The Project Gutenberg eBook of Véres könyv by Mór Jókai

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen hamar el lehet vele készülni, azon kivül tekintetbe veendő az egész építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alakú tetőt, ugyanazt nyáron ékes földi tökkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a midőn minden ember háziúr volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most is tömlőben és kobakban hordják az italt. -2-

A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között; mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson; ez a fekete itt valószinűleg komondor, az a fehér amott ürü… biz az nem ürü, mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De mégsem száradni terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok apró sajt olajtőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerűbb mechanicai eszközöknek.

Egy óravártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes fekete bársonysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból, odaállva családfőik -3- háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon, egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda tenyérrel a subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatik, csorogván belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bír többet kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első emberi szó:

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletű képét még szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte szakállát.

– Valaminek kell történni előbb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vigasztalsz! szól egy öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek. Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre; hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség, hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. -4- Egyik a másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen, öten laktunk egy kunyhóban, most három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken, tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólymokat, hogy szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg mellett csak hadakozó férfiak viselik. De én mégsem tudom azt hinni. Ki viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában! Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van és a minek meg kell történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma nem, holnap.

– Már az igaz, erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi, te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, -5- hanem a mit az emberek beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, egyre építi a várakat, sánczokat hány, ágyúkat önt. De minden sáncz kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál hatalmasabb s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha úgy lenne; sóhajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, a tűzre egy pár avas lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről, szétrúgott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor őrtállani maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetiesen vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; szólt a fiatalabb tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal visszabújt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Nagy csomó dárdát látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak lefeküdtek a veremfal mentében, a csapláros egy csomó nedves tőzeget vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szűrödött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, s körülfogta a csárdát.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.

– Héj, korcsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt -7- az új vendég, a hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz itt?

Szinte keresztülbukott a megszólítotton, a kit nem bírt meglátni a sűrű füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna, hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendulaszárral; de magam számára, csak a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik ezen a vidéken.

– Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek kedve lett volna az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem szétnézett a hosszú kunyhóban.

A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy -8- munkájába került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak mégis.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette a szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakínálta nekik a kulacsot, melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

«Semmirekellők!» mormogá magában a tiszt. «Mindig nagy bőjtjük van nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral.»

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia város?

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot. Nem ismeritek ezt a nevet?

A tiszt boszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is -9- van mellé festve, s aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név alatt: «Mirobieloszláv?»

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, lehetetlen, hogy gúnyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No segítsetek kimondanom.

– Hogyne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a legtöbb ménese neki van.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik. -10-

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az, uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az, a mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta zsiradékért az örménynek.

– Kivált, mikor nem kormos, magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Menykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány, veté közbe a csaplár ártatlan együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol Mirza Kobul lakik?

– Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállát, s biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: – Allah segíts! – azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: – Allah segíts, de ne olyan nagyon!

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, -12- mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sík rónán, a szakadékos bérczek felé.

II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát is adta egyúttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny útra fognak jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jőjjön a sötétben s egymást letaszigálják.

A keskeny lovag-út eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros süppedék között, melyben csülökig dagasztottak a paripák, azután meg felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit horzsolá néhol s kényszeríté féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant zugó csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó úgy megállíthatna egy egész hadsereget, hogy sem előre, sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sűrű rengetegbe vezetett az út, hol igazán csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem láthatta a sötétben. Csak úgy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólítá meg a tatárt a háta mögött lovagló -13- főtiszt, lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram, felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, vagy szaladok.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Nagy gyanúm van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta hordoz alá fel haszontalanul, pedig ha akarná, félóra alatt keresztül vihetett volna rajta; de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös tömkelegből.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra mulattatta; csupa tatár tréfa.

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a ficzkó leirásától.

– Igen, még a foglalás első éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember; mindig azon törte a fejét, hogy lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni. Természetesen rajta -14- kapták. Bizonyítványt ugyan nem tudtak ellene találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s egy sem vallott rá, hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya, a kinek szépségéről még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a maga idejében nagy hódító volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának élete az ő kezében volt; ilyenformán egy év mulva minden további baj nélkül ki is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– Egy szép kis hat hetes sívó rívó csecsemővel; a ki egészen az anyjához hasonlított, s kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejű gazember azt állítja, hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor született.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken, miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rossz fizető lehet, folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név lehet.)

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal, hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

S azzal úgy tett, hogy a míg kezével keletre utalt, a lova fejét éjszaknak irányozta.

– Megállj! ordítá rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt út, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.

A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.

Alabin ráhúzott egyet tréfás ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin visszafaroltatva lovát a szédítő örvény párkányáról. Nekem úgy tetszik, mintha itt valaha hid lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett el rajta egymás mellett, s le -17- nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a vízszinéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hidlábat ott a víz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene túl marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe, s ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan fordítá ismét vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintve a várra.

– A holdvilág az uram, felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, jegyzé meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a tatárt.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mívelt, a míg lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.

Mikor azután az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az a lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte délczeg nyakát a mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-útnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk czímeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról és a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe; az útat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, -19- midőn a szűk bejáráson át a tágas, ronda udvarra bejutott.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna s szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbújt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s nagy lomhán oda czammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.

– Odahátul az akolban, dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van; egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jőjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három -20- ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felül mulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csíptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapította volna az egész alakot; feje szélesebb, mint hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek szeles ujju tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve egy-egy lószőrből font karikagyűrű, s mely tenyerek, daczára a kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csípőn alul.

A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bír magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, -21- s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelen feléjök fordítva orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolyogva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasítsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült. -22-

– Oh az én nagyapám igen irígy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatva azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Vajjon az anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinű arczczal, melyet rendetlen szürke szakál és bajusz nőtt be, egész a szeme aljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz lehet -23- az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe húzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.

Az öreg egyet bicczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borjú te! kiáltott rekedt hangon; jó estét uraim. Pusztulsz innen, te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt. Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és taszítsd el magadtól.

A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hírbe jött vele.

– Pusztulsz onnan, ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza! ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő? No, eleresszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat, hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd. -24-

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve, elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szorítottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, hogy melyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy a korbácscsal?

– Nincs más mód, uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy másiknak pedig leharapta az orrát.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem bírok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.

– Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa kutyákat uszít az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem bírt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasta kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert. -25-

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle nyomorúságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülű fatálat hozott nagy czipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg úr. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhús, paprikás lében.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apríttattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhúst pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állítának mellé, s részvevő tanúja volt azon pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja az alkalmat, melyben saját házánál kedvére jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett -26- s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével, uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, mondá Miriámnak. Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.

– Úgy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.

– Egyébbel úgy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári lakomára tartogatom.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni vele az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna is, fel -27- kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani; az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem bírt vele, el is rekedt már az ordításban, a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: «nem ereszted el? nem ereszted el?»

A vendégek szobája közvetlen fölöttök volt, úgy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kívülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy sikoltoz!

– Miriám! ordít végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni, hanem sietett ki a szobából nyakra-főre. -28-

– Inkább bekerített sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, inkább kereszttűzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, mégis édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó borod?

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz, ugy-e?

– Hozatok uram Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható egyéb, mint toklyóhús.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom -29- látni. Hanem az iszonyú ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.

– Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtérítenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házigazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem, elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle. -30-

– Én is azt hiszem, uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem is minden újhold éjszakáján, hogy valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az úton, a melyen ide jöttünk?

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám, vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait, de a parancsnak teljesítve kell lenni; és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alul szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be levén zárva hátuk mögött, elkezdett -31- kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könyeik csorogtak bele.

És megszorítgaták egymás kezét és újra kezdték a kaczagást. Még azután is kitört belőlök, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.

III. SZENDERELI.

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó víz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti víz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az úton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor úgy megtölti -32- a víz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztülvive, nagyon jól.

Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a távoli ég.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin -33- át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a mit azóta véghezvittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, -34- minő a tűzi fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a hárman értik egymást.

– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson onnan.

– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig újra kezdhetjük.

– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:

– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya protestáns.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.

Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni, énekelni a jázminbokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves bohósággal tanusítá örömét, tollát -36- borzongatá, orczáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát -37- újra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a többiek azt mondták, hogy igaza van.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása miatt.

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha -38- mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és odatemetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni, mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet -39- bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te, Kuván?

Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.

– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó izűen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!

A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörű keleti gyümölcsöket, -40- a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e, vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító tatárdalt:

«Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben
Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.»

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az -41- a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak keservesen.

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.

Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva kezét, kérdi:

A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»

IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, azokat átverték egy ismerős -42- sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a «jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk»-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának. -43-

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

– Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábízni a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyűbb embernek tartom az ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár tulajdonosa, Mirza Kobul, egyike a leggazdagabb embereknek, s íme társam nem tud rajta néhány ezer rubelt behajtani, hanem -44- a helyett hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde, így adta ezt elő ti néktek társam, Alabin őrnagy. Mindebből egy betű sem igaz. Én azt az egész környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét nekem igérte. Az, a ki éjjelenként a vendégeket ijesztgeti, nem az ő unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivűek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.

– Kérem őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz fegyveres embere van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal együtt szétmorzsolhatott -45- volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében, tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet tekintetbe venni, kérek néhány órai magános kihallgattatást.

Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.

– Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én előttem Alabin leirt?

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hívják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És szereted te azt a leányt?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól és akkor nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, -46- melyet lakhelyéül elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi termésével a reászorított nehány száz embert világ végéig eltáplálhatja, úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve, a mi meglehetősen malomnak látszik, de pincze-ablakai ágyúkkal vannak ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté Miriámot.

– Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?

– Oroszul beszélek, uram; egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy kitüntetésben részesüljek, -47- hogy a felséges czártól érdemrendeket, előmozdításokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek. Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy dandárnok vezetheti.

– Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál, harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig, úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovasszolgálatot tenni.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába hozatalára.

A tábornok megszorítá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül meg ne kérdezze tőle:

– Föltéve, hogy a felséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét, mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól, bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy ötrubeles bankjegy szegélyére:

Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a dandárparancsnoki kinevezést.

V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én elárullak téged, hogy -49- te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K. herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló Miriámnak». -50-

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak felnyitása bizatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, hogy fájáról lerázassék.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb rablósereg támadta meg, s elvette tőlük -51- a pénzt; a mivel azután az ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt. Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba, és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.

Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre önkényt feladják azt.

Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt -52- felelték a tatárok: meszet égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.

– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?

Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan felelt neki.

A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.

Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.

VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében. Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak segédeik.

Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden előkészületnek a legnagyobb -53- titokban kelle megtörténni. A csapatok a külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az előkészületekről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg kezét orczáján.

– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán. -54-

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban, melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az álarcz is tompított, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni, egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem hallani nem volt képes, merre távoztak el?

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk felkelt-e már?

Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak nagy csendességgel a -55- megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni; csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé Bianofftól:

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre szállítani.

– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a mit én nem is tagadhattam meg tőle. -56-

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint a fal.

– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napiparancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan. Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; sem egy -57- kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait. Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de még nem kapták meg.

Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van zárva.

– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.

Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, -58- iratokat kikeresni s ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel; midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja viselni.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam, miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon belőle. -59-

VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»

– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok, orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép. Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam előtt állni láttam.

Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni. -60-

– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle, és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis ragaszkodik hozzá.

VIII. TATÁR HARCZ.

Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát úgy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem tudott meg elébb jöveteléről.

Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem -61- tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.

– Fiam! mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.

A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog, ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.

Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb óvatossággal, hogy az átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.

Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson túl.

Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét megszoríthatták.

A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult megtámadni szándékozik.

Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, -62- mikben a mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat, bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de eszével is meglehetősen bírni.

– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától, a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni, mint kinek hasonló esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az elősánczok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem, hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne jöhessenek neki. A ki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de ha sikerül a kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia, soha sem bírunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi fortélyait, ravasz, rendkívüli hadakozásmódját, s hiszem, hogy ha megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.

Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután egy másik zárt levelet vont elő kebléből. -63-

Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minélfogva annak mindenekben engedelmeskedjék.

Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás is.

Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt s tudatá vele, hogy parancsát várja.

– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg, a Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam itt a középpontból intézem a megszállást.

– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de újolag figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé óvatos lenni nem tud, nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve, mint egymagában a Jura szakadékai között.

Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál halaványabb.

Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint okos ember, úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva; hogy elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja. -64-

E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága alá.

A szibériai zászlóaljak egyike volt az, a mik úgy erednek, hogy a hol nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tízezer vesszőt ki bírták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik előtt kibeszélni; kik tán itt-amott katonai forradalmak részesei voltak, vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai: az ilyenekből saját ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az ellenségtől és saját maguktól.

Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár reá?

Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van törülve.

Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy tiszttársai oly szívesen búcsúztak el tőle ez este, mint a kit nem fognak többé látni; maga Karvajoff is részesíté annyi kegyelemben, hogy titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.

Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos övét, felrakta rendjeleit; gömbölyű prémes cserkesz süvege mellé akkora kócsagot tűzött, hogy ágyúval is rá lehetett czélozni, s még az egész tetejébe felkeríté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hírét hallotta is, rá ismerjen róla. -65-

A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólítá meg minden ember: ez még is vakmerőség, ez Istenkisértés; hisz így mindenki ő reá fog czélozni.

– Hadd czélozzanak, felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől Miriám eltagadja magát.

És úgy ment fényes lobogó köntösben, arany boglárokkal, gyémántos rendjelekkel abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná ott, hogy oda lőjjenek.

Egy-két fegyvertársa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen útjában nem volt, de hogy ezek közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több mint valószínű.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanús jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanús göcs legjobban meg lesz oldva így: ha hű volt Miriám, akkor elesik Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően vész el, de mégis csak elvész.

A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki feltalálta.

A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a várost, hogy azon ismert útra fordúljon, mely a malom tájára vezet.

A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatatlan okok miatt úgy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivóvizet.

Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka; némely helyütt alig ért bokáig a kövek között csergedező víz, s egy-egy külön szakadt gödörben kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, némelyik -66- itt-ott skorpiót is fogott rák helyett; megfőzte azt is, semmi baja sem lett tőle.

Az utolsó előörsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a folyam mentében.

Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.

A völgyön mély köd feküdt, melyen alig bírt keresztülderengeni az újhold sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még bevárni, míg a hold is lemegy, azután a köd és a sötétség két jó barát lesz.

Addig ott kell időzniök a vízmederben; ha egy hang elárulja ottlétöket, végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő tud, hogy fagyna meg szívökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen túl óriási gátakat zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel volna is tele, úgy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné szétszórt csontjaikat össze.

Az igazi út, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy perczben úgy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük fölött. Mindenki lehúzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a víz itt-amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit, elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat gyújtanak meg, s kivilágítják az egész vidéket.

Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: -67- a lőpor úgy is átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség csak a szurony ad még vigasztalást.

Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van; itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon mindenki, hogy beléjök ne akadjon; a ki megsebesíti magát bennök, el ne jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a párkányra.

Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felfordított hombár előtt, koczkázva, odaütött közéjük öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:

A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott közülök, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai rárohantak volna, ő is eltűnt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.

Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva, a malomgép termében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a padlásig sehol.

– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.

Helyesen gondolá; a mint a fáklyával az üreg nyílásához -68- lépett, rögtön tíz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra-balra, a kik mellette álltak, holtan hullottak le.

– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.

– Nem félek, biztosítá Miriám a vitézt. Ereklyém van; s azzal elővonta kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki ime nyilaktól volt átlövöldözve Diocletian császár parancsára.

Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát azontúl Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és tűznek oszlopában.

Miriám sebesen nyomult előre a szűk alagúton; gyorsaságtól függött minden siker; egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan talizmánjának kell lenni.

Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató csattanás hallatszott kívülről, melynek dörgése, mint valami óriás harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával végződnék.

Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak benne? ki birná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most is vonaglik itt-amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.

Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.

A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek -69- a tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté, boszankodva szólt: hát vörös bort adtok nekem?

Nem vörös bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.

A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen, az elkezdett énekelni a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüstpénzeket adtak neki viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék Mirianoff emlékére márványoszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a piaczot az ő nevéről hivatja.

Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét hozta urának a fővezérhez és a vállalat eredményérőli tudósítást.

A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alagúton menekült tatárok a győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet; maga Miriám csak az által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a tatárokat üldözé az alagúton. Megbizatását végrehajtá, s most kér segítséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.

E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.

Karvajoff hidegvérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára erősítést.

Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a -70- késő éjszakai órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bizva.

A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető úton Miriám azon javítást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb túlpartra volt az út áttéve, melyet a tatárok úgy látszik készakarva hanyagoltak el.

Ez ösvényen haladva, Alabin két óra alatt tette meg azt az egész útat, melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.

A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.

Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik; ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól aludni.

Nehány nap alatt annyi visszás dolog történt vele, hogy nem bir kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását új diadallal kecsegteti a mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve, látni azt a csodálatos rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb úrnőjét s talán jutalmul nyerni az egész tündéri tanyát, tündéri úrnőjével együtt. Boszút állni gyűlölt vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon díjhoz, a mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró képzeletei közé: az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyűlöli a tatár is, az orosz is és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak e rendkívüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés kalandjára talált gondolni, tökéletesen indokolva lehetett azon aggodalma, mely nem engedte jó tábori -71- ágyán aludni, hanem kényszeríté háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.

Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd terjedni s mindinkább közeledik.

– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét hajtja felénk a szél; vigasztalá magát Alabin.

A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág mégis egyre közeledett.

Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak előre s szerezzenek róla tudomást, mi az?

Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyúkat elhelyezték, s az egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi alakban jőjjön is az.

Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött kozákok.

«Az ördögök jönnek!» kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó nyelvvel birta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem látott ilyen ellenséget senki.

Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.

Gyorsan az ágyúhoz, gyorsan a lovakra jó muszka vitézek! késő volna sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz leend.

Rémes, rendkívüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány könyveiben, hogy a bölcs vezérek óvakodhassanak -72- tőle, a hol nem segít sem az ágyú, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kézben; csak egy segítene, a futás; de az kinek jutna eszébe?

Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik ez ördöngös harczra vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az ismeretlen lovast.

Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.

A horogvégű ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az orosz dandárra.

Alabin négy ágyúja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.

Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyúval közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszú folt támadt a közelgő lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét összefolyt az s jött robogva és üvöltve.

Még egy lövés és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.

Az égő, izzó homlokú fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok szívbeli bátorságát megpróbálni.

A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima elmondására sem volt többé idő. -73-

Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek kétfelül hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyúgolyók, egyik még sántikálva rohant mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült állat úgy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha nem is érezné, hogy vele vannak.

– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.

A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a kozákok lovai alatt voltak, s jól esett nekik, hogy égő homlokaikat valami enyhítő nedv érhette: a legázolt lovak és lovagok vére.

Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast egymás vérébe taposva!

Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; úgy bukott le, hogy meg nem birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint átugrálni feje fölött; némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, míg a többiek agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre hullt vitézeket, kik még életjelt adtak.

Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, s nem tudott magának számot adni -74- róla, hogy miért nem veszi most annak hasznát? Későbbre tartogatta.

Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet-kettőt felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje fölött pörgetve hosszú dárdáját, mint egy könnyű pálczát.

Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült hosszú serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszú karikás ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélylyel szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletű feje körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér fagyott meg.

E gyűlöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani, talán valami átkot, de ez a kiáltás nem birta elhagyni ajkát. A pisztoly talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.

A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát rásütötte. Szája zárva volt és karja ketté törve, a látás még az ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.

A vad lárma, a duló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a föld megszünt reszketni, a -75- táj elsötétült újra s egy óra mulva ismét néma és csendes lett a környék.

Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak a Miriámnak mégis csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette, ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely vérétől nedves, ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva lehelli ki lelkét.

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyúzás hangjai nem törhettek idáig, s az őrt álló vadászok, kik a város véghelyein voltak felállítva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi folyam partján végig egy hosszú csapat lovasság: hosszú dárdáikról könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, hogy Miriám veszélyben van, tán segítségére kellene menni.

Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyen. A kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel diszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, melynek feje nincs.

Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról, az ördögök ezredeiről, mely ellenkező tudósításokból olyan zűrzavaros gombolyag keletkezett, hogy kevésbé jártas vezér, mint Karvajoff, el nem igazodott volna rajta. Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő -76- összefüggést találni s azt a kormányzónak Szebasztopolba megküldeni, remek mintájául minden későbbi haditudósításoknak:

«Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim és seregünk bátor figyelme meghiusítá az alattomos kisérletet, s az egész gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kívül, ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban (igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszavetése alkalmával hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott, s még sebesülten is folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak, se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom, hogy a lázadó Mirza életre-halálra megadja magát stb.

Ezt a tudósítást aztán rábizta egy kozákra; a kozákot még az nap délben lelőtték a belbeki nádasok között s a haditudósítás még azon este szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak magának.

IX. A MENYEGZŐ.

Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz Karvajoff táborkara? Hogy készíti hadi tudósításait, hogy állítja fel ezredeit?

A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász most is úgy hullámzik, a szelid galambok -77- most is úgy turbékolnak, mint az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.

A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron fiatal tánczos leányok játszanak hosszú rózsafüzérekkel tüneményes játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyűlve, fényes ó-nemzeti öltözeteikben.

A körterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem a selyemszőnyegektől és az asztalok a drága edényektől.

Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó kedve, csak a menyasszonynak nincs.

Választani ugyan könnyű annyi derék férfi közül, de kinek volna bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halvány, mert gyűlöli azt, a kit szeret?

Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, hallgatnak és mosolyognak.

Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tüzött hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomorúan meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani, Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.

Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó maga, s olyan jókedvűen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.

A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan üdvözölve őket, mond:

– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy új ünneppel szaporítsa Mezre vár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát akarom eljegyzeni -78- nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.

E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virágkoszorúk egy harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyűltek előtt állott – az arany álarcz…

Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tünt el, mint megjelent.

De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg, telt termetre, mely a Mirza csontos testalkatával alig volt összeegyeztethető.

Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az arany álarczos előtt.

– És te elismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb fia?

Szendereli hallgatott, nem felelt; de a míg ő hallgatott, egyszerre a kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra-balra, s mintha ő akarna úrnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan csattogva repesve.

Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a legkisebb hiányzott.

Szendereli mélán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a mi körüle történik.

De a kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki -79- bámulatára odarepült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené, hát az ötödik ujj hová lett?

Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:

Valóban ő volt az. Az annyira gyűlölt, annyira szeretett ifju, kiről azt mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, míg szivével menteni törekedett.

Néhány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyűlölt alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt megvédelmezni; míg a Mirza nyájas komolysággal csillapítá le a dühöngőket.

– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott, akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy soha el ne távozzanak innen!

Azzal megszorítá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a túlboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája erkélyére, bemutatá az egybegyűlt harczosoknak, mint ezentúli vezérüket az oroszok elleni harczban.

Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos -80- beszédeket hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik megrontására Miriámmal!

A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és a menyországé, a mint az lemenend, a csatáké és véres öldöklésé.

Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel Miriám köntösébe öltöztettek.

Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.

X. SZÁMADÁS.

Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek álmaikban.

Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett rajta.

– Miriám! szólítá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra, hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?

– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e mindig? -81-

– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e rejtekből?

– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől, ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.

– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.

– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá nekünk, hogy személyed sérthetetlen és sem orozva, sem csatában téged bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsúlyosabb kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot? Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a jövendőn.

– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fentartanunk nemzetünk életét, a míg eljön az idő, melyben -82- régi hatalmunk visszavívására újra előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a Fekete-tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyúik dörgését az átkos Akhtiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére!

Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e szavaira Miriámnak.

– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely közé egy magányos «Alleloa!» is vegyült: ez az örmény szava lehetett.

A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit, köntöse szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:

Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja újra megnyilt Miriám háta mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A szerelmes hölgy félálomban erősen szorítá férjét pihegő keblére s izgatott hangon suttogá:

– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél egy sötét szobába, a hol semmit sem lehetett látni. Előtted álltak férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, leütötték volna fejedet.

– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról és galambnevetésről.

– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj szerelemre én lelkem gyönyörűsége.

Künn a karcsú mecset tornyában pedig hirdeté az imám vontatott énekkel: hogy egy az Isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, úgy vevé annak hasznát a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.

A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, de épen ezért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.

A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerű ostromra vezesse, elkezdett egy hosszú alagútat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.

E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor fellobbantásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.

Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül megmenekülhetni, és ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának, és ha ezer ágyú őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök senki; egy veszni induló vulkánra van építve váruk.

Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki által felszólítá alkudozásokra.

Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.

Második héten újra felszólítá a Mirza békülésre. Most már csak puszta életkegyelmet kért maga és társai számára.

Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az alagúttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját akarta már megszabadítani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.

A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még az ártatlan leány sem; veszszen az is a többivel. Pedig ez a leány az ő tulajdon gyermeke volt.

Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára a tábornok és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza s a mint ő nem irgalmazott még a szelid gyermeknek sem, úgy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet s jól tartják a környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.

Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.

A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai mindenütt csatakészen álltak az árkokban -85- melyek szokatlanul ki voltak száradva ez időben, a hegyi útak szoros átjárásai mindenütt ágyúkkal voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállítva a dzsidás lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!

A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.

Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat keresztülvágniok, az egész úton a völgytorkolatig több mint húsz ágyútelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes sziklaoldalon egyenként végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.

Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva az orosz gyalogságtól, gátak vannak emelve levágott fákból, miknek kifelé fordított gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik elleneiket.

Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra fordulhat nem remélt veszély idején.

Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy futó őzet meg lehete látni az erdőben.

Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben. -86-

A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül s azon pillanatban ijesztő ordítás hangzott fel a hegyárkokból, hol az orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a mezrei rom alatt és az alagútnál, azután mindenütt egyszerre; és e vészkiáltás oly átalános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen, már a másikban húsz ölnyire kezdődött újra.

A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő menydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.

Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett ágyúktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.

Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi folyamot s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger szakadt volna a völgyre alá, öt percz alatt az egész lapály víz alá volt merítve.

Mit használt a seregek száma, mit az ágyúk és tűzaknák az ostromlóknak? Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.

Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár, egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig álltak, egy perczig futottak, a harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, -87- összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal s odahengerített szikladarabokkal.

Ah a vízár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját, másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló keze.

A vízroham mindig óriásibb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, túlhágott partjain, elönté a várost s odahordá Karvajoff lábai elé holt, összetört vitézeit, kik az iszapos vízforgókban, mint kuszált szemét kavarogtak alá s fel.

Víz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait vagdalta a sziklákhoz a vízár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel jó paripája úszott ki a vízből; egyszer azután valami sziklagödörnél forgót támasztott a víz s elnyelt lovagot és paripát.

Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt kihúzni és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata e perczek alatt.

Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly rettenetesnek tartá azt, hogy nem birta értelmét lelkébe fogadni. Ő meneküljön! a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigúnyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a csatában veszszen el!

De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol és az nagy úr, az nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.

Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem közönséges ember, a Mirza egy dæmon, ki -88- nemcsak fegyverrel kezében harczol, hanem elemekkel is; tűz, víz és föld az ő szövetségesei e helyen.

Amaz önmegalázó alkudozás, a szinlett kétségbeesés véghatározata, mind csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.

Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!

Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb útra kellett kerülniök. Egész éjjel tartott a rohanó vízár zúgása a völgy mélyében, reggel felé kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.

A mint Karvajoff a síkra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a felhalmozott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított hullái, egymásra torlasztva és szétszórva a síkon.

A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.

Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff herczeg vesztesége felől az Alma alatt.

Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A szövetséges hadsereg támadása háttérbe szorítá a meséket Mirza Kobul felől.

Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől s vállat vontak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy az érdemes tábornok egygyel szaporította az ezeregy éjszaka meséit. Itt is, mint azokban, túlvilági tündérek jönnek a választott herczegek védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadsereget. -89-

Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rossz élelmezés miatt vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.

Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.

Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes, mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle megtagadni. De hadosztályt nem biztak rá többet, még csak egy káplár alját sem.

Abban az ütközetben úgy harczolt a tábornok, mint illik derék közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, úgy esett el.

Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bűnét reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok veszteségének.

A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat; a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok sírjára tették emlékkő gyanánt.

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősíteni kezdték, egy dandár tatár lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve, kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.

A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgatták e tüneményes dolgokat; néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok földén született férfiak beszédét válogatva kell hinni.

A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a míg erejökbe telik: nem nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a harcz végén? El fognak hullani erre, arra. Senki sem törődik ő velök.

Talán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt sírhalom álland, a világ minden idegen fajaitól őrzött félszigetben, a mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomorúságát nem érti senki.

Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen; talán még azután is fognak uralkodásról álmodni; talán még azután is büszkén fogják mondani egymás közt, hogy az a darab föld még az ő nemzetük földe, melyet hódító meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások, fogják egymást Mirzának, Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség tudni semmit…

A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM.

Mintegy tizennyolcz esztendővel ezelőtt, ezernyolczszáz ötvenhárom elején, olyan kevés érdekes dolgot találtak az emberek a földön, az egész élő világ oly érdektelen, oly unalmas kezdett lenni, hogy a midőn egy emberséges yankee felfedezte az asztrálszellemeket, a legkapósabb fogyasztási czikkel örvendezteté meg a blazirt közönséget, mely halálra unta már egymást, az örökös egyformaságú liaisonokat, a hang-nélküli operaénekeseket és a közelgő háború előkacsáit s örömmel vette, hogy annyi fád mulatság -91- után székekkel, asztalokkal és egyéb szellemdús bútorokkal társalkodhatik.

Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót tánczoltattak, a bútorokba idézett szellemnek kopogni kellett a kérdésre, lineával mutogatni az összeállítandó betűket, asztallábával irni komoly és humoristicus feleleteket, versben és prózában, elmondani, ki hány esztendős, mikoriban született, hol járt iskolába? kinek mennyi pénz van a zsebében? ez meg amaz a dolog mikor fog megtörténni? A szellemek feleltek mindenre; úgy látszik, igen jó mulatságnak találták ezekkel a vaksi halandókkal bohóskodni, s gyakorta hallottam közlekedő ujjaim hegyén keresztül, hogy kaczagtak rajtunk, midőn mi ájtatos képekkel betűztük ki leirt mondataikat.

Két hónapig az egész földkerekségen valamennyi asztal mind tánczolt, kopogott és irt, gyakran össze is vesztek egymással; egyik szellem igazat mondott, a másik nem; egyik jobban volt értesülve, a másik kevésbbé s ezek azután feleseltek egymással.

Az egész tüneménynek kilencz tizedrésze nyegleség, kilencz századrésze eleven képzelődés, kilencz ezredrésze állati magnetismus, de egy ezredrésze még is megmarad megfoghatlan valónak, a minek kitalálása az őrültek házába juttatja az embert, ha egyszerűen meg nem akar nyugodni azon mondásban, hogy sok van még az ég alatt, a miről a bölcsek nem is álmodtak, s hogy erről a tárgyról egy kicsinynyel többet értünk a semminél és egy kicsinynyel kevesebbet a valaminél.

Az 1854-ik év elején egy magas rangú orosz főtiszt utazott Oláhország felé, az orosz megszálló sereg ottani hadműködésében tettleges részt veendő.

A tábornoknak rég látott ismerői voltak Erdélyben; azokat ez alkalommal útjába ejté s egyiknek házában egy egész éjszakát töltött.

Beszéd közben a többi között szó volt egy szomszéd földesúr fiatal tizenhat éves leánykájáról, ki csoda dolgokat -92- irat az asztallal, jövendőt mond, titkokat fedez fel s mindenféle nyelven beszél.

A tábornok kiváncsi volt e csodagyermeket látni, mire házi gazdája személyesen átmenvén szomszédjához, megkérte őt, hogy legyen szíves hozzája átjönni kisasszonyával, meg a kis irólábú asztallal, mire azok mind a hárman rögtön készen is voltak.

Az idegen tábornok polgári öltönyben volt: külsejéből itélve, tisztességes kereskedőnek lehete őt tartani. Az első üdvözlések után mindjárt papirt hoztak, a kis háromlábú asztalt ráállították, ekkor a kis látnoknő arra kérte a három jelenlevő férfit, hogy tegyék rá mindkét kezüket az asztalkára; ez megtörtént, akkor ő két ujja hegyét az asztal közepére helyezte; már most tessék kérdezősködni.

Az idegen úr mosolygott e gyermekes mulatságon, melyben neki is, nagy komoly embernek, részt kellett venni.

– No hát szellem, szólt az idegen úr mosolyogva, mondd meg nekem, hogy hívnak engem?

A házi gazda ekkor levette kezét az asztalról, mert ő ismeré a tábornokot, míg a leányka nem is sejté annak kilétét.

E kérdésre valami finom perczegés kezdett el hallatszani az asztalka lábhegyeiben, egy párszor felemelte egyik-egyik lábát, s azután elkezdett határozott betűket formálni, még pedig mind a tábornok felé forgatva, ki a leánykával szemközt állt. Az irás alatt oly valami síró, nyögő, keserves hangot adott az asztal, mintha az neki valami nagy kínjára válnék.

Midőn készen volt a névvel, hirtelen körülkanyarította s azzal lefutott a papirról.

– No erről ugyan rosszul értesültél, derék szellem, mert ez báró S** tábornok, szólt nevetve a házi úr. -93-

– Kérem, szólt halkan, gyöngéden a zavarba jött leánykához. Kérdezzünk tőle még egyet. S azután susogva kérdé: ki vagy te, a ki nekem ezt a feleletet adtad?

Az asztalka újra sírt, nyögött, járt, apró-apró betűcskéket irt, a végén odakanyarítá a szokásos névczifrát s a tábornok ezt a nevet látta maga elé irva:

A tábornok nem szólt azután semmit, udvariasan meghajtá magát a leányka előtt, összehajtá a papirt, melyre a két név volt irva s azt keblébe tevé.

Azután még egy ideig mulattak, tréfálóztak, beszéltek közönyös tárgyak felől; midőn a társaság eloszlott, a tábornok arra kérte a szíves kisasszonyt, hogy engedje át reggelig azt a kis asztalkát.

A tábornok megköszönte az ajándékot s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy milyen udvarias tud lenni ez az orosz hadastyán: nehogy kellemetlen pirulásnak tegye ki a szép kis látnoknőt, inkább oly arczot csinál, mintha meg volna győződve, s lovagias illedelemből, a helyett, hogy szemei közé nevetne, proselytájának vallja magát.

Azután mindenki eltávozott szobáiba; a tábornok is aludni ment és a midőn egyedül volt, midőn ajtaját bezárta, eszébe jutott egy különös történet.

Régen, régen, több mint harmincz esztendő előtt élt egy szegény kézmüveslegény Németországban, a kinek neve volt Wehler; ez szeretett ott egy szép leányt, a kit Marienak neveztek és a leány nem lehetett az övé, mert az ifju nagyon szegény volt, s a szülők nem adták hozzá, ha csak gazdaggá nem tud lenni.

Senki sem szerencsés hazájában, gondolá a szegény ifju, s elbúcsúzott kedvesétől, nagy esküvést téve egymásnak, hogy soha másé nem leendnek, s azzal elment a világba szerencsét keresni. -94-

Végzete Oroszországba vitte. Ott egy évig munkája után látott; egy év mulva elmaradtak az elhagyott kedves levelei; irt pedig sokszor hozzája, de soha sem kapott választ; ezen való bánatában az ifju odahagyta békés foglalkozását, idegen nevet vőn fel s felcsapott katonának, épen háború volt akkor, remélte, hogy majd csak valahol egy golyó megszánja s elsöpri a földről.

A kétségbeesett ember, a boldogtalan szerelmes a legjobb katona; a csaták nem ölték meg az ifjut, hanem hírt szereztek számára s harmincz év mulva, mint a nagy orosz birodalom tábornokai közül egy, volt ismeretes a hadak történetében, s feledve volt előtte régen-régen az ifjukor minden édes ábrándja, suttogásos rózsalugasok s halavány nefelejtsek, mik helyett bombák és szuronyok és levágott fejek termettek új életútján.

És ime milyen bohóság az: egy vitéz harczedzett férfiut egy ily gyermekes tünemény megállít útjában, a mi utóljára is nem egyéb, mint egy ideggyönge leányzó kisértő réme.

Hisz azt tudja minden okos ember, hogy a szellemeknek más dolguk van, mint emberi balgatag kérdésekre kétértelmű feleleteket adni, és mégis annyi komoly férfi nem szégyenli magát hinni és bámulni rajta, és kérdéseket intézni a háromlábú asztalhoz és feljegyezni tárczájába a válaszokat, mint valami oraculumot.

Hogy lehetne az? hát képes volna valami megmozdítani ezt az élettelen tárgyat, ha erős, izmos kezét reá tevé, s képes volna az valami határozott szótagot leirni az ő tudta, az ő befolyása nélkül, például, ha azt kérdezné tőle, hogy él-e még az a Marie, a kitől ő egykor olyan régen elvált?

Az asztalka elébb reszketett, talán csak a rajta levő kéztől, később egy oldalán felemelkedett, tán a túloldali erősebb nyomás miatt, végre elkezdett jobbra-balra csúszkálni, -95- bizonyosan a rátett kéz vérlüktetése miatt és semmi egyébért.

Ezek nem lehetnek betűk, gondolá a tábornok magában s midőn megunta a tréfát s felkapta az asztalkát a papirról, rajta volt irva német betűkkel ez a szó:

Ez az éjszaka egészen átváltoztatta őt. Gondolkozó, mélázó lett, egész órákat eltöltött magában egy-egy szobába bezárkózva s ott kérdezgeté szellemét multról és jövőről, a mire az mindig adott csodás, váratlan feleleteket.

A tábornokról azt hivék, hogy az elzárkózás óráiban csataterveit készíti; valami titkos, rejtélyes terveket, a miket még csak sejteni sem szabad másnak.

És valóban azzal is foglalkozott ő. Megkérdezé titkos szellemétől ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos terveiket, miket azok még le sem irtak, csak szíveikben tartogatnak; a szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámulatára a legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt és ott felállítva, Omer pasa hányad magával áll itt vagy amott? S végül, hogy a győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, a melyen az történni fog. -96-

Oh milyen jó mulatságuk lehet a szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kivüli lényekkel megismerkedni, a mi különben régi dolog.

Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb eszméi olyan semmik, mint a szivárvány támadó színe, kik élünk, küzdünk, harczolunk és meghalunk oly csodadolgokért, a mikre gondolni nevetség, kik azt hiszszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsa ázalék, épít nagy törekedéssel halmot halomra és nevezi azt bekerített várnak, mi nem egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak, hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy picziny féreg, a mi beszélni tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi nagy fennyen: «ki van még a világon rajtam kívül?» miként a sajtpondró, mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés remeke.

Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, a kik századokra osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél körületén, a míg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.

A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra való, hogy a távirdát pótolja, hogy a ki ujságot restell hordatni, megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik be Szebasztopolt, mikor harczolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket; mondja meg, hány éves -97- ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét? ebből meg amabból a chimærából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol jár most és kivel enyeleg?

Óh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva belevezetni a sárba, a ki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok által, a kiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, a kikre gondolva el kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát izgásban tartják, s a helyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, a hol nevetnek e földi gondolatok felett.

Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől ellenségei mozdulatait tudakozá!

Midőn megtudták, hogy ** tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolák neki, hogy meg fogja magát veretni.

«A hatalmas úr, a minden oroszok czárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy be kell venniök Szilisztria várát minden áron. Azért jobb, ha átadjátok kulcsait szép szerével.»

«A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja, pedig azt parancsolá az ő vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Azért ha kulcs kell, jőjjetek érte.»

Olyan rövid az út az orosz sánczoktól a török várkapuig, mégis milyen hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg -98- útközben a magas menyországot! Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki; mégis a míg odáig érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.

Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz zászlónak a félhold és csillag helyén – minden áron.

Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, a mennyi elég, hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat, s hullákat, a mennyi elég, betemetni valamennyi sánczát.

Mi az emberélet háború idején? leirt szám, semmi más; a legolcsóbb minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok pénzbe kerül; ember terem ingyen.

Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a vitatott vár golyókkal felelni, sáncz ellenébe sánczot hányt a török, ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.

Kitűzik a napot, melyen átalános ostromot intéznek. A tábornok visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos szellemével.

A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet várni.

– Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? kérdi tőle, ajkait az asztalka közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.

– Egyik a híddal egy vonalban; másik a sáncz szegletétől -99- indul ki a nagy platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik több apró gödrökből áll a sáncz mentében, miket villanytelep sodronya köt össze.

A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél legveszélyesebb védszereinek hollétét.

Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csókolja a kerek asztalkát, mely őt ily titkokkal ismerteté meg.

Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad; nagy tetteid, dicsőséged – vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.

A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban, melyet a szellem feljegyze számára.

A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatotokon; helyiség, hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásoknak tanusíták azokat; a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek a tábornok tudomásaival. Néha a hadtanácsban figyelmezteték is e felőli aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen mit tudtok ti? csak holt könyv és hazug emberi szó után indul tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.

Tiszttársai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget megcsalja velük s azok által álarczozza valódi tervét.

Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog vele találkozni s ez lesz diadalának napja.

A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére. -100-

Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.

Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sáncz fog legelőbb beomlani? hol támad az első rés? hány órakor fogja a legelső orosz katona a török sánczon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta szelleme, hogy kinek hívják azt a katonát? Pawloff a neve.

A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, a kit ott Pawloffnak hívnak?

Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá, hogy mind azokat az első sorokba kell állítani s mindegyik kétszeres adagot kapjon a raki-ból.

Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előőrsöket, megvizsgálta a felfedendő telepek ágyúit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt, az ellenfél előőrseinek tüzelése mellett.

A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem tudatta vele, hogy holnap győzni fog.

Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.

Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hányta-vetette lángját, mintha a legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.

– Ah, itt vagy már; sóhajta a tábornok. Jó, nem aluszom; beszéljünk együtt.

A szellem ma különösen beszédes volt; gyorsan és apró betűkkel irt, elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta kívül még jelen -101- vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő, Mazeppa, Byron, a nagy philhellen és maga a czárnő, Katalin; – a tábornok nem merte kalapját fején tartani, s kezét mellére téve, nagy tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.

A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi, hölgyeknél ez megfordítva találtatik.

A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes kyrie eleizon zengése közben arra gondolt, hogy a ki ily nagy szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.

A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld köröskörül. Járta az izenet az egyik sáncztól a másikig süvöltő golyó képében; a ki egy ily izenetet kapott, többet tanult attól egy percz alatt, mint az előtt egész életében.

Az ágyúzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk, lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.

Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egy részét a sáncznak majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árkokból neki a támadt résnek.

Egy perczig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa menydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanással végzi s a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.

A csattanást egy rémséges halálordítás követte és azután elkezdtek a göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.

A hogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s -102- a helyett, hogy a török sánczot vetette volna fel, a futóárokba gyűjtött ostromcsapatot temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.

Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A víárkokat ledöntötte a földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánczkosaraik, minden visszásan ütött ki.

E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre, mely vitézsége, számereje daczára meg volt verve, mielőtt elleneinek süvegeit láthatta volna.

Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt a kitörő ellenfél csapatjaival.

Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét kinyújtá, mintha egy senkitől nem látott alakkal szorítna kezet, egy érthetlen nevet suttogott, s azután lerogyott és meghalt.

Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sánczaikat, víárkaikat és azokat, a kik ott vesztek bennük; és ott veszett azokban a hadi dicsőség is.

Hogy kaczaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kaczaghatott ő maga is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó emberekre, a kik úgy küzdenek, úgy harczolnak oda alant.

SZINOPE.

Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orczájáért, melyet nem látott elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a szerelemtől.

Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a «Sárkányon»; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap vívott martalóczokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak, negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó katonáit, azután legyőzte a martalóczokat, azután felakasztá őket árboczaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mind ezt ama változatlan fehér arczczal, melyet a harag és viadal meg nem pirosít.

Midőn az orosz czár ő felségének követe megjelent a török szultán ő felsége udvaránál s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta, hogy elfogadják-e e kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán arczát. Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.

És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta kardját párnája alól, melyen hosszú-türése álmait aludta, midőn a három világrészben lakó ozmanok egy harczkiáltásban törtek elő, midőn minden mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, a midőn még sem a Si, sem a Szunna nem adott belharczokra okot, az egyiptomi uralkodó is elküldé segédseregeit a -104- moszkók elleni harczba, s a karcsú «Sárkány» megmutatá magát a Bosporus csendes tükrén, tarka vitorláival, fehér lemezzel körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbújkálni a többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú zászló hányta a bókokat feléjük.

Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a cserkeszek számára.

Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant járművei minden irányban keresztül kasul szeldelék a Fekete-tengert s egész rajokban czirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett kötni.

Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért ügyesen övéinél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első lövések után szépen menni hagyták.

Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.

Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülömböztethesse, sziklák, zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet megnyugtatólag kikémlelte.

Végre megtalálta, a kiket keresett; egy erdős part mentében négyszögű sáncz volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.

Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.

– Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a lőport s hiába nem lőnek az emberre. -105-

Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árboczaira s sietett a kikötő felé.

A mint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj Isten nevében.

A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első, ki belőlök a cserkesz földre ugrott.

Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik vállaikra emelték, kik lerohantak a víz közé s úgy hordták ki karjaikon társait, a hős nemzet hős szabadítóit.

A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének, drága óhajtott küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb ércz a vasnál!

A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúz négyszög mérföldből állott birtoka, és azon gulyái, ménesei; két ezer lovas ült fel parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az övé volt az Ara folyamban.

Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, a mit pedig a mi európai fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze nem volt a jó emírnek.

De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme, öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett minden ifju alá, palotájához nem kellett egyéb, mint a mit az ősi hegyek ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette…

Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami derék daliát, ki magát kitüntette harczban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly bájos, mint a másik? A kiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhaták-e, hogy királyi jutalmat kaptak? -106-

Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal, midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb szívet, nemesebb lelket érdemelt ki?

Öt leányát kiosztotta már az emir derék, csataviselt férfiaknak; azok már mind boldog nők, büszke anyák voltak; csak a hatodik, csak a legkisebbik leány volt még otthon.

Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Nóé galambját, ki jött – nem a béke olajlevelével, hanem a harczok véres hírével közéjük s hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást s boldogító reményeket.

Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, – a hős fehér arcza akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halovány, sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint bátor és elszánt a harczban.

Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmánnak, holott tudva van, hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arczaikba kergeti a vért, s kivált ifju éveikben arczuk olyan, mint a piros rózsa.

Kétszer tette még meg Bejáz Hasszán e veszélyes útat, mind kétszer szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.

Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb vihar idején; a mi jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyujtotta volna meg egy új élet szövétnekét. -107-

A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták, eljátszogattak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a tengerre, az apa követte őket csónakon.

Különösen volt egy híres buvár a tengerészek között, a kit Barifnak híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek nyűgösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: «no várj, majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!» s azzal leugrott a tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami czifra kagylót, vagy csecse klárist a kis fiúnak, a mitől azután ez megengesztelődött.

Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is keveredett, hogy annak szüléit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá őket vissza hajójukra.

A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.

Bejáz Hasszán újra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is legszebb volt valamennyi fregatt között a «Sárkány», a délczeg, tarka vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a világon, és ime most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.

A kapudánnak sietnie kellett vissza Stambulba, Batumnál hadsereget szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.

A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb északnyugoti szél támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb hajó elveszté közép árboczait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit, az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei kikötő felé az irányt. -108-

Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik (hajóvezetők) előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.

Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel volt, mire bevergődtek a kikötőbe.

A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a tengerre.

– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák védszelleme és a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.

Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése. Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében, melylyel pedig épen semmit sem láthatott.

A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost, hajóslegényeket kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá az egész tájékot.

– Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?

– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul a lomha szél előtt.

A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott kezével s íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisértetes alakja kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz lépésnyi távolban tőlük.

Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg lehet számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó árboczai bontakoznak elő a köd homályából.

Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut, kiáltoz mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek egy része künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóczczal lövegeiknél, a kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s maga a bash-ráj a főárbócz előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.

A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: – mindnyájan el vagyunk fogva!

– Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.

Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.

Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak, mind a harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden árbocza bókolt ellensége előtt.

Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra, egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd homolyában, irtózatos halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés dühével feleltek -110- nekik vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes golyókkal üdvözlék elleneiket.

Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.

Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll, ég az admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal viteti magát más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek, a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek árboczait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymás után merülnek el vele; az egész tenger, mint a lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.

Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az orosz sorhajó már féloldalt merült s többé megfordulni sem bír, kormányát elvesztve, esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árboczai jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.

Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül minden veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két újabb sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.

Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép volna a derék fregattot elvinni diadaljelül Szebasztopolba. -111-

Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s megragadta ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a középfödélzet alá s ott midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, a hol neje és gyermeke vannak s hozza el őket magával.

– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán. Azzal kivevé erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:

– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet szokták kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és hatalmas», akkor fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s ereszkedjél le vele a vízbe, le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. A míg másodszor jő elő a szózat: «nagy az Isten és hatalmas», addig folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s ismét alámerülve, úszszál ki a partra; a mit azután tégy, megtudod magadtól.

A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a lőpor teremébe.

Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez, akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.

A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot hallott, mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe a villám csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva magával, -112- mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen majd felhajítva a magasba, majd levágva a vízfenékre.

Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett a víz felszinére törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak haladtak el mellette, a roppant rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány szétszórt rommaradványai voltak azok.

Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-egy roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.

A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár megcsókolgatva elcsitította s kiúszott vele a partra.

De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána, hogy a harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.

Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték, vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.

És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont Oroszország ellen.

A BASI-BOZUK.

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a híres heverő.

Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, a míg abban tartott.

Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a -113- szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanemha oda esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: «íme Khaleb Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.

Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.

Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez utóbbiak közé.

Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán, feleséged haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»

– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, -114- meg fog látni a paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?

– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most meg a tevédet?

– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?

– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?

Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.

– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.

– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld -115- rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől-utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a míg csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs: gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak -116- karcsú gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz muzulmán a feje körül tekerve visel.

Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.

Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen, nyomorultul elmaradozott -117- itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.

Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő, és egyebet semmit.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.

Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, -118- nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen akkor rossz kedvében volt.

– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.

– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak. -119-

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább állt.

Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni. -120-

A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem eresztette élve.

Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt nyakába, mint -121- valami drága lánczot; úgy lépett a musír elé, ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.

A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon békét.

A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.

Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.

Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.

Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musír: egyszer csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.

– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz -122- soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.

A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.

A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.

Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.

Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.

Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»! -123-

– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk tűzhelyeinkhez.

A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.

A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»

A BAJADÉRE.

Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel. -124-

Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna végig nézni?

Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.

Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni. -125-

A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét egyenlővé tett.

Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.

A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.

Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni rajta…

II.

– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?

– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót -126- önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…

Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.

III.

A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.

Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?

Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek -127- látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.

Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.

A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.

A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?

– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.

A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.

Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.

Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.

Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.

A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek -128- csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.

Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.

Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vigasztalással.

Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját simogatta.

Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.

A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.

Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz. -129-

IV.

– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló seregeink?

– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; – paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh! azok elmentek messzire.

A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.

A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.

Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e? megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?

A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, – hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak -130- szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt magával.

És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még csak nem is könyezett…

Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.

– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.

– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!

Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?

Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.

Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.

Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: -131- sütheti a nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.

Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.

A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.

– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.

– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.

– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.

Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.

Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.

Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó -132- úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.

– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.

– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.

A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!

– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.

VI.

– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt -133- a természeti rendből s holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.

Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s harcztépte szakadásokkal ékesen.

– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.

– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát kéred, odaadom érte még azt is.

– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, -134- a honnan őket ti csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.

A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.

Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult le lova nyakára.

Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.

– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért vissza adom neked a leányt.

Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova robogtában:

VII.

Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.

A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz, negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért; Kara-Gűz ki van fizetve.

Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket. Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké; levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk, egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?

A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon, riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta tartani.

Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a parancsolatra.

Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem szerezhet. -136-

Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál, egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!

VIII.

Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.

Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.

Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.

A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülről ne lehessen látni mi van benne?

Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel -137- fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú, a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.

Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most ő aludnék ott a mezőn.

Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.

Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.

Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.

Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif: fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.

– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy emberre. -138-

Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.

– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak kettőt…

– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.

– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal. Ketten hamarább készen leszünk.

IX.

A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.

E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.

A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi -139- fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.

Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.

– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.

A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.

És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.

A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a vízbe.

A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.

Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.

A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele -140- együtt eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.

A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.

A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.

A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.

A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.

Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.

A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.

A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték – ők ketten.

Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta. -141-

Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.

Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt marad».

Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.

Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.

Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.

Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.

Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.

Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.

A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez -142- át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.

Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.

Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.

Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?

Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.

Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.

Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.

A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás -143- hangzik szerte; az aczéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.

Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.

Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.

Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.

A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.

Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.

Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.

A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:

– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.

Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.

– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten -144- elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.

– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.

És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.

De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.

Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.

Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:

– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni -145- dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.

A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!

XI.

Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.

Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon folytattak.

Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.

– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a midőn üdvözlé a némbert.

Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:

– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.

– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.

A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.

Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.

Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.

Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!

Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda Alinak:

Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.

Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, a kié éltében vala.

Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.

Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.

A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:

– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.

És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.

Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős vala.»

Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban -148- felültetve feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz elkezdene mosolyogni.

Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:

«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert szeretett…

A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a víárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a -149- világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek a hidegtől, de még sötétebb és vörösebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.

Az pedig, a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona, tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyöngéd csókot, a mely azt tetszik mondani: «gyermekem, életedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!»

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háborúba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint -150- előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; a hol ember-ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyúhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a víárkokban, kiket tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s a kinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.

– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne! -151-

Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.

– Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.

Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.

– Vajjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!

Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.

– Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.

A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.

A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.

A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz ez a mosolygás.

– A milyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.

Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon útat önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.

Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett. -153-

A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.

– Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.

Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, a hogy szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.

– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.

– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, a min valami medaillon csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a francziák?

– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem arczkép?

Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál?

Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik kidültek a sorból, holtan vagy betegen.

Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.

Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sánczépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára, nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: «Miatyánk ki vagy a menyekben» egyik kéz a sziven, a másik a kardon s ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körűl az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál…

Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt. -155-

– Ébren van a gyerkőcz! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá magában.

Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az a hol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat a szivére tette, az volt a paplan.

– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!

Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából, ráteríté azt az alvó ifjura.

– Ostoba suhancz! – dörmögé magában – azt szeretném, ha elfagyna keze-lába.

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.

Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háború volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól. -156-

Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felvidító véresőért, felrohantak sánczaikra: «ime itt van!»

Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.

Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?

A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.

De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?

Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.

A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.

– Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.

– Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.

S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, a ki előtte alkalmatlankodott. -157-

– Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.

S úgy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg teke-asztal mellett volna, a hol háborút (à la guerre) játszanak.

Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.

Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért megadásról szó sincs.

Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.

A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.

A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harczol; úgy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harczol tovább.

– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.

Az mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: «czélozz!»

– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni sánczról verte le az utolsó ellent. -158-

Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a gyerkőczöt.

Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.

– Előre fiaim! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.

Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak újra. Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan, egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás puszta gymnasticai gyakorlat.

A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.

A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: «rá kell a tacskóra bizni.» Annak nem volt semmi lehetetlen.

Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.

Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet. -159-

Ápril utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.

– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.

– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?

– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismerted.

Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!

Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő ágyú világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.

Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.

A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sánczolathoz a legnagyobb csendességben.

A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harczvágytól.

Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas -160- nap után, csak az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sánczfokon.

Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.

– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.

– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le van róva a látogatás.

A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszerítik.

Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.

– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.

Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol -161- sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla valami hideg kéz.

Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, mint egy letört virág.

– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt meg.

Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy volhynski vadásznak és monda:

Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.

Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.

Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.

Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással… Ezt meg nem gyógyítja senki.

– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a porba.

DRÁGA FÖLD.

A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.

Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant vagyonához, a mihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján lakozók közé, a mi azután sok mendemondára adott okot.

Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz czár ő felségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg van elégedve a szolgálattal.

De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van szó?

Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, a mellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserdőket birt kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és baraczkokkal volt befuttatva.

A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté, melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra: mekkorát nő egy fügefa-levél?

A török úr egészen bolondja volt a szép fának, szép virágnak. Ha hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.

Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az bizonyára a derék -163- basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse a mi benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.

Utoljára már kétszázezer piasztert igért neki érte a basa. A kereskedő megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg kertjétől.

Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a kertnek többet.

Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt Törökország szivéhez.

Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a teremtőnek olyan jégesője, árvize és földindulása, mint ez a bölcs emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni! Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak el itt, s amott emelkedik helyettök új hegy, halom.

Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni, olyan messze menjen a vártól, a honnan tornyot sem láthat belőle, mert világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.

A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.

De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével az embert a legvidámabb társaság közepett; -164- ha pedig kiválasztá, hogy megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.

Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az érdemes kereskedő az orosz tábornokoktól azon csekély szivességért, hogy őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.

Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor felebarátjaitól?

A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézhetni, milyen szép gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.

A baraczk trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porczellán cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat hosszában két magas sáncz vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak jártak be s ki az üvegházból, s a pavillon minden ablakából ötével hatával nézett elő a harczra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át nagyon jól ki lehetett venni.

A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e látványra.

Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan felsóhajta:

– Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.

Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai -165- meg lesznek térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy elpusztult kertet?

Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a török, oda engedte volna neki.

Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni, miket az ostromló vezéreknek megbizott kémei által küldött, hogy adjanak parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.

Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az oroszokról, a mennyit azok ő róla.

Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan, vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s tetszett neki az a büszke egy gondolat, hogy a hol most ő áll, az jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni helyéből?

Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy a jövő éjszakára általános ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.

Omer basa a megmentő sereggel távol időzött, segítségére várni már késő volt.

A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e titokról semmit.

Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer megvendégelé magánál. Valószinűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó pipa dohány leendett, a mit ő bajtársainak osztogat. -166-

A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.

A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte előre tudta már, a mik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?

A mint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvüen felkelt helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s elkezdett vele vigan enyelegni, mint a kinek valami titkos öröme van.

– Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? – kérdé tőle s szinte ragyogtak a szemei jó kedvében.

– A hogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az árát.

– De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jáczinthagymával.

– Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a mondott árért, vagy nem?

A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel, oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint a ki dolgában nem kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már, hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tűztelepek vannak felállítva.

– Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem adod? Holnapig nem várhatok.

Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az arczán, hogy nem tudja örömét tartóztatni.

Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jól magukra, Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg, a melyen most a legelső ostromlöveg áll.

Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.

Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, a hol most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg, hogy még csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!

A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény gazdáik, holmi kukoricza termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohanták meg az előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni -168- földeiket. Az emberek eleinte meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s a kinek legtöbb sáncztúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész kis sziget dobra volt ütve; minden láncznyomnyit mesés áron vásároltak meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött vásárlók, s a hol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen volt.

A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, a melyen ők mostan állnak, a hol ágyúik bömbölnek, a hol halottaik feküsznek, odabenn az ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez! Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!

Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a gondfeledtető italok homályán keresztül is hallani vélte a harczos, mint kiáltja az ellenség: «Ki ád többet érte?» s hogyan reszket a föld alatta e szóra?

A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. A mily magas elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harczolt mind a két fél, mintha túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.

A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas törökök egész sánczaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel harczolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami. -169-

És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sánczait s lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit, rongált ágyúit és elfojtott boszúját.

Utolsó volt a kis sziget, melyről eltakarodék; az ott hagyott sánczok és sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei dicsőségének.

Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk volt az eltávozóknak, hogy legalább Spatár kertjét elrombolják, gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.

Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, a hol hőstettei jutalma vár reá.

Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, a milyen gyorsan csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harcz bevégeztén esett el.

És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már, nem is válogat benne többé, nem is kiván belőle sokat.

A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.

Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja, messze földön ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett uralgott.

– Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonczhoz, a kit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonái mindig is jó vitézek voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt reszkettek.

Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva -170- lőnek, Albaniában a felkelő görögök ellen történt, a hol Mehemed csapatjai kitünő szolgálatokat tettek.

Egy izben az történt, hogy Mehemed nyolcz puskás lovast rendelt ki az artai öt kút elé, a honnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök, rájuk parancsolva, hogy minden azon menőt feltartóztassanak és még csak a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.

A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá, elszaladt s a szekerét ott hagyta.

A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg lehetett tudni, a nélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből, vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó borszesz-illat felüsse az ember orrát.

Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve. Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?

Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el, abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hoszú nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták az édes, mulattató nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, a mit az ember egy vékony nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.

Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital, melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra rábeszéli az embert.

Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hisz ha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.

Mikor pedig a földön feküdtek, akkor arról világosítá fel őket a pokolszülte ital, hogy minek virrasztanának ők mind a nyolczan, mikor négyen is őrt állhatnak addig, -171- míg a másik négy átengedi magát a minden földi jónál kedvesebb álomnak?

A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a sor, s azt az időt úgy osztá fel, hogy kettő lefeküdjék, kettő meg vigyázzon addig.

– Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a szolgálatot teszi, a mit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt állani. Nincs-e igazam?

– Hátha leülnénk sakkot játszani. A melyikünk elveszti a játékot, az maradjon ébren, a nyertes alhasson.

A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget húzott rajta, azt felosztá hatvannégy koczkára, azután játszó alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa, sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.

Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörüségesen az őrtűz világa mellett.

Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító ital, hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.

– Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta, hogy kétségtelenül megnyeri a játékot, te nagyon el vagy gyalázva.

Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt is neki mondani, hanem azt már csak álmában mondta, mert a mint ledűlt, úgy elaludt. -172-

Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai felett, puskájára támaszkodva.

Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni fülébe:

«Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve nem láthatnál épen úgy.»

Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: «mit fárasztod mind a két szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint mind a kettővel.»

És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak; meghallja, ha baj közelít.

És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen elszunnyadt ő is, mint a többi.

Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.

Első volt Maruf, a ki felugrott, utána a többiek is; rögtön fegyverre kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből. Rohantak az orzókra.

Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak kaczagták az utánuk futókat.

Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához. A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.

A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?

Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé érve, elmondák neki egész őszintén -173- az esetet, hogy szegték meg parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.

Ahmanzáde nem szokott haragos arczot mutatni, midőn itéletet mondott. Az ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.

– Minthogy nyolcz emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogy hét ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az alkoránban, sem az azoráthban, hogy nyolcz ember ülhetne egy lovon. Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, ime üljetek össze egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, a ki a megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.

Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, a miket a keleti urak minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.

Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, a kik veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.

Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a többiekkel, hogy ennek már vége van.

Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás és azután felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték, főbe lőtték.

Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb, legszenvedélyesebb sakkjátékos. -174-

Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.

Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.

Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra leszórattak; a játék világosulni kezd; még egypár húzás – Sefer elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen meg nem nyernie a játékot.

Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arczán verejtékcseppek gördülnek alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.

Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.

Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön mattot adhat királyának.

Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még gondolkozik valamin.

Sefer megtörli arczát és valamit mormog fogai között, mintha magában imádkoznék.

Azután egy medencze vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arczát és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.

– Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt újra Marufhoz.

Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és – nem a királynéval mozdul, hanem a futóval.

– Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, a ki ott állt, sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.

Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan társa kezét s inte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.

És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a sakk-bábokat a koczkatáblára, de úgy, mint a ki soha sem látta azokat felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a fekete mellé.

És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.

Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé, vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek -176- ismeretlen dolgok voltak előtte; öntudatlanul tekinte szét és a mit beszélt, az nem volt emberi nyelven mondva.

ÁLMA.

Ez a szó «álma» a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.

A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab nyelvben «álma» azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog földi más világa: «álma»;… az angolnak is jelent ez valamit…

Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség földén nyolczezer angol verekedett háromannyi ellenséggel – és győzött.

Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki győzne annyi hősnek szobrokat emelni?

Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás mellett, egy öreg alezredes és fia.

Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok elleni harczokban, a fiu, – szép husz éves gyermek volt, – most jött legelső vizsgálatát letenni.

Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, a ki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, a ki megvédi, ha kell, gyermekét.

Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, a hol az apa jelen volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a -177- fiu is közel van; ha az egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.

Az almai csatatéren is egymás mellett állottak, midőn elkezdődött a harcz, s midőn a fegyverropogás, a harczrobaj között egymásra tekinte a két bajnok, mindig azt látszott mondani: «nem vagy magad, én is itt vagyok.»

– Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angol hadtömeg, mint egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos ölelkezésre.

Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az arczot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.

A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül, úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.

A mint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen elsápad az ember: ez a halál szele volt; a ki még nem hallott ilyet, a lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a dongó bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik füttyent, mikor a fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes paripa, van, a melyik rekedten zizeg, mielőtt czélba találna; de egyiket sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a golyó a sors!

Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az ágyuszóra.

Ez bizonyára elpirul. Arcza hős indulattól ég s az előre nyujtott kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!

Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség -178- vár reá, milyen fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt mondandják: jobb volt apjánál!…

… Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és meghal.

Még a legbátrabb, legkeményebb harczos is megdöbben, midőn e szép, bátor ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét: arczán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei elhomályosulva.

Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt fekszik mind az letörve.

Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a földre, s azután megvillantá kardját.

És rohant az ellenfél érczsorai közé és győzött és elesett; – és az egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.

Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel zörgetett azon az érczkapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.

A nagy urak gyűlésében, ott, a hol kártyát játszanak országokra, nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz ezer angol esett még el ezen harczban!

A KERTÉSZ A CSATATÉREN.

A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta megszületett, meg nem bántott senkit.

Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.

Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra, összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.

De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a virágoktól háládatosok lenni.

A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is senki le nem szakasztott száráról.

Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől megszabadítsa, földét felporhanyolja.

A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni, örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem? -180-

A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.

Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra való, hogy az ember csalatkozzék benne.

Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának; elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba eltemessék egymást.

És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot, a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér, azt bele temeti.

Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle egyéb, mint egy nagy temető?

Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait, cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié, Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút halálvirágok teremnek.

Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a dicsőséget keressék.

Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem selyemszövői, sem -181- tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt; akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak, törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az elvérezés szép dicsőségét!

Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük katonákat.

Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket; Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.

A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé: egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt magával valamit: – egy köteg virágmagot.

Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?

Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott: szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!

Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút, nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert -182- hiszen tenger van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van hátul.

Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát, angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék, vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!

Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar odább mehetni.

Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak lenni.

Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat, építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója is van!

Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet, hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s elnevezték azt pavillonnak.

Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője -183- volt, harmadikban charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.

De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon kertje.

A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak esztendőre virítnak.

Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem volna rossz mulatság!

Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?

April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze földön harczoló katona küldött.

«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok mulva minden -184- helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek, száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»

Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet bele.

Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és boszúság megemészti az embert.

Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.

A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni, társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a hadsorban állott. -185-

Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz meg száz piros és kék virágszemeikkel.

Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a túlerő miatt.

Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi tombolás zaja felriasztá.

A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.

De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.

A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt már akkor.

Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt bombákba ültetett kaktusokat.

A SÉRTHETLEN.

Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona. -186-

Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét kitörli az emlékezetből.

Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok. Ti gondoljátok utána a nevét.

Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt… Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult, meghalt, pihen, elfelejtették.

Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.

Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle könnyen, nagyon könnyen.

Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát, mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.

Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától.

A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla, talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak, azokat olyan falak közé -187- tették, a honnan lehelletük másokra nem ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?

No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.

Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve, együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget belül?»

Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj visszatértét.

Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter káromkodik, Pál sóhajtozik. -188-

Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.

Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani, ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.

Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort, mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész testét megmosá.

És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha semmi ellenséges fegyver nem fogott.

Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?

Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket, le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd; meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.

Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.

Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.

A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy, vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba rakott ágyúk.

Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s -189- egy délczeg, daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert három csillag is volt a mellén.

Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.

Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított árváknak.

«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok, íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»

«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a czár!»

Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.

Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.

Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen -190- ezredbeli tisztet, a káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem parancsolni, csak engedelmeskedni.

Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen, ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna. Bátran haladtunk előre mindnyájan.

A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?

Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.

Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg golyó.

A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.

De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni. Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra. Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le. -191-

Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?

Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében tartá.

A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót tartá kezében oly egyedül a halottak között.

Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót s hősi lélekkel kiálta:

– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.

Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté, hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.

Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre -192- a tábor többi része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A közkatona ne birálja a vezérek tettét.

A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat, zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.

Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.

Egy épen a zászló nyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette azt és megmutatá nekem.

– Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy lábadat hogy érte?

Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.

Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt. Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más dolguk volt bizonyosan.

Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és közelgett a hajnal.

Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:

A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat eltemethessék.

Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek -193- a katonák, mint az ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk mondá: «ez halott, ez is halott.»

Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam, csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam, siettem én is Pál segítségére.

Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.

A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem veheté észre csalódását.

Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még csak egy karczolás sem látszott.

Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»

Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem hiányzott közülök; egy rakáson voltak.

De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha -194- sem feledkezett meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított, gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.

Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs kéz a zúgó méhraj között.

Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem szerethették őt.

Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám, a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.

Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához, hanem a bástya az ellenséghez.

Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.

Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind rendben vannak-e?

Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott mozsár mellett elaludt.

A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a nyárfalevél.

– Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel leragadtak.

Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában -195- úgy üté arczul a pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.

Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres arczát kendőjével törölgeté meg.

Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek felét elhordták az ellenséges golyók.

A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.

Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot. A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét, egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.

A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy sziszegő röppentyű.

– Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem mozdult meg arczán.

Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A többi szét volt rombolva.

– Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde -196- engemet a bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.

– Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.

Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele útján volt még.

Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több négynél. De az ágyú helyre volt állítva.

– Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.

A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.

E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem láthattuk.

Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés volt.

Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:

A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a legrövidebb útat választotta a pokolba.

Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még mostan is élne.

A ROSSZ HELY.

A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják egymásnak:

«Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal; valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre, hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»

A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják egymásnak:

«Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge ágacskákat, bezúzza a törékeny -198- gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet elmennünk innen?»

«Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát, segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk irántok háladatosak.»

«Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé. Menjünk onnan, menjünk.»

Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót, melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:

«Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.

Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s gondolják magukban – mondani nem merik –:

Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet ellen.

Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és a vihar hogy nyughatik -199- el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes ligetet tövestül kiszaggatott.

Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.

Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok az Isten házai voltak.

Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.

«Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák, nem váracsok, a mikre alátekintesz.»

A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell annak megtörténni.

Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét még meg sem tanulták, már el is temették.

Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy éjszakán tőből felforgatá!

Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi, kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont rántsátok -200- el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok városára.

Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:

– Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?

– Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből tanuljanak és megrémüljenek.

– Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok, kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.

– Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.

A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:

Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég sziporkáit.

Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert övék a világ… -201-

Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb események.

Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom, gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá, palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura hegy menedékei között.

És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat viselt volna.

Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.

Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem tud megválni tekintetétől.

Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből, hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.

Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák verik vissza.

Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont, melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan, megközelíthetlen Olymp, hol az -202- orosz mindenhatóság lakik s menyköveit gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.

Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:

– Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem múlnál el, örök időknek városa!

A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik, mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.

Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.

És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá nézve.

Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben az emberek imádkoztak a háborúért. -203-

Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a másik fele kié legyen?

Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták, s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy ostromlák az Olympot.

A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»

Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.

Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.

És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt. Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.

Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj, olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah, méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.

Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.

Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff, Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak. -204-

Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.

Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még Szebasztopol!

Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően estek el.

Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól, jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.

Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.

Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s menydörögve felel ellenség szavára.

A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét örökre!

Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül. Hiszen Szebasztopol áll még!

A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan. -205-

Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve. Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről ráismernek, és mondják: ő az, ő az!

Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni, és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.

El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják, összetépik!

A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.

A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot; egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.

Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük: «kié hát a világ?»

Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot; ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.

Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett ordítás egy szóval kimondható:

Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld közepe, más őrzendi a világ kapuját. -206-

Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt hagyták közöttük és a büszke város között.

A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:

Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada utolsó hajói.

A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»

És lebukott a lóról, mint a kit szél ütött meg, és a földön fekve sírt keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost, melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…

… Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi olyan régen történt, és a mi úgy hasonlít ehez. -207-

AZ AMAZON.

Három franczia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli tranchéeknál.

A felállított sánczkosarak mögött vigan lobogott az őrtűz, mely mellett a táborkar elismert legjobb punchfőzője, Clopinclopant százados keveri és osztja nagy fakalánnal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet azok jó kedvvel szürcsölnek.

– Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi vadászezred hadnagya. A francziának az a szerencsés természete van, hogy a mit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a heringgel összevágott vereshagymában is tízféle illatot és ízt fedez fel s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame Hallabréde is sylphid lesz előtte.

És Toulouroux, mint igaz franczia, nem találja elégnek, hogy csak ő legyen lelkesülve, azt kivánja, hogy ebben más is osztozzék.

A megszólított allié, miszter M’Kildock, kapitány a Goldstreamektől, nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:

– Mi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti punch által, mint az angol tisztek az «avis timides» hirhedett kifejezésében.

Ezzel kibékülnek kaczagva s szent az egyesség ismét, a hogy lefestve látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.

Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.

A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál fogva megragadák őt barátságosan M’Kildock és Tourlouroux s kihajíták a sáncz mögül; haragjában ott megpukkadt.

– Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol; Clopinclopant meg azt sajnálta, hogy mind tele lett a punch szénnel.

– Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, a ki ezt a csinos cadeaut küldte nekünk?

A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely a franczia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt győződve, hogy ha ő mindazt leirná, a mit csak keblében visel, s közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.

– Miféle amazonról van itt szó? kérdé M’Kildock, szivarát a szétdúlt parázsban meggyujtva.

– Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.

Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.

Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait. Csupán annyit kért az előszóban, hogy a mit elbeszél, azt mind föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de egyéb glossák kikéretnek, a -209- ki eltalál alatta szunnyadni, legalább annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.

– Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá, hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s úgy indultunk az útra.

Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.

(– Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant M’Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni nagyon.)

Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.

Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve, a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt szabad.

Hová megyünk? hol érünk czélhoz? azt senki sem gyanította a vezénylő ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.

A mint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között, vágtató hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.

A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló gygász, a kinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy paixhans durranik el, a harminczhatfontosok, mint a pedalbass brúgói bődülnek bele olykor.

«Elkezdődött a bál!» mondák a ficzkók egymás között, s látszott a szemeikből, hogy szeretnének ők is ott tánczolni benne.

Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről. «Átugorjuk-e ezt a hegyet?» kérdezék egymástól a katonák.

Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy töltse meg mindenki fegyverét.

A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges volt, mert a ki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy, hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja magát.

Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki, hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.

Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni. -211-

Néhány percz mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt, megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló, rohanó tömegeivel…

– Reménylem, hogy nem akarod leirni most az almai csatát, szólt közbe M’Kildock, a mit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi Ujság s valamennyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott, még a mi meg nem történt is.

– Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az elbeszélésemmel rója meg a mi nem tetszett benne, de előre ne töröljön ki belőle semmit, ez illiberális dolog.

M’Kildock elismerte, hogy a francziának rettenetes igaza van. Csak folytassa!

– Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.

A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, percz mulva megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.

Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt sodorni, mintha csak festve lett volna oda.

De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló ellenség körül, mint egy ércz-gyűrű, mint egy öv, mely azt agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem trapezium, melynek valaha az egyik -212- oldalát rövidebbre szabták a másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.

A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri, hogy az előadás nem olyan rossz, mint a milyen lehetett volna.

– Ekkor bukkantak elő a franczia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain túl emelkedő füstoszlopokat láttuk, a mik gyanítni engedék, hogy ott is folyik a harcz; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig ható «vive l’empereur!» kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a mieink serege, középen meg lehete ismerni a herczeget, Napoleont, s a mostani fővezért; a mellettük állókat csak úgy sodorták le lovaikról a golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul, szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: «vive l’empereur!» még a sziklák is visszahangoztatták a harczi jelszót.

Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az ágyúknak, neki a középnek; a ficzkók meg voltak őrülve, úgy futottak előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant, a hol legsűrűbbnek látta az embert.

Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk. Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.

A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, -213- tán talált is egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az üres sánczok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánczkosarak között, a nélkül, hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemenczék körül látszott még valami küzdés, miket a franczia ágyúk keresztül lyukgattak.

Nem messze a sánczolatokon belül állt egy pompás czímeres hintó, melyből a lovakat kifogták; «ez a fővezér hintaja!» kiáltám társaimnak.

(– Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M’Kildock, miután a Timesben olvasta az «egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról».)

– Azért se legyen önnek igaza, mert a mint odarohantam a hintóhoz, mely nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.

(– Az pedig egy orosz tiszt volt, a ki öntől egy pohár pálinkát kért, s míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták között.)

– Megint czél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy a midőn rejtett szemeit fölemelve reám tüzelt velök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.

– Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a legfehérebb kezeket, a miket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg hangon rebegé: «Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!»

– Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel -214- egy franczia katona még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk harczot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért ellenségeink közé nem tartozik.

A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó ellenséget és a diadalt.

– Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem fogja önt bántani. Ön az én foglyom.

De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá velem, hogy inkább én vagyok a foglya.

Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.

Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott lihegni.

– Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s engemet bevárt.

– Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon. Látszott arczának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.

Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítteték. «Ah, monsieur, szólt még jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorban legyek? -215-

– Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.

(M’Kildock hangosan felkaczagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá, hogy miért kaczag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kaczagni helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)

– A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt. Gyönyörű arczán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcznak egy mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.

– Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg M’Kildock.

– Igen. – A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén, lesegítsem őt hintajából, a mi máskép nem történhetett, mint hogy két karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a tábornokhoz.

Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte valamit a tábornagynál?

– Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna. Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű leánya, eljöttem én is harczolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be és nem remegek senki előtt.

A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy megcsókoljam kezeit. Kettő van, a mit ellenségemben is tisztelek: a honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.

A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, -216- mely keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.

– Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem harczolunk.

A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy a míg egy franczia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik rá, hogy mint fegyveres harczos, hadi foglyul tekintendő.

– Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja szent, önnek innen mennie kell.

A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam is eltalálok szökni vele.

– Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.

– Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely utczában lakik és sub micsoda numero?

– Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a pinczébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harczolni.

– Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén -217- és készen álló hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem fájt már olyan nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.

Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:

Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!

Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostromgátakat építjük, gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.

Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valódi plátói szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.

– Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az imént közénk esett? monda M’Kildock tréfásan.

– Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis franczia, s rögtön felugrott a tűz mellől s kimászott a sánczon, hogy felkeresse a bomba darabjait.

– Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét kimondta? Ismered tán?

– Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai összejövetelek; -218- e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban. Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az almai csatába s ott a legelső franczia hadnagy által elfogatta magát. Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, a ki kegyes volt őt félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, a ki visszaadta szabadságát, a nélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez. Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, a midőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak, kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém tisztelni? a midőn összetalálkoztam vele. – Ah, hát maga az Torta? – mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot juttattam eszébe, a mit együtt megértünk, hogy hahotával kaczagott mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy felkereste a franczia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon helyette francziákat a tulsó félre, a kik udvariasabbak. A mint gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a nagyherczegek megérkeznek.

M’Kildock alig fogta be száját, midőn a kis franczia visszaérkezett a sánczok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.

Egy lövés dördült el a várfokon s percz mulva egy öreg golyó búgott el a beszélgetők feje fölött. -219-

– Ah Torlatievna! sóhajta a kis franczia, és csókot vetett kezével az ártatlanul elrepülő golyó után.

Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a franczia víárkok mind közelebb vonultak az orosz sánczokhoz, alig voltak már néhány száz lépésnyire egymástól.

A franczia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az orosz sánczokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a franczia táborra.

Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, a mint megpillantja a sánczok között a mi kis franczia tisztünket, rögtön előhozat egy ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltetve, elkezd rá saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.

A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által. Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három fontos darazsak.

Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:

Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté a figyelmes megkülönböztetést.

Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve megindult az orosz sánczok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.

Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, a -220- honnan szoktak rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.

A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenül keresztül csúszni, belopózni sánczaik közé, összejárni erőműveiket, hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.

Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani azt a parányi neszt, a mit a csúszó csapat járása s halk suttogásai támasztának.

Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.

Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök kiáltása hangzik: «ki vagy? ki vagy?»

A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: «őrjárat haladj!»

A zuávok újra felemelik fejeiket, most már nincs mitől tartani, ezek egy óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak gyorsan előre!

A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen, mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy egyet szólhatnának.

Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen, észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon indultak visszafelé.

Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert -221- a halál elől rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait, hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának vége.

E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.

A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az? Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.

Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani, bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.

A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze távozott társai után.

Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.

A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber magaviseletének lehetett -222- köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges csapat kémszemlészete meghiusult.

A FEGYVERTELEN.

Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak nem így nevezik.

A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér, hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.

Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem -223- szelid nyájas arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?

A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat, hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el egymás mellett; ezt a -224- bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel, szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel, kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel, mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt -225- a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal, ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.

A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.

De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.

Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.

Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó barátok lenni.

De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók! -226-

II.

Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.

A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.

A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít, utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.

Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.

Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon vannak. -227-

Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.

Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.

Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki! Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.

De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.

Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől, hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?»

Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem? minek -228- neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepítvényére.

Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.

Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.

A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.

Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.

Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.

Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, -229- czifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!»

A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival, s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.

Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.

Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.

Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.

Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.

Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé -230- dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.

Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.

Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?

Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait: kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.

Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.

Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, -231- majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi megesz.

Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár bég gyalog maradt.

Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.

Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon; ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.

Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.

III.

Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.

Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés -232- és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált volna.

Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.

Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.

A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt, unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.

Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.

Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy -233- megváltozott egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.

Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.

A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte, hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret enni.

– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere, mint a hó.

– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.

– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották, s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett -234- ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.

Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.

Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen, mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.

Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége elfogására kiküldött kozákokat.

A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.

Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.

Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy várt szépen az érkezőkre.

Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házát felgyujtsák.

Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn -235- s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.

Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.

Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.

Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.

Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.

– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.

– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtől talpig.

– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.

– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a hurkon keresztül. -236-

A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.

Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.

Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.

Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.

Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:

«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő egy nap alatt megint visszajövők».

A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik -237- megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.

S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.

Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni.

IV.

A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.

Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik!

Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét -238- borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.

Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!

A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:

Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.

– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.

E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje.

– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy.

A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.

A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.

– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.

A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és egy darabka sajttal élt.

Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán partjain tanyázott.

Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz csapását.

Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor közepett látta magát.

Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.

Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret a bey rajta ülni. -240-

– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.

– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?

– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.

A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.

– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.

A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.

– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.

– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, -241- elárulta őket! A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután minket elárulj?

– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.

Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly, szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem venni úgy észre az arcz méltóságát.

Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:

– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint egy erős láncz fognak bennünket -242- körül. Ez az egész hadsereg, mely velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.

Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.

Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.

Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!

Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért engedték Kizliárig menni.

Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s -243- azt hivé, hogy majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van már Kizliár, siessen ő is.

De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.

Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem veszik.

Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.

Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.

Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.

Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz tábori sebészek -244- azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.

Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.

Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére; egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg van vasalva, más meg öklével fenyegetődzött felé s szidta tele torokkal.

Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el kell neki halni a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.

– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.

– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, a ki felvigyázott rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett oda hordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges avar és kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel az útféli fákra…

– Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod bűneidet?

– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.

Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkeztyűs kezét intőleg: -245-

– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen halálbüntetés? Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.

Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt, mi alatt egy veresképű kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette orczáját. A bég olyan igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.

– Hallod-e fogoly! azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbarok, azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennél fogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbűntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kancsukaütésnél.

Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle; három ezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.

Balkár bég jól tudta, mi vár reá? No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.

Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek úgy szeretett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt:

– Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagyrangú vitéz, ki te reád érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél volna te? -246-

– Te azt tetted volna gonosztevő barbar, ezt tudtam mielőtt feleltél; ő pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.

Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi kétezerkilenczszáznyolczvannyolczat holtteste nem érzi.

Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő?

VI.

Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat, végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.

Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán fizet vissza.

Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit -247- verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.

Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.

Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyességet.

De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.

Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.

– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.

– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.

– Az hazugság; pompás mauzoleumot építettünk neki. Meg fogom neked mutatni. Látni fogod.

– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sírba fognak szállítani.

– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani a vezérek szívét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.

– Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen? -248- az annyi volna, mint megigérni, hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a míg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.

– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan bolond, hogy neki állana lapáttal visszahányni azt medrébe? Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van kerítve dargói várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége? Azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat üldözőinek? vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig végsőt vonaglik most.

E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?

– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is mind szabadok lesznek ismét, haza mehet kiki családjához, felkeresheti nejét, gyermekeit, a kik várnak reá.

– Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki oly régóta vár reád?

Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép fiatal leányt maga előtt, a milyennek őt elhagyá és azt kérdezé – hol van ő? -249-

– Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.

Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem jár le a hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszony koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva, kétségbeesve, midőn őt a vesztő-helyre viszik, látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen. Nem, így nem akart meghalni többé.

Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, úgy hogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.

VII.

A müzülmán esküje nem gyermekjáték: a mit Istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.

Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, a mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől búcsúznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé. -250-

– Hol van Gyiungyila? – szólt öcscséhez fordulva, midőn szabadnak érzé magát.

– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, a kit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harminczezer próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből s azzal édes kedves öcscsének veséin keresztül nyargaljon.

De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak saját homlokát ütötte öklével: «bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban bíztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz és lehetsz magad asszonynyá és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették kardját és szeretőjét!»

Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabadított cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.

Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire megvan csalva, hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt, mely nélkül épen úgy megszabadulhatott volna!

A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze -251- eléjük lovagolt egész kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes rokonának nevezte őt.

– Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod? nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.

– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember, a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabadítás.

– Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.

Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lett?

VIII.

Lőn pedig néhány nap lefolyta után, hogy nagy hadi zajtól viszhangzottak az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel; száz ágyú, száz tűzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.

Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek útain s Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta az orosz tábor főerejét.

Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha -252- ilyen közel nem volt még a veszély, soha ilyen erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki jöhet, ne hagyjon otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek a csatatérre… csak te maradsz otthon egy magad Balkár bég!

Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A várat megostromolják; benne csak maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyúival, a szuronyok tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesz nők állnak a réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi szív dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s olyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull, égő szurok ömlik az ostromlók fejeire alá; gyermekek, leányok olajat forralnak, köveket hengerítenek, azokkal küzdenek golyózápor között s dühödt tusa után vissza kell fordulni a vívó ellennek; nem emberek azok, a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szűz falakon diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai…

Hallod-e ezt Balkár bég? az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!

Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, melyen négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:

Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában, hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogia kiköszörülni, s majd egy másik emlékkövet emeltet, melyre ez lesz irva:

A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki -253- még egyszer megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok emlékjele, az új oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok, hanem a megölőké, – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében egy-egy eltemetett honfiok porladozik: rossz hely ez az oroszoknak.

Samyl chán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról visszavonultak az oroszok elől s Dániel bey kiséretében szemlét tartott fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszú puska vállán csak védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a földön fetreng, midőn tiz-húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem bírja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső vonaglással egyet döfni még a késsel a felülkerült ellen szívébe: erre való pisztoly és kés.

– Hát ez micsoda különös ember itt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy lovon ülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva fehérre.

– Szultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök a harczba! De él az Isten és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. -254- Sem kard, sem lőfegyver engem nem védelmez, de állíts engemet azért a legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra vannak hivatva, hogy holt testeikkel útat nyissanak az ellenség közé és én berontok az ellen közepébe, mintha minden kezem úgy tele volna fegyverrel, mint tele van szívem átokkal és keserűséggel.

Samyl hosszasan tekintett éles sasszemeivel a bég hevült arczába, azután megszorítá annak kezét s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dzsidások ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatában! Jaj lesz annak az ellenségnek…

IX.

Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mint egy teknőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonnat rengeteget két út vágja keresztül, az egyik orosz Cirkassziából jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni s megy Dargó vára felé szűk vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át s a csecsencz föld főútját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a Szuncsa folyón át hatol a Kaspitenger felé. A hidat a Szuncsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda állíták fel.

Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy út bármelyikén induljon el, ott készen várja a harcz.

Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy tánczolt a moszkók karján, kézről-kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgő poharakat a diadalmas -255- fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott oda künn, bámulva a szivárványszinű röppentyűket. Óh ez pompás mulatság volt.

De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.

Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.

– Samyl! Samyl! viszhangzik ez erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyan azon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hol védje magát.

A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.

Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz össze-vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsánczolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint dühös vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja szíven – a büszke oroszlánt; csak hadd jőjjön, hadd ordítson.

A Szuncsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve a felállított ágyútelep, hosszú sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.

A harcz szemtől-szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, -256- az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?

A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik sziven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vízbe bukik le, a nélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.

A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az, hosszú, vékony dárda kezeikben, oldalaikon széles végű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni a sötétben.

Lovastul a vízbe bocsátkoznak s olyan csendesen úsznak át a sebes folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallani közeledésüknek.

Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:

A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.

Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczú hadfi áll, és a kettő testvérre ismer egymásban.

Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki -257- más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurczolja magát, hogy az ellenség szuronyai között útat törjön az utána jövőknek.

Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz aczél úgy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.

De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a vékony pálcza suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire rámutatott, halva van az.

– Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig néhány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó férfi még Balkár bég?

Gyáma hallja a kihivó szót s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.

Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.

A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s szinről-szinre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó szent György, árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?

Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elől; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.

Fele az orosz ezrednek parancsnokával az üteg védelme alá menekült, a másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, -258- ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz?

– Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjjetek oda, a hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!

Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a szemtől-szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.

Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.

– Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!

– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve, ropogva terjed, felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.

– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull rájok az izzó falevél.

A tűz egyre terjedt, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, mely utóbb oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek. -259-

Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! ki merne azokra gondolni most, az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól.

Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s míg ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját vízbemártott pakróczokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még oly vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.

– Futsz moszkó előlem! vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!

Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen s düh támadt sziveikben.

– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.

S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.

A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, mely majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.

Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma -260- kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.

Két fenevad nem rohan olyan dühvel egymásra, mint a két vezér; összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arcz a másikon fekszik, egyik szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajítva föl a lángoló égbe.

A dæmoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s úgy összeölelkezve hajítá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.

Az iszonyú lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyútelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély útakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett.

Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta próféta, ki seregei javával ott várt a tulsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.

Az ellenség, mely száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, úgy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten -261- rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig, félelmesen bőgve…

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak. -262-

Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az emlékkőre felül ezt jegyezték fel:

A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szűzek lejöttek tánczolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.

E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőporfellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.

Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.

– Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.

– Győzelem! kiálta fel Balkár s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!

Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Úgy harczoljon azzal, miként eddig harczolt. -263-

Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik, majd visszaválthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt: a közember lánczravert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbelőtték.

A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogyne lehetett volna kiismerni a barna tojásdad arczú kaukazit a csontosképű, szőke orosz közül?

Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.

Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.

– Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki tudja megmondani, orosz-e ő, vagy közülünk való?

– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jóllét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az útak megjavultak, -264- a kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.

– És ha tetted mind azt, a mit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült, esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.

A vezérek, a kik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.

Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szíven lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből,1) nagy fáradsággal, azért a lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, a hol az orosz mázsa számra hagyja hátra lőporát.

Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba teszik.

Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos -265- levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, mely szeméből kihullt, midőn a levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábízta kegyesen, hogy ha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.

Három nap és három éjjel szólt a zene, Kizliárban vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve s Samyl seregei futnak.

Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harczos, a kit Balkár küldött a cserkesz földről.

Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház úrnője tánczol. A kosártánczot járja.

Szép, jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdell a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.

Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha oly kegyes vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak úgy bolondulnak utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától.

– Hátha még egy ötödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő felhevülve.

– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy közé, a mit ő hozott magával: Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne.

– Azt jelenti, hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyúk, zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezérelt, magam maradtam egyedül. -266-

– Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártánczot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja föl most szemeit a bég?

XI.

Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra gondolt: «Balkár bég nem alszik».

Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyiptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta -267- a jó alkalmat s Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyt szegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:

És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

A BOJÁR LEÁNY.

Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták az ozman ellen.

Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.

Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.

Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók, kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt. Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.

Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:

– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak. Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.

A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg nem -269- látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a feje alját, másszor meg a bal felére.

Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.

A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket, taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre, házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen egy ezüst piasztert.

Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre emlékeztetnek belőle?

Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az öreg Küriáki?» -270-

Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.

– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!

Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében, villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.

Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.

A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a szent hitért harczolnak.

Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!

A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat esztendős. -271-

– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.

A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet, barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja, fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.

Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni. A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e különös tüneményen.

A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást, örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.

Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást, mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem vette az ölébe többé és nem nézett óra -272- hosszant a szemeibe, hanem ha azt akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől, azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…

– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb, annál kedvesebb.

Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet szokott álmodozni.

– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte. Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.

– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.

– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.

– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség városába.

– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad csapatot fogok vezényleni, bekalandozom -273- vele az ellenség vidékeit, akkor ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel, körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki, hogy álomra fordítsa éjszakáját.

Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja hol kalandozott a lelke most is.

Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv abban az ő vére is lehetne.

– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol mások diadalt ülnek.

A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.

– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban hallhasson.

Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta volna neki: azért énekelem most ezt -274- a dalt, mert ez te neked úgy tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

«Megy csatába három hősi bajnok
Első bajnok a magyar királyhős,
Másik: János vajda, a törökrém.
Harmadik Drakul, a moldován-fő. –
Mind a három elbucsúza otthon,
Elbucsúza háztól és mezőtől,
Síró nőtől, hizelgő kutyától;
Mind a három meggyónt és misézett,
És úgy indult Isten szent nevével,
Mert ki tudja: merre most sietnek,
Kit hoz onnan vissza paripája? –
Nem mulatni víg baráti torba,
Nem menyasszonyt hozni nászi néppel,
Hanem mennek éltet vesztegetni,
Vért aratni, népeket temetni.»

«Nem tetszett e járás ott az égben,
Mert hüvelybe dugta esküvéssel
Győztes kardját mind a három bajnok
S eskü ellen húzta azt ki újra.»

«Első útban intő Isten ujja
Megrendíté a föld rónaságát
A mint rajta végig nyargalának;
Földrengéstől nem riadtak ők meg;
Csak siettek még előre jobban.
Másodikban víz áradt előttük.
Az sem tartá őket vissza többé;
Általúsztak, áttiportak rajta.
Két csodára jött a harmadik most:
Harmadik, legbűvösebb csodáját,
Utoljára tartogatta Isten.
Harmadik, legbűvösebb csodának:
Szép leányzó állt a hősök útján,
Szép Lienka, Drakulnak leánya…
… Inkább tündér, ha leány nem volna»

«Szép Lienka harmatgyönge testét
Odaveté a hősök elébe,
-275- Két kezével zabláikba markolt
És könyörge édes gyönge hangon:»

– «Jó atyám s te szép szelid királyhős,
Álljatok meg s térjetek meg innen.
Átkozott föld, melyen útban vagytok,
Átkozott év, melyen kardot húztok,
Engedjétek azt elmúlni békén.
Nékem Isten álmot külde látnom,
Véres álmot, holtakkal beszélőt,
Szívijesztő látomással telve.
Szép királyi hős fejét levágva
És török zászló hegyébe tűzve
Láttam én az éjjel rémülésben;
A levágott fő reám mosolygott,
A hogy ím te hős király mosolyogsz most.»

«A magyar királyi hős mosolygott;
De haragra gerjedett Drakul hős
És haraggal monda Lienkának:
– Balgatag te, útunkat mit állod?
S dorgálsz minket, mint anyánk ha volnál,
A ki félti játszi csecsszopóját:
Hogy kezét a késsel meg ne messe!
Minket reszkető föld nem riasztott
S reszkető gyerek-szív visszatartson?
Áradó folyamnál meg nem álltunk,
S két könycsepptől mindjárt visszatérjünk?
Csak te menj szépen fonószobádba,
És ne sírj hát, mert az engemet ront;
A mikor sírsz, szivemet lankasztod.
Csak te menj el nyugodtan leánykám,
Majd mi nem sokára visszatérünk,
És hozunk számodra drága gyöngyöt,
Drága gyöngyöt szép sötét hajadba,
Drága csókot szép piros orczádra:
Félelem ne halványítsa azt el.»

«Szép Lienka arcza oly piros lett
E szavára, atyja hős Drakulnak,
Mint a felhő, melyre égő nap süt.
S szóla büszkén, délczeg fejdelemként:
– Nem remegtem én a harczi lármát:
-276- Hallhatám azt ám elég közelről,
Ágyúszóra szivem meg se’ dobban,
Kard hegyétől nem hunyom szemem be
S nem futok meg ontott vér szinétől;
Ámde félek érted s a királyért,
E szép ifjú hős halálát félem
S ott leendek mindig oldalánál:
Hogyha jő nyíl, ártó kopja éle,
Inkább akkor engemet találjon,
S lásson engem halni ő, ne én őt.»

«A két bajnok gyöngéden szorítá
A szerelmes szép leány kezét meg
És nem tilták vissza őt maguktól:
Moldván hölgy előtt nyitott a harczút.
S a király, a mint szemébe nézett,
Azt a titkot olvasá ki onnan:
A mi annyi szívnek hervadása.»

Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna a szív, csak a guszlicza húrjain verte a dallam zenéjét.

«Igy előre ment a hősi tábor,
Zultán serge jött reája szembe.
Mint viharzó fellegek csapása
Omla össze két sereg haragja;
A mezőnek minden kis virága
Ozmanoknak vérivel lakott jól.»

«Szóla ekkor őszszakállú zultán,
Ősz szakálla szétterülve keblén,
S két szemében két könycsepp ragyogva,
Melyet ott a fájdalom fakasztott:
– Lássad Isten, a kinek nevére
Esküt monda magyarok királya:
Hogy törék meg szent neved gyalázva;
S hogyha az vagy a ki vagy, egedben,
Boszút állni szállj alá a földre!»
-277-

«És a mint ez átkot elkiáltá,
Jajkiáltás jő a győztesektől:
Vész találta a királyt középen,
Elterűlnek hősei körüle,
Egyenkint lehullanak találva,
Még csak egy kűzd ottan oldalánál,
Hős Drakulnak szép Lienka lánya.
– Mondtam oh király ne jőjj e harczba!
Ám ha jöttél, menjek én előtted!…
És e szónál ő előre elment,
Ment előre a halál honába.
Ment utána a király nyomában!…
Aki fegyver eltöré Lienkát,
Mint egy hajló liliomvirágot,
Az a fegyver sújtá a királyt is,
Mint egy zúgó nagy sudár fenyőfát,
Egybeomlott forró drága vérük…»

«És a két főt elvivék Byzánczba,
Ott kitették szerály ajtajában,
Egymás mellé tették mind a kettőt,
Ottan voltak egymás mellé téve,
Három nap és három hosszú éjjel.
Bámulá a népség mind a kettőt:
Olyan szépek és oly halaványok.
Minden reggel, a mint nézni jöttek,
Mind a két fő arczczal összefordult,
Arczczal össze, mintha csókot adna,
Hült ajakkal, csendes hullacsókot,
Kölcsönösen egymáshoz hajolva:
Úgy találták őket reggelenként.
S künn a síkon, puszta vérmezőben,
Két fejetlen test feküdt a földön,
Átölelve egymást karjaikkal,
Szív a szíven, csendes mind a kettő:
Távol távol suttog két halálfő…»

– Rossz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez volt a legjobb birálat. -278-

– Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, – szólt Küriáki. Ma tűztük ki a zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.

A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó beszéd…

II.

Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek, melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?

Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson s felajánlá a szabadító harczra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem ismert magánál boldogabb embert, a midőn a vezérek egyike zászlója alá fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, a kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bizva.

Mindenkinek kijutott a maga osztályrésze a várt nagy munkára, a parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a zászlókat arany jelvényekkel.

De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harczok idején, mint tépést és zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva? -279-

Ez a gondolat bántotta szép Neszte szivét, ki nem nézhette el nyugodtan, mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.

Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész környéken.

A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját, külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá őket, hogy egy esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az egész világ a császári ukázokban, herczegi, grófi czímet kapnak, s látni fogják saját szemeikkel a harczot Byzancz falai felett, még részt is vehetnek abban.

Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak annyi szépet, nagyot fognak tenni!

– Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcznak! szólt, nem bírva vágyait többé visszafojtani.

– Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.

– S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék kémül az ellenség táborába?

– Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják, hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arczod, édes ajkad! Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.

– Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, a mit kézzel nem. Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint a ki annak született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, a ki születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju vagyok, a ki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan. Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell engemet félteni.

A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok -280- és Küriáki el voltak ragadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos czafrangjaival.

Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!

A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon? testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.

– Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza, midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.

III.

Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába, megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hol legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?

A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra, kémlelődhetett, a ki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény van bennök?

Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.

Egy napon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház -281- előtt több fiatal tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; a midőn a sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.

Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.

Újabban érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt magát fogják főbe lőni.

– Ah ez már érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz ficzkót küldenek haza, szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.

Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e e csinos látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.

Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.

Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.

Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan érte jött át.

Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja egyszer emelni fejét, s arczának egy önkénytelen jelével elárulja, hogy ismerőse, mi fog történni akkor?

Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték -282- a czölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.

És a mint arczát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott, s a boldogtalan ember halálos kétségbeesésében önfeledten elkiáltá magát:

Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a renegátéból s gyorsan rá mutatott:

Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy a ki ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.

A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítés végett. A tisztség ment utánuk.

Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével néhány perczre megszabadítá magát s akkor veszve van.

Egy utczafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon keresztül lejutni a Dunáig.

Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.

Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús csizmákat, az akadályozó, feszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városból előnyargaló lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy álljon meg! -283-

A víz alatt úszott egy ideig, a míg egy miatyánkot elmondott, és azután egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.

A mint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe, némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a rugalmas vízszinen.

– Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak el, s üldözésére eredtek százan meg százan.

A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a merész leány majd elbukott közöttük, majd újra felemelkedék, s ilyenkor mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.

A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen, mint egy a nereidák közül, mint egy délczeg nymphája a vizeknek, kit a faunok üldöznek.

A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.

Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy ott fekszik az iszapos homokban.

Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt képes azon fekvéséből elmozdulni, -284- hanem csak úgy nézte, mint választják a tulsó parton álló lövészek czéltáblának s a golyók hogy csapkodják fel a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, hanem bezárta szemeit, hogy legalább ne lássa halálát.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött; szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy ne birja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két vállánál, elhurczolá a parti bokrok közé.

Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.

Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott hagyni a jó ruhákat rajta.

– Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá, hogy az még beszél.

– Szabadíts meg, súgá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy jutalmat fogsz kapni.

– Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát, ülj fel hátam mögé, majd elviszlek parancsnokomhoz.

Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és vigyorogva monda:

– Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom, hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.

A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harczfit, hogy ölje őt meg inkább; az csak kaczagott minden szavára. A leány végre úgy tett, mintha engedne, átölelte kezével a harczost s azzal kirántotta pisztolyát -285- öve mellől s úgy lőtte keresztül egy percz alatt, hogy az hanyatt esett nyergéből előle.

Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas czár egyik fegyverviselő bajnokát. Talán valami jó vitézt, a ki sok csatában győzött. Hogy fog róla számot adni?

A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat keresni az erdőn keresztül.

Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba, engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység felé, melyben Küriáki lakott.

Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja. Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.

A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, a mit látott, a kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte ezt?

Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment hozzá és megcsókolta kezét.

– Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél. Gonosz hír van itthon. A míg odajártál, a vén Küriáki összekapott a kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságaért, sőt azt mondák, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették, kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.

– Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röppentyűket hoztak a kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és harczot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.

– Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt, mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó mind a kettőt lefektette.

– Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő virággá vált volna, a mely gyökeret vert ottan.

A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével, csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb szélzúgásban, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a menykőhullás és zivatar.

Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől, hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért éhezhet.

Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.

A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a -287- törökök hadi erejét, hadviselési terveiket, sánczaik kiterjedését. A tábornok egész körülményesen megtudott tőle mindent.

Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk volt: az, hogy nem voltak igazak.

Három nap mulva Oltenicza nevét irták be az oroszok önvérükkel a történet könyvébe.

A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.

És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon vőlegénye szemébe: – menjetek, menjetek! susogá.

És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel tenyereibe tapsolt!

Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik dolgai felől s e csalódás sok jó vitéz életébe került.

A leány úgy nevet, úgy kaczag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk elé…

Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a szerencsétlen család balsorsa felől.

Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.

Ott felkeresték. Az apácza-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, -288- hogy várni fognak, míg imáját elvégzi, s azután szólanak vele.

Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon nyolczezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Olteniczánál saját kezével megölt, apja és testvéreiérti boszúból. Ez rögeszméje. Csak olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók torzarczait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh örömétől!

Az ismerők áhitattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya előtt.

AZ AKHTIÁRI FOGOLY.

A nagy Katalin czárnő idejében még Akhtiár csak egy rongyos tatár falu volt a Fekete-tenger partján, a hol szegény kereskedő s még szegényebb földmíves nép lakott.

A hatalmasan hangzó név «Szebasztopol», mely «uralkodó várost» jelent, csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben épült, elpusztult város emléke.

Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vízvezetők, a három, négysoros ágyús kőbástyák még gondolatban sem léteztek, mind azok helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s ágyúra sem volt szüksége, a ki a kikötőt keresztül-kasul akarta járni.

A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind; a kevés zsidó és örmény őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a -289- görög kalmár szépen megsüvegelte az utczán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khám helyettese levén, szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.

Most e jelentéktelen Akhtiár helyét nagy népes város foglalja el, melynek utczáit hónapok óta golyókkal bélelik a franczia és angol ütegek, s falai alatt vívja négy nemzet a szakadatlan harczot, melyhez hasonlóról Homer óta nem irtak a költők.

Az egész tartománynak összes népessége alig egy harmadában tatár most. Orosz és görög telepítvények lepték el a félszigetet. Két harmada a tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé húzta magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerályban ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel újra, s a nagy fejedelmi palotát körülnövi a fű.

Mennyi szomorú dolognak kellett addig történni, a míg egy egész ország ilyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!

Midőn még a nagy Katalin czárnő uralkodott minden oroszok felett, történt, hogy egy hűvös őszi reggelen korai dobszó voná magára Szent-Pétervár utczái figyelmét.

A sajátszerű, rövidre szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki jól érté, hogy valami súlyos büntetés fog végrehajtatni ez órában.

A téres, tágas utczákon, egy csoport alabárdos férfi zárt négyszögű csoportja közepett, egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig, ingatag, roskadozó léptekkel, hosszú selyemszőke haja elefántcsontnál fehérebb vállait takarta, mikről félig le volt csúszva a könnyű lengeteg öltözet; nagy eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen a rábámuló tömegen; hogy tekintett ilyenkor -290- félre minden ember, nehogy ismerősnek tessék azon nő előtt.

Ezen nő Palukhin herczegasszony, tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas pillantásaért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai; ki bejelentetlenül léphetett bármikor a czárnő palotájába s egy szó tőle többet ért pártfogásul, mint tíz esztendei érdemteljes szolgálat.

És most mezitláb, egy hosszú fehér ingben lépdel végig az utczákon a veszélyhirdető dobszó mellett, s a kik találkoznak vele, – főurak és délczeg imádók, – félrefordítják arczaikat, mikor rájuk tekint.

A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain, hogy ő legszebb asszony egész Oroszországban, hogy ő szebb, mint maga a czárnő!

Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté a nőt! megsérté nemcsak a koronát, de megsérté a főt, mely azt viseli.

Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhődésre lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli?

Kétszáz kancsukaütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást arra a finom, bársonysíma bőrre, a melylyel oly vakmerőn dicsekedett. Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt elbízottan dicsekvék, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag minden szépség, mely az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.

Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerően dicsekedő nyelv. Soha nem fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.

És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban. -291-

A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke herczegnőt mindenki ismeré, kiváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni ez a szokatlan helyzet.

A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.

A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és imádó közül akad valaki, a ki Katalin lábaihoz vesse magát s lekönyörögje róla az irtózatos büntetést.

Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, mely bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői egyikét.

A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörű termetét a tömeg bámulatának.

A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra betakarja. Azon pillanatban megragadta mind két kezét az egyik hóhérlegény, egyet csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szorítá, a szép hölgyet hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt korbácsot, ezt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy fütyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű termetre…

Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt és nem halt bele.

Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a büntetés második része ne teljen be rajta.

Hanem meg kellett esküdnie, hogy olybá veendi ezentúl, mintha már meg volna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem veendi, mert legyen bár az a szó imádság, a mit kimondott, azon órában végre fog hajtatni rajta a borzasztó bünhődés. Tehát beszélni elfelejtsen.

Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres drabantot, elbocsáták őt az útra.

Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról senki sem tud semmit: mert a kik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak róla, mint a megholtak.

Ugyanaz évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a pezsgőből, mint a mennyit megbírt, a tánczteremben, épen a keringő alatt úgy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.

Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czerimoniamester kiszólítá az előszobába. Ott egy úr várakozott rá, a ki felkérte, hogy jőjjön vele egy szóra az őrterembe.

Az őrteremben megkérték, hogy legyen szíves átadni a kardját, s nézzen ki egy perczre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.

Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszólíták, hogy üljön csak be egy kissé. -293-

Mint kisebb vétségű bűnös, nem küldetett a bányákba, hanem mindazon jókban részesült, a miket Sziberiában szelidebb bánásmódnak neveznek.

Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas, a telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet vadász is, ha akar.

Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A többiből nem hitte, hogy megéljen.

E miatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja, hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ideküldték, már azóta bizonyosan útban is van a parancs, mely őt visszahívja.

A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt tette az ifju gróf előtt: hogy ha meg akarja érdemelni a hazaszabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.

Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta órájáig nem szabad egy szót kiejteni száján. Vállalja fel magára a gróf e nő feletti őrködést. Az borzasztó büntetésnek néz eléje, ha elárulja magát, de a gróf haza szabadul, ha a nőt rá tudja venni, hogy az megszólaljon.

A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak úgy is ez a mestersége, tehát próbálja meg, ha szóhoz bírja-e hozni ezt az asszonyt?

Korzky elfogadta az ajánlatot, mely miatt mi a kormányzót épen ne tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, olyan feladatot bízván reá, a minek valószinüleg nem lesz soha vége, mert a nő bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.

Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták -294- s fényes feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.

Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, mely kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt valami bámulatra méltó, készülvén az durva barna posztóból, melynek szabad volt sarkáig érni; mind a mellett könnyű volt az ifju úrnak magát tetszetőssé tenni a száműzött herczegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni, az ifju herczegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.

Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a herczegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az: s ha az ifju lovag azt mondá, hogy mind a mellett ő még is milyen boldog, mert a világ legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő mosolyával felelt, hogy ő is olyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép asszony az ő epedő kérdéseire csak egy picziny-picziny kis «igen» szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit, és megszorítá az ifju kezeit, a miből az érthetett eleget, ha esze volt; de azt a picziny-picziny «igen» szócskát még sem mondotta ki.

Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg kell szólalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kell is őt vennie. A férj előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.

A mit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja anyja jelen lenni, a kitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek atyja és gondviselője.

A kormányzó helybenhagyá az ifju gróf szándokát s -295- atyai határozata szerint tudatá Palukhin herczegnővel, hogy Korzkyhoz fog feleségül menni.

Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó így akarta, így kell történni, a statusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége szaporodjék, úgy is csak minden tíz férfira jut egy asszony, itt tehát asszonyszemélyeknek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell, mihelyt kérőjük akad.

Az esküvő keresztyéni szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is néma maradt, egy e végre meghitelt tanu mondta el helyette az esküvési igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze keresztvonásával erősítette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bűnében és büntetésében, annálfogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.

Gróf Korzky haza vitte herczegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély, hanem inkább nádfedeles vályogház, hanem hiszen a boldog házasok örömének ez is csak olyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is olyan szűk, mint ez.

Új volt ekkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok voltak mind a ketten és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők hosszú sora után másfél lábbal lejebb szállt a ház fala, s bedült a teteje, mégis ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is ajkán, a mi őt a vesztőhelyre, férjét pedig visszavitte volna abba a fényes és vidám tánczmulatságba Szent-Pétervárott, a melyet olyan váratlanul el kellett hagynia, s melyből még tán most is adós egy pár szép delnőnek egy nehány tánczczal. Azok tán még most is várnak rá.

Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre: az örömteljes órák bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomorúság panaszos nyögéseig. Mindezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai, ömledező epedései mind sikeretlenek maradtak. Később szemrehányásokat -296- tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak, miért titkolózik? Utoljára boszúságában meg is verte az asszonyt. És azután mindennap megverte. Az asszony tűrte a verést s annyit sem mondott rá, hogy «jaj».

Végre anya lett a nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett ápolni, míg meg nem nőtt. Melyik anya birná megállani azt, hogy kedves gyermekét évekig elhordozza karján, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, olyan önkényt jön az, hogy a ki kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elitélt nő ezt sem tette soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, olyan jól esik az anyának, ha egy szót, csak ennyit, hogy «anyám» megtaníthat neki, ha még alig érthető rebegéseit kiigazíthatja. Az elitélt nő ezt sem tette soha. Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.

Mikor már annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni, akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt, mikor anyját el kellett neki hagyni és az egy búcsuzó szót nem szólhatott hozzá.

Azontúl csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához és ő neki nem volt szabad azokra felelni. Néha víg, többször szomorú volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezhette meg tőle, mi baja, mi öröme van?

Egyszer valamit vétett a gyermek, s a fegyelem szabályai szerint arra itéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. De hogyan kérjen? midőn neki szólni nem szabad. Oda veté magát lábaihoz, átölelte térdeit s könyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta, hogy mit akar ez asszony? A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy beszéljen helyette, de Korzky vállat vonított, mintha nem tudná, hogy felesége mit akar? A nő csak elbámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy férje -297- csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás csak arra van szánva, hogy őt beszédre birják; milyen nehezen esett neki, hogy nem mondhatta szemébe: «nyomorult semmirekellő!»

A kormányzó végre is emberi szivvel birt, kegyeskedett megérteni az anya néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetéseért könyörög s egyszerű fogságra változtatta azt és azután siettette az asszonyt maga elől, nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót: «köszönöm».

E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő, a kit annyi szenvedés meg nem tört, semmivé tette azon gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala mellett.

Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárgunyhóhoz tartja évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyűlölő nyomorult lény mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.

Talán több napok óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, a midőn fiát ujra fogja látni.

Gyermeke, a kit Sándornak hívtak, akkor már tizenegy esztendős volt és igen szép, sok reményt igérő ifjoncz lett belőle.

Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiu, azon kívül ott volt vele még egy káplár és az orvos.

A mint a gyermek odalépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma anyját, a haldokló felemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt:

– Fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én -298- Palukhin herczegnő vagyok, kit meggyaláztak, száműztek, halálig üldöztek; apád pedig egy nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a többieket látogassa meg Isten.

A kik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el a csudálkozást az öröm.

Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a kormányzóhoz, olyan arczczal, mintha ő fedezte volna fel az átjárást a Behring-csatornán, s tudósítá, hogy a nő megszólalt, beszélt, felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.

A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen megnémítá annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.

Gróf Korzky természetesen a kormányzó igérete szerint rögtön megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább sokáig, hanem sietett vissza Szent-Pétervárra, s hihetőleg ismét feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuette vagy egy mazurka tánczczal tartozott, csak hogy valamivel idősebbeknek találhatta őket s igen valószinű, hogy azután fényesen végezte pályafutását.

Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje, Palukhin herczegnő szült szibériai sárgunyhóban? bizonyosan igen keveset fárasztotta lelki tehetségét.

Valóban a jámbor fiunak jó lett volna soha sem hallani anyja szavát és különösen soha sem tudni meg azt a titkot, a mit az előtte halála órájában felfedezett.

Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták mély, magányos börtönbe és ott tartották -299- évekig, hosszú évekig, oly elzárt magányban, a hol emberrel nem beszélhetett soha.

Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán tekinthettek epedő sóhajtással e kis viruló paradicsomra, hol a szőlővessző a pálmafára tekergőzik s tovább tart a nyár, mint Oroszországban a tél.

És ezt a kis paradicsomot csak egy keskeny földszoros választotta el az orosz birodalomtól! Milyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!

Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve fejedelmükkel: kergessétek el őt! súgák az oroszok és ezek megtették; a jó szomszédok azután választottak számukra másikat, olyat, a minőt ők kivántak: csendes, jóvérű embert, a ki hagy magának parancsolni.

A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamás szigetét.

Ne engedjétek földeteket, súgák az oroszok a tatároknak, űzzétek el onnan a törököt. Elűznők, de nem birunk vele, gyere jó szomszéd, segíts! A jó szomszéd azután bement egy akkora sereggel, hogy elűzheté a török basát Krimiából, elfoglalá a tatárok erősségeit és akkor azt mondá, hogy jó minekünk itten laknunk.

A tatár nép elszörnyedt e vakmerő áruláson s fegyvert ragadt az oroszok ellen; ekkor azután összeszoríták őket minden oldalról egy csoportba s harminczezeret leöltek közülök, a többi meghódolt, vagy kifutott Circassiába. A szép kis paradicsom közprédának lőn tekintve, a mecsetekből kaszárnyák lettek, a khámok palotájáról leszedték az arany czifrázatokat, s az oszlopokat elhordták Potemkin herczeg palotájához, a szép vízvezetők csöveit megolvasztották -300- puskagolyóknak, egész erdőket kiirtottak, hogy a kóbor tatárnak ne legyen hova elbújni, elpusztíták a nagyobb városokat, Kercset és Kaffát, hogy annál nagyobb kedve legyen azon hetvenötezer görög és örménynek, kiket Krimiából elhurczoltak, a nogai sivatagot megtelepíteni.

Ilyenformán Krimiának, mely a hajdani khámok alatt harminczezer harczost birt lóra ültetni, nem maradt több lakosa mindössze ötvenezernél, a minél hajdan Bakcsiszerály fővárosában is több lakott, a hol most a mecsetek tornyából az ima idejét lekiáltó mohamedán imámokat az orosz katonák mulattatják olyan formán, hogy az ének közepén fellövöldöznek rájuk, mint valami furcsa éneklő madarakra.

Miután így a régi gonosz szellemű népesség jó formán kipusztult, gondoskodni kellett róla, hogy a szép kies félsziget újra megnépesüljön.

Az ilyen munka Oroszországban könnyen megy. Ma kivándorol félmillió kalmuk feleségestől, gyermekestől a Volga mellől Chinába; holnap megindítanak más tartományból ugyanannyi zaporogi kozákot, kirgizt s megtelepitik vele az üresen hagyott földet.

Egyszer egy legfelsőbb ukáz elrendelé, hogy Krimia újra megnépesüljön, a tengerpartokon hatalmas vár emelkedjék, a kikötőben hajóhad épüljön, az egész ország ismét felviruljon.

Egész népségek indíttattak meg régi helyeikből Krimiába, elnyomott görög népet édesgettek jármot változtatni, kegyvesztett főurak, gyanús politikai szellemek küldettek Krimiába, hogy ott kormányozzanak, építtessenek mulató kastélyokat és várakat, s hogy az is legyen, a ki kastélyaikat és váraikat izzadságos munkával építse, összegyűjték Lengyelországból és Szibériából a veszélyesebb elitélteket s odaküldék Krimiába. -301-

Hejh azért olyan erősek azok a szebasztopoli falak, mert könynyel és vérrel keverték azoknak vakolatját!

Egész új tájékok támadtak a félszigeten. Hol az előtt a Júra-hegy elátkozott vad vidékei csak mély hegyszakadékokban tomboló patakokat mutattak, ott most egész ligetek emelkednek mind az öt világrész pompafáiból s ragyogó paloták ormai vetekednek a hegyek csúcsaival. Hány emberélet boldogsága van a betemetett völgyekbe elásva! mennyi könyre volt szükség, hogy ez a fű ottan olyan gazdagon kizöldüljön!

A szegény rongyos Akhtiár helyén egy roppant város emelkedett: Szebasztopol. Az első tekintet e város külsejére a legszomorúbb hatást volt képes gyakorolni a figyelmes szemlélőre, még az ostrom előtt is.

Csupa merő egyalakú nagy házak, egymáshoz mért ablaksorokkal, nagy, hosszú egyenes épületek, négyszögletű roppant tárházak, tágas udvarokkal; minden szomorú egyformasággal építve; sehol azok a kisebb épületek, mik a nyugalmas középrend lakhelyei szoktak lenni, szőllőlugasokkal befuttatva, kertekkel körülvéve, gazdasági hajlékokkal tarkázva; itt minden oly alakú, mintha nem laknának benne mások, mint katonák és nagy urak, hivatalnokok és rabok. A kapuk, karfák az álladalom színeivel befestve, az emberi alakok rendszabály szerint öltöztetve, nyírva, borotválva, még a fák, bokrok is, mik a főépületek előtt állanak, kertészolló szabályzata szerint tartoznak nőni és zöldülni.

Körül egyes roppant váracsok, egész hegyek fehér kövekből rakva, három, négysoros ágyúnyilásokkal, mint valami óriási darázsok fészkei, kik hatalmat vettek a jó, szorgalmas emberek fölött.

Nem gondolt-e arra, a ki ezeket odaépítteté világok rémületére, hogy egykor megborzadnak a nemzetek ez ijesztő városától és minden oldalról eljönnek ellene és lerontják azt a kopár föld szinéig, hogy elfeledve legyen az, miként -302- el vannak feledve azon ezrek sóhajtásai, kiket ez óriási munkának egy nagyravágyó gondolat feláldozott?

Azon foglyok között, kiknek verítéke Akhtiárt Szebasztopol fehér falaival körülépíteni segíté, volt egy, a kit mindegyik eltávozott felügyelő a helyébe jövőnek különös figyelmébe szokott ajánlani.

Nevet nem volt szükség neki viselni, mert holtig fogolynak kellett maradnia, ismerhetőség kedvéért csak számot kellett hordania, még pedig nem a dolmánya ujján, vagy süvegén, hanem a bal orczájára sütve, a honnan a szakál közül is szépen kivillogott a 725.

Ez a rend igen könnyíti a felügyelők dolgát; nem szükség nekik annyi tenger nép nevét fejökben tartogatni, hanem ha kell nekik valamelyik, csak nézik a bal pofáját, ott van a száma; a főjegyzőkönyvben azután utána van irva minden tulajdonsága, a használhatók épen úgy, mint az őrizendők.

«Numero 725: Korzky gróf és Palukhin herczegnő fia. Született Szibériában. Holtig fogságban marad. Használható a legerősebb munkákra. Rendkívüli testi erő. Találékony ész. Gépeket csinált magától. Mérnöki tudományokra taníttatott. Ajánltatik rendkívüli felügyeletbe. Veszélyes titkokat bir» stb.

Ez adatokhoz lassankint mindig több-több gyülekezett, az elején még barna, pelyhes szakálú férfit irtak le a numero 725-ben, az utolján már kopasz, őszszakálú ember volt utána jegyezve és valóban az 1854-ik évben már vén-vén ember lehetett az a valaki, a kit tizenkét éves gyermekkorában bal sorsának által adtak.

Valami tekintélye időjártával még is támadt a többi foglyok között: az, hogy a legvénebb volt közöttük.

Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb mérnöktisztnek. Ezek az erődítvények, ezek a sánczok mind az ő -303- kezei alatt épültek, ő készítette a szállító eszközöket hozzá s segítette azokat tolni, ő rajzolta a karóütő gépeket s izzadott a csavargatásukban, tőle kérdezték meg a földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak sziklára, csapóföldre? Azt a mély alagútat a hegyen keresztül egészen rábizták, s mikor a rejtett tűzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numero 725-öt dolgoztatni a földalatti munkán. Jó maga az alatt vadászni járt valamelyik krimiai orosz herczegnél. A munka elkészült szerencsésen, az őrnagyból ezredes lett, a numero 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert az oly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sánczok, de a földalatti tűzaknák is ismeretesek, a kit ennélfogva nem lehet eléggé őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jőjjön, a kinek titkait elmondhassa.

A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek ötven rubelt, hogy azt adassa a numero 725-nek, hadd igyék a jámbor egy kis pálinkafélét, a míg benne tart.

– Az aknák, a miket ásattál, bedűltek, ezért a kormányzó azt parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak és a magam szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó oly kegyes leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, a mit utalványozott? te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptad.

Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a numero 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság által; -304- nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait megcsókolhassa.

– Hiányosság nélkül, felelt a numero 725 és megcsókolta a kormányzó kezét, lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.

Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb szidalmát, eltölteni az egész férfi kort, a nélkül, hogy valaha egy szelid női arcz mosolygását látta volna a szem, eltölteni egy egész század felét, a nélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek soha, nem óhajtani ismeretlen jobb létet, még csak a büszke öntudatot sem bírni, mely az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem lenni egyéb, mint egy puszta szám, melyet a halálnak tetszik átugrani, valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Oh az ilyen élet nehezebb büntetés, mint a halál, s a hol az itéleteket egykor számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: «az én kezem tiszta a vértől!» – a ki test helyett megölte a lelket?

Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatártelepítvény, Akhtiár, egykor az egész világot foglalkodtassa nevével; hogy a föld három részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról-napra az legyen reggeli, esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van Szebasztopol alatt?

A mi rosszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.

Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed, és ennek a betegségnek a neve háború.

A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének ünnepeltje, országa czímerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött, vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most praktikus időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a honszeretet, a délczeg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, a ki elhordja őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől, bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel; elég, ha egy napig beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az újságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az újságiróra, ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.

Szegény Homér! milyen rosszul járnának égi alakjaid, ha ez új Iliászba akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a had istene egy lándzsától találva, akkorát ordított, mint tízezer ember, mit mondana most egy százhatvan fontos bombához, mely goromba süvöltéssel ront az egeken keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada megbuktatta a költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé, a ki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, a ki czélszerűbb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számító, és végtére, a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes.

Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harminczával egy rakáson, egy sírban.

Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sánczárkokat temettétek volna be hulláitokkal egy véres, elkeseredett ostromban, azt mondaná rólatok a világ: «dicső, dicső hősök!» De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, melyet pásztorai vad vízre tereltek; s szomorú a sírban feküdni a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.

Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.

Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak.

Így lett ismeretes a «fehér kantus» czím alatt ama tréfás orosz öreg úr, ki délutánonként kiviteti magát zselyeszékén a sánczokra, egy gyalogágyút maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ád a lőporfüstnek, minden korty kávé után egyet lőve ágyújával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vontcsövű puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a «fehér kantust» egy cseppet sem háborgatja, ő iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.

Másik ismerős alak: «a piros viganó.» Ez egy délczeg amazon, ki a legőrültebb ágyúzás közepett ott jár-kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan.

Azután az «angol szerzsent.» Ez valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s úgy mutogatja magát a -307- sánczok tetején. – Bizonyosan rendkívül hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.

Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert, ki orosz fegyencz ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt lánczolva lábánál fogva.

Azért nevezték el ágyús kutyának, mert úgy oda volt lánczolva, mint valami harapós kutya.

Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett egyik nap úgy, mint a másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.

Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyarúság alatt s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi: neki parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.

A francziák néha megsajnálták: «szegény ördög, gyerünk, lőjjük le onnan!» de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya.

Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy őt numero 725-nek híják.

A numero 725 most különös jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő, csakugyan nem töltött senki Akhtiár környékén, úgy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra megmondja, itt és itt az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban, mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni: mennyire veti el a golyót? hogyan hord, mennyit rúg hátra, hány font lőport bír meg? A föld felszinén kimutatja, milyen járásuk van a földalatti tűzaknáknak, jár-e azokhoz közel ellenség? -308- Bámulni lehet rajta, mily pontosan irányozza a vetágyút, mily ügyesen intézi el a bomba kanóczát, hogy épen odaessék és pattanjon el, a hogy ő elszánta.

Ezért lánczolták őt oda a mozsárhoz; így a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős czél és haszon.

Nem tudják elhinni, hogy oly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meg lehet fosztani lelkétől úgy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, mely kínzó gazdáját szolgálja az utolsó lehelletig a lánczon, a járomban, a rúd mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá.

Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólítsa őt. – Hej öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében?

A tábornok boszúsan ment tova; midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget.

– Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult héten három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat.

– Én úgy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott katonákat jó volna lehordani tűzaknáinkba. Így a város megszabadulna a sok temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga ellen.

A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annál fogva nyakába akaszsza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt ez, hogy bünhődés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az aranypénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebasztopol falaihoz, mint az a láncz, mely a mozsárhoz lakatolja.

Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adták, hogy rá nagy megtiszteltetés vár: saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tűzaknákba eltakaríttatni.

A munka folyt napról-napra a francziák táborában, a föld felett és a föld alatt, ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük? ellenség-e, vagy jó barát?

Egy napon az árkászok, a mint előre haladtak, olyan tompa dübörgést hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. «Alattunk a mína!» mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tűzakna tetejét képezék s azokat óvatosan felemelvén, akkora nyilást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani. -310-

Egyszerre oly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a körüle állók egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sírbolt!

Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jőjjön utána. Nehány pillanat mulva újra vissza jött. Arcza egészen felháborodva, alig bírt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.

– Odalenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal. Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Nehány alakot még mozogni láttam. Nyögtek felém.

– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.

Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jőjjenek.

Kettő rögtön magához tért, a harmadik, egy vén ember, csak nyögéssel tudatta, hogy él.

Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadták a körüljáró orvosoknak, kik elszállíttaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás alá vevék.

A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze meg van lőve, még meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a legöregebbre közülök.

– Nézzétek! hisz ez az ágyús kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy szabadultál meg az ágyúdtól?

Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, a mit a tábornoktól kapott. -311-

Hiába kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit. Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, a kinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.

Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös gondolatra vetemedett, hogy bár csak ő is olyan volna már, mint azok. Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.

Mint került oda? hogy maradt ott? miket szenvedett? azokról nem szólt semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.

Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bünhődés jegyeztetik, ezen szám alatt van beirva.

A másik kettő, kit szintén élve hoztak az aknából, lengyel elitélt rab volt, kiknél az első lehellet, mely az életrevisszatérés jelét adá, átok volt Oroszország ellen.

Ezeknek hiába mondta az orvos, hogy gondoljanak életükre, hiába mondta a lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket szenvedett nemzetük s azután, miket szenvedtek ők? és végre hol van az orosznak legfájósabb oldala, a hol ennyi szenvedést vissza lehessen neki fizetni.

Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű boszúvágyát s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó suttogással mondá a másiknak: «folytasd tovább!»

Ettől tudták meg a numero 725 valódi nevét és élete sorsát. Mennyit szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett belőle. -312-

És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért irtózatos boszút állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy boszúkötelességet kötött szivére és teljesíteni azt – későn, de jókor. Ő tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentumából látta azt keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós oldalát; az egész földalatti művezet úgy van fejében, mint egy térképre rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt mind azt, a mit tán Szebasztopolban sem tudnak olyan jól, miként ő.

Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabadítói, kik leveszik lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy boszút álljanak azon milliók kihullt könyeiért, kifolyott véreért, kiket egy elbizott kényúr vas szívének feláldozott: olyankor csak fejét csóválja a fogoly és halkan susogja:

– Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak le velünk a földalatti árkokba s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész, ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!

A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit tartania megrontóitól.

Ilyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve fordítá félre, s karjait arczáig emelte, mintha el akarná rejteni magát és rebegve szólt:

Úgy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni; de félt! abban a nagy, rettenetes iskolában nagyon megtanították -313- félni. A czár erős boszúálló úr, a czár Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?

A czár akarta így: – a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy boszút álljon az ő urán.

Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, melyben megszakadt, a lánczos eb ne merje megugatni gazdáját.

Egy szelid arczú hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.

E delnő vigasztaló bíztatással szólt a fogolyhoz s kinálta enyhítő gyógyszerekkel.

A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, mely homlokán végig simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette szegény bűnösért, de az orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.

– A míg a czár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt parancsolta, hogy meghaljak, meghalok.

Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, melyet nyakában visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén maradjon, mert azon a czár képe van.

Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy ne felejtsék megizenni előljáróinak, miszerint ő a czárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha attól tartana, hogy a czár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott is van egy fagyos pokol Szibéria mintájára, melyben tűz és lángok helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.

Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől reszkető hangon felkiáltva: «irgalom, kegyelem, én uram!» arczra borult, – igen arczra borult ama -314- hatalmas úr előtt, kinél a szolga kiáltása egyenlő a parancsolóéval s kihez nem visz fel úgy az egyik, mint a másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.

És így halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók és minden évben uj milliók születnek helyettük, kik ugyanazt a sorsot élik végig és a kiknek eszükbe nem jut, hogy miért nem jobb az élet?

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	hirtelen felretakarították	hirtelen félretakarították
11	földabraszon alig	földabroszon alig
21	mínt valami	mint valami
21	Es ennél	És ennél
42	mellett elárvezte	mellett elárverezte
46	ágyúíkat oda	ágyúikat oda
48	«En elárullak	«Én elárullak
93	O el volt	Ő el volt
95	szíveíkben tartogatnak	szíveikben tartogatnak
107	ágyúc-sappantyúkat lezárták	ágyú-csappantyúkat lezárták
149	épen odevetődött	épen odavetődött
156	Orülök, hogy	Örülök, hogy
166	He beleegyezel	Ha beleegyezel
173	első játtékkör	első játékkör
215	On engem	Ön engem
216	On elviszi	Ön elviszi
218	O tekintélyt	Ő tekintélyt
224	alatt keresztbelfektetett	alatt keresztbefektetett
268	kik ezernyolszszázhuszonötben	kik ezernyolczszázhuszonötben
269	négyes malomküröket	négyes malomköröket
271	halvány azcza	halvány arcza
275	Es könyörge	És könyörge
275	Atkozott év	Átkozott év
275	Es ne sírj	És ne sírj
276	Agyúszóra szivem	Ágyúszóra szivem
276	Es nem tilták	És nem tilták
277	Es a mint	És a mint
277	Es e szónál	És e szónál
277	«Es a két	«És a két

Megjegyzések:

VÉRES KÖNYV

A KHÁMOK UTÓDA.

I. TATÁR-PHILOSOPHIA.

II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

III. SZENDERELI.

IV. MIRIÁM.

V. AZ ÁRULÓ.

VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

VIII. TATÁR HARCZ.

IX. A MENYEGZŐ.

X. SZÁMADÁS.

A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM.

SZINOPE.

A BASI-BOZUK.

A BAJADÉRE.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

A GYERKŐCZ.

DRÁGA FÖLD.

A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.

ÁLMA.

A KERTÉSZ A CSATATÉREN.

A SÉRTHETLEN.

A ROSSZ HELY.

AZ AMAZON.

A FEGYVERTELEN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

A BOJÁR LEÁNY.

I.

II.

III.

AZ AKHTIÁRI FOGOLY.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.