*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61252 ***

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

X. KÖTET

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894




A KÉT MENYASSZONY.

Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az
egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegy asszony, rózsaszínben
jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év
óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról-napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja
felé; a két szép leány napról-napra szépült és vidámult, közeledve
menyekzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fiatal. Messze jártak
sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz,
tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap mult el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett
rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok s
megnyugodtak benne.

* * *

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó
napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a
napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden
beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig
eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben
üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…

Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl
és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó
gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben
érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges
arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem
tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot,
mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve
eltévedt holmijét.

Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni,
otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország
pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb a
gondviselés őrködésére bizott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott,
összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak
volt valakije, a kit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá s
búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zuzmarásan;
reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott
levők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre
egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad
harczi dalt énekeltek a rohanó vaskocsi menydörgése mellett.

Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették
egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben
mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és
meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól.

Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék
magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most
összetörődve lapultak meg egymással egy szobában s finnyás úrhölgyek
köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik,
míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei
messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a
szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz
kialudt a rettentő hidegtől s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy
ismét felolvaszszák. Két-három segélymozdony alig birta aztán az
állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú,
szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös felfagyott
úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és
férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zuzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával,
fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején
pokróczokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem
birva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó
szekerek nyomában.

Igy volt az esztendő utolsó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús,
elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat.

A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról-házra,
szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő
szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját,
urát, vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők
szekerei, itt-ott egy-egy gyékénynyel fedett kocsi, hol férje után futó
édes anya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint
fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arczába. A hideg majd
megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és
estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi
járóföldre van egy helység a másiktól s hol a közbeeső vendégfogadókból
jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon,
negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hófuvás, gyalogló
csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk
el-elakadva a hótól felismerhetlen úton.

A hatodik napon megszünt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett
az utolsó vonattal; már azon alig jött egykét ember, az is kedvetlen,
szótalan, bánatos.

A kiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan,
csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok
elhagyták helyeiket, a mi málha, ágyú, készletszer eddig el nem
vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a
vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó
fekete útat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolczáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai
Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

* * *

Az utolsó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az,
várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar
hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a
szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely
előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihennni telepedett a sereg. Szives házi gazdák örömest
megoszták vele utolsó falatjaikat s tüzet raktak neki, hogy melegedjék
sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény,
veres csákóján kettős arany paszomány, szép fekete bajsza pörgére
pödörve, arczát a csipős szél pirosra festette, s bár váltig akarja
türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

E mosolygásról mind ráismernek.

Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:

«Gábor!»

S azután oda rohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik
nevetve, hosszan, forróan a harmadik – ifju menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljösz. Sirhatnám volt már az egész héten. Meddig
maradsz nálunk?

– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.

– És mikor jösz vissza?

– Talán sohasem többet.

A leány könyezve simult vőlegénye érdemjellel diszített mellére, a másik
menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arczáról a bút,
kérdezé az ifju huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Hol van Róbert?

– Estére úgy hiszem itt fog lenni.

– Miért nem jött veled?

A huszár mosolygott.

– Én futok előle, ő pedig üldöz.

A leány elhalványult.

– Félévvel ezelőtt áttétette magát a vértesekhez, magyarázá a huszár
szavait, s most egymás ellen küzdünk.

A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.

– Ti egymás ellen harczoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez
az égre kiált! szólt a huszár arája remegve.

– Nem gondoltok olykor mireánk is? mondá a másik testvér.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s
mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot és
nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk
valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, épen olyan, mint én.
Katonának ott van helye, a hol zászlóját látja. A hová az vezeti, menni
kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a
katona sorsa.

– És ha a csatában találkoznátok…

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Téténynél összecsaptunk,
alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk.
Hirtelen félrekapta ő is a lovát, én is másfelé fordultam, hogy
kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen
tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem
tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– S meg tudnád őt ölni?

– Hamarább megöletném magamat általa. Azért nem szeretem én a
kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó, a tüzér sokkal
boldogabb. Soha sem látja annak az arczát, a kit megölt, nem kénytelen
jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a
dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen
szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. «Köszönöm pajtás» kiált rám
lováról lehullva. Valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett
ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt s aztán
valahányszor egyedül vagyok, mindig a «köszönöm pajtás» hangzik fülembe.
Oh a tüzér milyen boldog…

… Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arczon
végig gördülő köny… A következő perczben már osztálya előtt ült délczeg
paripáján és nem látszott arczán sem a köny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér
kendők lobogtak utána. Egy óra mulva üres volt Szolnok ismét és az
maradt késő alkonyatig.

* * *

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári
had.

Vértes, sisakos, csillogó vitézek, nehéz, jól tartott harczméneken.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult,
sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel
ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délczeg öröm, míg amazok csupa keserű bút,
csupa elvadult bánatot mutattak arczaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb
vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két
leány közül egyiknek vőlegénye.

Ez a fiu nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha
ráért kedvesével szemben harczairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak
szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő
dicsőségért, szenvedélye volt az.

S ha látta a másik testvér-arát könyes szemekkel félre, magányba
vonulni, el-enyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harczból, fogolylyá
teszem és nálad hagyom hadi fogságban.

De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:

– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogolylyá nem lesz.

Így folyt nap-nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. A legelső
diadalnap estéjén, monda, ekkor leend az ő menyekzője.

– A legelső diadalnap, sóhajta Rózsa, az ellenfél vesztének napja lesz.
Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És azután sokat sírt a leány, vígadott a másik, de ha együtt voltak,
visszafojtá mindegyik könyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak
rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: «mához
egy hétre csatánk lesz», s az a forró kézszorítás mondani látszott hozzá
«és diadalunk» s az a vágyó elpirulás a menyasszony arczán mondani
látszott hozzá «és menyekzőnk».

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett.
Titokban, nehogy testvére megtudja.

Fehéret, himzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.

Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát.

Mindkettő oly szép, oly ifju volt, termeteik egészen egyenlők.

* * *

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős
sánczokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes csillagsáncz készült, mely a hídfőt védte.
A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védgátul a
lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszukás fűzfa-erdőcskében
rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A
nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött
felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve,
hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a csillagsáncz és a fűzes rejtett
ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető
nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza
járhatlan mocsarai védnek, míg alulról szintén strategiai művészettel
rendezett sánczok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben
felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósáncz, ettől lőtávolságra az elárkolt s
ágyúkkal ellátott pályaudvar, várdaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi
az egész odáig vezető útszorost végig söpörheték, s a nyugoti részen egy
dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes
szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb
erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak
megtámadhatók és akkor is azon koczkáztatás mellett, hogy visszaveretés
esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot,
mindenestül a Pestnél összpontosított császári főhadseregre vettetnék
ellenállhatatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint a honnan
erélyes támadást várni nem lehete.

E mellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva
egész Czibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de a
hol tudomás szerint néhány alakuló tartalék-zászlóaljon kívül semmi
haderő sem volt, a magyarok két dandárja Török-Szent-Miklóson levén
egyesítve Vécsey és Damjanics alatt.

A támadás innen váratott s mint a kémek kitudták, a határozott napra
egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

* * *

Szolnok és Czibakháza között van egy rév. Egy alattság átkötve a Tiszán,
melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel
húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp épen a tulsó parton volt,
valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrcsapatja
tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a
Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénynyel, kivel
szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? rivallt a legényre, midőn a parthoz érve,
megsejté az átjárást.

– Látom, káplár uram.

– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.

– Jól van, káplár uram.

– Ne rezonirozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer
az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög
volna is odaát.

S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.

– Gyere ki hej!

Odabenn valami morgó dörmögő hang szólalt meg rá:

– «Gyere-é?» Majd még «hallja kend» is lesz.

– Ne rezonérozz öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a
deszkarezidentiádat, hogy az ég alatt maradsz.

A révész előjött. Vén, szürke ember volt.

– Régen híttak engemet «öcsémnek» katona uram.

– Hány esztendős vagy?

– Biz ötvenkilencz én.

– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!

Sajátságos, hogy a vén huszár míg az ősz parasztot egész lenézőleg per
te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és hallja-kendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt
puskával s rákiálta az átjövőkre valami idegen mondást.

A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza:

– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.

Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.

– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!

A granicsár úgy látszott, hogy a mit igér, meg is szokta tenni, mert a
következő perczben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az
öreg csákóját.

Az pedig neki fordult mérgesen a rekrutának.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elől
talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyon
rúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogysem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra
feküdt a komp fenekében, a mint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár
ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend, mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta
kardját; hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. S
ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen,
hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér s forgatta a kardját szörnyen
kihivólag.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja,
odafutottak a kompkötélhez s mire a hidas a Tisza közepéig jutott,
elvagdalták azt a kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra.
Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta a kardját nagy
haragosan, igérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett
osztálya várt rá, odanyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye. «Mi
történt Gergő?» kérdé.

– Nem sült el a csel, monda a vén huszár. Mondtam, hogy ne menjünk
egyszerre annyian! megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, a
hogy fele úton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s
akkor majd védtem volna én a kötél végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Se baj Gergő, szólt a kapitány. Hát mikor még nem volt komp a világon,
hogy járták a vizeket? Átúsztatunk ugy-e?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is,
de nem akartam rezonérozni.

– No fiuk, hát a ki szereti a fürdést, utánam! kiálta az ifju vitéz s
azzal sarkantyúba kapva a lovát, bele ugratott a tajtékot verő vizbe,
másik kezében kivont kardját tartva csipejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszin
fölött, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje
látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld
forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni,
hirtelen elhagyák helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már
jó tova haladtak, igen megzavart csatarendben.

E manœuvre által a czibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva
Szolnoktól s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén Damjanics egész
dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák s midőn késő éjjel az egész
őrcsapat jött Czibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok
felé, útját állták s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.

Még azon éjjel Damjanics egész dandárjával átjött Czibakházánál a Tiszán
s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel
Szolnok felé, a nélkül, hogy e mozdulatáról az ottani
dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

* * *

Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk.

Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.

A két menyasszony együtt ül – bágyadt csillagfénynél – szobája
ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

Holnap menyekzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrenddel,
koszorúkkal fog megjönni a csatából a kedvese ölébe, – temetése lesz a
másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején,
megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de
nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját.

Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak. De nem
kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszméért járnak föl lelkeik az
égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szivük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom s visszahozza női sziveikbe a kitagadott
érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem
a harcz, sem a haza, csak egyedül az ő szép arczaik, mosolygó szemekkel,
enyelgő, hizelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik.
Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halaványan,
aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.

Éjjel a jó özvegy-asszony leányait álmaikban beszélni hallja. Oda megy
ágyaikhoz. Az egyik alvó arczán könyek gördülnek le, a másiknak arcza
mosolygva borul vánkosára s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot
csókolja álmában.

* * *

Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli
tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg
kell indulniok.

E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni.

A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok
zászlót elfoglalt.

Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az
ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott, a mit elől-utól
talált. Neki ez volt a szokása.

Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a
tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem
elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell
szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikcziókat kell
tartani, proklamácziókat kell kibocsátani stb.

Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy
famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szórul-szóra ekképen:

«Ti kutyák!

Én elmegyek. De visszajövök.

Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld
szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat is főbe
lövöm, mint az utolsó ráczot.»

E legelső kisérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint
a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt
beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes igéretet tőn…

A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a
vezér.

– Különös, gondolá magában, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s
most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. Azután haragosan kereste
magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.

Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata
lesz, hát azután halljuk azt a szép dikcziót!

– Hogy a tatár vigye el! kiált fel a tábornok. Ez volt az, a mitől én
úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz,
nem marad el, megbirkózom vele.

A hadi tervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikczióval még
késő reggelig sem.

Fölállítá seregét csatarendben s végig lovagolt előtte.

Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez
tőle épen akkora áldozat, mintha egy félnapig parlamentáló táblabirónak
ágyútelepeket kellene elfoglalni.

Megállt a kilenczedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte,
elhalványult és szólt:

– Bajtársak!

E perczben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…

A tábornok arcza kigyulladt, elfeledett dikcziót, phrasisokat, kirántá
kardját, csákóját fejébe csapta, «ott az ellenség, utánam!» kiálta dörgő
hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után
rohanva, sebesen – sebesen – mint a helyét változtató tenger, a hivogató
ágyúk ismert mennydörgése felé.

* * *

Ezalatt Vécsey hadteste a tiszántúli sánczokat ostromlá.

De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manœuvreivel
látszott egymást csalogatni.

A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket
ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; össze-összecsaptak a huszárokkal
s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva
elleneiket az üldözésre, – míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva
visszavonulni, szintén «jobbra át»-ot csináltak és csendesen
visszaballagtak a harczvonalba.

Majd a magyarok intéztek rohamot a sánczok ellen, s mikor már a
zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott
megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül
lövették a földből hányt sánczokat.

Általában a magyarok főtörekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát
bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a
czéljok. Alig szólalt meg itt-ott a sánczokon egy ágyú, az erdő melletti
telepek lételét pedig épen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni,
hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig
volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok? miután a
császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt
engedtek nekik.

Ez így folyt egész délig.

A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos
tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren,
sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva
közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú
gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő
lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló
csapatot s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tova nyargal, egy
dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még
sehol sem hallatszik a «rajta magyar, rajta!» a huszáros «haj rá!» és a
«szuronyt szegezz!»

Az egész még egy eleven harczjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, – a
dobok recsegnek, – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, – az
ágyú bömböl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még
éhen, szomjan nézi az ütközetet.

* * *

E perczben hirtelen megdördültek a tulsó parton az ágyúk!

Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg
Damjanics Szolnokot.

Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól.
Éljenkiáltás a halál szemébe!

S azután megdördültek az ágyúk…

A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy
váratlanul jött; az ez oldalróli sánczok nem voltak ugyan a seregek
száma, de annál inkább ágyúk által védve.

Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sánczok ellen, mint egy
aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.

Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett
ujonczhad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság
egész tömegben.

Most nézz ide harczok Istene!

Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.

A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan,
alakja megháborodik, de útját nem téveszti.

Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának
köztük, jobbra-balra elhullott jó fiuk maradnak el tőlük, el-eldülve
mély sebben a kemény, véres földön. – Fölemeli arczát még egyszer a
honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója
után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség
tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi
sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé.

Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett,
kaszáikat csak elleneikkel szemtül-szemben használhatják. Kezeiket
arczuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák
azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülök
egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben
rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az
eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de
társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.

Az ágyúkat fedező csapatok egy percz alatt szét vannak szórva. Kardot
rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó
emberig, az utolsó lehelletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.

Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok
mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az
épület egyik ablakából kitüzött háromszin zászló végre hírül adja, hogy
az ellentállás leküzdetett.

A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez
volt legutolsó.

Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó
sánczokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók
elől, – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek
legelől. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már
ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak útat engedni, vagy megbukni
előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az ujonczhadak.

A futó sánczokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet
intézve a feléjök közeledőkre.

Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárlánczot alakítnak s egy
vezényszóra elkezdenek futni a sánczok felé, a ropogó puskatűz nem
tartja vissza őket. Magas, ifju vitéz rohan elől a zászlóval, egy golyó
elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan
vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még akkor
is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja
azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.

A sánczot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek
az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól
neki pirult arczok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra
alatt övék a vitatott sáncz, a vad ostromtól fölülmult ellen
kényszerülten vonul vissza a hidfőig, hol a túlpartról érkező
segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.

A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a
csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal
fordulnak a csillagsáncznak, melyből a véderő egy része Szolnok felé
sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.

De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet.
Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal
támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor
megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy percz
alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sánczainak a rendvesztett
csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik,
védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba
visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még
útat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés
elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közől a
dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az
útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel
vegyült hullám.

E perczben trombitaharsogás hallik, – a harcz új arczot ölt, –
túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a
csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő
réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.

A huszárok rögtön tömeget formálnak s arczczal fordulva az érkező
ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak
vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két
lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna
járni, a nagy harczi mének közől egy sem előzi meg a másikat, oly
rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak
egy lelke volna.

A másik csapat mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve
szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a
lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.

– Hurrah, hurrah! – Rajta, rajta!

A két sereg összecsap, s azon perczben szét van szórva mind a kettő. A
kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat
most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd,
néhol egy vértes a huszár-csapat közepében, másutt vértesek között egyes
huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, a mint
huszár, vagy vértes kezd benne erőre kapni.

A fölvert porfellegből csak néha tünik ki egy-egy csatakép, magasan a
porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s
néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél
elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós
kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, míg
közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett
lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.

Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik
mindenünnen.

Egy roppant termetű férfi nyargal elől, az óriási magyar vezér; már a
harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki
verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó
nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan
messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek
keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak
véres, küzdelmes útat a találkozásra.

A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a
magasban a két ellenséges zászlót, a mint lassan, nehezen közelítnek
egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.

És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és
halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.

A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül
küzd, mellette az ifju ujonczhuszár, kit nem győz oktatni.

– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a
buzogánynyal? Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt.
Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután
ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a
tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja
kend…

Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár ujoncz alattvalóját,
thesiseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illustrálva.

A porfelleg ismét elfedte a csatát…

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás…

Ismét új kép.

Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén,
egymással nem találkozhatnak.

Az egyik Gábor, a másik Róbert.

Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll
magáért, férfi férfi ellen küzdenek.

A vezetők jó példával mennek elő. Hull, a ki halandónak született,
csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgy
hogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven
megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S
akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.

A két ifju vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés
nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha
utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a
viadalt.

Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a
huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjjön, kénytelen útat törni magának
s odább vinni a csata szinhelyét. Eközben közel jut pajtásához.

– Add meg magad pajtás! kiált rá Róbert vígan. Megigértem
menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.

– Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz,
elvihetsz. Felelt a huszár szomorúan s aközben oly közel nyargaltak el
egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad
tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek
karját, mereven állott az. A másik perczben mindkettő elfordul
ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad
haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek
sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal
vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrah, hurrah! rajta,
rajta!

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A
porfelleg elfedi a képet.

* * *

Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy
utczáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.

A mint robogva haladnak előre, egy utczakanyarulatnál hirtelen, mintha a
földből bújt volna ki, előttök áll két század vörössipkás.

Egy perczre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül találkozott
ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.

És ekkor történt azon harczi jelenet, mi a hadak historiájában oly kevés
párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.

Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két
század a vértesekre s a következő perczben ordítva rohant rájuk szegzett
szuronynyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a
zaklatott leopárd.

És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál
a forradalmi hadsereget halomra gázolták, kénytelenek voltak
visszavonulni ez irtózatos roham elől!

Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az
Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgei első visszavonulásakor,
ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piskii híd
védelmében.

Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle:
«Én szolgáltam Napoleon alatt, láttam az ancienne-garde csatáit,
résztvettem a lancier-csapat harczaiban, de oly csatákat egy sem vívott,
mint a vörössipkás».

Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett
ilyen.

E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli
egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthuzódott az
Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat
elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a
hídon átrohant Vécsey hadteste.

Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt
Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.

A vértes-ezred, miután a derék-seregtől elvágatott, a túlnan érkező új
huszár-ezred által túlszárnyalva, tömegestől neki vágtatott a Zagyvának.
A kifáradt csatamének közül sok nem birt átvergődni a túlpartra, a nehéz
fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.

* * *

Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa
nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a
földön, föl-fölemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőn.

Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön
s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul
fekvők a szomorú ágyon.

A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen
össze, tánczoltatva az utczán lovaikat. A huszár-paripa két lábon
ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.

Egy óra mulva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám czimbalom s
klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg
tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot,
mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára s hogy e nehéz munka
embervérontás volt.

A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott
le.

Tanítványa, az ujoncz-huszár, már alig áll a lábán s még folyvást
itatná, az váltig szabódik.

– De majd káplár uram, ha most mind megiszszuk, holnapra egy pénze sem
marad majd kendnek.

– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet,
ha az lesz az ordré…

És a czimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak
a tenyerek, tánczol a katona, mintha lakodalomból jött volna.

* * *

De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét.

Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és
elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő,
hová küldve vannak?…

… Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harczmezőn,
kiválogatva a holtak közül az élőt.

Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek
tova, fegyvereikre fektetve.

A csatamezőt vizsgáló huszártiszt – Gábor.

Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, a kiket megölt, mint
borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a
kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest
találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki,
képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az
összevagdalt arcz porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi
fekszik hanyatt, kinyujtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai
meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára
borulva fekszik a vén harczos, egyetlen lény volt az, a mit még
szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.

Gábor szomorúan járta végig a harczmezőt, csak akkor örült, ha egy
sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.

Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot
mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett
már, arcza a nagy fűbe volt fektetve.

Gábor odament, felemelte a sebesültet s hítta az orvosokat segélyére.

– Köszönöm pajtás, nyögé az elesett bágyadtan, arczát fölemelve.

És az alkonyi nap rásütött szép halvány arczára, megtört szemeibe és a
nehéz sebre épen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly
bágyadt fényt adtak a szép ifju arcznak.

– Róbert! sóhajta föl a huszár. Így látjuk-e egymást?

– Tégy le a földre, meghalok, nyögé az. Ma vőlegény voltam és egyedül
megyek aludni.

– Segítsenek önök, kiálta Gábor az orvosoknak.

– A seb halálos, felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard
nyitott a szív fölött a lélek számára.

– Mondd meg jó arámnak, nyögé a haldokló ifju, hogy utolsó gondolatom ő
volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, a hol rám találjon.

Az ifju huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.

– Oh, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!

– Légy boldog… susogá Róbert,… szegény Anikó…

És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó
felén feljött a teli hold, rásütött az ifju szép halavány arczára,
lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly
sáppadt fényt vete a szép ifju arczra!…

* * *

Elmúlt a várt nagy nap, a két jó leánynak félt és remélt napja.

Elhozta örömét, elhozta bánatát mindkettő számára.

De az örömet nem a remélőnek s a könyeket nem a remegőnek osztá.

Oltár előtt várta az egyiket vőlegénye, másikat fölhantolt sír alatt.

A fekete ruhát fölvette az egyik, a fehér himzettet fölvette a másik, de
egyik sem azt, mely számára készült. Termeteik oly egyenlők voltak.

A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom.
Temetés és násznap.

Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a
kettő.

És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki özvegy és sokszor
elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik
árvájának, mint a másiknak?

Miért nem lehet mindkettő egyenlőn boldog, egyenlőn megáldva?…

A sors meghallgatta… Egy év múlt azóta.

… És most mind a hárman feketében járnak, mind a három özvegy, egyenlőn
megáldva.




EGY BÁL.

(EGY KISASSZONY LEVELÉBŐL.)

Kedves Eleonorám!

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok
quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy
más egyéb módon ölöm el magamat.

Képzeld, mi történt velem?

Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem
olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek
itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök
hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és
megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal
rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a
képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Hallottál valaha ilyen kivánságot?

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a
deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát
pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind
azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha
sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban
rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő
rejtekhelyét?

Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és
bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet
megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy
akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség
szaladni az utczán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még
semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást
az ajtón.

Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam
kimondani e szót «szabad».

De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a
koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta,
négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal,
kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe
mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal
fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel
lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos
fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő
igen módos, igen takaros.

Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes,
divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk,
sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én
olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész
vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak.

Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott
oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást
visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy
igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa
szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő
hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy
mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert
igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen
le sem feküdtek.

Szegény fiuk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!

– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni?
kérdezém tőle.

Mind a kettő elneveté magát.

– A puszta földön, a havon, az ég alatt, felelé az egyik.

No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy
éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.

Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen
két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az
ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is,
mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök,
egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok
szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!

A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié?

– Rablók! gyilkosok! segítség!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem
futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a
szobákon egyenesen hozzám.

Az édes mama volt…

De milyen állapotban?

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét
valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek
ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele?

Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt
beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már
most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy
fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka
miért kiabálni segítség után.

De micsoda gondolat volt az tőle?

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy
azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is
annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet
magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának
rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó
fürdőt venni.

Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött
valami ordonáncz és beszélni akart velök.

– Nem lehet, mondám, várjon, vagy jőjjön később, mert alszanak.

– Hol alszanak? kérdé az.

Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet
gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor
harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az
embert, a miért fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve,
legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az
őrnagy hivatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés
nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre
tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?

Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi
álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba,
hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák
tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy
oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem
quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első
tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé
örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetéseket tett.

– Nincsen báli ruhád.

– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.

– Az nem divatos.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a
divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.

– De az én lábam fáj, mentegetőzék a mama.

– Hiszen magának nem kell épen elkerülhetetlenül tánczolni, édes mama.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló
tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok
szobájukba távoztak.

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted
el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a
hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha
eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban
haragba hozta.

– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy
tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a
magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva,
hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni,
felelék én kaczagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy
nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak,
mint hogy feleségül vegyenek?

– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem
tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles
piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára,
a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű
fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén
nemzeti színt adott ki.

Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak
együtt.

A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi
complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még
eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla
beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák.

Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.

– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig
hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam
valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.

A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra
a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel
fogok a többiek fölött kivívni.

Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről,
hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk
jutott a gömbölyűből.

De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!

Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl
magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett
az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok
közé tartozott.

Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak,
megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!

Különösen egy tünt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.

Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához
oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla,
mintha csak öntve lett volna rá.

És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember
szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, –
nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál,
complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te
azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az
elevenített, az megölt és idvezített.

Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.

Magamat sem veszem ki.

No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem
tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?

S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a
legközelebbi quadrillera.

Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha
tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!

– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép
kapitány s oda ült mellém.

Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem
magamat, mint a ki álmában repül.

– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék
velem tovább.

Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki
felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban
meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom
elfelejteni.

– De majd nem ismer kegyed rám…

Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer
közől, első tekintetre!

Én nem.

Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe
tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a
hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.

– Erről meg fogom önt ismerni.

Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.

A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért
láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.

Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott
egészen elmélázott magában.

Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a
sor az én quadrilleomra.

Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen
«három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni
mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak
elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.

Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott
levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a
ki igen víg, mulattató ember.

Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig
magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.

De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.

Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk
konversálnak egymással.

Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.

Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre
nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.

A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő
nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.

Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én
panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a
mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott
a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve
semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja
hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek
rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.

Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a bevezetést elhuzta s
erre mindenki sietett a tánczosnéjához.

Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat
láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott
virágomat szivéhez szorítva.

Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.

Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.

– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen
rendes akcziója az a fejbeütés-forma).

Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött
suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».

Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító
kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.

Vártuk a zenét.

De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja
hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a
terem ablakait megreszketteté.

S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval,
sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az
előörsöket.

Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a
mit szavaiból meg nem érte.

– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a
mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket.
Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre
mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.

S ment a kardját felkötni.

És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó,
hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké
válni, ijedtté, remegővé egyet sem.

Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél
merészebb volt járása, arcza legbátrabb, szemei legvillogóbbak, ha
szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást
gerjeszte bennem.

Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden
ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette
lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.

Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte
kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a
tömeg között.

Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.

Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy
parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.

A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.

Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a
távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.

Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy
valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt
együtt a harcz kimenetelét.

Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések,
végre egészen elhangzottak.

A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok
győztek.

Igazuk volt.

Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé
jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi
sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit,
(tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és
megvigasztalni.

– Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.

– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat,
mintha csak az étteremből jőnének.

Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.

Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a
kit én vártam.

Végre belépett rajta – az őrnagy.

Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet
csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:

– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon
udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon
élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot
eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden
felül amputáltatni…

Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet.

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.




AZ ÉRCZ LEÁNY.

Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, a
mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit
láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk s akkor mondjuk
rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.

A költő álmodta ezeket.

Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő
képei, hol születhettek volna másutt, mint egy phantastikus agy
hagymázos képzeletvilágában?

De a köny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem
fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ
halott dicsősége?

* * *

Kisded házikóban pislogó mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló
leánya fejénél.

Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra
szánt nemzet fölött.

– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a
haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok a kik
meghalnak, jaj az élve maradóknak!

A halál órája kong.

Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével
ugy-e a földnek áll?

Az öl meg engemet, az téged és mindenkit, a kiért imádkozunk. Mert lesz
idő, mikor az imádságok nem hatnak föl az égbe.

Ne sírj, a könyek nem e napra valók.

A halál órája kong.

Én meghalok. Te eltemetsz.

De nem maradok soká sem a sírban, sem az égben. Eljövök.

Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon perczben
meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád s
járni fog veled mindenüvé és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod
föltámadott.

És én védni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak
a havasok lakói és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém,
aranyos hajú Lóra leányodba.

Azután még egyszer meghalok, utánam egy perczczel meghalsz te, és
teutánad meghal Székelyország.

A halál órája kong.

A nagy ákáczfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben,
mikor más fának levele nem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz
hallani. Gondolj olyankor rám, aranyos hajú alvó leányodra, ki látatlan
szellő képében hozzád látogatni lejár.

Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken
kandallóvilágnál hallani fogod az agg butort eresztékeiben
meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor rám, aranyos hajú
halott leányodra.

A halál órája kong.

Készíttess énnekem érczszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd érczből,
négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak
legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyekző napján.

A nagy menyekző napján sok ezer vőlegény lesz a Székelyföldön,
menyasszony nem lesz csak egy, a te aranyos hajú Lóra leányod.

Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is
megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjjenek és a székely szűzek és a
székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják
őket látni többet.

Mikor én másodszor megszünöm élni, őket is elviszem magammal, a szép,
barna fürtű, napsütötte arczú székely ifjakat; – nem marad itt egyéb,
mint az özvegy és az árva.

A halál órája kong.

Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira
veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst útat rajzol számomra az
égen.

Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó
reggelt…

… Szólt a leány és bezárta szemeit.

– Jó éjszakát, jó éjszakát, zokogá az öreg ember s fehér haja arczához
tapadt özönkönyeitől.

Ősz az apa, még gyermek a halott, alig tizenhatéves és már meg van
halva.

Úgy sem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben
járt.

Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi
tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hizelgő ifjut. Az ő szerelme Isten és
angyalok és haza és túlvilág voltak mindig.

A halál nem változtatott rajta semmit.

Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már életökben
tulajdona volt, az arcz ép oly liliomfehér a halálban, mint az életben,
a hosszú aranyat játszó haj szelid habokban folyja körül az arczot, mely
olyan, minőknek a szent képeket szokták festeni.

A holdsugár nem fehérebb, nem tündöklőbb, mint az ő arcza.

Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy
visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit
fölnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat
hófehér ruhába, myrtuskoszorút kötöttek homlokára, az nap siratta az
egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temető-kertbe, eltemették,
dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek,
fejtől egy egyszerű nyolczszögű ércz szobrot, mely hajdan török hadakban
ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harczszereknek, s mely
emléktelen időkből elmaradva, a helység tulajdonává vált, mely azt most
legkedvesebb halottjának síremlékül szánta, belevésve annak egyszerű
névfeliratát s sírjához leásva.

E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről-évre a környék hajadon
leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt
angyal sírját és sokáig kijárt évről-évre, napról-napra e dombhoz a
vidék legvénebb embere fehér hajával, forró könyeivel locsolgatni a
sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.

Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú
halvány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután
ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy
láthatlan kéz letörölte volna az égről.

* * *

Napok multak, évek multak, az ősz ember még őszebb lett, soha sem látták
őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul.

Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek el, mindenkinek róla beszélt,
még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen s ha valaki tudott
róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten
billegette rá, a helység minden tárgyait csak ő róla ismeré. Melyik
széken ült a templomban, melyik orgonabokorból csinált koszorúkat? hol
hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes
szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott
szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten
billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki
mindannyiszor.

Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék
ugyanazon helyen, a czipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből
inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai
mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papirdarab,
melyre irt, megtakarítva, eltéve.

Volt e könyvek között egy vastag, keménykötésű nehéz folians, minő
aggott alakú könyvek majdnem minden protestans háznál találhatók, viselt
fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált
sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.

E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon
fölolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain
függve, összetett kezekkel ült a vén zsölyeszékben és hallgatta a jósló
hangokat.

Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly
ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem
voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy seraph
olvasá ki belőle.

Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg,
szemei akaratlanul e szent könyvhöz vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta
volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet és a hol fölnyitja, ott
olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely
annyiszor végig járt azokon?

… A vén ákácz lombjai csendesen susogtak az ablak alatt s a kis hímzett
karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol
jobbra, hol balra…

Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsölyeszékébe,
megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit s annak kapcsait
kiakasztva, föltárta.

A hol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve,
rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az irott betük
oly veresek voltak, mint a vér.

Az öreg azonnal ráismert bennök leánya vonásaira.

«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet.»

– Ő irta, ő tette e könyvbe, susogá és megcsókolta a levélkét, azután a
koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát
tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:

«Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok fölemelt szóval: Ime az
úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…

Távol földekről összejött népek kiáltása hallik…

Ordítsatok, mert közel van az Úrnak napja, melyen a népekre romlás
következik…

A csillagok, a nap és a hold elhomályosulnak, a kevélyek szarvai
letörnek…

Olyanok lesztek, mint a futó szarvas. A ti kis gyermekeitek a
kősziklákhoz veretnek és házaitok lerontatnak…

A ti jajgatástok elhallik a szomszéd országokra.

A ti leányaitok olyanok lesznek, mint a fészkéből kiűzött madár…

Zúgnak a népek, miként a fölforrott tenger. De az Úr megdorgálja őket,
mielőtt megvirrad, nem lésznek…

Megszünik az öröm, az átok megemészti a földet…

Szállj le és ülj a porban te szűz, Babylonnak leánya, ülj a földön,
nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre
következnek tereád.

Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje és napjaid messze nem
haladnak.»

… Az ákácz lombjai csendesen susogva rezegtek a hold világában…

… A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kigyózva nyúlt
föl magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.

… A besütő hold a nyitott bibliára veté kisértetvilágát, mely a
lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.

«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet!»

– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek
alá a havasokról s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, a mi
magyar, vagy székely.

* * *

Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták
vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború
hullámai, a magyarnak nem maradt más a hantokból, mint véren vásárolt
gyászemlékei.

Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt,
Székelyföldnek egy kis szegletében, a háromszéki székely szülőfölde.

Körül égett már a határ, sáppadtak az arczok, hallatszott a vérszomjas
hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt
egy férfi-szív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.

Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte
azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni
fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De
azt tudta, hogy vívni fog és ha veszt, elvész maga is s várta nyugodtan,
makacsul a veszélyt, melylyel egyedül maradt a csatában.

Ezt így szokta a székely.

* * *

Ezernyolczszáznegyvennyolczadik év deczember havát ültük.

A nap véresen áldozott le Székelyhon fölött, – oly soká tudott
elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös
fényben.

Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek
bűneit.

A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy
villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben.

Itt, amott, óriás bérczek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az
égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné föl izzó árnyékát a
véghetlen űrben.

Elzárt völgyben, mit minden oldalról bérczek körítenek, kisded helység
ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül s a helység egyetlen
tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket
éjszakának.

A föld föl van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt,
sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll,
leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.

Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a
legelső házhoz, melynek világított ablaka előtt vén ákáczfa áll
szomorúan, levéltelenül.

Itt bekopogtat az ablakon s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház
gazdájához.

– Áron apó! alszik-e kend?

– Nem alszom, felel a szólított.

– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jőjjön ki Áron
apó.

Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán bundával,
kezében lámpáját hozva, melylyel a jövevény szemébe világított.

– Te vagy az Andor? mit hozasz? jer be a melegre.

– Melegből jövök apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy
kösse föl kardját, üljön lovára és jőjjön velem.

– Mi történt?

– Minden rossz, semmi jó. Aranyosszéket elfoglalta az oláh! Felvinczet
fölgyújtották. Tegnap éjjel jöttem onnan; visszanéztem, azt hittem, hogy
tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.

– Hát apádék?

– Apámat négyfelé vágták s vérét fölitatták a kutyákkal, kis öcsémet
bele dobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a
szegény hajadon lányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.

– Testvéred?

– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra
rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.

– Rettenetes!

– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot és siess utánam
Vásárhelyre még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.

A lovag ismét felült ménjére s tova ügetett, az öreg szoborrá merevedve
maradt ajtajában.

Néhány percz mulva több lovag ügetett ismét a helységen keresztül.

– Honnét jöttök? kérdé az öreg.

– Agyagfalváról!

– Igen. Mit csinál ott a székely tábor?

– Semmit. Eloszlott.

Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga
szülőföldére.

Tova mentek.

Azután egy csoport gyalog nép jött, félmezítelen nők, rongyba
takargatott gyermekeket hurczolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a
deczemberi hideg éjszakában.

– Adj szállást, üldözöttek vagyunk, rebegék az ajtajában álló gazdához.

– Tiétek házam, mindenem, foglaljátok el.

– Áldjon meg érte az Isten.

– Honnét jöttetek?

– Enyedről.

– Miért oly messziről ennyire?

– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy
üldözőink rajtok állnak boszút.

– Jó helyre jöttetek. Térjetek be.

Vágtatva jött egy lovag ismét. Az öreg köszönté a hirtelen elvágtatót.

– Jó estét földi!

– Jó az ördögnek, de nem a székelynek! felelt az daczosan, meg sem
állva.

– Mi baj?

– Kolozsvárott benn a német! kiálta az vissza rohantában és
tovanyargalt.

Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők
foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta, a
többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.

Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn
eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében s azzal letette
maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen
Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.

Ablakai olykor meg-megrezzentek egy visszhangzó dörrenéstől.

– Azok nem a mi ágyúink, sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs s fölnyitotta
a bibliát.

És olvasá benne e szavakat:

«Elveszszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne
látogassa azt meg onnan fölül…

A halálnak árnyéka feküdjék azon és a felhő lakozzék rajta…

Ne számláltassék az a hónapokhoz, töröltessék ki az esztendőből.

Várja a világosságot és el ne jőjjön, ne legyen hajnala annak.

Miért szült, miért nevelt föl engemet édes anya? miért nem tett a földbe
születésemnek órájában?…

Most feküdném a földben és aludnám s nyugodalmam volna nekem…

Miért ad az Isten a nyomorultnak világosságot és életet a kesergőnek?!

Kik a halált keresik, mint az elrejtett kincset.

Kik nagy örömmel vigadnak, mikor koporsót látnak.

Az én lelkem választja inkább a halált, mint az én csontjaimat.

Távozzál el én tőlem Uram és hagyj meghalnom.

És legyek, mintha soha sem lettem volna.

Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak
szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek és a koporsók
várnak reám.»

Áron könyezve olvasá a próféta szavait, oh úgy érezett, oly szívből
érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki
megőszülnie?

Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak,
miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.

– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak!
De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!

… Az ősz ember könyes arczát a szent könyvbe rejté és keservesen sírt.

… A vén ákácz száraz gallyai halkan verődnek a jégvirágos
ablaktáblákhoz.

… A hímzett karszék nyikorgott, ropogott minden eresztékeiben.

… A lámpa vadul hányta-vetette kigyózó lángját, fekete füstlombot hajtva
föl a fehér padozatra.

– Elveszszen a nap, melyen én születtem!…

Az ősz fölemelte könyes arczát a bibliából s a mint szeme könyein
áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép
aranyoshajú Lórát.

Ugyanazon mennyei komolyság az arczon, mely éltében, holtában, sírból
fölkeltében tulajdona maradt; a hosszú, aranyat játszó haj térden alul
hullámzik le fehér ruhájára. Arcz, öltöny és kezek, minden oly
liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a haj fürte arany.

Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak
ekkor fehér, átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja
vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára
lehajtani kis aranyhajú fejét.

Áron látta a fejet vállán nyugodni, de terhét nem érzé annak.

A tünemény a bibliában kezdett levelezni s egy lapnál megállapodva,
fehér átlátszó ujjával odamutatott.

Áron olvasá a mutatott helyet:

«Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a tejjel mézzel folyó hazába, én
vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, a kik én bennem bíznak.»

A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron
olvasá:

«Te jösz én ellenem dárdával, fegyverekkel, én te ellened a seregek
Urának nevével.»

Ismét új lap. A szellem ujja e helyre mutatott:

«Én vagyok az Úr, ki tenéked kezeidbe adom a te ellenségeidet.»

Ismét új lap:

«Én veled leszek és ez jelensége, hogy én küldöttelek tégedet.»

Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem
érzett láng kezde meleget terjeszteni s míg künn távoli ágyúdörgést vélt
hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.

Fölnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő
jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának s a szemek nyitva bár,
de lángtalanok.

A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak
hidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve
maga után; ment előtte légi, zajtalan léptekkel, alakjával halvány
sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.

Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott
megállt a szobor előtt s kezével rákönyökölve, apját arczczal felé
fordítá.

És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire
emlékeznék vissza.

Látta e szobrot nehéz vastag kereken gördülni, vonatva erős fekete
harczi ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől
csillogó hadi sorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet
az érczkigyó torkából kilövellt, látta a földről fölpattogó fekete
golyókat, szárnytalan dæmonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő
tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összelánczolva fütyölt
kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó
magához kötött holdjával.

És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az
érczcsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harczolna
hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény
hatalma ellenében.

A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes
ujjával a szobor föliratára mutatott. Ez egyszerű név volt oda vésve:
«Lóra».

Áron ihletett buzgalommal csókolá meg az érczbe vésett nevet s reszketve
tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény
hirtelen eloszlott előle s ő szobájában találta magát, homlokával a
becsukott szent könyvre hajolva.

… Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem
nyikorgott, a lámpa égett csöndesen, csak a mellékszobában alvó
menekültek beszéltek álmukban egyes föl-fölijedő zavart mondatokat.

Áron lázasan érzé reszketni idegeit.

Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót,
kapát hozatott velük s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja
elé ásott nyolczszögletű üreges szobrot, mely egy hosszú, tizenkét
fontos sugár csatakigyó lehetett valaha.

Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhelylyé alakult; az
ősz földmívelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a száraz malomban
puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat
készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken
álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pőrölyzés
hallatszott udvarából s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva,
melyből éjjel-nappal nehéz, fojtó szagú fehéres füst csavargott föl az
égre.

A falu vénei és asszonyai, mert minden ifju elment már hazulról,
hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték mit akar, de vágytak
tenni, fáradni s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi
helységben.

* * *

Csatára virradt föl a nap, magas bérczek kettős sorozata közt két
hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérczi patak által
választva el egymástól.

A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos
sziklagerincz között, melyeket keskeny híd köt össze egymással,
kiegészítve a sziklába vájt útat, mely oly keskeny, hogy csak ember
ember ellen küzdhet rajta.

Alább csöndesebben fut a folyam vize s kemény telekben, mint volt az
1848-ki is, erősen be szokott fagyni.

E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról erdőktől
megvédve, jóval magasabb a balpartnál, úgy, hogy az viszont egy
meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.

Ez erős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák
oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás.
De ő nekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre
ütött kaszákkal, vagy kardokkal voltak ellátva, miknek a mostani csaták
világában nem sok hasznát vehetni.

A tulsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, szervezetlen tömeg,
melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az,
hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból
ellenfeleikre.

Ők készülnek a támadáshoz, a székelyek a védelemre.

Végig állják a hídhoz vezető keskeny hegyi útat, egyetlen ágyú végig
leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.

Az oláhok nyolcz ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában
fölállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a
székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az
innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.

Végre éktelen, ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók
csapatjaitól fehérlik a bérczoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az
ágyúk megdördülnek.

A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos
fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve,
hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.

Az oláhok ágyúi a híd védőire valának irányozva, a fütyülő tekék hol
fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe;
néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az elesik és
meghal, vagy kínlódik, szótlanul, szégyenelve jajgatni, midőn társai
küzdenek.

Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a
hídról.

Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst
közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az
ellenséget s nem látszott legkisebb ernyedés arczulatán, fáradság
tagjain.

Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen,
elől óriás termetű vezérük, széles, ragyogó pallost villogtatva
balkezében.

– Tedd le a fegyvert székely! kiálta messziről az oláh a zömök férfira.
Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem és téged is meg foglak ölni! s
roppant lépésekkel közeledett csapatja élén, a híd rengett nehéz lábai
alatt.

A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit,
hogy ne lásson s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.

Az oláh pallosa sulyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta,
de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú
ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a
sulyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt
is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.

Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett
dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi
férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék
pengtek a csatában s a hídon két oldalról vérszalagok csorogtak a
tajtékzó patakba.

E perczben jobboldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok
lekerültek a folyam befagyott részére s ott a jégre leugrálva,
csoportosan jöttek fölfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit
keresve, hogy ott ismét fölkapaszkodhassanak.

A parton álló székelyek puskaagygyal verték őket vissza, de az áradó
tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket parthosszában, a támadók
egymás vállára hágva iparkodtak fölkapaszkodni a meredek parton, a
túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.

A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha
csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók
alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba
kerülhetnek.

Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg
föltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel
fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Már épen visszavonulásról kezdének gondolkozni a minden oldalról
szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos
csörtetéssel egy csapat öreg embert látnak közeledni, kik tajtékzó
lovaikat verve, egy hosszú, nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi
úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve
gördülnek végig a köveken. A vén emberek megállnak egy dombon, ágyújok
elejét lekapcsolják, a melyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanóczát
megcsóválja, s percz mulva a hosszú csatakigyó torkából fehér füst és
vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák
oldalain százszor kiált vissza a fölriadt visszhang.

– Hajrá Lóra! kiált az ősz ember, süvegét elhajítva s égő kanóczával a
folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás
hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak
segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.

– Hajrá Lóra! kiálta az ősz ember, miután újra czélozott; a mennydörgés
szülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig,
véres utczát törve magának az útba jött emberi tagok közt.

– Hajrá Lóra! Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját
döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.

– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, a székely
ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd aranyoshajú szép Lóra
leányom! És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése
lőn. A dombot, hová ő állt, nem birták találni ellene ágyúi, míg ő
minden lövéssel leszerelt közőlök egyet.

Fél óra mulva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét
partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat,
zászlókat és csatát.

Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron
után tudakozódott.

Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt
és sokszor megcsókolá. Szemei könyben úsztak.

Örömhangon, mely a deliriummal rokon, rebegé az őt környezőknek:
«nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!»

A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak
annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat s így vonták be
diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Szepsi-Szt-Györgyre.

És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifju legényei, még maguk a házas
férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak
Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.

És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgatták azt és mikor a
csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szivökben, s
ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj boszút értem aranyhajú
Lóra!

S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgeték, összecsókolgaták,
diadalaik jelét föltűzték oldalára, s ha városon mentek vele át és a
népség kérdé, mely diadalszekér az, mi ott koszorúkkal és lobogókkal
megrakva közelít, örömsugárzó arczczal felelé mindegyik:

– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó érczleánya az öreg Áronnak, az
aranyos hajú Lóra!

* * *

Csaták között folynak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab
földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek?
Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.

Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi
ágyú hangja közől is ki tudták ismerni az öreg Áron érczleánya hangját,
aranyoshajú Lóráét!

Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre
is, fölkereste az oláhot havas bérczeiben, rárontott a szerbre árkos
sánczai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves
volt neki az ágyúszót hallani.

De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bérczek közt aranyhajú Lóra
szavai.

Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében,
bizonyosan hitte, hogy idvezül.

A kis szürke vezér és fiai a barna székelyek, az ősz pattantyús és
érczleánya, a hangos sugár ágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?

Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod,
mint megerednek utána könyei…

Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid és a
halál örök.

Hőséges juniusi nap volt. Erdély határának bérczein felhők gyülekeztek,
fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembe fuvó forgószelektől
kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.

És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harczi csoportok
gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.

A felhők egy völgy fölött siettek összecsapni, a hadseregek is e völgyet
választák csatáik helyéül.

A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános
zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.

A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres vitézek, kiknek
ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.

Rövid szünet mulva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön
rettenetes forgószél, mint egy tánczoló oszlop, az égen felhőket, a
földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató
csattanás jelt ad a viharok harczára, s a felhők egymásba omlanak,
dulakodva haragos hömpölygő tömegekben, s lángoló kigyókat lövöldözve
egymásra; míg a napsugárnak egyes áttörő küllői, mint jeladó zászlók
függnek alá a barna fergetegben.

És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a
szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.

Az égen tán felhőszakadás lesz, ide alant egy nép fog összeomlani.

Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra,
majd előre, majd hátra hömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a
zivatarban.

Az ég zivatarát fölülmulja a földön csatázók ordítása.

Egy villám, vagy tán egy tüzes golyó fölgyujtja a zárdát, vad vörös
lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és
az emberek arczai ide alant.

Az ágyú dörög, a villám harsog, a szuronyok csengnek, az embervér
folyik.

Hol vagy aranyhajú Lóra! hol vagy érczleánya az öreg Áronnak?

Amott a zárda falánál, legelől valamennyi között, ott szórja haláladó
tüzét az agg érczleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze
legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.

Ott áll az ősz maga, kezében kanóczczal és szól: «ne hagyj el leányom,
szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.»

A székely fiuk is beszélnek hozzá: «Szép menyasszony, érczleány, ha
meghalunk, állj helyt értünk!»

A csatakigyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással okádja
elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha
átkot is akarna azokra mondani, a kiket megöl.

Balról meredek mélység tátong föl a zárda mellett, melynek oldalát a
sugár ágyú őrzi.

A te sírod lesz az, ércz leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges
golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a
sujtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.

… A halál órája kong!…

… Először én, azután te, azután Székelyország.

– Szép leányom, aranyos hajú Lóra! ordítá az ősz, midőn a golyó kedvencz
ágyúját leseperte a meredekről s a következő perczben halva rogyott le a
helyen, hol ércz leánya állott; egy golyó jól sziven találta őt is.

Még azután egy óráig harczoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal,
nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük
virága, négyszáz ifju székely és az ifju vezér nehéz sebeiben és a vén
Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.

Elmult az égen, elmult a földön a harcz zaja. Csendes minden. A holtak
alszanak.

Kelj föl éjféli szellő, szedd föl a lombokat, mik le vannak tépve a
zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő
hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak,
ifju hadvezér, ősz ágyús, ércz menyasszony és elmult dicsőség!




AZ ELESETT NEJE.


I.

A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a
csatatéren. A többi elfutott. Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó
századjától, letépte kardbojtját, fölvett egy lehajított fegyvert a
földről s odaállt a harczolók közé közkatonának.

És hangzott a riadozó dal, a lengyel katonaének:

  «Jáczi táczi vojáczi
  Klapczi krakoviáczi
    Cservena csapicska
    Moja kohanyicska!»
  (Ezek a katonák,
  A krakkói fiúk
    A vörössipkások,
    Az én kedveseim!)

Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen
hurrah-kiáltása.

Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői
utól-utólérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve
megállt küzdeni.

Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harczéneket; az
ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.

A kis csapat ellentállása nélkül az egész vert sereg semmivé tétetik.

Ők egyedül tartották föl az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember
egy óráig sem állt ellent.

Késő estig harczoltak, sebet kaptak eleget, de még halottjuk egy sem
volt.

Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellenség lovassága; csatájuk
mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, az összeütközött szurony és
kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a
zászlók hegye látszik ki belőle.

A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az
úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a
csatatér magára marad.

A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint sötét
felhőárnyék, mely végig fut a földön, kergetve az üldöző szelektől.

A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arcza az
ég felé fordítva, szemei tört csillagában az alkony bús fénye tükrözi
magát.

Az égszínkék dolmányon végig folyik a piros meleg vér, a szép
férfi-arczon végigfut a halál sáppadt fagyos színe.

Még egyszer föl akar emelkedni a földről, – nem bir, visszahanyatlik, a
kard kihull erőtlen kezéből.

«Oh Hermine!» sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arczát a fűbe
s kinyujtott kezével kardját keresve, s haldokló ajkaival Herminet
suttogva, meghal.

A tiszt nemzetőri kapitány.

S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó
harczdal:

  «Jáczi táczi vojáczi
  Klapczi krakoviáczi
    Cservena csapicska
    Moja kohanyicska!»


II.

Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után. A magyar fővezér
Selmeczen volt, körös-körül bekerítve egész seregével. Négyfelől próbált
útat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi
oldalról sem volt szabadulás.

Mikor negyedszer kisértette meg a csatát, szinte ott veszett.
Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat,
egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel
hurczolta el a csatatérről.

A mint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója
keresztül van lőve.

Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta
át a csákót.

– Miért nem egy araszszal alább! monda elbúsúltan a vezér s a fáradságos
éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.

Éjfél után fölkelté az őrálló tiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele
rögtön beszélni.

A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s
inte, hogy bejöhet, a ki akar.

A bejelentett nő belépett a szobába.

Fekete ruha volt rajta, fején gyászfőkötő, arcza bús, halovány.

Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét
szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.

Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak,
ez arcz maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye; új rajta egyedül a
bánat és egy hosszú erőszakolt ráncz a homlokon a két szemöld között,
mely az egész arcznak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ad.

A vezér oda lépett hozzá. Az asszony sokáig nem tudott szólni.

– Te látogatsz meg engem Hermine, ez átkozott órában?

– Beszélni akarok önnel, szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a
vezér által ajánlott karszékbe.

A vezér szembe vele megállt, összefont karokkal s merően nézett a hölgy
föl-fölpillantó szemeibe.

Oly sáppadt volt mindkettőnek arcza.

– Arthur, kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. Mi régen
láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk…
Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még
inkább. Látja, özvegy vagyok.

– Az én nőm is az lesz nem sokára, szólt közbe keserűen a vezér.

– Férjem csatában esett el, folytatá a nő, nyílt, becsületes csatatéren,
és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért
esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn
köpenynyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva? tán feje
levágva, arcza eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása
arczának halállal pecsételt bizonyságot tőn róla, hogy bátran, vitézül
esett el. Egyetlen sebe volt, az is elől – mellén. Csak gyűrűmet nem
találtam ujján, jegygyürűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az
oltárhoz lépett s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e
gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt szállásolta
magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.

– Vehette valamely közkatonától.

– Nem. Azt mondá, hogy egy embertől vette el, a kit megölt.

– Nem mondtad neki, hogy azon ember férjed volt?

– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arcza megcsalja
látszó szelidségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a
tüzet, mely rajtok belül lakik.

– Te szerelmes lettél belé?…

– Azaz ő én belém. Hizelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém
bolondult.

– S te férjhez fogsz hozzá menni?…

– Meg fogom őt ölni…

– Ahoz nem értesz, szegény asszony.

– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem volt, házamban
aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem
volna, míg elalszik, legyilkolhatám; de mind hiába, ahoz én nem értek.
És mégis akarom, hogy meghaljon.

– Ha jó katona, az nagyhamar megeshetik rajta.

– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért,
én értem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn, – a halál
legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életét bevégeznie.

– Szegény asszony, a fájdalom megzavarta agyadat.

– Tábornok úr, ön férjemnek jó barátja volt! – Arthur! Ha én azt mondom,
férjem kiomlott véreért boszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e
boszút teljesítse?

– Hermine. Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjedet becsültem s
ha e perczben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de
gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel
egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom,
testvérem, apám lett volna is az, megboszúlni? s hadi mozdulataimmal
egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és
üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes
katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt
harczmezőn megölte azt, a kit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony
vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.

– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr, szólt az asszony, fölemelve
nagy sötét szemeit; nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én
fogom őt ide hozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön
méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is
tervem, egy év mulva sikerülni kellene annak. Ide hoznám ön elé ez
embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette azt! Önnek hadbirái
csak a hadi törvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálczát
kellene eltörni feje fölött s csak azt kimondani, hogy «Istennél a
kegyelem». – Azt megmondani neki, mikor halni megyen: «nem a vétkeidért
halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért
tégedet», az az én dolgom lenne.

– Oh Hermin, beh boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak
boszúterveid… Egy év mulva hol leszünk? ki marad meg közülünk?

– Ha nem leszünk, megszününk érezni s én azt sem bánom. A haláltól nem
rettegek, de míg élek, nem felejtek.

– Jó, Hermin, eleget beszéltél már fájdalmadról, most hagyj magamra az
enyimekkel, én kevésbbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak
halottaim, pedig igen sokan és még többen is lesznek.

– Nem hagylak el. Tudok mindent, a mi veled történt. Körül vagy fogva s
vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész
éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki
pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el
vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt,
ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna
felől a defilée úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét
elvesztheted, még sem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé
kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a
branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két
zászlóaljat s nehány hatfontost kellene a defiléet őrző telepek háta
mögé vinned.

A vezér keserűen mosolygott.

– A levegőn keresztűl ugy-e?

– Nem. A föld alatt.

A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arczáról elmaradt
utánok a mosolygás.

– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kis gyermekkoromban anyám
születése helyén e magas hegyek közt gyermek-barátnéimmal játszani
kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt,
melynek torkolatjánál olykor bujósdit játszottunk. Egyszer rossz
gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam
beszaladtam a bányatorkolatba. Nehány fiu utánam szaladt s ijesztgetni
kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas
folyosó tárult előmbe s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiuk
ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly
borzalmassá tette azt előttem s én futottam a sötétségben, lélekzetem
visszatartva, tapogatózva omlott kövek és sáros földhányások között. A
sötétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiuktól
s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot
látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott
előmbe. Siettem arra felé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a
besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának útat a földalatti sűrű
sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem s
nem hiszem, hogy ez útat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet
ijedtemben oly hirtelen bejártam.

A vezér várakozásteljesen figyelt a nő szavaira.

– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyves-erdőt
láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem
le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok s kevés
kerüléssel egy faluba vezettek.

– Azon falu neve…? vágott közbe nyugtalanul a tábornok.

– Szélakna…

A vezér arcza égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz,
megszorítá kezét, megölelte.

– Szólj, beszélj tovább, mondá és ajkai reszkettek az örömtől.

– Nagyapám, a professor, kinek az eseményt elmondtam, a helyett hogy,
mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a fölfedezésen s
mint emlékszem, nagy diadallal mondá, hogy ez lesz a «kuruczok útja»
melyen II. Rákóczi Ferencz (az önéhez hasonló körülmények között)
czernirozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott
bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok,
melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy
tizedét nekik tartoznak adni, a miért ezek vizeiket leszivárogtatják;
ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is
mélyebben furatik át a hegyen s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, a
mi akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszünnek
jövedelmezni.

– S e tunnelt, úgy hiszed, hogy kívüled senki sem ismeri?

– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy tulsó
oldaláig vezet, a hol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy
külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést, a tudósoknál
annyira sajátságos irigységből, holtáig titokban tartotta.

– El tudnál-e engemet oda vezetni?

– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt
megmenteni volt jöttem czélja. Jőjjön velem.

A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt
távolról követé őket égő fáklyákkal s így haladtak tova a téli
éjszakában.

A föld fehér volt, az ég fekete. Zajos csata után néma volt a vidék.


III.

A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.
Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt
beszélgetésök.

Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők
kezéből, a másikat a vezérnek adta át s inte nekik, hogy menjenek
vissza.

A vezér kérdőleg tekinte rá.

– Nem akarom, szólt a nő súgva, hogy e helyet ismerje valaki, míg
biztosítva nem vagy.

– De ezek legbizalmasabb embereim.

– Én nem hiszek senkinek.

– De te nő vagy – és velem egyedül.

A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, «e fekete ruhában!» szólt
fölsóhajtva.

– És e fekete órában, tevé hozzá a vezér s mentek azután egyedül le a
völgy mélyébe, a fehér zuzmarás fák közt, az úttalan hófuvatban, elől a
nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vér világot vete komor arczaikra.

A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az
elpusztult aknatorkolat.

Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, a
mennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval.

A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az
egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elől
kibélelve.

Az asszony elől lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az
akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán
keresztül villogtak nagy sötét szemei.

– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni, szólt az özvegy, de
hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó
ágyúk számára is elég tág.

S haladtak mindig mélyebben a hegy szivébe, elől az asszony fekete
ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly
meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a
földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta
elmenőket.

A tunnel közepe táján látható volt az aknakút. Egy mély, rettenetes
hosszú, kútalaku üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy
óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag úgy
látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy
lefelé száz meg száz ölnyire a föld ércztermő gyomrába; a malom
korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet
huzta föl és alá, min a bányászlegények ereszkedtek le és szálltak föl
ismét s vontatták föl a nyers érczek köveit nagy kemény bőrökben.

A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett.

Borzadva nézett bele az asszony.

– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; – milyen könnyen
beleeshettem volna.

Ismét odább egy patak folyt keresztül a folyosón.

– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán s
az most elromlott és a patak itt tört keresztül.

A nőnek nem lehetett a vízen keresztül mennie, a vezér fölvette őt
ölébe, a nő ráhajlott vállára.

Mindkettő arcza oly komor, oly halovány volt.

Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arczaik oly haloványok, de
az a fekete ruha és az a fekete óra…

A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó
végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ
el kelle hengeríteni az útból, hogy kimehessenek rajta s ott egy
vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.

A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő
kiáltozásai.

Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.

– Most Isten önnel, én tovább megyek, szólt az asszony, kezét nyújtva a
tábornok elé.

– Hová gondolsz Hermin? ez erdőben, ily éjszakában…

– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár
lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom fölkeresni s ott pórruhát veszek
magamra és megyek tova.

– Miért oly sietve?

– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, a
ki férjemet megölte, ahoz sietek; Isten önnel!

– Nem bocsátlak magadat Hermin, elkisérlek odáig, legalább az erdőből
ki.

– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell
szabadítania és pedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk
találkozni.

A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a
fáklyát is kioltá, melyet magával vitt s eltünt a sűrű fák között,
miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos bánatos zöld.

A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztül
sietett a föld alatti folyosón s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire
hadiszállására újra visszatért.

Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá s csodás
gyorsasággal rendbehozatva a földalatti útat, elkezdé serege javát azon
keresztül szállítani.

Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstől visszhangzott, a századok
óta ott lakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odujából. A
fáklyáktól jobbra, balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tüntek föl
szerteszét, mik fenyegető repedezéssel tüntek el a kemény sziklafal
hasadékaiban.

A vezér és a tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak s a mint elől
az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok
a nehezen gördülő ágyúk, miket alig birtak vontatni az iszapos úton;
maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, a hol egy-egy
megfeneklett.

Még tartott a véghetetlen téli éjszaka s már a sereg legjobbjai néhány
ágyúval keresztül jutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem
elől.

S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a
derék-sereg Szélakna felé.

Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából.

De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből csaknem háta mögött
az alagúton átjött hadosztály s a czernirozó had, nehogy két tűz közé
kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a
derék-seregnek szabad útat nyitni.

Igy menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek
hitte.

Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltünni az égen.


IV.

Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába. De a kiért járt, a fiatal
főtisztet már nem találta ott. Hadi mozdulatok miatt egy állomással
odább kellett neki menni s a házába betérő özvegy ott egy csomó
közkatonán kívül, egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers
hangon kérdé a belépőtől: hogy mit akar?

– Én e ház asszonya vagyok, felele az szárazon.

– Nagyon jó, mondá a hadnagy, épen parancsot kaptam, hogy mihelyt
megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.

– Parancsot? Kitől és miért?

– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy
miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.

Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki
idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta
szobája kulcsait, sarcasticus hidegséggel mondva: «ha már elfoglalta ön
házamat, viselje egyuttal gondját vagyonaimnak».

A hadnagy előszólíta három granátost s parancsolá nekik, hogy üljenek
szintén a szekérre.

– Minek az? kérdé az asszony sértett büszkeséggel.

– Önt fogják kísérni asszonyom.

– Ez is parancsolatban van önnek adva? kérdé a nő élesen.

– Ezt így szokták asszonyom, válaszolt a tiszt s becsapta maga után az
ajtót.

A granátosok fölültek a nő mellé és vele szemben a szekérre.

A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott
és nem mutatta indulatját.

Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel
volt, sokat beszélt nekik különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy
csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá,
bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba perczenkint az
asszony szavainak csábító mérgét s mikor a fuvaros egy helyen megállt a
fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre
vannak a magyar seregek?

És rögtön mind a három átszökött.

A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem
tevé azt; hogyha nem hivatta volna is azon ember, ő felkereste volna.
Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s
visszaküldé, az hazament, a honnét jött, harmadik vármegyében fekvő
lakhelyére s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött
ide.

Hermin fölkereste az őrnagyot, a kihez küldve volt, oly arczczal, melyen
semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá s midőn annak szép
fiatal arczán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort
észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé:
«őrnagy úr, kegyed én rám haragszik?»

Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor
kezdett boszúja tárgyát megrontó tervéhez.

– Asszonyom, szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon, megbocsát kegyed,
hogy ide hozattam, de a kötelesség…

– Engedjen meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem
önhöz.

Az őrnagy megütközött.

– S nem tisztem küldte kegyedet, kit lakházánál hagytam?

Az asszony mosolygott, elpirult, szemeit lesütötte… Minden kiszámítás…

– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá,
hogy kegyed engemet el akar vitetni s biztatott, hogy rejtsem el magamat
oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember
igen különös szemekkel tekintget rám, inkább akartam magamat önre, mint
ő rá bízni.

Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. «Rögtön menjenek a
hadnagyért», kiálta az ordonnancenak. Ha e perczben altisztje jelen van,
talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés,
egyetértés azzal, a kit el kellene fognia, mind elég vétek a fölebbvaló
haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a
fölgerjedt szerelemféltés szítja!

A nő ennyi indulatot tudott néhány szavával fölgerjeszteni.

– Kegyed tehát egyedül jött? kérdé az őrnagy, többé nem hideg,
kényszerített hangon, hanem indulatosan, föllázadtan.

– Egyesegyedül, mint láthatja ön.

– S mi indítá kegyedet arra, hogy mégis eljőjjön?

A nő összetette kezeit s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolra hívó
tekintetet vetett a katonára.

– S nem találná ön ki?

A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő
ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és
biró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá
el annak kezét s nem birt megválni annak mosolygó tekintetétől.

Ha észre tudta volna venni e mosolygó arcz homlokán azt a fenyegető
egyenes ránczot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó
arczvonalmak szinpadi játéka fölött!

– De mindenekelőtt kérem önt, szólt az asszony, negélyesen visszavonva
magát, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, a miért, ha
magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.

A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra s odavonta maga mellé a
hölgyet, monda:

– Kegyed kevésbbé volna találékony, mint én?

– De tréfán kívül, valami oknak, valami czímnek csak kell létezni, a
miért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.

– Kegyed sokáig nem volt otthon és az emberek azt beszélték, hogy mint
kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni, s
kérdőre venni.

– Az emberek valót beszéltek.

– Hogyan! szólt megütközve a tiszt s ismét komolyan kezde a nő arczába
tekinteni.

De annak egy vonása sem változott.

– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem
tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém? A magyarokat kémlelem-e,
vagy a császáriakat?

A tiszt gyanakodni kezde.

– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon
kapnám, a mikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig
igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy
azon szomorú kötelesség, mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom,
erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.

– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is
vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e
igazat mondani.

– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől, szólt az őrnagy egy összehajtott
papirba tekintve, melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek
Selmeczen legerősebb védelemre?

– Egyikről sem, nincsenek már ott.

Az őrnagy visszahökkent a feleletre.

– Tehát csakugyan útat tört magának Körmöcz felé.

– Épen nem, Szélakna felé ment.

– De az lehetetlen, kiálta föl a tiszt, a kezében levő papirra ütve, ez
azt irja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének
felét is elvesztheti, ha ki akar törni.

– Önök kémjei haszontalan ficzkók, szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az
irást s ketté repesztve. A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül
vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta
Branyiszkó alatt van.

– Az képtelenség, az lehetetlenség!

– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem
őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar
háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban
hittek hivatalos kémeiknek, a kik a Körmöcz felé intézett színlelt
támadást vitték hírül.

A tiszt még nem birt bámulásából magához jőni, midőn egy futár érkezett
hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul-szóra az jelentetik, a mit az
asszony imént elmondott neki.

– Valót beszéltem-e? kérdé diadalmaskodó arczczal a nő.

A tiszt kezét nyujtá neki.

– S nem tudja kegyed, mint menekültek meg? kérdé a nőtől.

– Úgy hiszem a hegyi útakon, felelt az ártatlanul.

– A föld alatt. A hegyen keresztül!

– Csodálatos! szólt a nő, kezét összecsapva. Csaknem hihetetlen!

És a nő arczán oly élethíven volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.

Ki merte volna gyanítani, hogy épen ő volt az, ki ezt az útat a vezér
előtt fölfedezte.

Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak
szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb
kezde kettőjök közt lenni; az asszony tréfált, kaczérkodott, az ifju
tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg,
azután karcsú derekát karolta át, mindez nem esett meg ellentállás
nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait a nélkül, hogy
valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete
ittasabbá tette, még közelebb simult, midőn hirtelen nyers hangon szólal
meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép
rajta nagy bizalmasan.

Akárki lépett volna be e perczben, számíthatott a nagyon természetesen
kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy,
kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót s a mi több, alattomos
vágytársat vélt megismerni.

– Jőjjön ön a másik szobába! kiálta rá haragos hangon s maga után
bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leczkét
tartani subordinatióról, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak
tekintetnek.

A hadnagy szemre-főre bámult s némi tájékozást véve magának azon
bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta,
semmivel nem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól,
mintha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös
gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.

– Épen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem
szigorúság.

A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen épen nem
lehetett panasz.

– Ön egyedül bocsátotta idáig az általam elfogatott vádlottat.

A tiszt állítá, hogy ő három granátos kiséretében küldte ide.

Az őrnagy dühbe jött. «A hölgy maga legjobban el fogja mondani.»

– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kiséretében küldte
idáig.

A nő hidegvérrel felelt: «Valóban nem tudnám, mire lett volna e kiséret,
miután önakaratomból jöttem.»

– Asszonyom, ön kötődik velem, szólt a hadnagy kifakadva, ön még
zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem ön szekerére a katonákat?

– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt
biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.

– De én parolámra mondom, hogy igaz, a mit állítok.

– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, soha sem fogunk
bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt
állítja, hogy kisérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, a kire
rábízott, azok legjobban fogják bizonyítni.

A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van és látta, hogy
mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.

– Valóban, azt a három katonát azóta sehol sem találják.

A nő gúnyosan mosolygott.

– Őn csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton
meggyilkoltam s elástam az árokba!

Az őrnagy haragosan közbeszólt:

– Menjen ön, az ön három granátosa soha sem volt a világon. Ön hadi
törvényszék elé fog állíttatni.

A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról fölvett tollal, mintha őt a
tárgy tovább nem is érdekelné.

Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem
kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen
czélt ért.


V.

A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott,
majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon
nőt, ki szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd
pórnő, vagy fiatal férfi alakjában megjelent s mire észrevétetett,
eltünt. Ha gyanúba vették s üldözék, mire a személyes leirása közöltett,
már nem ő volt az, a kit keresnek, más arcz, más alak, más útlevél,
semmi hasonlatosság előbbi alakjához.

Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a
magyarok és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta
magát vágni; a mely órában elfogták, a másikban már szabad volt.

Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta s ekként járt-kelt szabadon
egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy
embernél többel soha sem beszélt, irást soha sem leltek nála. Sehogy sem
lehetett rá bizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.

Tudósításai mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.

Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak
okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem
mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész
táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet disposicziói felől.
Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A
fáradságosan kidolgozott hadi tervet szépen leiratták, fölolvasták,
helybenhagyták s másnap egy betüt, de csak egy gondolatot sem
teljesítettek abból, a mi ott meg volt irva. A mi pedig a seregek
létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt,
voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harczban,
mint egy másik zászlóalj egészen.

Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél s az nem ritkán
leirva adta oda neki az egész hadi tervet, hogy vigye meg elleneinek s
miután a többi kémek szintén azzal összhangzó tudósításokat adtak,
csakhogy sokkal hiányosabban, Herminet a legjobb kémek egyikének kezdék
ott tartani.

Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem
lehetett.

A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifju őrnagy
hadiszállásán találjuk az özvegyet. Épen akkor ment oda.

– Épen jókor jő kegyed, Hermine, szól az őrnagy bizalmasan üdvözölve a
nőt, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.

– Nagy megtisztelés!

– Egy nagy föladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi
működéseinek.

A nő hallgatott kérdezés helyett.

– Kegyednek Komáromot és a szőnyi sánczokat kell számunkra kikémlelni.

– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet
titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sáncz mirevaló? Rajzolni
pedig épen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.

– Megbocsát szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van
szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség és egy kis
resolutió azon esetre, ha az ember tetten kapatik.

– Csak egy kis ügyesség, semmi más, a magyarok nem gyanakodók.

– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és a
sánczokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott
minden helyet összejárni, följegyezni – ez a föladat s az ilyesmit
kivinni felötlés nélkül, ehhez kell kimeríthetlen leleményesség, a mi
kegyeden kívül senkinek sem sajátja.

– Tehát jőjjön velem valaki, a ki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a
vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.

– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménczkedni; annak az
embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának
kellene lenni kegyed iránt.

– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? kérdé a nő, csábos
hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.

– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra, ez a mesterség nincs ínyem
szerint. Nyolczszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak
lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.

– Az igaz, szólt a nő gúnyosan, oda a mámor is elég, míg ide józanság
kell.

– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren
szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen,
Hermine, ah ott rettenetes a halál képe.

– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze,
hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját
kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy
föltartóztattak, azonban soha egy betünyi tanujelét nem lelték nálam
azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.

– Hogy történhetett az?

– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugy-e sokszor kérdezte ön tőlem, hogy
hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany
ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen
ide.

S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé
vált az, üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papirszelet
hullott ki.

– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez
órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.

A tiszt gondolkozni látszék.

– Attól nem tarthat ön, folytatá a hölgy, hogy saját ügyetlenségünk
áruljon el bennünket, csupán egy esetben lehet önnek oka a
tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem
beszélek e tárgyról többet.

– Jó, elmegyek önnel, szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg.
Gondoskodjék álruhákról.

– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez
legkevésbbé felötlő.

Félóra mulva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte,
a magyar tábor felé.


VI.

Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett
tánczoltak a honvédek. Valami élelmes ember korcsmát rögtönzött az
elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek
leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, a ki akart.

A borházra nyíló mellékszobában a maszkirozott őrnagy s az özvegy ültek
egyedül s halkan beszélgettek egymással.

Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd
erre, majd amarra figyelmezteté őt irás közben.

– Milyen különös volna, kérdé egyszer a nő, fölállva helyéről, ha ezek
odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.

– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének, viszonzá az őrnagy,
föl sem pillantva irásából.

– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide katonák! ezen ember itt kém!…

Az őrnagy bosszúsan pattant föl:

– Hermin, kegyed tréfája igen helytelen!

– No, hisz azért ne förmedjen rám, szólt a nő féltréfásan, hadd lássam,
mit irt már? s azzal kezébe vette az órát. – – Ennek az órának még egy
más rejteke is van.

– Lássuk.

Egy kis aranylemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arczképe
tünt elő finom miniature-festésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta,
hosszúkás ezüst gombokkal.

– Ki ez a férfi?

– S nem ismerné ön? kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.

– Ez azon férfi! kiálta ekkor reszkető hangon, vad, fenyegető alakká
magasulva föl és arcza kigyulladt: ez azon férfi, kit ön megölt s kinek
jegygyűrűjét most is ujján viseli s a kit én imádtam, imádok még most
is, szerencsétlen férjem!…

A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony
megölő tekintetétől. Egy hangot nem birt kiejteni száján, csak úgy
bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az
ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tétovázó… a harmadiknál térdre
esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arczczal
tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit
a szél ütött meg.

– Csak egy szavam és meg vagy halva,… szól a nő, küzdő lélekzetétől
megszaggatott szavakban. Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam
rajta, hogy megölhesselek;… most itt vagy,… most nem kell halálod többé…
menj, fuss, mentsd meg magadat! Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj
vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…

A tiszt fölugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.

– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja arczodról, hogy ki vagy? ott az
ablakon át, – ugorj alá, úszszál keresztül a Vágon. Vigyázz – el ne
fogjanak. – Nem kell halálod. – Eredj…

A tiszt kiszökött az üres ablakon át s gyorsan sietve tünt el a romok
között.

A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit s midőn azok
elhangzottak, lerogyott térdére, könyei megeredtek, zokogott, kezeit
fölemelte s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:

«Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…»

* * *

Pár nap mulva véres csatát vívott Szőny sánczai alatt a két ellenséges
sereg.

Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga
állt serege élére s bibordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú
rohamra vezette harczos huszárait.

Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.

Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harczvágyával a két
ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.

Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előre nyargalva, a
magyarok vezére felé tart. Összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a
magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.

A következő perczben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással
csapnak le egymásra. Rémes ordításuk eget, földet betölt.

Küzdenek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elől véres ruhájában,
véres kardjával és véres fejével, – mire visszatér, a csatatér az övé. A
holtakat ő temetteti el.

Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, – csak a harcz
tartotta fönn lelkét.

Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.

Nemsokára azt is behozzák, a ki megsebesíté. Az már halva van, éktelen,
nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázolták.

Hermine megismeri azt is.

Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.

De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban,
sebet adva és nyerve.

A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit.

Melyiket szerette? melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a
kettőt? Nem tudta meg senki…




SZÉKELY ASSZONY.

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a
távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés,
szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új,
kérlelhetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy
óra előtt a hon határait védték.

Sepsi-Szent-György kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a
székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem
a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést
hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja,… ez volt mostan
Gábor Áron,… emez volt az ellenségé,… s ez rá az ég mennydörgése…

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik
győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást
mondtak magukban: hogy ha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza,
de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjjön
belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül.
Vén ember már, nyolczvan éves, szemei világtalanok, két naptalan hold az
égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a
temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig
a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja
magában: «miért nem lehetek én ottan!»

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék
az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a
másik sánta, a többi elment a harczba.

A nyomorék olvas az Izrael harczairól, nagy nehéz csatáiról az Isten
választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett,
védve, viaskodva, harminczezer férfi vesztette el életét.

– Miért nem lehetek én ottan? nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább
olvas:

«És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.»

«Elszaladott pedig egy ember a harczból és ruháját megszaggatá és port
hinte fejére.»

«És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben
vala.»

«Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy
jajkiáltással.»

«Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.»

«Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős és az ő szemei
meghomályosodtak.»

A nyomorék nem birta tovább olvasni, föltalált tekinteni az ősz emberre
és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könynyel.

– Miért nem olvasod tovább? kérdé az aggastyán.

– Sötét van, nem látom az irást.

– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arczomon. Miért nem
olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könyeket és olvasott:

«Monda az ember Élinek: a harczból jövök, a harczból szaladtam el.»

«Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is
elnyerték.»

A nyomorék nem birta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s
fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arczát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behunyt szemmel
folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

«És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a
kapufélen és meghala.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A temető árka mellett egy ákácznak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminczhat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is
szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg
villog. A székely asszony arczát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós
aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmuló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál
sápasztóbb a nő arczán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből
volna faragva.

Ez Judith, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem
virágzó alakoknak, kik arczuk kifejezését, nagy, fekete szemeik
ragyogását, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s
termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a
lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép fiatal, tizenhat éves leányka fűzi
karjait, odasimulva hozzá, mint hizelgő folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, síma szőke hajjal.
Arcza oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy
tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most
elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az
alaktalan távol ködeiben.

– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? kérdi Judith a leánytól, kezével
a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa.
Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem
csillagsugára nem bir magának utat törni odáig a homályban, hová a
fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok mulva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arczán szerelmes
hajnalpir ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

– Ez ő, kedvesem, rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha
csitítani akarná a kis nyugtalant.

– Nincs fegyvere! kiált eliszonyodva Judith, s elfordítja arczát és
szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az
anya fia gyalázatát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan
csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s
végerőködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját.
Sáros és véres volt, haja lecsüggött arczába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon
iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki rá ismert benne Judith fiára, s a nők körülállták az anyát, a
mint a fiut arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiu között volt. Ez nem birt rajta átmenni. Ott
lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény,
elitélő hangon Judith.

A fiu felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége
szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott
ajkán.

– Szólj, elveszett-e a csata?

A fiu némán inte és fejét lehajtá.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira.
Miért jöttél el?

A fiu hallgatott.

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna
sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen!
Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj
tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts
bennünket.

A fiu esdő tekintettel nézett szét a nők arczain. Sehol részvét, sehol
egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének
legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judith ruhái
közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifju még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S
mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem
marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul,
kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó
léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza,
elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt
öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos
völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Soha sem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El –
kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, a merre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak,
nem is jönnek vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Eget
verő sírás.

Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?

– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak.
Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben
elhullt.

Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre:
«én Uram, én Istenem!» kiálta s megszünt világtalan lenni, a mennyei
napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.

A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség
híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt
városukba, Sepsi-Szent-Györgybe.

Mankójával ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta
magában:

– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?

* * *

Nem volt már férfi Sepsi-Szent-Györgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit
elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolczvanéves
világtalan vak volt.

Csak nők és gyermekek maradtak még a városban.

Özvegy nők és árva gyermekek.

A nyolczvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten
látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arczát tenyerébe
rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt,
őt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki
elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. A kit a
legvénebbek sem ismertek fiatalnak. A ki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelői mind, a kik ismerték unokái és unokafiai
száma egész népet tett már és mindazok, a kikkel életében jót tett,
kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek
nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn
futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiu közül csak az egy nyomorék
van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenkinek halottja most, mindenkinek van
benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Judithnak, a büszke lelkű
nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.

Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem
fakad patak. Szemeikből könyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

Judith félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.

Összefont karokkal megáll előtte és beszél.

– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy
könyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál,
hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…

A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.

– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz,
szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid! lesütnéd-e fejedet némán, mint
most?

A nyomorék felemelte lángoló arczát az asszony tekintetéhez s nagy,
fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős
lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

– És te soha sem leszesz boldog, folytatá az asszony. Te rád semmi öröm
nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?… De szólj, ha
megjelenne a halál előtted legdicsőbb arczával, ragyogóbban, mint a
csatamezőn, s azt mondaná: «vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit
kezedbe, im én kezedbe adom a világból mind azt, a mit szerettél,
csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor
meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, a miért visszagondolj a más
világról a földre…»

– Nem értelek.

– Nem akarsz talán… Csak mégis szép az élet ugy-e? Még a rongyok között,
a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet… Még a
mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…

– Oh ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett
halálért, szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.

– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az
elemek maguk is csatáznak, magasan a harczkiáltás közepében ott állanál,
vérontó angyalául a halálnak, érczhangon hirdetve halálos ellenállást
mindennek, a ki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, a ki
segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s
magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

– Oh tehetném bár! sóhajta fel a nyomorék. De mi az én hangom? Mik az én
karjaim? Szavam nem hallatszik a harczban. Kezem a győzelmet el nem
veszi senkitől.

– Figyelj reám. A győztesek ma, vagy holnap városunkba jönnek. De nem
leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be
lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha
Sepsi-Szent-György férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik
nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a
szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A
czél úgy sem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a
toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot
meghúzod, mi akkor a halottat elviszszük temetni. Sírjánál bevárjuk a
nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk.
Minden házat külön fogunk védni. A kétségbeesés megtanít bennünket
harczolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a
csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércz-szavait s új
erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem
vesz. Akkor találsz ottan egy fülkében előre elkészített
szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség
elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod
a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal
a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber
szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő
lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen
szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni
készül a halál képe felé.

– Lesz-e bátorságod?

– Oh örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős
fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s
mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes,
izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: «szolgáidnak
testek, a kik megölettek, adattak a hollóknak!» – Ordíts kapu! kiálts
város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…

És a nyomorék alakja, mintegy szent convulsióban elkezde erőszakosan
reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre
voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha
buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.

Jer velem, szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette
mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha
nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett már is szárnyakat
viselne.

Hogy átmentek a halottas-termen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak
hideg arczát, hideg kezeit, s magasztos túlvilági arczczal rebegé:
«látjuk egymást nem sokára».

Judith meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga
elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott
erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.

Judith megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal ott hagyta őt a
toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor
meglátta Judithot, onnan fölülről utána kiáltott.

A nő föltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.

– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a
kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony
ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

S levetette a kulcsot a toronyablakból.

És azután a távolba nézett.

* * *

Judith a halottas házhoz visszatért.

Ott gyűltek össze Sepsi-Szent-György asszonyai magukat kisírni. Pedig
sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judith megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete,
átható szemei, hideg, erőteljes arcza mutatá, hogy mikor a fiág kihalt,
neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.

S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.

– Testvéreim! Sepsi-Szent-György özvegyei, árvái, halljátok szómat!
Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a
nálunknál jobbakat, túl mindent, a kit szerettünk. Városunkban nincsen
egy ház, mely valakire ne várna, valakire, a ki vissza nem jő.
Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk,
megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van
téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék.
Azok helyett, a kiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket
megölték. Látni fogjuk őket utczáinkon diadalmas zenével végig vonulni,
látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után
üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat
s arczaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én
azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, a mit az
élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem
tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt
mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De
ismerlek beneteket. Ott kell lennetek, a hol én leszek, tennetek azt a
mit én, hallottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni,
mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit
torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon
tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben.
Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kiviszszük a város
kapujába, ott az utcza végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk
neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy
azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra
sietve gyűljetek ide.

Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a
kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, a mi mondva volt,
kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét
élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem
tudták, hogy miért?

* * *

Predialó felől a hegyút kanyarulatán a távolban magas porfelleg oszlopai
kezdtek támadozni a Sepsi-Szent-Györgyre vezető úton közelegve.

A harang megkondult.

Egyetlen harangja volt ez Sepsi-Szent-Györgynek, a többit mind ágyúnak
önték.

Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.

– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az
utolsó férfinak.

– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengetyűt… Kinek a
halálára?… Az egész városnak.

Sepsi-Szent-György kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a
másik a városból.

Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők,
leányok, gyönge, fegyvertelen népség.

Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat
harczméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere,
hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó
gyászfátyollal beterítve.

Amazok riadó harczzenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok
lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.

Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.

– Az előtt fognak találkozni mind a ketten. –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arczvonásaik,
nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a
magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már
akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta
szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is
kizaklatták, – egy része odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán
túli földön, – a Caucas vad bérczei mögött, – az elvált testvérek soha
sem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, –
mindenik nagyot változott – s mikor ezredév múlva a villágszellem
szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással
szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami
keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi
szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?

A csapat vezére egy szép ifju herczeg a Caucas vidékéről, napbarnította
szép ovál arczához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt
venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.

De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül
prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól
hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard,
maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős
tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét
elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a
távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele
beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt
rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős
pusztáikban, ős bérczeik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új
földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat
vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.

Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon,
hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy köny,
egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket
kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik
küszöbére, melyeket még nem rég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint
távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor:
így áldoztak le ők is!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt,
keresztül az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.

Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost
fogadni, mint egy sírral, épen a bejövők útjában?

A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús
halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait
a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben
is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el
rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a
gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.

A lovagcsapat vezetője leszáll harczménjéről, társaik is mind
leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír
oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki
hinné, hogy az ellenség?

A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sir tulsó
oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judith az, bátor, hideg
tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.

– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e
városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már
megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, a ki
Sepsi-Szent-Györgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolczvan
évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész
városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre
többé. Csodálatos volt halála, nem kinlódott, mint más ember; a vesztett
csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert,
ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a
csaták aczélai, mint megölték a többit mind. Sepsi-Szent-György hölgyei
ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, épen a bejárás elé, hogy a ki
be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az
út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül
megnő az erdő és a fü. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy
bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül,
mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért
áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott
legyen, a ki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!

A cserkesz engesztelő arczczal szólt ismeretlen szókat a székely
hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdájára
hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a
városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.

– Hiába hozod a békét. A míg itt egy élő lehellet lesz, háború van
köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten.
De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek
fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs
tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött
e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az
utczán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik.
Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet.
Menjetek innen.

A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen
ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére
támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei
volnának, nem tudott nekik mit szólni.

Kötelesség-gyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót
latolgatás nélkül teljesítni és most nem érzett magában erőt arra, hogy
a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.

– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az
asszony. Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt,
akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.

– Szíveinken, holttesteinken keresztül! kiáltának mind egy hanggal az
elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a
paripa tombolt és ágaskodott.

És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édes anyja, a kinek
szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép hugai s ifju jegyese, kik
szintoly szépek, mint ez ifju nők lovának lábai előtt, szemeik épen úgy
ragyognak, arczaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők,
termeteik oly délczegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz
nőké, mint e székely nőké itten.

És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne
lássák a szeméből hulló könyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet
inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután
leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák
süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely
hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.

A sereghez visszatérve, hadi törvény elé állíták, a miért a parancsot
nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú
haditörvény, a miért ellene vétett.

Küldtek ezután keményebb szivű embert az asszonyoktól lakott város
ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utcza közepére ásott sír
dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.

Fáradságos harcza lett ott, a harcz dicsősége nélkül, asszonyokkal,
gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia
minden házat. Ujra kezdeni a harczot minden utczán, ablakokból,
házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.

És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a
rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony, –
mint egy tömör óriás, a ki maga nem mozdulhat, – fölülemelkedve az egész
városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szünt a nagy zaj,
hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:

  «Szolgáidnak testek,
  A kik megölettek,
      Adattak a hollóknak».

Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a
hódítónak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók
kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek
repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanóczok egy percz
alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak,
a tüzes zsarátnokot végig futja a város egyik szélétől a másikig. A láng
emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tőle, s a fekete füstben a
szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan dæmonok vinnék eget
ostromló csatába.

Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.

De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje,
mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a
szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja.
Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy
iszonyú roppanás hallik, aztán a harang elnémul, talán épen az esett le.

A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.

Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harczkiáltás hallatszik
még, – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.

Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában
égnek törekvő lelkeit a harczos férfiaknak, s mentől többet levernek
onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.

Miért nem vagyunk mi is ottan!




A BÁRDY CSALÁD.

1850.

Édes szép hazám. Édes szép paradicsomkertem. Mivé lettél! Mi lett
belőled! Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak
most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra
felvirulandsz.

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsom-kertem.

* * *

Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn
azokat leirám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű, nem
megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak
szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta irni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mind ez csak képzelet, hogy azon
emlékezet, mely előttem ébren létemben véres árnyakat mutogat, csak egy
nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés, csak
főfájós lelkemnek kínzott teremtménye és e véres, kínos alakok mind
csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem
volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind
ez csak álom, felébredünk és nem látunk belőle semmit többé.

* * *

Mélyen benn az erdélyi havasok között vagyunk.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a
Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű,
vad erdővel vannak benőve, mely épen most kezdi tavaszi világos-zöld
színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszin ködbe mosódnak el a
távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb
kilátás perspectivjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik
felnyulni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt
tűzetett. Alant a völgy legfenekén is szétszórt falu látszik, melynek
estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő közűl rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó
kopogás, s a mellette elfutó mocskos sárga patak, mi onnan támad,
gyaníttatja alatta az érczzúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pőrölykongás veri
föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye
kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kigyózó folyam, minden száz
lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani,
roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről
lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott serpentina vezet a kis völgyi
faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán eső-vájta szakadékos út
visz el mellette valami távolabb helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A
tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán
szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora
jáczintok és anemonék nyilnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakokon
olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki.

A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek
kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…

1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az
asztalnál.

Mind az egy család tagjai. Mind Bárdy név viselői.

Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven,
egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán
semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a
termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire
tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja
még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt
levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja
még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható,
kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős
aristocrata példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt
éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban,
arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta
gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke,
mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka,
csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe
fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet
viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család
kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem
érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt
részéről az atyátlan gyermek irányában.

A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem visel
egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak
felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal
kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és
beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József.
Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök
mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende
feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás,
hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az
asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt,
szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben
látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét
megelőző jóság által megczáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen
arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes
tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik
fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt
meghaltak.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt
évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen
összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.

Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép,
életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor,
szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe
göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.

E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos
piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele
együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi
tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a
sűrű, erős szemöld alatt.

* * *

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az
asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető,
fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak
tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba
szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe
lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány
arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal
nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis
nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek valaki akkor azt mondta volna:

«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni
kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom
közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú
férfit fiával, a húsz éves ifjuval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta
katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a
háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a
Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja
ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár
fel s alá a szobában.

– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott
álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva
tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy.
– Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire
szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted
jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az
lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám
fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve
érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában
siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem
tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És
a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn
lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával
Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van,
reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi
becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak
azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy
társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban
szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont
áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy
életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért
élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve
«halál».

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió
népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen
saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép.
A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom
után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim
bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek
elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség
idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz
tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele,
mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van
törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért
meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat
fejemre gyujtja.

– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb
eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer
szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi
előtte most idegen gondolat.

– De a szabadság százezrek életébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani
ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek
neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s
azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán
gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az
általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok
neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. –
Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a
sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az
nagyszerű, az messiási!

– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju
nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?

– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek
terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok
fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely
erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s
hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis
elmegyek.

– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s
nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi
házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem
halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra!
Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny
arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint
legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára
az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség
foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga
kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis
csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja
karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu
odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját,
míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju
közeledésére.

– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba
megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten
vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész
családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a
herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s
azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A
kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?

A kis ezüstszőke lányka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé:

– Imre.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen
távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint
testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék,
ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó
világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? –
– Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind
fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök.
Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a
mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év
számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó
világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek
nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez, s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy,
el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az
öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a
mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a
gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett
hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli
volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl
az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.

– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón
szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve
Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.

A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes
fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél rám.

– Ha megszünök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda
rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végig csörgött a lépcsőkön.

A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt,
attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:

– No öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya, válaszolá az ifju mosolyogva.

– No hát francziát, igazítá ki magát a mult századbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjura.

– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az
egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá,
s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de
annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér
kendő lobogott utána.

– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában
az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina
kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

* * *

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak,
senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem
hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak
kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység
utczáján végig nyargalt.

A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki
tudja, hová lett e népség?

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá.
Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész
éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most
ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos
útját bérczek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a
sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak
mindenütt.

Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az
okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– No no, szólt hozzá az ifju, még itt nincs ágyútűz, már is félsz?

A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s
félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül,
mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté
hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté
az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt
gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s
bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva
állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s
kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon
keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s
elkezdett hátrálni.

Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő
a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a
sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált
elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy
csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti
kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette
legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a
támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött
időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult volna, neki vágtatott a
sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép,
kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön
belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva,
dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró
kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva
és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s
használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani
kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a
sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy
kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem
szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról
leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni
kényszeríti.

Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles
pallost tartott.

Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva
lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól
felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a
parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.

E perczben egy lövés esett az ifju felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? ordítá dörgő hangon az óriás.

A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki
önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.

De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:

– Ki volt az, a ki reám lőtt?

Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.

– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, rebegé egy köztük
reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs,
most halva vagyok.

Az ember holt halaványra sápadt.

– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy legyilkolj.

A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.

– Akaszszátok fel, ő áruló!

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant
oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet
végrehajtatik.

A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak
lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a
vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az
úton, melyen az ifju jött.

A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta
az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük,
futtában kiálta eléjük:

– Jertek utánam Topánfalvára!

S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra
félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők
sűrűjébe.

* * *

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első
sugárait.

A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet:
«Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s
percz mulva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a
reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel
leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott,
keresztbe font karral s az ablakon kibámult.

Az ébredés neszére megfordult a férfi. A tribun volt.

– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj
eseményeiből.

– Házamnál, felelé röviden a tribun.

– Ki vagy te?

– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most
gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.

– Miért nem hagytál megölni embereidnek?

– Mert a harcz egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.

– De nélküled kiszabadultam volna közülök.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül
agyonhajigálnak a hegytetőről.

– S te nem akartad azt?

– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.

– Te ábrándos embernek látszol, tribun.

– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít
engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd
műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb
az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem
nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt
tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is;
lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy
elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem
emészti meg azt a rozsda.

– Nem értem fájdalmaidat.

– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le
száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez
elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra
származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is
vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisægethusa
helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a
consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor,
hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér
legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse,
a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit,
hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá
akarom őt tenni, a mi volt.

– S hiszed-e te, hogy itt az idő?

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják
a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs
mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet
koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a
harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek
semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos
fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik
tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a
legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a
hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e
az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van,
egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul
gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.

– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak
igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped
nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában
élhess.

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság
jött rendetlen tömegben a tribun háza felé, elől egy póznára tűzve
diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

– Ha ott hagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.

A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért,
üdvkiáltásokkal rivalga reá.

A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen
hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták
felé.

A tribun zavarodva fordult az ifjuhoz, ki azalatt félre egy szögletbe
vonult.

– Neved kalpagodra volt irva? kérdé tőle elszörnyedve.

– Igen.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva,
apád házára fog rontani.

– S te megengeded-e azt?

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem
akadályozhatok meg.

– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s
családodat még sem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér
gyalázata szállni?

– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam.
Megteszed-e?

– Szólj.

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan
társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled;
ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz
gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt,
becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos
ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd
nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim
szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s
arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt,
helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve,
hogy utánok sietend.

– Fogadd el paripámat emlékül, szólt az ifju a tribunhoz.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha
elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.

Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a
hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

* * *

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok
sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a
szunnyadókat.

– Mi lárma ez? kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik
kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra
ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt
sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a
főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást
és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem
kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan
az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás
szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb
magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját
köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt
ki az udvarra a kérdéses rondella.

– Hallod e zajt? kérdé belépő öcscse, kinek arcza lángolt.

Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt
végig termében.

– S nem készülsz védelemre?

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen
vagyok. Ennek meg kell történni.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk
itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely
sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról
segély érkezhetik.

– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg
arczán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim
vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom
őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy
testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait
csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes
volna neki menni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egyik kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami
erőszakosságot ne tegyenek.

– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem
kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember,
forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába,
innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog,
a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.

– Én tölteni fogom fegyvereiteket, biztatá őket az özvegy.

– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet
megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.

Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort,
vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém
Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás
nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az
hidegen.

– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket
a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó
ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy
valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy
bizton lehessen czéloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva
Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.

– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket
védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a
szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan
megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hisz mind jó
emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz,
meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón
kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s
elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori
pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon
ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha?
Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a
nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád
eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e
engem, fiam Lupuj?

– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a
kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az
ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s
fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a
szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint
rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót
kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt,
lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek
hozzányulni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg
egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert
néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz,
mely épen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló
tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s
elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje
fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak,
négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett
vasdarabtól.

Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait
és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.

A kapu döngött a vas súlyok ütéseitől.

Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan
szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert
ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem
esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni
kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan
nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a
kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek
nem birják őket visszatartani.

Dühödten rohant le Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s
lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda
hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.

Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó
van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni,
leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete
kivenni.

– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót,
egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind
lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé
azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes
csapással ejté rá a másik lábtóra.

Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a
rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon
félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan
zuhant le s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza
kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott
találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta.
A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak
mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá
ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember
messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.

– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől
vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide
jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!

E perczben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után
gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében
voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében
elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást
hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott
a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre,
kisérve az özvegy testvértől.

– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel
mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni.
Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem
egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután
kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s
megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre
fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila,
hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az
többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban
elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú
döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a
hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember
fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg
közt faldöntő buzogánya csapásaival.

Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki
egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé
fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte
hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán
ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a
földre leesett.

A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a
földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított
puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után
lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki
rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól,
már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a
lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle – holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt
arczczal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya
égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes,
büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem
vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.

Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy
homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete
lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be
sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával
széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött,
minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire
jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a
támadók egyike állig ketté hasított koponyával esett lábaihoz, a
másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg,
fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek
előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy
vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta
hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál
dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök,
csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor,
merően, mint arcza vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy
nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A
fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s
küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig
azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb
roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak,
egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva
fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon
halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni.

Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron,
ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a
diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos
jajgatását.

* * *

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a
gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva,
hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda
menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve,
figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból
itélve jót, rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték,
hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták
testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak
léptei.

– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében
tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől
és győzelemtől izzadó arczczal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a
kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az
embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze.

Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi
szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők
és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét
Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa
kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak
meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei
világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták
bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt
családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.

– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak
tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort,
széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát
és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s
midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt
czimboráinak, hogy ide jőjenek.

Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas
fülkét fedett el.

Nehány fejszecsapással be volt törve az ajtó.

– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú
kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide
rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát
ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot,
kétségbeestében elhagyta eszmélete.

Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék
pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Ez közös préda! ordíták többen.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos
oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka
gyöngéd karjait.

– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az
oláhok hátra néztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel
magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal
kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.

– A tribun! mormogának mind s utat nyitottak előtte.

– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében,
parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Ez is ellenségünk, felelé az daczosan.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak
asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket,
melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez
közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden
zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot
vetünk.

– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható,
arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt
mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is
hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg
közül, hogy: «lehet!»

– Ki mondta azt? álljon elő.

Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba
vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére
ütögetett öklével: «én mondtam».

Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva,
egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta
mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte
a tribun térdeit.

– Állítja még valaki, hogy lehet? kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.

Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután
hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt
kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek
kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel
is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani
róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a
lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a
tömegnek.

– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!

A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt
szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a
hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott
ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva,
az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a
kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött
égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva
szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

* * *

Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de
azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták,
hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun
megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a
pitvart és tornáczot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni
mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek
kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően
osztozott fejenkint.

Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, csupán egy nagy része
az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a
legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép
leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé
Numa az ott várakozóktól.

– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló
helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten,
vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– Csak egyé lehet, szólt közbe szárazon Numa.

– Tehát akkor azok egymás közt újra koczkát vetnek.

– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig
egyformán hajítunk.

– Hát kártyázni fogunk rá.

– Azt nem engedem. A kik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyüeket.

– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a
melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a
melyik nekem tetszenék.

Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.

– No hát mondj te valami okosat, tribun.

– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb
bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban
bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg
is fogja érdemelni.

– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett?
abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső
Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.

– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a
széles ember.

– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.

– Én kapaszkodtam fel legelől a hágcsón.

– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.

És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb,
legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.

– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént,
most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok,
mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem,
elvitázhatlanul.

– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa
ki akarja játszani.

– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő.
S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az
szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.

Ébren volt és hallott minden kimondott szót.

Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne
félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.

Az oláhok kiváncsian várták, hogy mit ád nekik.

Ezzel elővett egy fejszét s a hordó fenekét felütötte vele.

– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot
meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A
melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb
közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az
egész falut képes összedönteni.

Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.

– A ki fél, nem kénytelen itt maradni, felelé nekik szárazon a tribun.

– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem
mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.

Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával s azt
az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a
kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő
pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával
kaczagó társai előtt.

Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.

– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját.
S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára
gyújtott nála.

E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.

Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a
hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül
inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé,
melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.

Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta
a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint
kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a
gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak
ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az
ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki
pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a
veszedelemnek.

A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács
tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.

– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne
bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.

– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanóczot.

– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt
némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak
ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor
nekem adod.

– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tied lesz.

– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró
hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját
ruháját tépni és toporzékolni.

– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak
egyedüli joga van a leányhoz.

– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt
maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem
te érted mondom, hogy ezt nem akarom.

– Ha nem akarod, hát szaladj innen.

– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.

– Egy felet sem, maradj itt.

– Tribun, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.

– Látom.

– Hát egy tallért sem adsz?

– Egy batkát sem.

– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály
napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.

Mikor künn volt, még egyszer bedugta fejét.

– Egy huszast sem adsz? Még nem mentem el.

– Még én sem vettem ki a kanóczot, visszajöhetsz.

Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle
kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa
alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt,
fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?

Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett
kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe
sugá:

– Meg vagy szabadítva.

Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy
ideges kezét két kezével s rebegve mondá:

– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.

A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid
hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».

– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de
most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.

– Tőlem ne tarts, felelt büszkén erre a dákoromán.

– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly
bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél.
Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged
csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn
vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én
szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet
Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.

– Imre? kérdé meglepetve a leányka. Te láttad őt? Hol van? Él-e?

A tribun gondolkozott, nem tudta mit feleljen.

– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden
máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.

– Oh engedj ő hozzá mennem, ha tudod, hol van!

– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni,
ide kell jönnie.

– Miért hiszed azt?

– Mert tégedet fog keresni.

– Említe tán előtted?

– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet
mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának»
neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.

A leányka lesüté szemeit s halkan kérdezé: «tehát hiszed, hogy eljön?»

– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne
kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.

A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös
gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a
kétszeresen árvát.

Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet
s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az
álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan
gyermek az igazak álmát.

A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen
odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó
arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.

Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha
megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a
szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot
teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul
és merengve.

* * *

Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol
vidékre.

Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása,
vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.

Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz
vezető úton.

Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap
már fenn van az égen.

– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő
tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.

– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta
lovát. Társai alig győztek vele haladni.

Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy
meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.

Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva,
vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a
kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.

A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.

– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju
őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot
összevágja vele.

Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte
meg az urakat.

– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s
fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!

Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált
oláhot.

– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek
őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott
nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!

Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el,
mint temették oda mind a legyilkoltakat.

A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit
a szél ütött meg, családja sírja mellett.

Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt
véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.

– Ássatok tizenhármat, nyögé Imre. Ássátok meg az én síromat is.

Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott
látott volna, attól megőrülendett.

– Mind megölték, zokogá. Egy sem maradt élve!…

Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban
csak tizenegyen vannak.

– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány
örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju
szőkefürtű leányka?

A kérdezett zavarba jött a felelettel.

– Nem tudom, monda.

– Nem tudod? kérdé az ifju csodálkozva. Eredj oda és nézd meg.

A küldött nem akarta hallani az unszolást.

– Eredj, nézd meg, unszolá újra az ifju.

– Egynek sincs feje…

– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté
magát ismét arczczal a földre.

– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?

Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány
felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy
kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha
igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a
hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?

– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt
helyzetéből. Megyek.

– Hová? kérdezék.

– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az
enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját,
pisztolyait a tüsző alá rejtve.

– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni
faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.

– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha
vissza nem térek, álljatok boszút értem.

Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont
találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned
gyilkosai egyikére ismerek; de megigértem, hogy nem hagylak bántani,
most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt
fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne
értesíthesse.

Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új
sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg
sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.

* * *

Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy
nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.

Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig
kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő
fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag
gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon,
meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.

Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az
összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju,
mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!

Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy
elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?

A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt
megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora
egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.

De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai
lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény
vezet.

Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott.

Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt
és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.

A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta
a jövőnek.

Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát.

Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte
fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és
imádkozott.

A sziklai lak előtt megállt a jövevény s elkezde annak ajtaján zörgetni.

Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a
felesége.

– A tribun neje? kérdé csodálkozva az ifju

– Igen, az a halavány fáta, a ki sors útján neki jutott.

– S az neki felesége?

– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá
vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.

– Nem lehetne látni azt a némbert?

– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja;
a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb
elfutok innen, hogy velem ne találjanak.

Az ifju a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.

Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte
kisded imádságos könyve.

Oly szép, oly halavány volt.

– Jolánka! rebegé az ifju szenvedélyes hangon.

A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva
vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót,
belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét
csókjaival halmozá.

Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig
odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába
esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal
halmozza el.

Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban
találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába
törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.

– Hogy tudod ezt? kérdé hidegvérrel Numa.

– Láttam ablakodon át.

– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le,
imádkozz!

Az oláh elsáppadva esett térdre és kezeit összetevé.

– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy
szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.

S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és
még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az
naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.

A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a
szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással
tekinte az ifjura.

– Mért kelle ily későn jönnöd!

Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen
családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám,
gyászt önmagadra.

Az ifju feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.

– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután
Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni
családunkat is.

Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s
félrehuzva dörmögé:

– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja
kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva
vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el
nem háríthattuk azokat!

– De előbb-utóbb meg fogja tudni.

– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki
kell mennetek Törökországba.

– Én Magyarhonba akarok menni.

– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott
lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan
tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal
keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van
számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan,
elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az,
melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek
meg, hogy nem mentek Magyarország felé.

– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de
ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.

Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe,
kérdé mély, érzelmes hangon:

– Ti szeretitek egymást?

Azok némán intének «igen»-t.

– Ti boldogok lesztek?

– Azok.

– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?

A boldogtalanok sírva állíták, hogy «el».

– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt,
ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld
felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s
hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok
láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el
egymást.

A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s
mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:

– Ne menjetek Magyarország felé!

Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol
azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt.
De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.

Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett
keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd,
nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az
éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.

A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két
csillag futott le egyszerre.

A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra
gondolni, hogy azok most boldogok…

* * *

A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték
föl álmából.

– Mi baj? kérdé fektéből fölemelkedve.

Öt vagy hat oláh állt előtte, köztük Lupuj.

– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a
tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a
tribun pokróczára.

Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arczvonalmait.

A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.

Egy vonás sem mutatta arczán, hogy e pillanatban mit érez belől.

– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem
voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a
mi több, a nálad volt pazsurákat is.

A tribun hideg szokott hangján kérdé: «ki ölte meg őket?»

– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk a frátye két
pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal
önmagát.

– Ti mind ott voltatok?

– És még többen is.

– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt
a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt
osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a
többire jut.

Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.

A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő
mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.

– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves
szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok
rám!

És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé
lett volna.

Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai
szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:

– Czine mintye!

Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan
lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.

A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután
kinyitotta nekik az ajtót.

Lupuj leghátul jött be.

– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun,
azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.

– Mind itt vagytok?

– Egy sem hiányzik.

– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt
vehetni?

– Mindenikünk.

– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé
Lupujhoz fordulva.

– Ugyan én.

– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat
véve elő.

– Jól mondtad, vezér.

– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy
harmadikhoz.

– Nem hazudok, ha azt állítom.

– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele,
hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?

– Mind! Mind! kiáltozák mellüket ütögetve.

– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják,
hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.

– Valót beszélünk.

– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához,
leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult,
azután kérdezé:

– Hová tettétek ezeknek testét?

– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.

A tribun melle mindig jobban kezde szorulni.

– Imádkoztatok-e már ma? kérdezé végre egészen megváltoztatott hangon.

– Nem még, vezér, minek az? felelé Lupuj.

– No hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!

– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?

– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos
gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot
hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig
ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk
előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a
román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala
áll előttetek. Imádkozzatok!

E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem
volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni,
mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.

Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak
el az ablaktól.

A tribun egy pisztolyt vont elő kebléből s a lőporos hordóhoz lépett.

Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása
hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok
megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely
szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között
szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.

A tribun lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.

… A nap feljött ismét és végig mosolygott a földön.

… A fák lehullatták utolsó leveleiket.

… A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.

* * *

Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.

Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy
lázas álmainak idétlen rémszörnye.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle
vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom.
Felébredünk és nem látjuk többé.




KOMÁROM.

Romemléke harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy
tizedrésze nem talál benned hajlékot, – örömet, vigasztalást senki sem.

Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket
vigadni, egy tornyod, egy templomod sincsen, egy mulatóházad, egy
vendéglőd – sehol; csak romjaid vannak és inséged és szomorúságod.

Hajh, nem ilyen voltál te hajdan! A melletted elröppenő gőzösök vendégei
két torony kúpjait látták messziről ragyogni, egyes, kettős keresztek,
sasok és aranygombok fénylettek azoknak tetőin. Voltak templomaid,
miknek egyike páratlan volt Magyarországon fresco festményeivel, volt
szép újonépült dunasorod, mely egészen nagyvárosi tekintetet adott, egy
szép főutczád emeletes épületekkel, – nagy megyeházad, mely három
utczára feküdt, udvarán példányos dolgozó-intézettel, – iszonyú falakra
épült városházad, – pompás kálváriád, nagyszerű köziskolád a reformáltak
templomával szemben, regényes angol sétányod a város keblében, – roppant
katonai kórházad és igen víg, igen jókedvű néped.

A Duna közepén kis sziget feküdt, a ki azt ismeré, fogalma lehetett a
paradicsomról. Kemény dobogó-híd vezetett oda a városból, a sziget egyik
végétől a másikig hosszú út ment végig egyenesen, kétfelől óriási
pálma-jegenyék soraival beszegve, miknek túlsó végén ha a nyári nap
aláment, arany hálóval szőtte be az egész ligetet.

Nyáron itt mulatott a kedélyes népség; a sziget kertekre volt osztva,
mik gyümölcsöt termének az egész vidék számára; télen, ha a hideg
szobáikba szorítá, víg társaságok gyűltek házról-házra, az ismerősök
összeszedték egymást, örültek, vigadtak; a környék ifjai, szépjei itt
jöttek össze népes tánczvigalmakban és ha nagy ünnep volt, a reggeli
harangszóra komoly, jóképű nép hullámzott a templomok felé,
selyemruhákban a nők, nagy, nehéz ezüstlánczos mentékben a férfiak s ha
kellett áldozni, ott sem voltak ők fukarok, egy népszerű lelkész
egyetlen templomi beszédére leszedték a férfiak ruháikról az ezüst
gombokat, a nehéz filigrán lánczokat s mind lerakták Isten dicsőségére a
templom küszöbénél. Ez adakozásból épült a templommal szemben a
nagyszerű iskola.

Mindez volt! Volt és nincs többé.

Rettenetes tűzvész elhamvasztá házaid két harmadát, a legszebb részt; a
főutcza, a dunasor, több, mint ezer ház porrá, hamuvá égett; elégett
három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festményekkel, melynek
tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte össze;
elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a
piacz egészen.

A mi még megmaradt, azt a golyók rombolták össze s a mit az ágyútűz
megkimélt, neki jött a jeges árvíz s mind, mind ledöntötte…

Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, elpusztítva; a híd, mely a
várossal összeköté, leégve.

Oda a jókedv, oda a régi öröm, a templomba, a vigalomba járás ideje, – a
víg társaságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az
utczák üresek, a házak építetlenek, a nép elszegényült.

Most már feljöhet a szivárvány, nincs minek elpusztulni többé.

* * *

Rémséges éj volt. Fagyott, csikorgott és a népség mégis künn töltötte az
éjet a szabad ég alatt.

A város fölött a bombák pattogtak.

Süvöltve repültek a romlás szárnyatlan dæmonai a csillagos égen, fényes
tüzes karélyt irva maguk után.

Tűzfarkát csóválva futott kigyózó röpttel a szikraokádó congrevrakéta,
míg a nehéz bomba lomha kanyarulatban emelkedett mindig felebb, mindig
felebb, mintegy taszigálva a belől perczenkint kilövellő tűztől, míg
egyszerre a magasról sebesen megfordulva csapott alá, nagyot
mennydörögve, a hová leesett.

Némelyik fent a levegőben pattant szét, egy perczre napot gyujtva az
éjszakai égen s messze szórva hulló darabjait az alanti háztetőkre.

Mint meggyulladt planéta repült a szurok-koszorús teke s közben-közben
egy-egy izzó golyó, mint haragos vörös vészcsillag, mely a pokolból jő
fel.

Úgy tetszék, mintha a pokol fölülkerült volna az égen s ott csatázna az
angyalokkal és csillagokkal s szórná alá a földre mennydörgő zuhanással
a letépett csillagseregeket.

Rémséges éj volt.

A tűzgolyók egyike meggyujta egy épületet, a ház egy percz alatt
lángokban állt, a szél megragadta lángjait, felkapta a szomszéd templom
tetejére, mely a nagy tűztől még épen maradt, a szikraözön záporként
hullt a templom tetejére s nemsokára lángok csaptak ki annak oldalán is.

A reformátusok temploma égett.

Föl, föl, ti buzgó hitsorsosok, jőjjetek elő rejtekeitekből, templomtok
ég! Egy ember, ha meghal, születik helyette más, de az Isten házát ki
fogja felépíteni újra? Elő a fecskendőkkel! Egyetlen szent háza az még
várostoknak, hol fogtok imádkozni, ha az is elpusztul? Siessetek!
Templomtok ég!

Nehány bátor férfi megkisérti az oltást, de kevesen vannak! – nagy
munkával sikerül nekik golyók zápora közt megakadályozni a tűz tovább
terjedését; a templomot megmenteni nincs elég kéz, bár a kevesek mindent
megkisértenek, a tűz már a torony lépcsőibe kezd elharapózni.

* * *

Az égő templom fénye messze világít a sötét éjszakában.

Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a
megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony, zömök férfi,
hosszú szőke szakállal és életpiros arczczal, mely most még pirosabb a
tűz visszfényétől s lelke haragjától.

Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot
vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok
katona-üdvözléssel köszönti az érkezőt s átszállíttatja a városba. Azon
utcza végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be
nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott
állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.

Nézi őket, – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek,
csak honvéd tisztek.

Oda lépett hozzájok.

– Mit keresnek önök itt? kiált rájok kemény, parancsoló hangon.

– Kicsoda ön? kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér, szakállas,
bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami
képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.

– Az én nevem Guyon Richard, felel az érkezett, mától fogva e vár
parancsnoka. Mit keresnek önök itt? E névre nehány hang a tömegből
éljenezni kezdett.

– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a
tűznél? miért nem oltanak?

– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr, szólt meghunyászolt hangon a
szakállas, termetes őrnagy, parlamentaris positurát véve parancsnoka
előtt, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkisérteni
csupa vakmerő istenkisértés és életkoczkáztatás lenne.

– Katonának ott a helye, a hol a golyók hullanak! mozduljanak önök!

– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illoyalis módon nemcsak
bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes
golyókkal és röppentyükkel, miknek végére 6 fontos gránát van ragasztva,
de sőt shrapnellel is lövöldöz az égő házak fölé, mentegetőzék az
aranynyakú táblabiró s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott
diætai dictióval.

– Tetszik önnek menni, vagy nem? vágott közbe röviden a kis férfi s
nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő s azt oly hidegvérű képpel
irányzá a raisonnirozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle,
hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.

– Könyörgöm, hebegé, csak szerény véleményemet akartam kifejezni.

– Én nem szoktam sokat beszélni. Én nem szoktam katonáimnak azt mondani
veszély idején, hogy «előre!», hanem azt, hogy «utánam». A ki becsületes
ember, hallotta, mit mondtam. S ezzel sarkantyúba kapta lovát a tábornok
s előre nyargalt.

A téren egy férfi sem maradt, mindnyájan követték.

Egy óra mulva tenger nép oltotta a tüzet; legelől a tábornok maga, ki
mindenütt ott volt, hol a veszély legfélelmesebbnek mutatta magát. Ott
járt a süvöltő ágyúgolyók között, mik sürűen hullottak a tűzbe és a
körül.

– Nem kell félni a golyótól, biztatá embereit, a ki nem fél tőle, azt
nem éri soha. Minden századik golyó talál csupán! Csak minden ezredik
talál!

Azon perczben mellette álló segédét üté le a lóról egy huszonnégy fontos
teke.

A tábornok meg nem zavarodva a beszédére elég mal a propos jött eseten,
mondá:

– És ha talál, az a legszebb halál!

A népség éljent kiálta rá, égő lángok között, dörgő ágyúgolyók
ropogásainál, harsogó éljennel üdvözlé a nép az új várparancsnokot.

Midőn megérkezék, a torony lépcsői már le voltak égve, a harangok
megolvadva hullottak alá egyenkint égő állványukról s keresztültörték
magukat a templom boltozatán.

– A toronytetőnek nem szabad elégni.

Ő mondta és a nép reggelig oltotta a tüzet s a torony érczfedele aranyos
gombjával még máig is fennáll.

Így mutatta be magát a branyiszkói hős új alattvalóinak.

* * *

Másnap siettek tisztelkedni hozzá táborvezetői, kiket keményen
megpirongatott érte, hogy miért engedik a várost lövetni, ostromoltatni
oly seregtől, mely a helyőrségnél számra alig nagyobb, hogy miért
engedték meg az ostromlóknak, hogy az átelleni hegyen batteriákat
állítsanak fel, melyekről a várost keresztül-kasul lőhetni.

A tisztek igérék, hogy máskép leend ez a tábornok alatt s távozának.

Utánok a város előkelői jöttek tisztelkedni, derék, becsületes parókás
férfiak, anno 1790-ből származva, kiket a tábornok igen szívesen
fogadott s közülök legkivált azzal a jeles, kitünő férfiuval igen
kedélyesen mulatott, a ki arról lőn nevezetessé, hogy egy vele vacsoráló
pufók, vereshajú, piros gallérú kortesnek elhitte, hogy ő Kossuth Lajos
s e hitében mind e mai napig szilárdul megfeneklett.

A tábornok mindenkit, ki hozzá tisztelkedni járult, másnapra meghítt
magához ebédre, a város előkelőit is megtisztelé e kitüntetéssel, kik
azt méltányló bizalommal fogadák.

– Oh, igen jól fogunk mulatni, biztatá meghívott vendégeit, törve az
igéket.

Megjegyzendő, hogy a tábornok a magyar nyelvvel majd épen oly
kegyetlenül bánt, mint a magyar ellenségeivel.

– Csak azok oda által békét hagynának ezuttal, jegyzé meg az ismerős
táblabiró-őrnagy, ki képviselői tekintélyénél fogva bizalmas lábon
kivánt állni a parancsnokkal, mely megjegyzés, hogy nem lehetett épen
rendén kívül, tanúsíták a jelenlevő bizalmas urak helybenhagyó
fejbiczczenései.

Az észrevételt tevő circumspectus őrnagy a parancsnok komoly arczából
azt itélte, hogy bizonyosan e tárgyról gondolkozik, jónak látta egy
irányadó eszmét hozni indítványba, mely ilyenforma tervet
tartalmazhatott:

– Vajjon nem lenne-e jó e napra fegyverszünetet kérni az ostromlóktól,
hogy békén lakhatnók el a tisztelt parancsnok úr megérkezésének ünnepét?

A tábornok türelmes, szelid hangon válaszola:

– Az nem érne semmit, mert nem adnák meg.

– Hát azon esetben van itt a casamatákban egy nagy hosszú terem, melyben
tán kétszázan is elférnénk.

– Valóban?

– Sőt még tán egy zenebanda is beférne mellénk.

– S oda nem hatnak be a bombák?

– Oh még a százhatvan fontosak sem. A boltozat erős s fölötte két ölnyi
földsánczolat. Mi ott kényünkre poharázhatnánk, toasztirozhatnánk,
dictiózhatnánk, a zenebanda húzná, az ifjak tánczolnának és az ellenség
még csak egy kis körmünket sem bánthatná.

– Valóban szép gondolat… önök tán máskor is tartottak ott már
tánczvigalmakat?

– Oh, a télen majd mindennap. Míg az ellenség oda künn a fagyon
sánczokat hányt, mi azalatt a biztos sáncz alatt tánczoltunk s mikor ők
legjobban iparkodtak a bombákat a városra szórni, mi csak nevettük az
egészet a lőréseken keresztül. Hahaha!

Az őrnagy úr igen mulattatóan tréfásnak találta ez ötletét, míg a jelen
volt városi előkelők kissé savanyú képeket vágtak hozzá, annak
emlékében, hogy a tréfapohárban a váron kívül maradtak számára a sepreje
jutott.

A tábornok nem nevetett, nem is haragudott. Az egész tervet igen szépnek
találta s a búcsúzó deputatiókat azon reménynyel engedé távozni, hogy a
jövő napon olyan pompás mulatságban részelteti őket, a minőt még soha
életökben nem kóstoltak.

* * *

Másnap a tábornok szállásán, a várbeli pavillonban, nagyszámú
vendégsereg csoportozott össze, ünnepi ruhákban, ünnepi képekkel.

A tábornok szokott udvarias nyájassággal fogadott mindenkit s miután
segédei jelenték, hogy az előkészületek meg vannak téve a banquethoz,
felhivta vendégeit, hogy szíveskedjenek vele odáig sétálni.

Gyönyörű meleg tavaszi nap volt, a kaszárnyákból lejött a katonaság,
vígan éljenezett egy fényes csoportot, mely a tábornokot körülfogva,
kedélyes discursus közt hullongott az ó-vár kapuja felé.

A csoport közt a hasas, szakállas őrnagy vette magának a legnagyobb
fáradságot, különösen a tábornok mellé furakodni, hozzá szüntelen
beszélni, úgy, hogy a kik nem hallják, hogy mit beszél, azt képzeljék,
miként ő és a tábornok a legintimebb szövetségben élnek és legjobban
értik egymást.

– Méltóztatott megtekinteni a sánczot? kérdé a legnyájasabb hangon,
melyet valaha főispáni helyettes korában tanult.

– Minden sánczot megnéztem, még korán reggel. Jó karban vannak.

– Igenis, de specifice azt az egyet, a melyet tegnap méltóztatott
általam említtetni hallani?

– Úgy? Helyesen. Ott fogunk ebédelni.

– Hehe. Igenis? A táblabiró-őrnagy majd kibujt a bőréből örömében.
Magamon kívül vagyok, hogy szerény indítványom képes volt parancsnok úr
helybenhagyását megnyerhetni.

Eközben az ó-vár udvarára ért a vendégcsoport.

A kérdéses bástya óriási tömör falaival épen a Dunára fekszik, teteje a
falaknak magas földhányattal van befedve, mely ismét gyönyörű zöld
gyeppel kirakva, egyike lehet a legszebb sétányoknak.

A bástya keleti fokán egy kis rondella van építve, hol a hajdani
várparancsnok, Bakonyi, szép derült időkben vígan szokott mulatni ifjabb
ismerőseivel. Oh akkor az emberek sokkal barátságosabb lábon állottak
egymással.

Most e rondella előtt hosszú asztalok voltak megterítve,
virágbokrétákkal, süteményekkel és palaczkokkal rakva, a rondella maga
körül volt tüzködve nemzeti lobogócskákkal, kettő-kettő minden oszlop
mellett.

A bástyához közeledő vendégek nagy része észrevette a sáncz tetején
terített asztalokat s azoknak láttára furcsa érzések között kezdte
találni magát, mik egészen különbözők azoktól, melyeket az ember más
körülmények között terített asztalok látására érezni szokott.

Csupán a táblabiró-őrnagy úr nem tartá e körülményt komoly aggodalmakra
méltónak s midőn a bástya üregéhez vezető ajtót elérték, kivált a tömeg
közül, szolgálatkészen ajánlva magát vezetőül a bástyaterembe, hová ő
már legjobban tudja a járást.

– Nem arra, nem, kiálta a parancsnok, fel a bástya tetőre. Látja ön,
hogy ott van számunkra terítve.

Az őrnagy mosolyogni akart, de nagyon vaczogtak fogai.

– Tábornok úr tréfálni méltóztatik, hisz itt a teremben sokkal jobb,
sokkal kényelmesebb.

– Mit gondol ön? Ilyen szép tavaszi napon bevenni az embernek magát egy
rekedt barlangba, hova csak két arasznyi lőrésen süt be valami
világosság. Ez vétek volna a természet ellen. Itt, itt a szabad levegőn.
Itt lehet jól vigadni.

Az őrnagy szépen megköszönte magában az ilyen vigasságot.

– S mi mind oda fenn fogunk ebédelni? kérdé reszkető állal.

– Természetesen. Természetesen. S miután látta a tábornok, hogy itt
megint az a körülmény forog fenn, a hol neki e helyett «előre!» azt kell
mondani «utánam!»: maga indult előre a bástya lépcsőin; vendégei búsan
kullogtak utána, s inkább hasonlítottak egy áldozatra vezetett
martyrsereghez, mint valami lakodalmas menethez, kik még ma tánczolni is
akarnak.

A táblabiró őrnagy pedig nem hogy furakodott volna a tábornok mellé, sőt
nagyon is hátul kezde maradozni, világos jeleivel a magát skizzirozni
törekvés hajlamának.

Azonban ezuttal a tábornok volt az, ki őt fölkeresé, karon fogta,
fölvezette a bástyára s tartotta beszéddel a bizalmas férfiut.

– Minő pompás kilátás! Mint nyalják a habok a bástyák fokait, – a
túlparton mind ide látszanak az ostromlók sánczai; amott egy pár réstörő
ágyú látszik, szinte bele látni, úgy ide van fordítva; túlnan állnak a
taraczkok, egy bombavető mozsár, – gyönyörű tiszta az idő. – Ni most egy
tüzér jelenik meg a sánczon, ki lehet venni vörös hajtókáit a távolból.
Gyönyörű idő.

Annyi bizonyos, hogy ha e beszéd alatt erősen nem fogta volna a
parancsnok a maga emberét, az, – dicsőség ide, dicsőség oda, – de úgy
leszaladt volna a bástyáról, a mint csak illik, így azonban nem tehete
egyebet, mint hogy sóhajtva kérje a jó és rossz idők adóját magában,
hogy bárcsak egy olyan ködöt támasztana az átlátszó levegő helyett
hirtelenében, hogy az asztal egyik végén ülők ne látnák a tulsó végén
ülőket.

A vendégek azonközben nagy fészkelődések közt helyet foglaltak az asztal
mellett, nagyobb resignatióval tán nem fogtak még lakomához az apostolok
utolsó vacsorája óta.

A tábornok maga mellé jobbfelől ülteté a bizalmas őrnagyot, mert a haza
atyját a katona-öltönyben is ki kelle tüntetni.

Eközben fel kezdték hordani az ételeket. Evés és ivás közben lassankint
kiderültek a kedélyek, a bor belső világa elűzé a józan félelem borúját.
Az emberek elkezdtek egymással diskurálgatni, majd tréfálni, később
kaczagni, úgy, hogy az őrnagy úr alig győzte szomszédjait könyökkel
taszigálni, s az átellenieket lábbal rugdalni az asztal alatt, hogy
lassabban beszéljenek, míg ő maga oly óvatossággal rakta le kését és
villáját, valahányszor felvette, hogy azzal legkisebb zörejt ne okozzon,
s evés közben szüntelen hátra tekintgetett a tulsó parton álló ágyúk,
mozsarak és tüzérek felé, miközben aztán majd a nyakába öntötte a
levest, majd a fülének vitte a szájának szánt falatot, majd üresen kapta
be villáját, melyről leejtette a pecsenyét, az édes ételbe borsot,
paprikát hintett nagy bőséggel, s a salátához feltett eczetet mind egy
lábig megitta – a ráfigyelmezők nem csekély mulatságára.

Maga a tábornok is csendes benső megelégedéssel nézte áldozatját, ámbár
ebbeli gyönyörűségét kifejezni nem volt is szokása.

Az őrnagy azonban egész ebéd alatt itta a vizet, hogy egy gödény is
megsokalta volna, azt állítva, hogy igen melege van. A mi nem lehetett
minden valószinűség nélkül.

Ebéd derekán, mikor már mindenki arczán nyiltak a jókedv rózsái, az
őrnagy úr is rávette magát, hogy meg fog szólalni, s jó közel hajolva a
parancsnok füléhez, súgva mondá neki:

– Ugyan jó, hogy az ostromlók is most ebédelnek, s nem vehetnek
bennünket észre, milyen nagy baj lenne abból!

– Az igaz. Ott kellene szegényeknek hagyni az ebédjüket és bennünket
mulattatni.

Az őrnagy úr ismét szépen megköszönte magában az olyan mulatságot.

A parancsnok ekkor egy poharat töltetett meg magának igazi tokajival, s
azt fölemelve, maga is fölkelt; látszék, hogy valakiért inni akar.

Csak nem lesz oly gondatlan, hogy most toasztozzék? gondolá magában a
testes őrnagy, s elszörnyedt magában e vakmerőség lehetőségét felfogva.

– Uraim! szólt erős, csengő hangon a parancsnok. E pohár a magyarok
hazájáért!

– Éljen! harsogá e szóra minden ajak, s a vendégek felugráltak
helyökről, s poharaikat csengve összezördíték. E névre minden félelem
eloszlott. E név hallatára, kik mámorosok sem voltak, azok is
megrészegültek, háromszor ordíták rá rivalgó hangokban az éljent!

A táblabiró őrnagy kétségbeesetten terjeszté ki feléjök kezeit, csitítva
a rá nem hallgatókat, mint ki egy kitörni készülő forradalmat iparkodik,
de nem bir elfojtani. S hogy kétségbeesése tökéletes legyen, a harmadik
éljen szó után a rondellában elrejtett katonai zenekar rákezdte
harsogtatni a Rákóczy-indulót.

– El vagyunk árulva! kiálta az ember, s szinte hanyatt esett székestül
együtt. Az ostromlók észrevettek bennünket, uram! tábornok úr!
parancsnok úr! vezér úr! itt az idő, hogy menjünk innen; az ellenség
ágyúi mind nekünk vannak szegezve, itt benünket rögtön bombákkal fognak
elárasztani.

– Az csak nekik fog fáradságot okozni, felele a tábornok hideg vérrel.
Egyébiránt látni akarom, hogy mint tudnak czélozni.

– De én nem akarom, az én életem nem csupán a magamé, az én életem a
hazáé is, nekem azt könnyelműen koczkáztatnom nem szabad. Azzal még az
országyűlés is parancsol.

– Megtörténhető esetre nézve én a felelősséget magamra vállalom kegyed
becses élete miatt az országgyűlés előtt. Egyébiránt parancs van kiadva,
hogy a sáncz sorompóin senkinek, míg magam el nem megyek, távozni nem
szabad.

Az őrnagy aggodalmai azonban nem voltak minden ok nélkül, mert az
ostromágyúk csakugyan, a várfokról jött zenehangok által az ott
mulatókra vonatván a figyelem, elkezdtek durrogni, s hánytak mindenféle
golyóbisokat a lakmározó társaság felé.

– Azonban mi is erélyesen fogjuk magunkat védeni, szólt a tábornok,
helyéről meg sem mozdulva és segédeinek intett. Hozzátok elő a
batteriákat.

Jégben hűtött pezsgőpalaczkokból volt e batteria, melynek pukkanásai
furcsán paródiázták a túlparti ágyúdörgést, míg a tajtékzó tűznedv
nőttön növelte a vigadó társaság szilajult jókedvét.

A zene mindenféle magyar dalokat hangoztatott eközben szakadatlanul, ha
egyik banda elhagyta, a másik kezdte rá, a társaság az ismerősebb
nótákat együtt énekelte a trombitákkal; úgy tetszék, mintha kétszáz
emberi torok és vagy ötven trombita azon vetekednék egymással, hogy
melyik birja a másikat elnyomni.

A bombák pedig hullottak jobbra-balra, némelyik a Dunába esett s ott
pattant szét a víz fenekén, el nem oltva annak árjaitól, s kétfelé
csapta a felzavart hullámot.

Süvöltött, pattogott valamennyi, de még csak közel sem járt egy sem.

A jókedvű nép szinte mulatta magát rajtuk; a melyik a levegőben pattant
szét, annak «fórát» kiáltottak; a melyik fejük felett repült el, azt
pohárral kinálták, hogy igyék egyet, ha elfáradt; a melyik a sáncz
árkába esett, azt biztatták, hogy majd kötelet eresztenek le neki, azon
jőjjön fel; a rakétát póznának csúfolták, a bombát úritöknek és a
golyókat fövetlen gombócznak.

Egyszóval az egész társaság kikapott a félelmen, s mit azelőtt szent
borzalommal nézett a messzeségből, most a közelben igen mulatságos
játéknak találta.

Csak a táblabiró-őrnagy úr állt ki ezalatt halálverítékes kínokat.
Le-lekapta a fejét minden bomba előtt, mely száz ölnyi magasban repült
el a sáncz fölött. Féloldalt fordult a közeledő golyónak, s valahányszor
egy bomba szétpattant, mindannyiszor oly mozdulatot tőn, mintha igen
nagyon hátba ütötték volna.

Ebéd után estefelé a zene és vigalom hangjai többeket felcsaltak a város
szépei közül a veszélyes sánczokra, tán ők már szokva voltak az
ostromhoz, jobban mint férfiaik, vagy erősebb volt bennök a kiváncsiság
a vigalomban részt vehetni, mint a bombák iránti félelem.

A hold is feljött szépen, s holdvilágnál, zenehangnál a tűzrekapott
fiatalság tánczra kerekedett a vidék szépeivel, s úgy járták a csárdást,
mintha az átelleni menydörgés egyéb sem volna, mint a nászvezető vőfély
pisztoly-puffogatása.

A táncz rendkívül tetszett a tábornoknak, s minthogy tetszését eléggé
nem birta elrejteni, azt nyerte vele, hogy egy eleven kaczkiás menyecske
kiidézte ülőhelyéből, s úgy megforgatta a tolnai lakodalmason, mint
valami villi az úton előtalált gavallért.

A parancsnok mindezt angol phlegmával hagyta magán megtörténni, s miután
megértették vele, hogy a magyar tánczot háromszor szokták újra járni,
ugyanezt a manœvret kétszer hagyta magán ismételni csókolni való
hidegvérű képpel.

Egy rövidke epizód okozott csak némi intermezzót az általános
vigalomban. Valami eltévedt gránát a tánczolók közé talált égve leesni,
a félénkebbek félreugrottak, a bátrabbak vízzel akarták leönteni, egy
plane kalappal akarta lefülelni, mint valami kergetett ürgefiut.

– Mindenki helyén maradjon! kiálta a tábornok.

A katonák a parancsszóra veszteg maradtak, legfelebb hölgyeiket
iparkodtak a veszély elől elfedni, a kik viszont kiváncsian nyujtogatták
ki eleven mellvédeik mögül kandi fejecskéiket, nem foghatva fel a
fenyegető veszélyt a maga nagyságának mivoltában.

De annál inkább fölfogta annak borzalmát a szakállas őrnagy úr. A mint a
gránát sisteregve a sánczra esett, ő is megtörte erőszakos bátorsága
bilincseit, s kitörő ordítással, melyben az eddig kiállottakért
kárpótlást látszott magának venni, nem nézett sem előre, sem hátra, nem
kereste, hol alacsonyabb a sáncz, hanem a hol legközelebb érte a szélét,
levetette magát az árokba, s midőn a négy ölnyi magasról a különös
isteni gondviselés épkézláb lesegíté, szétnyúlt a földön, négyfelé vetve
két kezét, két lábát és várta behunyt szemmel, hogy mikor fog hát
rászakadni az ég?

A gránát azonban sebesen pörgött egy helyben, mint egy búgó csiga, a
belőle kijövő rakétaláng fényes tűzkereket hányva maga körül. Mindenki
várta, hogy mikor pattan szét s kit fog agyonütni.

Egyszerre megállt a gránát. Megszünt forogni. A tűzkarika elmúlt.

A kik ismerik az ilyen állatnak a természetét, tudják, hogy azon percz
között, midőn a gránát rakétaszerve ellobban, s a között, midőn a belső
szikra a lőporhoz érve, az üres golyót szétszakítja, van egy rövid
pillanat, melyben a gránát megáll.

E nyugodt pillanatban hirtelen felszökék helyéről a parancsnok, s a
gránátot felkapva, hirtelen lehajtá a sánczárokba.

A rögtöni szakadó dördület odalenn bizonyítá, hogy a hajítás épen jókor
történt, ellenben a rákövetkező ordító bőgés azt látszott mutatni, hogy
tán nem épen jó helyre.

A gránát alig két arasznyira pattant el a hasaló táblabiró-őrnagytól,
kinek ugyan – hála instinctusának, – porczikája sem sérült meg általa,
de ki aznapságtól fogva a jobbik fülére még most is nagyot hall.

E rövid kis bravour után, melynek hitelességéről szemtanúk kezeskednek,
a tábornok oszolni engedé a társaságot, mely most sokkal nyugodtabb
tekintettel fogadá az érkező tűzgolyókat, mik a félelem nymbusát e
naptól fogva ellátszottak veszteni.

A távozóknak nyugodt éjt igért a tábornok a zajos nap után.

Szavát be is váltá, – még azon éjjel kiütött egy csapattal a nádorvonal
felől, s kényszeríté elhallgatni az ostrommozsarakat…

* * *

Az idő fut, egymásután vesznek a mult napok, s velök a mult dicsőség.

Elmult a jó kedv, a hír ragyogványa, a tündöklő álmok.

Komárom! Romemléke a harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város!

Mi maradt belőled annyi fényből, annyi hatalomból?




A FEHÉR ANGYAL.

Fehér angyal, fehér angyal!… Csillagos éj álomképe… Halvány, rezgő
ködtünemény holdsütötte távol halmon…

Mint ül ott mozdulatlanul… Lelke egy magányos csillag, mely rajta
keresztül ragyog.

Tiszta az éjjeli ég, sem felhő, sem madár nem repül át rajta.

A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s
lassan, észrevétlenül merül le az átelleni láthatáron domboruló zöldes
halom mögé.

Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban
vulkánalakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak,
mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.

Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam,
itt-ott fa és bokor, s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész
néma…

Fehér angyal, fehér angyal!…

Csak te virradsz meg álmatlan.

Egyik csillag lemegy a másik után pihenni. Az egész ég fordul, csak te
ülsz ott, láthatlan léleknek az égre vetett fehér árnyéka, a halványzöld
távol dombjai felett; fehér ködruhádon csillaglelked fényesen átvilágol.
Meg-meglebbensz, – meg-meglebbensz. Mint a délibábnak éjszakára ott
feledt leánya.

Mikor te megjelensz, ünnepe van a természetnek. A fákon egy levél sem
mozdul. A tengeren megállnak a hajók. De a legelső szellő szétlehelli
alakod, s csillagod messze megy ragyogni a mérhetlen égbe.

Fehér angyal, fehér angyal!…

Voltál egykor piros rózsa.

Ékes piros földi angyal. Áldva volt, a ki rád nézett, áldva volt, a kire
néztél, s bűnbocsátó erő volt ajkaidra ruházva.

Mi szép, mi vonzó vagy még holtod után is; milyen lehettél életedben!…

Most is áldás vagy a népen.

Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó
csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki
téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pinczék,
vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…

Mi bánat hoz téged tavaszonkint a földre, mikor a fehér rózsa és liliom
kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni
jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bir?…

* * *

Mult év juliusában Miskolcz felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső
faluban hált meg seregével együtt.

Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a
társalkodónő volt jelen őt elfogadni.

A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, a hová
szállt; a művelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden
kívánságát.

Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül
vették le szekeréből, s midőn lefektették, kitört rajta az erős sebláz,
mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.

A hölgy segíteni kivánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett,
midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn
egész a homlokig.

– Istenem, milyen szörnyű seb!

– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa, felelé az,
egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.

Pár órai nyugodt álom után fölébredt a vezér. Ágya mellett a halvány,
szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei
felnyiltát.

A vezér segédeit szólítá, kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a
nyargonczok?

Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen
hátravonult, seregének minden része között helyre volt állítva az
összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.

– Menjünk tova, kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. A seregnek elég
volt a pihenés.

– Elég a seregnek, de nem önnek, szólt orvosa, visszaerőltetve őt
vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne
hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.

A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba,
az erdős hegyekre, s a mint tekintetével a horizonra jutott, meglátta
ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes
éjszakában.

– Mi lehet az? kérdezé. Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy
inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet
az?

Az ábrándos hölgy ágyafejénél megszólalt: «az a fehér angyal».

A vezér kérdőleg tekinte rá.

Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót
jelent.

A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, mit igen
szivesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia
nem szabad.

A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne
nevessék, a mit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.

* * *

Egymás vérét ontotta a magyar.

Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, ezért
viaskodtak.

A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak
Hadurnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezéröket elfogta,
megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.

Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg
épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek
vulkánalakú bérczre fölépítve.

A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is
áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha
éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt
hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.

A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott,
ki szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról-falura, ki
nem alhatott, ha valakit sírni hallott.

Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg
a vad harczfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadurnak égő
áldozataikat, – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott
kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható
csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az
úrleány a környék ifju szépeivel a Haricza forrásához hordá liliomból és
fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos
oltárára.

A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem
tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a
legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.

E várhoz húzódott volt Kupának szétveretése után a megmaradt
pogánysereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező
alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harczot oltáráért, ősi
isteneért.

A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcznak vége.
Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a
polgárháborúnak, unokáról-unokára szálló fogyhatlan gyűlölet és semmi
kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.

És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harcz között, s egy
napon kezébe adta magát a királynak minden seregeivel, minden
hadnagyaival együtt, kivánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem
seregeinek és hadnagyainak.

De megfordítva történt.

Kegyelmet ő kapott, hadnagyait lefejezték.

Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden
vitézek közt.

Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel
megjelent apjának álmában, halvány, halott arczczal.

Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért,
egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arcza,
halotti ruhája, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán
koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.

Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki át, melyben mindazon
hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta
lefejeztek.

A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából, s a mint futna kifelé, a
bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant.

A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól,
minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.

És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végig néz a láthatáron, s
lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott,
suttogja magában, s jó jelnek tekinti és azután egész éjjel tündérekkel
álmodik, mosolygó túlvilági arczokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér
arczczal, fehér ruhában, mint napsütötte felleg, kápráznak el álmodó
lelke előtt.

* * *

Így szól a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan
lelke nem hagyván pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s
lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét phantasticus
burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő
arczához.

Mikor jól tova ment, visszatekintett, s még akkor látta háta mögött,
messze, a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek
csodálatos neve: fehér angyal.

* * *

Ősz volt, lehullott minden virág.

Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér. Egyedül, nyomorban,
betegen, távol honától.

Milyen jó lett volna meghalnia…

Ott feküdt beteg, lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de
százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt és százszor jobban
fájt.

Egy éjfélen, mélységes álmában, a mint kórágyán feküvék, egy fehér alak
jelent meg előtte.

Úgy érzé, mintha régi ismerőse volna az, de nem tudta, honnan?

Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arcza, ruházata, mindene fehér
volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér
rózsából.

Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig
ott maradt előtte, szótlanul ott ült egész éjjel, s csak akkor tünt el
előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.

Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját
látná futtában lebegni.

Reggel volt. Asztalán egy levél hevert, mit azalatt hoztak neki, míg
aludt.

A levél kelte honából szólt.

Bágyadt reménynyel vevé föl azt, feltöré és elolvasá.

Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra itélték, egyedül ő
kapott kegyelmet…

… Fehér angyal, fehér angyal…




A KIS SZÜRKE EMBER.

(EGY INVALIDUS IRKAFIRKÁIBÓL.)

Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos
éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban,
egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.

A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő
nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért;
de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis
szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt
legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.

Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető
szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre,
előre!»

S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember
nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban,
zivataros éjszakában?

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…

Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere
s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.

Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer
katonája.

Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől,
hol hátul, a hol megtámadtaték.

Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben
vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.

Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.

Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis
szürke embert.

Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:

– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert?
Jönnek-e, merre vezetni fogom?

S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás
hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…

– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja
meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most
vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…

Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes
pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre,
utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s
ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben,
ellenség országában.

Egy hídhoz jutottunk.

Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! mondá
és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.

– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a
hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta
le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az
orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá,
úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.

Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött,
fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték
kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel
amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.

Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az
ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt –
amnestiát adni.

– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek
ellen.

S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a
kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt
a legközelebbi csatából?

De még sem volt igaza a kis szürke férfinak.

Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.

Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.

A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna
győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.

A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá,
hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák
rongyosak.

Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis
szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt
kinevezték altábornagynak.

Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi
táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.

Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy
katonai rendczím elnyerése.

Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e
kineveztetés és rendjel kézbesítésével.

A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.

A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt
egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett
lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.

Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének
napja.

Úgy lőn, az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.

Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.

A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka
kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult
kezet.

A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az
érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet
intézett hozzá – valóságos német nyelven.

A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német
szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el,
hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul
beszél.

A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár
szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a
tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember,
érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét
elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:

– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem
tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem
németre, a mit beszélt.

Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e
pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb
kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal
fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az
erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.

A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be
a tábornoknak.

Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a
mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi
dicsérgetni, letette az irást:

– Ezt ki kell törülni, monda, csak a magyar és a székely a katona!

Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.

Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.

S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt.
Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a
ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni,
mely annak beléptekor már száján lebegett:

– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…

– Most az egyszer semmit.

– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni
nem hagyom a fiaimat.

Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…




NOMEN ET OMEN.

Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek,
hogy még ez idén háborút is lásson.

Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a
puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával
egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a
journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés
fölött pro et contra.

Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus
álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik
közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.

Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város
jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól.
A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges
következményekkel.

Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s
azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.

Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet
Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a
füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet
kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát
hozzá.

Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza
fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány.
Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel
egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.

Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a
mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a
mágnesálom tart rajta.

Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja
valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan
merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek
legkisebb tudata nélkül.

Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe
ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett
orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.

A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult
végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.

Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a
leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán
először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten
tartá a leány arczára szegezve.

A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az
ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta,
le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul
kitágult.

Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes
fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai
meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje
hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.

Az orvos ekkor Perczel Mórt is oda lépteté a mágneses gőzkörbe.

A leány arcza e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.

– Ki e férfi? kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.

A leány vártatva, tétovázva felelt:

– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.

Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában
mindenesetre.

– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A
csatamezőn.

– S milyen sors vár reá ott? kérdezé az orvos.

– Őrizkedjék tulajdon nevétől…

* * *

Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott,
hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek
egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott
volna.

Deczember 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.

E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.

Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.

Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai
színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.

Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész
táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:

– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.

– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék,
most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a
váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát
elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.

E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó
elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.

Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit
nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az
ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy
melegebb legyen.

Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb
találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre.
Perczel utána.

A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel
még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba
kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.

Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden
bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:

– Arra ne menjen ön!

A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad
ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.

– De miért ne mennék?

– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.

– Azt szeretném csak látni.

– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak
kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.

– Miről gondolja ön azt?

– Az a poziczió természetéből következik.

– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról
az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.

– Utánam!

Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az
útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni
a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította
az árokba s most azután ordított a kára fölött.

– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő
kiváncsiságból.

– Perczel! felelé az, fejét vakarva.

– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy
hívják.

– Bizony Perczelnek hívják azt nagyságos uram a világ kezdetétől fogva.

A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula
szavai.

Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az
kisérete közé vegyülve.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett
batteriák vannak?

– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret fölfedezheti.

– Tehát e szerint ez a poziczió elfoglalhatlan?

– Épen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.

– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki
van fárasztva.

– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két
osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből
fölverem.

– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember
kezdeni?

Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb
vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.

A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött
rá az előtt senki.

Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért
gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a
felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.

Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.

Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz
omene, megnyerte a csatát.

Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza
csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét
és bátorságát.

– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel az ősz idegenhez,
nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom,
hogy kicsoda ön?

– Én, felele hidegen az ősz ember, én Dembinszki Henrik vagyok.

Perczel szerény elismeréssel nyujtá át neki a tábornoki pálczát:

– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény az ön seregében.




A VÖRÖSSIPKÁS.

Sarjazni fog a fű, de sarja nem lesz zöld, hanem piros, miként a vér…
Fel fog jőni a nap, de sugára nem lesz fehér, hanem piros, miként a vér…

Kiderülend az ég, de boltozatja nem lesz kék, hanem piros, miként a vér…

Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a
vér…

… Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok
villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban…

– Tölts ma bort e poharakba szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk
azokat megtölteni! kiálta egy magas, nekihevült arczú szerb, poharát
kinyujtva.

És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek.
Nagy, sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az
alattok égő lángra. Arczai halványak voltak, de ajkai szinte
megcsattantak a hőség pirjától.

Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú
fekete haja két tömött tekercsben csipején alul lógott, közé szalagok
fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókról hoztak
neki ajándékba.

Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkára s fekete hajára jó volt nem
néznie, ki nem akarta, hogy bele ne bolonduljon.

Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a
nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengőbongó magas
nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogató-síp legsimább hangjai.

A szerbek ittasok voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány
szemeitől.

Fölugráltak tánczolni, a kolo toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó
lábaiktól, a leány kézről-kézre járt, mindenikkel tánczolt, mindenik
megcsókolá s aztán még részegebb lett tőle, de egy sem birta
kifárasztani, egy sem birta arczát pirosabbá tenni.

Ki volt e leány? Mi volt e leány?

Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotismus láza oly járatlan
régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a
fanatismus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek
keblére, keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a
nemzetiségért küzdőknek s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők
még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz s mint egykor a
hit első proselitái kéjnek nevezték a martyrhalált a végső kín
perczeiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek s büszkék voltak
reá!

Anisia volt neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket
tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak s méla éjszakákon körüle
gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guszliczáját pengetve,
ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.

* * *

Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább
rekedtűl járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfélutáni első szót
kukorikolák.

Felpattant ekkor az ajtó s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be,
honvédöltönyben, fején piros sipkával.

– Árulás! kiáltának a szerbek őt meglátva s szögletbe támasztott
fegyvereik után ugráltak.

A jövevény nyugodtan állt meg az ajtóban.

– Ismerjetek rám! szóla s fövegét levevé.

– Ah, te vagy Prokóp?! kiáltának a szerbek magukhoz térve.

– Bátyám! sikoltá Anisia s a megismert nyakába rohant s azt magához
szorítva, összevisszacsókolá.

– Mi hírt hozasz a magyar táborból?

– Semmi jót, felele az, vetkőzve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve,
– adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.

– Él-e még Damjanics? kérdezék a szerbek nyugtalanul.

– Él, hogy általunk haljon meg.

Rettenetes ordítás követé szavait jóváhagyó tetszéssel.

– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz
Jarováczon.

– Esküszünk, hogy nem lesz! kiálták az ittas férfiak.

– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. – Hogy innen odább megy-e? már az
más kérdés.

– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sánczainkon betegye,
visszaűzzük.

– Nem tudod, mit beszélsz. A vörössipkások vele vannak.

– Mit akarsz azzal mondani?

– A mit úgyis tudtok. Azt, hogy a hol ők vannak, ott nincs fegyvereitek
számára győzelem.

– Megölnélek e szóért, ha magam nem tudnám, hogy igazat mondtál.

– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sáncz sem magas, egy
akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenkint
képesek volnának neki menni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan
az ő támadásuk, az ágyugolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja
őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek;
mire az kétszer kilőtte fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva
mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak a kit a golyó lesodor.
Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen, s visszaverik
azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott
el már a zászlóalj, most újra kiegészítették és a később jövők örökleni
látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy
gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod
azt jajgatni a halál perczeiben. Szégyen volna egy vörössipkásnak
nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.

– Miért beszéled ezt nekünk? Tán hogy féljünk tőlük?

– Azért beszéltem, hogy megöljük őket!

– Kezdelek érteni.

– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb
álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a
csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a siciliai
éjszakát. Én kémjök vagyok és nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most
is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely? Ti rejtsétek el
magatokat a templomokba. Én visszamegyek s azt mondom nekik, hogy ellent
nem találtam. Ők be fognak jönni, nem találnak a házaknál csak nőket és
gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak
fölébredni többé.

– A terv jó. De nem gyanakszik-e rád az ezredes?

– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat.
Előörsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely
rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét s meg sem
hökkenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s
épen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni,
mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden
előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy a
hány rácz szent van az ó kalendáriomban, mind valamennyit egyszerre
megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem s
mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy
mit vétettem? «Tudd meg ficzkó, felelé mennydörgő bassus hangján, hogy a
mit most fütyültél, amaz illyr gúnydal, melyért háromszor víttam
párbajt.» «Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek
elmondja ön, azt is hozzá teheti, hogy a melyért egy ütéssel három fogát
ütöttem ki egy embernek.» Az én pofám megdagadt, hogy másnap félfejjel
magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy
egész fejjel lesz rövidebb!

– Úgy lesz! úgy lesz! ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a
földhöz.

– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor
mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, – vagy még jobb,
készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük
megkíván, – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok.
S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt
jeladással az elrejtőzötteknek. A boszú annál keserűbb fog lenni.

A szerbek tétovázni látszának.

Anisia közéjök lépett, nagy sötét szemöldeit összevonta homlokán s vadul
villogó szemekkel állt meg közöttük.

– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat
közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arczotokon, mint az
enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a boszúnak, az irtás
dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az
ölelés, mely fajom ellenétől jő? csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál
lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal
együtt, de kényeskedő asszonyszem könye meg ne vásárolja a halálnak
szánt vért.

Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá s
megfogta kezét.

– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a
legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni te
hozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig
győzelemmel tértek vissza. Igérd meg, hogy boszút fogsz rajtok állni.

– Igérem.

– Igérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó
hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.

– Igérem.

– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e
keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod
haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket s el hagyod őket aludni… Esküdjél
meg.

– Bennem bízol-e legkevésbbé, hogy megesküdtetsz?

– Te rólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor
ott látja maga előtt aludni, nem sejtve balsorsát, a halovány ifjut,
könnyen megmozdul benne valami szelidebb érzés, megszánja őt, és te is
nő vagy. Esküdjél.

Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből s
a megbántott büszkeség lángjával arczán emelé fel azt magasra, míg
jobbját az éles késekből alkotott keresztre tevé.

– Esküszöm, csengett hangja, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés
gyilkolja le!

Prokóp sötét mosolygással monda neki:

– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végig járom az utczákat,
tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőnek, kit ezen hangok
ébren nem találnak, s ha meghallja azt és ellensége fegyvereit el nem
rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból s mindenik
megy a maga házához s legyilkolja a kit ott talál. Aztán fölvevé
kiszárított öltönyeit s az ónos-esős éjszakában eltávozott.

Egy óra mulva nem maradtak a házaknál, csak nők és gyermekek.

Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást,
minő a forrongó méhkas háborgása, vagy a tengeri csigák rejtélyes
búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.

* * *

Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarováczra a magyar had. A téli
hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél
alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony
főztét.

Gond nélkül veték le magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb
fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma
előttük a legpazarabb fényűzési czikk, úgy hogy Damjanics egyszer
kivívott fényes győzelem után a harcz jutalmául ily magasztaló szókkal
örvendezteté meg katonáit:

– Fiuk, ma megérdemlitek, hogy új szalmát kapjatok!

A rácz nők megelőző arczczal nyujtának nekik ételt és italt s ha a
katona szeme egyebet is megkivánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák,
miért ne vigadnának ezek is életükben ezuttal utolszor.

Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével.
Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyben a többi közé
keveredett.

Szép, magas, szőke ifju volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s
karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piros-zsinóros mente,
napbarnította arczának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott
bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.

A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában
lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be.

Anisia kinyitá előtte, a hadnagy belépett.

A mint egymásra néztek, az ifju az öröm, a leány az ijedtség hangján
mondák ki egymás nevét.

«Anisia!» «Nestor!»

Az ifju hévvel ragadá meg a leányka kezét, «te itt édes, édes Anisiám!
két év óta nem látott bujdosó csillagom!»

A leány reszketett, mint a délibáb s elfehéredve susogá:

– Te Kossuth katonája vagy?

– Nem Kossuthé lelkem. Az országé és a tiéd. S azzal átölelte a leányt
és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.

A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjunak megmondani:
Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj,
én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én
a te halálod vagyok.

Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a mult
éjen adott, és a vak esetet, mely szerelmét és boszúját egy házba hozta
össze.

Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifju
nem bocsátá, s a mult üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.

Mondta volna neki örömest, hogy fusson onnan, de esküje megnémítá.

Ha szól, rokonait, ha hallgat, első szerelmesét öli meg.

Átkozott vérbe fogja mártani kezét, akármit tegyen.

És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrainje «vér», és
reszketett és gyötrötte kétségbeejtő láz, s míg kedvese özönlő csókjai
boríták el arczát és kebleit, belül a szív úgy fájt, úgy reszketett!

Az ifju ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait…
Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig
enyészetesebben járva végig az utczákon házról-házra, s eszébe juttatva
a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.

* * *

Ne aludjatok!

Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével; örök éj azoknak, kik most
elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal
összekösse.

A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek
földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik.

Tán így nem veheti majd hasznát azoknak.

A szerelem boldog álmát aluszsza Nestor is kedvese keblén.

Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát
nem sejtve alvó arczát mereven.

Már kétszer zengett végig az utczákon a baljel-intő guszlicza hangja,
legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az
kifejleni az ifju karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által
az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.

A tambura harmadszor is végig pengett az ablak előtt, minden hangja
egy-egy kisértetként futotta át a leány szivét, szemrehányó szóval, hogy
még nem fegyverzé le a házánál alvókat.

És az ifju hős nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon
kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve,
hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált
dæmonainak egész legiója van rejtve.

A leány néma iszonyattal nézte az alvó arczát.

Oly nyájas volt az, oly mosolygó, oly szelíd!

Ha egy vonása lett volna rajta a vad boszúvágynak, meg hagyta volna őt
ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal,
hogy az ő keblén fogják azt egy percz mulva legyilkolni.

Az ifju álmában egyes szavakat suttogott.

– Anisia, – szerelmem…

Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról, vagy dicsőségről szól,
melyből gyaníthatá, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol,
tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifju nem szólt egyébről
álmában csak szerelméről, csak kedveséről.

A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár,
iróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál
vígkedvű czimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán; kedvese
ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe
kedvese.

Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guszliczaszó is
elhangzott az utczák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól
rejtett tőrét s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt?

Elárulja-e az embert, ki őt annyira szereti, vagy elárulja rokonait,
kiket annyira szeret?

Azoknak bosszút esküdött, de ennek meg szerelmet.

Ha ezt megmenti, azok vesznek el; ha azok győznek, ennek kell meghalni.

Hirtelen megkondult az éjféli harangszó.

Ne aludjatok!

Egy percz alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt
vérszomjú nép a mélyen alvó házakra.

Az ajtók nyitva.

– Fuss! mentsd magadat! sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s
félőrülten térdre esik, kiejtve az ifju fegyverét kezéből, melyet még az
előbbi perczben el akart rejteni.

Felugrik az, kardja az első, melyet kezébe vesz, a másik a vörös
sipkája.

Csókról álmodott s kardzörgésre ébredt.

– Fuss innen! kiált a leány, a földről fölemelkedve, hosszú felbomlott
haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. El vagy
árulva, fuss innen!

Jókor.

Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arczok jelennek meg,
kardok, handzsárok villogása látszik.

– Ne bántsátok őt, sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók
fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét Prokópot, átöleli
könyörögve.

– Veszsz el, hitvány esküszegő! kiált az s a leányt eltaszítja magától,
hogy az tántorogva rogyik le az ifju előtt. Veszsz el! minden szerb nő
megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.

– Nem hagyom őt meggyilkolni, sikolt a leány, testével fedve az ifjut,
őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most,
midőn ellentállok tinektek. Nem fogjátok őt megölni, mert én őt
szeretem.

– Nyomorult! Te akarod őt szeretni, miután lábakapczája voltál az utolsó
szerbnek. Takard el arczodat és menj az útból!

– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni, monda a leány, s a mint ott
térdepelt, védve nyujtá ki két karját a támadó tömeg ellen.

Az ifju egy perczre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit
ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult
előtte e gondolatra.

– Jertek hát, kiálta elförmedve, nem áll utatokban semmi! s kardját
markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött,
hogy a vércseppek a szerbek arczára hullottak róla. Vércseppek akkor,
percz mulva nehéz, égető sebek. Az ifju boszúja oroszláni dühével ronta
ellenei közé s már kettő feküdt halva lábainál és még ő sebet sem
kapott.

E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új
viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös
sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a
puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt
közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz mulva nem volt szerb a
szobában.

Az utczákon ekkor már verték a nagy lármadobot.

A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt,
rohant ki az utczára.

A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön
csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s
minden lépten szaporodva új csoportozókkal.

Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott.

Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a
pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszünt a csata,
élén a szőke ifju hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem
kevésbbé bátor harcztársait.

A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba
üszköt vetettek.

A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a
csata.

A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a
csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve,
rettentően fizették vissza a kölcsönt.

Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek,
rendben sorakozva.

Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon,
udvarokban.

A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.

Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba.
Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.

Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után
serege felett, csak a mint ágyából lovára vetette magát.

A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre,
hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nem igen használja
a lövöldözést.

Mikor az ezredes a 9-ik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért,
minden hosszú dikczió helyett levette az előtt süvegét, a mit később a
diplomaták nem rösteltek tőle eltanulni.

A mint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve,
szívesen kérdé tőle, «tán sebet kaptál jó fiu, hogy oly halovány vagy?»

– Azt, felelé az, s kezét szivére szorítá.

– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg, szólt az ezredes s
feltűzé az ifju szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az
ezüst koszorút.

A szerelem sebére mi adhatna más írt, mint a dicsőség!

Gyógyította is az az ifju sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak
mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.

Szőnynél elesett.

Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki
négy sebéből. A dicső harczmezőn lehellte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a
bősz fájdalomnak.

Szégyen lett volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal.




A SZERENCSÉTLEN SZÉLKAKAS.

(FRESKO.)

Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik számára csak
azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.

Egy esetet tudunk, mely mind a két speciesére a sors szeszélyének élő
példát fog előnkbe mutatni.

Elmondjuk, a mint hallottuk, egy szót sem téve hozzá.

… Úgy körülbelül 1848 deczember derekán már meglehetősen kívánta minden
ember a háborút s különösen itt Pesten nagyon divaton kívüli tárgy volt
a békesség.

A nagy pipában szörnyen lármáztak a vendégek a kancsó sör mellett.
Jártak a hadizenetek, készült az európai háború.

Csupán egy asztalnál ült két férfiu hallgatva, kikre nagyon ráillett az,
a mit a német mond:

«Der eine schweigt, der andere hört zu.»

Mert az egyik csakugyan a legnagyobb figyelemmel látszott azon
gondolkozni, hogy miért hallgat a másik? s e közben vizsgáló szemeit le
nem vette róla.

E figyelmetes férfi senki sem volt egyéb, mint az emberséges János
mester, kiről ha megmondjuk, hogy már Metternich idejében is
drabantkáplár és viczeporkoláb volt nemes Pest városánál, s mindamellett
Metternich megbukásával hivatalából ki nem esett, mint ez a megbukott
ministeriumok adhærentiáival rendesen meg szokott történni, – mindjárt
előre gyaníthatóvá teszszük, miként az, kit a szerencse választottainak
prototypusául kiszemeltünk, bizonyára ő lesz.

Valamint ha megmondjuk, hogy azon férfi, kire ő oly gyanús szemeket
veteget, egy tegnap érkezett bécsi szegkovácslegény, abból is előre
sejtheti mindenki, hogy ezt a szerencsének nagyon kell üldözni, nemcsak
azért, hogy János mester gyanús szemeket veteget rá, de legkivált azért,
hogy Magyarországba jött szegkovács létére, a hol azt a furfangos
művészetet minden falu végén en gros űzik az oláhczigányok.

János mester ugyan nem olvasta Lavatert, hanem azért régi tapintatnál
fogva rögtön lenézte az embere arczáról, hogy ennek bizonyosan valami
contrarevolutionalis merényletben kell törni a fejét.

Közelebb rukkolt hozzá.

– Honnan jött az úr? kérdé furfangos ábrázattal az idegentől.

– Hjaj… Bécsből. Sóhajtá amaz, kancsója fenekére tekintve.

– Mi újság ottan?

– Hjaj… Semmi jó.

– Hogy hogy? Semmi jó? Hát mi bajuk van?

– Hjaj… Nagyon félnek a háborútól.

– Félnek? Ez szemtelenség! Hogy mernek félni?

– Hjaj… Uram, harmincz mérföldről én sem félek attól, de már egyszer a
pinczéből hallgattam, mint ágyúztak az utczán s nem találtam benne semmi
szépet.

János mester mindig több okot talált a gyanúra.

Egyet gondolt, leitatja az embert, még így tán valami veszélyes
complottnak jöhet nyomára.

Mi kell egy szegkovács gyomrának, hogy részeg legyen?

A második kancsó sörre már hátravetette a fejét s alig birta mozgatni a
nyelvét.

Most rajta! gondolá János mester, «éljen a szabadság!» kiálta felemelve
poharát s várva, hogy a szegkovács koczczantsa össze a magáét vele.

Az nem soká váratott magára s a mennyire tántorgó nyelve engedé, utána
kiáltá az éljent.

– No most már kend igyék valakiért, biztatá ravaszul kiszemelt áldozatát
a viczeporkoláb.

– Tudja Isten, én csak magamért szoktam inni.

– Ne elménczkedjék kend! Hanem igyék azért, a kit a legnagyobb embernek
tart a világon!

– Az egész világon? kérdé a szegkovács, elgondolva, hogy az egész világ
ugyan derekasan nagy, de abból ő szép keveset ismer.

– Igen, az egész világon! Az egész kerek földön, bizonyítá János mester.

A szegkovács gondolkozott, az orrát vakarta, a fülét vakarta, az egész
fejét megvakarta, s utoljára is az sült ki belőle, hogy «éljen Slimák
mester!»

A viczeporkoláb elborzadt e nyilatkozaton. Világos volt előtte, hogy az
a Slimák mester bizonyosan valami puskaporos összeesküvés fővezére. S
ezzel, se tette, se vette, galléron fogá a jámbor szegkovácsot s brevi
manu beeskortirozta a városházához.

Ott valami szobába bevezette s egy kövér veres úr előtt talpra állítá az
ártatlant.

– Ez az ember gyanús, mondá ott annak a kövér vörös úrnak. Először is
elég vakmerő félni a háborútól, másodszor elég szemtelen hét órától
fogva fél tízig egy helyben ülni, a nélkül, hogy egy szót szólna s
végtére elég istentelen nyilvánosságosan tust inni bizonyos Slimák
mester egészségére, a ki szintén valami gyanús ember lehet.

– Ki az a Slimák mester? kérdé szigorúan az a kövér vörös úr.

– Senki sem az, uram, felelt a remegő szegkovács, csak az én volt
gazdám, egy emberséges szegkovács, a kinél négy esztendeig szolgáltam,
most is ott volnék nála, ha a felesége meg nem vert volna.

– Az nem lehet, felelé a kövér vörös úr. Olyan személyekért nem szokás
nyilvánosságosan poharat emelni.

– De én nem tudom, hogy mi itt a szokás.

– Ha inni akart ön, miért nem ivott így: éljen az alkotmányos szabadság!
éljen a felsődunai és az alsódunai hadsereg, éljen a sajtószabadság
által garantirozott nyilvánosság? s több efféle.

– Hjaj uram, egy hónapig sem tudom én azt mind megtanulni.

– De háromig, úgy hiszem, hogy meg fogja tanulhatni. János mester, vegye
oltalma alá ez embert.

Az emberséges János tehát fogta az elitélt deliquenst gallérjánál, uti
supra, s vitte az illető hűs helyre, a holott is annak elegendő üres
ideje lőn gondolkozni arról, hogy miért jutott oda.

* * *

A három hónap letelt, márczius közepe lévén.

Az emberséges János mester pontosan kiereszté a büntetését kiállott
szegkovácsot, ki hogy bebizonyítsa, mennyire megjavultak érzelmei a
fegyelem által és hogy János mester előtt is jobb véleménybe állítsa
magát, ünnepélyes, még pedig igen nehezére eső ünnepélyes hangon ekképen
fejezé ki magát:

– Éljen a szabadság, éljenek a magyar katonák!

János mester elszörnyedve esett a falnak e szavakra. A falnak elsőbb, de
azután a szegkovács többször tisztelt gallérjának s mielőtt az magához
jöhetett volna ijedtéből, már ismét a szűk szobában volt vele.

A kövér vörös úr helyett most egy sovány fekete úr volt ott, ki, a mint
megérté a deliquens kihágását, szóhoz sem hagyta őt jönni, hanem
leszidta tetőtől talpig s tudtára adta, hogy ha azt akarja, hogy ezentúl
rosszabbul ne legyen dolga, jövő alkalommal azt kiáltsa: «éljen a
császári hadsereg! éljen az engedményezett alkotmány! éljen az egy és
erős Ausztria!»

Ezuttal háromhónapi börtönnel megmenekülhet a gonoszabb
következményektől.

A szegkovács tehát, mielőtt hármat lépett volna börtöne ajtajától, ismét
visszavitetett és ült újra tisztességes három hónapot.

* * *

A három hónap megint elmult. Vala ekkor junius nem tudom hányadika.

Az emberséges János mester kiereszté a maga rabját. A nyavalyás még a
tömlöczajtóban elkezdé deklamálni a kiengesztelésül betanult igéket:

– Éljen herczeg Windischgrätz! Éljen a dicső Ausztria.

János mester csak azt nézte, hogy miféle fegyver nemével fogja el a
megjavíthatatlan embert.

– Hát nem volt elég, hogy kétszer bezártak? még most sem tudod, hogy mit
kell mondani? gyere csak odább!

S vitte harmadszor is a szűk szobába.

A fekete sovány úr helyett most ismét a kövér vörös úr vette őt kérdőre.

– Megátalkodott ember! förmedett az reá, megértve vétke nagyszerűségét.
Tudod-e, hogy azért, a mit szádon kieresztél, ha most elég kegyelmes nem
volnék saját felelősségemre újabb három hónapra bezáratni, hanem a
vésztörvényszéknek átadnálak: négyfelé vágatnál!!!

Az ember kénytelen volt megörülni az újabb háromhónapi börtönnek,
annyira megijedt.

– De hát mégis, mit kellett volna mondanom?

– Azt kellett volna mondanod, hogy «éljen a respublica, éljen a
democratia, éljen a revolutio».

Az ember még egyszer elmondatta magának a vivátokat s igérte, hogy meg
fogja tanulni s hagyta magát egész resignatióval újra betétetni a
sötétség országába.

* * *

A bekövetkezett három hónap alatt sok minden megváltozott, csak János
mester sorsa nem; őt hivatalából semmi balsors ki nem birta ütni, mint
annyi számtalan mást, ő most is viczeporkoláb volt, mint hajdan. A
szerencse őt tenyerén hordozá.

Szeptember volt az idő.

A szegkovács ideje letelt. János mester előszólítá őt a börtönből.

Már messziről látszott a fogoly arczán, hogy most valami nagyon okosat
akar mondani, megfogta János mester kezét s elérzékenyültében könyeket
sírva, így kezdé hozzá mondását:

– Mondja meg János mester annak az úrnak odabenn, hogy csókolom a kezeit
alázatossággal s kívánom neki tiszta szivemből, hogy «éljen a ribillio!»

Mint a veszett farkas a bárányt, úgy kapta át derékon e szóra János
mester a szegkovácsot s nagy ideig tartott, míg annyira magához tudott
jőni, hogy mikor a szűk szobába letette, szavakba birja önteni
indulatjának mivoltát.

A szobában a veres kövér úr helyett ismét a sovány fekete úr volt.

János mester elmondá a vádat s igen nagy volt a megbotránkozása, mikor a
sovány fekete úr a helyett, hogy mint rendén lett volna, kerékbe töresse
a vakmerőt, csupán újabb három hónapra parancsolá azt vissza börtönébe.

* * *

November harmadikán az apróbb politikai vétségekért elitéltek szabadon
bocsáttattak, köztük a szegkovács is.

Mikor János mester kinyitotta neki az ajtót, az ember zsebkendőjével
bekötötte a száját úgy defilirozott előtte s csak pantomimikájával adta
tudtára az emberséges viczeporkolábnak, hogy ezentúl a deviseket magának
fogja tartani.

No de vigasztalására szolgáljon az, hogy nem ő az egyedüli a világon, ki
rossz időben kiáltotta el magát.




SZEGÉNY ASSZONY ÁLDOZATJA.

Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment
a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét
és anyai áldást.

Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött
társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű
nyomorban élt.

De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni.
Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.

S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az
ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére
koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de
égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.

Beszéltek az ifjuról, és a ki beszélt róla, magasztalá.

Első volt az elsők között.

De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes
jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta vele, még dicsőségét is, –
annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.

És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa
kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.

Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt,
nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott
lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül,
mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.

Az ifju a halálba volt szerelmes…

Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem
mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor,
szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a
hattyúnak végperczeiben.

Oh sötét, de örökké nagy a halál poézisa.

Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul,
mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet
érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár,
sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt
mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi,
felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.

Ez a költészet a halálban.

Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg
otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő
szagos virágokkal…

Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra
látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg
kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke
virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.

Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban
bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján
összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt,
esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a
halálban.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat
fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg
éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a
legmagasb költészet, – a halál költészete.

Csoda-e hát, ha a költő lelke a halált megszereti?

Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember
örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni,
minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág.

Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem
szabadul ennek képeitől soha.

Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga
sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az
élet elfogy.

Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb
világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel
s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek
beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt
megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly
gyakran eltéved a föld járt útain.

De a fényes kisértet nem hagyja el őt.

Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet,
szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s
lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss
tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor
csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni.

Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki
vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a
költészet dæmona.

Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé
le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez
örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont,
élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután
örökké álmodni szeretne…

Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét,
érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a
mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása
lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és
szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok
szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.

Félreérti, félreismeri mindenki.

Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva
tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy
megmondja neki:

«Az élet semmi, a halál minden.»

És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző
embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék
boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A
földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző
prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű
szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá,
kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.

… A lélek elszédül, nem érzi többé magát, repülni akar…

S ekkor a csillag lehull…

És ez a halál a költészetben.

Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos
kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

A csillag lehullott.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le
az égről.

A költőt eltemették, elfeledték.

Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre
róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni,
– szegény édes anyja.

Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának
felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának,
kedves gyermekének márványemléket készíttessen.

Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák
őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak
látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.

De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a
szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött,
nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.

Milyen szép siremléket fog fiának emelni majdan!…

* * *

Jött azonban a küzdelmes év.

Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos
napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte
palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.

De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne
adta volna hiába!

Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon
oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől északig és jött az
oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt
milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység
hangyatömege összehordta.

De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb,
magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai,
miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek
elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.

Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a
szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most
odatevé az oltárra – sírkövének díját.

Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről
Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert
mindenét odaadta.

Fia síremlékének díját!…

És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé,
benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz
virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak
letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve
nyugszik.

Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit
magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki
közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni
hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…

De a szegény asszony áldozatán sem volt áldás.

Hová lett az oltár, melyre utolsó fillérét letevé?

Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen,
boldogtalan fiának elhagyatott sírját…




EGY BUJDOSÓ NAPLÓJA.

Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél fölkapta hamvait,
szétszórta egyik országszéltől a másikig, a por-atomok repültek ide-oda,
sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is,
úgy szétszórták őket a viharok.

Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.

Multra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.

Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélétől a másikig, sokszor
kimehettem volna, – mindig visszatértem a határról, nem birtam elhagyni
ezt a földet.

Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a
távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja, hogy
kik és hányan vannak oda eltemetve?

Eszembe jutott a rengeteges hegyláncz, a kis fehér falvak kilátszanak
belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja, hányan és
miért imádkoznak könyező szemekkel az esti harangszóra?

Eszembe jutott a fényes, zajos város. Miért, hogy ablakai most mind
zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten,
ki tudja: hol, merre? végtelen útakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak
most, kerülve a napfényt és az emberarczot.

Eszembe jutott a düledező csárda, népes falu végén, ott ver egy rongyos
őszült czigány szomorú nótát zokogó czimbalmán, az ott iddogáló lehúzza
mélyen szemére karimás kalapját: «ne verd azt a nótát!» kiált a
czigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?

Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket,
a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belül ugatott a vén házi
eb, a csendes utczán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr
kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy
nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tova megy. Ez a
fáradt ember úgy hasonlít hozzám.

Eszembe jutott a gyászos, búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott
ül, fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze, messze hordják vágyakozó
lelkét, keresztül sivatag, avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen
városokban, millió idegen emberi arcz közül keresve az egyet, a kit meg
nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang
nevét mondja ki, fölrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa
csöndesen lobog.

És a kisértő emlékek nem hagytak tova mennem. Valami veszni kényszerítő
vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott fölkeresni a délibábos
rónát és a rajta fölhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet,
a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a
nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait,
palotáit, s ha az éj leszállott végig lopózni a hallgatag utczákon, mint
ki gyujtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a
gyászos, búsongó nőt, a mint éji lámpája mellett álmatlanul álmadozik,
jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt,
tegyen velem, a mit akar…

És útnak indultam az ismeretlen föld és az ismeretlen jövendő felé…

Hogy össze volt zúzva az egész világ!

Felbomolva minden társadalmi kötelék, családviszonyok, hit, vallás,
törvények, tulajdon, – minden, – minden felforgatva, összedúlva.

Láttam a leégett városokat, miknek lakosai egymástól féltükben nem
mernek haza térni, láttam a fekete ruhás nőket, egyiknek férje a
csatában veszett, másiké fogva, harmadiké nem tudni hova lett;
menyasszonyt, ki özvegy lett, mielőtt nő lehetett volna; nőt, ki
csatatérről csatatérre járt, keresve az eltemettek közt híreveszett
férjét és bujdosó férjet, kit nője elhagyott, elfeledett s máshoz adta
magát.

A bujdosó honvéd, ki bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki
nevét eltagadta, a megfogyott család, a koldussá lett nép, a
látogatatlan templom, az álhírterjesztő charlatan, a sírok az útfélen –
mindezeket s a hozzájok kötött borongós emlékű eseményeket elmondjam-e,
leirjam-e?

Titkos fájdalmakban sorvadoz ez a nép; ha elmondom betegsége egyes
kórjeleit, tán lesz orvos, ki azokat meggyógyítsa, vagy tán mindaz, mit
le fogok irni, nem egy beteg kórjelei többé, csak egy bonczkés alá
jutott halott anatomiája?


I. PUSZTA FALVAK.

Már a harmadik puszta falvat értem útamban.

Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifju
barna nejével.

Hallgatag vándoroltunk keresztül a szomorú helységeken.

Az utczákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be
voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett
látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul,
oly egyedül.

A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlük
fölépítve.

Nem akarnak tán lakosaik visszatérni?

Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni
nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó
keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt,
szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, szélylyel
az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek föl
néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, lomha röpttel, a
mint tova ment, ismét visszacsapva, a honnan fölverettek. Az ember ásót
vett kezébe, házról-házra járt, a holtakat, a hol találta, ott
eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, ott hagyta házát, telkét, s
elment világgá, soha sem tért vissza többet.

Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt
álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az
iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra
meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.

A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná, hogy
ott kelt ki; köröskörül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem
látott, ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg
szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül
szanaszélylyel a légben.

Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan, egy ital
vizet kért egy forró délután; valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem
kámvája, sem vedre, sem ostora, ügygyel-bajjal merítettünk belőle vizet
egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre.
Veres volt, mint a vér!

Köröskörül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy
szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba
aludni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó
röptű vad madarakat, a mint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá,
kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a
hullakeselyűk…


II. A KARPERECZ.

Útitársam, a huszártiszt, egy levert kedélyű, szomorú harmincz éves
férfi volt. Neje szép fiatal asszony, kinek Pesten gazdag apja lakik,
kinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte
férjét; az egész úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a
szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati
gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv, kezdte elfoglalni a láthatárt s mi
egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő
bátorított, vigasztalt, földerített minket is, olyan jókedvűnek látszék.

Ezerféle tervet csinált, hogy férje gondjait elűzze.

– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te
szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem… Valamennyien
nevettünk.

– Ha elfognak, addig járok biráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha
nem nyitják meg börtönöd, magamat is oda csukatom hozzád, s ottan élünk,
ott halunk meg.

Sírva fakadtunk mindnyájan.

A fiatal nő egy karpereczet viselt kezén; a nagy opál broche alatt, ha
egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arczképe látszott
meg, emailban festve, nyalka huszár-ruhában. Rá lehetett benne ismerni
férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzá téve: «akkor
nem volt ily szomorú».

A mint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott
tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani s elvált tőlünk a falu
végén, a hova mi nem tértünk be; ott egy oláh kalauzt fogadott, a ki
jártabb útakon vezesse.

A mint eltünt szemeim elől, úgy szántam őket magamban, őt és vidám
feleségét, magam sem tudtam, hogy miért?

Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. Őt szerető nő
kisérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt s mégis
úgy fájt, hogy elvált tőlem, mintha a merre én járok, ott nem volna
semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbúzgóan hiszek, még
azokat is megvédné óvó kezeivel, a kik hozzám közel vannak.

Több hónap mulva egyszer egy hirlap akadt kezembe. Az első volt, a mit
régóta láttam. Elolvastam végtől végig, még a hirdetményeket is,
leghátul bitang jószágok leirását köröztették, miket rablóktól vettek
el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női öltözetek, bevérezve,
meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímzett finom fehérneműk, s a sok
mindenféle között egy becses nehéz karperecz, melynek nagy opál köve
alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arczát lehete látni,
huszár-egyenruhában, email festésben…

A lap kihullott kezemből.

Szegény asszony, szegény férfi! Miért nem követtek engem?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Később megtudtam, hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a
férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot
hajítottak utána, azt felkapta s tova futott, nem messze bujdosó
honvédekre akadt, azokkal neki indult a rablókat fölkeresni, urát,
úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról
nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.

Miért kellett tőlem elmaradniok?


III. A HÁROM HAJTSÁR.

Hajj előre! Hajj előre! Hangzék végig a poros országúton.

Egy falka sertést hajtottak fölfelé.

Három hajtsár küzködött velök. Zsíros, szurtos mind a három, nagy tüszők
voltak derekukra kötve, réz csatokkal s szironynyal kiczifrázva.

A nehéz, feketeszőrű állatok mogorva unalommal döczögtek lassan előre,
néha megálltak marakodni, neveletlen ordítással vonva magukra a
figyelmet. A hol valami tócsára akadtak az útban, annak ott neki
feküdtek, alig győzék a hajtsárok onnan ismét tovább terelni. Egy vagy
kettő olykor kifutott, nekivadultan a csordából, a bojtár félóráig
elkergette, míg vissza birta hajtani.

A főhajtsár magas, napsütötte férfi volt. Zsíros haja lelógott szemébe,
nyakába piszkos szűr volt akasztva, a rekkenő melegben félvállára vetve,
lábain szíjas bocskort viselt, kezében nagy ólmos bot volt s nyakába
czinnel öntött nyelű karikás szíjostor.

Egyik bojtára alacsony, vén ember, apróra nyirt fehér haját lekonyult
zsíros kalap födé, éles szemei villogtak alóla, görcsös botját
kanászosan húzta maga után.

A másik bojtár fiatal legény volt, sántítva ügetett a buffogó csorda
mellett, lába meg volt sértve, botjával duzmadtan hajigált a rendet nem
ismerő csapat elmaradozói után.

A röfögő csorda mellett kurjongatva haladt a három hajtsár. A főhajtsár
menés közben egy féligsült kukoriczacsövet rágott, az ősz bojtár
melancholice kongatott hosszú ostorával, a fiatalabb biczegve, sziszegve
sántikált előre fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.

És nekem úgy tetszett, mikor elmentem mellettük, mintha mind a három
arcz régi jó időkből ismerősöm volna.

Az a magas férfi a szíjas bocskorban úgy hasonlított valakihez, ki az
országgyűlési körök első arszlánja volt, a delnők ideálja, a salonok
szemfénye, kinek öltözete mindig a legújabb divat, a legjobb ízlés
szerint készült, kinek egész Pesten csak egy helyütt tudtak szájízére
főzni.

Az a fehérhajú bojtár arcza úgy emlékeztetett egy merész, komoly
férfira, kinek arczképét a patrioták szobáiban látni, ki a karzati
tapsokat annyiszor hallotta szavaira felzendülni, – bátor, vakmerő
ember, ki semmi hatalom előtt meg nem hajolt, jött légyen az felülről
vagy alulról.

S az a sziszegve sántikáló ifju, mintha hasonmása volna egy igen boldog
embernek, ki most éve házasodott meg, azóta mindig mézes heteit éli,
szép fiatal felesége csaknem tenyerén hordá, nem rég kis fia született,
apjának egészen hasonmása…

… A tikkasztó nyári hőség alatt, porfelleg közt, izzadozva hajtogatja a
három hajtsár a lomha piszkos állatokat, ruháik tele vannak ragadva a
koldusdinnye-dióval, arczukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj
előre!

Napok mulva, hetek mulva, fáradságos küzködéssel egy városhoz ér a három
hajtsár.

Szemközt egy utas jő rájok, a ki azon városban lakik. Megállítják,
megszólítják.

Az első azt kérdi tőle: nem ismer-e ott egy házat, melyben egy szép
asszony lakik, a legszebbik a városban, mit tud róla?

– Ismerem jól, szólt az utas, oh e házban vígan vannak, soha sincs az
vendég nélkül, szól benne a zene egész éjjel, a szép asszonyt ne
féltsétek; ő magát jól mulatja.

Most az ősz ember szól hozzá; egy asszonyt említ előtte.

– E másik nőt ismerted-e? nem igen szerette férjét, de volt oka rá, hogy
becsülje; hideg, szenvedélytelen nő, mit beszél róla a világ?

– Nem ismerted jól azon nőt, válaszol a kérdezett, sem te, sem a világ.
Sokat búsult férje után, bánatában eszét vesztette miatta, elvitték az
őrültek házába.

Végre az ifju tudakozódik.

– Fiatal nő lakott kisded gyermekével egy kis szerény lakban. Szép piros
volt a nő és gyermek. Mit csinálnak?

– Nem laknak többé a kis házban. Még kisebbe mentek lakni. Ott feküsznek
kint a temetőben, egy sírban, egy koporsóban…

… A három hajtsár összenéz. A köny végig gördül napbarnította arczukon.
Zokogva kérdik egymástól: «bujdossunk-e még tovább is?»


IV. AZ EZERMESTER ÉS A KOZÁK.

Útitársaimmal együtt csikósoknak voltunk maskirozva. Kerek, karimás
kalap, borjuszájú üng, bő gatya, korczán lelógó czifra dohányzacskó- s
kohával volt viseletünk.

Porlepte, napégette arczainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova
betyárnak.

Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollégái, hogy nagyobb
ismeretlenség kedvéért vágja le bajuszát.

A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, neki ült egy
tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy
könycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát:
«mégis csak inkább a nyakamat!» mondá s a bajusz ott maradt.

Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsis ülésben
ültünk, a lőcsön lógott a csutora, meg a posztószél-tarisznya. Szalonna
volt benne s ötödnapos kenyér.

A bihari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis
emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy, magastetejű kalapot
viselt, a képe orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny
arczához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a
legcsodásabb módon lőn prostitulálva, a nem ő reá szabott frakk ujjai,
mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a
hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy
ostentiátióval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabó-olló
fogantyúja.

– Ez az ember kell minekünk, mondék társamhoz fordulva, ha ezt
felveszszük szekerünkre, azt hiheti, a ki meglát, hogy ő fogadott
bennünket fuvarba.

– Nem vennének fel földi? kiálta ránk messziről az ember.

– Szívesen, ha akarja.

– De hát hová mennek kigyelmetek?

– Megyünk mi mindenhova, felelém s mentül jobban néztem, annál
ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arczvonalmai. Két év előtt
valamelyik kis városi színpadon láttam, szinész volt, hanem rossz.
Hamletben ő volt a lélek.

– De már mégis hova mennek? kérdé tőlem siránk hangon.

– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam, hogy oda való, jó birtokos,
csak csavargási vágyból járt néha a szinészekkel.)

Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem
fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták s több afféle.

Azután előadta nagy szóbőséggel, hogy ő böszörményi szabólegény, valami
örökségért megy Kövesdre s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi
élet eseménydús sphærájából s a midőn kerekre bevégezte mondva csinált
szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: «mikor adta utoljára
Hamlet apját?»

Az ember kék, zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de a
mikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és
kaczagott, a hátamra borult (mert elől nem fért hozzám), s azután
elbeszélte, hogy az a szinésztársaság, melylyel együtt kóborolt,
tömegestől áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e
sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később, hogy
a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült
másodorvosi állomást ő vele töltötték be.

– De hiszen nem értett ön ahhoz.

– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon
megtetszettem a Szevillai borbélyban, mint doktor Bartolo. Egyébiránt
volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány.

– Gyógyított-e meg valakit?

– Sőt igen is furcsán jártam. A debreczeni csata alatt, míg az
ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a
sebesülteket oda hozzák. Egyszer egy szép ifju tüzért két másik
karonfogva vezetget felém, az ifju megáll előttem, felemeli két véres
karját: «nézze doktor úr, már nekem egy kezem sincs», monda szomorúan. A
mint az ágyút töltötte, mindkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem
elfordult a világ, elszédülten hanyatt vágtam magamat az árokba. Úgy
locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda,
annak meg mind a két lába volt ellőve; a mint az egyiket elvitte a
golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását, hogy taszítsa odább,
mert rögtön a másikat ellövik s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy
másik teke épen oda vágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam
volna az ágyú előtt, mint hogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be
őket, mikor a sereg elkezde futni, ők is ott maradtak szegények, jól
jártak, ha meghalhattak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estefelé, hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk
felénk nyargalva jönni.

Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe.
Leghelybehagyhatóbb tanács volt az ily helyzetben jó lelkiismerettel
előre haladni.

Néhány percz mulva körülfogtak bennünket s szekerünket megállíták.

Egy singes kalapú torzonborz vitéz, kis kurta paripán, kezében harmadfél
öles dárdájával, hátán a hosszú puska keresztbe vetve, oda vágtat hozzám
s mielőtt a néhány emlékemen ragadt tót sententiát összekeresgettem,
töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.

– Honnét jönnek?

Meglepetésem oly nagy volt, hogy első pillanatban nem tudtam, mi nyelven
válaszoljak kérdésire. (Később megtudám, hogy e hetman horvát
határvidéki lakos volt s mint ilyen, sokáig tartózkodott a komáromi
garnison-őrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herczeg
magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta
magát.)

– Honnét jönnek? kiálta rám újolag, miután első kérdésére bámultomban
nem válaszoltam.

– Ladányról, felelém.

– Mit visznek?

– Fuvarba megyünk ennek az úrnak, a ki itt hátul ül.

– Micsoda úrnak? förmedt rám a kozák.

Hátra tekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában
senki sem ült.

A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hánt szénában
kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltünt férfiu reszketve és
piszegve emelkedék ki a kocsiderékból, hova ijedtében elbújt.
Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalma-szálakkal
koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahótára ingerlék a
kozákokat, mit növelt az ex-orvos azon ötlete, miszerint, hogy magát
mint igaz hivő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett
magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a
kettővel, a mi nagyon furcsán jött ki.

– Kicsoda az úr? kérdé tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák
hetman.

Az ember se látott se hallott s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette
a kérdést, hogy adja elő a pénzét s nagy remegve nyult belső zsebébe, s
kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga szinházi retourbillétet s
boros üvegekről leszedett czédulákat, átnyújtotta a kozáknak.

Azt gondolta a nyavalyás, hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott
ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és
feliratú bankót, hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran
annak fog nézni.

Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul s az átnyújtott czédulákat úgy
vágta a reszkető ex-doktor fejéhez vissza, hogy a hány, annyifelé repült
s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség
nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.

– Ki vagy? meghalsz. Mit akarsz? Mi vagy?

Látva, hogy ez nem fog felelni, hanem mindig nagyobb galibába kever
bennünket, oda fordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:

– Hagyja szomszéd azt a boldogtalant. Szabólegény ő és nem egyéb.

– Igen, igen! integete az én emberem fejével sebesen biczegetve s
komikus pantomiával illustrálta állítását, mutogatva a tűveli
öltögetést.

A hetman nagyot kaczagott, azután nagyot húzott kulacsomból s azt
visszaadva, levetette phlegmatice felső zekéjét s egy nagy szakadást
mutatva a hátán, odaveté a doktornak, laconice parancsolván, hogy azt
foldozza meg.

Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, czérnát a zsebjeiből,
felhúzta a félgyűszűt ujjára, a czérnát szabólegényesen megpattogtatá,
megviaszolta, a zekét térdére fekteté s addig varrt nagy mohón, nagy
sietséggel, míg olyan vargafoltot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy
elhordozhatja maga a generális.

A kozákok kiváncsi nevetéssel kisérték minden tűöltését s rettenetes
volt jó kedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak
megfoldozott csurapéját, kitünt, hogy azt foldozás közben saját térdéhez
varrta.

A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta, hogy mi
mehetünk a merre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert
companiájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyítóműtételeit s
anélkül, hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja
gallérjánál s kiemelve a szekérből, maga mellé ültette hátul a nyeregbe.

S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, a merről
jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két
kézzel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét mulva Zemplénbe vetődtem, már
akkor ő régen iskolamester volt valami palócz faluban, a honnan a kosta
elment guerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a
markába született volna a mogyorófa.


V. A MOCSÁROK REJTEKHELYE.

Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol
láthatáron.

Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával
a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék, s körül
egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy, a
légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt
libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.

Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai
sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el
mellette. Szárnyát sem libbentette meg.

Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta
közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.

A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb
helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szíkes gyöpszín, a
kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve
rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre
s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.

Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány
avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából
sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész
pásztákat, gyilkos piros leveleivel daczolva a megölő hőségnek.

Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül,
mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen
letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen
láthatár felé.

Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg
oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán
találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra
hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.

Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. A
mint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak
imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem
fogta a lovát, az pedig ballagott nagy czammogva, földig leeresztett
fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet
harapott, a hol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul,
nyaklott jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a
súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.

Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és
fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy
percz alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását
nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a
pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.

Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol,
hajlik jobbra-balra, mintha csak tánczolna, dereka szüntelen mozog.

Hátra-hátra veti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül
a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle
előbbre-előbbre feszül s a mint rohan szelet verve az álló levegőben,
széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem
uralkodik; ki tudja, mi kéj az, a mit akkor érez?

Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására
lova, mintha földhöz czövelték volna, megállt. Kémlelni látszott
bennünket.

– Isten jó napot kendnek, földi! kiálték rá.

– Fogadj isten tinektek is, válaszolá.

Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé,
kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.

– Honnan jöttök, hová mentek? kérdé azután halkabban s közelebb
léptetett hozzánk.

– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya, felelék, odább akarunk egy kicsinyt
állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.

– Hogyne tudnék, gyertek velem, szólt bajuszát végig csavarintva s végig
mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő
figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.

Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit
kezdeni, azt is hamar letorkolta, «nem szeretem a sok beszédet»,
viszonzá s nyargalt előttünk mogorván.

Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami
sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig
nyult, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.

A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb írtatlan,
járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.

A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők
sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet
ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas
fűzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekintgettek elő, s magasra
felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délignyitó hajnalka s a
vízszínén úszott a tányérlevelű nymphæa, fehér tulipánjaival s
korsóalakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a
láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.

Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy
falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a
napvilágban.

Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva,
hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul bele veszhetünk
az ingoványba.

A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szűgyéig
ért, semmi jel nem mutatta az útat.

Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, a mint a nádrengeteg árnyékában
érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor
bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan
vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász,
csikász, valami üldözött ember, vagy tán épen az üldöző, belebódul az
ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd
itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok,
vizikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.

S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek
föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott
rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az
emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még
aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen
világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva
ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a
szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.

Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett.

– Valaki jő utánunk, monda halkan.

Zavarodtan tekinténk körül, én épen arról gondolkodám, hogy ki volna oly
merész utánunk jöhetni? s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a
gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?

– Siessünk előre! kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.

– Csöndesen! dörmögé a vén csikós, egy moczczanást se tégy, mindjárt
megtudjuk, hogy ki az? ismerős-e, vagy perzekutor?

S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: «lóra
csikós, lóra, elszaladt a ménes». Nincs az a tilinkó, a mely jobban meg
tudta volna czifrázni.

A mint elhallgatott a fütytyel, messziről, mintegy válaszképen valaki
elkezdé fütyölni e nótát:

«Én vagyok a petri gulyás!»

A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arczán valami
végig futó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást
szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.

– Nem lehet a! dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett
az, látták akárhányan halva, összevágva; s még egyszer elkezdé fütyölni
a «lóra csikós»-t.

Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a
lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta
meg társam lovának zabláját.

– Menjetek be mélyen a nád közé!

– Mi baj? kérdé társam meghökkenve.

– Ne papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, a ki pokolból
szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, a kit harminczhárman
láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.

Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s
hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el
kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg
sem moczczant gazdája alatt, egy pár nadály szivódott a hasa alá, a
tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát
sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre
prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.

– Hallgass azzal a lóval! riada ránk a csikós boszús, fojtott hangon.

Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna
megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?

A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:

– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak.
S utána dörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki,
mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ
van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni.

Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen
utasított vissza:

– Nem abból élek én! viszonza daczosan s inte, hogy csendesen legyünk.

E közben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány
pillanat mulva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül,
kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, czingombos dolmánya s
minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya
pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyirt fejét, s míg bal
keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében
egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és
ütlegeivel kormányozta.

A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, a mint a
jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát s velünk nem törődve,
elébe ugratott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy
össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.

A jövevény napsütötte arczán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget
lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arczán annyira otthonos
volt, melylyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt
sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt
is megtartá.

A vén csikós csaknem sírva fakadt.

– Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy.

A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe,
tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához
emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: «Nem kell félni,
itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!

– Hát a feleségem hogy van? kérdé ipához fordulva.

– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad.

– Nem ment azóta férjhez?

– Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, a ki legalább a
gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy
téged ott láttak halva.

– Igazuk volt. Majd elmondom, ha haza érünk, de most száraz a torkom,
lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is
alig hiszem, a mi velem történt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VI. A HALOTTAIBÓL FELTÁMADOTT.

S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki
volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk
nyomába.

A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű
fűzfa-bozót lepte el az útat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk
járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk,
nemsokára szárazon lelénk magunkat.

A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A
fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy
darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert
végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű
lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva,
melyet odvas szomorú fűz árnyazott be csüggő galyaival, a lobogó tűz
fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt menyecske
sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.

A mint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett
kézzel nézett a reketytyés felé, az öreg csikós oda fordult a vejéhez:
«maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele» és azzal előre
nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.

A mint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: «no asszony, úgy
monda, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.»

Az asszony arcza kigyuladt: «él-e?» kérdé nagy örömmel.

– Élni csak él, monda a csikós, de se keze se lába.

– Nem bánom én, szólt nyüzsgő örömmel a nő, csakhogy maga megvan,
elmegyek én hozzá.

– Dehogy mégy szolgám, hova mennél? harmincz mértföld ide az a hely, a
hol ő elmaradt, ott is fogságban van; beszélt a jó öreg, s az volt
szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arczát e közben sehogysem
tudta megőrízni a meghazudtoló mosolygástól.

– Ha a világ végén van is, nem lesz messze, rebegé a pusztai virágszál,
köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte
mennék.

E perczben a rekettyés közül elkezde hangzani az «én vagyok a petri
gulyás» dala.

A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkaczagott, a nőnek pedig
minden vére arczába látszott sietni: «hisz ez Gergely!» sikolta kezeit
összecsapva s a helyett, hogy örömében elájult volna, elkezde
tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan a dal hangzott. Percz
mulva az ifju vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki
szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.

A mint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember
nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony
sietett a tűzhelyhez s egy óranegyed mulva oly vendégséget csapott
számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem
állhatá, hogy ki ne vallja, hogy viczispán korában sem evett jobbat.
Elfelejtette, hogy csikósnak van álarczozva.

Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti
borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy
Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.

– Nos fiam, szólt az öreg, most mondd el hát, hogy miként vagy te most
élő, ha már egyszer meghaltál?

Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és
pamlagul szolgált s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet,
vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a
vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám,
kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: a kit az istennyila megüt,
nincs jobban megütve, mint a kit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt,
a kinek a golyó szele czombban eltörte a lábát a nélkül, hogy a bőrét
megkarczolta volna s a komáromi sánczokban, hol huszonnégy fontosakkal
lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.

Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem
még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást
tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra
jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant
el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám
döfött, egy bele talált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék,
hogy halott vagyok s nem törődtek velem tovább.

Később, egy félóra mulva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közülök
megismerte, hogy csikós vagyok s a többi közül kiválva, odanyargalt
hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása
van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyed óránál
toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, a nélkül, hogy az egyszer
is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett
patkójával.

Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta
volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre ott hagyott a vértes.

Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem
állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, a mint megfordultak vele.

Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a
puskapor-salak oda hullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató
(ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott
homokot és kövecset.

Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a
magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta
vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg
s mint később hallottam, e szavakkal tüzte le a tábornok elé: «Itt a
nyolczadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt».

Én is ott maradtam az elveszett csatatéren.

Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték s láttam
a távolban, a hol reggel a magyar seregek álltak, kigyuladni sorban az
őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis
neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva
késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s a mint
rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok.
Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött.
Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az
ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a
tűz mellé és ennem, innom adott.

Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos
faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségűl, a kiket nem
használhattak ütközetben.

Egy este megláttam a templom-ablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két
szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy
nehéz lovastól, a ki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat
nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt
hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik
pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot.
Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, a kit egy faluért nem
adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél,
pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre
el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett
belőle, hogy összeverekedtek s miután egymást jól megdöngették, azt
határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.

Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap? mert én még azon éjjel kiszöktem
az ablakon s elhoztam a keselyt».

Az ember semmin sem mulat oly jól, mintha saját kiállott szenvedéseit
mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű
társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a
hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arczokon,
miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.

Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga
kivezetett bennünket a fűzes partjára, melyet szőke folyam kerített be
kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis
rekettyés szigetet lehete látni s a sziget és a fűzes közti folyamon egy
fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó
kelepeléssel a csöndes éjszakában.

A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evező lubiczkolás
kezdé hallatni magát. Egy csólnak közelgett felénk, egyetlen faderékből
vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.

A mint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva: «nem kell
neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a
ladikba, a ki jó napot vagy estét kíván».

– Furcsa ember lehet.

– Az a mondása, hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.

A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi
szótlanul beültünk ladikjába. A molnár a nélkül, hogy egy szót kérdezett
volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott
velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy
szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.

A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk
odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy
káromkodást morzsolt szét nagy mogorván s a csónak lejtett odább s
mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.

A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a
molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet s fülembe
dörmögé: «nem szereti az olyan embert, a ki pénzt ád, furcsa ember ám
ez».

Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve s mi azon vizesen
felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk
után.


VII. A CSÁRDAI CSAPLÁR.

Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricza-földet
elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat
pillantánk meg. Ez a «szikra» csárda.

Félre esik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt
legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel
és kanadai jegenyékkel.

Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér
komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva
felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus
elrendezéssel egyszerre elől, hátul és oldalt támadva meg.

A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt,
kalapját hóna alá vette, mutató ujjával orra czimpáját ütögetve, valami
boszantó, gúnyoló orrhangot hallatott s e közben folyvást guggolva
közelgett a legvitézebb komondor felé.

Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni s egyszer csak megfordult és
elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, a melyik
előbb elfuthatott.

– Nem szeretik ám ezt, monda vezetőnk kuttogva. Az ilyen nagy kutyának
nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, –
lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekér-kereket, a vásárra járó
koldus talyigáját szétszedi s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt,
hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte s az orra czimpáját
veri s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné
s az nap elő nem bújik.

Nem sokára a csárda előtt álltunk.

Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg
rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga
kedveért lakik ottan.

– Ezt az érdemes embert «Sallai uram»-nak szokták tisztelni, instruált
bennünket vezetőnk. Nem szereti, ha hallja kendezik, a «korcsmáros»
nevezetért pedig teljességgel megorrol.

Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja s maga a
csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és
gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el
szokott vászon öltözetét s Sallai uram épen most ugrott fel az ágyból.
Csupán egy nagy báránybőr-süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy
meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.

Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe
szolgáltatva, búcsút vett tőlünk s még azon éjjel visszatért túlparti
tanyájára.

Sallai uram pedig, megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett
bennünket egy kisded benyilóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a
töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá,
mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel
költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak,
kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.

Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a
Tiszán ismét keresztül menjünk.

– Nem kell tőlük tartani, úgy monda. Csak tolvajokat keresnek, ilyen
emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odább állani,
észrevennék s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában
és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.

Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a
pitvarajtóban. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte? az ő torka úgy
megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyan formán voltam. A
félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.

Nem sokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat
pandurjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket
agyba főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt:

– Gyanus embereket keresünk s azzal leugrott lováról s jött befelé.

– Csak tessék, viszonzá a csaplár, nyugodt, hideg vérrel s nyitotta
előtte az ajtót.

Társam vakarta az orrát: «szeretném, úgy monda, ha most egyéb ne nyomná
a lelkemet egy lopott csikónál.»

Percz mulva hallók a pandurokat csörtetni a vendégszobában, melyre
szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.

– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? elfáradtak,
ugy-e? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel
szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most
ütöttem csapra.

– Nem bánom, szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. De csak szaporán,
mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek
pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.

Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú
egyest, tele töltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a
perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott,
komázott velök; a közben kiszemelte magának a pandurok közül a
legegyügyűbb kinézésüt s addig söntörforgolódott körüle, mig egyikét a
tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá s aztán ismét
mesélt és tréfálózott.

A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt
vastag kurta bajszát, mormogá: «már most lássunk a dologhoz».

«Nem tetszik még egyszer?» kérdé a megelőző csaplár s a mint a
perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, «hát kenteknek öcsém
uraimék?»

Azonban egyszerre, mintha ketté vágták volna kedvét, mogorva képet
öltött, boszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt
tulipános butykost s nagy nehezteléssel fordulva a pandurokhoz, «ejnye,
öcsémuramék, úgy mondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat
egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon».

A perzekutor rá nézett mogorván:

– Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?

– Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul
leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs
itt.

– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja
azután, hogy valamelyik elvitte.

– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül, hetvenkedék a csaplár s
elkezdett a legények zsebjeiben motozni s mily meglepetést tudott
mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.

– Ehen van ni! kiálta előhúzva az üveget. Ez az én üvegem la. No kendtek
ugyan derék perzekutorok. Én kendteknek bort, pálinkát adok s kendtek
köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek s
maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak,
csak azért, hogy a mihez szép szerivel hozzá jutnak, eldugdelveddeljék.
Kendtek itt gyanús embereket keresnek? soha sem volt az én házamnál
kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a
viczispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen
szép emberek kendtek.

A perzekutor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.

– Ne veszekedjék kend! ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig
engesztelve.

– Hogyne veszekedném! ordíta az még hangosabban.

– De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom.

– Azt szeretném látni!

– No hát lássa meg kend, rikolt dühösen s kiment a szobából, bevágva az
ajtót, felült a lovára és pandurjaival együtt odább ment, diadalmas
páthoszszal kiáltva le a tornáczból utána nyelvelő csaplárnak: már most
pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.

Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk s hamisképen
hunyorítva félszemével, monda:

– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide
házvizsgálatra nem jőnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három hétig maradtunk még azután a csárdában.


VIII. NŐ ÉS SZERETŐ.

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy némber utazik.

Maga sem tudja: hová? azt sem tudja: meddig? Sehol sincs megpihenése.

Egy embert indult el keresni, a kit szívéből szeretett, a kiért élt, a
kiért elhervadt és a ki őt sohasem szerette, most sem szereti, – ha él,
– nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.

Hírét hallotta, hogy elesett, – valahol a székely határszélen, – és
elindult, hogy felkeresse sirját, kinek keblén nem nyughatott soha,
sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül
szerette, szeretni fogja ezután is és meg fog halni bele.

Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze, messze földről, nem
ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik
egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről,
örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé,
hol ingatja fejét a sárga őszi virág, mely a holtak álmát őrzi.

Egy virágot e szent sírról! sóhajta búsan magában, azt elviszem magammal
utána s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, –
felkerestelek!

És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly
helyeken, hova más félt menni, ő csüggedetlenül utazott. Hosszú fáradság
után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.

– Nem is halt meg, mondák neki az emberek. Nézd végig az új sírokat,
köztük nincsen, a kit keressz, ide az a híre jött, hogy az ország túlsó
részén – ott esett el, ottan fekszik.

A hölgy felsóhajtott búsan s újra kelt a hosszú útra; hideg éjek, hideg
népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott
helyre s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.

Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott
látta őt meghalni. Egy sem mondta azt, hogy «él!» – «Meghalt», ebben
megegyeztek, csak azt nem tudták, hogy hova van eltemetve?

A hölgy bejárta az országot, a hol csak csatatér volt, mind fölkereste,
elolvasá a holtak neveit, a kit keresett, sehol sem találta.

És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, a ki neki sem
férje, sem rokona, még csak barátja sem? búskomolyan felelé: «egy
virágot a szent sírról».

S már nem termett virág sehol. A tél eljött, a hó belepte a földet.

Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett
fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan
vannak ottan eltemetve?

Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan
porlanak ott, kiket síró szem keres s kiknek a hír nyomát veszté.

De a hölgy nem birta hinni, sem a hírnek, sem szívének, hogy kedvese is
ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki
szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg
forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mind egyre zöldül, a
fű megcsalatja magát s azt hiszi, hogy örök tavasz van; az ő sírja körül
is, azon földön, hova az ő láng szíve van eltemetve, tél derekán
zöldülni kell fűnek és virágnak. «Egy virágot az ő sírjáról» mondá
búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.

Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos
hírt hallott. Kedvese el van temetve… El van temetve, de él… – Él –
börtönbe eltemetve.

* * *

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy férfi utazik.

Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátitól
fél.

Csak egy lény van még a világon, a ki gondolatjait birja: felesége.

Távol, távol esett tőle. A hol az van, azon helyen neki nem szabad magát
mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat
felőle.

Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; a mezőn nyílik a virág s ha lát
közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, mindenütt, hol idegen nőt
lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez s
olyankor búsan gondol rá: miért, hogy ezek mind boldogok, csak az övé
oly szerencsétlen?

Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könyező, búsongó, hízelgő
asszonynyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktól, mit az álomlátás
kedves phantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó
ágyából, vevé vándorbotját, koldus mezt öltött magára s megindult nejét
fölkeresni.

Érzé, hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt,
mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmult álmán.
Ez az őrültség ösvénye.

Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy
perczre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba
valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kisértet helyett s azután
meghalni, elveszni, vagy bárhova lenni.

Ment koldúsnak öltözködve faluról falura, az utczán a kutyák végig
ugatták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén
költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a
hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ott lepte, később a
hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt,
egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás
perczének képzelete. Azt százféleképen elgondolta magában és egyik szebb
volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni,
úgy lepi meg, majd hogy az utczán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy
levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához,
mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre.
Arcza elsápad és aztán meg kigyúlad. Reszketve ragadja meg a férj kezét
s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása
elől. Szíve oly hangosan dobog, – milyen némák csókjai. Nehogy valaki
meghallja… És míg ezeket gondolá, nem érzé, hogy az alatt körüle zúg a
förmeteg s veri a hópelyheket arczába, hogy az ebek végig kisérik az
utczán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból s hogy az út oly
hosszú, oly fáradságos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városban, a hol ősi háza állt,
melyben feleségét hagyta.

Végig ballagott nagy nyomorékul az utczákon. Jöttek vele szembe ismerős
emberek s nagy megnyugtatására volt, hogy mind úgy mentek el mellette,
hogy egy sem ismert rá.

Végre eljutott a keresett helyre, – tulajdon lakához.

Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és
pipázva. A koldus «jó estét» kivánt.

– Menjen kend Isten hirével, mordult rá a hajdú, senki sincsen itthon.

– Adjon Isten ezerannyit, dünnyögé a koldus s leült a kapu mellett a
küszöb szegletkövére.

A hajdú bement az udvarra, átalva a rongyos emberrel czivódni, csak a
kutyát uszította rá, a nagy lánczos örvös ebet.

A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körül tánczolta jó kedvű
csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, hűséges, örvendő
szökeléssel feküdt le lábához s fejével rongyos szűre alá bújva,
eldugott kezét megnyalogatta.

E perczben pariparobaj hallatszott, az utczán délczeg lovagok vágtattak
végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három, vagy
négy lovag kiséretében. A delnő vígan kaczagva fordult vissza egyik
kisérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl s
a mint visszaadta neki, oly közel hajlott arczával az érte nyujtott szép
kézhez. Senki sem vevé tán észre, hogy a kezet megcsókolta. Csak a
koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.

A lovagok ismeretlen arczai szentségtelen mosolygással fordultak a szép
nő arczához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre
is, másikra is.

– Ez nem az én nőm, mondá magában a jövevény, kísérői is mind idegenek.
Valaki lehet tán, ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét
megtagadott némber, ki elég átkozott oly arczot viselni, mely az én
bálványképemhez vonásról-vonásra hasonlít.

Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták
arra lovaikat. Legelől a nő ugrott a kapu felé. A férj ott állt előtte,
merev, élettelen alakká zsibbadva, koldus mezben, sápadt arczczal, vad,
emberijesztő szemmel.

A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Boszúsan fordult oda a nő
s korbácsával végig vágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le
rá: «félre az útból te koldus!» s azzal boszúsan neki hajtott. Az ember
nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztül gázolt rajta, a galant nő
kisérői kaczagva mondtak elméncz ötleteket a hóban, sárban eviczkélő
koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdu bezárva
utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a lánczos eb nyihogott, sírt
odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.

A boldogtalan pedig felvánszorgott a földről.

Fejét nagyon megütötte, de még sem ott fájt neki legjobban. Odább ment
tántorogva s keresett magának szállást – másutt; a hol tudta, hogy
befogadják, a hol jobban emlékeznek reá és a honnan el nem űzik… a
börtönben.

* * *

Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a tánczban. A
rossz világ az mondja, hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött
pohár, a farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vígad
minden ember, a jó kedvnek kicsiny a ház, senki sincs a ki szomorkodnék,
az úrnő öröme mindenkit magával ragad.

… A férjet ma itélték el hosszú fogságra.

Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a
fogolyért könyörögve. A kit semmi körülmény nem védett, a mellett ő
könyeit hozta fel mentségül.

Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen,
elengedhetetlenül.

A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vígasztalák, de az ítéletet
kimondták.

Ekkor tanácslák neki, hogy menjen oda, a hol a kegyelmet osztják; vigye
könnyeit a kormány, vigye a trón elé, a kit a bíró elitélt, az irgalom
szava fölmentheti.

A hölgy bejárt minden forrást, a honnan kegyelmet várhatott, oda veté
magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt
küszöbeiken, reggel, este Isten előtt, – egész nap emberek előtt
térdelt, imádkozva, esedezve azért, a kit úgy szeretett.

Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy
emberért, a kit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.

– De ő mindenem én nekem! válaszolt a megtörhetetlen nő.

– Úgy illendő, hogy ő is mindene legyen önnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap a fogoly szabad lőn.

A mint kilépett, börtöne ajtaján egy nő térdepelt ott, fekete ruhában,
leeresztett fátyollal, zokogva.

A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Minden nap elment az
oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a
porkolábnak, hogy szelíden bánjon vele s végre azt is megtudá, hogy
szabadságáért mit tőn.

A mint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt
úgy szerette és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki
szemrehányás között.

A nő megragadta lánczaitól megszabadított kezét s csókokkal és
könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt mondott magában, hogy
e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.

* * *

Víg zene hangzik az úri lakban…

… A tánczvigalom közepett hivatlan vendég jelen meg orgiák termében. Egy
tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé lép s
jelenléte okát kérdi.

– E ház nem öné többé asszonyom, ön férje el van itélve, vagyonát a
status foglalja el.

– Uram. Egy év előtt férjem minden vagyonát rám ruházta által.

– E tette érvénytelen. Ugyanezen törvény, mely elitélte, megsemmisíté
azt is.

A nő elsápadt.

– Könyörögni fogok érte, hogy ítéletét engedjék el. Kegyelmet kérek
számára.

– Már késő. – A kegyelmet megnyeré.

– Úgy én ismét nője vagyok! Kiálta fel örömmel a delnő.

– Többé nem az, a válóper meg van indítva ön ellen.

Az ajtó feltárult s a bámuló csoport közé belépett a halvány, sápadt
koldus, lélekijesztő arczával, – jobbján egy reszkető nőt vezetve, a ki
gyászöltözetében, arcza fátyollal lefedve úgy zokog, úgy sír hangosan;
míg a sok fényes alak bánat és rémület közt áll, hangtalanul,
mozdulatlanul, elzsibbadva a házi úr leverő tekintete előtt.

Csak a gyászos teremtés sír hangosan, zokogva – örömében – diadalában.


IX. A VÍG EMBER.

Egy este későn egy faluba értem, hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem
feltalálhatni.

Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség
apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint
magát és másokat mulattatni.

Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jó kedv soha sem fogyott ki
házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták
le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere
kerekeit, hogy tovább ne mehessen.

Tartott egy udvari bolondot, a kit olykor ha leitattak, tetőtől talpig
kisuviszkoltatott s másnap elhitette vele, hogy a szerecsenyek
megválasztották kaczikának.

Már messziről lehete hallani a zeneszót, a mint kastélyához közelgeténk,
az ablakok ki voltak világítva mind. Saját czigánybandája volt, a
melynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel
ünnepélyesen megesküdni, hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.

Útitársammal együtt előre örültünk magunkban, hogy annyi gond és
nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. A kik ő hozzá rendesen
jártak, mind szemenszedett víg fiuk szoktak lenni, kik egy órát sem
hagytak elmulni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen
ostobaság nélkül.

Kapujához érve, kivehetők, hogy odafenn a tornáczban épen az ő nótáját
húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.

A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohócz, széles képét két tenyerére
támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá,
maga a pipa leesett róla s lába előtt hevert, fején a sipka meg volt
fordítva, ellenzőjével hátrafelé.

– Jó estét Stiglicz! kiálta rá útitársam jókedvűen. (Minden ember más
néven szokta őt nevezni.)

A bohócz nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé s fejét
lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott, hogy
rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, a mi ritka eset volt nála.

Mi jó kedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene
hangzott.

A tornáczon álltak sorban a czigányok, egytől-egyig mind vörös
nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha épen fogat
húzatott volna, a vén klarinétos plane többet fútta az orrát, mint a
klarinétot.

– Ezek még ma nem kaptak inni, monda társam tréfálózva.

A szobaajtóban egy hajdu állt. Régi, ismerős cseléd.

– Hol urad? kérdénk tőle.

– Ide benn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett,
míg e néhány szótagot kimondá.

– Képzelem, hogy fog örülni, ha bennünket meglát, szólt társam hozzám
fordulva, s víg, mosolygó arczczal nyitott a szobába.

… Az ember, a kihez jöttünk, ott feküdt az ágyon – haldokolva.

Ispánjai s néhány szomszédja ágya lábánál álltak csendesen zokogva.

Mi megzavarodva álltunk meg a nyitott ajtóban.

Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: «látják?…» Tovább
nem birta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak
azt kínozni, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt,
minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött, hogy
kín volt hallani.

– Hát a zene mire való most? a halálhörgés gúnyolására.

– Ő maga kívánta, válaszolt. Vígan akar meghalni, a hogy élt. Még egy
óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta, hogy melyik ki
nótája? s kért bennünket, hogy legyünk vígan mint egyébkor.

– De hát mért nem hivattak orvost?

– Megtiltotta, azt igérte, hogy főbe lövi, ha ide jő. Neki kedve van
meghalni és ő tánczolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.

Nehány pillanatnyi kínlódás után szünni kezdtek a haldokló fájdalmai,
szemei, mik addig fehérével forogtak fölfelé, nyugodtan, de fénytelenül
tekintének a körülállókra, arcza, mely a kínlódás alatt sötét vörösre
dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes
folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.

– Mért hagyták el azt a nótát? kérdé rekedt, tompa hangon.

Ismerői zokogtak ágya körül. Nem látott, nem ismert senkit többé.

– Hová lett az a sok ember, a ki az előbb itt tánczolt? hörgé gyors,
szapora szóval. Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a
frisset húzzátok rá. – Tánczoljatok. – S még egyszer végig futott
haldokló arczán a jókedvű sarkastikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé
tevé, úgy szokott neki illeni… Majd én magam… nyögé el-elmaradozó
lélekzettel… a halállal járok el egy csárdást…

Azzal lehunyta szemét és nem is nyitotta föl többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérget vett be.
Sokat találgatták: miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta
meg.


X. A MEGVETETT NAGYSÁG.

Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és
barlangokban, másik háromig egy puszta pinczében rejtőzködött egy tíz
akós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízi malomban,
mint molnárlegény, végre átlátta, hogy annyira körül van már véve
kémekkel, kik egyenesen ő rá leskelődnek, miszerint kénytelen lőn,
valahányszor lefeküdt, mindig bekötni a száját, nehogy álmában
kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.

Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek,
elszánta magát életre-halálra s fölkereste a legközelebbi katonai
parancsnokot.

– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most íme
önkényt följelentem magamat. Én vagyok az a híres Sárga Péter!

– Nincs szerencsém önt híréből ismerni.

A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy
óra mulva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti,
arra el volt készülve. Csupán arra nem volt resignálva, hogy őt híréből
ne lehessen ismerni.

– Mi volt ön? kérdé a parancsnok. Katona? követ? kormánybiztos? vagy
hivatalnok?

A bujdosó nemes komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.

– Hát mit vétett ön?

A bujdosó egy martyr elszántságával hajtá le kebelére fejét s kezeit
mellén keresztbe téve, ezt vallá töredelmes szívvel:

– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmiczei nemzetőrök
csatadalát muzsikára tettem.

– Hát voltak az irmiczei nemzetőrök valaha csatában?

– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom,
hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.

– Hát még mit vétett ön?

– Úgy hiszem, eleget mondtam…

– Elmehet ön.

– Hány esztendőre?

– A menykőt! mehet ön míg lát.

– Hát nem a börtönbe méltóztatott küldeni?

– Kell is oda ilyen ember.

– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vaczkort az erdőben,
míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram
malmában, mint egy barom, és épen nem azért hagyám magamat grádicson föl
és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök,
azt halljam, hogy nem kerestek.

– Tán csak nem akarja ön magát egy hiába való ringy-rongy versért
becsukatni?

– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön hiremtől akar megfosztani.
Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt, hogy «ringy-rongy».

A parancsnok hivatta az őröket.

Az önvádlott megörült. Tehát mégis be fogják csukni gondolá magában.

– Dobják ki innen ezt az embert, mondá a parancsnok a katonáknak.

A katonák szót fogadtak.

Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül,
hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást
jobban megbecsüli.

Még eddig nem talált; pedig sokat jő-megy s daczára annak, hogy senki
sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne
nevezze az igaz nevén, mert megtalálja valaki hallani, s akkor veszve
van.


XI. A GYILKOS.

Háromszor találkoztam vele. Mindig ugyanazon elvadult, zavarodott arcz.
A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.

Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül,
csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk.
Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt
kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosak. Kezében a görcsös
vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. A
mint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál, megdöbbenve
visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé s hirtelen
visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve reám. Én ott
álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.

Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után
le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmult éj
zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; meglátszék rajta, hogy az
éjet nem tölté födél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja
összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el
mellette; mégis észrevett, nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad
szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett s
felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem,
sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt
tudatá, hogy még akkor sem szünt meg futni, miután nem látott.

Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt félévvel politikai fanatismusból
megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a
császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiiratta
nevét a hirlapokban s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne
mondta volna, miképen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a
bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig
volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor
«hazaárulónak» ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom
elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre.
Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.

Egyszer az utczán egy feketébe öltözött özvegy asszonynyal találkozék
szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szintén gyászban. Az ember
sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt.
Nem birt szemben elmenni mellettök, visszafordult, haza ment, ott
bezárkózott szobájába s ha olykor hetek mulva kiment az utczára, a mint
a legelső ismerős arczczal találkozék, rendesen visszafordult és
elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hős
tetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a
bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő
marasmus telepedett le kedélyén.

Egy napon idegen katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; az nap
eltünt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd
amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges
förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele; hol
éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.

Egy testvére a hon tulsó határán lakik. Jómódú családos ember. Egyszer
késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arczán
bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata
rongyokban csüngött róla alá. A kis gyermekek sikoltva futottak apjuk
karos széke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: «Testvérem!»

– Én vagyok, hörgé az, hangtalan, rekedt asthmával, adj ennem, hadd
megyek tovább.

Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá,
tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte, hogy ne menjen
tovább; az gyanúsan, szótalanul huzódozott tőle vissza, egy nagy bot
volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s a mint félig kiivott egy
pohárt, hirtelen megállt; «hah, mi az? mi zörög ott künn?» kérdezé;
«semmi sem», felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral,
dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az
ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, ide benn nincs semmi baj, semmi
vész.

– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? sürgeté a jövevény
testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, az alatt amaz az ablaknak
rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta s aztán rohant ki
az avarba, a förgeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az
ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.

Azóta a kis gyermekek, ha éjjelenkint hallják ordítani a vihart,
játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az
ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: «Marczi
bácsi van oda künn».

Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé,
elmondá a történteket nyiltan, őszintén.

Itélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát s rokonai
közbenjártára hinni lehete, hogy nehány évi börtönnel meg fog
szabadulni. Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a
börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak
alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.

Azóta senki sem hallott felőle.


XII. A KÖRTEFA.

D*n jártamban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes
földmívelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött
szép gyümölcsös kert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák
mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak
kikarózva, a gyengébb héjuak tövissel és mohával beburkolva, a nyulak és
a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett s derekaik
bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.

Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert tulsó szélében,
mely tele rakva érett gyümölcscsel, egészen magára hagyatva látszott,
alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő
gyümölcscsel, a mi a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak,
fészket csináltak az ágak között s a gyümölcsnek csak a héját hagyták
ottan.

Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam
szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett
gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni s megszólítám a gazdasszonyt,
hogy miért nem szedi le?

– Én-e? viszonzá, hátha aranyból volna!

Kérdezém, hogy mi kifogása lehet ellene, talán nem szereti e gyümölcsöt.

– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr, viszonza, még a
megboldogult édes apám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a
faluban ehez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide
jártak belőle venni, néha napján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez
a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a
telet várom; kivágatom, nem marad ott.

Bámulva csóváltam fejemet s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre
eme szerencsétlen gyümölcsfa, hogy ekkép kivágassék és tűzre vettessék?

– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja,
elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen
szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. Bujdosott az is, nem
maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják, hogy miért? Szívesen
láttuk; hogy is tehetne máskép keresztyén ember ilyen keserves időkben?
úgy volt a házunknál, mintha tulajdon hozzánktartozó lett volna. De
hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is,
egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott s
akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott czigány. Biz Isten, magam is
szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, – mondom,
hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul
korán fölkelt és kiment a kertbe, rövid idő mulva utána nézek s látom,
hogy felmászott a körtefára. «Nézze kend apjuk, mondom az öregemnek, a
szomorú szentem megsejtette, hogy a körte érik.» Az öreg megdorgált: «ne
panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz a mit ő leszed róla, nem a
világ.» Ráhagytam. Egy óra mulva, kerülök, fordulok, megint a kertbe
találok nézni, az én emberem még mindig a fán van. Már ekkor morogni
kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott
belőle, leszáll a maga emberségéből is. Megint egy óra mulva oda nézek,
mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált
rá: «szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta
valamit!» Az ember reá sem konyított. – «De már ez egyszer gorombaság»,
mondék magam, «ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a
fülét!» Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a
teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – «No iszen majd
megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva,» kiálték s oda
rohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva, hogy hét országra
szólott. De a mint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a
szó, egyet fordult velem a világ s a mint álltam, úgy vágtam magamat a
földre szédültemben. Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy
nap folyvást lelt a hideg s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig
kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, a miért annak a
gyümölcséből még egyet megenném, mikor még a tolvajnak sem kell,
láthatja az úr, nem jár arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az
is valami rossz lélek ne volna.

– S hogy hítták azon embert?

Nem lehetett azt voltaképen megtudni. Háromféle passzusa volt,
mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi.
A bognár azt metszette sírfájára név helyett: «Egy szerencsétlen
férfiu.»

… Némán állottam ott csüggedt gondolataim közé elmélyedve, s alig vettem
észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak
függesztve. Gazdasszonyom megrántá kaputomat.

– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is épen olyan szomorú ember, mint
az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgy segéljen, itt hagyom még
ezt a vármegyét is.


XIII. EGY EMIGRANS LEVELE.

Egy napon * barátunknál voltunk, midőn épen levelet kapott öcscsétől –
Konstantinápolyból.

Első levél volt, a mit küldött. Mi kiváncsiságtól égtünk, megtudandók a
kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a
becses levelet, egy könycsepp rezgett szemében, homloka redőkbe vonult.
Míg ő olvasta a levelet, mi azalatt arczvonásaira figyeltünk, onnan
iparkodva ellesni a megirt és megolvasott titkokat.

A köny lassankint eltünt az olvasó szeméből, homlokáról a ráncz
lesimult. Odaadta a levelet kezembe: «olvasd el te is.»

Szórul-szóra ez volt benne:

«Kedves bátyám!

A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá
hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert
majd elvénülnek, s ültettesse a lóherét körül. A Marczi zsidóval újítsa
meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor.
A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonynyal beszélni sem lehet; vannak
ugyan szép arnauta leányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a
gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten
kedves bátyámat, csókolja szerető öcscse – stb. –»

– Ezért kár volt olyan messze menned, dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a
tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos-Pircsről is irhattál volna.


XIV. A KÉT CSONKA VITÉZ.

A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a m**i katonai
kórodába.

Mindkettőnek lába volt ellőve, térden felül el kelle vágni.

Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér.

Talán épen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet.

Ott voltak azután sokáig, ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a
lázas éjszakában egymásnak kín-sóhajtásait, biztatták egymást a
kétségbeesésben, összeszoktak.

A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolák.

A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült
ellene ágyánál.

– Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit
kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől.
Majd ha vége lesz a harcznak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt
fogunk – koldulni járni.

Az osztrák feljajdult e szóra.

– Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoicus
nyugalommal, tán csak eltart a míg élek, köszvény tudom nem esik bele.

A magyar jó, vidám fiu volt, az osztrák szomorú legény mindig volt
valami búja, bár társa mindig kész volt azt elenyelegni. Így éldegéltek
sokáig ember irgalmából, utczák filléréből.

Jött egyszer nagy sötét szárnynyal a napot elfogó hír: «vége, vége
minden harcznak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!»

Oda künn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök
elmondá, a mit látott, a mit hallott, a magyar nyomorék orczáján végig
csordult a köny, tán először életében: «mi lesz már most én belőlem?»

– Ne sírj, monda csonka társa, oda hajolva keblére, vége lett a
harcznak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő hónapok multával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete
látni egy rokkant, féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél
kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott irást tartott
s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s
arany ruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.

Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben hidegben miért jelent
meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott
folyamodásra?

Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arczczal sietett le a
főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni
kellett a tánczot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami irást
tartott, mint a bódult, úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek,
ismeretlennek, elfogott az utczán egy embert, elolvastatta magának, ha
vajjon csakugyan az van-e benne, a mit ő már kiolvasott belőle? Aztán
ismét tova sietett; «kettőt lépek egy helyett!» mondá fenhangon,
falábára s mankójára mutatva s megkaczagta szomorúan víg ötletét és
sietett – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hallgatva ült az utcza szeglet-kövén a csonka honvéd. Sipkája le volt a
fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, a kinek tetszett, adott neki,
soha sem szólított meg senkit.

Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében,
sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az
alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus; a távozó
szemeit törülte olykor.

Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák
tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökel mankójával a szegleten
ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könyeitől
nem tud szólni.

– Te sem leszesz többé koldus, szól végre, vígan zokogva, meghallgatták
kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…

És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a
Dunaparton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak,
beszélgetnek csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve:
most az osztrák a jó, vidám fiu és a magyar a szomorú legény.


XV. EGY PÁR DERÉK EMBER.

Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a
kártya-asztaloknál, adósa mindenkinek, a ki vele valaha összejött,
kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy,
de mindenesetre nevezetes férfiu, guerilla őrnagy, élelmezési biztos,
confiscáló kiküldött s több efféle.

A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, még pedig úgy,
hogy mind a kettőt együtt találtam.

Ez a másik pénzkupecz volt minden időkben, s így képzelhetni, hogy most
is az; az ezen metiér-ü embereken nem változtat sem revolutio, sem
restauratio.

1849 szeptember vége felé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi
csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a
fizetés felett.

– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok, beszélt előtte
rettenetes pathoszszal, nekem az nincs, egy darab sincs.

– Dejszen! szól a paraszt nagy ravaszul, nem szed engem rá az úr,
hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával, mikép
biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni s a hol lehet, a
németen adni túl, jó fülem van nekem.

Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a
paraszt vállára.

– Az igaz, úgymond, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette
alatta, hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet
s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.

Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyujtá vissza: «csak
adjon az úr amolyan régifélét.»

Az ember felkaczagott; «már kendet úgy látom nem lehet rászedni» s azzal
visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak a minőt az
kivánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült
fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahívják.

Mire visszaért a falujába, már ott várta a currens, mely tudtul adá,
hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.

A cidevant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy
utitáskát czepelt utána, mikben azon erőlködésről itélve, melylyel
azokat az inas hurczolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott,
midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle érczpénz.

Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat
vásárolni a hadsereg számára. Missióját azonban némi nemű képen félre
találta érteni, a mennyiben tudniillik a helyett, hogy marhákat vásárolt
volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomra rakta, a marhákat,
a hol kapta, elvette a status nevében contóra, s jó olcsóért eladta a
marhakupeczeknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy, hogy
kétszer fizette meg a marhák árát, a nélkül, hogy azok valóságos
tulajdonosai csak egyszer is hozzá jutottak volna.

A derék embernek tehát a forradalom bevégeztével nyakán maradt két zsák
ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek ő neki nagy bajt okozának.

Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek
miatt pedig, hogy el nem veszik.

Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos
helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupecz volt.

Ennek meg az volt a mestersége, hogy januárban, mikor a magyar kormány
elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a
magyar pénz kárba vesz. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában
beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy
mást adott helyette; – kettőért egyet.

A hogy Budát visszavették, valami Istennélkül való ujságiró kinyomtatta,
hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot
gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupeczünk is neki feküdt rögtön a
környéknek s a nyomtatott ujságlappal úgy beharangozta a vármegyét, hogy
nem maradt abban egy fertály bankó, mely hozzá ne vándorlott volna,
persze egy harmadrész árért.

Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte, hogy ez esztendőn át
legalább négyszer fog így fordulni s mikor a magyarok újra elhagyták a
fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek
között terjegetve azt a leglejebb verőt, hogy most már a magyar bankó
megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket,
könyörögve, hogy váltogassa be.

– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami? de adok százért
huszonötöt.

Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A
kupecz azt hitte, hogy meggazdagodott.

A fátum akkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, a ki marhákkal
kereskedett a status nevében.

Mindketten az útféli csapszékben jönnek össze egy ital borra, egymást
nem ismerők.

A marharequiráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé
apadt meg a bankóproviánt, daczára három héti marokkal-szórásnak. Még
jobban elszörnyed a pénzkupecz, belesandítva görbe szemmel az idegen
papiroskazalba.

– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? kérdi, nem állhatva meg szó
nélkül a dolgot.

A bikficz ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem,
ha egyébből nem, passioból hazudott, második természetévé vált a
füllentés.

– Vettem itt, amott, felelé hidegvérrel.

S mit fog az úr vele csinálni? kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a
szutykot.

– Viszem Bécsbe, beváltom, viszonzá ez, belakatolva a zsákot s maga alá
téve és a két lábával odaszorítva a falhoz.

– Kinél váltja be kérem? tudakozódék amaz tovább.

– Hát kinél, ha nem a pénzváltónál? mordul ez reá gorombán, mintha
haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot lehet ember, a ki nem
érti.

– S ugyan, ugyan mit ád érte a pénzváltó?

– Hm. Csekélység. Százért csak ötvenet.

– S hogy szedte az úr a maga százát?

– Tizenötöt adtam érte.

A kupecz elszörnyűködött. Ő huszonötért szedte mindenütt.

– Az lehetetlen, úgymonda, hiszen őrült, a ki a pénzét így vesztegeti.

– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól!
aztán megy.

– Már uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik, hogy
Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de
még sem akarják adni, pedig én is megvenném szivesen, mert tudja, szánom
a népet.

– Hjah! a ki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember, veté közbe a
marhász stoicus pofával, én másként cselekszem velök. Előmutatom ezt a
parancsot, melyben az van irva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl
használni nem szabad, hanem be kell adni.

– Kérem, hadd lássam, rebegé elsápadva a kupecz, míg végig olvasá az
affichet, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.

– No, most lássa az úr, monda kaczagva a nem élelmező biztos, az úr maga
is úgy meg van ijedve, hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden
pénzét kezembe adná.

– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképen belőlünk, szegény pénzes
emberekből?

A marhakisajátító bizalmasan mosolygott s kihúzva belsőzsebéből egy
csomó irást, a közt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott
papirosszeletre akadt, mi német ujságból volt kivágva, valami
vezérczikk, melynek folytán az jő indítványba, hogy a magyar bankjegyek
85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.

Fogva a papirost és tenyerére téve, közelebb ment a kupeczhez:

– Nézze az úr, csupa collegialitásból megmutatom, de ne adja tovább.

– Im irásból látható – nyomtatva van, hogy a magyar bankjegyek be fognak
ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs
előre publicálva, hogy a kik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.

A kupecz sült-főlt.

– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha még is csak
ötvenet adnak százért, miért adja az úr nekik?

– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni
Törökországba s nincs időm sokáig várni.

A kupecz vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett
volna hidegvért comédiálni, végre előrukkolt vele, a mit akart:

– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni.
Míg oda megy, meg visszajő, tenger-pénzt elkölt az úton, meg is
lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, huszat
én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.

– Mit gondol ön? Loptam én talán a pénzt? Ne is beszéljen felőle!

– Nem akartam megbántani, szabadkozék a kupecz, nyelvem bicsaklott csak
el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.

– Nem paraszttal van az úrnak dolga, förmedt rá a status-szipoly, hanem
műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, a ki számításait positiv
adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirok? a belföldi és
külföldi papirosok cursusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok,
metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra és a biljetti di trezóriók?
– No, ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez
elég loyalis ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőltetem.

A kupecz számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve,
utóljára is elhívta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra mulva
vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette
magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, a ki magában
nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.

Pár nap mulva kirabolták az úton.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint
iparkodott egyik szerencsétlen ember a másikat segíteni, vigasztalni,
fölemelni, de annak láthatása, mint buktatja két ily genreü derék ember
egymást, szintén nem tartozik az utolsó élvezetek közé.


XVI. AZ ELTÜNT LEÁNYOK.

Mi sötétlik ott a láthatáron? oly borongós, oly fekete tünemény…

Fekete falak, csonka tornyok, tetőtlen házak…

Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő
képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.

A város végén látszik egy magas ház, ablakain keresztül süt a hold, a
szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt és a felkavart üszög és
szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.

Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép leányról, a kik
benne laktak.

Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de
legdrágább s legféltőbb kincse volt, két szép jó leánya.

Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját mindig fürtökben
viselte, szemeinek villanása, mint a futó csillag.

Másik gyönge, telt arczú teremtés, szelid, mint egy angyal, a kik
ismerték, emlékeznek reá, hogy szép hosszú szőke haját két tömött
tekercsben szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.

Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik
jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor
öreget, a ki csak értük, csak bennük látszott élni.

A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak
iránt, az édes gyermek szerelmét az édes apához.

Egy reggel mind a két szép leány eltünt… Elmentek szó nélkül az apai
háztól, senkinek sem mondták: hová; csak egy levélkét hagytak hátra,
melyben az volt megirva, hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket
vissza… A levél könytől volt nedves.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, a ki igen
mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.

Egykor azon ötlete jött, hogy egy amazoncsapatot alakítson, egy
zászlóaljat csupa nőkből.

Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak,
hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb
hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem
számukra teremtett indulatokat?

A felhivás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált.
Sértett családi viszonyok, fékevesztett szenvedélyek, életuntság,
kicsapongás és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet
minden iránt, a mi bizarr, a mi szokatlan, megküldték áldozataikat.

Nem sokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik
voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és
szivarozva jártak fel s alá az utczán.

A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük s körmönfont
észrevételeiket elég hangosan szórták utánok. A vártán az őrök furcsa
módra tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a
szoknyára akasztott kardbojt miatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtiszt között két szép gyermek
ült egymás mellett, magas, barna, halovány az egyik, telt, piros arczú,
szöszke a másik, mindkettő honvéd ruhában.

A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arczokon, valaki egy
pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien utána harsogák és a jelen volt
nők bele énekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva
a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a
fölemelt pohárban.

Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik
haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.

– Min búsultok lelkem gyöngyei ti? kiált melléjök pattanva egy délczeg,
víg fiu. Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!

Merészen tekinte szemébe az egyik leány.

– Mikor visztek bennünket már a csatába? kérdé. Hónapok óta viseljük már
a kardot s dörgéseit sem hallottuk még az ágyúnak.

– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál te. A ki inni nem tud és nem
szeret, nem lesz abból jó katona.

Ezt mondva, kaczérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jó kedvű
dalia s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott
ajkára.

A másik ellökte őt magától s a haragtól csengő hangon kiálta, magasra
fölemelkedve:

– Tisztelje ön az egyenruhát!

S azzal kézen fogta testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén
elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta.
Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…

– Nem így képzeltem én ezt magamnak, szólt testvéréhez a barna leány.
Azt a vért szántam én az áldozatra, a mit fegyver éle hoz elő a szívből,
nem azt, mit szégyen hajt az arczba.

– Bár ne jöttünk volna ide soha, zokogá a másik.

– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még te neked a világ elfelejtheti, a
mit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli
öröme leendsz. Ő érte élj, – eredj haza.

– És te?

– Mondjad neki, hogy én elestem a harczban.

– S mi lesz belőled ha elválunk? Miért maradsz itt?

– El fogok esni a harczban. Ezen szégyenletes arczczal vissza nem
mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint te neked, hogy nincs okom
szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arczod
tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.

– S hol talállak meg valaha?

– El fogok esni a harczban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A leány igazán sejtett.

Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végig lovagolt a
holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.

A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva,
a golyó épen szivén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak
összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arczczal.

A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte: «szegény gyermek, mily ifju
volt», mondá kisérőjének. És a kisérő alig tudott megválni a halottól…

A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az
elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki
ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.

Leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz
apja és testvére, és mindenik olyan messze.

Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szive úgy
szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott
gyermekét?

Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem
égett lámpa az utczán, gyertya az ablakokban; nem hallatszott a
harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete
árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában
egyetlen alakká olvadva.

Futott a leány az ősi ház felé. A hold épen akkor kelt föl, az üres
ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közől
üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott szélylyel a szél a
lakatlan éjszakába.

Megsemmisülten rogyott össze a leány az ősi ház romjainál; arra menők
ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e
házzal és azokkal, a kik itt e házban laktak?

– Isten annak a megmondhatója, felelék neki. Sokan elvesztek ez időben
és nyomoruan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.

A gyönge leány sírva odább ment, bele tévedt a széles világba, soha sem
hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.

A fekete, elpusztult ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.

Ez a rege az eltünt két szép leányról, a kik apjukat elhagyták, hogy a
csatába menjenek.


XVII. A BUJDOSÓ TANYÁJA.


I.

Ősz lett.

Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok
más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív.
A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.

Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az alföld sík pusztáin
töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol
fog találni, a jó Isten tudja.

Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni, menni, menni, elbujdosni.
Embertelen, lakatlan pusztákon végig barangolni messze, messze kéklő
hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő
drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni
hallgatag sötét völgyek sűrűjébe s ismét tova menni sietve, sietve! A
távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátra nézve, mint tünnek el
egyenkint a láthatár alá, futni reggeltől estig s ha elnyom az álom,
repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek,
hova a csilagok leszállnak és azokat is elhagyni és még sem érni el
titeket soha, én lelkemnek messze tünt vágyai!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos
égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betüket
alkotnak az égen, a mint elrepülnek fejem fölött, hivogató szókat
kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?

Sokszor találok futó csermelyt útamban, milyen régen szalad és még sem
fárad el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a
déli szél visszahozza s azután megint újra kezdi futását, csermely
alakjában, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul… Miért nem
vagyok én is az?

Sokszor végig megyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon,
hol mindegyik betü egy lezárt sírhalom, a sárga fűvirág leng az esti
szélben, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel
közelebb a föld érző szivéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért
nem vagyok én is ott?


II.

Gazdám egy jó öreg ember.

Két fia a harczban veszett, a harmadikról nem tud semmit.

Tavaly még gazdag ember volt, hat béres szántotta földjeit, maga szép
úri házban lakott. Most egyedül, egy félkezű kocsisával szántogat annyi
földet, mely számára elég kenyeret terem s leégett házától távol egy
megmaradt béreslakban tanyáz.

S nálamnál mégis boldogabb. Háza üres, de szive tele van reménynyel.

«Minden vissza fog még térni. A régi öröm, jó barátok, vígságos téli
esték; megtelnek újra a pinczék, vermek, a család újra megnépesül, az
Isten és az idő mindent jóra fordítanak s beszélni fogja még a magyar
nyelvét a hegy és a tenger köze.»

Így vigasztal engem az én házi gazdám s izzadságos munka szerezte
kenyerét mindennap megosztja velem. Ha tehetné, reményeit is megosztaná.

Miért nem cserélhetek vele?


III.

A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon.

A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy
mondhatta magában: «az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat
ottan?»

Milyen messze látni innen!

A láthatár szélén a Kárpát bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst
koronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal
lebeg előttük, a bérczek fölülemelkednek rajta.

Innen rajtok világos kék halmok, a felföld fenyvesei, végtelen távolban.
Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek,
árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk
rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz
színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.

Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás
feketéje között néhol a csirádzó korai vetés elevenzöld színszalagjával.

És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú
tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.

S mindez átlátszó aranyszínü ködbe mártva a lemenő naptól.

Bizony szép ország volt egykor az én hazám.

Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladékai látszanak elő.
Hajdan Paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.

Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe
társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte
fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen,
az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a
góth ablakok márvány faragványai szétszórva hevernek a cserje között, a
meztelen falak ablakai, mint koponyaszemüregek bámulnak a távolba, az
épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint
nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.

A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planirozott síkság terül, valaha
a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási
magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a
belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát,
kristálytiszta nedvében egy kis ezüst zöld kigyót láttam úszni.

S köröskörül beláthatatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem
emlékezik rá többé.

Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova
útat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett
házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy
vonagló hegyi patak medre.

Ki lakhatik ottan?

Ledülök a szikla mohos pázsitjára, a kövi rózsák közé s úgy elnézem azt
a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és
parasztlányok danolnak. Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla
énekhangot: «éljen a magyar!»

A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly
bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi
magasból leugrani…


IV.

Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem.

Félnapig elfáradok idáig, hogy a nap másik felét itt tölthessem.

Alig látok itten embert, az is száz ölnyi magasból úgy látszik ide, mint
egy kis mászó bogár.

Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet
soha, csak a vad madarak füttye s a virágról virágra szálló darázs
dongása szól körülem. Oly jól esik nem hallani kívülök semmi szót.

Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, a mik e bérczeken kívül
történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hirlapot nem láttam,
emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek
itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.

Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, a
mit nem akarok tudni.

Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata
maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.

Oly ébren álmodom, hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat
azokkal, a miket álmaimban látok, úgy hogy mástól kell megkérdeznem,
hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam?

A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve,
elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végig
lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát s
gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arczairól.
Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlük? Tán aludtam s álmomban is láttam a
tiszta kék eget s a lassan, csendesen végig lengő fehér ökörnyálat s
hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő
léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a
targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves
kapuján egy ember lépett ki, félre hajtva az oda nőtt bokrokat.

Öltözete rongyos úri mez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott,
zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult
fekete szemek. Össze-vissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült,
nyakkendője úgy kötve, mint ki azt már régen le nem oldta.

A mint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni,
megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly
agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtei szét voltak
szórva, arcza elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete
lehet ilyen.

S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben rá ismertem az
emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, rég nem hallottam már hírét,
egykor azt beszélték, hogy elesett a csatában, s ime itten áll előttem.
«Gábor», kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni… s már akkor
nem állt előttem senki.

A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden
czellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki
sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?

Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik phantomját láttam
ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arczot, e szelid szemeket, e
daliás termetet talán csak az álom torz phantasiája alakíthatá ily vad,
ádáz alakká, ily összerongyolt, nyomorúságos lénynyé; nem az idő, nem a
sors balkeze?

Miért, hogy az ember ébren álmodik? S miért nem tudja, mikor szunnyad,
hogy az csak az álomkísértet, a mit lát?


V.

Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap
már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni s mentül tovább haladtam,
annál kevésbbé tudtam magamat tájékozni.

Csöndes holdvilágos est volt, az óriási bükkfák galyai közt czinczogó
evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.

Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek
nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak,
kiknek nem lőn szabad arczaikat a napvilágnak megmutatni? mitől féltem
volna?

És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estenden
a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én
meséket mondék neki, miknek mindegyike így végződött: «és mindez elmult
és soha sem lesz többet». Ő biztat, vigasztal s aztán jó reménynyel
dűlök fekhelyemre, mely felett azon nő arczképe függ, ki egyetlen oka
annak, hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a
képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül ő érte szoktam imádkozni,
kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli
imámat itt a rengetegben?

Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem
ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s
mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon,
soha sem hallottam oly vad csaholást.

Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott
hétről-hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba
igazítandó.

S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz
vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindig kivehetőbb
kezdett lenni.

A völgy mélyére jutva, a mint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem
vissza a nem várt látvány előtt. Kilencz farkas küzdött egy
sertéscsordával.

E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják
a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira
elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra s az
utczákon játszó kis fiukat elragadozzák.

Tizével, huszával járnak s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.

Most egy sertésfalkát támadtak meg, A bojtár elszaladt, vagy azt tán már
megölték. A nyáj egyedül maradt.

A gyengébbek, a fiatal koczák, középre vannak egy csomóba terelve,
fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett
csoportot, szembe-szembe szállva az ostromló vadakkal, s iszonyú
csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva
kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva, hol a nyájat
védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen
nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.

Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas
farkas küzd a legvénebbik ártánynyal.

A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végig futó
felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak.
Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait
szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára
kötött vezérkolompot.

Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordas szőrű állat,
tüzes, fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön
fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra balra
csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya, mikor fél, vagy éhezik.

Körülszökelli az ártányt embermagasnyi ugrásokkal, hátán borzad a szőr;
amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor s bosszúsan rázza kolompját s
tompán, dühösen röfög s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a
hátát megvetette.

Végre háttal fordul felé a farkas s fejét ravaszul visszafordítva,
hátulsó lábaival felhányja a földet s gyorsan, sebesen ellenfele szeme
közé szórja, s e közben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá
kivicsorított fogait csattogtatva és égő szemeit le nem véve róla.

E perczben a kisebb farkasok egyike észrevette, hogy ember van közel,
meglátott engem a bokrok közt állani s sajátszerű ordítást hallatott,
mire társai a bokrok közől hasonló üvöltést kezdének. A vén farkas
hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s
füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva
ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki s iszonyú
agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végig
festve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra neki rohant, a
sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette
elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan
ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó
ellenét. A tusa nehány perczig tartott, az ártánynak végre sikerült
fejét az ordas alá feszíteni s egy dühös taszítással, miközben füléből
egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végig hasítá.

A farkas végig nyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak
ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühével rohant az elesett
vezérfarkasra s azt egy percz alatt darabokra tépte, s azután rohant föl
a hegyoldalnak, elől a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva, s
kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó
tépett füle húzná féloldalra.

A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolomphangot
együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.

Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők s én egyedül
az erdőben és fegyvertelenül.

Már épen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a
völgy legmélyében, a fák sűrűsége közől valami tüzet láttam
előcsillámlani s rögtön arra tarték.

Alig negyedóra mulva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján
keresztül világolt a tűzhelyen lobogó tűz.

A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyilás volt rajtok hagyva
ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele
faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő, vagy az emberi
találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem
engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán
örökzöldlevelű indái.

Néhány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyi
patak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered feketére festett
gránitkövek közől s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.

Körül vadonat ős a rengeteg, hol fejsze-csapás nem hangzott soha, gyalog
is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult
lombjaikkal a kis kunyhó felett (a tölgy levele csak tavaszszal esik
le), csupán a tulsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb
erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni mi okból,
leégett; vannak vén emberek, kik most is emlékeznek azon óriási kigyóra,
mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta
megállt a kigyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek mulva akadtak
rá a szomszéd határban egy mély kútban; a fejsze akkor is fejében volt.

Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és
mindenféle tövisbokrok járhatatlanná teszik, a környékben nem akadtam
emberre, a ki valaha itt lett volna.

És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték.
Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra
óta feljött, még most látszék innen alulról felmerülni a szikla fölött,
melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű
hársfák, hosszú szabályozott sorban.

Ez a Paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe
le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok, a szédítő táv, mi oda
kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estenden a
völgyből fölragyog.

A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, a mit
épen akkor szedett ki a parázsból.

Máskor tán a kiváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá, hogy
kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.

– Adjon Isten földi! kiálték tűzhelyéhez közelítve.

Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből s a mint fölállt
előttem, a tűz arczába világított.

Véremet érzém fagyni.

Ugyanaz arcz, ugyanazon alak, melyet minap a romok közől kilépni láttam,
elveszettnek hitt barátom arcza, még dúltabb, még vadabb, mint akkor,
szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.

És én elhitetém magammal, hogy csak álmodtam ez alakot…

– Mit akar az úr? kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott
rajta, hogy fél tőlem.

Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy
ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá s rejtegetve
elfogódásomat mondám:

– Legyen olyan szíves földi, eltévedtem, igazítson útba, s hogy még
sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.

– Köszönöm, mondá ő dünnyögő pórias hangon s levevé kalapját.

Rátekinték… ősz volt, mint a galamb.

Alig harmincz éves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most egészen
ősz, egészen megőszült.

Nem birtam tovább tartani magamat.

Odaborultam a nyakába. A köny elborította arczomat. Mivé lettél! Mivé
lettél!

Az ember félve huzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.

– El ne árulj. El ne árulj… rebegé.

– Én-e? Kérdém keserűen. Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.

– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva
voltam. És én úgy irtózom a börtöntől.

– Te fogva voltál?

– Fekete, földalatti börtönben… Odalánczolva kezem, lábam két nagy,
nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, soha sem hallani emberszót… A
patkányok feljönnek a falakból s körültánczolják a szegény rabot, a
láncz kisebesíti kezemet lábamat, nézd, most is itt vannak nyomai.

Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncznak.

– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, folytatá
ő töredezett, álmodozó hangon, kell három esztendő reá.

– S hogy szabadultál ki? kérdém tőle.

– Nem tudom, felele szórakozottan.

Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.

– Tán nőd könyörge érted?

– Hallgass! ordíta fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. Igen… a
semmirekellő… mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még
egyszer… hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon,
és jaj neki! s úgy vágta a kést hegyével az asztalba, hogy kereszül ment
rajta.

– Nem láttad őt? kérdé tőlem.

– Nem. Felelék rábámultan.

– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utczán alá s fel, arcza pirosra
kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel.
Mosolyog a szemközt jövőkre. Oh átkozott! átkozott!

Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az
ember talán őrült?…

– Látod, szólt kezemet megfogva forró, reszkető kezével, de erőszakos
nyomással. Mind a két gyermekemet kidobta az utczára. A nagyobbik
elsőszülött fiam valami oláhczigányok közé került, elvitték, tolvajt
nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem
szemefénye, az én kedves kis kegyenczem, elveszett az útfélen,
parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem
tudom, kis sírja hol van?

Az ember odaborult rám és sírt keservesen.

– Ne hagyj el még, szólt átölelve, maradj velem lakomban. Nem olyan
pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az
is, messze ellátszott a tüze a sötét éjszakában, senkinek sem jut
eszébe, hogy újra fölépíttesse, most a száraz fű terem fekete falain.

Iszonyú csapások érhették ez embert, gondolám és eszembe jutott, hogy
ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…

A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk
ismerőseinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arcza
lassankint kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett
róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam.
Az egész éjet együtttölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet,
megölelt s tréfás sarcasmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér
hajából?

Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott
eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajjon mindaz, a mit
elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő
rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította, hogy
történeteket beszéljen, a mik lázas agyában születtek?

Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó
borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded
kunyhóra, a hol tüzet nem láttam égni többé.


VI.

A hivatalnokoknak jutott amnestia után első gondom volt azok után
tudakozódni, miket szerencsétlen barátomtól hallék.

Mindjárt eleinte megdöbbentett azon tudomás, miszerint ő soha fogva nem
volt, mint állítá, s mint előttem még börtöne szenvedéseit is leirta.

Elmentem azon utczába, hol leégett házának kelle állani, s még inkább
meglepett az, hogy a kormos fűvel benőtt falak helyett ezt oly épen
találtam, mint a hogy legutóbb elhagyám.

Bezörgeték a lakba, a legelső, kivel találkozám, nagyobbik gyermeke
volt, kiről ő azt mondá, hogy oláhczigányok vitték el. Kérdém tőle, hogy
anyja itthon van-e?

– Kis Minkával van a kertben, felelé a fiú.

– Vezess hozzá.

A nő kis leánykájával sétált a kertben, a kis kék szemű gyermekkel,
atyja kedvenczével; feketébe volt öltözve, arcza halovány, beesett. A
mint engem meglátott, sírva fakadt. Nem láttam-e férjét valahol? az volt
hozzám első szava.

Eltagadtam.

Mit mondhattam volna neki férje felől? Azt-e, hogy megőszült és
megőrült?

Most már világosan láttam, hogy mindazon borzalom, mit nekem elbeszélt,
nem volt egyéb, mint a kinzó magányban kigondolt torzképek kisértő
rögeszméje, események, miket kigondolt, megálmodott s aztán valónak hitt
és megőrült bele.

Még az nap útnak indulék.

Fel akartam őt keresni embertől nem ismert erdei tanyáján, elmondani
neki, hogy börtöntől nincs miért aggódnia többé, hogy háza épen áll s
családja boldogságából egyedül ő hiányzik, hogy neje, gyermekei élnek s
minden perczben őt emlegetik, utána sóhajtanak.

Pár nap múlva a czélozott helyre értem. Siettem rögtön a kolostor
romjaihoz, leszálltam a völgybe. Mikor láttam a kis kunyhót, dobogó
szívvel közelíték hozzá. Az előtte folyó patakban karcsú őztehén ivott
két kis őzünővel, játszva vártak be jó közelre, alig látszottak tőlem
félni.

Benyitottam a kunyhó ajtaját. Senkit sem találtam benne. A tűzhelyen
vadmacska fészkelt s közeledtemre a tető egy nyilásán kifutott, szemei
zöld karikákat hánytak a sötétben.

Az asztalon elpenészedett papírszeletet találtam. Rajta e néhány szót:

«Félek tőled, hogy elárulsz… Elmegyek innen messzire… Ne keress többet…
Senki sem fog többé feltalálni.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azóta nem hallottam felőle semmit.


XVIII. UTITÁRSAM.

Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett
neki, hogy további rendelkezésig szabad lábon maradhasson. Nem levén
semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta
azokat, a kik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásított
a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat,
senkit meg nem szólított, senkinek nem felelt, csupán akkor, ha
kérdezték tőle: «hogy van?» arra felelt: káromkodott.

Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal
felkéri, hogy tegyen vele egy jókora szivességet.

– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel, felele az, lekötelező
modorral.

– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni, hogy addig is, mig
itéletet kapok…

– Adjak engedelmet hazatérhetésre, nemde? vága közbe a parancsnok.

– Dehogy! Addig is csukasson be…

A parancsnok nagy szemeket csinált.

– Mi lelte önt?

– Hát nem látja ön, mint esik odakünn a hó?

– Tökéletesen látom.

– S nem érez ön semmit, mikor ezt látja?

– De igen, azt, hogy hideg van.

– Akkor ön nem volt vadász soha.

– Vagy ugy?

– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra, meg az őzre. Az ilyen
időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem
gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és
hivatalt s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a
vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve, ha rázárják az ajtót. Azért
kérem parancsnok urat: zárasson be engem.

– De hisz ön azt mondja, hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen
inkább vadászni.

– Igen? Mivel? Bottal?

– Hát nincs puskája?

– Tudja, hogy nem szabad tartanom.

– Hát adok én fegyverjegyet.

– Fegyverjegyet? Azzal se tudok én lőni.

– Igazság! Azt hittem, hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni.
Hát vigye el az enyimet.

S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a
hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.

Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig
jártak benne dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap mulva
került elő a puskával.

– Bakot lőttem! mondá, a parancsnokhoz beállítva.

Az kérdő bámulattal tekinte rá.

– Még pedig kettőt, folytatá a hazafi. Egyiket ide hozattam önnek.

Egy parasztszekérről pompás bakőzet emeltek le a parancsnok kapuja
előtt.


XIX. TALÁLKOZÁS ISMERŐSÖKKEL.

… Három koporsót vittek ki egyszerre a házból. – Az egész város népe ott
volt halotti kiséretül. Két kis szőke árva gyermek ment rídogálva a
koporsók után. Gyászba öltözött rokonok vezették őket kézen fogva.

Mind a három koporsót egy sírba tették egymás mellé. A közös sír fölé
egy kőemléket állítottak, melyre minden név helyett e szavak voltak
jegyezve: VIRTUTE PECCANTES.

A behantolt sír fölött búsan hangzott el a gyászének: «Miserere Domine!»

* * *

Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arczával, szőke
fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor
meglepém ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett,
vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.

Láttam őt többször a templomban, a mint buzgó, valódi áhitattal
imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a
szentlélek képe.

Kijárt sokszor apja sírhalmához s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan
letépett, ereklyeül őrzött imakönyve lapjai közt.

Örömkönyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönyeket a szenvedővel, s jó,
szelíd volt mindenki iránt.

Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatali emberrel, a kin
ugyan nem volt semmi csudálni és szeretni való, de a kinél a többiek sem
voltak jobbak, a kiket ismert s aztán rokonai is úgy akarták, hogy hozzá
menjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud
tartani egy feleséget.

A leány még nagyon fiatal volt, a vőlegénynek várnia kellett.

E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött ment
egyik városból a másikba, egyszer úgy történt, hogy egy hadosztály épen
azon várost választá állomásul.

Minden háznak jutott vendége. Emmiékhez (így hítták a kis leányt) egy
fiatal őrnagy szállásolta be magát.

A fiatal ember sokat beszélt a leány előtt harczairól, szenvedéseiről,
mult dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes,
áldozatra kész indulatokról és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig.
Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott
beszélni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn
a nagy, a dicső eszméket hallá, arcza lángolt, keble feldobogott, szemei
ragyogtak.

Egyszer vőlegénye megfogta a leány kezét s érzé, hogy reszket.

– Kegyed szereti ezt a fiatal embert… kérdé a leánytól.

A leány a magasabban érző szívek nyugalmával tekinte rá.

– Az az én titkom.

– Tegyük fel, hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék.

– Van okom rá talán, hogy őt gyűlöljem?

– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem
akarok másokkal osztani.

– Nem értem.

– Választani kell kegyednek, hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat
vagy az őrnagy?

A leány hátat fordított vőlegényének s könyes szemmel távozott el a
szobából.

Az pedig elhagyta a házat és két hétig felé sem ment.

E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse
lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett
tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté,
hogy elfoglalja szivében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja
számára fenhagyott, nem korlátolva senki kötelező jogaitól.

Két hét mulva váratlanul ismét meglátogatá vőlegénye, igen nyájasan
viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál
nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi
összeköttetés után.

Még ott volt, midőn az ifju őrnagy belépett a szobába. A leány arczán
végig futó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.

Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arczát
nem erőlteté szinlett közönyösségre, látni lehetett rajta a felmerülő
indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifju arczán és beszédes ajkain
függtek mondhatlan gyönyörrel.

A lemondott vőlegény ekkor oda fordult az ifju katonához s véghetetlen
bonhomiával kérdé tőle: «apropos! hogy mint van kegyed felesége?»

Az ifju nyájásan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: «igen
jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik».

A kérdőhöz fordulva, nem vette észre, hogy Emmi e szavakra oly fehér
lett, mint a szobor.

– Miért nem hozta ön el magával? kérdé a hivatalbeli ember tovább,
hideg, kiszámított sziveskedéssel.

– Ah uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurczolni
szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kis
gyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha
üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is
táborba való. A ki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik
az ágyúdörgést hallani.

– Oh az mind csupa kifogás, vága közbe kaczagva, kötekedve a hivatalbeli
ember. Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják
zsenácskáikat, hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és
hódítások közben, mint minőket puskaporral szokás kivívni.

– Nem uram! viszonzá komolyan a hadfi. Én nőmet szeretem. Mondhatom,
hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném
benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, ő érte, nem magamért,
hogy kivűle nőnek arcza nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet –
soha.

A hivatalbeli ember hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait s
gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és
búcsuzott.

A leány arczáról eltünt e tekintet alatt a halaványság, nemes
elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy köny tündökölt, oda lépett
az ifju katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított s
megszorítá kezét, forrón, nemesen: «ön derék ember!» Azután hirtelen
szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett.
Kiállotta annak gúnyos tekintetét s halkan, de büszkén mondá:

– Most még jobban szeretem őt.

* * *

E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták, hogy elhagyta
a várost, elutazott, senki sem tudta: hová?

Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem lévén honn, a
levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött posta-bélyegről olvasá, hogy
a levél azon városból érkezik, hol az őrnagy családja van. Előre
gondolá, milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta, hogy
megjőjjön s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe
futott.

– Ön egy levelet kapott hazulról, mondá. Tele édes hizelgéssel, tele
üdvözlettel, bizonyosan.

– Gondolja kegyed?

– Kétségtelenül. Igérje meg, hogy nekem meg fogja e levelet mutatni.

– Ha nőm irja, igen. A mit ő ir, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel
van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle, hogy az ipam ir, s
abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.

A leány átadta a levelet.

– Mondtam, szólt felkaczagva az őrnagy, a mint a borítékra tekintett… Az
ipam irása.

– Igen! de belül? Ez csak a czímzet.

Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait
egyszerre… Csak most vette észre, hogy a levél pecsétje – fekete.

– Mire ez a fekete pecsét?

– Oh nem fekete az, vigasztalá Emmi, nézze jobban. Csak sötétzöld.

Az őrnagy elmosolyodott. «Igaza van, mondá, szinte megdöbbentem. Az ipam
ilyen pecsétviaszt használ rendesen.» S azzal felszakítá a levelet.

Egy nyomatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első
tekintetnél, a mit rá vetett, feljajdult fájdalmasan s kezét arczára
csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni.

– Olvassa! szólt fulladozva, míg könyei elboríták arczát, oda nyujtva
Emminek a kezében összegyűrt lapot.

A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett
volt felül: ravatal mellett egy síró nő képe, egy mák-koszorús nemtő
lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – a minő jelképeket
temetésre hivogató lapokra szokás nyomatni.

E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hivogatva a rokonokat és
ismerősöket az ősz apa, a síró árvák és a távollevő férj nevében az
utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap
mondá, forró betegségben, mit férje utáni aggodalom idézett elő.

A leány, míg olvasá, könyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé, mintha e
könyek balzsamként hullanának szivére s enyhítenének ott valami
fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.

Ama gyászlap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon
ember, a kit viszont ő bálványoz.

A lány remegve vette észre, hogy könyein át valami ébredező remény
derüje kezd keresztül mosolyogni s hirtelen szobájába távozott, magára
hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szivében oly megdöbbentő
örömet kezde érezni, hogy szinte félt önmagától. Örömet a legjobb, a
legszeretőbb lény halálhírére…

* * *

Másnap csata volt. Reggeltől estig tartott.

Az őrnagyot soha sem látták oly vakmerőnek, mint ekkor.

Szembe nézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén
lovagolt, legelől mindenütt, csatatűzbe ágyúk elé, szuronyok közé, s
mikor zászlóaljának nem volt már tenni valója, a huszárok közé
furakodott közlegénynek, együtt ment velök vad rohamra, csatatűzbe ágyúk
elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban egy nagy sebet kapott
fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására.

Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn
fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik – ott a szívben, mit
megholt nejének emléke ejtett rajta.

Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy
tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető
arczczal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni,
kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait
gyógyíták. Lázas phantasiái közt, élte mentőjének hitte e tüneményt, s
midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta, hogy az – Emmi…

Az ápoló kezek alatt lassankint gyógyult a seb. A szelid részvét, a
gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn
kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest
támaszkodott ápolónéja karjára s napról-napra lehete rajta látni, hogy a
mint növekszik ismét teste életereje, aként tér vissza lelke
életvidámsága is.

Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjunak
úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint
egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok
egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva, hogy tegye
azt, a mit most gondolt!

Megszorítá azon kezet, melyre támaszkodott. Szemébe nézett a leánynak.

– Emmi… szólt hozzá gyöngéden… szereti-e kegyed a kis gyermekeket?

– Ha jók és kedvesek, igen; válaszolt a leány.

– Ah, olyanok, mint az angyal! kiálta föl az ifju, nem tartóztathatván
indulatjait.

– Kiket ért ön? kérdé a leány hebegve s majd sápadt, majd elpirult.

– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket
szeretni?

A leány szemeiben meggyűlt a köny, visszaszorítá az ifju kezét s alig
hallhatóan rebegé: «igen, oh igen».

Az ifju lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az
ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és
boldogan.

Nem sokára nőül vevé a leányt s csak egészsége teljes helyreállását
várta, hogy őt haza vigye családja körébe. Második édes anyát két árva
gyermekének.

* * *

Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömet, a reményt. A
harczok ideje lejárt. Az ifju hősnek csak mint eltünt álom jutott még
néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága
kárpótlani látszék mind a kettőt. E nélkül a kettős veszteség éltét vagy
eszét vette volna el.

Egy napon útra kelt ifju nejével, őt lakhelyére viendő.

Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szivében,
agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére
simulni, kérve, hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint
fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja,
kérve, hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.

Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll:
«nézd, ott fogunk lakni, mutatá Emminek, látod a galambokat ott a
háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estenden üldögélni szoktunk, az
oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike
legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kis fiam őzikéje.
Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá… Ah, azok az enyimek!
Virágkoszorút hoztak kedvenczüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a
koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!»

E perczben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifju nejét.
Fiai örömsikoltással futottak elébe. Az örömzajra egy gyászba öltözött
nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…

A kedves búsongó asszony, kit ő úgy szeretett s kit meghaltnak tudott, s
ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kárhozatos tévedés kiderült.

Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipja levelet küldött általa
vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot s a levél helyébe ő
tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál
készíttetett, a kinek nem volt oka utána járni, ha valóban meghalt-e az,
kinek gyászlapját nyomtatá?

Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív
itélőszékének.

Pedig egyik sem volt oka annak, hogy vétkezett, hogy szenvedett.

Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette
férjét és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott
lemondani.

… Egy reggel halva találták mind a hármat.

Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva, hogy azt csak a
halál oldhatá meg.

Most mindhárman czélt értek. Egy sírban nyugosznak.

Miserere Domine!


XX. AZ ELŐÖRS.

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a
szél zúg, a fák csikorognak.

Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag
iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen,
bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.

Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az,
fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan
éjszakába néz.

Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat
elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.

Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A
katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban
markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.

A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg
tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek
a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat,
hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok
képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s
mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.

Az ellenség czirkáló csapatja észrevétlenül körül vevé.

– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél
meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok.
Ha nem esküszöl, halva vagy.

Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.

– Kárhozott légy, ha esküt szegsz, suttogá halkan a vezető.

– Az legyek.

– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…

– Szálljon rájok.

– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan.

– Éljenek – haljanak nyomorúan.

– Amen…

– Isten úgy segéljen. Amen!

– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld
meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót
kiáltasz.

Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik
hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.

A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet
észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe
jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.

A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény
földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.

Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat
veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.

Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket
a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve
hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve,
dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja.
Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent
az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok
volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve.
«Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek
fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a
kétségbeejtő örökkévalóság.

Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.

Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely,
az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő
arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…

– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe.
Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak
szivében hegyeikkel.

De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az
ellenfél csapatja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.


XXI. A RIMASZOMBATI VÁSÁR.

Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni
kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.

Ott helyben épen vásár lévén, minden ember, a ki veszélyeztetett
bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, a mit
csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, a mit elől
utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte, hogy adják? sőt licitálta
egyik a másikra, a helyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira, hogy a
mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.

Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárról; felesége künn
várja már az ajtóban, s messziről kiált rá:

– El tudta kend adni az ökreit?

– El hát, volt a laconicus válasz.

– No az derék. Hogy adta kend?

– Két ezer forintért a kettőt.

– Megveszett kend? kifizették?

– Ki hát.

– No az derék. Hol van a pénz?

– Elvásáltam mind egy lábig.

– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?

– Vettem fiam, magamnak is.

– No az derék. Hogy volt párja?

– Csak kilenczven forint, fiam.

– Megveszett kend? Hát ezt a szürt kinek vette?

– Nekem, fiam.

– No az derék. Ugyan mi lehetett az ára?

– Ötszáz forint biz az, babám.

– Megveszett kend? Hát még mit vett?

– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta
elvenni.

– No az derék. Hát a többi pénz hova lett?

– Almát vettem rajta, fiam.

– Megveszett kend? Mind valamennyin?

– Ne kiabálj nekem Jutka. Nem volt már egyéb a piaczon, a mit meg
lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.

– De hova teszszük azt a tenger almát?

– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták
párját.

– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.


XXII. A KÉT MENEKÜLT.

A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a
födélzetre fölszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk
szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent, kifent dandy között korán
reggel óta folyott.

Azokból a gesticulatiókból, mikkel a blouseos ember a kormányrúdon s
emez itt alant a corduroy-szin makintoshban kiséré szavait, ki lehete
venni, hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a
legbarátságosabb neműek közé.

Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt
rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergő hadaró nyelvvel
kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött
hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s
a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az
útjában állót, hogy az a karfáig meg sem pihent, s csak azután kiáltott
rá, hogy «vigyázzon», mikor már bekalamázolta.

A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt s nemsokára
visszajött a vidrabekecses férfival, ki is a helyszínére érkezvén,
zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól, hogy mi baja?

Ez alatt a kiváncsi vendégek is oda csoportosultak, megtudandók a
pörpatvar okát. A kormányos daczosan forgatta kormánykerekét alá is fel
is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.

A közönség elővéleménye, úgy látszik, meg volt oszolva: a fiatal férfiak
inkább látszának pártolni a daczos matrózt, mint a mindenkit lenéző
seigneurt, míg a fiatal dámák épen ellenkezőleg valának a fess lovag
iránt érdekelve, s viszont az öreg urak igen helytelennek találták, hogy
egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy
passageurrel, a ki tojással iszsza a theát; míg az éltesebb dámák kegyes
érzelmei sértve érzék magukat az által, hogy egy szegény ember
insultálva legyen egy sima gavallér által, a ki nekik a szépet nem
teszi.

– Mi baja van önnek? kérdé a kapitány a petit maitrehez fordulva.

Az positurába tette magát. Körülnézett, hogy nem taszítja-e fel valaki?
s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:

– Ez az ember oda fenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiscret,
elég politiaellenes…

– Kérem a tárgyat… vágott közbe a kapitány.

– Elég dugárús, folytatá a lyon, nem engedve magát a constructióból
kiveretni, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni,
kiknek egyike halálos beteg, a másika tébolyodott…

A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyok is
a chevalier részére kezdének hajolni.

– Én, a mint a csempészetet észrevettem, folytatá a dandy, azonnal
figyelmeztetém a kormányost, hogy e két egyéniséget, kiknek jelenléte az
utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, plane
irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan
ember azonban e helyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel
tractált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott, engemet egy halom
kalamászos ponyvával orromra löketni.

– Hol vannak azon emberek? kérdé a kapitány.

A dandy egy a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre
mutatott s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet
feltakarandó.

Gyötrelmes látmány tünt a körülállók szemeibe.

Két ifju, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos, elkallott ruhákban.
Az egyik fenn ült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett
a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét
társának ölébe rejté, s látszott rajta, hogy reszket, mintha a hideg
rázná.

Az egyik oly szelid, oly bánatos volt, a milyen sápadt, halavány a
másik.

A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani köröskörül; «szegény fiuk!»
hangzék itt-amott.

A kormányos neki bátorodott. Félig a kapitányhoz, félig a vendégekhez
fordulva, megemelinté sipkáját s a rágott dohányt kivéve szájából,
elkezde beszélni:

– Lássák, uraim és szép dámáim, ezek a nyomorultak itt szegény menekülők
Törökországból, kiknek megengedtetett, hogy hazájukba visszatérjenek.
Azt kérdem már most, hogy ha az ország kormánya jónak látta hozzájuk
kegyelmesnek lenni, ne legyen-e akkor egyes polgároknak is szabad, sőt
illendő velök szivességet cselekedni?

Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a «szegény menekvő» szóra mind
a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól s biztatták a
kormányost, hogy csak tartsa a speechet tovább.

– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak, folytatta a blouseos ember, a
bagót ismét szájába nyomva s sipkáját levágva szemére, ezen úrnak, a
kire senki sem bízta, hogy az orrát mindenüvé odaüsse, ilyen lármát
csapni két szegény nyomorult miatt, a kik itt úgy el vannak mellettem,
hogy a légynek sem vétenek?

A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy
zavarba jött.

– De uraim, dámáim, hebegé, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik
őrült, veszett, tébolyodott, a ki az éjjel elmetéli a gégéinket.

– Nem igaz, ordítá közbe a kormányos. Nincs ennek egyéb baja, mint a
nyomorúság, az, hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad
az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét
senkinek, még azért, hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem
őrült, aztán annak van oka rá, hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett,
sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, a mennyit az urak
összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.

A dandy ügye a kormányos minden szavára rosszabbul kezdett állani.

Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra, hogy «katona
volt», az öreg urak is ráröffentek s mikor a beteg fiu reszkető hangon
elkezde zokogni s a másik, az őrült odahajolt hozzá, megcsókolta
gyöngéden s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: «ne félj, mindjárt
ott fogunk lenni», ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a
hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s
kiabálták a szemébe: «itt fognak maradni! mi akarjuk, hogy itt
maradjanak, mindenki úgy akarja». Egy pár hölgy elfutott frissítőkért s
saját kezivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre
enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez,
megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek
aztán könyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarraskon ment
keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a menekvők számára, az öreg
urak erszényeiket nyiták meg s a ki csak valamit tett értük, vagy velük,
mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, a ki azon pillanatban nem
bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsűlyedendett.

A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé
húzva, kegyetlen hideg vérrel fordult a dandyhoz:

– Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet; ha ők
kivánják, hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kivánatára nem
tétethetem ki őket a partra.

– «A partra kitenni?!» kiáltának a közel állók s azon pillanatban
számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. «Két
ilyen nyomorultat a partra kitenni!» és lőn szidás, huritás és
gorombáskodás a corduroy makintosh számára, a mennyi csak bele fért, ki
is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a
födélzetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…

… A boldogtalan fiu, társára hajolva, suttogá: «mindjárt ott leszünk» s
melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány
orczáját.

… A kormányos, a durva blouseos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett,
mintha fütyörészne, arczán köny csorgott végig.

– – Hanem a corduroy makintosh számára még csak oda fenn, a kabinetben
kezdődött el a ne mulass.

Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák
kijöttek saját cajutjökből, hogy őt insultálhassák, a pinczérek, a
kiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért,
vizet hoztak neki, ha székért kiabált, czukorral kinálták.

Ebédnél két roppant ehető öreg úr ült mellé két felől, egy harmadik
átellenbe, azok akármely oldalról következett volna rá a tál, kiszedtek
előle mindent.

Mindenki studiummal látszott enni, hogy neki semmi se jusson s ha a
pinczérre lármázott, hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de
helyette megint másik jött vissza, a kinek ideája sem akart arról lenni,
a mi elődének volt elmondva.

Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a
borjúlábakat leböngészték s még vagy kilencz mogyorót, a mihez nem
tudott mogyorótörőt kapni.

S még az hozzá, hogy mikor mindennek vége volt, minden ember oda ment
hozzá, kedves egészségére kivánni az ebédet.

Kapta a kalapját s boszúsan fölnyargalt a födélzetre, ott a konyhában a
szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott,
ráfogta, hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a
szakácsné declarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz
vezető lyukon s füstösen, kormosan, a mint volt, az egész társaság előtt
erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek
szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző,
bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a
karzat mellé, hátat fordított a publicumnak s belenézett a Dunába.

Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú
hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden perczben a feje fölött, a mik a
hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhancz jött hosszú nyirfa
seprőjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öreg úr kereste alatta az
útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a
málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda
hozzá, szörnyű naivul kérdezve, hogy «fogott-e már halat?»

Estefelé a kapitány parancsot adott, hogy a vitorlát fel kell kötözni, a
jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy
csapat felgyürkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény,
köteleket húztak ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire s verték le a
kalapokat, a ki nem vigyázott rájok.

– Nem adnám egy forintért, mormogá a kormányos, ha valaki azt a
«fenyővéget» leütné onnan.

Ez világos czélzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal
bírt egy lefürészelt fenyővéghez.

A következő pillanatban egy kis ficzkó piros csíkos ingben kapaszkodott
föl az árboczra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani
valami kötelet.

– Vigyázz! kiálta, hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy
kalapja a Dunába repült.

– Megálljon kend kormányos! ordítá egy másik matróz az árbocz tetejéről,
állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd
szálljon le, hogy egy kicsint fölvegye.

A vastag elménczség rengeteg hahotára talált, a dandynak kétségbe kelle
esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, a mint Mohácshoz értek,
kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vexáltatva, a ki
tudatlan voltában azt kérdezte tőle, hogy «kit süvegel?»

A kis suhancz pedig a piros csíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá
tenyerét a kormányos elé: «hát hol van az a forint?»

* * *

Estefelé egészen elsötétedett az idő, a hajó nem mehetett tovább.

Horgonyt kelle vetni.

Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha
szellő, végig fodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég
csillagai, itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis
kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak
ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok
szorgalmas kelepelését lehete hallani.

Az utazók nagy része elhagyva a bűzös, gőzös cajuteöt, feljött a
födélzetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez
jutottak sétáltak alá s fel, kiméletesen kerülve ki a helyet, hol a két
menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan
emlékezett mindenki reájok.

Majdan oda érkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a
matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett
velük.

Többen oda gyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira.
Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.

Valaki kérdezé a kormányostól, hogy tán régebb idő óta ismeri
pártfogoltjait?

– Igen régen, volt a válasz.

– Tán arról is van tudomása, mi baleset által jutottak ily szenvedésre?

– Nagyon közönséges dolog az, uraim, alig van rajta mit hallani.

– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, a ki
tanácscsal vagy egyébbel segíthetend rajtok?

– Majd az Isten, a ki eltemeti őket, viszonzá ez búskomoran. De ha
akarnak róla hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, a mit
tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába, hogy ők maguk meg ne hallják.

A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság
körülte ide-oda letelepedve hallgatá a két menekült történetét. A habok
csöndesen csapkodák a hajó oldalát.

* * *

A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá:
«előre magyar, nincsen haza!» ez volt a szomorú jelszó, melylyel az
idegen hon határába léptek.

Nem várta ott őket senki, semmi remény, semmi vigasztalás.

Magukra voltak hagyatva.

A ki úr volt, ott is úr maradt. Pénzeért talált örömöket, barátokat,
hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.

Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, a ki
mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor,
betegség és honvágy miatt.

E két fiú is az utóbbiak közé tartozott.

Testvérek voltak.

Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen
hivatalnok valamelyik törvényszéknél.

Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, a ki tanultabb fiú volt,
elment önkénytesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét
nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta
másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment
katonának.

Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem
látta őket futni soha.

Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől,
egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mind végig. Nem volt
pártfogójuk sehol.

Az utolsó parancs ez volt: «előre magyar, nincsen haza!»

Az ifjabb testvér, a szelidebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja
addig beszélt neki, biztatá, vidítá, míg engedett és vele ment
Törökországba.

Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jó szivű
örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott
nekik, a jó szót sem kimélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt
egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.

Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránát szemű gyermek, sokszor
láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába.

A leányt Xeniának hítták.

Látom önök szemeiből, hogy a többit kitalálták.

Az a fiu, a ki most oly ijesztő zavart arczczal tekint az ember szemébe,
akkor szép, kedves alak volt, kivált ha valami nagy, nemes dologról
beszélt: akkor ragyogtak szemei, arcza lángolt; a ki látta, könnyen
beleszerethetett.

Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiut, hogy nem tudott
nála nélkül élni.

Apja nem sokat gyötrötte magát e miatt. Nagyon szerette leányát, akármit
megtett volna érte, s a fiu is tetszett neki. Szegény embernek nincs
miért a másiknak szemére hányni: hogy «szegény».

De volt a fiunak egy háborodott eszméje, mely nem szünt meg őt üldözni.

Hallott beszélni Amerikáról, azon országról, hol mindenki egyenlő, hol a
munkás kezet jutalmazni tudják, hol mindenki hazát talál, a ki azt
másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást.

Nem kivánt Istentől egyebet, mint hogy ő oda mehessen.

Sokat beszélt aztán erről testvérével, még többet kedvesével.

Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt
csak egy ifju tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett
tárgyhoz, a mit még soha sem látott, de a miről álmodott már sokat.
Többet is, mint kellett volna.

Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely
új, szokatlan örömeket igér, eltölté lelköket általa. Hitték, hogy az
mind úgy fog történni.

Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet
érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak, hogy
a kinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson czímű
brigg, mely a Bosporuson horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A
vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.

Mintegy kétszázan ajánlkoztak az elmenetelre.

És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az
új haza eszméjének, mint a két testvér.

Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült, hogy megszabadult
tőlük, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki, hogy az elmenetelre
határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem
menhelyükről gondoskodni nem fog.

De hisz egy sem bánta meg szándékát, mind kész volt az elmenésre.

Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett
a fiu örmény gazdájától, könyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép
gránátszemű leánytól, s fájt szivének, mikor látta, hogy míg ő lelkét
sírja ki, a leány egy könyet sem ejt.

Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre
értek a testvérek, még társaik közől senki sem volt jelen, ők voltak az
elsők.

Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge,
messziről nem ismerték meg, csak a mikor előttük állt, látták meg a
csillagfénynél az érkezett arczát… Az örmény leánya volt az.

– Xenia! kiálta fel az ifju, keblére ragadva az érkezőt s ijedten,
fuldokolva kérdé tőle, hogy mit akar itt?

A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolá őt forróan s
azután kaczagva mondá:

– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könyeztem, mikor tegnap
búcsút vettél.

Az ifju le akarta őt beszélni.

– Messze van az, hova nekünk kell mennünk!

– De te közel leszel mindig.

– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, a
mely mi ránk vár.

– Te azt mondád: hogy ott az emberek mind testvérek…

– Igen.

– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki
hazájára talál.

– Oh igen.

– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád: a ki dolgozni tud és
szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk
nézve bizonytalan.

– De neked édes apád van itt, ki bújában meghal miattad.

– Ha szeret, eljön utánam, semmi sem köti e földhöz.

Az ifju még akarta őt marasztani.

De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre, hogy
vele fog menni életbe-halálba.

S elmentek a hosszú útra. Egész Stambulig gyalog. Koldulni hagyta őket
odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig
jutottak.

No de czélnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte
mindenki búját, fájdalmait.

Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára
örömújongásra fakadt az életbe belefáradt karaván; «az lesz a mi
hajónk!» kiáltozák találgatva, az a három árboczos vagy az amott kettős
födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima
víztükrön, mint valami hattyú?

Szegény fiuk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre s arra, a mit
még ezután kell majd kiállniok.

Az nap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották
maguk közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető consulatushoz,
mely őket a Nelson briggen Amerikába volt szállítandó.

A consul, a mint kivánságaikat meghallá, elszörnyűködött… Ily nevű brigg
nem volt a kikötőben és egyáltalában egy hajó sem volt ott jelen,
melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel
Amerikába vitorlázzon.

Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb.

A küldöttek kétségbeesve tértek vissza társaikhoz.

Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren
túli hazáról semmivé volt téve.

Nem volt hová lenniök.

Még csak könyörögniök sem lehetett, mert útleveleik határnapja Stambulba
érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel,
semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.

Egy ideig Stambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban,
piszokban, utálatban, a kinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a
kevés pénzen vettek eledelt, a miből legtöbbet lehete kapni, úgy éltek.
A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd
egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még
csak sír sem jutott.

Egy napon Xenia is meghalt.

Inség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg
sírját.

Az ifju látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki
miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta,
mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.

Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva, hogy
kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá,
s mire éjszaka lett, mire a leány arcza elhervadt, a fiu – meg volt
tébolyodva.

A török hatóság megtudva, hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a
temetőben, kitiltá őket onnan.

Azonban ekkor engedelmet kaptak a hazatérhetésre.

Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott
haza felé.

Ez mindig azon fantaziált, hogy most Amerikába mennek, dicsérte az ős
erdőket, látta az ismerős arczokat, a nagy pompás városokat, s biztatá
vezetőjét, hogy nem sokára ott fognak lenni.

Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, attól
tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az
idegen országban.

Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt
elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda,
nem szabad meghalnia, míg őt szülőihez nem vezeté.

Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket
magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szülőihez. Szivök, tudom,
hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.

* * *

A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak
jobbra-balra… A befelhődzött égen egy pár csillag égett, a távolban
egy-egy pásztortűz… A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát…
«Mindjárt ott fogunk lenni», suttogá egy álmatlan hang beteg
testvérének.




TARTALOM.

  A két menyasszony  1
  Egy bál  27
  Az ércz leány  38
  Az elesett neje  59
  Székely asszony  83
  A Bárdy család  100
  Komárom  146
  A fehér angyal  161
  A kis szürke ember  167
  Nomen et omen  172
  A vörössipkás  177
  A szerencsétlen szélkakas  189
  Szegény asszony áldozatja  195
  Egy bujdosó naplója  201
  I.  Puszta falvak  203
  II.  A karperecz  204
  III.  A három hajtsár  206
  IV.  Az ezermester és a kozák  209
  V.  A mocsárok rejtekhelye  214
  VI.  A halottaiból feltámadott  221
  VII.  A csárdai csaplár  226
  VIII.  Nő és szerető  230
  IX.  A víg ember  238
  X.  A megvetett nagyság  241
  XI.  A gyilkos  243
  XII.  A körtefa  245
  XIII.  Egy emigrans levele  248
  XIV.  A két csonka vitéz  249
  XV.  Egy pár derék ember  251
  XVI.  Az eltünt leányok  257
  XVII.  A bujdosó tanyája  261
  XVIII.  Utitársam  275
  XIX.  Találkozás ismerősökkel  277
  XX.  Az előörs  285
  XXI.  A rimaszombati vásár  288
  XXII.  A két menekült  289






End of the Project Gutenberg EBook of Csataképek a
magyar szabadságharczból, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61252 ***