre láttam.

– Oh nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.

– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, a miket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hirét férjeért; vajjon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta?

– Nekem nem boszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnestia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: «együtt vagyunk!» És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: «lássa hugom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én -301- most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltünt végrendelet értelmében.» – És Judit rá fog arra állani.

– Higyje el ön nekem, monda Fertőy, hogy a mennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szüntem meg rájuk haragudni.

Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.

– Az ön tervéről tehát két hét mulva; addig az én titkom marad négy fal között.

A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.

Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között? azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt irta, hogy ő az ajánlott oklevél-reproductióba semmi szin alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az ide mellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanuk semmit sem tudnak a végrendelet további phasisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végkép dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképen nem egyezik.

Bárzsing úr látta, hanyadán van? Fertőy minden ellenkezése daczára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél boritékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen. -302-

Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása daczára is fel fogja használni a kitűzött czélra, mert hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.

Nehány nap mulva értesült az illető helyekről, hogy a kivánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.

Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.

(No mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapirt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz menykő, a tanuk rögtön felismerik a különbséget.)

Bizony merített papirosra volt az irva, s épen olyan kék szinűre; épen olyan nagy kétfejű sas volt a papir közepén kiformálva vízjegygyel, mint a milyenre az első végrendeletnél mondák a tanuk: «ejnye de nagy sas!»

A KELEPCZE.

Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? -303- hogy jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.

Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a kit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.

– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.

– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber? -304-

– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd?

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne bántsák a fán azt, a mi éretlen.

– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».

– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.

– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war, Herr Gruber?

– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, -305- hogy nem lesz ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: «vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a kiért valaki kedvemet keresse».

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján, meg -306- Gruber úron kivül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt, megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. – Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.

A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!

– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon -307- kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.

– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.

– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.

– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez? kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit hugom felől.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja Juditot. -308-

– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz. Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.

– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.

– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno?

– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.

Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához használt.

– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?

– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. Az nem lehet!

– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja a kinek tetszik.

– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony. Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt. -309-

– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.

– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.

– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.

– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki és kifütyültetem.

– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá lett egész lelkén.

– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész -310- mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki útleveleket kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.

A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra érkezett volna. -311-

– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?

– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.

Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.

– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.

– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.

– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»

– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.

– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!

– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre, fiam sirjára hozott, -313- hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.

– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő, a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.

– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek útlevelet.

– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.

– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt fog a családjára hozni! -314-

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s sietett legelébb is haza.

A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.

A FELVERT VAD.

Egy kis oldalszoba, melynek széle hoszsza alig több öt lépésnél, egy mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések hangját elenyésztik, egy kis iróasztal a szögletben; – tizennégy hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. – Az igazi rabnak még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, a ki abban élt? ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden szakáról előre tudja: «most tánczvigalmak vannak; most ismerőseim víg zene hangjainál lejtik illatos termekben a walczert és a polkát, ablakom alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat! Hirhedett művészek, zenészek, ballerinák, hegedülnek, tánczolnak, tombolnak végig a szinpadon, kiket egy seculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű mimusok, olasz, franczia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók, itt a lóversenyek: azoknak én csak a programmjaikat látom. Utaznak, fürödnek, -315- mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal között s szoktatom magamat a meghaláshoz!»

Az, a ki a fák északi oldalán mohot tenyész, hogy el ne fagyjanak, gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak, betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét, érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat, hogy fél tőle megválni s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit s a börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt azzal, mivel a hazajáró lelkek boldogok: hogy kedveseiket láthatják, némán körül lenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy lássa őket, a ki általuk ihletve van.

Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett, melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn birta őt, midőn rajta állt, hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy oly lenge életvesztőn, egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még senki sem látta s mely még tört hajók forgácsaival volt tele?

Nem tudjuk-e, hogy vannak, a kik kincseiket elássák, minthogy nem merték kikölcsönözni egy irott papir -316- biztosítása mellett; s egy férj nagyobb kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, a ki férjét amaz időkben szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén? s akár hányszor keresék, soha sem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt; – hol? egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe menekült, a kő visszatolatott helyére s a nő ott főzött derült arczczal a férj feje fölött, míg azt padláson, pinczében keresték.

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit, hogy férje életét megvédheti vele: hátra volt az a félelem, hogy hátha besorozzák? A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy születése helyére fogják belebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a szinpadtól kellett volna megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a gondolatban, hogy ime az, a kit oly hévvel, oly régen, oly igazán szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, a kivel tele van lelkének minden indulatja, épen úgy lesi az ő lépteinek hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most az övé, egészen, – egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek, mielőtt született volna! Oh e gondolatban van valami, a mit a férfiak nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt e kegyetlenségeért elitélheti, – bizonyára minden asszony fel fogja őt menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott titkokat rejtve tartani. -317-

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát, midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté iróasztala mellől, hogy üljön addig az alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő?

A kis rejtek szobán kívül még egy hálószoba volt s annak is zárva szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek, szólt Judit; anyádat várom.

– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam és hagytam miattad gyászolni. Ezért még valami vár rám, valami rossz: mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk épen az nap utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, a mely nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös találkozott is Esztergom alatt, s a mint ilyenkor egyik gőzösről a másikra át szokás tekintgetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt s mindjárt egy gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét? Sietett is azonnal Almásnál kiszállni a gőzösről s gyors fogatokon vágtatni vissza Pestre, a hova azonban épen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi orvosnak azon porosan, a hogy a gyors paraszttól elszabadult, nem illik látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte és vitte magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját s cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát Lávaynénak nevezi, egy úr kiséretében, nem reszketett nagyon a találkozástól; meglevén győződve a felől, hogy a kisérő úr senki más, mint Melchior! -318- Hogy térhettek vissza ily gyorsan? azt hirtelen nem foghatta fel.

Az ajtó rányilt s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett Fertőyt pillantotta meg.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az Isten büntetése egy szenvedő anya előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig birt megállni roskadozó lábain: minden íze remegett.

Az öreg asszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt s még ő kezdte biztatni.

– Asszonyom, ne remegjen én előttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy «ilyen állapotban» levő nőket indulatba hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót sem birt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában meghallva anyja hangját, kitalál jönni. Erőt vett magán; oly fenhangon, a mint birt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt beszélni.

– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal, mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz egyetmást megirni s ahoz férfi kell, a ki érti. Ne döbbenjen meg kegyed attól, a mit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni: hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hanem aztán az úton jobban meggondoltam; ahoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek s nekem semmi -319- visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes nevem.

– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed szinésznő, a kinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszony-nevét, újra más fővel jelenik meg a világ előtt?

– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani «dolgozni fogok», a ki ahoz szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje, hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, a miért ide jöttem. Az volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábirjam arra, hogy a nevet, mit fiam által kapott, letegye és aztán a szinpadot elhagyja. Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni. Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a vád; hiszen az, a mit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arczát akkor, midőn pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arczátlanság.

– Kegyed e miatt kénytelen lesz a szinpadot is elhagyni; hittem, hogy kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A szinpad kegyednek tisztességes életmódot ád s azt egy bolond vén asszony kedveért elhagyni, ki lármát csap a fia neveért, nem tréfa -320- dolog. Én nem akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, a míg élt; – férfi volt: hadd küzdjön ifju korában a megélhetésért, mint küzdött apja és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmult, elfeledett férjének nászajándéka ez: éljen belőle szegényül, de tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett iszákjából, mely tizezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a köny elborítá szemeit. Béla anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb része.

– Nem is kivánom; szólt Lávayné hidegen. Én elhiszem, hogy ön meg van illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok: és csalódott bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó, hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni: utasítani fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgy sem használom azt a pénzt semmire s nem tudnék vele mit csinálni.

Juditnak egy pillantása e perczben Fertőy arczára esett. E gúnyos tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás daemonát. Megaláztatni nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az irást és visszaadta Lávaynénak. -321-

– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem, vétkemért bűnhödni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahoz, a mi nem az enyim, hozzá nem nyulok.

– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való. Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja és büszkén utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?

– Nem? különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának nevét?

– Bizony nem kiváncsiságból. Őszintén megmondom miért? Ha megtudom, ki ez az ember, odamegyek hozzá s így szólok neki: uram, ön szerencsétlenné tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem nevét; emlékezzék ön kötelességére s ha becsületes embernek akarja hivatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet. Hogy híják tehát ezt az embert asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

– Kérem, szólt biztatólag az öreg asszony, ne értsen félre. Nem akarok ebből zajt ütni: én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember, annál jobb, ha csak egy vándor komédiás is, vagy valami versiró poéta; én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: ime én önt fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, birja vagyonát is vele együtt.

– Keljen fel ön! kiálta szárazan Lávayné; nem jöttem -322- én ide szindarabot játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

– Ah! Nem mondja meg, ugy-e? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus, nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani és lemond mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a szinpadról, hogy titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt mondja, hogy dolgozni fog és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a gyalázat!…

E perczben férfi léptek hangzottak a rejtek szobában, Judit elrémülve hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy percz: és rögtön közéjük fog lépni.

A kétségbeesés e perczében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő s testével akarta visszatartani, hogy ki ne nyilhasson.

Az öreg asszony meghallá a férfi lépteket s e neszre egyszerre magán kívül ragadta az elfojtott indulat.

– Ki van abban a szobában? ott van ugy-e elrejtve most is a becstelen csábító?

– Mit akar ön? Kiálta Judit, megragadva az agg nő karját kétségbeesetten.

– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok lenni ezzel az emberrel; – hiszen csak látja talán?

– Félre menj az utamból, nyomorult becstelen asszony! kiálta Lávayné, ökölre szorítva kezeit; vagy letépem fejedről azt a tisztességes asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt és lábaidhoz vágom. -323-

– Anyám! szólt Béla, most már tudod, a mit tudni akartál; – hanem fiadat elvesztetted.

A VEREMBE ESETT VADÁSZ.

A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni, visszarettent; a helyett, hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul, hirtelen megfordult s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy kezét, ki a háta mögött állt.

– Uram! kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az Isten irgalmára kérem önt, ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit! ugy-e, ön hiszi az Istent? Ugy-e, ön becsületes ember? Adja ön becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?

Fertőy kárörvendő mosolylyal nézett Judit arczára, ki férjét az ajtóban még mindig félénken visszatartóztatá.

– Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; oh miért jöttem én ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták, hogy megver az Isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepcze volt!

– Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom, hogy ön rossz ember. A rossz embereknek pénz kell. Adok azt is. Ime oda ajándékozom önnek azt, a mit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat. -324- Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen kétségbeesetté.

A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.

Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő mosolygástól.

– Béla! szólt szilárd hangon. Eredj. – Emeld fel anyádat amaz ember lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, – s azt nagyon jól tevé.

– Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes veszedelem alól; ő a komáromi vár capitulatiójakor jelen volt, ime itt van tárczámban a védlevele, a mit akkor kapott. Tehát ne tessék többé férjem miatt aggódni.

Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű arcz tekinte egyszerre rá.

Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt az, mint mikor egy perczre elaluszunk, s az alatt egy egész nap eseményeit végig álmodjuk.

Az öreg Lávayné pedig oda csúszott térden s megfogva két kezével a mutatott irás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit iparkodott sorra szedni könyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az aggnő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá és megcsókolta.

Judit nem akarta azt engedni; de az öreg asszonynak vas erő volt azokban a mindennap dolgozó kezeiben.

– Megmondta ezt nekem egy öreg ember otthon, rebegé Lávayné, hogy én egykor a menyem előtt így fogok -325- térdepelni s így fogom neki a kezét megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik be. És az nagyon jól van.

– Jőjjön velem anyám, a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi Béla.

Az öreg asszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége segélyére? Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nő-oroszlán.

Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi ellenében nincs szüksége védelmezőre.

– Jőjjön anyám, erőteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. – Hiszen itt a másik.

Ez a szó magával ragadta az öreg asszonyt. – Mikor az öreganyák úgy szeretik azokat a kicsi unokákat.

Egy percz múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, a ki még legközelebb van az angyalhoz s legtávolabb az embertől; annak az ártatlan lénynek, a kit tegnap a falhoz igért paskolni, s a kit most csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.

Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn boldog nők kaczagtak örömükben, földfeletti szerelmükben. A néma ember ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő tartana mindezen dolgok felett most mindjárt itéletet.

Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig elhallgatta azt, a mi közte és Fertőy közt Volozoff herczeg orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem hagyja őket mégis egyedül.

– Uram, szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan beszélhessen vele: ön úgy látszik, hogy engemet minden áron maga elé akart állíttatni; ime itt vagyok.

Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát változtatta hasznavehetlen makulaturává -326- iparkodott visszanyerni szokott önuralmát, s egész udvariassággal viszonzá:

– Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, a miket ha rajtam valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha imádkozik; – megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok, újra megvívok vele; üldözöm, harapom, a hol érem; s nem végzem be másutt, mint a hol egyikünk meghalt.

– De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? sietett Fertőy czukrozott fanyarsággal közbeszólni.

– Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét minden áron kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán is.

Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arczul üt, s a legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága felől? Megkisérté segítségére jönni.

– Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozoff herczeg kertésze mutogatta önnek az orangeria virágait?

– De – igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, a mi kiverhette fejemből.

– Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, a mi akkor kitört rajta, a virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták s a herczeg sokáig gyógyíttatta, de szegény fiu e bajba csakugyan belehalt. Úgy tudom.

Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van. Ennyi merészség egészen zavarba hozta.

– Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, a ki az összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.

– Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember s úgy veszi fel a dolgot, a hogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk; küldjem a szekundásaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám nézve mind kevés reális alappal biró indítvány. Egy paraszt, egy alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos gonosztett; azért a finom világ elégtételadást-vevést nem követel. Azt pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek hiresztelt cseléd ön volt, csupán egy asszony tudja, a ki épen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a mesemondáshoz, s ez az asszony nem fogja azt senkinek elmondani; a mire két oka van: az egyik én vagyok – a másik ön.

– Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint a mennyit ön nálam gyanít. Higyje el ön, hogy a rhododendronok levelei nem olyan sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e még -328- ez a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában egy szép asszonyt kebléről felriasztott?

– S a mire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: «úgy megijedtem, hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam volna.»

– Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a szomszéd szobában van, s ilyen physikai állapotban a nők fogékonysága nagyon egészségrontó.

A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert vont elő.

– No ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: «nem értem, miről lehet szó?» Oh én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a Volozoff mezei kastélyba. Az asszony szeretett a társaságtól elmaradozni: legjobban érezte a kertben magát.

– Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült – külföldre. Ezt én mind igen jól tudtam.

Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele pártján van.

– Kedves rokon, a mit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb, mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát a hogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet -329- másként, mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig kevés van, a ki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, a mit szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? – Azt tehettem, hogy fölkeltettem önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, a mit ön előtt az orengeriában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, a mivel ön engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be; – hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég jogom volt.

Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvisált komédiának.

– Én az nap megtudtam, a mely nap ön haza érkezett, hogy itt van már. Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. A mire különben semmi oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a hadi törvényszékek elé idézettek sorában? sohasem! Ön előjöhetett, a mikor akart, mint annyian, a kik önnél jobban terhelve voltak s járnak-kelnek a világ szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának s nem mozdul meg neje mellől. Ez rám, mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.

– Semminek sem neveztem, édes rokon, a miért ön párbajra kihíhasson. Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiu volt, szegény öreg anyját évekig tudja kinozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme, de elhallgatni a valót a tulajdon édes -330- anyja előtt, azt engedni igazi gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.

Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt egy hazug ajkáról.

– Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. A miket ön elmondott, mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé?

– Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt s akartam feltalálni. Én idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni épen úgy érdekében áll, mint nekem.

– Eddig csak az ön pöre volt az: mi nem jártunk nagyon utána soha. Tehette ön azzal, a mit akart. De a mióta gyermekünk van, az ő sorsáért a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pört, mert van kiért!

– Nekem? Egyezkedést? szólt Béla keserüen. Oly rosszul állna önre nézve a pör?

– Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de még sem abból. Ez szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pört.

– Már pedig megkisértem. Legyünk azért csak haragosak. Ne tekintsük egymást rokonoknak. Higyjen ön felőlem minden roszat, a mit kósza hirekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én egyezkedést -331- kinálok önnek a per alatti vagyon egy harmadának átengedésével.

– Miért oly nagylelkű ön, hogy harmadát átengedje annak, a mit egészen elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem tarthatja meg?

– Ügyvédhez méltó kérdés: felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy a mit beszélek, nem «Schwindel», nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem engedné meg, hogy leüljek? Igy mindig azt hiszem, hogy ajtót akar mutatni.

Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen jó fiu volt: sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán soha sem talált hozzá való szavakat.

Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát egyenlítené simára.

– Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképen így áll: A végrendelet csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz, melyet én is aláirtam. Hanem – nincs az én kezem között. – Az, a ki e becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon ügyes ember. Ez most nem akarja nekem az okiratot átadni más áron, mint az egész pörtárgy feléért. Már most a kegyed lángesze könnyen kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt? Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá kritikát. Judit hugommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a levelet; ő szóba sem áll; ő «nem»-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell felelni? Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így áll: rám nézve ez az alternativa, vagy felét az illetőségnek átengedni annak, ki az okmányt birja, vagy kegyeddel kiegyezni egy harmada átengedésével. Az arithmetika megmagyarázza, miért választottam az egyezséget? Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll -332- a választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet elfogadják, megnyerik egy harmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehez?

– Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higyjem. A miket ön itt elmondott, azoknak kilencz tizedrésze nem volt igaz; én a tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben szegény anyámtól távol kell lennem.

– Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az eldobott fonalat. Magamat ajánlom.

És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, a hol annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!

Ekkor irta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, a mit Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.

POLITIKAI DIVATOK.

Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik, leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy magában maradt.

Láttam én már excellentiás urakat olyan calabriai tollas kalappal a fejükön, hogy szebbet se lehetett kivánni, s megint telivér flamingókat épen semmi kalappal sem a fejükön. -333-

Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, a kik veres tollakat viseltek?

No ez elmult. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a leányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik tánczvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy szónokok arczképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereczeken, pálczafogantyukon; másik évben aztán jön egy tánczosnő, egy lovarművésznő s annak az arczképe kerül a melltűkre, az inggombokra. Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hizelgő diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál satyrákkal ostorozzák; a józan philosoph azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, a melyik most nem tetszik, szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is olyan, a milyet kivánunk, de mindenesetre új.

Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a crinolinnak van divatja, jámbor barátim; – mi is együtt figurálunk abban, hánytvetett emberek.

Ma azt kiáltják, hogy «éljen!» s egy év mulva azt kérdik, hogy «mégis élsz?»

Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év mulva alázatosan koczogtatnak az előszobája ajtaján.

Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: «ma» ez van, «holnap» az lesz: egy évet engedtem. Az pedig szép idő.

Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, a kik mindig tudnak gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Oh ez nagy előnyük az embereknek a ruhák felett.

Vannak bölcs, józan belátású emberek, a kik sohasem kerülnek a zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a muzeumba, hol a tisztes régiségeket őrzik.

Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, a milyen csak tuczat számra szedte a honleányoktól a nemzeti szinű szalagcsillagokat, s ha egy-egy -334- csatadalát elolvasná valaki, a mit akkor irt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére? Ha akkor az volt a divat.

Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, a milyen csak valaha a váltó-első-birósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.

Jeles és kitünő férfiu a mellett. Az utczán fenhangon beszél, tiz ember közül kilenczet üdvözöl, czímét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg. Szinházban ő adja a tónust; a kit akar, ő hivatja ki, s ha kedve ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint s a lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát és elsompolyodik.

Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.

Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A poétákat a Pillwaxból csak úgy köszönti, hogy «szervusz». Tudva van előtte, hogy sok ember van, a ki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik az utczán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük s hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, a ki azt mondaná: «s mi köze az úrnak az én hogylétemhez?»

Ellenkezőleg mindig akad elég nagy kisérete a hangadó egyéniségnek, egy csoport fiatal ember, a ki fiatalsága tudatában megnyugszik abban, hogy ő még ráér kharaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják, hogy csak fidelis czimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött geniek, a kik fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, a ki soha sem szokott a maga fejével -335- gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, a hogy készen kapja a boltban.

Azért természetesen vannak még emberek, a kik az utczán kapós divatot nem hordják; – a kik megmaradtak a mellett, a mit egyszer szépnek, jónak hittek; csakhogy azok félrevonultak oduikba, otthon ülnek, nagyon válogatják a magukhoz hasonlókat s nem igen adnak életjelt azokon kívül.

A kik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak szükségképen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem apostasia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy a mi tegnapelőtt okos volt, az ma már bolond, s a mi ma képtelenség, az holnap egészen helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.

Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, a kikkel kénytelen volt beszélni, hanem épen csak annyi szót, a mennyit mulhatatlan szükséges volt elmondani; s csak akkor kezdett el valóban élni, mikor haza jutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.

A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a mult évek viszontagságainak elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt, melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.

Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki? Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?

Béla nem örömest beszélt e felől; azt sem hozta volna elő, hogy ment vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában ráismert. -336-

– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? tudakozá tovább fiától.

– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt. Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.

És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult s keserű gyöngédséggel susogott a szendergőhöz:

– Úgy, úgy, lelkem kis fiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem szinész, mint anyád, hanem kézműves, a ki boldog.

Judit a bölcső mellett dolgozva szinpadi öltözékén, hallgatta ezt a beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.

– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Épen azért, mert a tudomány szenvedés, a művészet nyomor: épen azért, mert te és én éreztük mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj, szenvedj, küzdj azért az eszméért, a miért apád és anyád küzdött, szenvedett; folytasd, a mit mi be nem végezheténk, légy művész, légy költő, légy tudós.

– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehez a világhoz való. Te épen az volnál férfinak, a ki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit, vagy őtet valaki.

– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy «ha férfi vagy, légy férfi!» Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.

– Oh kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utczán, hányszor kell kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak köszöntését. Én nem szoktam elfogadni azét, a kit nem szeretek.

– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves embernek fogod találni s egyszer csak barátja vagy.

«Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap meglátogat és negyedik nap barátod lett.»

A mit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs «fehér és piros rózsa», nálunk nincsenek Guelphek és Ghibellinok, a kik ivadékról-ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást, hogy még a kritikusra is haragszunk, a ki egy rossz versirót leránt, hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!

– Oh nem, viszonzá Béla keserűen; te nagyon jól ismersz, én az az ember vagyok, a ki nagyon könnyen barátkozom.

– Hozzá tehetted volna még: és ötödik nap te mégy -338- oda hozzá és hatodik nap te hordod az ő divatját. Az én tőlem mind kitelik.

Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is Bélának fogta pártját.

– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kis fiu volt gyermeknek, mint ez itt a pólában és olyan szelid férfi most, mint az atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott soha, a hol helyt kellett neki állni, helyben maradt. Boldogult atyjának is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga? és igaza is volt.

– Oh kedves anyám, szólt Judit és arcza egészen ki volt pirulva; ha «csak» Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni, ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném, számolt-e vele? kiegyenlítette-e tartozásait? de gondoljon arra, hogy ez az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent és vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült s most neveti őket, mint ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység mi köztünk!

– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.

– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig majd csak elviselem megvetéstek súlyát. -339- Addig higyjétek felőlem azt, hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.

Cseléd jött be az ajtón, jelentve, hogy egy úr van itt, látogató jegyét küldi.

Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit félvállról egy pillantást vetett belé, az volt rá irva: «Bárzsing». Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.

E percztől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.

Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb papucskormány.

A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást, kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háboruk borzalmain keresztül keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg czimborák kedveért? A nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát s a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ: most, midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arczán?

Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral daczolni merészelt. -340-

Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis hangok, a miket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni fogja azt jól.

Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett Bélának kinálni, hogy üljön le.

Azért sietett elébb az «uram»-on kezdeni, nehogy látogatója a «tegezésen» kezdhesse.

– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást, hanem ha uraságodnak így tetszik: én nem tolakodom; nem akarok alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a multakra.

– Különben magam sem bánom, ha félbenhagyunk minden sentimentalismust; szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellatióra. Mint a minapi találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán üzleti természetű. Más valami charlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen őszinte ficzkó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a szindarabokat, a poétázást, hahaha! nem vagyok theátrumiró.

Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta Pusztafit a jeles férfiu, ki most már igen nevetséges embereknek tartja azokat, a kik komédiákat irnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt neki előhozza.

– Az igaz, szólt Bárzsing nagy schweiczi óráját kihúzva s elébb megnézve, hány rajta az óra? azután füléhez tartva, hogy vajjon ugyanannyit üt-e? Pedig tizenegy -341- órakor ő nagyságához a Vorstandhoz kell mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyujtanom?

– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült, de nincs az ő kezében; a ki magánál tartogatja, csak a substratum feléért akarja neki átadni; – Fertőy egy harmadában akart velem kiegyezni; én elutasítottam.

E rövid mondatok mindegyikére biczentett a fejével Bárzsing, mint a ki azt mind igen helybenhagyja.

– Igy van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy két harmadrész több, mint két negyedrész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, a ki per avia et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon ajánlatot téteti általam önnek, a mit tett Fertőynek.

– Pedig igen világos. A míg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja, feleérték dijáért, addig ön megelőzheti őt s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt szinte azért az árért.

– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?

Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre. Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, a ki csupa becsületérzetből képes volna egy saját -342- maga ellen szoló okmányt a biró kezébe adni, a helyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.

– Azaz, hogy, hebegé zavarodva, azt tehetné talán más; maga az a bizonyos, a kinél most van, juttathatná önnek a kezébe olyan roncsolt állapotban, a mikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.

– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?

Bárzsingnak olyan szerencsés arcza volt, hogy nem pirulhatott el jobban, mint a mennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.

– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész vagyon az ön tisztelt nejének fog itéltetni. Szép vagyon! megérdemli a pörlekedést. Ő nagysága nem volna kénytelen azon a komisz szinpadon rontani magát.

– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a szinház, rongyosak már a szinfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a félvilágért meg nem engedném, hogy szinésznő legyen.

– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb boldogság volna, ha ő nagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne. Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy lesz az általános örökös; ő nagyságának nem hagyatott más, mint a komáromi ház, a mely porig égett, az eső mossa most is a romjait.

– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet elsikkasztani, ugy-e? -343-

– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed és tisztelt neje én nekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e birtoknak felét elhasíttatják s az én általam képviselt ügyfélnek átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem kerül elő, azontúl pedig még kevésbbé. Ön nem tud hovalettéről semmit, ön nem részese annak, a mi azzal történhetett; az ön híre, neve mocsoktalan marad Isten és ember előtt.

– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem hiszem, hogy az a végrendelet meg volna.

Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral kilátszottak jó kedvében.

– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről, hogy egyszer csak azt fogja mondani: «Kedves Bárzsing, mese beszéd az mind, a mit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni közakarattal». Én ezt előre tudtam. És e végett előre elláttam magamat annak bizonyítékaival, hogy a miért ide jöttem, az nem valami rossz tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bizta és fölhatalmazott, hogy ha ön látni kivánja, mutassam meg.

Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot s oda nyújtá Bélának. És azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha egyszer tíz ujja közé kaphatta az -344- irást, azt hirtelen összetépi, elnyeli vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta keresztül.

Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, a mit az olvasmány az ifju arczvonásaira gyakorol.

Béla igen nagy phlegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a pecséteket rajta s nem tett semmi észrevételt rá.

Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett okiratot a világosság felé fordítja.

– Nincs benne semmi vakarás! sietett féltréfásan rendreigazítani a vizsgálót.

– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló esetben a becsületes ember?

– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, a mit hasonló esetben egy ügyes üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, a ki többet ád érte.

Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az asztalra az okiratot s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly megvető arczczal dobta azt le, mint -345- egy pókot vagy egy hernyót, mely véletlenül a kezére szállt s melytől undorodik.

– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha én ő nagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet irok neki és megismeri a borítékon az irásomat, visszaküldi; hanem – tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni, nemcsak azt a töltést viszi magával, a mit a puskacsőbe tömött.

Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most, azután felöltözött s menni készült.

Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova megy és mikorra jön haza? Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.

A mint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor sűrűen használta az alkalmat, melyet a házi orvos minősége nyújt, hogy régi barátjait meglátogassa s olyankor a végtelenig mulattatá őket statisticai és chemiai tanulmányokkal, a miket senki sem hallgatott olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, a ki végtelenül szivére tudta venni, hogy a raffinált czukorban hány százalék kutyacsont van? s hogy a keményített alsó szoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik meg évenkint? -346-

– Épen hozzád akartam indulni; szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki épen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.

– Itt nem végezhetik el önök, a mi ügyük van? kérdezé Judit, visszaültetve Melchiort a székre.

– Miért ne? felelt Béla, kalapját letéve. Csupán egy szó az egész. Egy helységnek a neve, a mit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név «Neuburg».

Melchior egy ideig felnézett a plafondra, mintha oda volnának felirva mindazok a nevek, számok és combinatiók, a mik emlékezete nagy szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos rugók lökték volna fel onnan, s mint a ki sánta lábáról megfeledkezett, tánczolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét s kaczagva mondá:

– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha «Neuburg», akkor meg sem kell mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót) hiszen az «1851»-ik.

– Mi az a Neuburg és az az 1851? Kérdé az öreg asszonyság, legyőzhetlen kiváncsisággal.

– Az tökéletes diadal! kiálta Melchior s már készült az egészet elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta kabátját s korán eszére téríté.

– Egy fogadás az, szólt azután tökéletesen sikerült hypocrisissel Béla, egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.

– No és mit nyertetek? kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, a mit fia mondott s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott Béla fogadni, nem koczkáztatott-e sokat?

– Oh igen sokat! majd annak idejében megtartjuk annak -347- az áldomását. Hanem addig senkinek se e felől egy szót sem, Melchior.

– Pár nap múlva, midőn épen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a postakihordó.

A kistermetű férfiu régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a lakosokat ismerte, a kiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a kézirását is, a kik ezeknek irni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön, úgy törte fel magát az emeleten, lélekzete is elállt, mikor bebukott a levéllel: bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.

– Alázatos szolgája, jó étvágyat kivánok, jaj be csúnya idő van odakinn. Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell tizenhárom krajczárt. Csak úgy szakad az eső, fuj a szél. A tensasszony számára is van ám levelem. Külön van téve, még pedig kedves levél, Komáromból jön, az édes papa irja.

– Oh nagyon jól ismerem a tekintetes úr irását, sok levelet hordtam tőle a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból? Oh ez irást nagyon jól ismerem.

A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, a kinek a leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit és meghalt.

Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajczárért majd eljön máskor, mert azt a bámuló család elfelejtette átadni s azzal futott egy házzal odább.

A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézirása. Ugyanazok az egymást öklelő betűk, oppositionalis szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű, s a -348- végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy irótollnak az életébe került; mindezekről akárki is, a ki egyszer látta Hargitay irását, rögtön ráismerhetett a posthumus levélre.

Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás tökéletes volt.

Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő tintával irva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.

«Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szivük kemény és büszke maradt. Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltünt végrendeletet, az atyai átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a férjnek és tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve, de egészen a fejök fölött függ az, s ha szivük kemény marad, egész haragjában le fog sújtani. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt és határozzon.»

Judit arcza elsápadt: atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!

Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a talányt.

A mint Béla végig futotta a levelet, neje elsápadt arczára tekinte vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot meghatotta. -349-

– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat koczkáztatom. Súlyos vád. Hogy nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki irta ezt a levelet? Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között és ne pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.

Béla nagyon jól tudta a rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely oly híven tud idegen aláirásokat utánozni; de még nem volt szabad azt kimondania. Vadász volt, a ki lesben áll veszélyes és ovatos vadakra; nyomukra talált már, megtalálta a hullát, a mit elhurczoltak, tudja, hogy meg fognak előtte jelenni és visszatartja lélekzetét, mozdulatlanul ül: engedi arczát maró bogaraktól csipetni, nem hajtja el őket, nem tekint félre, vár csendesen a pillanatra, a mikor a vadak lőközelébe érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is tépnék.

Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat s koczkáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak itélni, a miért egy titkot olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.

Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd után Béla fölkelt s rögtön dolgozó-szobájába távozott. Félóra mulva neje utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.

– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.

Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, a ki mindennap ismételte azt az esküt, a mit egyszer az oltár előtt elmondott.

A SÁPADT ASSZONY.

Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, herczegnők vizére; neki van egy tündére, a ki éjszaka mindig eljön s egyre fehérebbé festi orczáját: olyan már, mint a liliom.

Ő igazán önfeláldozó imádó: ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.

Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy miért nem pirosabb? Volozoff herczeg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arcza pirosabb volna.

Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazirt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ: az legyen életkedvű.

Volozoff herczeg nem bánta volna, ha Szerafine akármi áron deríti fel kedélyét.

Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony: hiszen épen azért választotta férjeül.

Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, a ki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon. -351-

A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele tánczol, páholyban ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van, tud mulatni vele, elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, a ki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.

Miért? Talán hogy megölje? Talán hogy féltése dühével üldözze? Épen nem, ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafine hadd legyen egyszer boldog; a halavány arcz hadd legyen egyszer piros.

Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herczeg egyikben sem találta azt fel, a kinek láttára a fehér arcz egyszer pirul.

Egyszer a szinházban voltak; Szerafine páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herczeg szemközt ült vele s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpir, mely oly idegen vendége a liliomarcznak, elborítaná azt s Szerafine egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltünőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.

A herczeg követte Szerafine szemejárását s észrevette azt, a kinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafinetől, hanem a mint uj látogató jött a páholyba, búcsut vett tőle s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, a ki semmiről egyébről nem nevezetes, minthogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, a kit csak a szinházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.

– Te Elemér, mondd meg nekem: ki az a fiatal ember ott a földszinten, a ki a negyedik páholy alatt áll, a pálczájára támaszkodva.

– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik szinésznőnek az ura. -352-

– Hogyan? A kiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az aquariumba, s azzal megugrott?

– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az aquarium előtt, hogy az a Lotus bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.

– Hát tudod mit? ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. – Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livréet? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.

– Azt jól teszed. Rendes ember és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e perczben erre az ötletre?

– Áll. Te neked ez a bizarr ötleted jött most: az én -353- Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orczával küldözöm ő hozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.

A herczeg kaczagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kaczagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy satyrát lát, és nem veszi észre mögötte az idyllt.

Volozoff engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malitiával vett elő tárczájából egy újdonatúj egy forintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás szélét megnyálazá s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egy politikai divat volt.

Mindenki igen genialisnak találta a módszert, melylyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.

Volozoff pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, a miket a világ nem ismert.

Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafine megfogta a kezét és visszatartotta a lövést.

Szerafine egyedül volt akkor az állítólagos kertészszel a téli kertben, s gyakran eltünt máskor is, hogy őt fölkeresse.

Szerafine egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben: a város azt is hitte, hogy vetélytársnők. -354-

Most már emlékezett arra is, hogy Szerafine nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: «most Judit boldog.»

Volozoff azt hitte, hogy érti az egészet, s gondolá: «jobb lenne, ha Szerafine lenne boldog és Judit egy kicsit boldogtalan.»

Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.

Szerafine majd vigabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.

Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint a kit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, a kik azt tudassák vele, s olyanforma genesist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Már pedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.

– Barátom, jó ujságot hozok: tegnap Volozoff herczeg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regalék és remanentiák kérdéseihez, mint a tyúk az abéczéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak, kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbarialis ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?

– Hát mi a patvar? gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd máskép, mint ha vagy a váltók után szaladgál, -355- vagy az uradalmi ügyek vezetésének nyugalmas positiójába teszi le magát.

– Tudod, szólt Béla kitérőleg, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, a mit én neked meg nem mondhatok.

– De a mit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarcz között egyszer felvetted a kertész-livréet is; szolgáltál Volozoff kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a herczegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az aquariumba, hogy most is benne volna, ha ki nem huzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herczeg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arczod is van most, és ő nála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendő számra ne lássad, kivéve mikor a helyszinén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.

– A mi annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom: ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész familiádnak, in ascendenti et descendenti, boldog ember vagy. Két fejed van; a mit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.

– Kedvesem. Volozoff herczeg uradalma jogigazgatásával kináltatott meg; mit szólsz hozzá?

– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, a mily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.

Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, a miből az ember jó hire ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, a kiknek a jóhirök drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvéd férj, a ki nem fogadja el a főurat cliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a ki az ügyvédnek neje. Oh ebből olyan szép lánczos syllogismusokat tudnának szőni, fonni.

Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvéd férj, a ki meggazdagodik egy főúri cliens mellett, a ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a mely szinésznő az ügyvéd neje.

Mikor Fertőy megtudta, hogy a herczeg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:

«A herczeg szeszélyes ember, olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és a mi több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafine pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herczeg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinének, s Szerafine sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.»

Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja: Szerafineét Béla ellen, Juditét pedig a herczeg ellen.

Lám tehát mégis vannak esetek, a mikor az erényt is becsülik valamire! -357-

Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.

Szép nejének volt gazdag imádója s ugyanaz szép unokahugának távoltartott tisztelője.

Viszont szép unokahugának szegény férje és ugyanaz szép nejének távoltartózkodó tisztelője.

Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.

Kiben lehet itt bizni? Egyesegyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.

Fertőy gondolt ki valamit, a mi által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.

Annyiról tisztában lehetünk, hogy a mikor Fertőy unokahugára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kivánta annak öregét apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát ezt az asszonyt.

Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével? hogy épen oly engesztelhetlen szivet talál magával szemközt e nőben, mint a milyen engesztelhetlen ő maga?

Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herczeg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, a kik ott voltak, de azok nem ismertek ő rá: nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha még emlékeznék valamire a jövevény multjából.

A herczeg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték épen a szüretet.

Tudta, hogy annak kedvencz mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott chinai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terebély lugossá nőttek fel azóta s befutották a pagoda tetejét s úgy csüggtek le világos-zöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabyrinthra nyilt, mely, mint tudjuk, azzal szokta érdemelni az elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.

A herczeg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett chinai függönyöket, úgy hogy annak, a ki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, a midőn az ablak alatt elment, addig, a míg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.

Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labyrinth bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, a kik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó? a míg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak neki induljanak.

A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herczeg unokahugai azok valószinűleg.

Béla egykori kertészeti működése szinhelyére érve, érzé, hogy önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?

Ah, az valódi szenvedély, a mit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét buskomorság; melynek van vágya a távollétben, öröme a viszontlátásban, keserve az elmulás fölött.

Vajjon megnőtt-e? vajjon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, a mit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már. -359-

A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibik fák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa galyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy dryásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyuló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyem fürte közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. A mint a nap keresztül sütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcznak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.

Béla is épen úgy meg volt lepve, mint Szerafine, midőn a véletlen így egymással szembe állítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy épen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.

Szerafine, mint a ki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arczára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.

– Én valóban nem látszhatom másnak, mint a ki vagyok, szólt Béla hasonló kedély hangján; de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadryadjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.

– Tudja, a mit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, a mit kertész korában kötve felejtett, kibontson?

– Az is meglehet. Egyébiránt a herczeg hivatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bizta érdekeit. -360-

– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.

Ezt elég érthető gúnynyal mondá Szerafine, tudva, hogy Fertőy neve nem igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.

– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. – Nekem gyorsan kell itt végeznem: otthon is kötelességeim vannak.

– Ön igen izetlen ember, Lávay; a helyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, a mit én mondok? És abból a hangból felelni, a min én kezdtem? Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat: olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik? – Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.

– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?

– No no; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám megharagítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját és veszekedne velem.

– No hisz akkor meg épen nem hihetné azt, a mit mondok; – gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor czivakodom egy nap, a hányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.

– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem; szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?

– Az a kérdés, hogy nem védenczem ellen van-e? Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.

– Oh ne törődjék ön most védenczével, ha a herczeget -361- érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki iszsza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog «ma» elvégződni. Én eltüntem a csata szinhelyéről; maradt még ott nő elég, a ki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába? vagy inkább itt maradni velem? Ugy-e keserű dilemma?

– Sőt igen kellemes a választás, szólt Béla, helyet foglalva Szerafine mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. Tehát lássuk az ügyet, a mit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?

– Az egész világ ellen, szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.

– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, a mi a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, a ki utána nyul.

– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, a mit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, épen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön soha sem veszi észre, mikor tréfálok.

– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja itélhetni. Én a mult hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem mulhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.

Szerafine arcza egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra. -362-

– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni, vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A multak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanusított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafine. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni és csak azután mondhatom meg, hogy miért?

Szerafine elmélázva tekinte Béla szemeibe és azt hitte, hogy olvas belőlük.

Szerafine önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.

Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szivét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, a kire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.

Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:

Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől s megfogta annak összekulcsolt kezeit.

– Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, a mit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, a mit kiejtettem, de kegyed «becsültetésről» szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek minden vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, a mi az életnél nagyobb jó, nem lehet -363- közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az útat mutatja: «erre menj». Annak hinne kegyed s nem kérdené, vajjon igazat mond-e? Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, a minek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé.

– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engem érteni és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, cselszövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, a mik történni fognak, mind azzal lelkemben, a mi kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.

– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?

– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de legalább a magunkéban nem.

– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?

– Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.

– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint a mit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?

– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, a nélkül, hogy tehetett volna ellene.

– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, a mely az ő nevét fogja megmérgezni?

– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot?

– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, a mit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömöm, ha Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.

– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy és nem látja maga előtt az örvényt és bele fog hullani.

– Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársam el akar engem választani a férjemtől, azért – azért – hogy elválaszthasson a herczegtől.

Szerafine, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével szemeit és félrefordulva Bélától, leborult és elkezde sírni.

Nehány percz mulva fölemelte könyes arczát a sápadt asszony, s zokogó szemrehányással monda neki:

– Azért még sem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már most e szóval rabszolgájává tett; -365- már most parancsolhat velem a mit akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen a nélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni?

– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint a gyermek a mesében, a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg.

– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine; kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.

– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, épen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, a mit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s tudja, hogy én gyönge vagyok; – többet is tud: azt is tudja, hogy ha ön gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön nagyon jól föl tudja használni. Itt van egy asszony, a ki meg van bűvölve, a ki lábainál hever, a kit egy ujjával fölemelhetne; de a kinek őrizkedik ujja hegyét nyujtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene az ő lábainál heverni.

A sápadt asszony arczán, mint két nyiló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyult szenvedély.

– Ah Szerafine, kegyed még mindig az élet költészetében él s elfeledi, hogy annak prózája is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s annak forró kezét kezébe véve. A regényekben vannak hősök, a kik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A szinpadon kezdődik a dráma ábrándozással, végződik csalatkozással s a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-közökben mit csinálnak? Ez ám az élet! Az entreact. Ott reggeltől estig fut, fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul, -366- oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit rójja le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedves Szerafine! és ez nem önnek az ideálja, ugy-e?

– Fájdalom, hogy épen ez az; és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű bolond vagyok, a ki hozzám közel esik, az mind versenytársam a «vanity fair»-en és én imádom az antipedeseimet.

– Én tenni fogom. Az ügyet, melyre most fölkért a herczeg, bevégzem, és azontul nem állok vele semmi viszonyban.

Szerafine eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a gyermekkori álom.

– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz végezve.

– Most Isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek Volozoffal beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik naptérítője; a mikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz. És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem bizhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt látja; – de hisz -367- önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát ön előtt és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.

Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét s nehogy a csigaúton együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, útat tört magának a bokrokon keresztül, toilettje világos feláldozásával.

Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyilt; a szokott házi zajtól elzárva.

Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani s Béla szobájához közeledő lépteket hallott. Koczogtattak. Szabad-e? Lehet.

A herczeg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott. Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele, mikor részegnek látta. A herczeg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt és arczvonásai valódi csábító bűbájjal birtak. Akkor költői ér nyilt meg lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és democrata.

– Üdvözlöm önt, kedves Lávay, szólt kezet szorítva vendégével. Most hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. – Siettem önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az ma nem nekem való, ma az ingemet is oda adnám, ha kérnék, s nem tudnék senkivel czivakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai vannak -368- a jövetel ellen? s azután, ha másképen nem lehet, hát majd a vállamon viszem le.

– Köszönöm, herczeg, szólt Béla nevetve, nem kivánom én ezt a nagy tisztességet: megyek a magam lábán, a hová akarja a herczeg.

– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit válogatnunk a czímekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk mindnyájan; azt mondják: marsch! kuschti! elértjük: megyünk és hallgatunk. No hát nyujtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét megtekintetesurazlak. A bor én nálam nem autokrata, mi egészen constitutionalis viszonyban élünk egymással, én projectálok és ő sanctionálja, de neki «nihil de me, sine me».

– No hát tegezzük egymást, szólt Béla. Voltam én már nagyobb urakkal is per tu, mint te vagy.

– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények! hová lettek? No majd ha egyszer egy toasztot mondok «nálunknál volt nagyobb urakra», akkor koczints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, a kinek a szeme tele nem lesz könynyel.

A herczeg vitte magával karonfogva Lávayt s míg a folyosón és lépcsőkön lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk odalenn? Két czigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a hirhedett Pikó, a másiké a nyalka Dandi. Húzni fognak indulókat, a mikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, a mi gyönyörűség lesz; a paraszt legények, meg a parasztleányok tánczolni fognak, s végezetül tűzijáték lesz, a miből fényes scandalum fog kisülni, mert Fertőy vállalta magára a rendezését, a ki pedig oly részeg már, hogy mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafine akar vele szólni, azt kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog -369- gyujtani vagy egy pajtát a röppentyűkkel, a milyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha mind a kettőt kilőné.

A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herczeg nem vetette oda prédául az új vendéget a már «elkészült» seregnek. Nincs is kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útbavetődő emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híjják; egy-egy nagyon vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét s beszélt volna valamit «hiréből tisztelés s régóhajtott szerencse» felől, de a herczeg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.

– Ez itt az Olga hugom, amaz meg a Feodora hugom, szólt félig-meddig bemutatásformán, aztán félrevonta s fülébe súgá: Ne beszélj velük, kérlek, ostoba mind a kettő, mind a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást akarsz valamelyikkel tánczolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő, hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a férjét hivatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s kérdezte, hogy mi tetszik? nem szólt neki semmit, csak végig nézte hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani? akkor meg vállat vont s elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!

Vannak órák, a mikben a czigánynak elsőbbsége van minden szép asszony fölött.

Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat s magasztaljuk, hogy milyen szépen zenéltek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek olyan -370- művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a czigány rákezdi odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér kezét mennyei nagysád! de a czigány fekete keze mégis csak más valami.

A herczeg el volt ragadtatva czigányai által s akarta, hogy Béla is az legyen.

– Nézzed ezt a fiatal kölyköt, alig húsz éves, aztán az egész banda feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki van szakadva, de az őt nem zsenirozza; ő azért tudja, hogy nagyobb művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már kitalálta, hogy melyikünk szivéhez micsoda hang fog szólni? s ha akarja, megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mind egy bolond, te pedig könyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege, mint a kit az ó-testamentomi szellem gyötör. Minden porczikája érzi azt, a mit húz s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a ficzkót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő azt beitta s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy kölyök! hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarchalis arcz, barna mint a legszebb kordovány. – Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból volna rárakva. Mily mélabús szinezet minden vonása. Egy olyan életphilosophia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, a mi van s az a szükséges, a mi rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humoristikus hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet tán a csatában kapott, vagy tán a korcsmában. Szemei milyen nyugodt méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk s gondolja magában: üssön meg a devla! adnátok inkább egy pohár bort! -371-

A herczeg ömledezéseit a czigányok jellemrajzai fölött félbeszakítá a nagy süstörékelés, a mit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.

– Ah! Fertőy kezdi a mulatságot. No ha ezt a napot túléli a kastélyom, a nélkül, hogy fel legyen gyujtva, akkor fölösleges lesz továbbra is biztosíttatnom.

– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, a mely valószinűleg mindnyájunk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok mindenkit, hogy a mint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos készletet meggyujtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek, velük van elég parachut, a mivel a levegőből megint leszállhatnak.

A szüreti élczet megkaczagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene az udvarból, melyben Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.

Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni színes sziporkáit, s a dæmoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja félrecsapott kalappal, vigyorgó orczával, melyet egyik oldalról kékre, másikról vörösre festett a bengali fény s diadalmasan emelt ott poharat «minden szép asszony» egészségeért: a bor úgy villogott poharában, mintha az is csupa tűz volna.

Minden trombita és hegedű rivallása kisérte a toasztot; elmulva a süvöltő tűzlövegek zajában.

– No ezt túléltük, szólt a herczeg. Mi volt az a pièce? kérdé a rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a terraceon lévő lámpák világítottak.

– Ez volt a «Höllenfahrt des Zauberkönigs», hangzott fel a rekedt válasz a sötétből.

– No uraim és hölgyeim, a ki ebből épkézláb a tánczterembe -372- visszajut, az nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.

– Nézzed; szólt a herczeg Bélához. Milyen átkozott szeszélyes ez az asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy thujafás edény mellett, hogy semmit se lásson belőle.

– No barátom! ingerkedék a herczeg, ez volt az a Popocatepetl? csak így tudnak kitörni a mexicoi tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány kovácsműhelyben láttam.

– Türelem! Ezek csak az entreact betöltésére valók. Most jönnek elébb a lámparöppentyűk és a csillagrúgók.

Nagyon kaczagtak rajta. Hogy a kaczagás okát értsük, elébb tudnunk kell, hogy a herczeg és Fertőy arra fogadtak, hogy a melyik ivás mellett tovább talpon marad, az előbb kidülttel csillagot rúgat. – Áll pedig a csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezitelen talpára papirost borítanak s azt meggyujtják. Ezért a nagy nevetés.

Fertőy egy féltuczat röppentyű egymásután eregetésével torkolta le a kaczajt, mely valószinűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb útat tévén azon czél megközelítéséig, a hol az ember a csillagrúgásra megérett, mint vetélytársa.

Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele? Látta, hogy a kanócz kialudt, nem jó volt.

Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt s ki akarta húzni a kanóczot, hogy majd újat tesz bele.

Ő ijedten dobta el azt a földre s azzal az egész röppentyű süvöltve ment neki a mulató társaságnak.

Kaczaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra. El kell taposni! kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt s meggátolni szétpukkanását.

Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik s az odatekintők rémülve látják, hogy Szerafine ruhája meggyulladt.

A felriadt nő, mint ilyenkor mindenki szokta, elkezde a szabadba futni: neki az udvarnak.

A futás által a veszély végzetessé válik: a légroham még szítja a tüzet. Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész társaság előtt.

Ha nincs valaki, a ki e két percz egyikét fölhasználja, hogy őt megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.

Abban az első perczben, a mikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla érczhangon kiálta rá:

Abban a pillanatban ott termett Béla s széles plaidjével hirtelen körültakarta a nőt s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a lángot.

Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit s annak egész remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének megmentéseért tette ezt: égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel s megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.

Mikor minden ijedelem és veszélyen túl voltak, Szerefinét fölvitték szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az ijedelem az egész; Volozoff herczeg örvendve mondá magában:

Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel s az ideál ott terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.

A TABLE MOVING KORSZAK.

Volt aztán egy időszak, a mikor az egész világ unta magát. Szinte lehetett hallani a népek millióinak sympatheticus ásítását, melylyel egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.

Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy s a história muzsája kezdett a csendes magánéletbe való visszavonulásról gondolkozni.

Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves Amerika talált ki valami szép játékot: a tánczoló asztalokat.

Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba s csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.

A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a conservativismusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, a miről meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a tánczoló asztal kopogó szellemétől, honnan jött e perczben? s hallá a bámulatos választ, hogy Calcuttából, Tiflisből, vagy Conecticutból.

A szellemek azonkívül democraták is s anyagi érdekek által meg nem vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak -375- mindenféle conspiratiókra s e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.

Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, a hol eddigelé békében nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes lánczolata által körültánczolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a practicus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk minden családnál, a kézművestől a herczegekig s a művésztől a tudósig olyan apró, kis három lábú asztalkákat, a kik (tévedésből eleinte a «mik»-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem személy) tehát a velük szövetségben élő «medium» érintése mellett válaszokat adtak a legczifrább kérdésekre, bámulatos praecisioval, melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, a mint hogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának keresztneve? azt felelé «Mátyás» s az ember ugy tudta eddig, hogy nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megczáfolni a szellemet, sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van igaza?

Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a table moving előtt s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: mikor fog ilyen, vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek, vagy annak a híres embernek az arczát? Mi történik itt meg amott a zárt kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, a ki ezt meg azt a titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak divatja? és figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, a melyet tán szívük sugallt, s aztán «quis quid optat, cito credit»: ki mit óhajt, könnyen hiszi.

Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó tisztes asszonyoknak, a kik távollevő kedveseik után tudakozódtak a table moving szellemétől, a kik óhajtottak egy kézvonást, egy leirt nevet látni sokszor elsiratott halottaktól s ha megkapták, úgy elhitték, hogy az mennyire hasonlít a megboldogult irásához. -376-

Oh! Egy évtized: és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi, kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, a mik érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, a mikor a reménytelen hit egy szalmaszálat istenévé emelt s mikor az ég nem adott választ semmi sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.

Voltak hirhedett médiumok, a kiket messze földről fölkerestek; voltak, a kik rendes protocollumot vittek a table moving által adott válaszokról s egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos eszméket olvasztott össze.

Most már régóta Pesten laknak s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem Finánczrathéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá léptettetett elő. Ő igen jó ember, a ki felől akárki megirhat akár mekkora regényt, a nélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap bureaujában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan rendkivüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először az utczán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, a kit a rang és czím nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg ne ismerje – hébehóba.

– Jónapot, Judit! ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak? Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? vigyázzon rá, mert a vörhenyhimlő nagyon grassál a városban. Itt van-e még az öreg asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Száz milliomszor feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a napja, hogy elmegyek, ha megengedi.

– Ah haha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig herczegnének, királynénak szokta látni s azt hiszi, hogy nem is csinál egyebet, mint mindig jámbusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt irja, hogy tanulmányaival foglalkodik.

– Kis asztalt? kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végig bámulva a kis fürgencz asszonyt, onnan a magasból.

– No igen: a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemiró asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig sok delejességének kell lenni.

Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét s nem felelt rá semmit.

– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, a kik azt állítják, hogy az asztalirás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el. Kegyedet én meg fogom téríteni. Oh én már sokakat megtérítettem, okos, philosophus férfiakat, a kik nevetve jöttek oda s meggyőzve tértek vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk épen az etiquette óráját.

Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját újra láthatta s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.

Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú asztalkát az ajtóig, – Blumné ott elvette tőle s a viszontlátás örömétől elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné asszonyságokat.

Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szives látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája izében volt még az a bizonyos dinnye, a mivel őt egyszer Blumné a kis kertben megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna benne -378- a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer és meglátogatja az embert?

Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a «szellemdús» tárgyra ne fordítsa a beszédet.

Azt állította, hogy ha ő a kétkezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, a mely rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák is erővel letartani.

Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a bűvészetet, a míg a findzsák az asztalon vannak.

Blumné úgy tett, mint a ki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor, mint más.

Az öreg asszonyság pedig nagyon skeptikus volt erre a mai napra. Először már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban épen olyan kevés, a hazajáró szellemekben pedig semmi: hát még a háromban együtt hogy lett volna?

– Kedves Juditom, szólt Blumné, az ifju asszonyba kötve bele, kegyed bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.

Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja valamelyikkel.

– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én szellememnek a neve? Mindjárt le fogja irni ő maga. Tessék ide nézni.

Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai alatt, míg Blumné arcza, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl; szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe s ajkai -379- félig megnyilva látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.

– Nézzék! szólt Blumné benső meggyőződés hangján, a leirt névre mutatva. Mindig ugyanez a név: «Talleyrand». És ez valóban az ő keze irása. Én láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláirásait, hajszálnyira hasonlít hozzájuk. – Aztán én magam a világért nem tudnék így irni: nekem fertelmes irásom van, ez pedig calligraphiai remek. Lássák: ez Talleyrand irása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit, csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin? mert azokra nem adnak a szellemek választ.

– Hogy beszéljek én ezzel az urral? veté ellen Lávayné, az öreg, mikor ez franczia, én pedig nem tudok, csak magyarul.

– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással, miután rövid idő mulva úgy is megtudnak mindent.

– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a theoriája, hogy ki mennyire míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után. Oh erről egész könyvek vannak irva.

– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a theaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.

Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai nummismaticát tanulmányozni -380- valakinek a zsebében, rögtön egész készséggel hozzáfogott, hogy e mathematicai talánynak pontos és helyes megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.

A három lábu asztalka járt, irt, Blumné szemei meredtek a plafondra, az öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint a ki előre örül valaki megtörténendő kárának.

Mikor aztán az asztalka készen volt a válaszszal, nézték: de biz az ákombák, a mit ott hagyott a papiron, nem hasonlított semmi nemzet betűihez.

– Ah, ezek chinai számok, erősíté kész találékonysággal Blumné asszony; ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy orientalista, az szokta én nekem az ilyen idegen betűkkel irt válaszokat megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajczárt jelent?

– Soha se fáraszsza vele kegyed doctor Kruxfuxot, kiálta bele kitörő jó kedvvel az öreg asszonyság, nincs az én zsebemben egy krajczár sem!

S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszünél.

Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a szellem-productiót.

Azonban Judit már kiváncsivá volt téve: a játék ujdonsága érdekelte. Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, a mivel egyszer Blumné a jó napaasszonyt olyan erősen jól tartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét a table moving csodáira térhessen vissza a napirend, bármennyire iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán sarcasmusaival mechanicus érdemeikre reducálni.

– Jőjjön, barátném, szólt a kis Blumné Judithoz, önnel még lehet beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár mostan Béla?

Van-e fiatal nő a világon, a ki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne akarna meghallani? -381-

– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércznek nem szabad a kézen lenni.

Judit mosolyogva engedett a felhivásnak s lerakta gyűrűit; az utolsót azonban: jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában függő medaillont viselte, egyik felén Béla arczképével, másikon édesanyjáéval.

– «Öröködbe uram pogányok jöttek», dörmögé magában az öreg asszonyság.

– No már most tegye az ujjai hegyeit az asztalkára, szólt Blumné, úgy, hogy a kis ujjai az én kezem ujjait érintsék. No már most kérdezzük meg a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla?

Az asztalka jött-ment a papiron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat nélkül bámult rá, halvány mosolygással s úgy tetszék neki, mintha az asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indító erőtől ment.

Ő kérdezte, hogy mi ez? falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik két asszony, hogy ez nem falunak a neve.

Judit abban a stádiumban kezdett lenni, a mikor az ember kezd kétkedni abban, a mit hisz.

– Béla valóban ott van Volozoff herczegnél, a ki magához hivatta törvényes ügyekben.

– Nem, én semmire sem gondoltam, szólt Judit elfogultan, -382- s nem jutott eszébe a kérdés, hogy «hát kegyed gondolt-e rá?»

– Ugyan kérdezzük meg, szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné, vajjon kivel beszélhet most Béla?

Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét megállt, e szó volt olvasható:

– Ah! kaczagott hangosan Blumné. Ez jó! Béla úr a szerafokkal társalog. Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor délutáni siestát tart s álmában társalog szerafokkal.

Judit gondolt valamit és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart megtudni.

– No ez mulatságos! nevetett Blumné, tenyereit összecsapva, Béla társalkodik szerafokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.

A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és ellenállása daczára visszatért az irt szó elejére irónos lábával.

– Aha! most valamelyik betű fölé accentust csinál, magyarázá Blumné. Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés nélkül.

– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni, állítá Blumné s még egy kérdést koczkáztatott az úgynevezett szellemhez.

– Ah! most meg épen egy tónak a nevét irja ide, szólt boszankodva Blumné. Ez már kiállhatatlan! Szeraf, válópör, Fertő; érthetetlen badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen és szeszélyében ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.

A kis Financzrathné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt mondta, hogy most itthagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kis gyermeket, megcsodálta, hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, shawlját és ajánlotta magát.

Judit kikisérte, azután visszajött, leült és elmélázott a folyvást előtte fekvő teleirt papirlap fölött.

Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét s folytatott valami munkát: tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.

– Nem találja édes anyám ezt az egészet csodálatosnak? kérdé Judit, megszakítva a hosszú hallgatást.

– Oh igen csodálatos, viszonzá az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű fegyverrel.

– A jövendő-mondó lelkeket bizonynyal nem. Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, a mikor az embereket keresztyéneknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geografiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott pedig meg van irva, hogy a ki az Istenen kívül jövendő-mondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, a miért az endori boszorkánynyal -384- lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendő-mondó lelket kiűzte a philippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, a ki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat és azt mondanám neki: uram, a szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz. De hogy egy ilyen ostoba papagály megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, a miről játszani akar. A mit az asztal irt, azt ő maga irta. Szeraf annyit tesz, mint Szerafine, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafine válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, a mint megláttam bejönni hozzád.

Judit valamit akart felhozni mentségül; kinek a mentségére? Béláéra, Blumnééra, Szerafineére, vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az öreg asszony folytatta haragos elmélkedését.

– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot, vagy azt a pokolbeli kárhozatot, a miről az ó-világban nekünk beszéltek; hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, a kik szép strucztollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az ember fiát kárhozatra viszik.

– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy mit oltottam a fába! Az nem teremhet -385- más gyümölcsöt. De gyakran jön valami ismeretlen féreg, a mely a fa levelét megszúrja, hogy az egy csodagyümölcscsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember: nagy hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki iránt. Nekem kellett az ellenségein boszút állnom. Ez az asszony és a Szerafine! nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy kunyhóban kényszerített bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át. Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már az egy más nő férje! S aztán, a mint egy hajdani imádója betoppant a városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve: karjaiba vetette magát s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta százszor: itt van az a bolond öreg asszony, a kinek csak a fiát kell dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket. Azután meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzá ment egy olyan emberhez, mint – a milyenhez hozzá ment. Ez tönkre tette őt vagyonában. Ezek az emberek alávaló cselszövénynyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután az Isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.

– Én hallok és látok mindent, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek a fityfirity asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez ideig? Pokolba dobom az ő egész tánczoló asztalát. Semmi egyéb nem volt a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől s Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? mi szükség?

– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség neki az én fiamat belekeverni ebbe? -386-

– Csak ügyvéd? pattant fel az öreg asszony, Béla férj, apa és fiu! Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az Isten, ha valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.

Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette. Mintha volnának kisértetek, a mik ellen ez a kis parányi kéz védhetné meg őt.

– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, a kik hasonlóul tesznek. Száz és ezer közől ő az az egy, a kin az Isten csodákat tett, hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az, hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.

Judit arczához szorítá kisdede mosolygó arczát, úgy védelmezte szívét e nehéz szavak ellen.

– Micsoda az, a ki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom Istenemre, hogy én ott leszek, a ki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, a ki a koporsóba feküdt le érette, még most is él.

– Ne tegyen semmit, jó anyám, engesztelé szomorú hangon Judit az öreg asszonyt.

– Oh ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan jön az ütés?

– Anyám! szólt Judit határozottan, gondolja meg, hogy Béla az én «uram».

Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét, mert Béla «úr» és «férfi». De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még most is!

Az anyának minden arczvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifju nő szemei könyeztek, és a kis gyermek mosolygott mind a kettőre.

A KÉT ÖREG.

A régi kis kert az invalidus fákkal, a quietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillageokkal még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik: a vén csont még mindig a föld felett jár és számítja magát az élők közé.

Az egész kis város népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből «csendes emberek» lettek, hanem más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabiró-világ, ott künn búsulnak faluikon s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé: a síma arczú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a multtal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymásután hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz -388- után egész utczák maradtak építetlenül, s a mik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. A ki végig ment az utczán, minden ablakon beköszöntgetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva quardia küszöbén tűt, czérnát.

Mikor a vén ember végig megy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utczán, szomorúan számlálgatja magában: már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurta kereskedők boltja lesz már.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harczi munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjusága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még czérna-áruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni az ablakán s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, a mint menne haza felé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:

Kolbay meglepetve pillanta fel és egészen kiderült feszes arcza, a mint az ablakban meglátta Lávayné arczát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán -389- asszonyom, de soha sem láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét s látszott arczán a büszke gondolat: no ugy-e megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; – bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

– Bizony nagyasszony, már azt hittem, végkép odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült és nem felelt erre a kérdésre.

– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soiré, vagy hogy nevezik, a sok concert. Aztán mindennap szinházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arczán két könycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.

– Őrnagy úr, szólt azután komoly hangon, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.

– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem, asszonyom, mert én voltam az, a ki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No de elengedem. Hát mit mondtam, ugy-e? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öreg asszony hosszú szálat eresztett rokkáján s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:

– Hogyan? szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom, egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond? Azt az asszonyt már egyszer félre ismerte, és én azt mondtam: az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.

– Nem ő a hibás? kiálta fel, térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. Tehát a másik?

– Oh, ezt szörnyüség kegyedtől hallani. Ez határos a hitetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint a milyen, hanem egy hárpia volna, meduzafővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordozni azokért, a miket szerelmében miatta merészelt!

– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla felejtkezni.

– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, a ki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?

– Igen. A kegyed huga. Hogyan jött? miként jött? azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozoff herczegnél Béla Fertőynével.

– Én nem tudom, ki az? nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy a mióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik és nem mondja meg hová? Én tudom, hogy hová? Fertőyné válni akar férjétől s Béla az asszony pörét viszi.

– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafine válópere miatt utazik egész Erdélyig, a hol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte? az az ő titka. És a mellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki olyan híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki odabenn, a mikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül e felől gondolkozik. Oh uram, ettől az asszonytól sokat tanultam. Ez az asszony egy martyr, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

– De hisz ezek infamis dolgok, a miket kegyed én nekem itt elmond. Csattant fel az öreg úr, haragja teljességében. Mi szüksége Szerafinenek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, a kiket elbolondítson? egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közlötte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint a milyennek hiszik.

– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafinet, és az nagy számadás lesz, a mit én fogok vele elkövetni.

– Ezt vártam öntől, szólt Lávayné, felállva helyéről s megszorítva a hadastyán kezét.

– Ugy-e bár, meg volt győződve előre a felől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellent? No az nagy számadás fog lenni!

Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató-jegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, a ki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön látogatni, a kit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez épen rendkivüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve új phantasmáival, hogy az öreg ember emléke egészen felzavarta kedélyét.

Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá? -393-

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjukori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.

A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpir derülni. A herczeg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arczképét s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafine annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem biró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező symptomái.

A komornyiknak azt igérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha igérte, hát bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszék egy ember előtt, a ki sehogy sem illik bele megszokott környezete chablonjaiba? Víg legyen, tréfás, enyelgő? hagyja játszani ötleteit, mint otthon kis leány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony tekintélyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, a kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasirt legyen, mint a kinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a salonban hallá Szerafine ismert rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki boudoirjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltünő: ez ő neki már typusa volt. Azért Szerafine -394- fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: «hozta Isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?»

– Hozzátok? szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.

– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, nálam. Szerafinét az lepte meg, hogy Kolbay őt első látogatásra tegezni kezdé, a mit különben soha sem tett.

– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle? akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá menni? akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle?

Szerafine elég szerencsétlen volt a helyett, hogy e dilemmából egy bon mot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt?

– Kedves Szerafine, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, a mit kegyed saját életéből csinál.

– Kérem, szólt bele Szerafine, a tárczaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.

– Kivéve azt az esetet, a mikor a regény tárgya oly regiókba száll alá, a mik az olvasót azon nyilatkozatra birják, hogy «erre a lapra tovább nem prænumerálok».

– No és az én regényemnél az volna az eset? szólt Szerafine neheztelő hangulattal. -395-

– Tán nincs. De lehetne. S épen azért én nem mint kritikus, de mint jó barát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonczkése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.

Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi körülirásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

– Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, a miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba soha sem viszi.

– Családunk minden tagja dölyfös volt: azt szerettem; folytatá az öreg úr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kivántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzaristocrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, a hol lakom, nem találok egynél több embert, a kihez szólni s a kinek szavát -396- meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süket-néma vagyok.

– De hát beszéljen ön rólam! sürgeté Szerafine, kit e hosszú præambulum idegesített.

– Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Oh én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek megaláztatás lesz a vége.

– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva.

– Nem beszélek hugom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, a kik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt s felvevé a menyasszonyruhát másodszor és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy carrieret fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafine kevély, nagyravágyó: akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, a kik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt?

– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt; szólt bele halk mentséggel Szerafine.

– Én csak azt mondom, hogy «akkor» hittem így, – de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jőjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nem sokára jön olyan beszéd, a mikor felugrálunk székeinkről és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről -397- is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, a mit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, a mi tetszett. Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy herczegi korona vet rá: én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.

– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde útat vett ugyan kevélysége ambitiója, de mégis ambitió volt az, rangviselő férj, herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafine remegett, mint egy gyermek, és elhalványult titkának felfödözése miatt.

– Szerafine hugom, folytatá a kérlelhetlen öreg, kegyednek és ifjukori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, a hol «enyim – tied» néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor? azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most? azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. – Meglehet hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, -398- s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert a mit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.

– Oh kedves Szerafine, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugy-e, hogy én kegyednek sentimentalis előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifju Lávayné könyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelmüségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel: akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.

– Ugy-e, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafine hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd, az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arcza égett, ajkai reszkettek. Egy perczre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat s ne ugorjék-e -399- le az ablakból azok elől, a miket még ez öreg ember szemébe akar mondani.

– Eddig volt kegyed valami: egy nő, a kinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől és lesz az, a mit úgy hínak, hogy «szép asszony». Ez már rossz czím. «Szép asszony» és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni: és az nem lesz hízelgés, és a kinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafine ismét leült szembe az öreggel, mint a ki elhatározta, hogy ha méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.

– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, a kiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama regióba, a hol a silány jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő a mennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután «egy gazdag ember» önzésének scrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, a mivel ez elhallgattatás történt), épen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, a kiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahugom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, a hogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, a mit szükségesnek lát, ellenem, vagy bárki ellen.

– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek; addig nem mutatom magamat az utczán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafine egyedül maradt. Ah nem egyedül! egy egész pokol társaságában.

A mit ez az öreg ember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.

A SZÁMADÁS NAPJA.

Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog maradni, mert sürgetős ügye van, a minek reggel be kell fejezve lenni.

– Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel, monda az öreg asszony menyének; körmére égett az urfinak a dolog, most már aztán siethet.

Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggel felé is lehetett hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van mélyedve. -401-

Kilencz órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag irás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbucsuzni tőlük, megcsókolni arczaikat, kezeiket, megmondani hova megy, mit fog csinálni, mikorra jön vissza?

– Ma lesz pörödben a végtárgyalás, szólt Juditot magához ölelve; de többet nem magyarázott meg neki. Csak a kis gyermek felől kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel?

– Juditéban? Oh azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz, azt majd csak ott irom le a törvényszéken.

Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette kalapját és elsietett.

Tehát még ez éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona, jövője áll koczkán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására: «apa».

Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már, hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.

A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul átvirrasztott éj delejes mámora, a mi oly szédítő a férfiakra nézve; rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a szintelen arczot ragyogóvá teszi. Reggeli -402- pongyolája izléssel volt választva; himzett hófehér öltöny, kék szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.

Bélának önkénytelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen gyermeket, ilyen ártatlan mosolylyal arczán, ilyen testhez tapadó fehér ruhában, ilyen bizalmas közelségben.

– Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem, s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb itélet alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.

Szerafine oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafine gondolatai.

– Okaim vannak, a miért szeretném. Azért hoztam el, hogy nehány okmányt, a mikhez kegyed aláirása szükséges, kiegészíthessek.

– Oh nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, a mit nevében ir valaki.

– Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: tartson sokáig a várakozás. De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell védelmeznie Fertőy ellen, kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem. Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.

– Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kivánja, itt hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.

Béla nem kérdezte tőle, mit nevet? kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit összecsomagolá s másik asztalra tette.

– Tehát fél egyre várhatom önt? szólt Szerafine az indulni készülőhöz lépve, s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve. Ön vissza fog jönni bizonyosan. – No ez nagyon derék lesz.

Azzal még meg is simogatá Béla arczszakállát, mint szokták gyöngéd szivek tenni bizalmas barátaikkal s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól, úgy kaczagott, egyedül egymagában.

A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bureaukra van felosztva. Olyan világdivat állt be, a mikor nincs többé szükség olyan nagy szobákra, a mikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak s az ajtókat ellátták számokkal.

Ne itéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát, miért volt Nro XIV-ben az a hely, a hol a Fertőy contra Hargitay pör végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex? Én mind erre épen -404- úgy nem emlékezem, mint egy álomra, a miből az embert hirtelen fölébresztik.

Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arczot láttam, sok olyan nevet hallottam, a mi nem juthat többé eszembe.

Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök és a többi urak is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek s valami éghajlat alatt bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek és azt meg is érdemlik, de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.

Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni mindenkinek.

Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent. A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog egyebet itélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön, mint törvényes örökös, behelyezendő.

Vannak arczok, a miket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s a mik egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek mutatkozni. Ránczok, a miket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek barázdákká alakulni s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét. Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.

Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy ostentatióval rettentőket trüszszentett.

Blum úr int mindenkinek, hogy hol foglaljon helyet, s azzal egy veszedelmes inggallérú fiatal úr elkezd hadarni egy eléje tett iratcsomagból valamit, melynek midőn vége -405- van, Blum úr felteszi szemüvegét s mintha közelebb akarná vele hozni az alperesi ügyvédet, rá szegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondani valója, azt adja elő.

Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele közöltetését.

Ismét azt teszi vele, a mit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé tartja, hogy keresztül lásson a papiron.

Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel helyéből s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a szemtelenséggel.

– Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapirra, hanem merített papirra szokták irni.

– Hisz ez merített papir, kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője arczán külön világítani látszott, mint valami csillag.

– Tessék végig várni. E szokásnak nagyon észszerű oka van. A merített papiron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű, melyről azt az évet meg lehet tudni, melyben az a papir készült. A mely évben a gyár megnyilt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később, egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papirja el fogja árulni. Juratus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában buvárkodtam, akkor tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a hamisítás annyival feltünőbb, hogy a mi az okmány vízjegyén feltünik, a gyár -406- neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól, mert e papirgyár 1851-ben épült és így 1847-ben végrendeletet nem irhatott senki az ott készült papirra, hanem mint a névjegy után tett E betű tanusítja, az okirat készült 1856-ban, kilencz évvel a végrendelkező szülők holta után.

Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték félre.

Bárzsing felállt és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd nézze meg ő is azt az okiratot, a mi a törvényszék ülnökeinél kézről kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök épen azt állítja, hogy ő valósággal jelen volt, mikor azt a papirgyárt Csehországban nagy ünnepélylyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.

Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelenczéjét és felnyitjá annak fedelét, – de nem azért, hogy Bárzsing urat megkinálja belőle még egy szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai megfertőztettek.

Blum úr olyan flegmával, a milyennel a persa basreliefeken egymással harczoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény szolgáinak és monda:

– Ezt a két urat, két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati fogságba kell helyezni.

Bárzsing nem azon bámult, hogy ő rajta teljesül ilyen fátum, hanem hogy Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.

Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt a mi több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr épen olyan közönyös arczczal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól minden irószert, -407- kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most hoztak volna neki egy pár pusztázó betyárt a buczkákból, vagy valami hamis hatkrajczáros készítőket valamelyik külvárosi lebujból.

– Ügyvéd úr, tessék a végiratot leirni a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.

Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornáczon Melchiorral találkozott szembe.

– A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához tért, de még mindig úgy érzi magát, mint a kit igen műszabályosan főbe ütöttek.

– Az a nagy ijedtségtől megéhezett; épen most küldött a komlókertbe egy adag beafsteakért.

– Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te már tudsz mindent, a mi itt történt?

– Hogyan? szólt nagyot örülve a kis sánta ember. Te átengeded nekem, hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen te aranyos ember vagy. Futok.

– Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.

Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett s a lépcsőn való leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.

A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie -408- kellett, ha a mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.

A mint ily izgatottan benyit Szerafinenál az előszobába, szemközt találkozott Kolbayval.

Az öreg úr arcza titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jó kedvvé fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.

– Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thettszett heljönni. Nagyonh hörülök, hogy thalálkozunk! A hugomat thettszik keresni? Tessék besétálni, tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrrja héppenséggel.

Soha annyi duplabetüt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez alkalommal.

Bélának pedig egészen mással volt tele a feje, mint hogy azt találgatta volna, vajjon miért ez az emphaticus öröm a vén csontnál?

Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszin bársony ruha volt rajta, fekete csipkefodrokkal, divat szerinti merész kivágással. Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márvány keblén játszottak egymással.

– Ah! jó reggelt! szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá. Ön pontosan eljött.

Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafine ily szép «akar» lenni.

– Igenis, szólt Szerafine gúnyos szelidséggel. Végeztem velök; s azzal a kandallóra mutatott. Itt ég az egész pör épen; – ha akarja, megnézheti.

S azzal a dæmoni boszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:

– És most tudja meg ön uram, a mi felől eddig talán kétségben volt. Én önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt. Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített hozzám. És most – én kinevetem önt.

Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A polusi éjszakák nem oly hidegek, mint ez a gúny, ez a nevetés.

És még azonfölül, hogy nevetett, picziny atlasz-topánkás lábacskáját feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse azt.

– Boldogtalan asszony, mit tett ön? szólt Béla kezét szomorúan fonva egymásba. Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a törvényszéktől, hol Fertőyt, mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.

Szerafine felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.

– Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott be, csalhatlan bizonyítvány volt maga a papir, a mire azt iratta; de vártam a fölfedezésével. A mint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát; de neje barátném, játszótársam volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, melylyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle sütnöm, a ki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: «térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?»

– Oh! nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány -410- asszony, s kezeit halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.

– Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én siettem önnek kezemet nyujtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával együtt fogja vonni. Éjt napot dolgoztam ezért; bejártam minden törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm előtt, hogy a midőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy névre, ön azt mondhassa: ez a név már nem az enyim, megváltam tőle, mielőtt be lett volna piszkolva.

Szerafine reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel, esdekléssel voltak Bélára meresztve.

– És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő hajlam ébredését. A leczkét köszönöm. «Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez ne legyen közöd». Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a sorsot, a mit maga ellen fölidézett.

Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit épen akkor ily gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni, csak odarogyott eléje és azt rebegé: «taposson el engem». Abban a pompás bársony ruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: «taposson el engem».

– Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek, csak ön tudjon megbocsátani magának. A mit én akartam, az jó volt; kegyed maga kivánta: «védje ön peremet a világ ellen». Én megnyertem volna azt. – Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító -411- neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd emeljem föl.

Béla még egyszer kezét nyujtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a szőnyegen.

– Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, a mit önnek itt elmondtam, – megirtam az ön nejének is.

– Ah! kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. – Önnek rossz szive van!

Forrott minden csepp vére, a míg hazáig ért. Ismerősei, kikkel találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez meg akar verni valakit.

Úgy kell neked, mondá magában hazáig. Ha prókátor vagy, ne légy bolond, ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. A ki pört bíz rád, mondd neki: fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honorariumot. – Ne tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s a másvilágon be lesz számítva. – Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű hiú asszonyért, csak azért, hogy jutalom fejében rád gyujtsa a házat s mérget töltsön a közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Már most hitesd el, ha tudod, egy asszonynyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. – Micsoda képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat? és méltán, azt vetve szemedre, hogy azért nyujtod azt, mert más nem fogadta el.

Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján benyitott.

De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott és férjét megölelte, megcsókolá.

Azután jött édes anyja és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint a kit egyszerre pokolból a menyországba felragadnak.

Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kis gyermekét, azt vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.

Béla ölébe vette mind a kettőt s a paradicsomot vélte karjai közt tartani.

– Legyőzte őket: leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta őket össze, a hogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit akar? nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják és hirtelen visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, a kiket mi úgy gyűlölünk? akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat oduikból, hogy beleveszszenek saját kelepczéikbe. Bele is vesztek! Igy jó. Meg van nekik fizetve valahára! Oh, sok volt a rováson, de ez mind ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat, a ki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.

De a férj homlokán még egy ráncz volt, az nem akart simulni semmi csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafine méltatlan gyanúja. Vajjon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?

– Lássa édes anyánk, szólt napához, most már azt is -413- tudjuk, miért kellett Bélának Szerafine válóperét úgy siettetni? ma reggel egy kicsit nehezteltünk is érte.

– Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki «nekem» régi barátném volt, épen én miattam, épen az ő keze által legyen férjével együtt meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafinét megszabadítád. Őt most nem éri a csapás.

– Érni fogja, felelt Béla komoran. Miután férjét e végzet találta, osztani akarja balsorsát és a válópört megsemmisíté. Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.

– Most jut eszembe, szólt Judit, az imént érkezett egy levél, hozzám czímezve, melyen Szerafine kézvonását ismerém fel.

– Tudod, hogy azon idő óta, a mikor atyám irását utánzó névtelen levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki?), arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám czímzett levelet elébb te olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.

– Ennek volt hát az a parfume illata, a mit olyan idegennek találtam rajtad.

– Oh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod kezébe.

E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé és rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.

Mikor Szerafine felbontá a borítékot s meglátta benne saját levelét, és olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott és imádkozott könyhullatások közt.

A kísérő levélkét pedig azzal a két sor irással összehajtogatá, megcsókolta és eltevé keblébe.

Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz irásainak: – pedig az a kéz valóban jót akart vele, a míg azokat irta.

A kis doctor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap: tánczolni szeretne.

Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a boszút.

Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott boszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most minden gondolatjuk azon jár, hogy íme a kis gyermek már ki tudja mondani ezt a szót: «apa.»

A redők elmultak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről, a mik egymást csodálatosan egészítik ki, s a miket tán el sem hinne -415- senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn tanubizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, a kiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.

A KISÉRTET.

Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú bölcseségre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől féltenie nevét?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül? -416-

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt szokott életrendje.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból, megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már eltemettek?» Álnév volt aláirva.

«Helye rég betöltve, ruháit más hordja:
Emléke a szélnek átadott pozdorja.
Boldog ember él itt,
Feledte a régit.
Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?

«Özvegy asszony könyje rég le van törülve,
Új családdal régi asztal körülülve.
Nevét elfelejték,
Hire elveszett rég.
Hideg kisértettől minden ember retteg.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»

Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást próbálnak rá nyitni.

Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kisértet – «az ő réme».

«Ha meghaltam volna,
Eltemettek volna,
Te is, én is, mind a ketten
De jól jártunk volna.
Én nyugodnám ott lenn,
Te siratnál itt fenn.
Én sem volnék, te sem volnál
Szerelmünkhöz hűtlen.»

Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani. -419-

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.

«Rongyos a mentéd, – befoldom, legyen jó;
Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon, –
Éhes vagy, fáradt vagy, – pihenj meg, lakjál jól;
De ha a szived fáj, – nem bánom: hadd fájjon.»

«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét bizonyítá.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

«Tíz évi távollét után
A hű nő mint csókoland
Hogy nyalja gazdája kezét
A vén eb, a hű bolond!
Viszontlátás titkaiból
Egyet megtanult a rab:
Nagy idő mult! Nőd nem csókol,
És a kutyád megharap.»

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe rajzolt? -420-

«Ocska sirboltot tisztogatnak
Régi zsellérek hadd menjenek,
A vázak vigyék zörgő csontjaik,
Az áldott nap hadd fehérítse meg.
Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől,
Mely ellöketve ott, feléd gurul,
Tán férjed volt az, és veled kiván
Beszélni föld alatti álmirul.»

Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

«Emlékezel-e rózsám, még mikor
Fehér ruhám volt s fekete hajam?
Mi szép fiu lehettem akkor én!
Midőn elváltunk búcsuzástalan.
Ha látnál most, vajjon mit mondanál?
Rajtam most minden megfordítva áll:
Hajam fehér most s ruhám fekete,
Ilyen furcsa a holtak élete!»

Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a kisértet mind jobban körvonalozta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafine.

«Hajdan sas volt a jelvényem,
Most bogár szól dalaimba;
Hajdan pálma volt eszményem,
Mostan futó szederinda.
Pálmasudár, égjáró sas,
Nagyratörő szivek kedve; –
Szederinda, parti bogár! –
Földön fekszem, – fedjetek be…»

Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy «minek?» -421-

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; – azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?

«Még nyilik a partokon a nefelejts:
Gyűrűmet oh kedvesem el ne felejtsd!
– – – – – – – – – –
Holt szíve felett nefelejts füve zöldül
Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül.
– – – – – – – – – –
Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom!
– Zeng tánczterem; hallgat a puszta vadon.»

Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér, -422-

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már! talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha, a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.

– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.

Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha -423- is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.

– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! dörögte fenhangon a szürke ember, hogy a járó-kelők megálltak a csodájára.

– No, bizony Pusztafi, szólt a torzonborz alak, keserüen nevetve. No csak még sem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán: nagyon rezes lett a pofám, a mióta nem láttál.

– Hm! Minő megvetéssel beszélsz az utczáról! Könnyű neked. Eleget jártad. De én nekem tetszik az utcza. Az emberek, a kik jobbra-balra taszigálnak, a szép leányok, a kik hátranézegetnek, s a nagy urak, a kik rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, a hol én utaztam. De hát a menykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentul a tömlöczi élményeimmel foglak mulattatni, mint valami ujoncz martyr, a kit hat hétre behoztak s aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odudba, hol van?

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni, majd ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik kőre kell lépni? s életnézetei -424- szerint az utcza igen szép ugyan, de nagyon szűk.

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította Pusztafi, hogy lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás miatt.

– Ah, hiszen neked már úri szállásod van, szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába vezette. Nem olyan, mint az a kertre nyiló, a miben legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban. Nem férfiszobába való. Mert tudod: sok olyan pofa van a világon, a mivel nem örömest találkoznám: azok között első helyen van a saját magamé. Kilencz éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint magamról beszélek; ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézes hetek?

– Azt tudtam. A felől nem aggódtam. A mi a csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van-e sok «új nemzedék»?

– Azt mondanám rá, hogy «no hát leszek dajkája». De magam is dajkaságon vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor korcsmáros a kék macskánál a kisdedóvó dajkám.

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kaczagni, hogy a szék rezgett alatta, s a szemei kivörösödtek bele; a miket aztán egy nagyon tarka selyem zsebkendővel megtörülgetett.

– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam, szólt azután elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arczát látta, kire a -425- nevetés nem igen akart ragadni. Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort, hol pálinkát.

– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, a kikről azt hiszem, hogy jó barátaim: «Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.»

– Ne beszélj bolondokat, fiu. «Megadod magadat?» Látod, én nekem folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelid, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utczákon, s a kit elől-utól találok, ismerőst, nem ismerőst, mint a veszett ló, rugnom, harapnom és kiállnom a piacz közepére és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. A mint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a multból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mythoszi remény szörnyalakja. – Bort a fejére! bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas czilinder-kalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! mig úszom az árban, mint a bolond, vízbe esett ember, ki a míg él, mindig a víz fenekére megy le, de ha már meghalt, akkor fenn tud úszni a víz szinén.

Pusztafi felkaczagott, úgy hangzott a kaczagása, mintha valami nagyon beteg ember köhögne egész erejéből.

– A hazájának? Hahaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? város az, vagy vármegye? vagy tán épen egy egész helytartósági kerület? Gondold meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán épen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz? vagy tágabb hazámról? mert nem tudom, hogy melyiknek irtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok érte.

– No no, jó fiu, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre. Látod, ti nektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk hangyák, hordjuk össze morzsánkint, a mit a menykő egyszerre szétzúzott, s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide, olyan vagyok, mint a ki egy évtizedet átalszik: s fölébredtében nem akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor feltalálása után. Mit csináljak én itt ti veletek? Segítsek bélyeget ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy neki induljak bús hazafiakkal együtt «Szózat»-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy irjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes gyermekregéket érettebb ifjuság számára? vagy tegyem magamat bolondnak s vessek kilencz bukfenczet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak egy kétértelmű élczet, melylyel a czenzurát rászedhetem? Irjak Chináról, a holdról, meg Liliputról allegóriákat s magyarázzam magam mindenkinek, a ki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó rabszolgának valamelyik lepedő-hirlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomatia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

– Bolond fiu vagy te Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én te neked éljek? Te neked?

– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már mi közöttünk, hogy mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy kis csöndes szobád, a hol senki sem háborít, s a kiket látni fogsz, mind régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

– Nőd? szólt Pusztafi s arczát, mely már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: «Majd én a te derék nőd nyakára ilyen iszákos czimborát engedek hozni, mint én!»

– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

– Tudod, pajtás, szólt Pusztafi elutasító gőggel, ti nem nekem való emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, a kik gyűlölnek, a kik elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé szeretek én járni, a kik harapnak, s a kiket én visszamarhatok! A kiket minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszinűbb pofával látok elém jönni; a kik vasvilla-szemekkel néznek rám s várják, hogy melyikünk boszantja ki a világból a másikat? Ha öten-hatan rohannak rám, mint a csahos ebek, a mik kigyót hajtottak fel, de nem mernek hozzákapni, az én nekem a gyönyörüség. -428- Olyan gorombaságokat mondok nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom: üdvösség előize-e az, vagy kárhozaté? de ez valami túlvilági mulatság! – – Ti nálatok én első nap elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, a ki becsületes, egy asszonyt, a ki hű, egy jó barátot, a ki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy háztájt, a mely boldog! és aztán magamat, és körül a szürke világot… az engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a szinpadon játszik és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, a kit meg lehet vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserüséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, a ki azt alkotta, maga sem tudná azt tán újra kigondolni már.

– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom; vizet. Még ma egy szép asszonynál kell látogatást tennem, s nem szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.

– Hát, tudod, holmi ostobaságokat irtam össze álnév alatt, a mikre a jámbor lélek kétszáz aláirót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el büszkeséged?

– Büszkeség? szólt Pusztafi cynikus gúnynyal. Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a clima alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már annak a faja is, mint a mopszli kutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilutioban e -429- földön, minden férfinak lefátyolozott arczczal kellene járni az utczán. Hát nem a legnagyobb potentiája-e az emberi szemtelenségnek az, hogy «mi» még élünk? Egyébiránt félre a sophistikával. Titkot akartam előtted rejtegetni, s rajta vesztettem. Nem ez az oka, a miért Fertőynét fel kell keresnem.

– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs, nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajczárja jár naponkint egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki együtt volt velem bezárva, volt az az ember, a ki életemben megszégyenített, mert az nyolcz krajczárt otthon maradt családjának küldött belőle, ő maga kilenczből herczegileg élt. De kérlek: tedd meg azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anecdota-capitalist csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafineról akartam szólani.

– Az ám. Hidegvérű férj! egy szép asszonyra azt mondja, hogy «az ám». Hát biz én két rendbeli üzenetet hoztam számára két férjétől.

– No: a holttól, meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy spiritusokkal társalkodom, más mint folyékony alakban.

– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki. Róguson. Nem volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy üzenetet, a mit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Odahozták a derék embert épen -430- abba a szobába, a honnan engem kilöktek. Én ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak volt szegény. A mióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se bajuszát, a mi azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én szépen liquidáltam neki mindazon szerzeményeimet, a mik részint cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kursus alatt sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommirozni találok.) Ő pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a vasuti szállítás alatt megszökött.

– Oh bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, a mikor elő fog kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és itélni fog nálánál kevésbbé radikális patrioták felett. Ő rá még nagy szerepek várnak itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotin alá fog kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.

– Mennyiszer hallottam én ezt az embert declamálni, s mennyiszer láttam szaladni; a hol valami kapni való volt, mindig ott volt, s a hol aztán tenni kellett, azt mondta, hogy «szólj már te is». Mindig talált elég barmot, a ki higyjen neki, s elég lovat, a ki elhordja a hátán. A szúnyog, a ki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, a ki az utókor számára fárad. Czudar hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! a kart, mely küzdött, a szivet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a nyelv marad előtted becses emlékben, a nagy száj, mely telelármázta füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?

– Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova kivánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, -431- mint hogy egy gazember üzenetet küldjön tőlem a feleségének, a ki par ecxellence szép asszony? «Szeretnek engemet az Istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?»

– Így; látod, már most még arra is emlékezem, hogy a két férj mit üzent annak az egy asszonynak? Az egyik üzenete nagyon rövid, mindössze ennyiből áll: «violám! én már meghaltam, elfelejthetsz.» A másiké annál hosszabb. Ez ellenkezőleg épen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem üzente meg; pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai, – tudod, jó barátai! – Többek közt valami muszka herczeg: az sokat tehetne érte. Köztünk mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba. Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, a mióta Mencsikoff föltett kalappal ment a divánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak. Látod, milyen vén fecsegő lettem. Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra fizetnének érte.

Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, a miről Pusztafi oly futólag beszélt.

– Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek nyilnak, milyenek csak nyilhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha sok időd lesz, eljösz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt, rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ czepelünk oda, a hol derék bajtársunk nyugszik s rávéssük a nevét.

– Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor könnyebb benne járni.

– Szegény fiu, utolsó szava az volt hozzám: «Bajtárs: -432- gyűrűmet el ne felejtsd». Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta, mintha én lettem volna vele eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról megirtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de soha sem jött érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordináncz, a kire rábiztam, előbb ment az elárult borok után, a mik közt egy palaczk durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az esetről, mikor tömlöczöstől együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni: már megint a börtöni élményeimről beszélek.

– Nem mondok biz én egy szót sem. Tréfa volt az egész, aztán else hinnéd. Beszéljünk másról. Ugy-e bár eljösz velem Szerafinehoz?

– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában: és te is aláirod a zsarnok világ balitéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő alatt hétszer megváltoztatja hitét, Istenét, meggyőződéseit, az azért tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát, azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, a kinek szívét az alkotó gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre, hajlik arra, a mivel senkit se bántott: az becstelen a világ előtt! Mit tett? Rabolt? Nem. Ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: – boldogított. Ellenséggel czimborált? Nem: – meghódította azt. Hanem azért az ingatag nőhöz közelíteni szégyen! Elitéli a világ! Én csak azért is pártját fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.

Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása. Nevetett rajta. -433-

– Ne menydörögj öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, a mennyit egy hangya visszahozhat. Én neki ajándékozom az egész szép világot: azt teheti benne, a mit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom, hogy hol jártam?

– Oh én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni. Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképen papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyeld a dolgodat. Ez az egy zsarnokság, a mit tiszteletben kell tartani; a mit csak azok gúnyolnak ki, a kik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid én nekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, a ki őszinte, derült homlokkal meg meri vallani, hogy «nem megyek, mert a feleségem…» Jer, hadd öleljelek meg.

– Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel, alázatos szolgáival, a kiknek mind nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leczkét veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s a mi benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És a ki azt föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ, – ám járja a bolondját.

– Rengeteg igazság, a mit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van? mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: «boldognak érzem magamat itthon». Az emberek boszankodva beszélnek arról, hogy nem -434- szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám boszantani!

– Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, a mije voltál e nemzetnek: csillaga.

– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem, lelkem csak feloszlása elé megy. A mit irok, maró méreg; nem ének már az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden ember: «ugyan jól járt». – De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hát azt nem vethetem imádott fajomnak szemére, hogy a hol parádét lehet csapni, azt az alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard, czifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, a kik kisérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták, szomorún fogják suttogni: «ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta magát». – Hahaha!

– Nem, nem. Te ott fogsz lenni és gondolni fogod magadban: «ez az ember nem ilyen temetést szánt magának». – Ugyan kérlek, adass még egy korsó vizet: nem látod, hogy még most is részeg vagyok?

Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mind halálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, a mit fenékig ki kelle innod!

– Tehát maradj itthon. Tájékára se jőjj annak a háznak, a hova én most megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, épen a kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott: én pedig igen nyájasan köszöntem neki, mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószinűleg meg lehetett ijedve attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és odatalálok. Ki -435- van ugyan irva a kapu alatt, hogy «a koldulás és házalás tiltatik», hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bizom az inasának a protectiójában, a kire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Venczelnek híják. Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiut, mikor látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két huszas borravalót adtam neki: és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek a jótéteményeket meg szokták hálálni s azokra hosszú idők mulva is megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.

A FÉRJ JEGYGYŰRŰJE.

Szerafinenak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott és reggelig fenn volt.

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte elgázolták.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást irtak arczára, a mi azelőtt nem volt ott, de azért lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy rémlik, mintha lett volna valaki a világon, a ki Róberthez hasonlított, mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak álmodtam valamikor?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami dæmoni, valami pokoli keserű, a mi a szíven keresztül metsz. Mintha mondta volna: «Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes hintóddal!»

Oh csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bujósdit egymással: «mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most te visszajöttél: most én megyek amoda át».

Hogyan fogok előtte megállani? mit fogok neki felelni, ha azt kérdi tőlem: «Hogyan hívják önt, asszonyom?»

Oh bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért kínoz azzal, hogy megmutatja magát s aztán eltünik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elitélt a hóhér bárd-csapását.

Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos ismerősök, a kik a «szép asszony»-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, a melyre hivatlanul jön minden vendég.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kaczaj, a pohárcsengés, akkor egy rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután «éljenek a majmok!»

Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút állni se tartsa érdemesnek.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.

Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még mindig unokahugai.

Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába, megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles vállú férfi, kopott fekete ruhában?

Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis -439- fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin alakjában…

A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt, ivott, őrült volt.

– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt hallaná, hogy meghaltam?

– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert. -440-

Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a hol az ember csak magának akar jó lenni.

Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?

– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked többet is, vagy se?

– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani valóm.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet foglalni.

Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul», selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.

Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között él.

Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyujtá -443- kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal félrehajtá fejét és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő maga eléje állt és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit körülöttük beszélnek.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. – Isten áldjon.

– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: – szívszélhüdésben meghalt.

UTÓHANG A «POLITIKAI DIVATOK»-HOZ.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges a felvilágosító végszó.

Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, a hol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy, dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban, a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni, a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban. Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből. -446-

Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam. «Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a «Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja. -447-

– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is szükséges.

Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.

– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni a saját újságomban.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal: nagyon -448- tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelidítés volt a kifejezésekben: szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót idézett elő az olvasó közönség táborában.

Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott itéletet.

– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

– Das übrige ist für die schöne Vertheidigung! Mondá nevetve az auditor major.

A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.

S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, -449- hanem «közcsendháborításért». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.

És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták: «közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.» Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb -450- czímmel, az «apa» czímével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.

A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben meg -451- volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne: kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».

A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt hagyták a fővárost.

Azért még folytattam a lapot, s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy magyar-utczai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bizva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménynyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek insége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). A mely nap reggel megegyeztem Keménynyel, másnap kellett volna aláirnunk a szerződést, az nap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: «Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek.» Már nyolcz órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.

– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszünjék: -452- mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?

Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együttkiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a «Politikai divatok» czimű regényem.

Lábjegyzetek.

1) Igy hitták a héttagú rendezőséget.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18	ujjal mátogassanak	ujjal mutogassanak
44	az a valakí	az a valaki
86	hggy valami	hogy valami
139	tenyerére fektekve	tenyerére fektetve
210	ismételnie gondotataiban	ismételnie gondolataiban
213	véget éni	véget érni
239	irmeretségét felhasználni	ismeretségét felhasználni
241	vegytaní készítmény	vegytani készítmény
303	ísmét elaludjék	ismét elaludjék
329	zajt csínáljon	zajt csináljon
361	On soha	Ön soha
381	hegy ez nem	hogy ez nem
392	bennem csatlakozni	bennem csalatkozni
397	Dobasson kí	Dobasson ki
418	En nyugodnám	Én nyugodnám