The Project Gutenberg eBook of Megtörtént regék by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 399. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=h-ZkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

MEGTÖRTÉNT REGÉK

AZ ANGYAL ARCZU DAEMON.

Néhány nappal az előtt, hogy Nyáry Pál borzasztóan nagy elhatározásával megrendíté alattunk a földet, egy unalmas órájában az országgyűlésnek, a midőn három-négy hazabeszélő szónok volt még szólásra feljegyezve, a ki «el nem áll», Nyáry Pál is felkerekedett mellőlem a helyéről s azt mondá nekem: «menjünk ki, míg ennek vége lesz; majd én mesélek neked egyet-mást a régi időkből, talán te még hasznát veheted».

És azután kimentünk együtt s akkor két óra hosszat Nyáry a legérdekesebb élményeket mondá el előttem, mikre pestmegyei alispánsága idejéből visszaemlékezett.

Ezen történetek egyike az, a mit most leirok: neveket nem említve, miután a szomorú hirességre jutott közreműködöttek némelyikének utódai a családi átok alól kiküzdve magukat, most, mint derék, becsületes emberek ismeretesek.

E bájos arczú, szép karcsú termetű uri hölgy ....r Matild bárónő. Különösen emlékezetes marad dúsgazdag hosszú fekete haja, melynek e történetben nagy szerep jutott.

Nagyvilági hölgy volt, kereste a bálokat, fürdőkre járt, bálkirálynő, fürdőkirálynő czimeket kapott: elfogadta -2- az udvarlást. Hiú volt; szerette a piperét, ékszereket, kényelmet, sok cselédet; s könnyelmű nők szokása szerint, nem rettegett az adósságcsinálástól: a miatt azután örökös pénzzavarban volt; hogy ebből meneküljön, ismét nem válogatott az eszközökben, s elvégre oly tökéletességre vitte a pénztsokszorozó mesterséget, hogy túltett vele a legfurfangosabb férfiakon.

Neje volt egy előkelő megyei nemes úrnak, ki nagy birtokú földesúr volt és igen okos ember; de ki a mellett azt a hibát követte el, hogy nem huszonöt éves korában, hanem ötven éves korában házasodott s akkor nem egy negyven éves, hanem egy húsz éves hölgyet vett feleségül.

Ezt a hibáját a saját kárán okult férj aztán azzal igyekezett helyrehozni, hogy tapasztalataiból merített indokokra támaszkodva, a szép feleség ellen válópert indított: el is választották tőle s azután éltek külön, a férj falun, a nő Pesten.

Egyszer az elvált férj meghal. Végrendeletében minden szerzeményét oldalrokonaira s jótékony czélokra hagyományozza, elvált nejéről egy szóval sem emlékezve meg.

De rögtön halála után előáll Matild bárónő egy hatvanezer forintos kötelezvénynyel, melyen elvált férje volt aláirva, mint adós, s beperli vele az örökösöket.

Az öröklő rokonok kénytelenek voltak elismerni, hogy ez az okmány betüről betüre az elhunyt irása, nevét épen így szokta aláirni, pecsétje is ugyanaz. De az okmánynak még két tanu is volt aláirva, mindkettő tekintélyes úr, ismert előkelőség a megyében. Azok mind a ketten azt mondták, hogy ez az ő saját irásuk; bár arra nem tudtak visszaemlékezni, hogy valaha a megholt férj nejének adott kötelezvényt láttamoztak volna. Azonban hát az öreg emberek emlékezőtehetsége gyöngül. Meglehet, hogy még is úgy volt. Esküdni nem mert rá senki, hogy nem a saját aláirása az ott; s igy Matild bárónő a kötelezvény alapján -3- megkapta a 60 ezer forintot azon férj hagyatékából, kit éltében annyit bántott és gyűlölt.

A szép bárónő az időtől kezdve aztán még nagyobb pompával vette körül magát. A megnyert örökség nem arra szolgált nála, hogy hitelezőket elégítsen ki vele, hogy vagyoni állását rendezze; hanem hogy annál nagyobb fényt űzzön. Mikor legtöbb pénze volt is, adósságra vásárolt, szabót, pipereárust, nyalánkságboltost nem fizetett soha, s ha egy helyütt nem hiteleztek neki tovább, ment más boltba kontózni: a pénzt pedig elfecsérelte mulatságokra.

Mindennap vigalom volt házánál, melyet különösen örömest látogattak nőtlen öreg urak; a mit könnyen ki lehet magyarázni abból, hogy Matild igen kedves társalgó volt; ismerte minden ember gyöngéjét; a kivel négyszemközt beszélt, az előtt olyannak mutatta magát, a milyennek az óhajtá: a költői kedélyű férfi előtt fellengős volt, a világfi előtt kaczér nőt tüntetett fel (és ez is játék volt nála: majd meg fogjuk tudni, hogy miért?) a komoly falusi éltes udvarlók előtt szilárd magaviseletet tanusított, s jó gazdasszonynak és kegyes nőnek tüntette föl magát; a szellemdúsnak látszó férfiakkal fecsegett művészetről, irodalomról, a piperkőczöket emberszólással mulattatta, a távol rokonok iránt atyafiságos gyöngédséget tanusított s ha sokan voltak együtt, az egész társaságot felvillanyozta eszes, leleményes társalgásával; úgy, hogy minden ember azt hitte felőle, hogy az egészen ő hozzá való – s az egész világ együtt azt hitte, hogy ez egy olyan tökéletes nő, a kit senki sem érdemelt meg.

Ismerősei között volt egy komoly öreg úr is. Jelezzük X-nek. Félig-meddig rokona volt; azonfelül pedig meglehetősen meghaladta már azt a kort, melyben még az ember bolondságokat szokott elkövetni. Hanem azért mulattatá a vidám özvegy elmés társalgása s jól esett a mellének, ha közelében lehetett. Ott sok boldog órát eltöltött csöndes, magányos pikétjáték mellett, s engedte a szép özvegyet nyerni. Aranyban játszották a pártit, százát, s a -4- gazdag főur örült neki, mikor Matild örömét látta, minden este besepert öt-hat arany nyereségén. Hisz ez nem olyan nagy dolog.

Ismerősei ugyan sokat évődtek vele, hogy «nono! vigyázzon magára! mert majd egyszer a szép özvegy a sok piketirozás mellett a szivét is el találja nyerni!» Hanem az öreg úr biztos volt már maga felől; nem félt ő már a szív gyöngeségeitől s egy izben, hogy bebizonyítsa, mennyire ura maradt szivének, bucsút vett Pesttől s a szép özvegytől: kiutazott Egyptomba, elment a pyramisokat megnézni s nemsokára az a hír érkezett felőle, hogy meghalt Alexandriában a keleti pestisben. – Pár hét mulva ugyan jött a halálhir czáfolata, hogy nem ő az, a ki meghalt; hanem egy vele együtt utazott angol, s ő már jön is hazafelé; hanem ezen pár heti időzés a más világon mégis csinált annyiban egy kis zavart, hogy a kik ilyen nagy földbirtokosnak imitt-amott hitelezői vannak, a halál hirére mind kibujnak a földből s sietnek a kötelezvényeiket a néhai fekvő birtokára betábláztatni; nehogy valamelyiknek, a ki hátul marad, lemaradjon a lába a semmibe.

X. urnál ugyan ilyen esettől nem lehetett félni; de azért, a kinek általa aláirott papiros volt a kezében, még is csak jobb szerette azt, ha a vármegye is rámondja az Áment.

Ez egy kis boszuságot okozott a hazaérkezőnek. Elhatározta, hogy a nyugtalankodó hitelezőket mind ki fogja fizetni s lerázza a nyakáról. Az ő jószágára ne legyen senki betáblázva. Elment az alispánhoz megtudni, hogy mennyi lehet a betáblázások összege.

A mint Ny. P.-hoz belépett, az sajátságos gunyoros mosolygással fogadta s azt mondá neki:

– Barátom: úgy látszik, hogy a te piketirozásod a szép özvegygyel még sem került olyan kevésbe. Ő is itt van a hitelezőid között egy háromezer forintos kötelezvénynyel, a mit be is tábláztatott rendén.

Azzal átküldött a levéltárnokhoz s behozatta a kötelezvényt, mely betáblázás végett volt a megyéhez beadva.

– Ez vonásról vonásra mind az én irásom; de én ezt, becsületemre mondom, sohasem irtam.

De még azonfelül két előkelő úr is alá volt irva, mint tanu, és mind a háromnak a pecsétje a neve után odanyomva.

Ny. P. első tekintetre felismeré X. úr arczából, hogy igazat mond. Végtelen emberismerete volt: az első szónál megtudta a beszélő tekintetéből, hogy ártatlan-e vagy vétkes; míg a vele szemben álló soha sem vette észre az ő bírája arczán azt, hogy sejt-e ez valamit?

A kötelezvény nagyon valószinüleg hamisítvány volt. Azonban az aláiró tanuk egyike már meghalt, a másik pedig élemedett, gyönge agyú ember volt, a ki nem merte már bizonyosan azt állítani, hogy a sok idegen okirat között, a mit életében láttamozott, nem volt-e ez az előmutatott is. Irásokat, pecséteket minden szakértő az igaziakkal azonosoknak nyilvánított.

És az alispán még sem tett le arról a gyanúról, hogy ez a kötelezvény hamis.

Az ügyvéd, ki ezt a bárónő megbizásából betábláztatta, fiatal kezdő ember volt; még jogász korából hirhedett arról a szerencséjéről, hogy Matild bárónő kiválasztott kegyenczének tartatott.

Ez nem követte el a hamisítást. Jó tánczos volt, jó vivó, derék kártyás és vitéz ivó; hanem az irás mesterségét nem vitte messze. Ez nem képes arra, hogy több ember kéziratát oly meglepően utánozza.

Hanem az óvatos fürkészés után nyomára jöttek, hogy -6- a fiatal ügyvédnek van egy titkos segédje. Egy régi ügyvéd, a ki korábbi éveiben egy hirhedett bűnvádi pernek fő hőse volt; mérgezésről, nagy főuri családon elkövetett stellionatusról volt szó. Az ügyvédet elitélték sok évi börtönre, az ügyvédi gyakorlat elvesztésére. Fogságát kiülte, kiszabadult, s miután saját neve alatt többé ügyködnie nem volt szabad, szövetkezett a leghanyagabb, könnyelműbb, munkakerülő fiatal ügyvéddel, a kinek azután ő vitte az ügyeit, míg az adta a törvényszékek előtti működéshez a nevét.

Jelezzük mindkettőt neveik végbetüivel; az ifjú ügyvédet –y-nal, a silentiariust –l-el.

Hanem az nagyon óvatos ember volt; nem lehetett megközelíteni. Erőszakos rendszabályokat idő előtt nem volt szabad alkalmazni.

E közben Ny. P. egy nevezetes felfedezésre jött, még pedig igen egyszerű úton. Egy górcső segélyével.

A kötelezvény alá irt X. pecsétje hajszálnyira hasonlított az igazihoz; hanem «egy hajszállal» mégis több volt rajta. Az eredeti czímeren egy fekvő nyúl van, hátrahuzott fülekkel. A kötelezvényen ugyanazon nyúl volt, de a melynek hátrahuzott füle egy hajszál vonallal a hátához van ragadva; mintha a czimervágó vésüje kiszaladt volna s az érczlapon azzal az egy hajszállal többet rajzolt volna oda a szükségesnél.

Ny. P. rögtön maga elé idézteté Budapest valamennyi czímer-vésnökét s kérdőre vonta őket, melyik készített közülök hasonló czímerű pecsétnyomót.

Most az volt a második kérdés, hogy ki rendelte meg nála azt a pecsétnyomót?

Hanem annak a levélnek az aláirása azután inkább szaporította a homályt, hogysem eloszlatta volna. -7-

Ennek pedig semmi összeköttetését sem a bárónővel, sem az ifjú ügyvéddel nem lehetett bebizonyítani.

Hanem, hogy a silentiarius ügyvéddel néha látták együtt, arra voltak bizonyságok.

Ámde a borbélylegény rég eltünt a városból s nagy feladat volt kitudni, hogy hova lett? és kézrekerítni.

Ez is meg lett oldva. Rátaláltak Bécsben s az ottani hatóság, Pestmegye kivánatára, leszállítá őt Pestre.

A borbélylegény természetesen, hogy nem is ismert rá az eléje mutatott megrendelő levélre. Ő arról nem tud semmit: az nem is az ő irása.

Ekkor Ny. P. alispán leültette őt az iróasztalához s felszólítá, hogy irja le azt a levelet diktálás után.

A borbélylegény mosolygott az ártatlan tréfán, azután diktálás mellett egy olyan félremesterkélt firkát irt, a miből egy vonás sem hasonlított a neki tulajdonított levélhez.

És azután lediktálta neki ugyanezt a levelet tizszer, huszszor, harminczszor; mindaddig, míg a harminczadik leirásnál úgy hasonlított a lemásolt levele a perbefogott irathoz, mint egyik ákáczfalevél a másikhoz.

A borbélylegény látta, hogy ebből a szurokból ki nem tud gázolni; megadta magát és vallott.

Hogy a kötelezvényen levő pecsét utánzott, az már ki volt nyomozva; de annál nagyobb feladat volt még a homályos történet közreműködő személyeit mind úgy összehozni, hogy az egész ravasz cselszövénynek minden kereke egymásba találjon.

Az alispán legelőször is magához hivatá azt a bizonyos silentiarius ügyvédet, a kire gyanuja volt, hogy az készítette a hamis kötelezvényt. Tudta jól, hogy az ügyesség és a hajlandóság ennél van készen legnagyobb mértékben.

A hallgatásra itélt ügyvéd azonban nagyon is szó szerint vette az itéletét: hallgatott. Ny. P. minden keresztül-kasul -8- való kérdéseire olyan ügyesen felelt, hogy nem lehetett belőle semmit kivenni.

Azt mondta, hogy ő –y ügyvédnek csupán egyszerű segéde, ki annál lemásolással foglalkozik és Matild bárónőt sohasem látta, vele soha sem beszélt. A gyanus kötelezvényről sem akart tudni semmit.

Ekkor az alispán a górcsőhöz vezette őt, s az alá téve elébb a kötelezvény-aláiró X. úr saját, igazi pecsétjét, azután meg a betáblázott kötelezvényen levő pecsétet, saját magára bizta, hogy mondja meg, vajjon nincs-e valami külömbség e két pecsét között?

A silentiárius ügyvéd kénytelen volt bevallani, hogy egy szőrszál külömbség van a két pecsét között.

Tehát ez más pecsétnyomóval lett oda nyomva. Ki rendelte meg ezt a pecsétnyomót?

– Tehát majd mindjárt meg fogja ön tudni. Mondá neki az alispán, s a mellékszoba ajtaját felnyitotta.

A mint ezt az alakot szembesítve látta –l, reszketés állta el minden tagját. Még nem is kérdezett tőle az alispán semmit; csak némán mutatott az eltüntnek hitt kisértetre s e néma tekintet alatt az ügyvéd alakja összecsuklott, birája előtt térdre roskadt, megragadá Ny. P. kezét, s reszkető ajkakkal rebegé.

Az alispán egyedül volt a vallatottal, s maga jegyzé föl annak fölfedezéseit.

Azután felment a megyeház második emeletébe, hol a központi főszolgabiró P. lakott. Az fiatal, daliás gavallér volt.

– Öcsém, mondá neki; ma eljösz velem ...r Matild bárónőhöz, tánczvigalomba. -9-

– Nem tesz semmit. Én hivlak, s akkor híva vagy. Még az esküdtedet is magaddal hozod.

Az alispán szava parancs volt, a főszolgabirónak fel kellett bálszerüen öltöznie. Egy kis dolgot adott még az esküdtet előkerestetni a Komlóból, vagy a Nagypipából, de végre még is csak ráakadtak a kiküldött megyei hajduk az arany Flaskóban, s az is felvette bálrajáró attiláját.

Akkor aztán két bérkocsin elhajtattak a bárónő lakására. Mind a két bérkocsis mellé egy hajdu volt ültetve s a bérkocsikat egy mellék-utczában hátrahagyták.

A szép bárónőnél épen a hetenkint rendesen tartatni szokott tánczestélyek napja volt.

A fővárosi előkelő világ volt együtt. Öreg és fiatal világfiak, jókedvű hölgyek társaságában.

A pestmegyei alispán és kisérői megjelenését senki sem találta valami különösen felötlőnek Matild bárónő termeiben. Azok nyitva álltak minden hirneves ember számára s az alispán a legkedvesebb társalgó s akkor még keresett ifjú legény volt, daczára birói szigoruságának. És különösen jól tudott tarokkot játszani.

Csak a bárónő maga sejtette, hogy ez a látogatás valami rendkivüli körülménynyel van összekötve. Azonban hódító tekintetének mosolygása alá jól el tudta rejteni megdöbbenését.

A termeiben összegyült társaság a fővárosi úri köröknek azon részét egyesíté magában, mely nem szokott a családja társaságában mulatni. Gazdag agglegények, feleségeiktől külön élő öreg urak, s viszont jókedvű szalmaözvegyek és könnyű erkölcsű külföldi művésznők; azután nagy szelet csapó fiatal gavallérok, a kiknek jövedelmi forrásai nem igen ismeretesek, képezték a Matild bárónő rendes látogató körét.

Hanem azért a termekben minden fesztelen jókedv daczára szigorú társalgási rend uralkodott; gond volt reá, hogy semmi botrány napirendre ne kerüljön. Matild bárónő -10- hódító alak volt, de tudott mindenkit tiszteletteljes távolban tartani magától, s a ki látta őt, a hogy egész estén keresztül három összeválogatott öreg úr társaságában tarokkot játszott, sohasem mondta volna, hogy valami ismeretsége lehessen azzal a fiatal –y ügyvéddel, ki a negyedik szobában bankot ád egy kis ártatlan huszasos makaóban. Éjfélig legalább nem folyt a kártyázás nagyban, s Matild bárónő csak az öreg urakkal mulatott, vagy néha kivételkép abbahagyta a tarokkot, mást ültetett le maga helyett s egy-egy halavány hektikás kinézésű fiatal ember kedvéért elment a tánczterembe, s járta a kotillont, vagy félreült egy szegletbe sugdosni.

Nem társalgott mással, mint öreg urakkal és beteges kinézésű fiatal emberekkel!

A mint a bárónő megpillantotta a belépő alispánt, a nők éleslátásával s a bünösök ösztönével rögtön kitalálta a látogatás okát.

De olyan jól tudott uralkodni magán, hogy ijedelmét vendégei közül senki sem vette észre. Arcza derült és hódító maradt; különösen e nevezetes vendég irányában, ki akkor volt először a bárónő fényes termeiben.

A szép házinő eléje sietett, kezet szorított vele s helyet mutatva neki azon a pamlagon, melyen eddig egyedül ült, maga mellé ülteté őt.

Épen tarokkot játszottak négyen: az úrnő, egy öreg földbirtokos, egy fiatal mágnás, kinek arcza, termete nagyon elárulá, hogy mellbeteg, már a harangozópénzt hordja a szájában. Negyedik volt a fiatal ügyvéd –y, Matild bárónő titkárja és házi ügyvédje.

Az alispán kérte a társaságot, hogy csak folytassák a játszást, ő majd nézni fogja, gyönyörködik benne.

Erre az ifjú ügyvéd felajánlotta neki a helyét, hogy vegyen részt maga is a mulatságban.

– Köszönöm, monda Ny. P., de én soha sem kártyázom; a mire igen nagy okom van. Én nekem megvan az -11- a különös adományom, hogy a mint egy játszma kártyát egyszer keresztül nézhettem, azonnal ismerem a hátáról valamennyit. És így természetesen nem játszhatom soha, mert akkor hamis játékos volnék.

S szavainak bebizonyításaul rögtön felvette az asztalról azt a játék tarokkot, mely ott feküdt, s végig forgatva az ujjai között, nagy hirtelen elszámlálta a hátuljáról, melyik kártya micsoda.

«Tyüh! mondá magában a fiatal ügyvéd, hiszen ez volna épen a legjobb ok arra, hogy az ember mindig játszodjék.»

Volt azonban egy másik tehetsége, a mit nagyon tudott érvényesíteni: ez volt az adomamondás.

Tele volt mindig élczes adomákkal. S azokat a legjobb helyen tudta alkalmazni. Adomákkal el tudta mulattatni a társaságot; egy jó adomával helyre tudta ütni a félreterelt tanácskozmányt a gyülésben, egy erős adomával lecsillapította az utczai lázadást, s a vérontásra kész tömeg nevetéssel oszlott szét. És aztán adomákkal tudott vallatni is.

Mikor látta, hogy csodálkoznak az ügyességén, mindjárt készen volt egy idetartozó adomát közrebocsátani Parázsóról, a hires szinésznő férjéről, ki egyszer Pesten leült egy hirhedett hamis játékossal tarklizni. De Parázsó is épen olyan jól ismerte a kártyákat hátulról, mint ellenjátékosa, paklizott is mindakettő tehetsége szerint. Egyszer Parázsó négy királyt mond a kihivás után; ellenfelénél három felső volt, a negyedik fölvételre következett. Ez tehát a kihivott kártyát elütve, azt mondá: «nem jó, nálam négy felső van!» – Parázsó ekkor azt mondá neki: «no hát legyen öt!» S azzal felvágta előtte a következő lapot. Erre az elbámuló játékos lecsapta a kártyát s azt mondá: «no uram, már most kezdjünk el játszani becsületesen.» -12-

Matild bárónő, hogy szorongását palástolja, folytatni kezdte e tárgyról a beszélgetést.

– Azt még értem, hogy egy jó emlékezetű ember ezeken a mi tarka hátú kártyáinkon, ha azokat végig nézhette, talál egyes jeleket, a mikről ráemlékezik azoknak a belsejére; de megfoghatatlan marad előttem, hogyan lehetnek játékosok, a kik hamis előnyöket tudnak maguknak szerezni, midőn szerencsejátékoknál olyan kártyát hoznak eléjök, a melynek tiszta fehér és sima a hátlapja, s a mely először van kézben, s a melyet az első játék után rögtön újjal cserélnek föl.

– Annak is tudom a titkát; mondá Ny. P. Ez az eset is fordult meg előttem. Egy bankadó játékos sok ideig koppasztotta itt Pesten a játszani szerető közönséget. Még akkor megyei hatóság alá tartozó salva guardiák is voltak; azokban ütött tanyát majd itt, majd amott. Ennek is tiszta fehér hátú ujdonatúj kártyái voltak, a miket akkor bontottak ki a párisi lepecsételt tokból, mikor játszani kezdtek velük s minden játékhoz ujat hoztak elő. A bankadó fél szemüveget viselt. Egyszer valaki véletlenül keresztül nézett e szemüvegén s észrevette, hogy az igen erősen nagyít, sokkal erősebben, mint rendes szemüvegek szoktak. A gyanakodó rögtön elvette tőle a szemüveget, s akkor azon keresztül vizsgálva a kártyák hátulját, kitünt, hogy mindegyiken volt valami apró mikroskopikus jegy, a mit puszta szemmel észre nem lehetett venni. Azokat már a párisi gyárban készítették a hamis játékhoz. Csak az erősen nagyító üveg tette láthatókká a jegyeket, mikről a bankadó minden kártyát megismert.

– És meg lett büntetve? Kérdezé kiváncsian a szép bárónő. (Pedig jó lett volna e perczben nem emlegetnie azt, hogy meg lett-e valaki azért büntetve, hogy csalt, fosztogatott?)

– Benn ül! Felelt rá az alispán. Pedig nagyon nehéz volt lépre keríteni. Ha a városi hatóság lesett rá, akkor megyei telekre vonult át, ha a megye üldözte, városi -13- telekre menekült s akárhányszor meglepték a kártyázókat, a gyertyák egy percz alatt el voltak oltva, s mire a hatósági közegek ujra világosságot csináltak, már nem volt az asztalon se kártya, se pénz; s hiába kutattak fel minden zugot, minden butort, hiába motozták meg a jelenlevők ruháit, semmi gyanus tényre nem akadtak.

– Ah, de hát hová tünhetett el minden? Kérdezé nagy érdeklődést szinlelve a szép urnő.

Az alispán úgy látta, hogy az ő adomázására most már a szomszéd termekből is sokan átjöttek; egész csoport támadt körülötte.

Ő azoknak szokott mosolygó nyugalmával beszélé el a történetet, mintha csak egy alkalmilag eszébe jutott adomát mondana.

– Hát biz az igen egyszerüen ment végbe. A bankadó egy nagy, magányos pamlagon ült. Annak épen olyan magas támlánya volt, mint annak, a min most ülünk. E támlányon volt egy réz oroszlánfő, szájában karikával: csaknem olyan, mint ez itten; ha azt a karikát elfordították, a pamlag támlánya egyszerre két felé nyilt.

A szép delnő a pamlagon végig omlott, félkezével görcsösen ragadva meg annak hátulsó támláját.

A felriadt vendégseregen keresztül –y úr, a fiatal házi ügyvéd törte magát, rémült arczczal az ájult úrnőhöz.

– Bocsásson ön! kiálta az ügyvéd indulatosan. Nekem e hölgyhöz jogom van.

– Ön ne tiltakozzék a más elfogatása miatt; mert ön is foglyom: mint e nő bűntársa.

A vendégek erre kezdtek szétriadni. – «Senki el ne hagyja e szobát!» parancsolá az alispán.

Az ügyvéd erre könyörgésre fogta a dolgot. Sirt, letérdelt; nem magáért, de a szép hölgyért, hivatkozott az alispán emberszeretetére: ne engedje, hogy megöljék e nőt; hagyja legalább a házi orvosát idejönni, hogy ájulásából fölébreszsze; engedje a komornáját közelíteni hozzá, hogy ápolhassa e nőt; távolítsa el köréből ez idegen férfiakat. Ny. P. kérlelhetetlen volt. Intésére az ajtókat elálló megyei hajduk beléptek; az ügyvédet erőszakkal kellett eltávolítaniok a szobából, míg az elájult bárónő mereven, mint egy halott, engedé magát felemeltetni a pamlagról s a bérkocsiba leszállíttatni.

Pedig nem volt ájulásban, csak tetteté azt. Fogait csikorgatta, midőn hallá, mily hasztalan könyörög az ifjú ügyvéd, hogy bocsássanak az elájult közelébe valakit a háziak közül. Nem lehetett senkinek jelt adni, vagy csak egy suttogó szót is mondani. Ez a fiatal főszolgabiró hideg volt, mint a márvány. Mikor Matild bárónőt elhelyezték a hintó hátulsó ülésében, P. nem ült melléje, hanem az átellenes ülésre. Ha e szép alélt nő látása csak egy pillanatra is felhevíti a szivét, ha csak egy perczig elfeledkezik arról, hogy ez a szép alak, ki fedetlen vállakkal, hófehér kebellel fekszik ott előtte egyedül, – nem más, mint egy bűnös és ő csak egy biró, akkor egyszerre bele lett volna vonva abba a bűvkörbe, a miben együtt kellett volna elvesznie a tündérhatalmú asszonynyal. – Ámde érzéketlen maradt. Betakarta köpenyével a szép delnő fedetlen bájait, s aztán karjait mellén összefonva ült vele szemközt s hidegen nézte az arczát, míg a megyeház udvarára behajtottak. Matild halálos boszut esküdött e férfi ellen. -15-

A másik hintóban előttük utazott az esküdt kiséretében az elfogott bűntárs, a házi ügyvéd.

Az alispán pedig az ott maradt vendégeknek parancsoló szóval adá tudtokra, hogy a vizsgálat befejeztéig ott kell maradniok.

Nehány percz mulva a szolgabiró és esküdtje visszaérkeztek. A foglyok el voltak helyezve.

Ekkor az alispán annak a bizonyos oroszlánfőnek az elcsavarásával egy titkos rugót hozott működésbe, mely a pamlag hátulsó támlányát egyszerre kétfelé nyitotta.

A vendégek azt hitték, hogy előre kitalálható a történet vége. Az adoma, mit az alispán a hamis kártyásokról elmondott, e helyen történik meg valóban s a titkos zár rejtekéből azok a megjegyzett franczia kártyák fognak előkerülni tuczat számra.

Az a pamlagtámlány tele volt mindenféle iratokkal és mintegy ötven pecsétnyomóval.

Azok az iratok mind kötelezvények voltak; – kiállítva éltes gazdag uraktól, s beteges külsejű ifjú örökösöktől, kik Matild bárónő termeiben megszoktak fordulni: – tíz, húsz, harmincz, egész hatvanezer forintnyi összegekig.

Bele voltak azok aláiróinak sorába vonva Magyarország legelőkelőbb családainak férfiai, olyanok is, kik többször sem voltak Matild bárónő házánál, mint azon az egy napon, melyről az aláirás kelt.

Az alispán egyenkint szólítgatá elő őket, a mint a felfedezett iratokat sorba vette, hogy tekintsék meg csak, mi van ide irva.

Mindenki rémülve ismert saját irására, melyet soha sem irt, és a neve után nyomtatott pecsétre, melynek eredetét megmagyarázta az utánmetszett pecsétnyomó.

Az elszörnyedés perczről perczre nőtt, midőn a hamis -16- kötelezvények egyenkint felismertettek. Nem volt egyetlen egy férfi tagja a jelenlevő társaságnak, a kinek egy kötelezvénye ne lett volna ottan.

A szép delnő pokolbeli cselszövénye az volt, hogy ő az ország minden öreg udvaronczát és ifjú kéjenczét, ki halálát sietteti, maga körül gyűjté, s aztán várni akart, míg sorban meghalnak, s haláluk után lepni meg családaikat a kötelezvényekkel; a midőn az aláirók már nem tiltakozhatnak a hamisítvány ellen.

Az első kisérlet sikerült, – saját férjénél, – hanem a másodiknál már rajta vesztett.

A nagyszámú érdekelt fél, tanu, az ország minden vidékéből összeidéztetett s lassankint kiderült az óriási cselszövény, mely annyi előkelő család megrontására volt tervezve.

A gonosz terv a szép delnő tanulmánya volt, ő szedte össze a hálójába azt a sok élvezet után sovárgó gazdag öreg urat, kiknek azután ily gonoszul akarta magát örökösévé tenni. A hamis kötelezvények elkészítése titkos kedveltje, a házi ügyvéd révén jött létre. A ki azokat megirta, az ifjú ügyvédnek öreg segédje volt, a silentiarius –l. Ő volt a remek oklevélhamisító. Az ő keze alul kerültek ki azok a kötelezvények, miknek mindegyikére azt mondták az érdeklett felek, hogy: «ezt én ugyan nem irtam soha; de mégis az én tulajdon irásom».

Ha Ny. P. alispán erélye és éles esze közé nem markol e pókszövetnek, száz meg száz család lesz megkárosítva, s a mi nagyobb még a kárnál, száz meg száz család előtt lesz beszennyezve az elhunyt családfő emléke, kik mind azt a gyanut hagyták volna hátra hozzátartozandóik előtt, hogy könnyelmű emberek voltak s egy szép asszony szép szemeiért keserves terheket hagytak hátra örököseikre.

Hasztalan volt a szép kigyónak minden erőlködése saját hálójából kicsuszhatni; a hamisítást elkövető –l. -17- maga mindent megvallott töredelmesen, s a főbűntárs –y a házi ügyvéd nem birt az ellene szóló adatok alól menekülni.

Gyakran csempészett ki börtönéből leveleket Matild bárónő az ifjú ügyvédhez, de azok az éber szemmel őrködő P. szolgabiró kezébe jutottak mind, s általa a törvényszéknek kiszolgáltattak.

Egy reggel aztán Matild bárónő megmérgezve találtatott börtönszobájában. Ott feküdt a padlón elterülve.

Rögtön hivatták a megyei orvost. Az odasietett, megvizsgálta a szenvedőt s a jelenségekből azt itélte, hogy a legnagyobb fokú mérgezés esete van jelen, még pedig strychninnel.

A bárónő eszméletén kivül volt; tagjai görcsöktől rángatóztak, ajkai tajtéktól habzottak, arcza el volt kékülve, szemei beesve, s a mi különösen felismerteti a strychnin mérgezést, egész alakja hátrafelé igyekezett görbülni, kinosan.

A padlaton apró czukorkák voltak elszórva. Bizonyosan ezeknek kellett megmérgezve lenniök.

Kiderült, hogy egy vén házaló asszony, ki mindenféle nyalánkságokat szokott árulni, a börtönőr elnézésével be szokott járni a megyei börtönökbe, s azok szomorú lakosainak édességeket adogatott el. A porkoláb nem tartotta szükségesnek azt eltiltani. Szegény rabok, hadd édesítsék meg egy kissé az életüket.

Mikor a czukoráruló házalónét feltalálták, az nagy ijedelmet árult el, s úgy tett, mint a ki nem tudja, hogy miként meneküljön ki a kelepczéből? A sok ellenmondó kitérés után végre bevallotta, hogy ő azokat a czukorkákat a Korona-kávéházban kapta egy fiatal úrtól, ki délután két órakor rendesen ott szokott ülni a kávésnő rekesze előtt. Leirta körülményesen ez ismeretlen úr arczát, alakját, viseletét.

A leirt arcz, alak és viselet egészen összetalált P. főszolgabiró -18- személyével. – Ő lett volna a megmérgeztető? Ujabb rejtély!

A mérgezés gyanuja egész valószinüséggel nehezedett a főszolgabiróra. Többen látták őt a czukoráruló házalónővel a kávéházban beszélni. A fiatal tisztviselő ugyan nemes méltatlankodással utasította el magától a vádat; de a körülmények mind ellene bizonyítottak, s az által, hogy ő is bele lett vonva a varázserejű asszony cselszövényeinek rejtélyeibe, mint érdekelt fél jelent meg e nevezetes ügyben, s nem játszhatott abban többé, mint terhelő tanu; sőt azon kellett igyekeznie, hogy önvédelméről gondolkozzék e meglánczolt ellenféllel szemközt.

Miért akarta Matildot megmérgeztetni? Mi viszony kötötte őt hozzá? Boszuállás ösztönözte-e arra, vagy bűntársi öntudat? Be volt-e avatva oly titkokba, a miket el kellett némítani?

Ekkor az alispánnak, ki gyakran meglepte éles eszének nem várt ötleteivel a furfangos cselszövőket, egy kérdése egyszerre világot derített e zürzavarban.

Ny. P., mikor már be volt bizonyítva, hogy csakugyan P. volt Matild bárónő megmérgezője: azt a kérdést tevé, hogy csakugyan megvolt-e a bárónő mérgezve?

A törvényszék tehát összehivatta az orvosi fakultás legfőbb tekintélyeit: azok vizsgálatot tartottak és abból aztán kiderült, hogy nem is volt Matild bárónő megmérgezve soha. A czukorkák nem tartalmaztak semmiféle mérget; legkevésbbé strychnint. Hanem e ravasz szép hölgy oly élethűen tudta utánozni a megyei orvos láttára a strychnin mérgezett minden kínvonaglásait, vergődését, émelygését, arczszinelváltozását, hogy azt egészen elámította vele. Az orvos által rendelt ellenszerekből nem is vett be semmit; hanem elszórta azokat az ágyszalmája közé. Legkisebb baja sem volt. Az egész cselszövény csupán P. elleni boszuszer volt; melyhez a czukrásznőt nagy igéretekkel megnyernie sikerült. -19-

Ez volt azután utolsó cselfogása. Ezentul semmit nem tagadhatott s akkor aztán nevető arczczal, gunyoros kedélylyel számlálta el sorba birái előtt, hogyan akarta nagyszámú udvarlóit egytől-egyig kifosztogatni, két bűntársa segélyével: egyik volt az ifju házi ügyvéd, a másik annak mindenese, a vén silentiarius prókátor; ki a hamisítványokat maga készítette, felismerhetetlen hűségű utánzásával a kéziratoknak.

A bárónőt tíz évi magánbörtönre itélte el a törvényszék, ügyvédeit és bűntársait egyenkint ötre.

De még itt nem végződik a regény. A valódi regény még csak most kezdődik.

Matild bárónő elitéltetése után ismerői egész terjedelmes körét megmozgatta, hogy magát kiszabadítsa börtönéből. Levelezett az egész világgal a börtönből. Pedig ettől el volt tiltva. Nem adtak neki semmiféle iróeszközt; és ő mégis tudott levelezni. Minden nap más nőcselédet küldtek felszolgálására; kiket a porkolábnő maga megvizsgált, hogy nem csempésznek-e be hozzá papirt, irónt, s kijövetelükkor ismét kutatás alá fogta. És mégis tudott rá Matild módot találni, hogy folytonosan levelezzen bezárt börtönéből. Egy egy elfogott levelének hivatkozásai tanuskodtak róla, hogy azt már több más levél előzhette meg, mik szerencsésen kézhez adattak.

És hasztalan kutatták fel a szobáját, egyes öltönydarabjait, nem találtak nála iróeszközt.

A magánbörtönben tartott szép bűnösnő egy napon egy szép kis egészséges fiuval lepte meg a külvilágot. Egy kézrekerült levelének vallomása szerint a börtönben született gyermek atyja a börtönben elzárt ifjú ügyvéd volt. De az ügyvéd börtöne földszint volt, a nőé a második emeleten. Hogyan lehetett ily regényt szőni két börtönfalon át, két belakatolt börtönajtó daczára? Azt nem birta senki kitalálni. -20-

A börtönőrök, a megyei drabantok, cselédek, mind régi hűséges szolgák voltak, s ily cselszövényhez folytonos összeköttetést kellett föltételezni.

Egyszer aztán az alispán élesen szemügyre vette a nőt, s arra kérte, hogy legyen szives a haját lebontani.

Gyönyörű tömött hosszú fekete haja volt Matildnak, mit nagy gonddal befonva, fején magasra tornyozottan viselt.

Ebbe a tündéri szép hajba volt elrejtve minden titka. Iróeszközök, levélpapir, s a rejtegetett titkos levelek, miket kedvesétől kapott. Ez mind jól el volt dugva e nagyszerű hajsátor alá.

Azok a levelek aztán megoldását adták a bárónő titokteljes életregényének. E regény azonban nem hozható nyilvánosság elé.

Most már e történet szereplői mind hazatértek. Vádlottak, birák, tanuk: nyugosznak mind.

A nevezetes bűnper azonban Pestmegye levéltárában érdekes tanulmányul szolgálhat, mint korrajz és hazai bűnügyi eljárásunk adathalmaza.

A BRAVALLAMEZŐ HÖLGYEI.

Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe. Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország, Norvégia is. Paradicsom ez az ország!

Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány, homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében van.

A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle király idejében.

Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.

A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző kisértetek volnának.

E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb, emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.

«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg önterhével eltemeti magát.

Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen. -23-

A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.

Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt náluk a fegfőbb erény.

Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.

Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.

Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett? olyan mozdulatlanul halt meg amaz.

A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.

Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen -24- harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.

És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak, olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete, fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt, mint hűségét megszegte volna.

A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.

Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér, elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért rögtön fizettek is, csakhogy vassal.

Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen csak a nép felének vala elég.

Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de azt vissza is fizették egymásnak.

Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának Scotiából, ott termett elég.

S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.

Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben, viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra, zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.

Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más, csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.

Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak, nem volt semmi szükség.

Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon, hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.

Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők a mi rákosi országgyüléseink voltak.

Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot, miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.

Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen rokonainál oltalmat.

Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.

«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak. Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el, nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek, férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől, miket asszonyoktól kapnak.»

Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.

Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg gúnykiáltásaitól üldözve.

A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt -27- előre. Hadi rendet sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.

Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy lovascsapat.

Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.

A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit, visszalovagolt Maklunda felé.

Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női hadvezér gondolt ki számára.

Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé, melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.

A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták azt. Asszonysereg állt velük szemközt.

Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn keresztül kellett odáig hatolni.

A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek megvédelmezni, a másiknak elfoglalni. -28-

A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni; az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.

Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb, legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és mélységek fölött suhan el.

A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az, csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.

Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.

Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az ellenség derékhadaira lerontani. -29-

Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.

Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén maga a király fia, Kanut herczeg.

A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve. Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.

Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény menyasszonyát?

Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra, melynek élén Blonda harczolt.

Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.

Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az keresztül tört minden pajzson.

Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját, ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.

A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré, s holtan veté le lováról.

Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a «Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte ellenfelére.

Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.

Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a szigonytól találva keble közepén.

S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott: sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz forgatott.

Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony szív, asszony kéz vívott ki.

Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő -31- öröklési jogban részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték «Springskalt», «futásbirság» czím alatt.

ZAFIREH.

Ez a nő Szelim Eutimy felesége volt, Algir szultánjáé a XVI-ik század elején. A mór népénekesek balladáiban még most is él alakja. E népdalok örökíték meg a hajdani uralkodó faj, a mezabiták történeti alakjait s a mór hősöket, Spanyolország száműzötteit; s az élő hangokat maig is visszhangozzák még a Massif bérczei; azokat nem égethette el sem a török hitrajongás, sem a szent inquisitió.

Pedig azokat az énekeseket, a kik a felejthetetlen nő karcsú termetét a Biledulgeridi pálmához, homlokát a Bra-Zaria napsütötte szikláihoz, szemeit a metidsai tengerszemekhez és orczáit a disebeli rózsaerdőhöz hasonlították, először a spanyolok, azután a törökök, utoljára mind a ketten pusztították tűzzel, vassal; hanem azért a Massif bérczei még máig is visszhangozzák dalaikat.

Szelim Eutimy emir idejében boldog ország volt a kis Algir. Két milliónyi népének uralkodó nemzetét képezte a mezabita faj, a rómaiak idejében ismeretes művelt, szorgalmas vállalkozó nép, mely bejárta kereskedő hajóival és tevéivel a tengereket és pusztákat, távollevő világrészek terményeit csereberélve; otthon pedig gazdag földét beültette a más országokból összehordott haszonhajtó növényekkel; ők találták fel, hogy az olajfát nemesíteni kell, akkor szebb és kövérebb gyümölcsöt hoz. Szöveteik a széles világon keresettek voltak, s méneseik képezték a törzsét annak az arab fajnak, melyet «berber» név alatt ismernek. A szellővel versenytfutó, karcsú, vékony lábú, fehér szőrű, piros sörényű paripák eredeti törzse még most is az ő -33- sheikjeik kincsét képezi. A legjobb kardokat ők kovácsolták, mikhez a Medeah vasbányái adták a ruganyos aczélt, s aranyat kevertek az aczél közé: volt elég Ud-Allelah bányáiban.

S ha valaki meg akarta tőlük tudni, hogy jól ülik-e azt a lovat, s jól forgatják-e azt az aczélt? annak is meg tudtak felelni. Volt egy erős váruk Tlemzenben, már akkor rézágyúkkal ellátva, s hadihajóik az algiri sziget öblében, kereskedelmük védelmére; s aztán voltak mindig bölcs emirjeik, sheikjeik, kik paripát, kardot, ágyút sohasem igyekeztek náluknál erősebb ellenfélen kipróbálni, hanem beérték azzal a dicsőséggel, ha a magukkal egyenlőket legyőzhették. Meghódították Orant, Budsiát és Tereszt. Megvédték határaikat a rabló kabyloktól.

Szelim Eutimy emirsége alatt történt, hogy Spanyolország királya: Katholikus Ferdinánd a mórokat és zsidókat kiűzte fegyverrel és máglyával országából. Azok átmenekültek Afrikába.

Az elűzött mór sohasem tudta elfelejteni a gyönyörű palotákat, mikkel atyái beépítették Spanyolország városait, ahol a tudománynak első terjesztői ők voltak. Az Algirban megtelepült szaraczén menekvők a boszú, dicsvágy, a nagyság véres álmait hozták át magukkal s eddig nem ismert szenvedélyeket költöttek fel a mezabita nép lelkületében.

Kik a nyilt csatamezőn összetörtek, most darabokra zúzva folytatták ellenségükkel a harczot, kalózhajókat szereltek fel s a spanyol kereskedő hajókon töltötték boszújokat, s meglepték éjszakai támadásaikkal a spanyol tengerparti városokat.

Egyszer aztán Katholikus Ferdinánd megsokalta a boszantást, átkelt Áfrikába hadaival, elfoglalta Oránt és Budsiát, s az algiri kikötőn uralgó szigeten várat építtetett, azt megrakta spanyol őrsereggel, onnan aztán vigyáztatott a mórok vállalataira.

Szelim Eutimy szelid lelkületű uralkodó volt, megvásárolta -34- a békét. Nem is drágán adták. Egy arab mén évenkint a spanyol király számára volt a hódolati sarcz.

Egy arab mén: nem is olyan nagy kincs az; kivált a kinek palotaszerű istállóiban kétszáz ilyen paripa eszi fekete márvány-jászolból a hántott árpát.

Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja az. Ha utazik: egy marok árpa a lóé, a másik az övé, előbb kap a mén. Az ötven évig elél, s még akkor is fiatal: nincs közte rokkant, leütni való. A gazdájának olyan híve, mint egy jó feleség; nem kell neki biztatás, reggeltől másik reggelig elfut pihenés, itatás nélkül; ha csatába viszik, nyerítve rohan az ellenségre s felágaskodik, ha gazdája összecsap ellenfelével. Őrt áll fölötte, ha éjjel a pusztában alszik s felkölti, ha veszély közelít. A halálra sebesültet hazaviszi a csatából duárjába. A tolvajra, a ki egy berber lovat ellop, fejvétel vár; a tulajdonosra, ki egyet elád, vagy elajándékoz idegen nemzetbelinek, karóba huzatás. Ajándékba adni a Metidsa földének e kincsét, csupán az emirnek szabad s csupán igazhivő szultánok számára.

Kivánt volna magának vékával aranyat, hajóteher számra drága szöveteket, a Tenesz előfok smaragd bányáinak minden évi termékét, a szűzek hosszú selyem hajzatát, vagy magukat a szűzeket, nem volna a sarcz oly nehéz, oly megalázó, mint az évenkénti egy mén a berber ivadékból.

A Spanyolországból száműzött mórok közt volt Al-Hágen családja. Maga a családfő, a kordovai kalifa négy fiával együtt, a csatatéren esett el; csak a csecsszopó fia maradt meg anyjával együtt s annak a menye Zafireh.

Azon időben egy hirhedett hős nevét tanulták Európában megismerni. A keresztyén templomokban imádságba volt foglalva e név, mint a döghalál. Az anyák e névvel rémítették alvásra siró gyermekeiket; a tengerre kelő hajóst kedvese nem a hajótöréstől óvta amuletjával, hanem ettől a névtől.

A valódi nevét e rémmesebeli hősnek nem is ismerték itt; sem születése helyét. Egyik monda szerint Lesbos szigete, másik szerint Sicilia szülte. Apja keresztyén volt, fazekas mester, később renegát lett, az egyik fiának «Aruch» nevet adott, mit a mórok «Horuk»-ra változtattak; e mellé azután a véres történet egy hangzatosabb nevet toldott: «Barbarossa». Olaszul: «rőtszakáll». Félmellét takaró göndör veres szakálláról nevezték így el.

Jó testvér lehetett. Dsereddin öcscsével hiven megosztá hirét, zsákmányát, még nevét is: azt is Barbarossa melléknév alatt emlegeti a történelem, a mórok «Hairaddin»-nak nevezték.

Tengeri rablók voltak, rémei a földközi tengernek és valamennyi partvárosnak. Egész hajórajuk volt, ellátva ágyukkal s vakmerőségben, kegyetlenkedésben felülmulhatatlan vad harczos néppel.

Mikor Horuk Barbarossa egész tengeri hatalommá növekedett, akkor Tunis szultánja, Mohammed, szolgálatába fogadta a kalandor hőst és hajóhadát s most már vezéri czíme is volt a kalóznak.

A míg Barbarossa véres babérai nőttek, Szelim Eutimy számára szelidebb virágai nőttek az örömnek, pálmák, olajfák és rózsák: a gazdagság, béke és szerelem. Népe boldog volt, kincstárai tele s szép hölgye keblén mosolygó kis fia.

Mikor az oráni spanyol főparancsnok, Gomarez marquis, évenkint lejött kiséretével Algirba, Szelim Eutimyval a békét megujítani, s az évi hódolatjelvényt átvenni, sohasem -36- mulasztá el, hogy a kis fejedelemfi arczát megcsókolja, s annak fejedelmi anyja előtt kardja keresztjére tett kézzel esküt tegyen, miszerint gyermekét úgy fogja védeni, mintha saját testvére volna.

Gomarez igazi mintaképe volt a hajdankori lovagnak, délczeg, kevély, bátor és nyiltszivű. Ha Zafireh összehasonlítá vele Szelim Eutimyt, a szelid, mélázó, érzékeny fejedelmet, ezt a selyembe öltözött, édesajkú, szerelmes férjet ezzel a talpig fényes pánczélba zárt, törhetetlen büszke alakkal: akkor az összehasonlításnál egy harmadik alak nyerte meg az elsőbbséget, Horuk a rőtszakáll.

Zafireh gyülölte ezt a Gomarezt, azért, mert olyan délczeg; azért, mert olyan nemes; azért, mert olyan hűséges; Szelim nem volt neki való ellenség; Zafireh keresett egy hozzá méltót, a ki más alakban volt Gomareznek ellentéte, mert szörnyeteg, mert ördög, mert hitszegő: Barbarossát.

A mint Katholikus Ferdinánd meghalt és Spanyolország az arragoni király kezének kormányzatát még nem szokta meg, Zafireh büszke unszolásai rávették Szelim Eutimyt, hogy mondja fel a békét Spanyolországnak s hivja fel Algir felszabadítására a két Barbarossát.

S a nép örömujongással fogadta a háborúüzenést. A spanyol becsületes ellenség volt ugyan, de idegen; a török rossz atyafi, de rokon faj; s hogy milyen könnyű munka egy népet feldühíteni az idegen faj ellen, a kivel aranybékében élt együtt s nyakára veretni vele a hatalmas rokon vasjármát, annak a bebizonyítására nem is kellene nagyon messze mennünk.

Horuk Barbarossa kapott a meghiváson s nem sokára nyolczvan vitorla jelent meg az algiri tenger magasán, melynek láttára a szigeten tanyázó spanyolok hirtelen rémülve hagyták oda erődeiket, hajóikra szálltak és egy ágyulövés nélkül elmenekültek. A felmentő hajóhad minden ellenállás nélkül vitorlázott be a kikötőbe, az árboczok -37- hegyén lengő veres lobogókkal, miken egy félhold és egy csillag voltak aranynyal hímezve.

Az algiri nép zeneszóval fogadta a felmentő seregeket, s koszorukat szórt eléjük. Nyolczszáz török martalócz volt a partra szálló csapat, a sereg magva, azonkivül háromezer arab harczos és kétezer önkénytes a számüzött mórok közül toborzva. Valamennyinek az élén kétezer lovas közepett Horuk Barbarossa, fekete spanyol ménen, mellén aranyozott pánczéllal, fején biborral borított sisakkal, melyen lombos kócsagtollbokréta rengett; két karja vállig meztelen, de fényes a duzzadó izomerőtől, mint az aczél; csuklóin széles aranykösöntyük. Arcza naptól rezesített, csaknem egyszinű szakállával, kifejezésében kemény, durva, kegyetlen.

Szelim Eutimy palotája küszöbéig jött Barbarossa elé s felvezette őt kisérő lovagjaival együtt, hálateljesen tudatva vele, hogy nála a vendég az úr.

Ezt az ajánlatot nagyon is megfogadta Horuk. És nem csak ő, hanem az egész népe.

Az algiriak nem sokára tapasztalták, hogy mit nyertek azzal, hogy felcserélték az idegent az atyafival? A büszke spanyolok helyett, kik ha bejöttek Algierba vásárolni, kemény, jó reálokkal fizettek mindent, s becsületben tarták az idegen fehércselédeit, nem nyultak a fátyola után, megkapták az igazhitű jó barátokat, a kiknek a szeme a mit meglátott, a keze ott nem hagyta, s ha fizettek valamiért, nem volt benne köszönet, mert ütleg volt a fizetés; a kik elfoglalták a gazda házát, s szolgát csináltak a gazdájából, megitták a borát, elvitték a lovát s elszerették a feleségét, elrabolták a leányát.

A nép most már zúgolódott; késő volt már. Benn volt már a házban az ellenség: ő maga hitta be. Kihez menjenek panaszkodni? Szelim Eutimy maga sem úr már a palotájában, s Horuk Barbarossa maga sem jobb vendég mint katonái.

Barbarossa lassanként egészen hatalmába keríté Szelim -38- Eutimy birodalmát. A vendég lett az úr palotáiban, városaiban, hadai felett; csak egyet nem birt tőle elfoglalni: Zafireh szivét.

A szultán kénytelen volt a hatalmas rabló kivánatára megtenni azt, a mire muzulman férj semmi vendége kedvéért rá nem veszi magát, hogy nejét megmutassa az idegen férfiunak. Zafireh kénytelen volt engedelmeskedni.

Azonban, ha Zafireh nem gátolhatta is azt meg, hogy idegen férfi szemei arczát érintsék: felfogadhatta magában, hogy az ő szemei nem fognak annak a tekintetével találkozni. Mikor abba a terembe lépett, hol Barbarossa sovár kivánsággal várt reá, hölgyei úgy vezették őt elé, mint egy vakot, behunyt szemmel.

Ő volt az oka, hogy Algir a rabló uralma alatt nyögött: neki kellett azért megbüntetni magát, hogy őt ide hivta.

– És én fogadom, hogy visszatér látásod s felfogod szemeidet nyitni, ha én akarom.

– Az én szemeim csak egy férfi arczát láthatják s az Szelim Eutimy, az én uram.

– De felfogod azokat nyitni, ha én eléd varázslom Elhadzs Besir zengő kertjét.

Egy napon aztán jelenték Zafirehnek, hogy Barbarossa elkészítette számára Elhadzs Besir kertjét.

Elhadzs Besir kertjében fák helyett spanyol lovagok voltak elültetve a földbe, fejjel lefelé: úgy, hogy még élniök kellett. Nyögésük, sirásuk felhangzott a föld alul, felfelé álló lábaik még vonaglottak, pánczél, sarkantyú csörömpölt rajtuk. Zafireh rabnői, kik kézenfogva vezették a királynét, az elszörnyedés hangjait hallatták körüle.

– Ime ez Elhadzs Besir zengő kertje! hangzék Barbarossa rettentő szava. -39-

Egy este azzal hivták elé Zafireht belső szobáiból, hogy Abdallah kivilágításának látványa vár reá.

Abdallah kivilágítása abból állt, hogy kétszáz algiri polgárt, kik a kalandor uralma ellen fellázadtak, Barbarossa szurkos vászonba burkoltatott, aztán a piaczon két sorban kikötteté őket s akkor alul meggyujtá rajtuk a burkolatot. A kétszáz élő fáklya pokoli ordítása hangzott a királyi palota falairól s viszfénye vérvilágban ragyogott ablakain.

– Majd ki fogod szemeidet nyitni, ha eléd hozom Sátán Ibrahim mennyei énekkarát.

Egy éjszaka aztán felköltötték Zafireht s azt mondták neki, hogy Horuk kivánatára jelenjen meg palotája erkélyén.

Barbarossa három keresztyén zárda szüzeit raboltatá össze s azokat egy gályára téve a kikötőbe viteté. Ott a gálya fenekét kifuratá s a mint aztán a gálya sülyedni kezdett, a halálra menő martyr szüzek jajszava volt az, a mi az éjszaka álmait elvevé.

A gálya lassan merült el, hogy a halálkín sokáig tartson. Egy végső iszonyú sikoltás száz meg száz nőajkról hangzott utoljára s aztán vége volt mindennek.

– Nem láttam azt. Szólt állhatatosan Zafireh s Barbarossa még nem tudta meg, hogy kék szemei vannak-e a királynénak, vagy feketék? -40-

– No várj hát, majd hozok eléd egy látványt, a mire bizonnyal fel fogod nyitni szemeidet: mutatok neked egy királyi temetést.

Szelim Eutimy, a szelid, engedékeny uralkodó reggeli mosakodásait végzé a fürdőházban s nem volt gondja egyébre, mint hogy szakálla ámbrával legyen behintve, és feje a borotválás után illatos szappannal bedörzsölve, és izmai olajos kézzel megkenegetve, s azután egész teste rózsavizzel leöblögetve.

Mikor mind ezzel készen volt, akkor Horuk Barbarossa elhozta számára a törülközőt, s megfojtotta vele.

A vendég meggyilkolta gazdáját: a segélyül hitt martalócz megölte szultánját. Ki itélhetett fölötte?

Mikor aztán a király a ravatalon feküdt, akkor oda hivatá Zafireht Barbarossa. A nő még mindig vak volt előtte.

– Ime, a mint megigértem, hogy egy király temetését fogom neked megmutatni, meg is tartám. Itt a ravatal előtted, körüle fejedelmi fény és pompa. Rajta fekszik egy halott király. Ha látni akarod, nyisd fel szemeidet érte: a holt Szelim Eutimy.

Horuk Barbarossa megtudá, hogy a nőnek kék szemei vannak, s még jobban szerelmes lett belé.

A meggyilkolt szultán temetési ünnepélye egyuttal Horuk Barbarossa szultánná emelésének ünnepélye is volt. Ugyanazon ágyudörgések hirdeték földön és tengeren járóknak, hogy Szelim Eutimy átadta Algirt Barbarossának s nem tartott meg magának mást belőle, mint egy pompás sirboltot.

De bizonyára még valami egyebet is megtartott magának és azt halála után sem hagyta el. Ez volt Zafireh szive.

Mindent elfoglalhatott Barbarossa erőhatalommal, árulással; ezt az egyet nem. -41-

És Zafireh tudta azt jól, hogy az országrabló még e kincs után is vágyik.

Aztán összehasonlítá ezt a három embert, a ki életének jó vagy rossz csillaga volt: Szelim Eutimyt, a kedves férjet, Gomarez marquist a félelmes ellenséget, és Barbarossa Horukot, a gyülölt szövetségest. Az elsőt szeretnie, a másodikat tisztelnie, a harmadikat gyülölnie kellett.

Egy éjjel lopva kiviteté egyetlen kis fiát a palotából s dajkájára bizta, hogy a leggyorsabb dromedárra ülve, szökjék el vele Oránba s adja át fiát Gomareznek, a kit levélben fölkért, hogy védje meg kis gyermekét, s ha az ő halálának hirét fogja venni, álljon boszút az ő és férje gyilkosain.

E naptól fogva éjjel-nappal egy tőrt hordott övében elrejtve, s ujján azt a gyűrűt, a melynek fejében gyorsan ölő méreg volt elrejtve.

Horuk mindennap ostromolta a bájos özvegyet szerelmi ajánlataival. Mindenféle alakot váltott, csakhogy viszonszerelmét megnyerje. Szelid lett, hizelkedő, nagylelkünek mutatta magát, kegyelmet osztott, pazar fénynyel vette körül az imádott hölgyet, s mikor minden fáradsága kárba veszett, akkor visszatért eredeti alakjához, kegyetlen lett és erőszakos.

Ámde a legelső csókért, melyet erőszakkal rabolt el, kapott egy tőrdöfést a hős nőtől, melyhez csak az erő volt kevés, hogy a világhirű kalózszultán egy nő késétől érje szégyenteljes halálát.

Barbarossa dühös volt a kapott seb miatt; testőrei után ordított, kik vértől ázottan emelték őt fel a földről. Zafireh asszonyaihoz menekült háremébe. A zsarnok utána küldé zsoldosait, hogy hurczolják elé. Mire azok megtalálták Zafireht, a szép hölgy már csak egy szép hulla volt.

Mikor látta, hogy a tőrdöfés nem ölte meg Barbarossát, a méreghez folyamodott s saját magát gyilkolta meg. -42-

Barbarossa kijátszott szerelme s égő sebe fájdalmában a királyné valamennyi szolganőit megfojtatá s a tengerbe hányatta.

A spanyol helytartó, Gomarez, új haddal közelített Algir ellen, s Horuk Barbarossa tapasztalá, hogy az a nép, melylyel ő úgy bánt, mint a legkegyetlenebb ellenség, nem tud úgy harczolni többé, mint eddig, s két ellenség közül azt gyülöli jobban, a ki falain belül van. Gomarez hirül adta az algiriaknak, hogy nem hódítani jön városukra, hanem Szelim Eutimy fiát trónjába visszahelyezni.

Barbarossa nyilt csatatéren veté el a koczkát. Kegyetlen bátorsága itten kisegíté: áttörte magát a spanyol seregen s hadaival Tlemzán várába menekült.

Az ostrom harminczadik napján nem volt egy ép bástyája többé Tlemzán várának s nem volt egy falat kenyere a várvédő seregnek.

Ekkor Horuk Barbarossa ismét keresztül törte magát a spanyolokon s menekült testőrcsapatjával a beduin puszta felé.

Barbarossa lehányta magáról pánczélját, hogy lova gyorsabban futhasson: Gomarez követte a példáját s ő is ledobta magáról a nehéz mellvértet. Elhajítá nehéz dárdáját is és öblös paizsát, mely féltestét betakarta s fejéről a rostélyos sisakot, csak hosszú, kétélű toledói vasát tartá meg.

Horuk kisérői egyenként maradoztak el, kifáradoztak s elvesztek az üldöző spanyolok csapásai alatt.

Végre utólérte Gomarez a kalózok fejedelmét. Az nem futott előle többet; hanem szembeszállt vele.

Gomarez két kézre fogta sulyos kardját s olyat csapott vele ellenfelére, mint a leütő villám. -43-

Barbarossa kerek paizsával fogta fel a csapást, de a kardvas keresztül hatolt a paizs lemezén s levágta a szultán karját könyökben.

Horuk megrémülten emelé fel jobbját feje fölé, annyi diadalt aratott kardjával öklében.

A hős kalózvezér, a két világrész réme, az országok rablója most mindkét karjától megfosztottan ült ott nyergében; rémülten tekinte a boszuállóra.

EGY DAL KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE.

Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.

A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a posvány fenekére!

September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné, kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.

Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is harczolni fognak. -45-

Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.

Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.

És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen láthatott a világ!

Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?

E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl történteket akarom vázolni.

Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen voltunk, kik őt e felhivásra követtük: -46- mindannyi nevére nem emlékezem; azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony, Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és kard volt fegyverzetünk.

Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.

Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a tengerrel.

Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig.

Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak az oroszlánok.

De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?

És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni

«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé -47- váljék, mikor beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon; a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»

Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy:

Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.

Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.

Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki erdőn, mezőn keresztül torony irányában.

Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek, sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem látszott.

Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó -48- okom van arra emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.

Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely bennünket vezet?

Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk, magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával lavinákat indítasz meg a földön?»

Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül. Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.

Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk; egy teljes zászlóalj volt az.

Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek. Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.

Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a poklokon is keresztül mennék!»

Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel, hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.

Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, -49- mik a magyar szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio, fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig az utczán.

És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:

SOBRI JÓSKA ELFOGATÁSA.

Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók ellen.

Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.

A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.

A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat, azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről; aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes otthonuk volt; berkek, vízmosások -51- rejteket és egérutat szolgáltattak nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.

Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt. Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja tele töltényekkel.

Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek, nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.

A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe, mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett rendes állomáshelyére.

Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg az üldöző dzsidások egy százada.

A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»

Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.

A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A századparancsnok riadót fuvatott.

A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára; némelyik a nagy sietségben csak a szőrére -52- kap fel a lóra s a nyerget a saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován, a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.

Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek mulva az utczán termett.

Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró, vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a rablók tanyája felé.

A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már csak harminczhét embere volt együtt.

Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe, a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt az előrobogó lovasoknak.

Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.

Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó trombitaszót.

Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»

Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet találták ott, az eldobált fanyársakkal, -53- miken a rablók szalonnájukat sütötték. Azok is vacsorálni akartak.

A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket, ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!

Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.

Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.

Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.

Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról, töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.

Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.

A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról. Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.

De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész álláig sebzette végig, de -54- nem hasította keresztül. Kemény koponya volt az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.

Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve, legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába, azalatt lovának patkói a fejére tapostak.

Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt megsebesíté.

S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős küzdelem után megkötözték.

Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:

Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.

Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még önvédelmére. -55-

Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette czélba.

Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében golyóval.

A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.

A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.

A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt üldözői lábainál.

Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt visszakövetelni.

A LEGELSŐ GŐZHAJÓ MAGYARORSZÁGON.

Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.

Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha összekeveredik.

Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.

Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik, hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának). De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy gőzhajótól.

A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü herczegasszony».

Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk. -57-

A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is. Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette el.

Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a grófnak nem mindegy.

Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.

Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.

A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.

A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani, hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.

Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának, mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a hol mind meghajigálták -58- karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort; belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját; belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt, mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva, üldözve, megdobálva, megugatva.

Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.

A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos, azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.

Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».

– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös kiköt.

– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.

– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én adni fogok.

Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.

Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a gőzösre.

– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.

Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.

Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.

– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint ön.

Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni, mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele. Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve. Kezdett szomorú alak lenni. -60-

Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:

– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.

Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.

Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén, még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a hajóról a vízbe.

Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.

Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél ezer lépés volt odáig.

Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön, egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé, mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.

Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy perczczel hamarább üdvözlé a -61- lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.

A LŐPOROS LÁTOGATÓ.

W... bankár, a legelső magyarországi financier, a ki megmutatta, hogy nálunk is meglehet gazdagodni, ha valakinek esze, vállalkozó szelleme és szerencséje van hozzá, igen jó viszonyban élt Pestmegye akkori első alispánjával, Ny. P.-al.

Igaz, hogy a keresztfiú ötvenesztendős volt, a keresztapa pedig csak harmincz; de a helyzetet mindjárt megérthetővé teszi az a körülmény, hogy W... bankár ez idős koráig a Mózes hitét követőkhöz tartozott s azoknak igen tekintélyes és buzgó előljárójuk volt.

– Szolgálatára állok; monda Ny... P.; de miért épen kálvinistává, miért nem egyszerre katholikussá? ez uralkodó vallás, ez ád legtöbb előnyt az áttérőnek.

– Igaz, szólt a bankár; de hát így áll a dolog. Az ærarium most hirdeté ki a bánáti kamarai bérletét. Csak három napi határidőt tűzött ki a csődre. Ez arra való, hogy a bérlet a bécsi bankárok monopoliuma maradjon. Én el akarom ezt ütni az ő kezükről, olyan magas ajánlattal, a minőt ők nem is sejtenek. Igy is nagyon jó vállalat lesz az. De nem versenyezhet más, csak keresztyén. Nekem -63- tehát ki kell keresztelkednem, hogy győzelemhez jussak. Ha a pápistákhoz megyek, azok olyan hosszú czeremóniát csinálnak velem, hogy elkésem a csődületből; de a kálvinistáknál áttérhetek még ma, holnap mehetek Bécsbe, s holnapután enyim a kamarának a bérlete. A fiamat aztán már katholikusnak kereszteltetem. Az ráér.

Igy lett Ny. P. keresztapja W.-nek, W. kálvinista, a fia katholikus, a leánya maradt atyái hitén.

Gyönyörű szép leány volt. Mintaképe Szulamithnak, az «énekek éneke» eszmény alakjának, Ny. P. maga is nagy bámulója volt bájainak.

A bankár hajlandó lett volna leányát hozzá adni nőül: «nem lenne rossz partie!»

De Ny. P. éles szemekkel birt, jól vette észre, látogatásai közben, hogy a szép fekete szemek napsugarai egy planétát világítanak meg, Z. Miksa, ábrándos arczú, szöghajú ifjú alakjában s nem akart napfogyatkozást előidézni közöttük.

Z. Miksa könyvvivő volt a bankár irodájában: derék, szorgalmas, eszes és jámbor életű ifjú, régi hű hivatalnok; ki egész nap ott dolgozott az irodában főnöke magán dolgozó szobája mellett, az egész család becsülte: voltak chanceai a szép fekete szemek irányában.

Fején nem volt főveg: csak otthoni kabátja volt rajta, az is szétnyitva, nyakkendőjének csokra hátul a nyakcsigolyáján, lábán házi papucs, alig tudott szólni, úgy el volt fulladva a futástól.

Mikor nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy összefüggő szavakat tudott előhozni, akkor aztán megtudta tőle Ny., hogy mi történt vele?

A legkoraibb reggeli órákban egy régi ismerőse látogatta meg a bankárt, kivel csak üzleti dolga volt mindig, Cs..cs gazdag bánáti földes úr ügyvédje. Fontos és sürgetős ügyben jött hozzá. -64-

A bankár leültette őt maga elé a karszékbe, úgy, hogy az iróasztal közte és a látogató között maradt.

Ez elővigyázattal azóta szokott élni, a mióta egy báró H. r. k. r. kikapta kezéből a húszezerforintos váltóját és lenyelte.

– Uram. Én rám a főnököm tegnap húszezer forintot bizott, s én azt az éjjel mind elkártyáztam. Ha ma rögtön elő nem tudom teremteni azt a húszezer forintot, akkor én semmivé vagyok téve.

– No ez bizony elég sürgős és fontos ügy önre nézve, szólt hideg flegmával a bankár.

– Én tehát nem tehetek mást, mint hogy önt felkérem, ajándékozzon nekem húszezer forintot rögtön, különben itt ön előtt lövöm magamat agyon.

S azzal egy felvont sárkányú pisztolyt ugratott át a markába a bő kabátujjából, hol azt eddig rejtve tartá.

A bankárnak is ott hevert mindig egy pár pisztoly az asztalán netaláni orvtámadások elleni védelemre. Hanem hiszen ez esetben a támadó csak öngyilkossággal fenyegetőzött. A bankár hideg vérrel felelt:

– De nagyon fontos, szólt nevető akasztófahumorral az ügyvéd, mellényét és ingét hirtelen felszakítva; mert, nézzen ön ide: itt van a mellemre kötve tizenöt font lőpor: én ebbe lövök bele s akkor ez önt is a falhoz mázolja, engemet is.

A bankár vérét fagyni érzé ereiben, a mint hallá, hogyan csörgedezik a lőpor a felső papirból az alsóba alá a veszedelmes látogató mellén.

– Nos uram; szólt az ügyvéd, a pisztolyt önmellének szegezve. Ide adja ön azt a rongyos húszezer forintot, vagy akar velem együtt repülni? -65-

Abban a veszedelmes pillanatban egyszerre megragadja egy kéz az ügyvéd kezében a pisztolyt hátulról, kicsavarja azt abból, mielőtt elsüthette volna.

A hű könyvvivő volt az, ki a félig nyitott irodaajtón át a rejtélyes látogató után leskelődött s a mint annak gonosz szándékát megtudta, odalopózott háta mögé s ügyesen lefegyverzé azt.

A hűség és a düh oroszlánná tették az ábrándos halavány fiút. Kemény küzdelem után sikerült a gonosz látogatót a földre leteperni s aztán a nagy pokróczba, mely a padlót takarja, bele hempergetni, hogy nem mozdulhatott többé.

Ekkor szaladt aztán az öreg bankár hajadon főtt, slafrokban, papucsban Ny. P.-hoz fel a vármegyeházra segítséget kérni.

Ny. P. rögtön ment maga a bankár-házhoz fogdmegeivel, s azoknak őrizetére bízva a megkötött gonosztevőt, miután az előleges vizsgálatot és vallatást megtette, még egy rövid üdvözlésre ott maradt a bankárnál.

Az egész család együtt volt, mindenki áldotta az egeket a szerencsés megmenekülésért és magasztalta a fiatal könyvvivő bátor és elhatározott hősi fellépését a veszély perczében.

Miksa reményei virágzottak. Most van itt a percz merni mindent. Most megközelíté az elérhetetlent; a szép fekete szemek oly bíztatólag ragyognak felé. Ő a nap hőse.

– Gyermekem: szólt reszkető hangon a bankár az ifjúhoz; te ma derék ember voltál: életemet, vagyonomat mentetted meg. Ezért megjutalmazlak; jer ide.

Az ifjú tétova léptekkel járult eléje, térdei reszkettek; a bankár kezét nyujtá felé, ő térdre borult s megcsókolta a kezét; volt pedig abban a számára egy öt forintos bankó… -66-

Z. Miksa aztán kiutazott Amerikába, ott tíz esztendeig «dohányban csinált;» akkor visszajött, volt félmilliója. Még mindig szerette a szép Szulamithot és sietett azt fölkeresni.

Az pedig már akkor régen férjnél volt; volt öt gyermeke és nyomott egy mázsa nyolczvannégy fontot, a schmuckja nélkül.

A JÓL NEVELT IFJÚ.

Oszkárnak jó nevelést akart adni az apja, s felküldte Bécsbe egy jó hirű nevelőintézetbe. Az itthoniakhoz nem sok fiduciája volt.

A fiú sokba került; hanem hát egyetlen gyermek volt s az apja azon régi ivású hazafiak sorába tartozott, a kik nem szerettek azzal vesződni, hogy a pénz hovalettéről maguknak számot adjanak.

Végre hat év mulva hazakerült az ifjú, kitanult már mindent. Persze, hogy mindent jobban tudott, mint az apja. Ha disputára került a sor, letájcsolta az öreget.

Biz az öreg a mit tanult, azt már régen tanulta; a mióta a censurát letette Pesten, nem járt többet iskolába; s a tudományok azóta már sokat haladtak.

Arról például sejtelme sem volt az öregnek, míg a fia fel nem világosította róla, hogy ő és egész háza népe mindennap reggel délben és estve a legveszedelmesebb játékot űzi az életével, folytonos, egymásra következő mérgezési kisérleteket téve magán.

A szalonnában, a mit az öreg reggel falatozik: trichinok vannak, a rozskenyérben anyarozsméreg; a hurkában hurkaméreg, a sajtban sajtméreg; a hegyaljai, a mit idogál, phosphorral van inpregnálva; az asztali bor fuxint tartalmaz, a meggy, szilva magjában gyilkos kéksavany van; s a pipája fenekén, a mi izzadmány marad, az a legveszedelmesebb méreg, a nikotin. -68-

Az ifjúnak tehát megnyugtatásul külön kellett főzetni, süttetni, reggelire theát, étkezéshez johannisbergert adni, füstölni havannát kapott, hogy meg ne ártson neki a paraszt koszt.

A gazdaságot azt meg épen radikaliter értette. Ezt Angliában mind máskép csináljak: ott a virágos kendert, meg a magos kendert külön vetik, ott a követ nem hagyják úton útfélen heverni, kőszenet égetnek belőle s azzal fütnek, ott az ürük minden esztendőben kétszer fiadzanak. Ott a birkának csak a két tőgyét engedik kiszopni a bárányka által, a másik kettőt kifejik s csinálják belőle a chestersajtot, s aztán a szamarat addig nemesítik, míg ló lesz belőle.

Oh a törvényes dolgokban meg ugyan csak helyén volt Oszkár. «Nem olyan ám most a törvénykezés, mint a ti időtökben volt! Ideád sincs most arról.» Egyszer az öregnek valami szerződést kellett előttemezni, aztán a fiát kérte fel, hogy irja ezt alá, mint tanu, a helybeli rektorral együtt.

Oszkár aztán fogta a szerződést, oldalt fordította, s elkezdett a sorokon keresztül irni.

– Mit tudsz te hozzá! tromfolá le az ifjú. Ezt ujabb rend szerint így szokták. Az aláirás a szövegen keresztül rézsut vitetik; angenommen X. X. Oszkár m. p.

Az öreg nagyon vakarta a fejét: «ezt az egyet nem bántam volna ha nem tanultad volna meg!»

De hát Oszkár jobban tudta, s aztán csak a rektornak is így kellett a nevét a szövegen keresztül padlásra mászó sorban irni Oszkáré után.

A mi a vallást illeti, abban ezer esztendővel előtte járt az apjának. Istent természetesen nem hitt; hanem az inge alatt viselte a pápa által megszentelt amulettet, a passaui felirattal, mely kard és golyómentessé teszen.

Legtöbb disputája volt az öreggel a miatt, hogy ez, mint -69- az özönvíz előtti kor mumiája, még mindig magyar patriota akart lenni, s ebben az értelemben aristokrata is volt. Oszkár pedig már régen túl volt ezeken a balgaságokon! Antik dolgok! Furcsaságok kirakatába való klenodiumok! Ő demokrata volt. Minden cselédet «ön»-nek szólított és minden parasztot «uram»-nak, s a koldusnak felvilágosítást adott az emberi jogokról. Krajczárt azt nem adott neki.

Az irodalomban is jártasabb volt az apjánál. Az öreg még élvezettel olvasgatta a hazai költőket, Oszkár pedig ha felnyitotta az öreg kedvencz iróinak egy-egy művét, azt csak azért tette, hogy bebizonyítsa neki, milyen ostobaságokat tudtak össze-vissza firkálni ezek a poeták. Az ujabb nemzedék már csak azért olvas, hogy itéletet mondjon fölöttük.

Hanem aztán ha egyszer a politikába elegyedtek bele, ott tudta csak hatalmasan lecsépelni az öreget a reményteljes ivadék. Persze az öreg, mint a féle táblabiró, még mindig tele volt olyan ócska eszmékkel, mint: szent István koronája alatti országok egysége; magyar alkotmány, s különösen a korona iránti hódolat s más e féle bolondságok! Ah jaj! Oszkár pedig socialrepublikanus volt és világpolgár. Szabadság nemzetiség nélkül! Ez volt jelszava.

Oszkár végre egy heves disputa alkalmával azon szavakra fakadt, hogy minden királylyal úgy kellene bánni, mint Kszui Lajossal.

Apja bámuló arczából azt olvasá ki Oszkár, hogy talán nem is ismeri azt a nevet.

– Te talán nem is tudod, hogy ki volt az a Kszui Lajos? szólt Oszkár triumfáló hangon. Hát persze, a te grapsa tanárod, a kitől a történetet tanultad, nem mert odáig elmenni veletek. De mi elszoktuk azt is olvasni, a mit a tanár kihagy a könyvből.

Ezzel, mintha szégyenlené, hogy ilyen tudatlan apja van, felkelt és kiment a szobából. -70-

Az öreg csak törte a fejét, hogy tehát ki is lehet az a Kszui Lajos! Hiszen bizony nem igen sok bibliothekát olvasott ő keresztül: de a mi idáig történt a világban, mégis csak volt róla tudomása. De miféle nemzet lehet ez a Kszui Lajos? Hasonlít a neve Crouy-hoz: de még sem ugyan az? Tán valami patagoniai király, vagy mi? Nem merte megkérdezni a fiától.

… Egy délután együtt üldögélnek a kandalló mellett, az öreg azt mondja a fiának:

«Monsieur, ha meg nem bántanám, felkérném, legyen olyan jó, menjen át a szobámba, nézze meg az órámon, mennyi az idő»?

«No hiszen derék órád van, mondhatom»! Hiszen nincsenek azon számok; hanem mindenféle bolond ábrakadábrák, X-ek, V-k; az ördög tud azon elmenni.

Hisz ennek a növeldében hat esztendő alatt elfeledték megtanítani, hogy «római számok» is vannak a világon!

Most tudta aztán az öreg azt is, hogy ki az a Kszui Lajos? hát = XVI. Lajos, ha betűnek olvassák a számot!

Nem szólt semmit. Kikeresett a könyvtára fenekéből egy régi abéczét. Nagy szomorúan odanyomta Oszkár markába.

A HOCHBREITENSTEINI URALKODÓ HERCZEG.

X. úr. (Már megint X. Ez egy másik. Az X. Y. és Q. igen nagy család. Mikor mind együtt lesznek, kiadjuk a viselt dolgaikat egy könyvben ily czím alatt: «X. Y. Q. történetei».) Tehát X. úr igen élelmes ügyvéd volt Bergengócziában. Bergengóczia pedig ott fekszik Göcsejben; hanem hogy Göcsej merre van? azt soha sem tudod meg, a lakosai eltagadják; ha az egyik faluban kérdezed, hol van Göcsej? ott azt felelik, hogy hátrább kezdődik még, s ha a másikban kérdezed, ott azt állítják, hogy már elhagytad.

Tehát itt járt X. ügyvéd úr a levátákra, itt szokott allegálni, inhibeálni, informálni, replikálni, néha-néha emendálni, de kiváltképen exequálni. Volt is igen jó hire és elég szép jövedelme.

Hát körülnézett a székváros szépségei között, úgy találta, hogy vágyait leginkább ki tudná elégíteni Juliska: elismert bálkirálynéja a székváros és környéke mindazon birodalmainak, a miket miként Didó Carthagót, egy ökörbőrrel kerítenek körül: t. i. a tánczoló párok czipőtalpaival.

És «Juliska» szép név; csak az a baj, hogy három prædicatum van hozzá; egész természeti nagyságában «Sásbereki és Paradicsomi Czoborhegyi Czobor Julianna kisasszony» a másod-alispán kisasszony-leánya. -72-

Ezt nem adják oda egy X-nek, ha még olyan híres ügyvéd is; de még csak annyi prædicatuma sincs, hogy X².

X. úr csak olyan kurta nemes ember volt; semmi rangja. Ha mégis fő fiskalis volna! De hát ahhoz meg hiányzott a nexus.

Egyszer csak hozzák a hírlapok a nevezetes ujdonságot, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg X. urat nevezte ki udvari ügynökévé és meghatalmazottjává Magyarországon. Az indokok is el voltak mondva, miért? X. ügyvéd úr több rendbeli ócska családi levéltárok átkutatásánál oly csalhatatlan okiratok birtokába jutott, melyek kétségtelenné teszik, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg közvetlen örököse és jogos tulajdonosa egy deficziált magyarhoni családnak s illetőleg hátragyott birtokainak, minek becsértéke hat és nyolcz millió között variál.

E nevezetes fölfedezésért az uralkodó herczeg az agensi kinevezéssel egyidejűleg megküldé X. úrnak a «veres griffmadár» érdemrendének kis keresztjét. Természetesen egyelőre csak a kicsit. Ez még csak foglaló.

Hanem hát nagy dolog Bergengócziában a griffmadár, ha csibe is; mikor ott senkinek sincs medaillonja, kivéve a koldúsbirót, a melyik pénteken a perselyt hordja, s igazolásul egy nagy bolond rézcsillagot hord a szűrére szegezve.

Most aztán már adták volna X. barátunknak Juliskát szivesen. Csak hogyhát az is igen természetes, hogy mikor az embernek «veres griffmadara» van és hozzá a Hochbreitensteini uralkodó főagense, akkor nem reflektálhat többé holmi alispán-kisasszonyokra. A régi szerelmi viszony condescendáltatott; X. barátunk kénytelen volt a pertractatiók végett felmenni Budapestre; az intermediatiók alkalmával megismerkedett egy Brilliantenstein bankár konteszével, a nem annyira szép, mint kellemes, ámbár puposhátú gazdag Reginával; kinek kezét rögtön sietett is impetrálni. -73-

Brilliantensteinnak pedig az a kifogása volt X. barátunk ellen, hogy nem elég gazdag.

Erre az exceptivára rögtön megérkezett a Hochbreitensteini uralkodó herczegnek egy donatioja X. úr részére, melyben számára egy háromezer holdból álló birtokát inscribálja, jutalmul azon hű szolgálatokért, melyeket a felfedezett okmányok nyomán családjának okozott. A kiperelt örökség most már köztudomásúlag nem nyolcz, hanem tíz millióra rúg fel. E nagyszerű adományozással egyidejűleg megérkezett a «veres griffmadár» középkeresztje is, a herczegi koronával. Zengett e nevezetes ujdonságoktól minden hazai hirlap.

Most aztán adták volna már kontesz Reginát két kézzel X. barátunknak, hja, de mi az embernek egy bankárleány, ha már egyszer a griffmadárból a kotlóst is megkapta? X. barátunk most revocálva a Regina-féle kötelezettségeket, áttette hatáskörét Bécsbe. Természetesen még a legfelsőbb jóváhagyás volt hátra a Hochbreitensteini uralkodó herczeg részére, hogy nagyterjedelmű birtokait elfoglalhassa.

Bécsben megismerkedett X. barátunk Lőwenmaul nyugalmazott tábornagygyal. Annak volt egy igen szép princzessze; az ismeretes sasorrú szépség, Hortense; az operaház páholyában valamennyi lorgnon tűzpontja. Most ennél inhibeált új szerelmi viszonyt s sikerült alperesét rövid időn amicara birni, míg egyszer az apa nem ingerálta magát a szerelmi zálogperbe, sequestrálva leánya szívét, mely már úgyis concursus alatt volt, azon jogczimen, hogy actornak nincs semmi világbeli rangja: rang nélkül pedig házasodni nem lehet.

Hiszen «ha csak lú kell!» monda erre a Hochbreitensteini herczeg, s rögtön megküldé X. barátunknak a «comthúr-keresztet» csillaggal. Itt van már a griffmadárnak a kakasa is! Az pedig tudva lévő, hogy együtt jár az ezredesi ranggal és széles kékveres szalaggal. Tehette volna a nagyherczeg, hogy Generalpæchter vagy Tambourmayor -74- czimet is küldjön hozzá, de valószinű, hogy Lőwenmaul tábornok azokra elébb-utóbb ráismert volna, hogy nem katona charge-ik.

A comthurkereszt is igazán meg volt érdemelve. A roppant birtokok Magyarországon véglegesen meg lettek nyerve a Hochbreitensteini nagyherczeg számára, csupán azon teher járt velük, hogy valami félmillióra menő beruházásokat kellett még megtéríteni egy mellékágon öröklő családnak, mely jelenleg Párisban lakik s marquis de Grandpipe nevével világosan elárulja a magyarországi «Nagypipájú» ősnemességből való eredetét. Most X. barátunknak át kellett tenni székhelyét Párisba, mi által természetesen a generalis princzesszével kötött viszony is ad acta tétetett.

A Grandpipe marquisi családban volt egy istenasszony, a kinek Eugenia Crescentia Lætitia Innocentia volt a neve, superlativusa a szépségeknek. X. barátunk, ki félmilliót negocziált a de Grandpipe et de Petittabac marquisi családnak, prioritást követelt magának (másodsorozatút-e?) a bájos istennő kezére nézve, saját kezét igérve cserébe.

Az ajánlat nagyon kedvező volt; az összes európai sajtó hirdeté a nagyszerű örökösödési pert, melyet X. úr megnyert a Hochbreitensteini uralkodó herczeg javára s a legelőkelőbb salonok látták a győzelmes ügyvédet, ki tíz milliót vívott ki, hármas érdemrendével feldiszítve ragyogni vendégcsoportjaik között; ő maga is egy millió értéket képviselt, mit fáradozásai jutalmául kapott. Csupán csak egy scrupulusa volt a Grandpipe marquis-családnak: az, hogy miért nem lehet X. úr legalább báró, vagy ha egyéb nem, hát Ritter? mert már csak olyan egyszerű «Herr von»-nak nem lehet egy istennőt feleségül adni.

Ekkor jött elő aztán a Hochbreitensteini fejedelem legmagasabb kegyével. Megküldé X. úrnak a «veres griffmadár gyémántokkal kirakott keresztjét, a mely, mint tudjuk, a grófi czimmel jár együtt s arra minden ujságot -75- bejárt a hír, hogy a Hochbreitensteini uralkodó fejedelem X. urat kinevezte a franczia udvarnál nagykövetének, X. úr már jelen is volt a diplomatiai testület gratulatiójánál szent Napoleon napján nem szent Napoleon udvarában, tánczolt gróf Persignynével, udvarolt herczeg Metternichnének, kártyázott princz Plonplonnal s Napoleontól megkapta a becsületrendet. Azt is leírták már, hogy milyen trousseaut ajándékozott menyasszonyának, hogy Pietri és Larochefaucoult lesznek a násznagyai; hogy a Boulevard Sebastopolon van a hotele, ott van kitűzve a Hochbreitensteini herczegi pavillon az erkélyre stb.

Hát egyszer valami bolond franczia ujságirónak eszébe jut azt az orczátlan kérdést intézni a világhoz: hogy «valjon csakugyan létezett-e valahol a kerekföldön egy Hochbreitensteini uralkodó herczeg?»

Erre az emberek egymás szeme közé néztek s elkezdtek nevetni s azután elkezdték szidni az ujságirókat. Az ujságirók meg egymást. A franczia journalisták a németeket, hogy minek lovalták fel őket, a németek a magyarokat, hogy minek szedték rá? s valamennyien a politziát, hogy miért nem vette ezt a tréfát hamarább észre?

X. úr aztán ott hagyta Párizsban a Grandpipék istenasszonyát a négy keresztnévvel, Bécsben a Lővenmaulék princzesszét a sasorral, Pesten a Brillantensteinék kontesszét a kellemes, de púpos háttal, s hazament Bergengócziába megint replikálni, exequálni s a Juliska kisasszonynál novisálni.

Ott meg aztán perbe fogták, hogy minek csalta meg a világot ilyen horrendus bolond módon kicsinált stellióval?

Akkor aztán ő nevetett. Hát minek hagyta magát ilyen bolond módra megcsalni?

KIT TETSZIK KERESNI.

Miért? Azért, mert Kapisztrán barátnak szavára tízezer ember állt ki a síkra Hunyady János mellett verekedni. Annálfogva nagyon valószinű, hogy ha Hunyady Jánosnak leánya lett volna, Kapisztrán barátnak pedig fia lett volna, Hunyady János a leányát Kapisztrán fiához adta volna feleségül.

Már most, miután psychologice meg van állapítva, a majori ad minus bizvást lehet következtetni, hogy X. úr, a ki nem Hunyady János ugyan, hanem miniszteri tanácsos, a leányát Y. úr fiához fogja adni feleségül, mely Y. úr szintén nem annyira dominikánus barát, mint Imitt-amott vármegyében főispán. De azért még többre becsülendő szövetséges az elébbinél; mert nem csupán egy, de két segédcsapattal rendelkezik; két olyan bizonyos választókerülettel, honnan azt küldi Pestre képviselőnek, a kit ő akar.

A bellum punicum primum, secundum és tertium valamelyikében nagy lévén a «latin»-ok szorongattatása a chartahágo csapatok által, X. úr azt irá Y. úrnak: «a két választókerületet tartsd hátra; ha ide kinn a nagy ütközetben eltalálunk esni, én és a miniszterem: legyen hol feltámadnunk újra.»

Visszaír erre Y. úr: «meglesz; de «a Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen». Nekem van egy fiam, neked van -77- egy leányod. Add a leányodat a fiamnak. De minthogy «a hivatal meg nem csal», egyuttal miniszteri titkárrá is neveztesd ki a lurkót, kinek neve külömben Vilmos.

Hát hiszen csak annyit kell tudni, hogy «Vilmos.» Másnap már ott van a kinevezés a Közlönyben. Egyelőre csak «fogalmazó». Hja persze, az még csak az eljegyzés: foglaló; majd a «miniszteri titkár» a lakodalom után következik.

Hogy tud-e Vilmos fogalmazni? az nem kérdés. Ha nem tud, majd megtanul. De hát tulajdonképen minek is tanulna meg, ha nem tud? Még jobb ha nem tud. Igazán jobb ha nem tud, mert hamarább előléptetik, hogy ne alkalmatlankodjék a többieknek.

A nagy választási ütközet aztán úgy dült el, hogy a miniszter maga megélt, csak a miniszteri tanácsos esett el. És így a két rezervában tartott választókerület közül csak az egyikre volt szükség. Melynél Y. úr így okoskodott: Ha már Vilmosnak úgyis Pestre kell menni, hogy megházasodjék és miniszteri titkár legyen, egy füst alatt még azt a kis képviselőséget is elviselheti kényelmesen; nem árt az meg. Tehát a másik választókerületben lábratette Vilmost. S ugyan jól tette: különben valami «nemzetiséget» küldtek volna fel onnan is.

Vilmos nyalka fiú volt; szép szál legény: megérdemlette, hogy egyszerre hivatalt is kapjon, meg képviselőséget és menyasszonyt.

Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi nyomtatványt kap a házba beléptekor, hogy azt naponkint alig győzi felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülvemaradás!

S minthogy az ember nem rhodusi kolosszus, hogy egyszerre két helyen legyen: Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban; tehát megy az ember egy harmadik helyre.

Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harmadik -78- a menyasszony. De nem kell mindjárt rosszat gondolni. Dehogy a menyasszony.

Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal főnökénél, az aligazgatónál bemutatni. Felkereste őt saját szállásán, még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a mikor annak épen az irodájában, kell lenni. De hát tudhatja azt az ember?

Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon: érdeme azonban, hogy otthon volt a szép fiatal felesége, a kivel nem vész az embernek az ideje kárba.

S ezentúl minden nap elment Vilmos az aligazgatót meglátogatni a szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az aligazgató valószinüleg nem volt otthon, rendesen vitt egy buketot, a hogy illik, a főnöknéjének.

És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az «igen»-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem rontotta el a drága papirost; harmadszor igen jól töltötte az időt.

Ilyenformán teltek el szépen a hónapok, miközben Vilmosnak még azzal sem kellett fárasztania magát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki fizetését felvegye: akadt egy régi jó ismerőse, valami becsületes uzsorás onnan hazulról, a ki nem restelt utánna fáradni s régi barátság fejében lefoglalni mind a két helyen az illetményeit. Ezzel sem volt hát baja.

Egyszer azonban mégis megmozdult volna benne valami lelkiismeret forma, a mi így szólt:

«Ma nagy szavazás lesz az országházban; tegnap este a klubban minden embernek a hátára felírták krétával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott kell lenni okvetlenül. Azután a miniszteri tanácsoskisasszonyának ma neve napja van, a bukétot ma annak kell venni: úgy illik. Ez tizenkét óráig tart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból, egy füst alatt végezze el minden dolgát: menjünk fel ma az irodába is! A hivatal kilencz órakor nyilik meg, -79- s ha az ember féltizenegykor megindult, épen megérkezik tíz órára a házba (a ház órája szerint).

Ekként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérkocsizik a hivatalba. Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a kiben meg van az igyekezet egy szurtos sirtingdarabbal minden széket, asztalt még piszkosabbra törülgetni.

Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s minthogy tollat, papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket rajzolni.

Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen korhelyek), tekintélyes arczczal fordult a belépő felé s ültéből kérdezé:

Az idegen úr: nyájasképű, mosolygó ember, e kérdésre egy kicsit megcsóválta fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt; s olyanformát hallatott, hogy

Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a polczára, s indult azon ajtó felé, mely az irodafőnök szobájába nyilik.

De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát érvényesíteni, útját állva a tolakodónak.

– Tessék addig helyet foglalni és letenni felső kabátját, mert meleg van; s ha tetszik rágyujtani.

– Hm, hm. Hát leüljek? A kabátomat is letegyem? És rágyujtsak? Hm, hm. Kegyed ugyebár hivatalnok az irodában?

Vilmos barátunk egy cseppet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot nevetett rá s szörnyen örült neki, hogy végre valahára lehet szerencséje az aligazgató úrral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse.

Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon, s aztán rá hagyta Vilmosra, hogy rajzolja a torzképeket tovább; s azzal szobájába távozott.

A nemsokára felszállingozó kollegáknak aztán Vilmos maga beszélte el nagy nevetve azt a mulatságos quiproquot, a mi köztük történt, az irodafőnök áldotta az egeket, mikor féltizenegyre az új fogalmazót elhívta a képviselői kötelesség az irodából; mert a míg ott volt, a többit sem hagyta dolgozni. Igen mulatságos fiú volt.

Így lett ez eset publique; s nem maradt következmények nélkül. Az aligazgatót nem sokára eltették más fővárosba; mindegy akárhová? a hol Vilmosnak nem volt alkalma többé összetéveszteni a papot a papnéval.

Nemsokára aztán Vilmos elvette a miniszteri tanácsos kisasszonyát, előléptetett miniszteri titkárrá, ujra megválasztatott képviselőnek; s hogy milyen buzgó hivatalnok, azt bizonyítják a képviselők, a kik sohasem látják az országházban tömeges hivatali teendői miatt; hogy igen szorgalmas képviselő, arról eleget panaszkodik a felesége, mivelhogy egész nap nem kerül elő a sok országgyűléstől s mindig éjfél után vetődik haza az örökös fárasztó pártértekezletekből és osztályülésekből, arra pedig, hogy nagyon jó férj, megesküsznek a hivataltársai, kik minden dolgát végzik helyette, mert ő naponkint csak azért megy fel az irodába, hogy bejelentse, miként ma haza kell sietnie, mert feleségét kell ide-amoda elkisérni s aztán «Frauendienst vor Gottesdienst» mondja a német, s a németnek mindig igaza volt.

HOGY LETT MIKLÓS ÖCSÉMBŐL SZAKÁCS.

X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.

A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la dame.»)

A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták; míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.

Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni. -82-

A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a quadrille előtt.

Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz tartoznék.

Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik; régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön. S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.

A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott szájjal horkol, ezt már hallotta is.

– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.

Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél hozzá a sötétből.

Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.

Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon? Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.

Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be vannak zárva.

Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden kiabálás.

Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.

Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne. De nem úgy van az csinálva; alul-felül -84- mindenféle kapcsok, ütközők mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy kiálljon egy tatár-ostromot.

– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk utána, mi volna itt valami enni való?

Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap szép fényes legyen; arra való volt az.

Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.

Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített mindkettőjük számára lukullusi lakomát.

– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen nincs.

– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom – otkolon.

S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá keserüvizet otkolonnal.

Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind hasztalan.

Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát -85- egy fiókban, elnyerték egymás pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak; előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az ajtón. De azt is csak megunták.

Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.

Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg! Másnap megint csak be voltak csukva.

Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott sorbetet otkolonból meg keserüvízből.

– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet, hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!

Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.

Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos keserüvíz mixtum compositumával. -86-

– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit csinálunk?).

– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva fürészélű vívó-kardokkal.

Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni, hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.

EGY FÖLTÉTEL ALATT.

Y. igen jól tudott pikétezni, a felesége még jobban, de X. legeslegjobban. Ezt játszottak együtt mindennap.

A pikét tulajdonképen két ember számára való játék, de játszhatják azt hárman is. A ki veszt, az pihen.

Ha ők hárman játszottak együtt, akkor az asszony rendesen megnyerte a játszmát a férj ellenében, mert jobban játszott; a házibarát ellenében megint megnyerte, mert az készakarva engedett neki. Ilyenformán az asszony mindig benne volt a játékban, míg a két férfi soha sem jutott hozzá, hogy egymás ellen játszszék.

Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé, miért hivják a hármas pikétben azt, a ki pihen, «királynak».

A míg Y. ezen a sajátszerű nyelvészeti talányon törte a fejét, hogy miért «király» az a pikétben, a ki csak nézi? azalatt X. elnyerte tőle a birodalmat, neki megmaradt a korona. -88-

Ennek válóper lett a folytatása s új házasság a vége. Y. elvált a nejétől s X. összekelt a szellemdús szép asszonynyal, s rá nézve ezzel vége volt a vígjátéknak.

Hanem Y. nem tudott megnyugodni a sors végzésében: neki nem volt elég «egy sütetből egy lepény».

Hozzá volt már nagyon szokva, hogy legyen valakije, a kivel délutánonkint elkártyázgassék; de föltette magában, hogy mostanság olyan asszonyt keres, a ki maga legyen a királyné, ő nem lesz király többet.

Megtalálta. Egy derék, kapitális özvegy asszonyt a legjobb korban. Hatalmas, kaczkiás menyecske volt. Lovagolt, lőtt, mint egy amazon, a baltát úgy bele tudta vágni a fába, mint akármelyik kanász; a pipa is jól illett a szájába, hát még a sallangós «teremtették?» pif-pof jobbra-balra olyan könnyen állt nála, mint az «adjon Isten!» s ha megharagították, furkós bottal úgy kitakarította az udvart, hogy csak úgy ugrált ki a paraszt a kerítésen.

Az igaz, hogy ezt nem csábította el tőle senki. Rettegett attól minden férfi. Az ám; de ő maga legjobban.

Azonban ez nem tudott pikétezni; nem tudott más kártyást, mint épen csak «orronverősdit».

A kinek kezében rekedt a kártya, attól azt kérdi a győztes: melyik felében a játszmának van a «vörös disznó»?

Ha az a felelet, hogy az «alsó»-ban, akkor alulról kezdik a kártyákat kihuzogatni s egyenkint a vesztes orrához ütögetni, mindaddig, míg a vörös disznó elő nem kerül. Néha a vörös disznó az ellenkező oldalon a legutolsó, olyankor mind a harminczkét lapot az orrához verik.

Mindez természetesen szép gyöngéden történik; a kiméletes kéz csak finomul végighúzza ellenfe orrán a kártyát, csak mutatja a «verést», csak tréfásan odapeczczent vele, legyint, de nem üt; kaczagva büntet.

Az új menyecske eleinte csak legyintett az egyes lappal, -89- később aztán az egész játék-kártyával legyintett, utoljára legyintett minden kártya nélkül.

… Egy nyári idényben véletlenül összekerült a szliácsi fürdőben X. és Y. Mind a ketten feleségeikkel együtt.

– Én nem tudom, panaszkodék X., ez az Y. úgy néz rám, mintha agarat loptam volna tőle.

Egy olyan kis fürdőn pedig nagyon szűk térre van a társaság összeszorítva s hamar kényelmetlenné válik, ha lát az ember valakit, a ki félrefordítja a fejét, mikor találkozik vele. X. nem állhatta tovább azt a kényelmetlen feszültséget. Egyenesen rajtahajtott Y-ra.

– Ugyan, bajtárs, ne tarts már tovább haragot! Látod, jó vége lett a dolognak. A mi elmult, jól ütött ki. Én gavallérmódjára helyrehoztam, a mit vétettem; te is vigasztalást találtál. Békülj már ki velem. Nyujtsd a kezedet.

– Jól van, mondá végre Y. Egy föltétel alatt kész vagyok neked megbocsátani. – Szöktesd el tőlem ezt a másikat is.

PETŐFI MINT SZINÉSZ.

Én a «képzőtársulat»-ban egy adomát adtam elő, mely szól egy lutheránus papról.

Petrovics Sándor ezért keményen megrótt, hogy minek mondtam a papról azt, hogy lutheránus? Mi köze a vallásnak ahhoz az adomához?

Olyan igaza volt, mint a napfény. Az a pap lehetett volna kálvinista is. Ellenben én sem voltam méltó a bünhödésre, mert az adoma nem volt sértő, csak mulatságos.

Petrovics Sándor akkor egy kurta gallérköpönyeget viselt, azzal az ajkáig betakarta magát s nagyon keveset beszélt. Az utczán fejét előtartva, rohamléptekkel járt s nem tért ki senki elől. Nem is igen barátkozott.

Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty Szózatát szavalta el, olyan tájszólással, a minővel Tallérosy Zebulon beszél.

Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!) hisz ez káromkodás.

Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak szinészi idomító tehetségét akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.

Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat «Érdemkönyvébe». (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósosokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki «Tavasz» czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.

E képzőtársulat tagjai közül lett egy miniszter (Kerkápoly), két fő-kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.), egy hős honvédezredes (Gózon Lajos), öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaál, Jókai), egy híres festő (Petrics Soma), két poeta; meg hogy a leghíresebb embert ki ne felejtsem, Parragh Gábor, az országhírű borász.

Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs.

Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képzőtársulat! Ha egy jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották volna; de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk.

Egy esős, késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna.

Már akkor Bajza Athenæumában e név alatt jelentek meg költeményei; de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk -92- lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diákkoromban.

Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle színtársulatnál – harmincz váltó-forint «proportiora».

A mi annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon-nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.

Öltözete, a miben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy, hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes magyar arczú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniature-képben olajba. Sokat adnék most azért a képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe.

És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, a hol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitünik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifju, a ki egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel.

Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tünik ki ez alak, de én, a ki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kivánták; saját neje előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) -93- szerepét viselte s egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a figyelmetlenségeért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain: «fene» (!) Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben nyomtatva is, még pedig mint «veszett fene», s köztudomású róla, hogy micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest város kapitánya ellenében, midőn az felkérette, hogy irjon valami jubileumra dicsverset. A ki nem tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugo Victor Nyomorultjaiban, a waterlooi ütközet leirásának utolsó fejezetében a czímben. Csakhogy Petőfi rá is duplázott. Először a határozatlan igét használva, másodszor, mikor visszaüzent neki a kapitány, hogy «nem ingyen kivánja ám, hanem ötven forintért a verset», akkor meg a határozott módú igét küldve neki válaszul.

Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről.

Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva; de szenvedélye és tanulmánya annál nagyobb. Szűk szobácskájában, hol házi asszonya ugyanazzal foglalkozott a mivel ő: «költéssel», csakhogy az csirkéket költött, naphosszant tanulmányozta Shakespearet, s már ekkor tanult angolul. Francziául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a «qu»-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi daczára! Szerepei, miket otthon betanult, Shakespeare és Molière alkotásai voltak s azután játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elől. Petőfi arra sem panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. (Most színigazgató a vidéken.) Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi hasznavehetetlen -94- volt az énekkarban. «Dejszen fürészelhet az úr azzal a hegedűvel naphosszant az én fülembe», mondá Laczkónak, a karmesternek, «nem tanulok én azért meg egy nótát sem».

Ekkor aztán annál több némaszereppel szekirozták. Ő tudott magának ezért revancheot szerezni. Egyszer spanyol kard helyett egy nagy furkós botot dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének, másszor meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s azzal felfelé peczkelte azt s a primos heros szerepét úgy elrontotta vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.

Décsi (ez volt a hős) azt mondá erre Petőfinek (pedig szerette nagyon): «ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!» No ugyan nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban épen semmi volt a tiszta jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.

Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A «Falusi lakodalomban» csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa mondókáját Petőfi oly hű genre-festéssel adta elő, hogy jelenet után kitapsolták.

Általában a genre-szerepek voltak kedvenczei, s Egressy Gábor az eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott; arczkifejezése jellemző volt.

Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavallata magánkörben a legtökéletesebb magyar zamattal birt. Első nagy szerepében ezt az előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos kiejtéssel adva a félszeg candidátust, s megint azt hitte róla a hallgatóság, hogy ő maga tót. Ha pedig saját költeményeit szavalta, magával ragadta a hallgatót, mint a művész.

Egyszer, tavaszszal, az idény vége felé jutalomjátékot kért Szabótól. Meg is lett az neki igérve.

De Petőfi «Lear királyt» választotta, s abból a maga -95- számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, a mivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki szinpadon.

Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő.

Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos irótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)

Tehát egyszer a «Velenczei nőt» adták volna elő a szinpadon, a mi igen hatásos darab. De kell hozzá a velenczei «szárnyas oroszlán,» a mi nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat pedig nem hordott magával diszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.

Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán, Petőfi közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velenczei szárnyas oroszlánt Szabónak, hogy az az egész Thespis szekerét kirántotta a bajból.

E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett s interventióm nem volt sikertelen.

Ámde a nagy királynak tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie, a míg Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a czímszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a küldiplomatia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni.

Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös ablakfüggönyeit s kettőt összevarva belőlük, készen lett Lear díszpalástja.

Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt; De Cau Mimi pedig erős amazoni alak.

De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt; hanem Cordeliát, a szelidet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő neki «ezt» a Cordeliát kell holtan az ölében a szinpadra kivinni, hát abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kivánta.

Ismét minden diplomatiai rábeszélésünket elő kellett vennünk; – s miután Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra capacitálnunk, hogy legyen erősebb. A mi meg is lett.

Mégis szinre került Lear király, Petőfivel mint bohóczczal: ki szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly philosophot játszott benne s egy cseppet sem álczázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publicumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.

Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot.

Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még akkor nem fizettek a szerkesztők, az irói honorarium chimæra volt.

Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk; hanem ezt Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura! -97-

Én megkisértettem azt. Volt hozzá jogczímem. Akkor írtam meg legelső drámámat: «A zsidó fiu»-t. (Pedig még akkor nem voltam terézvárosi képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias irása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkisértettem neki pénzt adni azért a terhes fáradságért. Huh, be büszkén utasított vissza.

«Én nem irtam neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy mit fizetek érte?»

Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszökni megint nem illik. – Innen pedig menni kellett.

Petőfi e nehéz feladatot így oldotta meg. Laktársam és közös barátunk, Gyenes Pali (szerencsétlenül agyonlőtték hivatalos működése közben) birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak; azt már mind kiolvastuk; vagy talán bele sem néztünk; már nem emlékezem rá bizonyosan.

Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, a míg ő pénzhez fog jutni. S ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy ötfontos váltó! nem font sterling, hanem bécsi font.)

Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája, Juliska (ez is Juliska volt), ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s tegye helyébe a vitorlavászon-zubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél.

E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. -98- Költő barátunk azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám.

Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a batyujának terhe.

Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé; mi ketten, Gyenes Palival, elkisértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna.

Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi – meghódítani a világot. – És meghódította azt.

Hogy Dudásné elszalasztá a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, a hogy illett volna, az öt fontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte az akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy veszedelmét. Tanárunk, ismerve kettőnk baráti viszonyát az eltávozotthoz, tudatta velünk a Calepinus dolgát. Gyenes Palival megvettük a tulajdon Calepinusunkat a collegium számára tíz forintért, Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.

Fél év mulva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből, melyben gratulál nekem, hogy a «Zsidó fiu» mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre méltattatott az akademia által. Tőle tudtam ezt meg legelébb. A hirlap ritka jószág volt arra mi felénk. (Ez a levele így volt aláírva: Kis Pönögei Petőfi Sándor Pál; minthogy Pönögei Kis Pál álnév alatt jelent meg egy verse.)

Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik muzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.

Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, -99- a míg Kecskeméten szinész volt Petőfi, mik történtek vele irói pályáján?

Kecskeméten is volt önképző társulata a fiatalságnak. (Azonkívül műkedvelő-társulata, zene-egylete, dalárdája, táncziskolája és tornászata – mind ingyen!) S volt egy írott lapja is: «Calliope.» Ennek a szerkesztője volt Ács Károly, kinek igen szép költői ihlettel írott versei jelentek már meg Bajza Athenæumában. Ránk, névtelen poetákra nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, a kit még Petőfi is respectált.

Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó deczemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig is öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a szinpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal s hozta ismét azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.

Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességesen segíteni? Nem lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni? Teszem föl: kinyomatni egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzá való anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség? Itt a bökkenő. -100-

– Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a közös diván) s szokott rohamléptekkel elvágtatott.

Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is biztatták, hogy vegyen részt benne; de ő nem szokott birkózni, csak Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szotytyant hozzá. (Vívni is vele tanult együtt Chappontól, s olyankor két kézre fogta a kardot, ha másként nem bírt vele.) Megvárta, míg mind elmennek, akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van?

– Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az azután jó lesz újévi ajándéknak. Megveszi azt Kecskeméten minden ember.

Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nemcsak saját költeményeivel igért hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb és nehezebb része volt a föladatnak, magára vállalta, a jó öreg Szilády Károly bácsit, a nyomdászok veteránját rábírni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki. (Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő írta a nyomdája megnyitásának ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét nagylelkű honleánya, Szántó Mártonné által aranynyal jutalmaztatott.) Meg is igérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet «post festára». Tehát a legnehezebb kérdés meg lett oldva.

Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg, mit szól hozzájuk? – s válaszszon közülök.

Ez volt az első és egyetlen kritikus, a kit Petőfi maga kért fel, hogy mondjon véleményt a verseiről.

– Kedves barátom! ezek mind oly nemes szellemű, oly szokatlan költői erővel írt művek, hogy az egész világnak tetszeni fognak: – de bezzeg nem Sembera Kalazancziusnak… -101-

Azt is elmondom. Ott laktam vele épen átellenben. Minden nap, télen, mint nyáron, láttam őt reggel nyolcz órakor kijönni a piaristák kapujából. Mikor az utolsó lépcsőn lenn volt, ott megállt: gondolkozott; azután visszafordult, megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót odafenn? Télen, mint nyáron, volt rajta egy nyolczgallérú köpönyeg; egy sótartó alakú kalap a fején, azt a lekonyított két füle tartotta; a kezében egy nádpálczát viselt, a mire sohasem támaszkodott: mindig ütögetésre mérte azt a levegőben. A száját folyvást úgy összefogta, hogy orra és az álla majd összeért, és soha semmi köszöntésre nem szólt mást, mint morgott.

Még a báli meghivók is az ő kezén mentek keresztül. Egyszer a jogászbáli meghivókra azt nyomattuk, hogy «télhó» 12-ike. Sembera Kalazánczius kikergetett vele bennünket: micsoda az a «télhó»? odavittük neki aztán a Pesten megjelent naptárt s mutattuk benne, hogy ime, télhó annyi mint januárius. Ej mit! rivallt fel a hatalmas úr: «télhó, félhó, hoc ego non intelligo, nunquam admittam!»

– Tudja ön, mit? szólt Ács Károly; előbb tegyünk a censorral egy próbát. Van nekem egy latin ódám, a mi Szilády bácsinak annyira megtetszett, hogy ki akarja nyomatni ingyen. Előbb elviszem a censorhoz ezt; a mikor ez által jó kedélyre hangoltam (igen szereti, ha valaki latin verseket ír), akkor majd előálljunk neki az ön költeményeivel.

No iszen szépen jó kedélyre hangolta Ács Károly a censort azzal a latin verssel. Majd megette érte. – Igaz, hogy hazafias költemény volt; de Sembera Kalazánczius abban egyenes felhivást látott a forradalomra; s megszidta a szerzőt latinul irgalmatlanul. -102-

Ez aztán jött nagy búsan elmondani a balesetet Petőfinek s mutatja neki az ódáját, a miből a censor revolutiót olvasott ki. «Akkor az enyémben az apocalypsist fogja találni.»

«Keressünk ki hát valami olyant a verseim közül, a melyikbe még a censornak is lehetetlen beleakadni», szólt Petőfi szomorú lemondással.

A «Disznótorban» czíműre esett a választás. Már annál csak nincs ártatlanabb vers a világon.

Petőfinek nagy biztatás kellett, hogy elmenjen a censorhoz. Arra is csak úgy vállalkozott, hogyha Ács Károly is velemegy; mikor aztán a censor lakáig elmentek, akkor azt mondta Ácsnak, hogy csak menjen fel ő maga; majd ő addig ide lenn fogja várni. Hideg szél fújt, Ács Károly ráadta addig a köpenyegét, hogy azalatt meg ne fagyjon ide kinn.

Sembera Kalazánczius rá hagyta magát venni, hogy elolvassa a verset rögtön; mivel Ács Károly nagyon szépen könyörgött diákul, hogy sietős a dolog! Elolvasta azt s nagyokat buffogott közbe. Teletömte az orrát tubákkal, újra meg újra elolvasta s újra és újra morgott. Végre neki röffent Ács Károlynak:

«Hát ez quid hoc megint? Hát hogy meri az úr én tőlem azt kivánni, hogy én ilyen obscurus (!) dolgot admittáljak! Audiat tamen. «Gömböcz lesz fölöttünk a nagy ég: És mi e gömböczben töltelék!» – Tamen hoc est sacrilegium! Az ég nem disznóhurka! És én nem leszek disznóhurkában töltelék! – Non admittitur.

Még aztán megkisértettük magát a jó Szilády bácsit ráküldeni a censorra, hogy beszéljen a lelkére; mondja el neki, minő nyomorban él az a szegény költő, a kit egyetlen reményétől foszt meg keményszívűségével. Az sem használt. Sembera Kalazánczius kérlelhetlen maradt. -103-

Mit tehettünk végre is? Voltunk jó pajtások elegen. Neki ültünk; leírtuk Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a közönség között.

A VESZÉLYES TITOK.

1864-ben egy márczius 15-iki utczai demonstratio után az osztrák rendőrség Pesten egyszerre összefogott egy csoport előkelő és népszerű hazafit. Összeesküvést akart fölfedezni.

Általános rémületet keltett e hír. Annyi összeesküvés csakugyan volt közöttünk, hogy Schmerlinget minden pereputyjával együtt utáltuk és gyűlöltük; de még az «éljen» kiáltástól és a «szózat» zengésétől a «petroleumig» nagyon nagy messzeség van.

Megijedt minden ember azon; ha ilyen magasan álló tekintélyes férfiakat minden teketória nélkül egyszerre csak összefogdosnak, épen olyan jogon akármelyikünket kihúzhatnak oda, a hol a madár sem jár, lábunkra húzhatják a spanyol csizmát s kérdezhetik tőlünk, hogy kell-e Reichsrath?

Még nagyobbá tette a rémületet a nagy titokszerűség, a mibe az elfogottak ügye hivatalosan beburkoltatott. Legközelebbi rokonaikat sem eresztették hozzájok s még csak gyanítani sem engedték, hogy mivel vannak vádolva?

E közben az a megrendítő eset zavarta fel az előkelő körök kedélyét, hogy egyike a fővárosban legismertebb ügyvédeknek, egy tiszta jelleméért általánosan becsült férfi, több főúri családnak rendes ügyésze, egy reggel minden kitalálható ok nélkül főbe lőtte magát.

Szép daliás alak, a ki becsülve volt a férfiaknál, szerencsés a nőknél; ki nagy vagyont szerzett és tisztességes úton, s a mellett nem is volt már gyermek, hogy amerikai párbajt lehetett volna gyászesetében sejteni. Általános sajnálat kisérte végső nyughelyéig.

De még általánosabb lett a megdöbbenés, midőn hagyatékát számbavették s a nála levő számos letétemények között találtak egy sokszorosan lepecsételt dobozt, melyre ez volt írva:

Lángh hagyatéki gondnokául egy szintén közbecsülésben álló barátját, Ledniczky Mihályt nevezte meg. (Ki néhány év mulva ugyanazon pisztolylyal lőtte agyon magát.)

Most már a kik e dolgot megtudták, csakugyan azt hitték, hogy ime, itt van az egész politikai gubancznak a megoldása, ebben a dobozban. A befogottak jó barátai ostrom alá vették a hagyatéki gondnokot, hogy bontsa fel a Beniczkyt illető dobozt s engedje megtudni, mi van benne?

Az ügyvéd azt felelte nekik, hogy az lehetetlen: egy lepecsételt hagyatékot másnak felbontani, mint a hagyományosnak, kriminalitás.

«Hát legyen bátorságod kriminalitást elkövetni, mikor annál nagyobb érdek, egy ország nyugalma forog kérdésben. Lehettek Beniczkynek ábrándos tervei, lehetnek e dobozban iratok, a mik tán ezer meg ezer jó hazafit compromittálnak: lehet, hogy tégedet magadat is».

Az ügyvéd nem engedte magát capacitálni: azt felelte, hogy akármi van a dobozban, ő pecsétet fel nem tör. Inkább legyen becsukva öt évre politikai vétségért, mint öt napra pecsétfeltörésért. Hajthatatlan maradt. Ő meg fogja őrizni a lepecsételt titkot, míg Beniczky elő nem jön azt átvenni. Addig hadd függjön a Damocles kardja minden hazafi feje fölött. -106-

Azonban a mi titkot sok ember tud, azt «utoljára» a pesti rendőrség is csak megtudja; egy reggelen rajta rontanak Ledniczkyn. A rendőrségnek az a jó szokása van, hogy szereti az embert korán felkölteni.

Az ügyvéd hasztalan tiltakozik, hogy az hitbizomány; azt csak Beniczky nyithatja fel: bebizonyítják neki a Reichsgesetzblattból, hogy államfogolynak a rendőrség a gondnoka és eventuális örököse. Ide a dobozzal, aztán ő maga is kisérje azt az inquisitio törvényszéke elé.

Szegény L. nagy fogvaczogva hagyta magát a corpus delictivel együtt a nagyon emlékezetes kaszárnyába vitetni, a hol azután a hatalom személyesítőinek jelenlétében szakíttattak le ünnepélyes karhatalommal a magánpecsétek s felnyittatott a doboz.

Abból egy másik katulya jött elő. Ez csak kemény papirosból volt; nem is volt lepecsételve, de úgy le volt enyvezve, hogy azt csak a hatalom pallosával lehetett felhasítani.

Mikor aztán annak a feneke is ki volt ütve, előkerült belőle egy harmadik ládikó. Az meg már épen be volt zárva kulcscsal.

Most még lakatosért is kellett küldeni, a ki a zárt felnyissa: «Macht geht vor Recht».

Végre felnyilt a titokteljes szekrényke s előadta várvalesett s hármas szekrénybe lezárt rejtelmeit. No most már itt van az egész országos komplott!

… Benne voltak Beniczky Lajosnak a budájáról való ezüst gombjai. Egyszer hosszú útra ment s míg visszatért, ott elhagyta azokat barátjánál, hogy azalatt el ne lopják.

AZ EHETŐ DRÁGAKŐ.

Ha cserélnünk kellene, s azt mondanák, vagy ezt, vagy a többit! vissza hajigálnók a földüreg sötétségeibe a gyémántot, a korund minden faját s megtartanók a sót.

Ez a szép hölgy arczán a pír, ez a férfi izmaiban az erő. A só nélkül nincs szerelem, nincs küzdelem. A só az a mi a napsugár.

Ha a só elveszne a földről, kihalna utána az emberiség «sóéhhalálban.»

Jól tudom, hogy untatni fogom vele az olvasót, de mivel épen ily realisztikus világban élünk, már csak tessék rászánni magát, hogy ha a mesét magát meg akarja tudni, előbb kétszáz sóbavágott lépcsőn szálljon le velem és tudja meg, hogy mi az a só-világ odalenn.

Az egy tündér-palota a föld alatt; nem egy, de hat-hét egymás emeletében. Semirámis függő kertei, de megfordítva: nem egymás fölé, de egymás alá építve, tavakkal, a mik egymás fölött függnek, és lakosokkal, a kik egymás fölött élnek. Legfölül maga a város – a napfényen – és annak lakói; de alatta kétszer annyi lakó. -108-

Egy pásztor fedezte fel az egész sóbányát, azt hitták Wieliczkának; annak a neve lett megörökítve.

Most hét egymás alá ásott bánya van e tömör drágakőbe faragva, mik együtt 240 méternyi mélységet képeznek s alattuk még a megmérhetetlen kőtömeg, minek mélységét még az artézi kútfuró sem mondta meg eddig; hossza 3300 méter, széle 1200 méter az embervájta labyrinthnak, melybe tizenhárom akna vezet. Minden bányarésznek fejedelmi, történelmi neve van: egy ország, egy história emléke az, százszorta nagyobb, mint a pyramisok; és mennyivel áldottabb. A kincs, a mit a felvilágnak, átadott, háromezer millió forint értéket ád ki első fölfedezése óta. S e háromezermilliónyi kincset Európa megette, elvigadta, szerelemben elcsókolódta, háboruban vérül kiontotta. Háromezermillió forint ára só volt az!

Most ennek a helyén óriási tömkelegek vannak, egymást átszelő folyosókkal, távjáratokkal, titáni barlangüregekkel, fejedelmi tróntermekkel, székegyházi boltozatokkal. Suwaroff orosz tábornok e század elején egyszer az egész táborával, három napig rejtőzött e sóbánya üregeiben, mint ez a bánya évkönyveiben fel van jegyezve. A magyar-osztrák uralkodók ittjártáról is tanuskodnak ez évkönyvvek, s az emlékeket tartogatják a tiszteletükre faragott termek, obeliszkok, egy-egy sóbavágott tündérpalota, oszlopokkal, caryatidákkal, cherubimos oltárokkal, művészi szobrokkal – mind sóból, miket ha hátulról a fáklya megvilágít, úgy ragyog tőlük az egész, mint Szent János álomlátta menny-palotái.

Némelyikben egy-egy tó is van, mely fölött lenge csónak szállítja át az utazókat; a legmélyebb akna, a Kloski fenekén pedig van egy tengerszem, a melyről az a monda, hogy annak nincsen feneke.

Egy vén lengyel felügyelő, ki a bányahelyiségeket mutogatva, velem járt s vezetett só- és falépcsőkön, bivalybőrös sülyesztőkön, csónakokon, s minden lehető és lehetetlen utakon keresztül, ismétlé előttem azt a mondát, -109- midőn a Kloski üregében a magas mellvéd előtt megálltunk, utána bámulva az aknakútból lassan alászálló égő zsupp kévéknek, mik a titáni üreget bevilágították, s annak vízfenekéről visszatükröződtek:

Az akna még a hajdani római mintára van vájva, minőt a tordai sóaknában láthatunk, kuposan, mint egy üres czukorsüveg. A tűzvilágításnál szépen kivehetők a só rétegei, mik nem úgy vannak lerakodva, mint más kőé, gránité, paláé: függőlegesen, vagy miként egy eldült könyvcsoport; a só rétegei úgy mennek, mint egy kettészelt vöröshagymán látjuk, a réteg fenn kezdődik s aztán elliptikus körhajlásban indul lefelé, a másik oldalon ugyanazon réteg vissza kerül, de a legszélső rétegek már az eddig el nem ért mélységben vesznek el középiveikkel. Az egész kupterem szürkésbarna és márványvörös, pedig közelről tiszta fehér átlátszó kristály. A tengerszem lenn a fenéken fekete, mint a bűvtükör.

– Bizony ennek pedig nem lehet elérni a fenekét! – bizonyítá vezetőm, a vén felügyelő. Mert ha el lehetne érni, régen megtalálták volna ottan azt a szép asszonyt, a ki ottan fekszik.

– Bizony; a szép Starzeczky grófnő, a kit maig is keresnek ott lenn; s a kinek az arcza bizonyosan most is olyan mint száz év előtt volt, mikor innen oda leesett. A gyásztörténetről emlékezik a kereszt itt hátunk mögött.

Valóban egy roppant nagy kereszt volt ott a sófalba kidomborítva, és a kereszten végig valami lapidaris betük sorozata; de a mit nehéz volt már elolvasni. A só nem jó monumentum.

– Anyámtól hallottam még, – beszélé a felügyelő, – hogy sokáig igyekeztek a szép grófnőt megtalálni a sótengerszem -110- fenekén; de semmi horoggal nem birták elérni, Megkisérlék aztán buvárharanggal leszállni a vízbe: hanem a sóval telt víznek oly irtóztató nyomása van a mélységben, hogy ember ki nem állja; a tüdeje elfullad, a füle vért ömleszt, kénytelen visszakérezkedni.

– Azt csodálom, hogy a hulla magától vissza nem jött a víz színére; hisz a sótelt víz különösen nem engedi az emberi testet elmerülni.

– Igen ám, mert harmincz fontnyi arany ékszer volt a nyakán, derekán és karjain; az tartja odalent; inkább is az aranyért, és a drágakövekért jártak utána olyan nagyon.

– Talán odafönn a vendéglőben, egy két pohár szomorodni mellett inkább lehetne?

– Hanem előbb kisértse ön meg ezt a viszhangot, mondá az öreg. Kiáltson valami szót.

Este felé megérkezett az én öregem; együtt vacsoráltunk; a bor beszédessé tette, s lassanként rátért a világhírű sóbányáról a szép asszony történetére.

– Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson neki olyan könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is levelet, ha szükség van rá, s ha azt a -111- gyóntatója elolvasta és helyesnek találta, el is küldheti. Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy cziterálni, ha szegény; himet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát, hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy, hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból birja az arkánumokat, hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit, hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz. A mi pedig a magas politikát, a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: hallgass!»

Ez volt az én Brankó barátomnak a programmja az asszonyokra nézve általánosságban.

– Mert ha az asszony mindent akar tudni, az csak veszedelem ő rá nézve, – folytatá az öreg, a specialis esetre alkalmazva nézeteit. Ez volt a baj Starzeczky Lenóra -112- grófnénál. Az apja Kázmér király idejében bányagróf volt a wieliczkai aknák fölött. Nagyon megszedte magát. Nagyon okos ember volt; messzire járt az esze. A sok pénzt a mit szedett, nem verte nagy uradalmakba, a miket az ember, ha megriasztják, nem vihet magával a szomszédországba, hanem összevásárolta a legdrágább ékszereket, a mik csak kaphatók voltak hetedhét országban. Azt mondta, hogy az egyetlen leánya kedvéért teszi. Fia nem volt. Meg is nézték a szép Lenórát, mikor vasárnap a templomba ment; minden úrnapján más-más drága-köves láncz a nyakán, bogláros párta a fején, gombok a mentéjén, öv a derekán. Egyszer csupa karbunkulus, másszor csupa «macskaszem,» a mi a sötétben is világít. Aztán rubintok, akkorák, mint egy pálinkás pohár feneke. Azt mondják, hogy megér egy milliomot, a mit a bányagróf a leányára ráhalmozott. Tulajdonképen nem is annyira a leányáért, mint azért, hogy ne járjon hiába, ha egyszer netalán mennie kellene valamerre, ha egyszer netalán eszébe jutna Kázmér királynak megkérdeni, hogy miért van a vieliczkai bányagrófnak mindig sok pénze, neki pedig soha sincs? Hanem hát király ő felségeiknek is jó az, a mi az asszonyoknak, hogy nem kell nekik mindent tudni. Starzeczky gróf csak egyre gazdagabb lett, aztán nem volt neki fia, a kire a nagy szerzeményét ráhagyja. Hanem volt egy unokaöcscse: Wratislaw, szinte Starzeczky. Azt gondolta, hogy ezzel összeházasítja a leányát s aztán a családban marad a vagyon. Egy kis akadály volt ugyan a közel rokonság; de azt el lehetett hárítani pápa ő szentsége abszolucziójával, mely mindent jóvá tehet. A nagy prédikátor, a szent Klinkowstrőm a mult nagy bőjtben szépen megmagyarázta ezt nekünk a prédikátiójában. Már Ábel és Kain, mikor egymásnak a hugait nőül kérték: Kain Ábel hugát Aklimát, Ábel meg Kain hugát Lebudát: elébb Rómába írtak engedelemért, s csak miután onnan megkapták az absolúcziót, mentek a paphoz. Külömben most mindnyájan törvénytelen gyermekek volnánk. -113-

Brankó nem volt az az ember, a ki kétszer kináltatja magát, hanem inkább az az ember, a ki kétszer iszik egy kinálásra.

– No – hát összekeltek szépen. Egymáshoz illő szép pár voltak. Wratislaw igazi nyalka mazúr, Lenóra is derék egy vászoncseléd. Hanem hát az új házasok nem voltak boldogok. Az ifjú asszony nagyon sokat tudott már. A vén apja elég ostoba volt, hogy franczia nevelőnőt tartson neki, a helyett, hogy beadta volna szépen a karmelita apáczákhoz, s a madame tele verte a leány fejét mindenféle világi hiábavalósággal. E miatt sok koczódásuk volt már az első napokban. Azt mondják, hogy Wratislaw meg is verte a feleségét. No bizony nagy dolog! Hát hiszen, melyik asszonyt nem verték meg soha? Nálunk ez szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény ember megveri a feleségét ostornyéllel, vagy somfa-bottal, a mit kap; a gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál valami jobbat.

– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb volna, mert az tüskés.

– No hát! De még a verést csak elszivelte volna a grófné; hanem más volt az, a miért kesergett. Férje az első mézeshétben elutazott küldetéssel Szentpétervárra Ponyatowszkyhoz, a kinek már akkor kifelé állt a rudja Katalin czárnő udvarából. Aztán Ponyatowszky visszajött; Wratislaw pedig ott maradt Katalin czárnő udvarában; haza sem tekintett egy esztendeig. És Lenóra grófnő már tanulta a históriából, hogy ki az a Katalin czárnő? És e miatt nagyon sokat kesergett. De hát mire való az asszonyoknak históriát tanítani?

Brankónak azon véleményét, hogy az asszonyoknak nem kellene históriát tanulni, én még azzal az észrevétellel -114- szaporítottam, hogy jobb lett volna, ha Katalin czárnő idejében az asszonyok nem «csináltak» volna históriát.

– Biz igaz. Helyeslé az észrevételt a vén lengyel. Magam is azt akartam mondani. A két császárnő feldarabolta Lengyelországot. A wieliczkai sóbánya: ez a szürke gyémánt, Mária Teréziának jutott. Attól az időtől kezdve azután Wratislaw gróf nem Pétervárott, hanem Bécsben lakott, s attól az időtől kezdve Lenóra grófné nem észak felé fordította szemeit, mikor könyezett, hanem nyugat felé. Bolond asszony! Mi szükség egy lengyelasszonynak sirni? Elég sós a mi földünk úgy is. Ha én úrasszony vagyok s keserűségem van, fölpofozom a szolgálóimat: sirjanak helyettem azok; de a magam szemeit nem vörösítem ki vele. Aztán nem is volt rá semmi oka. A bécsi udvarnál nem olyan erkölcsök voltak, mint a szentpétervárinál. Én ugyan azt sem tudom, hogy a szentpétervárinál voltak-e rosz erkölcsök? hanem hát a világ mindent összebeszélt akkor; azonban azt bizonyosan tudom, hogy Bécsben nagyon vigyáztak a tisztességre, s a ledér asszonyokat még tömlöczbe is zárták. Bizony nem azért lakott ott Wratislaw gróf, hanem azért, hogy a wieliczkai bányagrófságot elnyerje. S ha a feleségét nem hordta magával, azt gazdálkodásból tette. Az asszonyféle nagyvárosban sokba kerül. Igy is tömérdeket elköltött. Wratislaw gróf, csak olyankor jött haza, mikor az ipától pénzt kért; ha megkapta, megint sietett vissza Bécsbe. Egyszer aztán el is érte a czélját. Az öreg Starzeczki gróf meghalt s Wratislaw gróf lett rögtön kinevezve Wieliczka kormányzójává. Sós hivatal, nagyon sós hivatal. Tudja ön, hogy mi különbség van a víz és a bányagróf táskája közt?

– Tudom. Az, hogy a víz bizonyos mennyiségű sóval saturálódik, de a bányagróf zsebe soha sem sutarálódik.

– Mikor Wratislaw gróf kineveztetésének hire megérkezett, senkisem örült annak jobban, mint Lenóra grófné. Gondolta: no már most itthon kell neki maradni; ha -115- kormányzó akar lenni Wieliczkán, itt is kell neki laknia. Egyszer jött az örvendetes hír, hogy ő felsége maga is szerencsésíteni fogja a mi hires sóbányánkat legmagasabb látogatásával. Wratislaw gróf leküldött Bécsből egy német czeremonia-rendezőt, hogy a felséges asszony elfogadására minden pompát előre elkészítsen. Lenóra grófné nagy örömmel hallotta ezt; tehát ő is be lesz mutatva a császárnőnek; tehát őt is látni fogja már az udvar, mint asszonyt. Nem kimélte a költséget az elfogadási pompához. Maga járt a munkásokat buzdítani pálinkával és borravalóval. Akkor faragták ki két hét alatt azokat a cherubimos portálékat, meg az oltárt és az óriási kétfejű sast a padmalyon, a miket ha hátulról megvilágítanak, úgy ragyognak, mint a kristály. Mikor minden pompa meg volt téve, épen az udvar megérkezése előtti napon jött meg Wratislaw gróf. Lenóra grófné nagy örömmel dicsekedett el neki az előkészített pompa részleteivel, s látták őt férje karján végig járni a bányatermeken és ragyogó orczával mutogatni: itt ez lesz ott az lesz! A főparádé a nagy viszhang teremében fog végbemenni: felülről az akna nyilásán egy nagy transparent fog alábocsáttatni a császárnő arczképével, az átelleni falon lámpákból kirakva tündököl koronája és névelőbetüi; a felső karzaton foglalnak helyet a magas vendégek, az alsó karzaton a zenekar, lenn a tengerszem vizén pedig a csónakok fognak lebegni. Mikor azután Lenóra grófné e szót fogja kiáltani «vivat regina,» a mit tizenháromszor ver vissza az ekhó, akkor megzendül odalenn a koronázási induló (még akkor Gott erhalte nem volt), a csónakokban meggyujtják a tűzi játékot, s száz röppentyü meg szines tüzetszóró girandole világítja majd be a földalatti tündérpalotát.

– Ez mind igen szép lesz! helyeslé Wratislaw gróf. Hanem már most még egy szót, asszony. Előbb be kell mutatnom téged a császárnőnek.

– A császárnő szigorú a vallás és erkölcs dolgában; nem tűri a közel rokonok közötti házasságokat; ha ő megtudná, hogy unokatestvéremet vettem nőül, visszavenné tőlem a magas kegyet, a miben most részesített. Azért így kell tenned. Engem bátyádnak kell nevezned.

– Pedig dehogy értette. Az asszonyféle mindig roszabbat gondol az igazinál. Az igaz, hogy volt némi oka roszabbat gondolni Wratislaw grofról szentpétervári dolgai miatt; de most nem Katalin czárnővel volt dolga (én ugyan arról sem tudok semmi rosszat; én igen tisztességes vén asszonynak láttam.) Elég az, hogy agyafúrt az asszony. Lenóra grófnő nem mutatott azután semmi keserüséget az arczán; úgy vette a dolgot, hogy az nagyon természetes s nem is volt aztán egyébre gondja, mint hogy a másnapi ünnepélyhez megtegye az asszonyi pompát. Előszedte legdrágább ékszereit; szoknyáit lehúzta a nehéz aranycsipke, mentéjét az arany átvető láncz és két sor boglár, fején volt magas lengyel pártája, az is tömör arany abroncsba volt foglalva; a derekáról alácsüggő öv a lógóival maga öt fontot nyomott. Karjai egész könyökig fel voltak kösöntyűzve; azt mondják, a rajta levő ékszer megért egy milliót, ha nem kettőt. Az egész udvar megbámulta. Mikor Wratislaw gróf bemutatta Lenóra grófnét mint hugát, azt mondták neki, hogy «hajadonnak» talán nem is illik annyi ékszert viselni? Azzal mentette, hogy Lengyelországban ez a szokás. Minden jól ment egész a tengerszem fölötti tűzijátékig. A magas vendégek a legfelső karzaton voltak már, a muzsikusok szájuk előtt tarták a trombita fuvó likát, a tűzmesterek fujták a kanóczot, hogy el ne aludjék, a jeladást várva. Ekkor Lenóra grófné -117- a karzat szélére lépett s e szót kiáltva «vivat regina!» leveté magát a harmincz öles magasból. – A viszhang tizenháromszor kiáltotta vissza, hogy «vivat regina!» még akkor is kiáltotta, mikor a tengerszem hullámai összecsapódtak Lenóra teste fölött. A zenészek, a tűzmesterek, kik csak a maguk dolgára ügyeltek, rázendíték az indulót, lerobbanták a röppentyűket, s míg a felső karzaton zürzavar, sikoltozás volt, asszonyok ájuldoztak, férfiak ordítokkak segélyért, a kristályterem pattogó szines röppentyűkkel telt meg, s a ragyogó tűzfényben zengett az ünnepélyes zeneszó… És Lenóra grófnő odalenn maradt a mély víz fenekén. Nehéz ékszerei ott tartották fogva. – Az udvar rögtön hazasietett Bécsbe. Az egész dolgot nagyon titkolták. Igyekeztek véletlenségnek nevezni a balesetet. Nem is engedték meg, hogy ez a bányakrónikába följegyeztessék. Wratislaw gróf megmaradt bányagrófnak; de Bécsbe fölmennie nem volt többé szabad. Ez bizonyítja, hogy Lenóra grófnő mégis csak bolond volt. Legnagyobb bolondság volt tőle az, hogy nem hagyott magára találni többé. Pedig egy egész kincs volt, a mit oda magával levitt. Igyekezett is Wratislaw gróf őt ujra feltalálni. A viszontlátás most egyszerre nagyon kivánatos lett előtte. – De nem lelte meg soha többé. Próbáltak hosszú köteleken horgonyokat ereszteni le a tengerszembe, azok soha sem hoztak fel semmit. A sóval telt vízben nagyon nehéz megtudni, hogy mikor ért a kötél végére kötött súly feneket. Buvárnak lehetetlen volt kiállani a sós víz mélyében a nyomást; a legerősebb tüdő megszakad ott; buvárharang pedig olyan mélységbe le nem ereszthető. Sok ideig jártak pedig utána; nem találtak rá.

Egyszer aztán jött ide valami német, annak volt egy csodamestersége, azt mondja, a villámmal világít a víz alatt. Az igaz, ólyan átlátszóvá tette az egész tengerszemet a mélybe lebocsátott vákító fényű lámpással, mintha egy darab kristály volna az egész. Be lehetett látni a fenekéig. Ekkor aztán meg lehetett tudni, hogy miért nem -118- találnak rá az eltünt szép asszonyra többé? A sós tó feneke tündöklik a sóból alakult kristályokkal. Olyan az, mintha egy fölfelé fordított csepegőkőbarlang padmalyát látná az ember, a só-kristályok össze-vissza tömörülve, néhol mély üregeket, barlangokat képeznek. A szép asszony bizonyosan egy ilyen üregbe esett bele, s azóta új kristályokkal temette el az örökké alkotó tengerszem. Ki tudja, hány réteg jegecz fekszik már fölötte. De annyi bizonyos, hogy ő most is ott van a sókristályok labyrinthusában, és vele együtt a milliót érő kincsek, s ha ma kihozhatnák, aranyat, gyémántot és asszonyt oly épen találnának, mint ezelőtt hetven évvel látták. – Most szó van róla, hogy egy anglus vállalkozik hatalmas gőzszivattyuval kimeríteni a tengerszem vizét, hogy a kincses halottat fölvehessék a jegecz-sirból. – Megérdemelné a fáradságot; mert az asszony ugyan már nem asszony, de az arany meg gyémánt még mindig arany és gyémánt.

Eddig tartott a rege, valamivel tovább a bor. Én a mesét, Brankó a bort köszöntük meg egymásnak, s aztán jó éjt kivántunk magunknak is, meg annak a harmadiknak is.

Hanem az ánglus vállalatából nem lett semmi. A wieliczkai sóbányákra olyan csapás következett, mely szinte megfosztá a birodalmat és az emberiséget egyik legdrágább kincse, az ehető drágakő tárházától. Édes víz fakadt fel a bányában s az rövid időn ellenállhatatlan erővel árasztá el a mívelés alatt levő aknákat. Ez aztán adott dolgot a szivattyuknak; alig birt az emberi hatalom urává lenni egy kis földalatti pataknak. Még most is szivattyuzzák.

A szép asszony pedig folyvást építi maga fölött a szép négyszögletű jegeczekből azt a kristálygrottát, mely őt az emberektől eltakarja.

TAPS, FÜTTY ÉS HAGYMAKOSZORÚ.

Azok között, a miket az emberi bölcsesség kigondolt, az első sorba helyezendők azok a tetszés- és visszatetszésnyilatkozatok a közönség részéről, a miktől egy lángész élete és halála függ, a mik képesek egy embert az egekbe emelni, vagy eltemetni. Ugyanazt az egyik városban eltemetik, a másikban feltámasztják: s lehet, hogy ugyanazon a napon van neki az egyik helyen virágvasárnapja, a másik helyen nagypéntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyölik. S a hogy örül az elsőnek, úgy elbúsulja magát a másikon.

Pedig hát mit talál benne? Abban, hogy valaki összeüti a két tenyerét s az nagyot szól? vagy hogy valaki összecsücsöríti a száját s sebesen ereszti ki rajta a levegőt?

Egy hirhedett franczia tábornok, a ki a fegyvertelen néptömeg közé lövetett, azért, mert füttyhangokat hallott azzal igazolta eljárását, hogy «a fütty távolból küldött pofoncsapás». Ennek a nyomán azt mondhatjuk, hogy a taps nem más, mint egy távolból küldött csók.

Némely szinész (és nő) annyira hozzá van szokva a tapshoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mikor a szinpadra kilép: nem jut eszébe a szerepe, (segítenek rajta könnyen) s még a legnagyobb művész is aként játszik jól, vagy rosszul, a mint a közönség jól, vagy rosszul tapsol.

Gazdag művészek a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem, itt terem ingyen s pénz sincs rá.)

Minő martyrium lehet az, mikor egy szinész már előre -120- tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni?

E rendkívüli tortura alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári szinigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este kifütyülték. Ez már úgy kijárt neki, mint a sugónak a félmeszely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit játszott, mikor végezte a szerepet, kifütyülték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyülték. Komolyan vette a szerepet, vagy paródiázott: kifütyülték. Könyekre indított, vagy nevettetni törekedett, kifütyülték.

Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepően eredeti felfogással adta a szerepet, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angariájáról. Kilényi végezte a monológját és távozott. Mielőtt azonban a szinfalak erdeje elnyelte volna, megállt, visszafordult s azt kérdezé a tisztelt közönségtől:

Kapott erre aztán rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett.

Még nagyobbra vitte a szinpadi phlegmát Czelesztin, pedig úgy tudott sirni a szinpadon, mint a záporeső. Egyszer Moór Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsvárott: a mi nagy bolondság, mert az ember egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az volt érte, hogy előadás végén felhajítottak neki egy remekül összefont s ritkaszép példányokból kiállított hagymakoszorút.

Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült arczczal mondá:

Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút, s ment elszánt lélekkel meghalni.

De minden füttynél és szalmakoszorúnál fájdalmasabb -121- torquemadai inquisitonalis kinzó szerszám maga a taps. Igen: az a taps, a mit a müvésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütiroz.

Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf az ő szivébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar! Az a pokol maga!

– Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult! Scandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik? S ez tetszik a közönségnek. De hát van annak a közönségnek szeme, füle, izlése? Nincs! Szinfalszaggatás kell ennek! Meg ordítás! Nyivákolás! Micsoda öltözet ez! Maskara! Bajjazzo! Kutyakomédia! S ennek tapsolnak! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem türnék meg, s itt kihijják háromszor! Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód!

Kezdi aztán vigasztalni magát. No hisz ez nem az igazi közönség! Ez csinált taps mind. Az az egész zártszék mind ingyenjegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az a fertelmes ficzkó odalenn, a ki kezdi a tapsot, az a sógora. Hogy nem szégyenli! Az meg ott az inasa odafenn a karzaton, a ki úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltat magának.

Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben.

Jancsó valódi nagy művész volt, a kinek az érdeme abban állt, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által annál nagyobb műélvezetet nyujtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a gyengébb felfogásúak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb szinezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta.

Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette.

Jancsó egy sbirr vizsga szemeivel nézte rendre a fő tapsonczokat s jaj azoknak, ha valaha kezére kerülnek!

Különösen feltünt neki egy mokány örmény gavallér, a ki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet: oda megvetette a hátát, s irgalmatlan nagy tenyereit kinyujtva a publikum fölé, mindig ez kezdé a tapsot, s pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymás után.

Jancsó nem birta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a szinfalak közül. Átlopódzott a szinpadról ama szöglet páholyba, mely a főkormányzónak lévén fentartva, üresen állott; oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szélbontotta boglya; a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt istenigazában úgy, hogy a tapsoncz, «tüzet gyilkost» kiált ijedtében.

Ezzel aztán meg volt nyugtatva Jancsó is, a publikum is; de még a tapsvezető is.

AZ ARANY MONDÁS.

Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter) báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon, hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon minden rendben van-e elfogadására?

B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.

A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva; maga az igazgató az irodában hált.

Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá ijedt arczczal.

– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.

Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes hivatalát viselte.

A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába, az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért, a házigazdát lehuzatja a kávéért. -124-

Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket, tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.

Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent rendbe hozzon, mire az megérkezik.

A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is; felült a kocsiba s elhajtatott.

Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.

Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a morzsája.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a kávéját!

Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most reggeli nélkül. Hol a hintó!

Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte valaki, mint a kávét. -125-

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!

Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye megint az ekvipázst.

Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két keze, két lába kalimpáz ki belőle!

Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az ekként alakított farkasverem.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak a keze lába kalimpál elő.

A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek mindannyian.

Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni huszszor-harminczszor egymás után:

A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott és nem bántott senkit.

Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem? felelet rá: «Geduld bringt Rosen».

AZ A BIZONYOS DOLOG.

Gróf ** S** barátunk egyike volt annak a vitéz «ezer»-nek, a kikkel egykor Garibáldi kiszállt Marsalánál s elfoglalta Siciliát s a kikről most «I mille» regényét irja.

Természetesen magyar emigrans volt. Volt ide haza egy megátalkodott uzsorás hitelezője, a kinek kamatokban kétszer is lefizette már a tőkét; de azért a tőke maga csak fenmaradt. A kibujdosáskor a többi országos jók között ezt a derék jó hitelezőt is itthon hagyta, s az aztán meg is siratta őt nagyon s bizonyosan imádkozott is érte, hogy valahol meg ne lőjjék, s hogy az Isten a dolgát nagyra vigye.

S a hitelezők imádságát meg szokta hallgatni az ég. ** S** barátunkat nem lőtték meg, ellenkezőleg az olasz kormány vitéz tetteiért kinevezte ezredesnek.

Ki örült ennek jobban mint a jámbor uzsorás? Ő volt a legelső, a ki Magyarországról gratulálni sietett ékes prózában a kitüntetett magyar vitéznek, tudatva vele, hogy még mindig nem felejtette el, sőt «azt a bizonyos dolgot», (értsd váltót) melyet a gróf nála hagyott, még mindig becses ereklye gyanánt őrzi, s alig várja, hogy azt neki sértetlen állapotban bemutathassa, elannyira, hogy nem resteli, lefáradni Turinba, hogy azt a «bizonyos dolgot» (értsd pénzt) tőle személyesen átvehesse. Hozzá volt téve, mintegy nyomatékos fenyegetésül, hogy az illető nem restelendi, szükség esetén egyenesen magához az olasz kormányhoz fordulni.

A kérdéses uzsorás ezen a dicséretes minőségén kívül még az erdélyi provisoriumnál hivatalnok is volt. Valami adóbehajtó.

«Hazafiui köszönetem nyilvánítom önnek azon önfeláldozó buzgalmáért, hogy azt a bizonyos dolgot a mit 49-ben önnél hagytam, mindekkorig jól eldugván megőrizte. Fölöttébb megörültem rajta, hogy ön szándékozik személyesen Olaszországba, hogy azokat a bizonyos dolgokat átvegye. Már szóltam Klapkának, Türrt is értesítettem róla. Csak jöjjön minél előbb, mindent készen fog találni».

A jámbor adóbehajtó majd a fülét ejté el ijedtében. Tudta, hogy Olaszországból jövő leveleket itt-amott el is szoktak olvasni. Ő már lóg! Épen akkor vadászott a rendőrség legjobban olaszországi ideális fegyverszállítmányokra.

Rohant a szerencsétlen a kapott levéllel a rendőrségre, feladta maga magát: hogy ő bizonyos dolgokat akart ugyan kapni odakinn; de azok nem ágyúk, sem puskák. Alig tudta a boldogtalan tisztára mosni magát.

Hanem aztán többet nem is lépett levelezésbe emigrans ezredesekkel; ha még olyan feledhetetlen emlékek kötötték is valamelyikhez.

Ezóta megkapta már a bizonyos dolgokat; a másik bizonyos dolgokról pedig nem szól többé az irás.

A BACHUS-SZOBOR.

A magyar emigratió, mint el van ismerve, nem keverte be a hirét azzal, hogy alacsony kéregetéssel alkalmatlankodott volna a jó barátainál. Élt a hogy tudott s igyekezett magát hasznossá tenni.

Egy csapat emigrans Angliába készült Olaszországból s fogytán lévén a pénzmagja: alig futotta ki, szüken szabva minden igényt, az utat odáig. Hát összetették a pénzüket s rábizták ** S**-ra, hogy ő mint legügyesebb, sokat utazott férfiu, alkudjék meg belátása szerint valami hajóssal, a ki őket elszállítsa Angliába s az uton ellássa valami szegényül. Kilátás büzhödt vízre, kétszer sültre és szárazhalra.

** S** barátunk szétnézett, keresgélt, utoljára talált egy szép antik Bachus-szobrot, a mit épen akkor ástak ki Pompéjiből, az megtetszett neki, oda adta érte a társaitól összeadott utiköltséget s hazavitte nekik a szobrot.

Odavetődik egy angol mylord. S** barátunk ismeretséget köt vele. Az meglátja nála a Bachus-szobrot. Beleszeret rögtön s igéri ötszörös árát annak, a mennyin S** barátunk vette. -129-

Ettől még jobban belebolondult a mylord s igérte mázsa számra a sterlinget érte.

S** barátunk elvégre azt mondta neki: hogy igaz gentleman nem szokott nyerészkedni, különösen nem a barátjain. Hanem ha már olyan nagyon megszerette azt a szobrot a mylord, hát tessék elfogadni ajándékba.

Az angol mylord úgy meg volt hatva a nagylelkűség által, hogy ** S** barátunkat s emigrans társait mind fölszedte a saját yachtjára s úgy szállítá el Angliáig; s utközben büzhödt víz, kétszersült, szárazhal helyett pezsgővel, pástétommal traktálta őket egész Southamptonig; s még Angliában is gondja volt rájuk, kit ide, kit amoda elrekomendálván.

HOL VAN SAS PÁL?

Gazdagságát szerezte szorgalmával, tudományával, szerencséjével és takarékosságával: tisztességes uton.

S minthogy az a józan életnézete van, hogy utódai szintén ezen az uton szaporítsák majd az egykor rájuk maradandó gazdagságot, annálfogva legidősebb csemetéjét, Pál urfit leküldé Münchenbe mérnöki tudományokat tanulni.

– Nesze fiam ezer forint; ez egész esztendőre való költséged. Mikor engem az apám felküldött a debreczeni kollegiumba, adott a markomba tizennyolcz garast. S lett belőlem Sas Péter. Te kapsz ezer forintot. Hát belőled mi lesz?

Az lett belőle, hogy három hónap mulva jelenté Pál urfi a levélben, hogy elfogyott a pénz.

Péter úr erre azt válaszolta: hogy «nekem pedig olyan levelet többet ne küldj, a melyben azt irod, hogy elfogyott a pénz».

Jól van: hát aztán kilencz hónapig nem küldött Pál urfi egy levelet se haza.

Péter úr már kétségbe volt esve, hogy mi lett Pál urfiból? hozzá intézett minden atyai dorgáló levele mint «unbestellbar» érkezett vissza. Végre rászánta magát, hogy személyesen felmegy Münchenbe, megtudni, hová lett a család reménye? -131-

Praktikus ember volt: tudta, hogy a németeknél nagy pontosság uralkodik, egyenesen beszállt a rendőrséghez, ment a bejelentési osztályba, s előadta, hogy megakarja tudni, hol lakik Münchenben Herr Paul von Sas?

Az ostoba német a kiejtés után persze hogy az «Sch» betű alatt kereste a nevet; kereste félóráig, sehol sem találta.

Sas Péter úr kurta nyakú ember, hamar a fejébe megy a vér, elkezdte szidni a gyüge németet, hogy ennyi ideig várakoztatja.

Akkor kijelentette neki a német, hogy «ein Herr Schasch» nem existál sehol a világon.

– Tizenhét mennykő! dehogy nem existál! én is az vagyok! s mutatja neki az útlevelét.

– Hjah! mond a nyámnyila német, mikor látja leirva a nevet: ez aztán nem Schasch, hanem Szász.

Ezen aztán összevesztek: a magyarnak is igaza volt, a németnek is igaza volt s végződött a dolog azon, a min szokott rendesen végződni, mikor a magyarnak is igaza van, meg a németnek is: hogy a magyar összeszidta a németnek a Pontius Pilatusát, a német pedig fizettetett vele a gorombáskodásért öt tallért.

Péter úr vágtatott a kiderített szállásra, s eleinte nem is igen ügyelt rá, hogy a bérkocsis mellé egy tubákos bajuszú ficzkó kapaszkodik fel, a ki együtt kocsikáztatja vele magát.

A kitudott szálláson volt egy csizmadia házmester; az Péter urat azzal vigasztalá meg, hogy itt lakott ugyan Paul von Sas; de már három hete, hogy elköltözött, nem tudni hová?

– Huszonöt mennykő! Hát micsoda rend van ebben az országban, ha a házmester nem tudja, hová költözött el a lakója?

A házmester azzal védelmezte magát, hogy Herr Paul von Sas csak Afterpartei volt. -132-

– Elhallgass nimet! mert kapom a botom, s mindjárt én mutatom meg rajtad, hogy mi az az Afterpartei?

A házmester elkotródott, de Péter úr csakugyan nem tudta meg, hogy Pál urfi hová költözött?

Hát ha valahol, bizonyosan tudni fogják a műegyetemen. Hajtatott oda. A tubákos bajuszú csak felült megint a bakra.

A műegyetemen Péter úr rátört a rectorra, a pedellusra, azok csak azt tudták neki válaszolni, hogy van biz itt beirva egy Paul von Sas, hanem az már félesztendő óta nem volt tájékára az egyetemnek.

– Ötven mennykő! Hát universitás ez, hol fél esztendeig vakácziója van a diáknak?

Ott meg összeveszett a rectorral: kicsi hija, hogy carcerbe nem tették. Kijövet majd beleütötte az orrát a tubákos bajuszúéba. Hát ez mit keres itt? Tán ez se találja a fiát?

Elkezdte ezután az utczán megszólongatni a diákokat, hogy ki ismeri Paul von Sast?

Csallóközi szerencséje volt. Mindjárt a harmadik megszólított tudott neki correct választ adni:

Nagyon jól ismeri, a lakását ugyan nem tudja; de azt bizonyosan tudja, hogy ebédelni a Cafe Europeba szokott járni. Tessék odamenni öt órakor, ott megtalálja.

– Száz mennykő! Öt órakor! Ki bolond ebédelne öt órakor? Akkor már este van.

Ezen aztán összeveszett a diákkal; az provokálta mensurára: a tubákos bajuszú interveniált s lecsitította a diákot; Péter úr ott hagyta mindakettőt egymásnak s elmenekült a Cafe Europeba.

Ott letette magát egy gömbölyű asztal mellé. S abban a perczben ott termett egy okondi termetű szőke Hébe egy korsó sörrel, azt eléje tette.

Azzal jött egy barna fitos orrú Hébe; tányért, kést, villát téve elébe. Arra még nagyobbat förmedt: -133-

Arra aztán egyszerre jött egy szőke, meg egy barna Hébe, kávés csészével, findzsával; az egyik töltötte a csészébe a kávét, a másik a tejet.

– Mit tetszik parancsolni? Hát a fiamat parancsolom! Nem ismeritek Herr Paul von Sast?

– Oh igen jól! sietett a fitos orrú Hébe válaszolni. Igen charmant fiatal ember.

– Ötszáz mennykő! Mi köze van ilyen personának ahhoz, hogy az én fiam charmant ifjú! Takarodj innen!

Péter úr unta magát; a mellette levő asztalnál ült valaki, a ki folyvást olvasott egy ujságból, egészen bele temette a fejét.

– Hallja az úr; nem adná már ide azt az ujságot? könyv nélkül akarja megtanulni?

A bizony oda adta egy szóra: akkor ismert rá Péter úr a szomszédjára. A tubákos bajuszú. – Hát ez megint itt van?

Pál urfi csak nem jött ebédelni, pedig már vacsora ideje is volt; Péter úr nem szokott vacsorálni, ő igen mértékletes ember; utoljára mégis csak ráfanyalodott, hogy újra megszólítja a fitos orrú Hébét.

Késő volt; haza kellett menni. A Tramvay még járt; felkapott rá. A legelső ember, a kinek a tyúkszemére lépett, a tubákos bajuszú volt. Az is abba a hotelbe szállt be, a melybe ő.

Másnap korán reggel talpon volt Péter úr s ment az utczára diákot fogni. -134-

– Hogy ne ismerném az úr fiát? Nagyon jó barátom. A mult héten ültük meg a lakodalmát.

A studio elvezette odáig Péter urat egész az ajtóig, ott be is csengetett, maga kinn maradt. Péter úr berontott az előszobába. Egy hórihorgas léhűtő kamasz útját állta azzal a szóval, hogy nem szabad bemenni; mert az úr és az asszonyság még alusznak.

– Százezer mennykő! adta Péter úr s úgy fellökte a ficzkót, hogy az akkorát esett, a milyen hosszú volt; azzal rohant be suhogó pálczával a hálószobába. Abban volt két ágy egymás mellett; azon szunnyadtak a férj és a feleség csendes nyugalommal; a «quadrilliom mennykő» szóra ijedten ugrálva fel vánkosaikról. Péter úr akkor látta, hogy ez nem az ő fia. Bizonyosan annak a furfangos studiónak valami hitelezője lehetett.

– Köszönje az úr, hogy nem az én fiam, mert most majd kapott volna a keresetlen fából!

De nem addig volt az: az inas kiabálására összerohant a házi népség. Péter urat galléron fogták s mire kiderült a tévedés, tíz kemény tallérjába került a mulatság, a mit fájdalompénzül kellett fizetnie a fellökött inasnak.

Most már kimennydörögte magát s nagy árván vissza sompolygott a Café Europeba. Észre sem vette, hogy a tubákos bajuszú mindenütt a sarkában van, mint az árnyék. A Caféban szép csendesen kávét instált s aztán körülczirogatva a fitos orrú Hébét, s egy szép luisdort nyomva a markába így szólt hozzá:

– Egyetlenegy kicsiny kis mennykőcske! Szép kisasszony hugocskám, kérem alázatosan, nem kegyeskednék -135- nekem felvilágosítást adni abban a tárgyban, hol lakik az én fiacskám, Paul von Sas?

A kisasszony a szép megszólításra megengesztelődött, s megadta a kért felvilágosítást.

– Hát lássa az úr, magam nem tudom, hogy Paul von Sas hol lakik? hanem menjen be a kártyázó szobába, még most csak tizenegy óra délelőtt: együtt ül a társaság. Kérdezze meg odabenn attól, a ki bankot ád, a fiának a szállását, az bizonyosan tudni fogja; mert az minden urfinak szokott hitelezni.

– No erre ugyan magamtól is rájöhettem volna! Sóhajta Péter úr s bánta ugyan a czirogatást s még inkább a luisdort. A bankadótól csakugyan megtudta, hogy hol lakik most a fia? Egyenesen rátalálhatott.

Fényes délben, betett ablaktábláknál, moderateur lámpa mellett olvasott Pál urfi nyugágyán heverészve, valami regényt George Sandtól, a miből a technikusok legtöbbet tanulhatnak. Pompás hálókabát volt rajta; fején himzett sipka, szájában csibuk. Az öreg rohan be hozzá ajtóstól, egész magazin mennykőt bocsátva előre.

Az ifjú zavarba sem jött. Szépen betette a könyvet, megjegyezve a lapot a himzett szalaggal, a hol elhagyta; s azzal nyugodtan fölemelkedék.

– Jól van, jól apám. Ne csapjunk semmi lármát. Az itten nem szokás. Nincs is semmi haszna. Hozott Isten. Ülj le szépen. Mindjárt felöltözöm, aztán majd elmegyünk együtt reggelizni. Nincs min csodálkoznod. A dolog igen egyszerű. Te azt parancsoltad, hogy ne kérjek többé tőled levélben pénzt. Én szót fogadtam. Nem kértem tőled. Kaptam itten eleget kölcsön. Te azt majd kifizeted. Nem is sok az egész. Ezer tallér mindössze. Hát én nekem így is jó.

– De ezer milliom mennykő! rikoltott Péter úr s szavainak nyomatékául akkorát ütött a pálczájával az asztalra, hogy a pálcza végig hasadt. -136-

– No már minek volt azt a pálczát eltörni? szólt Pál urfi. Csak prédálod a pénzt!

– Hát te pernahajder, mit kisérsz engem mindenüvé, a hetvenkét mennykőbe?

A tubákos bajuszú elővont a zsebéből egy érczjegyet s odamutatta neki; tudatva vele egész tisztelettel, hogy ő a rendőrség megbizotta, kinek parancsa van az idegen urat, ki magát olyan furcsául viseli, mindenüvé kisérni és ügyelni rá.

– Uram. Tudassa ön a rendőrbiztos úrral tévedését. Atyámnál ez csak nagyúri modor; magyar nemesi büszkeség, semmi más. Tiszteltetem a rendőrbiztos urat. Agyiő.

A felvilágosítás s egy markába nyomott tallér kapaczitálá a titkos rendőrügynököt, bocsánatot kért és eltünt.

Péter úr pedig elérzékenyülten borult fia nyakába, ki őt ily nemesi büszkeséggel vágta ki a gonosz kelepczéből, s miután «noblesse oblige», nem haragudott a történtekért, mert hiszen ha ő «úr», akkor a fia is «úr», «csak Sast nemzenek a Sasok!»

AZ EZERKETTEDIK ÉJSZAKA.

E czím alatt Ezeregyéjszaka sok szép tündéries regét mesélt el az elmés Seherezádé, azért, hogy nénje, a szép szultánné életét hosszabbítsa vele, kit a szultán féltésből meg akart öletni. Ez a történet oda illenék azok közé; azért neveztem el «Ezerkettedik éjszakának». Ez csak annyiban külömbözik azoktól, hogy igaz történet, melynek adatait egy, a mult század végén megjelent krónikából szereztem meg; s úgy adom elő minden változtatás és szépítés nélkül.

A SAH PALOTÁJA.

Egy pompás palota termei tárulnak elénk: hosszú, egymásra következő sorban; a termeket nem választják el zárt ajtók egymástól, hanem magas nyitott boltivek kötik össze, úgy, hogy a szélső terem mélyéből végig lehet valamennyin látni, a mint azok egymásba folynak. Kápráztató pompa váltakozik bennük. Minden terem felülről kapja a világítását, egy kerek nyiláson át a boltozatról, oldalablakok nincsenek sehol; az a felső nyilás pedig tarka szines üvegekkel van fedve, a miken át szivárványos világítás ömlik alá a fényes falakra. A boltiveket egyik teremben sárga, másikban kék márvány-oszlopok emelik, másutt a karcsú pilléreken többféle szinű márvány van összeillesztve, s váltogatva fekete jaspissal. Az oszlopok -138- közein nehéz selyem függönyök omlanak alá, átszorítva aranyzsinórral; más helyütt kövér levelű folyondárok futnak fel aranyos rácsozaton egész a boltozatig, s onnan hullatják alá tölcséres virágaikat. A boltozatok kék és zöld drágakövekkel vannak burkolva, lazur-kővel és malachittal; s a drágakő alapon arany czikornyák vannak pazaron elszórva. A padlatot puha szőnyegek fedik, mikbe a rajtuk járó lába belesüpped, mintha mohos pázsiton járna.

A középső gömbölyű terem a legtágasabb. Falai fehér márványból vannak, de azokat rózsaszinüre festi a felső ablak gyönge piros festett üvegtábláin átsütő napvilág. Az oszlop-közöket roppant nagy kőedény kádakban keleti növények csoportjai töltik ki, pálmák, miknek levélzete szinte izzadni látszik, úgy csillog; fügefák, tele érett gyümölcscsel; narancsok, aranysárga almáikkal, s azok a pozsgár levelű idegen virágok, miknek szegény ember hírét sem hallotta soha, s ha meglátná, azt hinné: kigyót lát, vagy süldisznót, a minek tövises hátából csudaalakú fehér és piros tulipánok nőttek ki; mások meg olyanok, mintha kerekberakott hegyes kardok közül nyulna ki egy hosszú dárda, melynek végén egész fürt van piros virágokból, mik olyanok, mint a kigyófejek, kinyuló nyelveikkel.

A terem közepét egy szökő-kút foglalja el, mely kristálytiszta vízsugarával szines üveglapdákat hajigál fel a magasba; a medenczében arany és ezüst halacskák kergetik egymást. A terem két oldalán két mélyedés látszik, a miket aranyozott vékony sodronyrostély takar. E sodronyszöveten keresztül láthatók az egyikben Ázsia és Afrika tarkabarka madarai, a másikban bohókás majmok űzik játékukat.

S e két fülke között van egy nagy csúcsives boltozat, melyen keresztül a külső tágas tornáczba látni.

E tornácz oszlopsora között egy tündéri kert tünik elé: tele magas pálmákkal, kávéfabokrokkal, granátalma fákkal, -139- miknek ágain tarka tollú papagálycsoport himbálja magát, kötéltánczosi mórikálással.

A tornácz közepén asztal van terítve; az is görnyed az izletes étkek terhe alatt; a közepét egy egész sült páva foglalja el, a melynek a feje és a farka tollai meg vannak hagyva. Roppant nagyságú tengeri halak nyulnak végig művészi zománczozású tálakon, hogy inkább a tálat bámuljuk meg, mint a halat. Tornyokat, várakat utánzó torták, sütemények, s gyümölcs alakba varázsolt édes kocsonyák, rezgő, átlátszó nyalánkságok, közben karcsú palaczkok, poharak, aranyfényű, gránátvillogású nedvvel.

A termeken, tornáczon és kerten bűbájos, andalító illat árad el; ezer nyiló virág természetes illata, vegyülve a füstölők ambra szagával.

Az asztalt félkör alakú kerevet veszi körül. S a kereveten tizenhárman ülnek. A török nem fél a tizenhármas számtól. Kivált mikor ebből tizenkettő vidám fiatal asszonyféle s a tizenharmadik az egyetlen egy férfi.

A tizenkét hölgy neve: Hafitem, Sekerpára, Izmaéla, Nurmahal, Szandabáb, Karaszóla, Zoráia, Fatme, Zibella, Aizah, Mahadévi és Attaïnte.

Sekerpára bir azzal az előjoggal, hogy a szultán számára meghámozza a gyümölcsöt; ételeit felszelje; poharát megtöltse és mindent megizleljen előtte, a mit a szultán eszik és iszik. Izmaela és Nurmahal énekelni tudnak, egyik mély, a másik magas hangon, Szandabáb hárfán kiséri az éneket, Karaszóla és Zoráia az alatt, míg a szultán nargilehját szívja ebéd végeztén, bájos taglejtésekkel járják előtte a fátyoltánczot, Fatme kitünő szavalattal tudja felolvasni a remekköltőket, Zibella igen kedves mesemondó, Aizah remekel a kötélen tánczolásban s Mahadévivel együtt a legművésziebb erőmutatványokat és szemfényvesztő előadásokat hajtja végre; Attaïnte pedig -140- megbecsülhetetlen ügyességgel bir a női pipere és öltözék összeállításában. Gyakran szindarabokat is adnak elő az e czélra épített szinpadon, s circusi lovarművészettel gyönyörködtetik a szultánt; idomitott telivér arab lovakon nyargalva és tánczolva. Játékkal, énekkel, enyelgéssel, öltözködéssel telik el az egész nap, meglopja az éjt is; s midőn éjfélután megnyilnak a hálótermek, a falakba rejtett gépzene lágy dallamai ringatják álomba a gyönyörtől kifáradtakat. A szultán hálószobájának falai drága prémbőrökkel vannak bevonva köröskörül; a hálószobájából nyilik a kincstár ajtaja. A kincstár-szoba egészen vasból van s oly gépezettel van ellátva, mely azt egyetlen rúgó megnyomására, egy percz alatt elsülyeszti s mély víz alá meríti, míg a hálószoba egy másik gép nyomására gondolatsebességgel a magasba emelhető. E kettős gépezet netaláni rablótámadások ellen van ekként szervezve.

A szultán cselédjei egyébiránt mind szerecsenyek, abból a szerencsétlen osztályából az embereknek, mely se nem férfi, se nem asszony.

… Ebben az egész leirásban még eddig semmi nevezetes nincsen; csak akkor válik ez figyelemreméltóvá, a midőn megtudjuk, hogy ez a pompás keleti tündérkastély nem valahol Maroccóban, vagy Tripolisban, nem a keletindiai nábobok gyönyöradó éghajlata alatt volt feltalálható; hanem a legczivilizáltabb Angliában, négy angol mértföldnyire az ország fővárosától, Londontól, egy olyan területen, a mely a Lord Mayor hatósága s a londoni szemfüles rendőrség felügyelete alatt áll, s a melyről éveken keresztül még sem tudott senki semmit.

Azt azonban előre kell bocsátanunk, hogy e történet ideje 1733, a mikor még nem volt annyi hirlap, a mik mindent közhirré tegyenek s minden ember dolgába beleavatkozzanak.

Ez a szultáni kastély egy roppant erdő közepén feküdt, melynek minden részecskéjét összevásárolta az új tulajdonos, -141- úgy, hogy abban az ő cselédjein kívül órajárásnyira nem lakott semmi idegen ember. Az ilyen elkerített erdőségek nem ritkák Angliában s senki sem ütközik meg azon, ha valaki a parkját, vadaskertjét kerítéssel veszi körül, s az útjait sorompókkal és tilalomfákkal zárja el a járókelők elől.

A tulajdonos jó fizető volt, nem bántott senkit, a törvényekkel össze nem ütközött, fölvett neve «miszter Herby esquire» volt s a rendőrség előtt nem titkolá, hogy ő muzulmán, kinek oka volt Konstantinápolyból menekülni. A menedékjog pedig mindig tisztelve volt Nagy-Brittanniában.

Az erdő közepett épült keleti tündérlak pálmái, narancsfái mind üvegházban ápolt növények; az egész pálmakert egy óriási üvegboltozattal van betakarva; télen a termeket vízpárával fűtik. Egyébiránt Angliában a tél igen enyhe, alig zordabb, mint nálunk az ősz és a kora tavasz, a mit a körülövedző tengernek köszönhet.

Délvirágokat, meleg égalji madarakat és majmokat mind távolról szállítottak ide nagy költséggel, az eunuch rabszolgaszemélyzet is Nubiából került; a kösköt magát arab építészek készítették; – de hát az a tizenkét ifjú szép hölgy honnan támadt?

Ezek nem keleti szépségek. Valamennyi mind szőke; a lenhajú, a selyemsárga szőkétől kezdve a sáfrányveresig minden árnyalat képviselve van köztük, szemeik kékek, vagy tengerszürkék, csak maga a kedvencz hölgy, a karcsú, deli Hafitem, tünik ki gesztenyeszin hajzattal, barna szemekkel.

És valamennyien mind angolul beszélnek és francziául, nem persául vagy törökül, a honnan neveiket vették, s a versek, a miket felolvasnak, nem Hafiz költeményei, hanem ó-angol versiróké, s a dalok, a miket énekelnek, inkább hasonlítanak azokhoz, a miket Londonban és Párisban a közmulatóhelyeken lehet hallani, mint a minőkre az «édes vizek» köskjeiben tanítják az odaliszkákat. -142-

Viseletük különben annyiféle van, mint egy szinésztársaságnak, s készen vannak akár mint angol ladyk, akár mint oláh bojárnők megjelenni, a franczia rococóban is egészen otthon vannak; sőt mikor mister Herbyvel együtt a szabadban lovagolnak, akkor férfiaknak öltöznek; az akkori idők bőújjas, szalagcsokros, pulideres, parókás férfidivatja igen alkalmas volt arra, hogy asszonyok is elrejtőzhessenek bele. Szakállt, bajuszt a férfiak sem viseltek akkor.

A TIZENKÉT HÖLGY.

Krónikánk a legpontosabb adatokkal szolgál arra a kérdésre, hogy honnan kerültek e szép hölgyek a szultáni palotába?

A legelső, a kit a sah «Sekerpára» névvel tisztelt meg (a mi annyit tesz, hogy «czukorfalat»), londoni fehérnemű varrónő volt: a Brothers-bazárban missz Lucile név alatt ismerték. (A krónika a családi neveket mindenütt elhallgatja a hozzátartozók iránti kiméletből). Ennek a megnyerése minden kaland nélkül ment végbe. Miszter Herby gyakran fellátogatott a londoni börzére, hol pénzei voltak elhelyezve; e közben meglátta a szép varrónőt; ő gazdag volt, az szegény és árva, könnyű volt rávenni, hogy a nélkülözésből, mindennapi munkából álló életmódot felcserélje az élvezetekkel és gondtalan henyéléssel.

Sekerpára a leggyöngédebb bánásmódban részesült a sah rejtett palotájában; hanem utoljára a gyönyörűséget is megunja az ember, ha az mindig egyforma. Nehány hónap mulva azt kérte a sahtól, hogy engedje meg neki, hadd hívja ide látogatóba magához missz Mathildeot, missz Emmát és missz Adát, barátnőit.

Az egyik pipereárusnő volt, a másik virágárusnő, a harmadik a Conventgarden szinháznál harmadrendű szinésznő. -143-

Az értesítés megnyugtató volt. Az egyiknek van egy korhely matróz testvére, az Keletindiában jár, a másik egészen árva, maga sem tudja, hol született? a harmadiknak van egy öreg anyja.

A sah ráállt a tervre. Sekerpára leveleket írt barátnőihez, lefestve előttük a fényes sorsot, a pompát, a jóllétet, melybe jutott s meghívta őket tündérkastélyába látogatóba.

Azok mind nem voltak valami félénk hölgyek, a kiváncsiság rávette őket a meghívás elfogadására. A meghatározott helyen várta őket a sah fedett hintója szerecsen kocsissal és hátul a bakon két czifra szerecsen inassal. A hintóba beültek s csak azután bámultak el, mikor a hintóajtó bezárult rájuk, hogy az oldalablakokon nem lehet kinézni, mert a kocsiredőnyökön belül vaslemez van, csupán a kocsi tetején van egy kis tallérnyi lyuk, mely világot ereszt be; azon át pedig nem látni mást, mint a csillagos eget. Este volt, mikor útra keltek, s hajnal lett, mire czélhoz értek. A betanított kocsis egész éjjel hordozta őket keresztül-kasul mindenféle tévútakon, hogy azt higyjék, messze el vannak Londontól; holott alig voltak másfél óra járásnyira.

A palotában minden telhető pompával fogadták őket s a három hölgy úgy megszerette az ottani életet, hogy többet el sem kivánkozott onnan, hanem engedte magát neveztetni Fatmének, Zibellának és Attaïntének, miután végre Fatme öreg anyjának levelet irt, s ahoz egy erszény pénzt is mellékelt, tudatva vele, hogy ha nyugton marad, még többet is kap, annál fogva nem csuda, ha semmi lárma sem lett a dologból; a londoni rendőrségnek bizony más dolga is volt, mint azt fürkészni, hogy három szép leány hova lett a városból?

Fatmének aztán ismét volt két fiatal barátnéja: missz Katty és missz Eveline, tánczosnők ugyanazon szinháznál, -144- a hol ő volt; ezek is sokkal kedvezőbb alkalmazást nyertek a tündérkastélyban s meg voltak elégedve a sorsukkal, s a Karaszóla és Zoráia nevekkel. Ők hítták meg aztán missz Mirandát és missz Octaviat, kötéltánczosnőt és erőművésznőt, később Aizaht és Mahadévit s valamennyi hölgy egyesült cselszövényének sikerült végül két szép énekesnőt, missz Luizát és missz Paulinát befonni s ottmarasztani Izmaéla és Nurmahál nevek alatt.

Igy aztán a művészetnek minden ága képviselve volt a sah palotájában s a mulatságból ki nem fogytak soha. Élvezet, gyönyörüség annyi volt, a mennyit csak szem és száj és szív megkivánt s a kinek gyönyörére mind ez történt, a sah maga kifogyhatlan volt mind a pénzben, mind a barátságban. Csak hizelkedés és ajándékozás volt egész nap a dolga.

Tizenegy hölgye volt már tündérkastélyának, de ő érezte, hogy a tizenkettedik hiányzik. Egy olyan nő, a kit nem a pompa fénye, nem a kényelmes rabság henye örömei csábítottak ide, hanem a ki egészen szerelemből követi kedvesét.

Szegény szatócs leánya volt; szülői tisztességes polgáremberek, abból az osztályból, melyet cockneynek csufolnak, azért, mert egyszer egy ilyen polgár, a ki soha életében Londonból künn nem volt, falut nem látott, mikor véletlenül egy kakast hallott kukorítani, azt mondá: «the cock ney». (A kakas nyerit.) Innen rajtamaradt az egész osztályon a «cockney» «kakas nyerít» gúnyczím.

Hanem missz Clarissenál nem sokra lehetett menni a fényes igéretekkel, ő erényes leány volt, s bár szivét megnyerték is a szép török férfi hizelgő szavai, de addig nem akart a hozzá menetelről tudni, a míg az hitét, becsületét le nem kötötte, hogy nőül fogja őt venni. -145-

A házasság azon időben Angliában nagyon könnyen ment. Volt egy kovácsmester Gretna-Greenben, a kinek az a szabadalma volt, hogy a hozzámenekülő szerelmes párokat formaszerint összeadhatta s az általa kötött házasság olyan érvényes volt, mintha az oltár előtt ment volna végbe.

Egy este rávette miszter Herby a szép Clarisset, hogy a míg apja, anyja a boltajtó bezárásával vannak elfoglalva, egy készen tartott hintóba beüljön s gyors paripákkal elvágtasson kedvese kiséretében Gretna-Greenbe a kovácshoz, a honnan aztán mint férj és feleség siettek a tündérkastélyba haza.

Ez volt a tizenkettedik hölgy, – Hafitem. Az egyedüli, ki a sahnak törvényes felesége; először az alkorán szerint, mely nem követel mást, mint hogy a férj nyilatkoztassa ki, hogy ez az ő felesége, másodszor a szokás szerint, mely Angliában olyan erős, mint a törvény, a gretna-greeni kovács kiadott bizonyságlevele mellett.

Clarisse ártatlan szelid teremtés volt, ki a mint a keleti pompával ragyogó kastélyba megérkezett, s ott a fényes udvari nép által hódolattal fogadtatott, e fény, gazdagság, jóllét, tündéri élvezet mámorától egészen el lett kábítva. Miszter Herby, a hogy ő nevezé, a szeretet és gyöngédség minden jelével halmozá el, Clarissenek semmi oka sem volt féltékenynek lenni tizenegy társnőjére. Azok csak az ő mulattatására voltak jelen, csak azért, hogy előtte tánczoljanak, zenézzenek, énekeljenek, hogy őt öltöztessék, fésüljék, piperézzék, neki egész nap mulattató meséket mondjanak s még titkos ohajtásait is kitalálják. Harag, zsémbelés, féltékenység nem volt e tündértanyán, a sah figyelmes és gyöngéd volt mindenik hölgyéhez, csak hogy amíg gyöngédsége a többiek irányában a leereszkedés szinét viselte magán, addig Clarisse irányában, kit hízelgve Hafitemnek hívott, a hódolattal volt rokon.

Néha hajtóvadászokat is rendezett a sah mértföldekre -146- kiterjedő erdejében s olyankor női kisérete perzsa és indus amazonoknak öltözve vágtatott nyomában. A szép Hafitem méltán képzelheté, hogy ő Anglia első úrhölgyeivel áll egy sorban.

A hónapokig tartó kéjmámor után azonban egyszer mély búskomorság lepte meg a szép Hafitemet, melyet nem oszlatott el sem társnői játéka, sem a sah hizelkedése.

Felébredt benne a gyermek szeretete apja, anyja iránt, kiket szökve, búcsúzatlanúl hagyott el, s kik eltünése miatt most halálra búsúlják magukat. Szerette volna velük tudatni, hogy él és boldog.

– Jól van, hogy lássad, mennyire szeretlek, nem csak azt engedem meg, hogy levelet irhass szülőidnek, hanem azt is, hogy hívd meg őket ide magadhoz; lássák meg, kiért hagytad el őket? s ha van örömed abban, hogy amit magad körül látsz, ez mind a tied: ők is osztozzanak ez örömben.

Erre a biztatásra rögtön hazatért Hafitem elvesztett jó kedve. A mint levelét elküldé szüléihez, csupa szeretetreméltóság lett a sah irányában s versenyt énekelt, tánczolt társnőivel. Előre tudatta mindenkivel, hogy holnapra vendégeket várnak Londonból; mindenki a legpompásabb öltönyét vegye magára. Szakácsok, zenészek, tüzijátékosok, kakasviaskodtatók és szemfényvesztők még nagyobb előkészületeket csináltak erre a napra, mint egyébkor.

A kegyencz szultána fenséges szülőit várták: a becsületes szatócsot és feleségét. -147-

A HOLDSUGÁR, MINT ÚTMUTATÓ GÉP.

Clarisse megírta szülőinek, hogy a férfi, ki őt nejévé tette, keleti főúr. Kérte őket, hogy a rendőrséggel békét hagyjanak neki; mert ő saját jószántából követte őt rejtekébe s semmi erőszak ellene be nem bizonyítható. Levelének átadója néma és írni nem tud: az tehát ki nem vallatható. Ha őt látni akarják, ez a küldöncz elvezeti őket a hintóig, mely a város kapuján kívül vár reájuk.

A szatócs nem volt könnyenhivő, a mi az angoloknak egyik rossz tulajdonságuk; hanem aztán a felesége körül czirógatta s addig biztatta, míg rávehette, hogy menjenek el a rejtélyes hintóig, mely elviszi őket leányukig. Az anyák szeretik leányaikat Angliában is csakúgy, mint másutt.

A szatócspár este beülvén abba a hintóba, a melynek nincs oldal-ablaka, épen úgy reggelre érkezett meg a sah kastélyába, mint a többi látogatók szoktak.

Megérkezésüket mozsárdurrogás, török muzsika jelezte; a leeresztett felvonó hidnál a fekete háznagy sietett hintajuk ajtaját, mely kivülről be volt zárolva, felnyitni, s a márványlépcsők alján fogadta őket maga a sah, jobbkézen vezetve a szép Hafitemet.

Hafitem minden tartózkodás nélkül egész hévvel borult anyja nyakába, szabad folyást engedve könyeinek, s aztán apjának kezet csókolt, míg a sah brilliantoktól ragyogó ujjait török egykedvüséggel nyujtá kézszorításra a szatócs fagytól vörös tenyerei elé.

A két londonit, a míg a termeken áthaladtak, pihenni nem hagyta a bámulat. Egy tizedrészének a nevét sem tudták, a mit láttak s mikor a szatócsnő azt kérdezé sugva a férjétől: «hogy lehet rőfe ennek a szőnyegnek, a min most járunk?» az boszusan felelé: «hát láttam én ilyent valaha?» -148-

Nem, azt soha sem látta a derék férfiu, a mit itt látott, egész világi életében; sem olyat nem evett és nem ivott, a milyennel itt megvendégelték. Azt hitte folyvást, hogy álmodik, s szavát nem lehetett venni egész ott léte alatt. Minek beszéljen az ember álmában? Csak bámult mindent és nagyokat sohajtott. És itta a jó borokat. Ez az egy volt, a mi meggyőzte arról, hogy mind ez valóság.

Annál beszédesebb volt a felesége. Az nem volt rest élénken kifejezni bámulatát és gyönyörűségét. Mily pompás termek! minő szőnyegek! mily ritka virágok! Mily izletes étkek! Vajon miből készülhetnek ezek! Mennyi szolgálattevő szép leány! Milyen czifra szerecsenyek! Állatok ezek odahaza? – És mindenek koronájául ez a derék, komoly arczú férj, a ki oly tisztelettel viseltetik nejének anyja iránt, mintha az valami herczegasszony volna.

És aztán akármi volt az, a mire az asszonyság azt mondta: jaj de szép! az abban a perczben neki volt ajándékozva. Nyakláncz, függő, gyűrű odavándorolt az ő nyakába, fülébe, ujjára a leányéból: az aranyserleget, a melyből ivott, a zsebébe dugták, s midőn végre a férje is megszólalt, hogy bebizonyítsa élő voltát, ezen kérdést intézve a sahhoz: «hány óra sir?» válaszul azt kapta, hogy a sah kivonta övéből a drágakövekkel rakott óráját, lánczostul együtt s odaakasztá azt a szatócs ipa nyakába. Mely példán a derék ember annyira megilletődött, hogy a midőn ebéd végeztével a felesége a leányával a külföldi madarakat és majmokat indult el nézegetni, lévén az utóbbiak között egy fertelmes állat, a kinek kék volt az ábrázatja, az ellenkező része pedig veres, már elkezdte az asszony: «jaj de»… a mint egyszerre befogta a száját a tenyerével a szatócs: «meg ne dicsérd, mert ezt is neked ajándékozzák».

Azután következett a táncz, zene, erőművészi mutatványok, a minőket az érdemes szatócs-család soha sem élvezett, estefelé a pompás tüzijáték, aztán megint -149- lakoma, füszeres ételek, italok, s mikor minden gyönyörűség fenékig volt kiürítve, akkor búcsút vettek a vendégektől, Clarisse megcsókolta a szülőit, a sah karon fogva vezette le a hintóhoz ipát, ki a ráadott kabátja szokatlan nehézségéből gyanítá, hogy annak a zsebei meg vannak terhelve pénzes-zacskókkal.

– Te! mondá a szatócsnő férjének, mikor ismét együtt ültek a sötét hintóban; én azt hiszem, hogy mi valami elbűvölt tündérkastélyban voltunk.

Mert azt meg kell jegyezni, hogy az angol soha sem iszik annyit, (pedig sokat iszik), hogy a kétszerkettőt elfelejtse. Azt se képzelje senki, hogy ha egy angolnak ajándékot adott, azzal már most azt kifizette.

A hintó tetején, mint említők, volt egy kerek lyuk, s azon keresztül a tele hold szépen bevilágított. A kerek fény folt a hintófal balszegletére esett.

A szatócs számlálta a lovak lépéseinek szabályos toppanásait, mindaddig, míg ez a holdfényfolt meg nem mozdult a helyéről s a kocsi első falára nem vetődött.

Akkor feljegyezte a zsebkönyvébe a léptek számát s újra kezdte a számlálását.

A mint a kerek fényfolt a kocsi előlapjáról a jobboldali falra esett, ismét feljegyezte a számokat, utána irva «elől».

Azután megint átvándorolt a fénykarika az előfalra, megint a baloldalra, onnan ismét a hátulsó falra és így összevissza vándorolt előre-hátra.

Ezt pedig mind jegyezte a zsebkönyvébe a szatócs mind egész odáig, a hol a londoni sorompónál megállt vele a -150- hintó: a néger kinyitá az ajtót s kibocsátá őket fogságukból.

Itt még a szatócs megnézegette a paripákat, megdicsérte őket, milyen szép állatok, s a közben araszszal megmérte, hány marok a magasságuk és milyen hosszú a derekuk.

Az előre-hátra vándorló holdfénykarika megmondta, mikor tért el ez út jobbra, vagy balra? a lóléptek száma elárulta, milyen hosszú volt a felvett irányban az út? úgy hogy az egész tekervényes utazás vonalát szépen papirra le lehetett lerajzolni utána.

Most sietett a szatócs ezzel a felfedezéssel a rendőrséghez, feljelentve a rejtélyes tündérkastély létezését, melyet az ő jegyzékei után fel lehetett fedezni egy olyan járművel, melybe hasonló nagyságú lovak vannak fogva, a minők őt hazáig hozták.

A NŐK VÉDELME.

A szatócs feljelentette a borzasztó esetet a lord mayornek, hogy Ó-Anglia területén létezik egy darab föld, a hol egy halandó ember másképen mer örülni az életnek, mint a hogy azt az irott törvények s a helybenhagyott canonok megengedik.

A lord mayornek azonban az az aggodalma támadt, hogy ez talán nem esik London területére, hanem valamivel odább, s akkor más mayornek a hatásköréhez tartozik.

A szatócs aztán elővette a mappáját, s rámutatva az általa furfangosan kitalált útra, mely olyan volt, mint egy sakkfeladvány lóugrásokkal, bebizonyítá előtte, hogy a szultánlak valóban itt létezik London területén, még pedig a Kenti grófságban.

Ezt az esetet azután közlé a Lord mayor a Kenti grófság aldermanjával, az alderman rábizta az intézkedést a -151- baillifjára, a baillif felhatalmazta az intézkedésre a sheriffet, s a sheriff utasította a teendők sorozatára a konstablet.

Igy aztán nagy csoda lett volna, ha két nappal elébb nem értesült volna miszter Herby a konstable látogatásáról, mint mikor az a kellő rendőri segédszemélyzettel megjelent a felvonó hidja előtt, bebocsátatást követelni «a király nevében!»

A belépő constable aztán nem talált maga előtt egyebet, mint igen is egy pompás úri lakot; de abban csak egyetlen egy úrnőt: a hogy illik egy gentleman mellé; s azonkívül több rendbeli «frajokat», a kik közül az egyik komorna, a másik szakácsnő, a harmadik varrónő, a negyedik zongoratanítónő, az ötödik felolvasónő, a hatodik kertésznő, a hetedik madárápolónő, a nyolczadik felszolgálónő, a kilenczedik aranyhimző nő, a tizedik tortasütőnő, a tizenegyedik – kártyavetőnő. Hát nincs e szüksége egy angol myladynek ennyi nőcselédre, ha türhetővé akarja tenni az életét?

Hogy ezek a hölgyek mind szépek, csinosak és fiatalok: az olyan körülmény, mely ellen nem intézkedtek Ó-Anglia törvényei.

– Én meg nem foghatom, mit törnek önök be a kapumon, király ő felsége nevében? a kit az Isten tartson sokáig! Lopás, rablás, összeesküvés gyanujában állok-e én? Kényszerítettem-e valakit az ittlevők közül, hogy ide jöjjön hozzám? Tartok-e vissza valakit erővel, hogy itt maradjon nálam? Tessék sorba kérdezni e hölgyeket!

A constable vallatás alá fogta a szépségeket; de nagy kudarczot vallott vele. Egyetlen egy sem akadt közülök, a ki miszter Herbyre, vagy társnéira árulkodott volna; a mi a ritkaságok közé tartozik; mindenik azt állította, -152- irigykedés nélkül, hogy ő csak Hafitem szultánának a szolgálója.

– Hafitem szultána nekem törvényes nőm; igaz, hogy nem az angol szertartások szerint, hanem a török szertartások szerint.

Erre a constable azt mondá neki, hogy az ilyen mentséggel nem fognak verebet! Török földön a török törvények, angol földön az angol törvények uralkodnak.

Erre a szóra miszter Herby elkérte a constabletól megbizó pecsétes levelét s a hatalmas rendőrhivatalnok nagy bámulatára dobozkát csavarintott belőle, azt telemerítette az udvaron elhintett homokból s úgy nyujtá neki megint vissza a markába.

– Ime, uram, nesze: fogjad. Gondoltam rá, hogy egyszer valamikor valaki ezzel a szóval lépend be hozzám. Azért jó eleve, mikor e palotát építtettem, hajóteherszámra hozattam ide a tripolisi öbölből földet s azt minden utamon, udvaromon elterítettem. E szerint én most nem angol, hanem török földön járok. Török földön pedig a török törvények uralkodnak.

A becsületes constablet a guta kerülgette erre az ellenvetésre. Kénytelen volt azt figyelembe venni s odábbállni a megbizó-levelébe takart homokkal, melyet is a törvénykezés rendi szerint ő felsége tudós szakértői, kik a vizsgálatra meghivattak, górcső alatt megszemlélvén, megállapíták, hogy ama homok csakugyan olyan hatszögletű kovarczokból, olyan ammonszarvnak nevezett apró csigahéjakból, és különösen olyan pálmalevél sejtrészekből áll, a minők a tripolisi homokot alkotják, s az által keményen -153- el lett ismerve, hogy miszter Herby mindaddig, a míg a saját kastélya udvarán áll, a török törvények szerint itélhető csak meg s az ő házi ügyeibe Nagy-Brittania minden mayorjének, sheriffjének és constablejének, a nemzetközi törvények megsértése nélkül beavatkozni nem szabad.

Bajnak csak az az egy maradt meg miszter Herbyre nézve, hogy e biztosítás elnyerése után, annak a többi tizenegy hölgynek is a hány anyja, apja, keresztszülője, bátyja, öcscse, sógora volt, az mind úgy tudta a török alaptörvényeket, hogy azok szerint a szultán a szerályába fogadott hölgyek közeli és távoli atyafiságát gazdagon szokta megajándékozni; s nem is késének irányában ők is a maguk részéről viszont alkalmazásba venni a cserkesz és georgiai szokásokat.

Mindenki meg volt vele végül elégedve; asszony és férfi, ifju és öreg; szomjas és szerelmes.

A TÖRÖK FELESÉGE.

Hafitem élete csupa gyönyör, mulatság és élvezet volt sahja palotájában.

Ha összehasonlította azt a tündérvilágot, a melybe jutott, azzal a világgal, a melyből idekerült, csak nyereséget talált a cserében.

Mikor reggel eléje hozták az új pompás öltözéket, miután elébb illatos fürdőben megmosdatták, haját felbodorították, eszébe jutott, hogy mennyit kellett odahaza az álom óráiból elszakítania, a míg pislogó mécsvilág mellett egy új kartonruhát megvarrt magának, hogy azt vasárnap felvehesse.

Itt szolgasereg leste minden kivánságát, külön cselédje volt a harisnyája felhuzásához, külön a turbánja felkötéséhez: -154- otthon pedig maga pótolta a cselédet s felváltva az anyjával mért egész nap pennyért heringet, dohányt, gint a vásárlóknak, seprett, surolt, szapult, s szombaton megsütött egy nagy darab marhahúst, vagy egy ürüczombot, s az volt az egész hétrevaló ebéd. Apja, anyja mindig czivódtak a konyhapénz felett. A sert mindenik szerette s felpanaszolta egymásnak. Bornak csak hirét hallották valaha. A bibliából tudták, hogy valahol terem a Kanahánban; de az messze van.

Itt egyik mulatság a másikat követte, táncz, zene, látványok, büvészet, fegyverjáték, regemondás, vadászat, madarászat tölték be az egész napot. Ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy otthon csak vasárnap volt az ünnep. Akkor elmentek a templomba a prédikácziót végighallgatni: az volt az élvezet délig; délután összejöttek az ismerős asszonyságok; a kávé, a törökök mindennapi bájitala, még akkor Európában nem volt közhasználatban, csak a ser járta. A mellett aztán estig pletykáztak, mindenik elmondta, hogy mi rosszat tud a maga uráról, meg a komaasszonya uráról, szólták szapulták a világot: ebből állt a mulatság. S ha valamikor egy kötéltánczos ütötte fel a bódéját a közelben, két hétig kellett kunyorálni az apának, hogy egyszer vigye el e látványba a családját s három hétig folyt a panasz utána a haszontalanul kidobott költség miatt.

S aztán mikor a muzulmán férj megjelent hölgyei között, mindegyiket nyájas szóval, kedves ajándékkal üdvözölve, de teljes szerelmével ölelve át kedvenczét, Hafitemet: akkor eszébe jutott a nőnek, hogy odahaza, mikor az apja zörgetését hallották az ajtón, már akkor rettegtek anyjával együtt, hogy kezdődik a zivatar. A hazatért apa dúlt, fult, morgott, belekötött mindenkibe; tele volt panasszal, hogy milyen rosszul megy az üzlet, szidta a feleségét, hogy milyen rossz gazdasszony; zugolódott, a míg csak le nem feküdt. Ez még csak zugolódott, annál -155- maradt; de a két szomszédban, meg az emeleten fölöttük, ott már verekedtek. Az egyik helyen a férj féltette a feleségét, a másikon a nő a férjét, s ennek minden este szék-törés, asztal-felforgatás, edények egymás fejéhez verése lett a vége.

A török férj nem terheli feleségét üzlete gondjaival s nem üldözi féltékenységével. Maga sem ád neki okot féltékenységre. Szobahölgyei («odalikok» törökül) nem vetélytársnői a feleségnek; ha valamelyik nem tetszik neki közülök, csak egy szavába kerül s örökre eltávolítják. Azok csak mulatság, szórakozás tárgyai mindkettőjükre nézve; a török fogalmak közt mélyen alszik a sárgaszemű szörny, a féltékenység; s ha főlébred, akkor már gyilkol is.

És a szép Hafitem még is arra gondolt, hogy mennyivel elébb való állapot egy olyan férj feleségének lenni, a ki goromba, veszekedik, koplaltat, megver, beissza a felesége köpönyegét, de a kiről tudja a felesége, hogy kicsoda? Ha szatócs, hát szatócs; ha csizmadia, hát csizmadia. Míg erről nem tudni semmit, csak azt, hogy gazdag ember, szép ember és jó ember. Mennyivel különb dolog annak az asszonynak a sorsa, a ki álló egész napon át nem hall az urától egyebet, mint szidást, a kinek az ura tele veszi a száját panaszszal, zúgolódik, házsártoskodik, mint azé, a kinek az ura csak megölel, megcsókol, hizelkedik; de nem mondja meg a feleségének soha, hogy min gondolkozik?

A szép Hafitem egy idő mulva megint nagyon búslakodó lett. Pedig már az anyját szabadon elfogadhatta magánál.

– Micsoda felhők ezek itt homlokodon? kérdé Herby, a ki mindjárt észrevette a legkisebb kedvetlenséget is a kedvencz neje arczán. Mid hiányzik?

– Oh nem. Azok engem szeretnek, felvidítnak, s én is szeretem őket. A lelked nincs velem. Azt valaki más tartotta meg. Az nincs Angliában. Az elmaradt valahol Tripolisban, a honnan a földet hozattad udvarodba.

– Az nem igaz. Ezt anyád bízta reád, hogy tudd ki tőlem. Ekként beszélt: «ha az a te férjed török, akkor te valóságos felesége vagy neki, összekelve mozlem szokás szerint; de ha ő nem az, hanem angol nagy úr, akkor te csak szeretője vagy s pirulnod kell sorsod felett. Ha török, mért nem lakik Törökországban, Algirban, Maroccoban, a hol mozlimek laknak; miért visel angol nevet, miszter, esquire czímezéssel? mért nem hivatja magát beynek, pasának, musirnak, effendinek? a hogy a törököket czímezik.» Ezt mondta neked az anyád s azzal sebezte meg a szivedet. Őrizkedjél e kérdést ismételni. Ha választ adok rá, az nekem halálom lesz.

Azzal megcsókolta a szép Hafitem homlokát s nem kérdezte tőle többé, hogy miért vannak ott azok a felhők?

Hafitem pedig naprul-napra szomorúbb lett; Herby vehette azt észre; valahányszor megcsókolta azontúl, a nő elpirult utána, – s csak tűrte, de nem viszonozta gyöngédségeit.

– Nekem jobban fáj az élet, ha téged szomorúnak látlak, mint fájni fog a halál, ha földeríthettelek. Aztán ha megőrzöd a titkomat, megtartod az életemet; ha kibeszéled a titkomat, elgurítottad a fejemet. -157-

AHMED BEY.

«Az én nevem Ahmed bey: egykor Candia kormányzója, majd egyptomi helytartó, s elsőrendű musir (hadvezér) a nagy ozman birodalomban. Én vagyok az, a ki a lázadó candiótákat kibékítettem, s a mamelukok uralkodó osztályát megtörtem. Én hoztam rendet az adóbehajtásba, mely által a szultán kincstára is megtelt, az adózó népen elkövetett zsarolás is megszünt. Én irtottam ki az archipelagusból a tengeri rablók hajóraját. A rablók minden kincse hatalmamba került s azt a khaznéval (a kincstárral) hiven megfeleztem.

A szultán, jutalmul eljegyezte velem legifjabb leányát: Leilát. Megérdemeltem. Szép volt, majd olyan szép, mint te. S nagyon szeretett engem; olyan nagyon mint te. S szenvedett értem, többet mint te: – majd megtudod azt.

Mikor már minden készen volt a menyegzőhöz: (Allah intézi az emberek sorsát!) egy reggel pártfogómat, a nagyvezért Ruzsdi Mehemetet, a midőn a mecsetben imádkozott, egy rabszolgája hátulról orozva leszúrta. A gyilkost az összeesküvő dere bégek bérelték fel, s a nagyvezér holta után, ki jó barátom, második atyám volt, Rumili Abdi került a nagyvezérségre: – dúsgazdag ember, ki théssaloniai helytartó korában kétszer szedte be egy évben az adót: nekem halálos ellenségem.

Rumili Abdi nagyvezérré léte után előre tudhattam, hogy mi következik rám? Hogy az addig viselt nagyméltóságokat el fogom veszíteni, az olyan természetes volt, mint nagy zivatar után a lehullott gyümölcs. Hogy az életem sem az enyim többé, a felől is meg kellett nyugodnom. Az Izlam hive mindig turbánja körül tekerve hordja a halotti szemfödelét, a mi emlékeztesse, hogy az élet csak adósság, a mit mindennap visszakivánhat az, a ki adta. Hanem akkor azt is megtudtam, hogy Leila, a kit -158- annyira szerettem, a ki nekem volt igérve, az új nagyvezérnek lett eljegyezve. S a szerelemnek csak egy törvénye van: Scandinaviától a Bosporusig ugyanaz. «A kit én szeretek, az az enyim!» Ebben se czár, se szultán, se dalailáma, se római pápa nem parancsol! – A kit én szeretek, a ki engem szeret, az az enyim!

Rögtön felszereltem egy hadihajómat, a «Takimi Vekait» a kipróbált vitorlást, melylyel annyi tengeri rablót elküldtem hajóstul együtt a csigák közé: azt megraktam leghivebb embereimmel. Minden megmozdítható kincsemet átraktam a hajóra s elvitorláztam vele Sztambul felé. Az aranyszarv-kikötőben éjjel horgonyt vetettem, s azután egy dereglyét huszonnégy evezőssel ellátva, felhatoltam egész a szerályig. Az épen a nagyvezér menyegzőjének az éjszakája volt.

A part mind két oldalon kivilágítva, a tengerszoros közepén horgonyzó hajókról fényes tűzijáték röppentyűi hirdették a nagyvezér örömét és az én kétségbeesésemet. Egy nagy dereglye, a többinél fényesebben kivilágítva, siklott végig a tengeren a szerály palotájától a tulsó part felé. Azon szállítá a nagyvezér menyasszonyát, az én menyasszonyomat, Csengelkői kéjlakába. A dereglye rakva volt fegyveres rabszolgákkal, zenészekkel, bohóczokkal; hátrészében pompás mennyezet alatt ült a nagyvezér és Leila rabnői társaságában.

A nagy örömzaj, tűzfény és mámor közepett senki sem vette észre, hogy egy kivilágítatlan dereglye közelít sebesen a nászhajó felé. Én még a hajó orrán levő egyetlen lámpát is kioltottam s aztán magam álltam a kormányhoz. Egyenesen neki irányoztam a hajó orrát a nagyvezér dereglyéje oldalának. Te elsápadsz. Azt gondolod, hogy az őrültség volt tőlem. Felfordítani a dereglyét s aztán a tengerből kihalászni menyasszonyomat. Hisz tizenkét rabnő volt körüle. Hogy ismerje fel a leggyakorlottabb buvár is azok közül a víz alatt az igazit? – De én számítani is tudtam. A kivilágított hajók mélyen bevilágíták -159- a tenger vizét. Az ezernyi röppentyű közül tömérdek hullott a vizbe s az a víz alatt pattant szét, bevilágítva perczekig az egész hullámözönt. Azonkívül még egyre számítottam. Mikor a szultán leánya férjhez megy, akkor az úgy meg van rakva ékszerekkel, hogy alig bir lépni a tehertől. Már híre járt, hogy a nagyvezér mátkája tíz millió piaszter értékű kösöntyükkel, nyaklánczokkal fog tündökölni menyegzője napján. A többi nép pár ölnyi mélyben a tenger szin alatt csoportostulva fenmarad; ezt az egy alakot ékszereinek súlya aláviszi. – «Húzd rá!» kiálték evezőseimnek s egy percz mulva a nászdereglye oldala ropogott; a másikban lámpák, czifra népek, zenészek a tengerbe voltak dobva, a dereglye fenékkel felfordulva úszott.

A másik perczben én és még két más gyakorlott búvárom a tengerbe szöktünk; ólomczipők voltak lábainkon, hogy gyorsan szálljunk alá. Igy is alig birtuk utolérni azt a vonagló nőalakat, kit ékszereinek sulya gyorsan vont alá a tenger fenekére. A tenger alatt elpukkanó röppentyük fényében úgy tündöklött ez alak, mint egy mesebeli tündér.

Én voltam a legelső, a ki elkaphattam ruhája uszályát, mely most feje fölött uszott. Felrántottam őt magamhoz, s azután lerúgva ólomczipőimet, igyekeztem fel a felszinre.

Csak az az egy aggodalmam volt, hogy felmerülve, a nász-dereglyét követő kaikok közé juthatok. A végzet kedvezett, s csapását későbbre tartá fel számomra. Saját dereglyém közelében merültem fel a víz szinére.

Embereim hirtelen kihúztak kedves terhemmel együtt, s azzal gyorsan suhantunk végig a hullámsikon, a hogy csak huszonnégy evező birta.

Mikor éjszaka egy helyen nagyon kivilágítják a tengert, más helyen annál sötétebb az. A Bosporus tüzijátéka mellett senki sem ügyelt reá az aranyszarv-öbölből kivitorlázó hajóra, s míg a megrémült nászkiséret a nagyvezért -160- és menyasszonyát igyekezett a habokból kihalászni: a nagyvezér ugyan megkerült; de a szép menyasszony már akkor az én karjaim között tért az életre vissza.»

A szép Hafitemnek egész teste ludbőrzött az elbeszélés alatt. Rettenetes gondolat ilyen embertől szeretve lenni! A ki azért, a kit szeret, hadat izenni képes a szultánnak, a tengernek, s a halál minden angyalainak s előbb meghalatja a kedvesét, azután feltámasztja, úgy teszi a magáévá.

«Az éjszaka, a zürzavar kedvezett menekülésemnek; de a mint reggel lett, s az ijedtség után vizsgálódni kezdtek, rájöttek a rejtély kulcsára. Többen a nászdereglyéről megmenekültek közül megismerték arczomat; mert én átallottam azt feketére bemázolni, mikor menyasszonyomat elhozni jövök, s erről aztán könynyen rájöhettek, hogy mit keresett az a hajó az aranyszarv-öbölben egy éjszakán át s miért tünt el oly hirtelen, a hogy jött? A partőrök különben is jól ismerték a Takimi Vekait, hogy az az én hajóm.

A szultán minden hadihajója elindult üldözésemre. Maga a Kapudán basa, a ki annyi, mint nálatok a főtengernagy, tizennégy gyors vitorlással követte utamat.

A préda megérdemelte a fáradságot. Az is hallatlan eset volt már, hogy a leghatalmasabb szultán leányát elragadják a nászkiséret közepéből, a császári palota ablakai alatt; de hát még a kincseket, a mikkel a menyasszony terhelve volt.

Mennyit érhettek e kincsek? nem tudom; mert én azoknak az értéke után soha nem kérdezősködtem, se rájuk nem szorultam. Bár a tengerbe dobáltam volna mind; akkor Leila megmaradt volna náluk nélkül. Mint később hallottam: hat millió piaszterről beszéltek Stambulban. Törődtem is én az ő gyémántjaikkal. Magamnak is annyi vagyonom volt, hogy az a mesével határos. De annál inkább megérdemelte a fáradtságot, hogy hajómmal -161- együtt kézrekerítsenek. Ily zsákmányt nem hordott a tenger, a mióta a hirhedett arany flottát elnyelte.

A míg a Cerigo sziget melletti tenger-szorost elértük, folyvást kedvező szél segített bennünket előre; itt az út északnak fordult s a szél ellenünk szolgált: többé nem haladhattunk oly gyorsan. Mire Corfuig eljutottunk, mely a velenczei köztársaság birtoka, már üldözőink vitorlái kezdtek feltünedezni az ég és víz szélei között, mint fekete vészmadarak.

Ekkor odajött hozzám a testvéröcsém, Said: apámnak a jobbik fia; arczára, termetére egészen hozzám hasonló; de lelkére végtelenül nagyobb, mint én, s igy szólt hozzám:

– Bátyám, Ahmed! Hajónkkal el nem menekülhetünk. Ha csatának állunk, az ágyudörgés fellármázza az előttünk levő kikötőkben a hajókat s elvágják az utunkat. Én fiatal vagyok, senkim a világon. Te boldog vagy: nőd van, a ki szeret. Cseréljünk köntöst.

Leilára néztem s elfogadtam a nemes áldozatot. Ő felvette az én köntöseimet: én kincseimet áthordattam egy velenczei gœlettre, melyet tulajdonosától megvettem, s magam Leilával együtt átkeltem annak a födélzetére s innen velenczei lobogó alatt elvitorláztam az adriai tengerre. A Takimi Vekai pedig, Said öcsém parancsnoksága alatt, megkerülve Corfu szigetét, ismét elkezdett duzzadt vitorlákkal délfelé sikamlani, mintha az afrikai partoknak tartana. Arra az üldöző hajóhad szintén megváltoztatá irányát s nyomába indult. Hol érték utól? nem tudom. Nagy sokára, mikor már magam szerencsésen megérkeztem kincseimmel együtt Velenczébe, hallottam meg hazatérő hajósoktól, hogy a sík tengeren elkeseredett harcz folyt tizennégy török gœlette és egy brigantine között. Az ágyudörej messze elhangzott a tengeren. Mikor elcsendesült a harcz, csak tíz vitorlát számláltak a láthatáron, négyet magával vitt társnak az én hős Saidom, az én dicső Takimi Vekaim a hullámok alá. -162-

A győztesek nem nyertek semmit. A hajó, melyet üldöztek, nem engedte magát elfogni, inkább roncscsá lövette magát s vele együtt a tenger takarta el titkait.

Ott vesztek el ezzel a hajóval mindazok a társaim, kik szemtanui voltak bosporusi merényletemnek. Senki sem igazíthatta üldözőimet nyomomba többé. Meg voltam rájuk nézve halva.

Velenczében egyikét a legszebb palotáknak béreltem ki: a Palazzo Loredanot, melynek birtokosa nem rég esett el két fiával együtt a törökök elleni harczban. Itt éltem két évig oly háborítatlan boldogságban, a minő csak embernek adatott a földön. A velenczei köztársaság folytonos háboruban volt Törökországgal s így nem lehetett attól félnem, hogy a magas porta a lagunák között is üldözhessen.

De mégis óvatos voltam. Mint menekült örmény fejedelem mutattam be magamat a világnak, s látogattam nőmmel együtt a keresztyén templomokat. Mindenki azt mondta, hogy ő a legszebb asszony Velenczében! És minő hű volt! És mennyire szeretett engem! Soha sem távozott oldalam mellől. Minket csak együtt lehetett látni. S én is szerettem vele pompázni. Az ember oly hiú, hogy szeret dicsekedni a boldogságával. Neveli az örömét az, hogy irigylik. S mintha nem lett volna elég Leilának az a lángoló szempár, minden ünnepélynél új ékszereket engedtem neki magára rakni s dicsekedtem vele, hogy szépsége mellett kárbavész a gyémánt, az igazgyöngy fénye.

Csak egy ékszerét nem engedtem neki feltenni soha. Az egy homlokláncz volt, egyszerű arany filigrán-mű; de a közepén volt egyetlen mogyorónagyságú gyémánt. Gyémántot láttak Velenczében ennél szebbeket, drágábbakat is; de ilyet még sem láttak soha. Ez kék gyémánt volt. Legnagyobb ritkaság. A zafirtól annyiban külömbözik, hogy míg a zafir alapkékjéből a sugártörés is csak a kék fény csillámát tündökli vissza, addig a kék gyémánt -163- olyan, mint mikor az esti ég közepéből a felkelő csillagok szivárványszikrázó sugarai törnek elő: az valami bűbájos fényt szór maga körül.

Mindig óvtam Leilát tőle, hogy e gyémántot valaha homlokára tűzze. Nem csak titkos sejtelmem sugallta azt, hanem a józan ész számítása is. Az én arczom úgy elváltozott az olasz divat által, hogy bennem senki sem ismerheté fel a hajdani ozman musirt. Leila arczát pedig a hárem aszszonyain és a szultánon kivül senki sem látta Stambulban. Még vőlegénye, a vén nagyvezér sem jutott el addig a dicsőségig, hogy fátyolát felemelje. Őt tehát az arczvonásai után fel nem ismerheté senki. De arról a kék gyémántról ráismerhettek sokan. Mert az egy olyan ritkaság, a melyről krónikák beszélnek, s elmondják mind azoknak történetét, a kik azt viselték; tündérmesék és rémregék szülötte az. S még eddig a sztambuli khazné kék gyémántjának minden birtokosa erőszakos halállal múlt ki. A kék gyémántok között ez a második. Az első a Nagy Mogul birtokában van, s az akkora, mint egy galambtojás.

De hát lehet-e egy asszonytól kivánni azt, hogy mikor egy olyan ritka ékszer birtokában van, mely egyike a világ csodáinak, azt elrejtve tartsa, meg ne mutassa senkinek? Tudnád-e ezt tenni, te Hafitem?»

– Először is nekem nincs kék gyémántom, azután meg nincs senkim, a kinek azt mutassam.

– Ne nevess, Hafitem. Nyomban jön a dicsekedésre a gyász. Egy este fényes ünnepélyt adott a doge, melyre mi is hivatalosak voltunk. Midőn a doge palotájába érve, Leila fejéről leveté aranyszövetű fátyolát, megdöbbenve láttam meg homlokán a kék gyémántot. Nem tettem neki szemrehányást, csak nagyot sohajtottam s magamban mondám: Allah akarta igy. -164-

Leilát máskor is ezer szem kisérte, a hol megjelent; most épen minden figyelmet magára vont. Alig vártam, hogy a fényes termeket elhagyhassam vele. De szemrehányást akkor sem tettem neki. Minek rontottam volna el azt az örömét, hogy egy hónapig mindenki az ő kék gyémántjáról beszél.

A következő hónap tavasz eleje volt. Ilyenkor Velencze szigetkertei valódi paradicsomok. Egy délután Leilával együtt a sanct Giorgio Maggiore ligeteiben sétáltam; a lég tele volt a cyprusok tömjén-illatával. Ez a cyprusillat pedig olyan, mint a boldogság közepett a halálsejtelem.

Egyszerre egy cyprus-bozót mögül, mintha a földből kelt volna fel, két arnót harczos toppan elénk. Én ösztönszerüleg eltakartam köpenyemmel Leilát s jobbomat kardom markolatára tettem. Azonban ezuttal nagy néptömeg volt a kertben: nekem kisérőim voltak. A két arnót elhaladt mellettem csendesen; de szemeiket arczomra szegezték, míg tovahaladtak.

Leila nevetett, hogy miért ijedtem meg a két medvétől? Velenczében mindenféle nemzet megfordult akkor. Ez a két idegen bizonyosan annak a barbár hajónak a személyzetéhez tartozik, mely tegnap vitorlázott be a Lidó kikötőbe.

Mert tudnod kell, hogy a hatalmas velenczei köztársaság a barbar kalóz-államokkal frigyben él, s kereskedelmi hajóinak oltalmára a tengeri rablóknak rendes harácsot fizet.

Engem mégis nyugtalanított ez a találkozás, s másnap nem akartam az álarczos bálba elmenni. De Leilát végzete ösztönzé, hogy odamenjen. Addig kért, esdekelt, elővette minden asszonyi bűbáját, míg elverte szivemről az aggodalmat, s én rá hagytam magamat venni, hogy elvigyem őt az álarczos bálba.

A csatornákban sürgöttek, tolongtak a gondolák, álarczos tarkanéppel rakottan; de én nekem feltünt, hogy egy sajátságos alakú gondola, melynek ormánya krokodilfőt -165- mutat, két barna köpenyű álczással, mindig az én gondolám közelébe iparkodik jutni.

A lépcső előtt, melynél ki kelle szállnunk, a kajmánfejes gondola megelőzött s a két álarczos előbb kiugrott a kőpárkányra, mint én.

Én abban a perczben a hajós csáklyája után nyultam, hogy megkapaszkodjam vele, míg a gondolás a csónakot megköti, s csak arra riadtam fel, mikor hozzám közel egyszerre két lövés hangzott. Első tekintetem a két álarczosra esett, kiktől a lövés jött. Éreztem, hogy nem vagyok megsebesülve, a mi valódi csodának látszott, mert alig hat lépésről lőttek reám. De egy pillanatom sem volt a gondolkozásra. A két orgyilkos a második pisztoly után nyúlt övébe. Én kezembe ragadva a csáklyát, kiszöktem a partra, s egy pillanat alatt, két gyors ütéssel, mint a villám, mind a kettőt agyonsujtottam. Azok meghaltak, mielőtt másodszor lőhettek volna reám.

Csak azután láttam meg, hogy mit vesztettem? Többet, mint mindenemet; drágábbat az életemnél: Leilát. Ő hű volt hozzám a halálig. A mely perczben a két orgyilkos fegyvereit reám irányzá: ő szótlanul veté magát elém s öntestével fedett el a halál elől. A golyók pedig jól voltak czélozva. Mind a kettő a szivemben találkozott volna egymással össze. Mind a kettő Leila homlokát találta. Azt a helyet, a melyen a kék gyémánt tündökölt. Az ő szép feje fogta fel az én szivemnek szánt két golyót. Meghalt, engemet megvédve.

A kajmánfejű gondola a zürzavarban eltünt, s reggelre a berber hajónak hire sem volt a Lidóban. Az török hajó volt kalóz lobogó alatt.

A kék gyémánt enyim maradt; hanem Leila elveszett. -166- S én odaadtam volna érte a világ minden gyémántját s tetejébe még a jobb kezemet is, hogy ő az enyim maradjon.

Most ime megtudtad Ahmed bey történetét. Most már megértheted, mi üzött engem Angliába? Mi kényszerít a világtól így elzárnom magamat? Miért e rejtély körülöttem? Én halálra vagyok ítélve a világ egyik első hatalma által. S e halálítélet méltó, mert oly sértést követtem el koronáján, a mit se ország, se uralkodó meg nem bocsáthat soha. Hóhéraim szét vannak bocsátva s bebarangolják értem az egész világot, hogy a hol rám ismerhetnek, pisztolylyal, gyilokkal, méreggel elpusztítsanak. Nem véd meg ellenük semmi: csak a mély titok sötétsége. Ha megtudják, hogy hol létezem, már meg van ásva számomra a sir.

Látod-e már Hafitem, hogy mennyire szeretlek? Kezedbe adtam az életemet. Mert a milyen igaz az, hogy ajkaidnak egy csókja elég, hogy nekem e földön a paradicsomot szerezze meg, olyan igaz, hogy ugyanezen édes, rózsaajkakról egy szélnek eresztett szó elég lesz arra, hogy engemet a földöntúli paradicsomba szállítson el: a hova Hafitem nem jöhet utánam, mert Mohammed az asszonyok számára nem rendelt a földön túl életet.»

E végszavaknál a bájos, szerelmes Hafitem aztán inkább az első kincséből ajkainak részesíté Ahmedet oly mértékben, hogy attól az egész kerek föld paradicsommá válhatott számára s megesküvék, hogy azt a második megölő erejű hatalmat örökre el fogja tiltani ajkairól.

– Te betöltéd szivemben azt a nagy ürt, a mit Leila otthagyott. Oly szép volt ő, mint te vagy. Oly jó, mint te vagy. S úgy szeretett, mint te engem. Csak egy hibája volt: az, hogy örömét, szerelmét, diadalát nem tudta eltitkolni. Ezt a hibáját ne örököld! Neked adtam már mindent, a mi Leiláé volt: magamat is. Akarod-e, hogy még a kék gyémántot is neked adjam? Gondold meg, hogy balsors van hozzákötve! Árát nem tudja még senki; mert -167- eddig mindig véren vették, vérért adták. Legyen a tied. Legyen a kezedben, hogy meggyőződjél róla, hogy a mit mondtam neked, mind igaz és való. De a mig én élek, meg ne mutasd azt senkinek; mert az én halálom van abban.»

Ahmed odaajándékozta a szerető, hű Hafitemnek az ékszerek csodáját, a kék gyémántot; a miért első hitvesének fel kellett szállnia az égbe. (Ha ugyan Mehemed megengedi a nőknek, a kik nagyon szerettek s mint hősök haltak meg, hogy ők is feljussanak az égbe?)

A KÉK GYÉMÁNT.

Mióta a rendőrség kitudta Miszter Herby titokteljes lakását, annak semmi oka sem volt kegyencz nejének szülői előtt rejtélyeskedni.

A szatócs maga ugyan soha sem látogatta őt meg. Ő igazi puritán kálvinista volt, a kit a világ minden gazdagsága sem nyugtatott meg a felől, hogy az ő leánya egy pogány töröknek a felesége legyen. Utoljára még azt sem hitte neki, hogy török. Bizonyosan valami elitélt rabló lesz, a ki valahol a szárazföldön kincstárakat rabolt ki s ideszökött.

– Meglásd asszony! mondá a feleségének, hogy ez az ember nem más, mint a hirhedett Schinderhannes, vagy Fra Diavolo.

A szatócs neje ezt mind elbeszélte a leányának, valahányszor vasárnaponkint, mikor a bolt zárva volt, meglátogatta a tündérkastélyt.

Hafitem ugyan erős fogadást tett, hogy mind abból, a mit Cidel Ahmetről megtudott, egy szót sem fog elárulni senkinek soha. Hanem hát az anya nem vehető idegen embernek. Az egy test, egy lélek a gyermekével. Ha ketten tudnak valamit, az annyi, mintha csak egy lélek tudná. -168-

Az anya sopánkodásait meg kellett nyugtatni annak a történetnek az elbeszélésével, a mi Cidel Ahmetet Angliába hozta: így lehetett csak felvilágosítani, hogyan támadt a tündérpalota London közelében? hogy lett az felépítve mór építészek által? hogy népesült meg a marokkói cselédséggel? a kikkel senki sem tud, a gazdájukon kivül, egy szót is váltani.

A szatócsné viszont nem nyugodott meg a rábizott titkokkal, a míg azokat otthon a férjének el nem beszélte. Hisz a férj is egy test és lélek a feleségével: a mit ők ketten tudnak, azt akár csak egy ember tudná.

– Olvastam én ehhez hasonló történeteket akárhányat a «Tattler»-ben. (Ez volt a mult század elején Londonban megjelenő három hirlap között a legelterjedtebb). Akárki elmondhatná azt magáról, hogy ő török basa volt. Csak tudjon dohányozni: az asszonyok mingyárt elhiszik neki, hogy török basa. Hogy a leányok nem értik a nyelvet, a mit a férfiak egymás közt beszélnek, abból még nem következik az, hogy törökül beszélnek. Az bizonyosan «szarka-nyelv» lesz. Mikor iskolás gyerekek voltunk, mink is beszéltünk úgy, hogy senki se értette meg más, csak magunk. Ugy-e, ha én te neked azt mondom: «Orkoh terke rörkövirkid erkeszürkü arkaszszorkonyirki árkállarkat!» hát azt hiszed, hogy én most törökül beszéltem, pedig csak szarkanyelven volt; azt teszi, hogy «oh te rövid eszű asszonyi állat!» Korábban keljetek fel a te török basáddal együtt, ha engem bolonddá akartok tenni. Cartouche az a te vőd, senki más s a keréken fogja végezni, meglásd.

A jövő vasárnap aztán még szomorúbb arczczal ment a szatócsné leányát meglátogatni. Most már ő sem akart hinni, a mig valami csalhatatlan bizonyítványt nem kap a kezébe.

Hafitem nem állhatott ellent anyja könyeinek: elmondta -169- neki legféltőbb titkát is, a mi mindennek megadta a csalhatatlanság billogát; megmutatta neki végre a kék gyémántot is; de lelkére kötötte, hogy ha kedves előtte a leányának és vejének az élete, erről egy szót se szóljon azután senkinek.

A jó asszony fel is tette magában erősen, hogy még a férjének sem fog szólani arról a csodaszépségről, a mit leányánál látott.

Ezuttal pedig a szatócs a szokottnál is ingerkedőbb kedvében volt, mikor a sörházból hazatért, a hol viszont neki kellett sokat kiállani a komáitól, a török szultánává lett leánya miatt. Volt dolga Cartouchenak, Schinderhannesnek, és Rooberts Bartheleminek, a ki szintén nagy tengeri rabló volt a közel időkben s a szárazföldön palotát épített és abban szülőitől elcsábított leányt tartott, pap nem látta hitves társul.

Az asszony tűrte sokáig hallgatással. Utoljára aztán kitört belőle az elfojtott titok: megmondta az urának, hogy ő a saját kezében tartotta azt a drága kincset, a mit a sah az ő leányának ajándékozott: a diónyi kék gyémántot!

– Kék gyémántot! ordíta fel a szatócs, dühében kaczagva. Jaj! csak ma ne communicáltam volna: hogy megvernélek! Mondj sárga gyémántot, zöld gyémántot, veres gyémántot: de kék gyémántot nekem ne mondj; mert mindjárt adok én a te hátadra valamit, a mi kék lesz, de nem gyémánt!

Az aszszony aztán csomót kötött a nyelvén s többet harapó fogóval sem lehetett belőle kihúzni a szót.

A szatócs eleinte dühösködött, azután szépen kérte az asszonyt, hogy vonja vissza a szavát: ugye, hogy nem látott kék gyémántot? Az asszony nem felelt neki többet.

– Csak ne éltem volna ma úrvacsorájával; csak ne volna ma vasárnap; majd adnék én neked kéket! dörmögé a szatócs, még akkor is, mikor lefeküdt.

A felesége akkor is hallgatott; de mikor már az ura elaludt, -170- nem bírt magával tovább, akkor kiáltott a fülébe: «azért is kék gyémánt volt!»

A szatócs erre felugrott; megnézte az óráját, egy negyed volt egyre, elmult a vasárnap. Felkelt a feleségét megverni. Megverte aztán nem ő az asszonyt, hanem az asszony őtet emberül; kapott egy ütést a szeme alá is: az aztán igazán kék lett.

Másnap aztán minden ember a kék foltjának az oka után tudakozódott. A szatócs, mint becsületes puritán ember, ki soha sem szokott hazudni, mindenkinek elmondta a kék folt támadásának rejtélyét.

Volt a sok komája között egy aranyműves is: eszébe jutott, hogy attól kellene igazságot kérni.

– Jim. Monda este, összeülve a sörkancsó mellett a komájával. Látod ezt a kék foltot itt a szemem alatt? A feleségemtől kaptam; a mért nem akartam elhinni, hogy a leányom kapott a sahjától egy kék gyémántot. Van-e ilyen?

– Bob. Felelt rá neki a komája. Kék folt a szem alatt van a világon igen sok, kivált hétfőn reggel; hanem kék gyémánt nagyon kevés van. De azért van. A legnagyobb kék gyémánt a Nagy Mogulé, ez 156 karatot nyom. Azután van egy a delhii maharadzsának. Ez csak 66 karat. Ennél nagyobb és szebb van a török szultán kincstárában, mely 77 karatot nyom, s hatszázezer piaszter volt az ára. Olyan nagy, mint egy olasz mogyoró.

– Hallod-e, Bob. A kék gyémánt nagyon csalárd egy portéka. Tökéletesen hasonlít egy másik kőhöz, a minek turmalin a neve. Ennek is van fehér, kék, zöld, piros fajtája. Ez is olyan szivárvány fényt sugárzik, mint a gyémánt; ha megdörzsölik, a pelyhet magához szívja, mint a gyémánt. Ebből a kék szinűt úgy híják, hogy indicolith vagy braziliai zafirin. S a ki nem ért hozzá, könnyen megcsalják vele. Ebből pedig egy olyan darab, mint a -171- török szultán kék gyémántja, nem ér többet, mint harminczhárom font sterlinget. Karatja fél guinea, s a karatokat nem sokszorozzák, mint a gyémántnál; hanem csak összeadják.

– No titeket szépen bolonddá tett a kalandor. Ál-szultánának ál-gyémánt a díja. A te leányod kék gyémántja hamis drágakő. Felirtam a nevét, itt van, megmondhatod neki; braziliai zafirin, vagy indicolith! Elmehetsz vele dicsekedni. Megér egy tonna heringet!

A szatócsné alig várhatta a vasárnapot, hogy ismét láthassa a leányát. Elmondta neki a rettenetes felfedezést, a mivel a férje meglepte.

Hafitem először vállat vont rá s azt felelte: «mit bánom én, ha a gyémántja hamis is, csak ő maga legyen igaz».

De épen ezen fordult meg az egész rejtély nyitja, hogy valódi gyémánt-e ez a kő? Mert ha nem az, akkor mr. Herbynek az egész kalandos regéje Cidel Ahmetről nem egyéb, mint egy szerelmes hölgy elámítására kigondolt mese. Ilyen bizonytalanságot pedig asszony nem tűrhet el.

A szatócsné addig biztatta a leányát, míg azt rávette, hogy csak egy napra adja oda az anyjának azt a végzetes gyémántot, a míg azt az atyja az aranyműves koma társaságában, egy hires londoni ékszerészszel megbecsülteti.

Hafitemnél a gyanu elhallgattatá a titoktartásra tett fogadást, a félelmes előérzetet. Ha egy asszony gyanakodik, akkor megszünt félni. S ugyan hány asszony állná meg, hogy mikor egy ajándékba kapott brillantjára azt fogják, hogy az csak turmalin, el ne küldje az ékszerészhez, megtudni felőle az igazat. Hisz az ajándékozónak szívét próbáltatja meg akkor. A kék gyémánt a szatócsné táskájában bevándorolt Londonba.

A szatócs bámulattól és örömtől elkábultan rohant haza a kék gyémánttal a feleségéhez s azon kezdte, hogy kezet csókolt neki.

Az nap nem lehetett belőle egyéb szót kivenni, csak azt, hogy «negyvenezer font», s ha valaki a boltjába ment sajtért, vagy rizskásáért, senkinek sem volt hajlandó kevesebbet kimérni, mint negyvenezer fontot.

Este pedig ünnepélyesen, két tanu jelenlétében bocsánatot kért a feleségétől azokért az ütlegekért, a miket ő kapott, s megigérte neki, hogy a jövő vasárnap ő is tiszteletét fogja tenni mr. Herby Cidel Ahmet úrnál, akkor Hafitemnek is hazaviszik a kék gyémántját az eddig nélkülözött atyai áldással együtt. Ez alkalomra másnap Dick kománál egy egészen újdonatúj öltözőruhát is megrendelt, a baillifnál pedig egy bizonyítványt, melyben Bob és Dick komák «coram»-ja mellett sajátkezű aláirásával elismeri, hogy mr. Herby se nem Cartouche, se nem Fra Diavolo, annál kevésbbé Schinderhannes, épenséggel nem Barthelemy Rooberts pedig, hanem egy valóságos izlamhitű gentleman, s minden ezzel ellenkező értelemben tett eddigi nyilatkozatait ünnepélyesen visszavonja és meghazudtolja.

A VÉGZETES VASÁRNAP.

A világtörténetben igen nagy események gyakran igen csekély körülményeken fordulnak meg.

Ilyen nagyon aprólékos, alantjáró körülmény képez a nevezetes kék gyémánt történetében is egy új fejezetet.

A mely napon a szatócs Dick mesternél egy öltözet ruhát megrendelt, az a nap hétfő volt. Hétfőn pedig dologhoz kezdeni igazhivő keresztyén szabómester nem szokott, mert aznap minden legénye a vasárnapi mámorát -173- aluszsza ki. Azt kivánni pedig Dick mestertől, hogy keddtől vasárnap reggelig egy egész új öltözet ruhát, úgymint mellényt, ujjast, bugyogót elkészítsen, annyi lett volna, mint a heringtől azt kivánni, hogy énekeljen, mint a fülemüle. A hering sem fogná azt ugyan megtagadni, de az sem készülne el vele jövő vasárnapra, épen úgy, mint nem készült el Dick mester az új ruhákkal. A nélkül pedig a látogatásra nem lehetett gondolni. Maradt tehát ez a második vasárnapra, hiszen még egy hét nem a világ.

Ez idő alatt a szatócs a kék gyémántot, nehogy megöljék érte, pecsét alá zárva elhelyezte a királyi letéthivatalban, s a róla kapott térítvényt belecsavarta nyakravalójába, a mit aztán még éjszakára sem vetett le.

E héten három török kalmár, ki Londonban több idő óta állandóan üzletet tartott, elkezdte egyszerre minden ügyeit legombolyítani, kinlevő pénzeit beszedni, adósaival, hitelezőivel leszámolni s készleteit, a hogy veszik, árán alul is eladogatni. Senki sem talált biz ebben valami különös, feljegyzésre méltó dolgot.

Eljött végre a nagy előkészületekkel várt vasárnap. A szatócs új ruhái épen az indulásra kiszabott óra előtt egy negyeddel csakugyan hazahozattak; az első felpróbálásnál ugyan kegyetlenül vágtak és elálltak, a hogy természetes, s min majd csak háromszoros igazítás után lesz segítve tökéletesen; de azért megtették a kivánt szolgálatot. A szatócs még egy palaczk claretet is dugott az új kabát zsebébe, a mivel mr. Herby Cidel Ahmetnek kivánt kedveskedni. Ő maga azt tartotta a világ legelső italának.

A reggeli istenitisztelet után rögtön útnak indult a boldog szülői pár s a polgári dél órájára megérkezett a tündérkastély elé.

A kastély kapuján rendőrök jártak ki és be s a park útjain lovas fogdmegek nyargalásztak alá s fel. A kocsiból kiszálló szatócsot és feleségét az eléjük rohanó háremhölgyek fogadták, rémülettel arczaikon, szétdúlt hajzattal, -174- rendetlen öltözetben s azt mondták, hogy jöjjenek csak be, nézzék meg, mi történt? Nem lehet azt kimondani.

A szép Hafitem feje aláfordulva a nyugágyról, hosszú haja szétterülve körüle. Szíve táján egy tőrdöfés nyilt sebszája.

Cidel Ahmet jobb keze ezt a sebet látszott eltakarni, míg balja arra volt szánva, hogy Hafitem fejét felemelje; hanem a saját feje Cidel Ahmetnek – az nem volt sehol. Csak a törzs feküdt ott csonkán.

A kincstár ajtaja fel volt törve s abból minden drágaság, pénz, értékpapir eltakarítva.

Ahmed cselédjei közül kettő hiányzott; azok, kik épen az elmult éjjel őrt álltak a palota belsejében. Valószínüleg ezek voltak a bérgyilkosok.

A szatócs nejének elbeszélése után kétségtelen volt, hogy a török kormány küldöttei ölették meg Cidel Ahmetet, a kik bevégzett küldetésük hiteles bizonyítékául a hősnek a fejét is magukkal vitték vissza rabolt kincseivel együtt Sztambulba.

Hanem a kék gyémántot még sem keríthették kézre. Az ott maradt a királyi letéthivatalban, a honnan azt a szatócsnak kiszolgáltatták, miután a háremhölgyek mind tanuskodtak mellette, hogy azt Cidel Ahmet Hafitemnek ajándékozta.

A szatócscsalád eladta azt nagy pénzért s Bob mester «nagy ház» lett belőle; de örökségül rajtamaradt a Bashaw név s nagy ház korában is úgy hivta minden ember; az igazi nevét el is feledték.

A 77 karatos kék gyémánt az utóbbi időkben Hope amsterdami bankár birtokába került; talán most is ott van.

… Ilyen tündérmese ment végbe 1733-ban London városa közelében, a hogy az akkori «három» londoni hirlap egyértelmüen feljegyezte.

A FEREDZSE.

A feredzse egy női öltönydarab, a mit a török hölgyek viselnek az utczán. Bő, hosszú burkony ez, mely a nőalakot vállától lába hegyéig fedi, ujjai kezein túl csüggnek s a keztyűt fölöslegessé teszik. A feredzsét nem szabad selyemből készíteni, sem átlátszó vagy tapadékony kelméből; kemény vászonból kell annak lenni, mely a testtől eláll, s a női idomokból semmit el nem árul. Kiegészítő része az arczot eltakaró fátyol, melyen csak a két szem számára van nyilás. – A két szem mégis szabadon maradt. S ezzel kárba is vész a divat jó szándéka. Az a szabadon hagyott szempár több kárt tehet a szívekben, mint ha a legmagasabb császári hattisherif szabadon hagyta volna az egész termetet, s a helyett zöld szemüveg viselését rendelte volna el az asszonyoknál.

Mert a feredzse divatját nem a divatlapok, nem a pipereszabók, nem a hetedik (és egyetlen) nagyhatalom: a női izlés tette uralkodóvá, hanem Mahmud szultán saját utánozhatatlan névaláirásával, a thaguval szentesített hattisherifje.

Egy reggel Raghib basa Bosporus melletti palotájának kertajtajában egy szép ifju holttestét találták meg a bosztandzsik. -176- Két tőrdöfés volt baloldalán, az egyik nem volt mély és halálos, mintha gyönge, ügyetlen kéz intézte volna; de a másik egyenesen a szívig hatolt, az megölte. Azonkívül a nyakán balfelől látszott egy mély harapás sebe: két teljes fogsornak az életerekig ható nyomai. Egy csorba sem volt e két fogsorban.

A megölt ifju övében ott voltak a pisztolyai, drága, ezüsttel kirakott elefántcsont-agygyal; korall-markolatú tőre, türkizes hüvelyében, turbánja tekercsében a selyemerszény huszonöt arany zechinóval; ujjain a gyűrűk: ezt nem rablókéz ölte meg.

A halottban Alnumán Ajára ismertek, Raghib basa nagy-vezér fiára, a török «arany fiatalság» szemefényére.

Három napig verték a dobot, fujták a tárogatót Stambul térein, a Bosporus partján, a kutak előtt, az atmeidánon, az idegenek hánjaiban és hirdették a népnek, hogy a ki Alnumán Aja gyilkosát felfedezi, vagy kézrekeríti, annak jutalmul Raghib nagyvezér tíz erszény pénzt és minden veszély ellen oltalmat igér.

Egy erszény pénz pedig tett akkor ezer piasztert, s a török piaszter még akkor három frankot ért (a minek most egy tizenhatod részére leszállt). Ez nagy díj volt egy szóért!

De még szükségesebb volt az igéret másik része: az oltalom minden veszély ellen.

Alnumán Aját egy ember meg nem ölhette. Izmos, harczedzett ifju volt; tornában mindenkit levert. Hogy ketten voltak, a kik megölték, azt bizonyítja a nyakán tett harapás.

Ez a két ember, mikor egymás szemébe néz, mindegyik azt gondolhatja: «ez a másik fej, ha lehunyná a szemét, nekem tízezer piasztert érne!» -177-

Az a kérdés, hogy melyik hunyja le a szemét hamarább? Melyik fárad el hamarább a másikra nézésben? Az a melyik ébren marad, el fogja árulni az elalvót. Nyer rajta tízezer piasztert – és a saját fejét.

Dob szakadt, tárogató repedt, kikiáltó berekedt, de a délczeg ifju Alnuman Aja vérdíjáért nem jelentette magát senki.

A «hét torony» városnegyede a konstantinápolyi örmények választott tanyája. A hirhedett hét toronyból ugyan ez időben csak négy áll már, hármat egy iszonyú földrengés ledöntött; e négy sugár torony égszínkékre festett rézkupolája messze ragyog az alkonyfényben, az egyik fele láng, a másik fele csillagos ég.

Közelében magát szerényen meghúzva áll az örmény templom, toronynélküli, kivül-belül festett épület, mellette, a templom oldalához odaragasztva a fehér pap háza; a tarkabarka fából épült háztömeg között az egyetlen tömör kőépület.

A bejárást a paplakba egy mély boltív előzi meg, valami alacsony porticus, tornácz vagy czella, a minek a hátterében van a rácsos vasajtó, a két oldala a bejáratnak pedig symbolicus képekkel van tele festve. A baloldalon szemlélhető a tisztító tűz, roppant réz-üstök alá véres nyelvű ördögök szítják a tüzet, s az üstökben elkárhozott bűnösök nyomorult alakjai égnek a közös csáva közepett, fösvények, gyilkosok, részegesek, bűneik jelvényeivel kezeikben, s közöttük felbomlott hajú szép asszonyok, kiknek bűne nem más, mint a szépség, míg a magasban a felhők közül, miket a pokol tüze gerjeszt, szent -178- Basilius arany glóriás feje tekint alá a kínban fetrengőkre.

A tornácz jobb oldalán pedig látható a kép kiegészítő ellentéte. Ott a mennyországot kivívott boldogok serege ül gazdagon rakott asztal körül, melynél az asztalfői tisztséget maga Szent Basilius viszi, s hol a meghivott érdemeseket szárnyas angyalok kinálják ezüst tálakon hordott süteményekkel, a mennyei vendégség gyönyörét a nagy hárfajátszó szent Dávid zenéje füszerezvén.

Az örmény schismatikusok között (mert vannak római katholikusok is, de ezek a kisebbséget képezik, s az előbbiek által üldöztetnek) az a hit van bevéve, hogy a rettenetes tisztító tűzbe csupán azok kerülnek bele, a kik bűneiket meggyónni s azokért egyházi feloldást nyerni elmulasztották; a kik azonban az örök igazsággal még e földön kibékültek, azok egyenesen és akadálytalanul a paradicsomba jutnak, mely mint azt Makariosz bejáratának képei tanusítják, semmit sem enged Mahommed paradicsomának.

S ezen dogmai felfogás nem csupán a hivőket boldogítja, hanem egyúttal a nyáj pásztorának is javára szolgál. Mivelhogy az örmény egyháznak semmiféle világi birtoka nincsen. Egyházi vagyon, dézsma, stóla náluk ismeretlen. Minden jövedelmüket hiveik buzgósága képezi. A legfőbb patriarchának, az araráthegyi katholikósznak egész jövedelmét azon negyven font búza képezi, a mit a hivek fizetnek a minden hét évben egyszer az etsmiazini kolostorban kiosztott szentelt olajért s azután a kinevezett papok fogadalmi díjai. Ezeket a fogadalmi díjakat a többi keresztyén világban «simoniának» neveznék, de az araráthegyi szenteknek ez az egyedüli olajos korsójuk. Ha egy lelkészi állomás megürül, az etsmiazini patriarcha kiadja a hatalomszót annak betöltésére a «fekete papság»-nak, a fekete papság kiküldi a választott «vardebeb»-et, a vardebeb megbízza az alatta álló archimandritát, s az archimandrita oktatása alá veszi a neophitát, a kit, miután -179- negyven napig bezárva tartanak egy templomban (a hol az alatt egy puszta fehér gyapottalárba öltözve, nem szabad neki egyebet enni, mint vizbenfőtt zöldséget) ez alatt hivatalos teendőinek mysteriumaiba beoktatnak. E mysteriumokat a laicusok nem ismerhetik; de egyet mégis megtudnak azok közül, azt, hogy a midőn negyvennap mulva a «fehér pappá» felavatott lelkész tenyerét a szentelt olajjal megkenik s finom gyapottal beragasztják, ugyanakkor az bizonyos összeg lerovására kötelezi magát a fekete papoknak, a minek egy része a patriarchát illeti. Ez összeg az ecclesiához mérve, kisebb vagy nagyobb.

A héttorony melletti lelkészség a legjövedelmezőbbek közé számíttatott minden időkben; ott laktak az örmény nemzet leggazdagabb kitünőségei s egy fehér papra nézve, ki a maga küldetését felfogni képes, az egy kifogyhatatlan jövedelemkutforrást képezett s a szerint is volt megterhelve.

Makariosz azonban teljesen megfelelt ezen feladatnak. Ő volt az a kegyes lélek, a ki behozta, hogy évenkint minden háznál kétszer be kell szentelni a szobákat, hogy áldás legyen rajtok s ki a házassági szertartás végrehajtása alatt harminczkétféle alamizsnaszedést hozott be s temetkezések alkalmával a megholtnak minden rokonától felszedte a túlvilágra küldendő üzeneteket a megfelelő postadíj mellékletével.

A lakására való bejárás is mindenkit figyelmeztetett lelke megvigasztalására. A pokol ábrázolása figyelmezteté a járókelőket, hogy mi vár arra, a ki a bűnei terhét a hátára veszi s azt hiszi, hogy már most senki sem látja; míg a mennyország jelképe bizonyságot tett azoknak boldogsága mellett, kik nem sajnálják a vigasztalásért erszényüket megnyitni. A bűn nagysága s a vétkező tehetsége volt természetesen a díjszabályzatra nézve irányadó. Kicsiny embernek a nagy bűne is kicsiny, nagy embernél a kis bűn is nagy: a lerovás ahhoz méretik.

A négy torony égszín kupoláiról az utolsó napsugár zománcza is eltünt már; az utczán kezdett a zaj elcsendesülni, a tevehajcsárok ostorkongatása, a hamálok vizetkináló rikácsolásai kezdtek lassankint helyet adni az utczákat éjente ellepő kutya-seregnek, s a felvert por kezdett ködalakban alászállni, előpostájául az éj homályának, midőn a rács mögött ájtatosan őrködő Makariosznak feltünt egy nő alakja, ki már harmadszor ment el az ajtaja előtt rövid idő alatt, kezében egy pár lábánál fogva összekötött kakassal.

Ez gyónni jön. A hivek baromfival fizetnek. Nagy bűne lehet, mert az alkonyt választotta a gyónáshoz s már harmadszor megy el a tornácz előtt s még nem határozta el magát, hogy megtegye-e? Be-betekint, végignézi a pokolbeli ábrázolatot, s megint csak visszavonul, összeborzadva, mintha volna rá nézve még valami irtózatosabb is, mint a pokol a maga szikrázó fenségében.

Az asszonyalak botra támaszkodva és biczegve jár, tehát sánta; a fél szemén tapasz van, tehát félvak; az arcza tele van veres himlőhelyekkel, tehát rút; öltönye rongyos, tehát szegény.

Negyedszer is visszajön e rejtelmes tornáczhoz: akkor az egyik kakas a kezében, fejjel lefelé csüggve, elkezd kukorítani. Ez határoz. Péter apostol intője megszólalt. A nő erőt vesz magán, belép s bekoczogtat a rácsajtón. Bebocsáttatik.

– S azt hiszed, hogy az ilyen nagy bűn alól feloldozást adhatok neked – két kakasért?

– Szegény vagyok. Az uram teherhordó a bazárban, magam zsirbadzsit árulok a medresz sarkán. Hanem azért még hoztam egy kis megtakarított pénzt is. Vedd ez erszényt.

Makáriosz kiönté az erszény tartalmát fehér talárjára s úgy találta, hogy azok a piaszterek nagyon vörösek.

– Én nem csinálom, nekem ilyennel fizetnek a hajósok, a kik nálam vásálnak.

– No hát én meg azt mondom neked, hogy a ki zsirbadzsit árul, annak a lehellete fokhagyma szagú, a te lehelleted olyan, mint a rózsaméz illata. A teherhordók feleségei nem élnek dulcsászszal, rahat rakummal, attól csak úrhölgyek szája szagos. Te meg akartál engem csalni. De magadat csaltad volna meg. Mert ha én most teneked kiosztom a bűnfeloldást, akkor helyetted egy épen ilyen rongyos, ragyás, vaksi, biczebócza vén asszony ül oda szent Basilius asztalához a mennyországban, te pedig, a milyen vagy igazán, ott égnél a sátán serpenyőjében; azért, ha bűnbocsánatot akarsz nyerni, eredj ki a kuthoz, mosd le arczodról a ragyákat, s úgy gyere vissza.

A nő úgy tett, a hogy a fehér pap parancsolá; kiment vén, rongyos alakban, s visszajött mint egy deli, ragyogó arczu tündér, a minőnek csak az ajkait valaha rózsákhoz s fogsorát gyöngysorhoz hasonlították. -182-

– Úgy, kedves leányom! monda, ráismerve a visszatérőre Makariosz. Te a szép Zabella vagy, a gazdag Tafruj felesége, a ki az ős Zariadri nevét is viselhetné, ha olyan nagyon nem félne vele megbántani a törököket.

– Tehát te nem a teherhordó felesége vagy, hanem a kincses kalmáré, s nem árulsz páczolt halat a medresz szegletén, hanem ékszereket és kirakott fegyvereket a bazárban. Már most gyónj meg mindent igazán. Hogyan lettél Alnumán Aja gyilkosává?

– Segítsek bűneidre visszaemlékezned? odacsalogattad a bazárban ácsorgó ifjut fekete szemeidnek tüzes kacsingatásával, nyitva feledted piros ajkaidat, mikor beszéltél vele, hogy fehér fogaidat meglássa; kezében feledted a kezedet, mikor ékszerre alkudott veled, aztán megharaptad a fehér fogaiddal, s megölted szerelemféltésből. Semmit el ne tagadj előttem; mert a mit eltagadsz, a mit elszépítesz, vagy elhallgatsz, azért pokolra jutsz.

– Elmondok mindent s Isten látja lelkemet, hogy igazat mondok. Én nem csábítottam Alnuman Ajat soha. Ő küldött hozzám legelébb naámét a vén asszonytól.

– Ahan! Naámét? A mivel a török ifjak szokták bolonddá tenni a szép asszonyok férjeit. A himzett erszényben száraz virágok vannak s az asszonyok értik, hogy a virágok mit beszélnek.

– Én felbontatlan küldtem vissza neki a naámét. Akkor maga jött el hozzám, rálesve, mikor férjem elhagyja a bazárt s én egyedül maradok; s elkezdett nekem szerelmes verseket, virágdalokat mondani.

– Keresztet vetettem magamra s azt mondtam neki: távozz tőlem sátán. Ekkor ajándékokkal kisértett megnyerni. -183- Hozott nekem drága kösöntyűket, gyöngysorokat és gyémántokat.

– Én lábaihoz dobtam az ajándékait s azon voltam, hogy rút legyek előtte.

– Azt bolondul tetted. El kellett volna fogadnod és ide hoznod a papnak. Ez által a bűn ajándéka az ájtatosság alamizsnájává szentesült volna.

– Ekkor fenyegetni kezdett, hogy ha nem hallgatok forró esdekléseire, megöli a férjemet. És Zariadri olyan szelid ember, a ki egy állatot sem ölt meg soha, egy gyermeket sem ütött meg soha, a ki még a tolvajt sem üldözte soha.

– Nem gyáva, csak jószívű. E fenyegetésre azt mondtam Alnuman Ajának, hogy én elmegyek atyjához, a nagyvezérhez és bevádolom öt, hogy férjemet meg akarja ölni.

– Alnuman Aja még is felhagyott e fenyegetéssel; hanem annál erőszakosabb lett ellenem. Azt mondta, hogy házamban fog meglátogatni, mikor férjem nincsen otthon. Tudattam vele, hogy ez lehetetlen, mikor férjem egyedül hagy otthon, akkor házunk kulcsát magával viszi s hozzám az alatt be nem jöhet senki. S én nem vagyok az a nő, a ki kötélhágcsót bocsát le az ablakon, hogy látogatót fogadjak el.

– Ne fecsegj már annyit az erényeidről; hanem térj át egyszer a bűneidre.

– Alnuman Aja a legirtózatosabb fenyegetőzést mondá ki előttem, a mivel csak nőt meg lehet rémíteni. Azt mondá, hogy férjemet jó czimboraság szine alatt el fogja csalni Shejtán Emisznézihez s míg az ott engemet, bor és csáblány csókja mellett elfelejt: mámorában ellopja tőle házunk kulcsát s úgy tör reám. -184-

– Aha! Shejtán Emisznézihez: az «ördög leányához», a törökök Delilájához? Szép asszonyhoz illő szép név!

– De az én férjem nem az az ember, a ki idegen asszonyra felemelje szemeit; Zariadri Tafruj még a lélekzetét is visszatartja addig, a míg Shejtán Emisznézi elhalad mellette az utczán, nehogy egy párát beszivjon abból az átkozott büvillatból, a mi annak ruháiról szétomlik.

– Most meg már férjed erényeit sorolod elő! Hát azért ülök én itt ebben a padban? Beszélj már a bűneidről!

– Véget érek már. Ezelőtt négy nappal, késő este egyedül álltam kertre nyiló ablakomban, a párkányra dülve, s néztem a lepkéket, a mik a granátalmák virágait körüldongták s nem volt semmi vétkes gondolatom, a miért Isten megbüntessen.

– Azt nem tudhatod. Egy asszonynak elég a lepkéket nézni, hogy vétkezzék.

– Ha úgy van, meglakoltam érte. Egyszerre egy erős kar ölelte át derekamat s a mint felriadva hátranéztem, szemeim Alnuman Aja szemeivel találkoztak. Égetett az a két szem, mint a tűz. «Hová tetted férjemet?» kérdezém tőle. «A hogy mondám, felelt ő, elvittem Shejtán Emisznézihez, így jutottam a házad kulcsához.» E szóra ájuláshoz hasonló zsibbadás állta el minden tagomat; közel voltam az összeroskadáshoz. Én nem tudom azt a fájdalmat megnevezni, a mi elfogott, de azt minden ízem érezte s a halált nem hiszem ennél keserűbbnek. Hogy engem férjem elfelejthetett, egy Shejtán Emisznéziért, s nemcsak elfelejtett, de elcserélt érte: odaadott egy nőrablónak, gonoszabbul, mintha eladott volna árverés mellett a bazárban. Azt érzém, hogy meg vagyok halva. Tehetetlen, akarat nélküli tömeg, a milyennek a török nevezi az asszonyt: «nakiszszalot aáké», léleknélküli lény. Erőtlenül roskadtam össze s éreztem a diadalmaskodónak forró lélekzetét arczomon. -185-

– Ekkor lépések hangzanak a tornáczon, az ajtó felnyilik sebesen, s Zariadri áll előttem, a férjem: oly büszkén, délczegen, mint mikor vőlegény korában lépett elém, kezemet megkérni. Ez a pillanat egyszerre valami emberentúli lényt idomított belőlem. Elfelejtettem, hogy asszony vagyok, hogy gyönge vagyok: a sértett szemérem, a hitvesi hűség, a férj közelléte, a szégyen boszuvágya oroszláni erőt lövelt egyszerre minden idegembe. Alnuman övében tőr volt, azt jobb kezemmel kirántottam hüvelyéből s oldalába taszítottam s minthogy a döfés nem volt halálos, másodszor keblemnek feszítettem a tőr markolatát s balkarommal átfonva a férfi nyakát, úgy vertem azt a szivén keresztül, s minthogy erős volt és ki akart szabadulni ölelésemből, hogy ne menekülhessen, fogaimmal beleharaptam a nyakába s úgy tartottam ott, míg meg nem halt. Ez volt Alnuman Aja halálának története.

– Egy ujjal sem. Egyedül hajtottam azt végre. Mikor a megtörténtet s a megesettet megváltoztatni többé nem lehetett, a hullát ponyvába takartuk s öszvérre téve, éjszaka elvittük ketten Raghib basa palotájáig, ott letettük azt a kertajtóba. Senki se vette azt észre. De én nekem azóta nincs se éjjel, se nappal nyugtom. Folyton előttem áll az az eltorzult arcz, melynek halálkiáltásra nyilt ajkain át a megölt lelkét látom elrepülni, odajön hozzám halaványan, sárgán s nyöszörögve kéri vissza tőlem kiontott vérét. Senki sem tudja férjemen kívül titkomat: de mit használ, ha én magam tudom és tudja az Isten. Négy nap óta üldöz már ez a rém. Ki szabadít meg tőle, ha csak te nem, atyám? Te feloldhatod lelkemet alóla.

– Hát hiszen fel is oldom. Az rajtam nem mulik. Csakhogy azt ne hidd, Zabella leányom, hogy az ilyen irtóztató -186- nagy bűnt: (mit gondolsz? a nagyvezér fiának kegyetlen meggyilkoltatását!) levezekelheted egy kis imádsággal, bőjtöléssel, bucsujárással, aztán egy pár kakassal és egy erszény ócska pénzzel, a miről az irással együtt lekopott az ezüstözés.

– Készen is légy. Legelőször is: kilencz napig kenyéren kívül mást nem szabad enned és más vizet nem szabad innod, mint a mi reggelenkint harmatképen az álœlevelekben összegyül. Azután minden nap háromszor el kell jönnöd a templomba, s térden járva hétszer megkerülnöd az oltárt. És végezetre öt erszény pénzt küldened ide még ma a lelked üdvére szolgálandó alamizsnaképen, de igazi jóveretű piasztereket.

Zabella hazament s még az nap este megkapta Makariosz az öt erszény pénzt, hibátlan jó teljes értékű török piaszterekkel.

Zabella másnap is megjelent Makariosznál, végezni a rászabott vezeklést. Mikor az teljesítve volt, azt mondá neki a fehér pap:

– Kedves leányom, a te bűnöd sokkal nagyobb, minthogy azt a rád szabott vezeklés kiengesztelhetné, e bűnnek a sulyát nem nyomja le kevesebb, mint még öt erszény pénz.

S ez kilencz napig folvást így ment. A pap zsákja még sem telt meg. Odaadta már Zabella utolsó ékszereit is Makariosznak, a hogy illett. Ily bűnös nőnek nem szabad kösöntyűket, fülönfüggőket viselni. Rongyban kell annak járni. A gazdag Zariadri Tafrujból kilencz nap alatt tönkre jutott szegény lett.

– Nincs már semmi, a mit elvégy, egy fillért érőm sincs, add meg a feloldást.

Ekkor Makariosz az eléje térdeplő nő meghajtott fejére tette kezét s azt mondá neki: -187-

– Van még valamid, a mi megér tízezer piasztert, ez a te szép fejed. Csak eredj haza.

Makariosz nem sajnálta az utat a nagyvezér palotájáig. Bebocsáttatást kért s mikor Raghib basa elé lépett, ezen kezdé:

S azzal elmondá a nagy vezérnek az egész történetet, a mit Zabella neki meggyónt.

Baghib basa Ozmanország négyszáz nagyvezérei közt a legkitünőbb helyet foglalja el, s egyike annak a kétszáznak a négyszáz közül, a ki nem hóhér keze alatt végezte életét.

Hires arról, hogy kormányzata alatt a török birodalom pénzügyei felvirágoztak s rend volt az országban: de még hiresebb kiszámított kegyetlenségéről.

Mikor Egyptom helytartójává nevezték ki, az akkori uralkodó osztály főnökeinek, a mameluk bégeknek halálitéletét négy esztendeig tartogatta a keblében s az alatt együtt tanácskozott, mulatott, vendégeskedett a bégekkel, míg a negyedik évben végre mind a huszonnégyet összekaphatta vendégszerető asztalánál, akkor aztán fekete kávé mellett levágatta őket.

Egy keresztyén nő, ki letörte az ozman fiatalságnak legszebbik virágát, a csaták hősét, Mahmud szultánnak -188- édes unokáját, mert Raghib basa neje a szultán leánya volt, Szaliha.

Mikor Makarioszt elbocsátá maga elől Raghib, rögtön hivatta az örmények patriarcháját.

Zabella kétségbeesetten futott haza férjéhez; elmondá neki a rémes fenyegetést, a melyben Makariosz kimondta fejére a halált?

– Ez a fej tehát nem a tied többé: mondá Zariadri feleségének. Add azt nekem.

Zariadri odanyult csendesen s mire a nő felsikolthatott, a gyönyörű szép gyöngyfogsorból a legszebbik, az első fogak egyike ki volt törve.

Tafruj egy szót sem szólt többet Zabellához, hanem sietett fel a nagyvezérhez.

– Nem tudhatta más, egyedül én. Mert senki más nem volt akkor jelen. Én voltam Alnuman Aja gyilkosa. -189-

– Te? Zariadri Tafruj! Azt mondod, te voltál fiam gyilkosa. Nem félsz a pokoltól? A ki hazudik, pokolra jut. Nem tanultad azt?

– Pedig hazudsz. Feleséged ölte meg a fiamat. Az ő harapásának helye maradt a nyakán.

– Az nem lehet. Az egy teljes fogsor nyoma volt, s nőmnek egy első foga hiányzik. Az én kezem, az én fogam helye volt az, a mi a fiad nyakán véres nyomott hagyott. Engemet öless meg.

– Ej ej, Zariadri Tafruj. Hát illik-e egy keresztyénnek jobban szeretni a feleségét, mint a mennybéli üdvét? Hát te nem félsz a pokoltól? Meglehet, hogy kételkedő vagy. Én is az vagyok. A bölcsek azt tartják, hogy az emberi csontok közül a csípőcsont az a «lus», a mi megmarad itéletnapig s a feltámadáskor ehhez képződik hozzá a többi emberi test. Én már sok ilyen csontot láttam föld felett elszórva s föld alul kihányva, de egyet sem tapasztaltam megégve: tehát egyik sem volt a pokolban. Azt hát ha nem hiszed, nem a te bajod. De van valami még a poklon innen, a mi rossz: a meghalás. Ez nem minden emberre nézve mindegy. Ha kiderül, hogy nőd volt Alnuman Aja gyilkosa, nőkinzásban nem gyönyörködik senki. Rövid halála lesz. A vizbe fojtják. Egy percz mulva feljön a buborék a víz szinére s ha van a nőnek is lelke, a hogy ti hiszitek, még onnan is feljebb: az égbe. De ha férfi volt az, a ki fiamat megölte, az átkozza meg a napot, a melyen született, mert az innen már csak pihenni megy a pokolba; ha van egyáltalában más világ.

– Hallod, de nem tudod mit. Majd megtudod hát. Eredj le palotám elé, az izoglanok terére. Mikor Ahmed szultán az Aja Sophia kupolájára a félholdat föltéteté, a levett kettős keresztet ide helyezték le. Vert rézből van az gömbjével együtt, gazdagon megaranyozva, a gömb áttört művű szentek képeivel ékesítve. A hol szentségtelen kezek -190- az aranyozást levakarták róla, ott idő jártával zöld rézrozsda lepte be az emléket. Eredj le: és nézd meg most. Az egész emlék ragyog ujra, nagyobb fénynyel, mint valaha. Kereszt és gömb tündöklenek. Három nap óta mint az olvasztó kemenczét, úgy fűtik szénnel a kereszt gömbjét, s attól az egész ércztömeg izzóvá lett. Ha férfi volt, a ki fiamat megölte, két kezére lánczot kötnek s ennél fogva felvonják arra az izzó keresztre. Eredj le fiam és nézd meg, milyen az? ha jól megnézted, jöjj fel ismét és juttasd eszembe, a mit az imént mondtál. Addig elfelejtem azt.

Zariadri Tafruj leballagott az izoglanok terére, a hol a hajdani Sophia-templom (nem szent Sophiának, de Sophiának: az isteni bölcsességnek temploma) számüzött keresztje nyomult önterhénél fogva mindig mélyebben alá a földbe; még csak a gömb fele állt ki a gyepből, a kettős kereszttel.

Az a gyep el volt perzselve most köröskörül. Félmeztelenre vetkőzött hóhérlegények szították az érczgömb óriási katlanában a tüzet s füstölgő zsarátnok vette azt minden oldalról körül. A hőségtől megritkult levegő reszkető délibábot támasztott az óriási szent jelvény körül.

Tafruj borzalommal nézte ez ádáz munkát. A kit ez izzó keresztre felvonnak, az a kárhozat minden kinját átszenvedi. Ott vonaglani, hánykódni ez izzó kereszten s átkozni a halál hosszú óráján az életet, a világot, az emberiséget és az Istent s nem találni a kinok enyhülését az öntudatlanságban? Rettentő képzelem.

Elnézte sokáig, hogy csorog le az olvadt arany, mint veríték, az izzó keresztről, a hóhérlegények tréfálkoztak vele: nem volna-e kedve az ujja hegyével hozzányulni a fénylő jelvényhez?

– De még sem irtózom annyira a haláltól, mint a mennyire szeretem nőmet. Én voltam fiad gyilkosa.

– A mit igértem, megtartom, mondá Raghib. Ülj be a zsellyeszékbe. Benne van már a tíz erszény pénz, a mi fiam gyilkosának felfedezőjét illeti. Te jelentetted őt fel, a tied. Igértem annak biztosítást is minden veszély ellen. Menj haza, semmi veszély tégedet nem ér. De nődet tartsd zár alatt ezentul, hogy több ifju el ne veszszen szépsége miatt, oly nyomorultul, mint Alnuma Aja elveszett, ki nekem egyetlen fiam volt s a kit én nagyon – nagyon szerettem.

Tafruj azt hitte, hogy álmodik s az álomlátás játszik gonosz tréfát vele, mikor a hordszékbe beültették s annak az ajtaját az izoglan aga rázárta. A telt erszények ott hevertek lábainál. A mint egyet megrugott, megcsörrent benne az ezüst.

Sötét folyosókon át vitték ki az izoglánok a palotából s mikor az udvarra értek vele, ott állt előtte a rémséges izzó kereszt, felmagasodva a sötét égre s vérvilágot árasztva maga körül.

Tágas négyszögben fegyveres janicsár-csapat vette azt körül, nem lehetett látni, mi történik a karéjon belül. Csak az imám alakja látszott ki a kőemelvényről a kereszttel szemben.

A török sipok egy ismeretes gyászdalt hangoztattak, melynek zenéjétől a vér fagyott meg Tafruj ereiben; ez a szegény bűnösöket halálra kisérő dal volt. -192-

Mikor a tárogató utolsót sikoltott, az imám kivonta öve mellől az odadugott pergamen-tekercset s felgöngyölve azt, éneklő hangon olvasá róla:

«A nagy patriarcha, az araráti szent, az etsmiazini apostol itélete ez: a papnak, ki a gyónás titkát elárulá, büntetése tüzhalál. Helybenhagyja Raghib basa, nagyvezér.»

Az üstdobok recsegtek, s a következő pillanatban két láncznál fogva egy emberalak szállt fel sebesen az izzó keresztre. Nem emberalak többé, hanem pokolbeli rém, mely egy kinzott ördög vonaglásával hánykódik a tűzfényű kereszten, elrugva magát tőle s valahányszor visszaesik, fekete füstfelleg száll fel körülötte, s egy ordítás, melynek a hangja is átok, rémségesebb minden vadállaténál, szidalmazza az eget és földet és minden közte lakókat.

Tafruj futott volna e rém-látvány elől, de a hordszék fogva tartá. Végig kellett néznie az egész halálkint, mely neki volt szánva, melyet magára válalt, azért, mert feleségét oly nagyon szerette, s melyet bizonynyal meg is kapott volna, ha Raghib basa nem szerette volna épen oly nagyon az igazságot, mint ő a feleségét. Ott kellett néznie a szörnyképet egész odáig, míg végre a torzalak utolsót vonaglik a kereszten s az átoküvöltés ajkain fekete füstté válik s aztán lobbot vet egyszerre s lángba borul a megölt alak.

Ez volt Raghib basa nagyvezér igazságszolgáltatása, kit a történetiró e névvel jegyzett fel: «Inszáni Kamil», «a tökéletes férfi».

Másnap kiadta Raghib basa azt a Mahmud szultán taghujával szentesített hatti sherifet, mely megtiltja a stambuli asszonyoknak az átlátszó fátyol viselését, a himzett papucsot az utczán, a test szépségeit eláruló ruhákat s -193- elrendeli halálbüntetés alatt rangkülönbség nélkül minden nőnek a feredzse felvételét a házon kívül: azon szomorú öltönyét, mely minden szépséget eltakar.

Hogy kinevették a sztambuli asszonyok ezt a rendeletet. Nem lettek volna asszonyok, ha azt nem tették volna. Rendeletet adni a «divat» ellen! Ebben a birodalomban nincsen császár! Próbálták azt más hatalmasok is, leparancsolni a divatot a nőkről; Cromwell, József császár; nem mentek vele semmire.

Azon a napon, a melyen minden utcza és tér visszhangzott a hatti sheriff parancsszavaitól, a Bosporus partján, a sztambuli uri nép kedvencz sétahelyén, legpompásabb öltönyeikben jelentek meg az urhölgyek, s szépségeiket, ha valaha, most igyekeztek legjobban kimutatni.

A csábító péri, a bübájos Shejtan Emisznézi egész kisérő sereget vont maga után. Selyem felöltönye, a karcsú derekához tapadó chilát, szabadon hagyta keblét s a mit el nem takart, még rosszabbul rejté az átlátszó selyemfátyol, mely homlokát is egészen szabadon hagyta, hogy kitünjék a gyémántcsillagos ferroniere, egy franczia király kedvencz hölgyének divatja. S hogy még jobban csuffá tegye a császári hatti sheriffet, a selyem salavári elől térdig fel volt hasítva s kétfelé felgombolva, hogy kitünjenek a gyöngy füzérek, mik lábszárain keresztbe fonódnak. S a merre tekintett, tüzet szórt a szemével szerteszélylyel.

A Fanár kapu ó-görög palotája előtt állt egy óriás janicsár vezér, Pelvan aga, s karjait összefonva nézte a sétáló tömeget.

Ez az óriás volt mindenek fölötti kedvencze a csábító tündérnek; mikor odaért hozzá, legyezőjével ráütött a kezére és nagyot kaczagott hozzá.

Az óriás kivette kezéből a legyezőt s eldugta az övébe, a helyett kivonta onnan azt a pergamen tekercset, melyen a császár rendelete megtiltja az olyan viseletet, minőben a szép tündér jár, s különösen a legyező viselést. -194-

Shejtan Emisznézi elolvasta a hatti sherifet s minthogy pávatollait elvették: a szultán parancsát használta azontúl legyezőnek; s azzal kaczagva sétált tovább a többi szép abelérékkel.

Midőn ismét visszakerült a szép huri a Begsid Tas palota elé, Pelvan aga még mindig ott állt mozdulatlanul.

– Eredj haza, szép hölgy, mondá neki a kolossz; ne várd meg, míg a muezzim estét kiált.

Mikor lement a nap, s nem világított más, csak a tejút, meg a szikrázó csillagok, akkor bámulattal vette észre a kisérők csoportja a csábító mesterfogást, a mit a szép hölgy merész képzelme kigondolt.

Az alá a vékony fátyol alá, mely termetét takarta, a Haemus hegyéről szedett fénybogárkák voltak rejtve, s azok, a mint besötétült, az öltönyön át világítottak, fényt lopva oda is, hova a napsugár nem hat.

A férfiak magasztalva, az asszonyok irigykedve fogták körül; egy hét mulva el lesz terjedve a fénybogaras öltönyök divatja Stambulban.

Shejtan Emisznézi megállt az óriás előtt, s míg márványhátát fordítá felé, megvilágítva a fulgora fényétől, gömbölyű vállán keresztül hamisan mosolygott szemébe. S a mint a muezzim végezte énekét, pajkos szeszélyében tülköt csinált a szultán hatti sherifjéből s a hangcsőn keresztül kiáltá vissza a muezzimnek az énekelt szúrát.

Abban a perczben Pelvan aga megfogta Shejtan Emisznézi kashmir övét a derekán félkézzel, felkapta őt a levegőbe, a másik karját térdhajlásai alá csapta s egy lökéssel beledobta a tengerbe: hogy a krónikairó «Izi» -195- szavai szerint «a tenger kék hullámainak szövete legyen öltözéke szép testének».

E jeladásra az előrohanó jancsárok háromszáz divathölgyet hajigáltak bele a Bosporusba.

… Ettől az éjtől kezdve viselik a török hölgyek a feredzsét. – Ez volt a feredzse-divat története.

«EXCUSE!» (OLVASD: SKIZ).

Az asszonyság elfogadó-szobájából elől a háziurnő maga, karján egy harmincz éves férfinak, követve egy még fiatalabb úrtól, a kitől nagyon kellett őriznie a sleppjét, hogy rá ne taposson.

Az urnő huszonöt-huszonhét év közötti szépség, halavány, morbidezzás arczszinnel, a mit még érdekesebbé tesz a nyughatatlanul ideges ajk s a nagy fekete szemek. Kár, hogy azokat gyakran bizonyos szemszúró kifejezésre összehúzza: most még jól illik az neki, de majd húsz év mulva megbánja. Azt a két vékony szemöldököt is jobb volna, ha nem huzná annyit össze, s ha a nyakát nem hajtaná félre. De még most az mind jól illő negély.

A karját nyujtó urat doktornak hivják; valamikor medicus korában tánczosa volt a szép Izabellának s tüzesen udvarolt neki; hanem aztán kosarat kapott, s azóta Farkas úr nem tánczol. Komoly ember lett, gyakorló-orvos, specialista. Ő jár a házhoz gyógyítani. Egyébiránt a férjnek is régi jó barátja. Mint medikusok és juristák együtt csinálták a hirhedett márczius 15-iki és halottak napjáni demonstrátiókat, s tánczolták egymás báljain a franczia -197- négyest vis à vis, s költötték egymás pénzét. Mikor Cserjéssy elvette a szép Izabellát, doktor Farkas baráti nagylelküségből vőfényül szerepelt mellette s most is rámeri bizni Cserjéssy az életét és a feleségét a legyőzött vetélytársra. A ki külömben magas termetű, kifogástalan toilettben járó dandy, kiborotvált állal, egyik fülében kis platinafüggő, szemein az orrára csiptetett binocle. Arcza érdekesen halavány: természetesen a sok kórházfrequentatiótól.

A hátul jövő ifju egy ujságiró, a ki a lapoknak tánczvigalmakról, házasságokról és gyászesetekről referál, s a kivel megismerkedik, azt kiirja novellába s a kibe beleszeret, azt megénekli, s ha kosarat kap tőle, azt is megénekli. A haja elől kétfelé van választva kisasszonyosan; hanem a nyakkendő csokra félre áll. Külömben igen jó fiu. Camonesnek hiják, a mi persze csak irói tolvajnév.

A másik ajtón a pipázó szoba felől a házi úr hozza karöltve kedves barátját, Talfáji Lőrinczet, a ki a mult három esztendő alatt az ő választó kerületéből volt képviselő; de közelebbről nem akart föllépni, most aztán csak úgy látogat fel hébe-hóba, vexálni az új képviselőket; a mi olyan jól esik annak, a ki otthon maradt. Látszik is az arczán, hogy faluról jött: oly piros pozsgás, csupa jó sziv és egészség. Csak a mikor aztán megszólal, czáfolja meg a jó elővéleményt; a hangja vékony és életlen, olyan, mint mikor a hegedű gyékénykákás végén huzzák végig a vonót s a mit mond, az mindig arra van szánva, hogy valakit megcsiklandjon vele.

Cserjéssy Mukit, a házi urat nem tudjuk leirni. Soha sem ült fotografus elé, nehogy valami cziherrevaló ujságiró lekarikaturázza az arczképét valamelyik bolond lapba. Egyébiránt, majd «körméről ismerik meg az oroszlánt.»

Mind a két csoport igen érdeklő beszélgetés folytatását hozta magával, s alig várhatott vele, hogy azt a másik csoporttal is megismertesse; azért is sietett az utjában álló levest minél hamarább felkanalazni. -198-

– Usse part! Az ő baja az. Én arról a «bukti»-ról beszélek, a mit tegnap csináltam az öcséméknek, olyan esetet nem jegyzett még föl Plutarch! Ide hallgass, te doktor! Én kimondom kilencz tarokkra a toletroát, ultimot. A Gazsi hinterhandba rákiáltja: kontra toletroa, kontra ultimo, tizenegy tarokk, pagát elfogás! És én megnyerem az ultimót! megnyerem: tudod-e azt? Ez olyan sensatiót csinált, hogy még a konferencziát is félbehagyták érte. Azt mondja rá mindenki, hogy ez lehetetlen. Pedig így volt, hallgass ide. Nálam hét primőr, meg három veres, kettő a skartban feküdt, a Gazsinak volt tizenegy tarokk a kezében, de a XII-ős a legmagasabb; a Jóskánál azonban volt a XVI-os, meg a XV-ös. Én vagyok a fórhand: kihivom a veres királyt, a veres dámát egymás után, a Jóska mind a kétszer kénytelen szürkupot csinálni s a Gazsit megtalálni; a harmadik hivásnál már szüperiőr maradtam, lehivtam hatot, hetediknek a veres alsót, arra kiugrott Gazsinak az utolsó tarokkja s a szinjén hazavittem a pagátot. No érted úgy-e?

– Te Muki; szólalt meg a volt képviselő, nyikorgó taligakerék hangján, hogy kellemesebb tárgyra vigye át a társalgást: tudod már, hogy a választóid bizalmatlansági feliratot küldenek rád a vám- és bankügyben adott parolád miatt.

– Recontra nekik! Ismerem az embereiket. Csupa Púb, meg Cavall, egyetlen matador sincs közöttük.

A János körülhordta az aszetlit, s míg a tálat tartotta a nagyságos úrnak, odasugott a fülébe:

– Az előbb itt voltak a takarékpénztártól, a Gyönge Laczi váltóját megóvatolták.

– A biz Isten. Azt a zsebemben felejtettem. Akkor nyomta a markomba a szerencsétlen, mikor épen az ütéseket számláltam; no majd holnap felviszed. Semmi baj.

– De az a méhes legény (a takarékpénztári irodaszolga gallérján egy ezüst méh a jelvény) holmi fedezetről beszélt.

A házi asszony restellte a suttogást az úr és a cseléd között a csiperkegombás riskása fölött s más társaságba igyekezett vonni a férjét, megszólalva panaszos, kényeskés hangján:

– Bizony te Muki, olyan vagy, látod: nem is kérdezősködöl a kis leányod felől, a kit a doktor úr beójtott. Pedig olyan szépen megfogant mind a két ójtás szegénykénél: egész szép piros halmocskák emelkedtek karjain s olyan türelmes, még csak nem is sír. S te meg se nézted.

– Igaz, igaz, megérdemlem a nyilvános megdorgáltatást. Biz az czudarság tőlem. Hanem hát nem akarom szegénykét felzavarni; tudom, hogy alszik már olyankor, mikor én hazajövök.

– Úgy hiszem, hogy éjfélután két órakor mindenütt alusznak a gyerekek. -200-

– Ebben megint igazad van. Én biz egy kicsit elkéstem. De hát nem tehetek róla. Mikor odavetődött közénk az a szegény Bátoki Gazsi; aztán olyan malőrje volt, hogy az valami hallatlan. Nem akartunk a pénzével elmenni. No még három túrt, aztán még egy huszártúrt, hogy regresszirozhassa magát. Aztán még többet vesztett. De hát nem kelhettünk fel az asztaltól, tele volt a «tábla» összekötött dupla kettősökkel.

– Bezzeg ha összekötött dupla törvényjavaslatokkal lett volna tele a tábla, akkor fel tudtatok volna tőle kelni; jegyzé meg a kiállhatatlan gyékénykáka hang; a min aztán az egész társaság nevetett.

– Csak te hallgass! Az irigység beszél belőled, hogy nem ütheted velünk együtt te is. No majd ha a választóim bizalmatlansági szavazata leköszöntet, feljöhetsz helyettem, s átveheted a helyemet: ott van a sarokban; igen jó hely, én már elvesztettem rajta, (észreveszi, hogy a felesége is hallja) az az, hogy nyertem rajta valami ezer forintot.

(«No az ugyan jól fog esni nekünk; dörmögi János a töltött káposztás tálat tartva ura elé; mert épen most van itt a tiszttartó, s azt mondja, hogy minden elfagyott otthon.»)

– A tiszttartó? Ah! Zászlós úr van itt? Hát hivd be rögtön. Jöjjön be. Még az ebéd elején vagyunk; jut neki mindenből. Szorítunk itt helyet neki a Lenczi pajtás, meg én közöttem.

Az asszony is mindjárt lebbent a helyéről étszert és asztalkendőt adni ki a most érkezett számára, ki egy ideig szabódott az előszobában, hogy ő nincs szalonszerüen öltözve; de aztán csak behúzták-vonták s leerőltették a székre s hoztak neki mindenből, a mi már körüljárt: hozzá is látott emberségesen. Levest már nem kivánt, csak a vagdaltas süteményen kezdte.

– Hát Zászlós úr, mi gyászhir van oda haza? Van még víz a vetésünkön: milyen nagy? -201-

– Ühüm, mondá a tiszttartó, tele levén a szája olasz kráflival, valami két öl magas.

– Tisztára, felelt a gyászposta, egy nagy szál makaronit ficzkándoztatva a tányérján, mely sehogy sem akart a villáján maradni.

– E biz elég baj egy lélekzetre, mondá Cserjéssy; de hát majd segítünk magunkon valahogy. Ezentúl ötkrajczáros tarokkot fogunk játszani. Behozzuk a klubba, hogy öt krajczár legyen a blokk tíz krajczár helyett. Legalább látni fogja a kormány is, hogy nagyon komoly az ország állapotja.

A tiszttartó ez alatt bevette a töltött káposztát is. Szokva volt a gyors munkához. Most aztán mindjárt bővebb beszédű lett.

– Hanem hát a kár még is némiképen haszonra fordult. A tavalyi boraink még mind megvannak. A fagy előtt kinálva se kellettek senkinek három forintjával; a fagy után pedig hat forintjával keresik; három vevő is jár a nyakamra.

– Hisz akkor hát ott vagyunk, mintha egész termésünk lett volna az idén. S még szüretelni se kell.

– Az ám. A földeinken pedig annyi hal van, hogy a halászati jogot kiadtam két esztendőre haszonbérbe tizenkétezer forintért. Elhoztam a szerződést is aláirás végett.

– Tizenkétezer forintért! Hisz ennyit a buzából sem kaptunk volna. Arany-ember ön Zászlós úr! Nyuljon ahhoz a tokajihoz. Van ott még több is, a hol az volt. A mi egyébiránt az ötkrajczáros tarokkot illeti, azt mondhatom, hogy az a legnagyobb pazarlás. Mikor ilyen kicsibe megy, az ember nem vigyáz oda; szeleskedik, visszamegy az ötödik vételre, minden dibdáb lapra betánczol; míg ha duplába megy, akkor minden ember vigyáz: ott -202- van az esze, poénre játszik, nem csinál semmi suskust. A húszkrajczáros tarokk az igazi rezon-játék.

– De az Isten áldjon meg Mukikám! szólt közbe türelmét vesztve a szép házi asszony. Beszélj már valami másról is, mint tarokkról; nem elég, hogy déltől éjfélig ütitek, hanem még reggeltől délig is arról beszéltek, hogy milyen volt a játék, mintha tudós felolvasás, érdekes vita, szinpadi előadás, vagy nevezetes politikai esemény volna, a mit átéltetek.

– Szja ha! Ki mit nem ismer, azt nem kivánja. A ki a tarokkot nem ismeri, az nem tudja, hogy mi az? A mi egy hadvezérnek az ütközet, a mi Gorcsakoffnak a keleti kérdés; a mi a poetának a drámája első előadása, a mi a bálbamenő lánynak a kottilion, a mi a doktornak az ispotály: az nekünk a tarokk. A tarokk olyan pályatér, mely kipróbálja az észt, a bátorságot, a jellemet. A tarokk a búelfelejtető, a vigasztalás ezer bajban. A tarokk ellenségek kibékítője, a mely a pártok közti külömbséget megszünteti. Még a börtön sem börtön, ha tarokkozni lehet benne. S ha egyszer pokolra megyünk, a mivel nagyon biztatnak bennünket a papok, csak valamelyikünk egy játék tarokkot lophasson be oda a szür ujjában, fittyet vetünk Luczifernek! Aztán ez valóságos magyar nemzeti játék. Ezt játszák a Kárpátoktól az Adriáig. A bécsiek is tőlünk fogadták be. Mi hoztuk be e játékba azon reformokat, miket az egész világ elfogadott. Hogy a hármast nem kell kijátszani, csak a kettőst, s hogy a szólónak a konzolácziója hatszorosa a kettősének, s hogy a kontra nem jár reciprocitással: a mi juridikai nonsens. És elvégre mi bajotok nektek asszonyoknak a tarokkal? Ugyan ne legyetek háladatlanok iránta. Ez a valóságos ascetai cingulum. Ha szent Antalnak a pusztában tarokkja lett volna, az ördög nem kisértette volna meg szép asszony képében. A tarokk-kompánia valóságos tűzkármentesítő-társulat -203- szép szemek gyujtogatásai ellen. Mert nincs az a szerelmi biledú a világ legszebb, legcsábítóbb asszonyától, a mi fölérjen azzal, mikor együtt van a skartban a skiz és huszonegyes. A mely férj tarokkozik, az a feleségét nem csalhatja meg. Az a keserű pipafüst, a mit estenkint hazavisz a ruháján, a tanubizonysága hűségének.

– Hiszen azt elismerem, hogy te vagy a világon a legjobb férj; de épen azért szeretném, ha e helyett az időmegölő, egészségrontó játék helyett valami más mulatságot találna a férjem.

– Milyenek például, vágott közbe Cserjéssy: selyembogarakat etetni, karthandlikat ragasztani, lombfürészszel óra-állványokat faragni. Vagy talán kvartetteket rendeznénk; én fuvoláznék, Lenczi hegedülne, a Gazsi meg a Józsi pedig kontráznának.

– Szavamba vágtál s nem engedted végigmondanom. Olyan időtöltést értettem, a mi az én férjem tehetségeihez méltó, a mi lelkét betölti, értékét hatványra emeli.

– Csak nem kezdhetek el vénségemre valami eddig el nem sajátított tudományt tanulni.

– Azért ő király, hogy több esze legyen, mint másnak. Mikor én király vagyok (t. i. mikor osztok) akkor én is okosabb vagyok, mint az a másik három, a ki játszik.

– Minden nagy embernek van valami nemes időtöltése, folytatá a menyecske a leczkét, a mivel azt a hézagot betölti, a mi rendes nagy életfeladatából üresen marad. Látod, Deák Ferencz szobrokat faragott, Garibaldi regényt írt, Kossuth csillagászattal és botanikával foglalkozik s Türr tábornok csatornát épít és népnevelésben fárad.

– Igen, mert egyik sem talál magához méltó partiet; de kerültek volna csak együvé mind a négyen: tudom, hogy azok is mindig tarokkoztak volna.

– Ne volna csak a ti barbar előitéleteitek által minden magasabb életpálya elzárva előttünk, asszonyok előtt!

– Megbuktatná nagysád a férjét; mert nagysádat küldenők el helyette az országgyülésre.

– Camoens úr! Utasítá őt rendre egy lesujtó villám kiséretében szép szemeiből a delnő.

– Igaz ez! sietett segítségére a tiszttartó. Teszem föl az ilyen pompás turósbéles.

– Kérem, szólt az úrnő aprehendálva. Azt a szakácsném csinálta, én komolyabb eredményű tetteket értek.

A tiszttartó úr bizonyítá, hogy komolyabb eredmény ennél a túrós bélésnél nem lehet a világon.

– Haha! Nevetett Muki. Az én kis feleségem utoljára a katonai pályát irigyli tőlünk. Még kedvet kap Merkus kisasszonytól a hollandi szerb amazontól.

– Így van az. Duzzogott a szép háziasszony. Nálunk, a hol a munkát a férfiak magukra nézve megalázónak tekintik, a nőkre nézve viszont oly elérhetlen megtiszteltésnek tartják azt, hogy nem akarják velük megosztani. Amerikában a nők még orvosok is lehetnek.

– No csak az hibáznék az én boldogságomból, pattant fel Muki; hogy az én feleségem eljárjon a bonczterembe, holt embereket trancsirozni! A hideg is kilel a gondolatjától is. Soha se enném meg a keze főztét többet.

– De hát, hogy lehet ily megvetőleg nyilatkozni az -205- emberi tudományok legmagasabbikáról: a boncztanról? kedves barátom. A boncztannál kezdi az ember megismerni az Istent, teremtő bölcsességének legmagasabb remekművében. Az csak a laikusra nézve oly borzasztó, a beavatott egy egész új világot fedez fel a bonczkés nyomán, mely csodálatosan összefügg, minden atomjában egy közös czélra összeműködik, a mely czélnak a neve: az élet. A haláltól tanuljuk meg, hogy mi az élet? Az utazás a földön, tengeren és légben mind nem tár fel annyi csodát a gondolkozó fő előtt, mint az utazás a bonczkéssel az emberi test titokteljes birodalmában. Az nem az iszonyat, az a gyönyörködés kifogyhatatlan tárháza.

A fiatal orvos egészen fellelkesült tudománya magasztalásában, még a binoclit is letette, hogy szemeinek lángoló tüzét ne fogja el az ablak.

– De elvégre is az orvosi tudomány csupa próza, csupa realitás, a női kedély pedig csupa poézis, csupa idealismus: nem férnek azok össze.

– No hát megálljon Camoens barátom, elmondok önnek egy esetet, a mi velem történt, a miből átlátandja ön, hogy scalpellum alatt is megterem a költészet s aztán csinálhat belőle novellát, ha tetszik. – Ha megengedi a tisztelt asztaltársaság.

– Hát egy reggel odajön hozzám egy atya a leányával. Elmondja, hogy ő bánáti földes úr, gazdag ember, s ez itt egyetlen leánya, tizenhat éves. A hölgy termete gyönyörű volt, mint a pálmasudár, telt idomok; finom fehér kezek, s vállak, minőket a költők elefántcsonthoz hasonlítanak: hanem az arcza sürű fátyollal volt letakarva. – És most tekintsen ön ide, szólt az atya bánatosan s leemelé leánya fejéről a fátyolt. Egy ijesztő halálfő állt előttem, melyről hiányzott az orr és az ajkak. A szerencsétlen atya sírva mondá el, hogy egy roncsoló baj ily rémalakká változtatta egyetlen gyermekét. Van-e ez ellen -206- segítség az orvosi tudományban? – Van! – mondám neki büszke önérzettel. – Hagyja ön kezelésem alatt a kisasszonyt s hat hét mulva jöjjön el érte. Én ujjá alkotom az arczát. Rám bizta leányát. – Milyen profilt kiván a kisasszony? kérdezém: rómait vagy görögöt csináljak? ő azt mondta, hogy beérné egy mindennapi magyar ábrázattal is. Én hozzá fogtam a műtéthez s tökéletesen sikerült; hat hét mulva be volt fejezve feladatom. Hát uram, tudnak-e a poéták ahhoz hasonló jelenetet kigondolni, mint a minő az volt, mikor én a hölgynek először eléje tartám a tükröt s ő halálfő helyett, a mit odahozott, egy rózsás arczot látott magára mosolyogni, alig látható nyomaival a műtétnek, s csinos kis ügyes fitos orrocskával és korallpiros ajkakkal; a miket én adtam neki! a prózai orvos.

– S nem adta önnek a legelső csókot ez ajkakkal? Kiálta fel elragadtatással a háziasszony.

– Fájdalom, nem: vőlegénye volt már; férjhez is ment; azóta boldog családanya. Én mindenütt későn szoktam járni.

– Te! Mondá Muki Lenczihez fordulva; nekem úgy tetszik, hogy ez a rhinoplastikus doktor az én orromat is hosszabbra képes csinálni.

A János most meg egy levelet hozott be. Az elnök úr köszönteti a képviselő urat, szívesen látja hat órára egy kis vármegyekikerekítési bizottságba.

– Oh, bizony Isten! kiált fel Muki, még délután se hagynak az embernek békét; még a fekete kávéját sem engedik nyugodtan meginni. Mondd a szolgának, hogy elmentem hazulról. Igaz is. Mennyi az idő? Már fél ötre! Tyű! Rég «ott» kellene lennem. Engedelmet kérek, kedves barátim. A feleségem elmulattat benneteket. Nekem jelenésem van s a pontosság a legelső katonaerény. Úgy-e kedves Izácskám, majd zongorázol a kedves vendégeinknek, nem engeded őket szétoszlani. Megbocsáttok kedves barátaim. Kérem tiszttartó úr, majd a nőm aláirja a szerződést. -207-

Sietett aztán «oda», a hol már türelmetlenül várták. Már le is ültek a munkához hárman; de a negyedik helyet fentartották a számára. Ott volt a Bátoki Gazsi is, a kinek a tegnapi «pech»-ért becsületbeli kötelesség volt ma revanzsot adni, hogy regresszirozhassa magát: olyan formán, hogy ma kétszer akkora pechchel dolgozott.

Arról aztán senki sem tehet, hogy a táblára annyi dupla kettős ultimo jött fel, hogy azt éjfélután két óráig nem lehetett letisztázni.

Arra a fatális májusra következett kriminális juniusnak a legelső napfényes délutánján kapott rajta minden ember, hogy ki merre omnibuszt talál, meneküljön ki a zöldbe. Csak Cserjéssy Muki jelent meg a szokott órában «ott», a hova mulaszthatlan kötelessége vezette.

Búsan járt-kelt alá s fel az üres termekben, mint «az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?» De csak nem jött senki.

Az az, hogy a szöglet-szobában ott ült két czimbora: hanem azok piketiroztak.

Aztán meg az a két czimbora olyan czimbora, a kikkel nem igen örömest ül le valaki tarokkozni, a ki már ismeri a hitvallásukat.

Az egyik: a Sunnyogi Béni azok közé a kellemetes utitársak közé tartozik, a kiket műnyelven «drukker»-eknek neveznek, a ki tuletroával forpászol, tizenegy tarokkal nem mond második kettest: valóságos «lesi-puskás», aztán -208- olyan «debreczeni szeme» van, hogy elébb a szomszédja kártyájába pillant bele, csak azután a magáéba. Nem örömest veszik be «negyediknek».

A másik, a Csopaki Gyuszi, az meg azzal a virtusával tündöklik, hogy a játék alatt mindig «beszél» s vannak neki olyan stereotyp mondásai mindenre, hogy már a verebek is értik.

Ha más veszi fel a skartot, azt mondja: «birja békével»: ez azt jelenti, hogy neki jó kártyája van; ha pedig azt mondja: «inkább a felebarátom», akkor gyöngén áll a dolga, nehogy az együtt játszó «bivaly fővel» kontrát mondjon. Ha pedig kontrát akar mondatni, így szól: «tiszteli a tanyi plébános». Ha ütésben akar maradni, előre kiveszi a kártyát s azt mondja: «mint a kijáró kutyát». Ha azt akarja, hogy az együtt játszó más szint hijjon a megkezdettnél, azt mondja: «sorba tánczol a magyar»; ha azt akarja, hogy a segítő tarokkozni kezdjen, akkor így szól: «Hja a báró nevezetes ember volt». (Arról volt nevezetes, hogy soha se hítt tarokkot.) Ha kis tarokkal esik jól az ütés, azt mondja: «angol ész!» ha nagygyal kell ütni: «hegyibe a gémmel!» ha singletont kell híni: «wen hängt man in England?» ha nincs több ütés, azt mondja: «le a csizmával!» Ha feljebb kell ütni, ez a szava: «höher Peter!» s ha nem kell több ütés, megvan épen a harminczhárom, az ujja bütykével kopogtat az asztalra. Ha nála a pagát, s félti, hogy elfogják, azt mondja: «baj van Köpeczen», a gyöngeszivű ellenfélt zavarba hozza az ilyen rémszavakkal: «padra vele!» – «fogom a fülit!» – «ez már meghótt!» Egy szóval egy egész tolvajnyelv áll a rendelkezésére, melylyel azt, a ki nem érti, ha gábliba kapják, úgy elpüfölik, mint a kétfenekű dobot. S meg azután mikor a partie ki van játszva, akkor elkezd veszekedni az együttjátszó társával, hogy miért játszott rosszul? Miért rontotta őtet? Mért hajtotta meg a hosszú színnel? Ha ezzel indított volna, azzal a partiet okvetlen megnyerték volna. Akkor aztán goromba; kiabál s nincs emberi hatalom, a -209- mely kidisputálja a jussából. Hát ezt se örömest invitálják az asztalhoz.

Hanem hát azt mondja a példabeszéd, hogy «az ördög, mikor megéhezik, legyet eszik». Már pedig ördög nem olyan éhes az emberhúsra, mint a szenvedélyes tarokkista. Más társak hiányában Muki e végső eszközhöz folyamodott: szétrobbantani a pikét partiet.

Az ember odaül majd az egyiknek, majd a másiknak a háta mögé: aztán belebeszél a játékba; «ezt tedd le! azt tartsd meg! Ebből híjj! Arra tartogass!» Utoljára megunja mind a kettő, abba hagyja a filkózást s akkor aztán «tarokk geht vor!»

Hárman hát már volnának. De hármasban nagyon fárasztó a játék. Azonban érkezik a negyedik is.

Valaki a biliard-teremben el kezd egymagában tekézni. Ki lehet ez a bús remete?

A bizony Dugodi Marczi. Ez is jó tarokkista volna: csak egy hibája van, a miért nem szeretnek a szolgálatával élni: az, hogy soha se vesz ki pénzt a zsebéből; ha veszít, felirja krétával az asztalra, s azt mondja, hogy majd megadja holnap; de lady Macbethtel tart, hogy «ily holnapot ne lásson a nap!»

– Nem volna kedved beállni negyediknek? próbálkozik nála Cserjéssy Muki. A sok léhütő mind elment a Margit-szigetre.

Valljuk meg az igazat: egy kis ambitio is dolgozott benne. Közönséges embereket legyőzni nem virtus, de az ilyen kipróbált vitézeket megverni: no az lesz a dicsekedés! -210- Föltette magában, hogy nagyon fog vigyázni. Nem fog bízni a királyokban. Számlálni fogja a kiment tarokkot s az ellenfél ütéseit (nem a magáét: az rossz taktika). Ki nem adja a kettős tarokkot a huszonegyes mellől. Megmarad az első vételnél okosan. Ha rosszul jár a kártya, akkor segít rajta «csipéssel», «puffolással», «duplán emeléssel» esetleg «helyet húz», egyszóval minden fortélyát fogja gyakorolni.

S minthogy a másik három is ugyanezekkel a szent fogadásokkal ült le, annál fogva megtörtént, hogy két tourt is körül osztottak, a nélkül, hogy egy partiet kijátszottak volna, egyik mondta: «forpász», másik mondta: «czupász», harmadik mondta «undpász» (miről nem tud se Adelung, se Párizpápai) s aztán összecsapták a kártyát: a mi igen jó mulatság.

A mint ilyen kedélyesen mulatnak, ime érkezik nagy sebten még egy ötödik, Lőrincz czimbora.

Nincs alkalmatlanabb ember a világon, mint az ilyen elkésett ötödik ember, a ki még azonfelül kiszolgált képviselő is. Retteg tőle, a kinek a háta mögé beveszi magát «bibicz»-nek. Annak okvetlenül balszerencsét hoz. Dirigál, kritizál, polemizál, szekiroz, ámbetiroz, anekdotázik, tanít, oktat, filozofál, biztat, beugrat; s aztán csak ne segítene! Némelykor «zwei Mann hoch» megy a partie, négy játékos négy bibiczczel. Hatan dirigálnak s végül nyolczan veszekednek.

– Tyhü bátyám! Hogy mer leülni a játékhoz ezekkel az országos rablókkal? Kiálta föl Lenczi, mikor belépett. Hiszen jobb volna magának a bugaczi csárdában ott felejteni a tárczáját, mint ezekkel kártyázni. Lehúzzák ezek magának még a csizmáját is. Hisz ezek zsiványok.

Nem kell hinni, hogy ez gorombaság: ha a tarokkjátszónak azt mondják, hogy «zsivány!» vagy «nagy kutya!» az arra önelégülten mosolyog: ez csak megtiszteltetés.

– Dejszen, tanítom én őket emberségre! mondá Muki, épen egy hatalmas recontrát verve a nyakukra, mely a -211- saját ötvenforintjából is visszahozott neki tizenhárom kemény blokkot.

Ilyenkor aztán Csopaki Gyuszi rágyujt a veszekedésre, hogy elfelejtesse magával a fizetést.

Ez alatt hoz neki a klubb-szolga a réztálczán egy levelet. Épen osztó volt, ráért elolvasni. Ez volt a tartalma:

«Minthogy a nagyságos asszony engem ma minden igaz ok nélkül felpofozott és elkergetett, azért már most én se hallgatok tovább. Kibeszélek rá mindent. Hogy a nagyságos asszony a nagyságos urat csalja. A míg a nagyságos úr a klubban kártyázik, addig a doktor minden este eljön. Mindenféle ajándékot hord a nagyságos asszonynak egy skatulában. S theázás után ott marad éjfélig is. Csak a mikor sejtik, hogy a nagyságos úr már hazajön, akkor távozik el. A János szokta kiereszteni, de én azért tudom. Nem bánom, ha becsukatnak is, de én tudatom ezt a nagyságos úrral; mert én becsületes személy vagyok, alázatos szolgája: a Nanette».

Cserjéssy Mukit ez a levél annyira megkonfundálta, hogy mikor Csopaki Gyuszi azt kérdezte tőle, hogy mennyi van az ütésben? a mit az osztó kötelessége evidentiában tartani, azt felelte neki, hogy huszonkilencz; pedig csak huszonnyolcz volt, annál fogva Gyuszi dámát smirolt király helyett s egygyel kurtábbra ütött ki a játszma, mint kellett volna: pedig harmadik vétel volt és kontra, s a helyett, hogy ők kaptak volna harminczkét blokkot, fizettek kilenczet; a mi negyvenegy különbség.

– Hát tökmagban játszunk, vagy mi! Akkor üljünk le inkább pitykövezni! Vagy tarokkozzék az ember, vagy szerelmes levelet olvasson: de ne együtt a kettőt! Míg Sunnyogi Béni gúnyosan köszöné meg Mukinak a jó szolgálatot: «az Isten áldja meg még a familiáját is!» -212-

Muki nem törődött azzal, hogy szidják: az a levél fúrta az agyát. Csinált is suskust a következő játékban: a biztos játékot elvesztette egy renonszszal.

– Úgy játszottál, mint egy «kis kutya!» Feddé őt Lenczi, a fülébe fújva a szivarfüstöt hátulról. Ha így játszol ezekkel, a feleséged sequestrumot fog rád kérni.

A következő játékban aztán az történt vele, hogy kimodta az ultimót pagát nélkül. Lett belőle nagy fizetség! De még nagyobb a hahota.

– Te pajtás. Súgá neki Lenczi a fülébe. Ha valami sürgős dolgod van, hát én szivesen átveszem ám a helyedet.

– Dejsz a lovamat tegye bolonddá bátyám, ne engemet! A ti kópéságtok volt ez a levél, jól tudom. Ismerem a tréfátokat. Így akartok megugratni a tarokkasztal mellől. Hahó! Vén rókával van dolgotok. Nincs ma első április!

«Hiszen, hogy doktor Farkas estenkint odajár a házhoz, az nagyon természetes: ő a háziorvos s a kis lány beteg. Hanem hogy az asszonynak udvarolna: ahhoz ő nagyon becsületes ember. S hogy az asszony elfogadná az udvarlást, az meg épen lehetetlen; hiszen előtte volt, mikor még leány volt: akkor ki nem állhatta. Cselédpletyka! Ki hallgatna rá. A féltékenység: betegség. Épszivű ember nem féltékeny. A féltékenységgel meggyalázza az ember magát is, meg azt is, a kit félt. És nem használ vele senkinek. Sőt úgy lehet, hogy az ok nélkül féltett, miután féltetik, keres rá okot, ha még eddig nem volt. Teljes bizalom az csupán, a mi a hűséget is biztosítja. Tűzbe az ilyen komisz árulkodással. Az asszonyra nem kell vigyázni.»

Csak az történt, hogy a Csopaki Gyuszi ütött a dámával, mikor ő nála volt a király. -213-

«Ki mehet el az asszonyok eszén? tépelődék magában. Hátha a szeszély erősebb, mint a józan ész? Hozzájárulhat a csábítás, az alkalom és az unatkozás. A boldog férj elhanyagolja nejét, s az egykor megvetett imádó rajong érte. Az ördög nem alszik.»

Muki kezdett olyan rosszul játszani, hogy Lenczi felkelt mellőle. «Nem nézhetlek tovább. Hiszen elveszted te ezekkel az ingedet is: elveszted te a tarokkon még a feleségedet is».

Felfordult világ volna az, ha valaki egyszerre szerencsétlen volna a játékban is, meg a szerelemben is.

Hanem aztán egyszer «nagy» kártya jött a kezébe. De most félreütötte a fejéből az üldöző rémeszmét, odavágott az asztalra, kimondta a szólót ultimóval.

Elfogták a két egészséges királyát. Elfogták a huszonegyesét. Négy skart volt ellene. Utoljára elfogták a pagátját. Az osztó, Dugodi Marczi az utolsó ütésnél a könyökét az asztalhoz üté, és aztán a karját végig csapta az asztalon, a mi napkeleti virág-nyelven annyit jelent, hogy épen harminczhárom az ütés: dupla a vesztés.

Már egy ilyen elementáris katastrófa elég indok arra a játszónak, hogy rögtön letegye a kártyát, fizessen és felkeljen a helyéről. Nem is veszik rossz néven neki.

Lenczi mindjárt oda ült a meleg helyére, tovább játszani azokkal a rablókkal.

A városház tornyában épen tizenkettőt vert az óra. Ilyen korán még soha se ment haza a klubból. -214-

Hogy egy olyan nő, a ki mintaképe az erénynek, ezzel az ártatlan őszinte arczczal megcsaljon egy férjet, a ki úgy bízik benne? Hogy egyetértsen az ő legbizalmasabb barátjával, a kinek a becsületeért tűzbe-vízbe menni kész volna?

Biz az pedig megtörténhetik; száz franczia dráma és vigjáték közül kilenczvenkilencznek ez a szövege. A falusi ember feljön Pestre, elmegy a szinházba, lát három ilyen drámát egymás után s gustust kap hozzá, hogy a negyediket maga játszsza el.

Hát valami bűn ez? Hiszen ha ő is menyecskék után járna, ha félrerúgna, ha jobbra-balra udvarolna, akkor megérdemelné, hogy visszatromfolják, de tanuja rá az egész «buffet», hogy még a képviselőházi Hébéknek sem szokott soha szépeket mondani.

Vagy ha részeges volna, kótyagos fővel vetődnék haza, a hogy sokan mások, megérdemelné, hogy megútálják; de hiszen még a vacsorázást is elfelejti a tarokk mellett; annyira tiszta életet folytat.

Vagy ha goromba, veszekedő volna, vagy épen garázda, sőt verekedő; akkor megérdemelné, hogy az asszony másutt keressen vigasztalást, de hisz ő a leggyöngédebb férj a világon: a feleségét ő is «fiam»-nak nevezi, az is «fiam»-nak nevezi őtet, soha egy «uram!» vagy «asszonyom!» szó elő nem fordult közöttük.

Vagy hogyha hazardjátékot játszanék: ha nasi-vasi bank, roulette, makao volna a szenvedélye, ha a maga, felesége és gyermeke vagyonát elprédálná, akkor megérdemelné, hogy az asszony el is hagyja; de hisz ő csak tarokkozik! Az pedig nem kártya; az csak mulatság. Hát valamivel csak kell az embernek magát mulatni! Az ember azzal mulatja magát, a mihez passiója van.

A «hét fő bűnért» megbocsát az asszony; de nem bocsátja meg azt, hogyha unatkozni hagyják!

Hirtelen akad, a ki vállalkozik rá, hogy mulattassa s az asszony – háladatos hozzá!

Szállásának az az előnye volt, hogy egy kávéház volt a házban alant, a mi nyitva volt éjfélutánig: nem kellett a kapusnak csengetnie s várakozni az utczán, zaj nélkül haza juthatott.

A mint szállása ajtajához ért, az a meglepetés várt rá, hogy az előszoba ajtaját nyitva találta: nem volt bezárva kulcscsal. Ide a tolvajok is bejöhetnének.

Hanem ott volt az előszobában a János. Az az, hogy fel volt még öltözve s nem feküdt, csak ült a padon; de azért aludt, hanyatt szegve a nyakát, s a fenékig égett gyertya kanócza vég lobbanásaival megvilágítá a feldült palaczkokat, a mik az asztalon hevertek, annak a bizonyságaul, hogy a hős nem esett el a nélkül, hogy előbb több ellenségnek ki ne ontotta volna a vérét.

Ez az egy hibája meg volt a Jánosnak. Egész nap józan, megbizható ember volt; hanem a mint eljött a «hora canonica», hogy nem volt rá szüksége az uraságnak többé, akkor sietett átszellemülni.

János, a mint féllábbal még az álmok boldog országában, e szomorú siralom völgyébe erőszakosan visszaidéztetett, nehezen engedelmeskedő nyelvvel hebegé:

No még olyan nagyon ember meg nem örült a «doctor in absentia» promoveáltatásnak, mint Cserjéssy Muki. -216-

– Micsoda dokkktorrr te, akkkasztófára való! förmedt fogcsikorgató dühvel a szerencsétlen álmadozóra s torkon ragadta és megrázta, mint a macska az egeret.

– Micsoda doktor? vallatá tovább a kegyetlen inquisitor. Megmondj mindent, mert pozdorjává törlek.

De «mi az egy magyarnak» mikor megharagszik? Egy taszítására kipattant a zár az ütközőből s ő ajtóstól rohant be a szobába, szikrát okádó kedvében vérivó dühének.

A doktor kezében volt egy éles kés: – Izabella kezében volt egy hegyes horog.

Cserjéssy Mukinak a rémülettől úgy felmeredtek a hajszálai, hogy a kalapja is kiesett a fejéből. A háta lúdbőrzött, s a tíz ujja szétmeredt.

– He – hü – me – mi – mi e? hebegett először, aztán nagyot ordított: «tűz van!»

– Ugyan ne csapj valami nagy lármát. Feleséged anatomiát tanul. – «Az ember azzal mulatja magát, a mihez passziója van».

Hogyan tetszett Cserjéssy Mukinak ez az «excuse?» azt nem tudom: hanem azóta nem jár a klubba tarokkozni; de otthon marad szépen és nem engedi a feleségét anatomiával foglalkozni. – Au contraire!

RENDKIVÜLI NŐK.

I. ŐRÜLT JOHANNA.

Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.

Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.

Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.

Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.

Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg; előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat. Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. -218- Ott a szivek tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra kelt, hogy felkeresse a férjét.

A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.

Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.

Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp király gyakran meg szokott látogatni.

Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt eretnek geuse leánya volt.

A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem beszélni.

Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten teremtő keze.

Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem. Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger; de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.

Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és szemrehányásai választalanul maradtak.

Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit -219- sem, hogy «asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének: «Köszönöm».

Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát, hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el. Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.

Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd, ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.

Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.

És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek, meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető férjnek, kit még akkor is imádott.

S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt az.

Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére, imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!

S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag, senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban, Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges -220- indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.

– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el. Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.

És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált, ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára az lett a neve, hogy «őrült Johanna».

Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.

De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme végtelenségéről beszéljen hozzá.

Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett. Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon. Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és két keze. -221-

Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját miért hivják «őrült Johannának?»

II. XARA.

Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni. Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.

Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével: Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia, Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.

Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya, Mária és Xara.

A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros vajda leányai közül.

A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz -222- délczeg ifju lovag; ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka azt mondani.

Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.

Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.

És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt mondá: «nem, nem, nem!»

– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy «nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére fogja megadni az árát.

Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.

És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s minden hajadon -223- fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».

A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s érte jövő bátyjának azt mondá:

– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy «igen».

Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt is.

Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte magát a győztes szultánhoz átkisérni.2)

Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.

Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő halála lesz.

– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, -224- a kiknek a bátyjaik Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.

És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.

A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.

Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A görög negyedvér gyanakodó volt.

Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?

Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek, felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.

Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.

– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred fizet meg!

– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az égen.

Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel megtámadta Amuratot saját palotájában.

De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten; ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra, minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.

– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.

Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.

Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:

– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.

E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget a leghősibb ellenállás után. -226-

Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata után saját sátorában lefejezteté.

Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél nehéz sebével.

A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.

Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.

S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.

(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté magát a közeledők előtt.) -227-

III. ZATIME.

Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)

Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a mit egy spanyol románcz megörökített.

Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes részleteiben.

Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul viszik Granadába.

Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit, ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad szellemet.

A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka. Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime. -228-

A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát, míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.

És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.

Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.

Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok láttak.

Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá és cselekedjél reggel!»

– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek. Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez, eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és bántatlanul menj el Granadából.

«Le Sarassin l’ avoyt traité
En vainqueur magnanime;
Il luy rendoyt en vain sa liberté:
Las le captif, dans les fers de Zatime
Semble arrêté.»
-229-

(A mór nagylelkű ellen,
A ki őt legyőzte:
Kárba vész a kegyelem:
Zatime s a szerelem
Ujra lánczra füzte.)

Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész összeesküvést megkössenek szótlanul.

Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A királyleánynak sikerült a palotából megszökni.

Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a paripáját, versenyt futni a széllel.

A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.

A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt lovasával.

Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.

Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az -230- óriás gyermekektől toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a ketten.

Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána hágni üldözői is.

De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.

Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után felkiáltott Adestanhoz.

«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy fiammá!»

Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és rátámaszkodott.

Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.

Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő lovagját.

Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel. Az siremlékük a szeretőknek. -231-

IV. HARMOZÁNÉ.

Arról, hogy a zsidók Babylonban voltak, fogságra hurczolva, értesít bennünket a szentirás; de hogy mit csináltak ott, arról nagyon keveset beszél. Egy-egy futó világot vet a homályba az olyan szép románcz, minő Eszter és Ahasvér története s sejteti velünk, hogy egy egész fogságra hurczolt nemzetnek ott az idegen földön saját története is volt.

A troyesi «Anecdotes historiques» is feljegyzett e rejtélyes időszakból egy ilyen sajátszerű történetet.

Anil és Assin fiatal zsidó testvérek egy babyloni takácsnál voltak rabszolgálatban, mint szövőlegények.

Egyszer gazdájuknál pompás virágos palástszövetet rendelt meg egy előkelő parthus vezér felesége. A hölgyet Harmozánénak hitták. A szövet tyrusi gyapjuból és ezüst fonálból készült.

Mikor a palást-szövet elkészült, maga az előkelő hölgy ment el érte. S mit a gazda szeme észre nem vett, felfedezte az asszonyé, hogy egy helyen hiba van a szövésben, egy virág nem olyan, mint a mustrában van.

A mester dühbe jött e felfedezésre s kérdezé, hogy melyik készítette ezt a részt?

Assiné volt a hibás munka; de Anil, a bátya, nagyon szerette az öcscsét: az sirni szokott, ha megverték s szégyenlette azt, hogy az idegen sirni lásson egy zsidó ifjút; inkább magára vállalta, hogy ő dolgozott azon a hibás részen. S mikor aztán a gazda a háromágú nilusi lóbőrkorbácscsal vérig verte meztelen vállait, Anil daczosan nézett az idegen úri asszony szeme közé, egy vonást sem rándítva meg arczán.

A babyloni takácsot e dacz még jobban felingerelte: neki jajgatás kellett. Mikor Anilon kifáradt, akkor neki esett Assinnak, hogy azt is megveri. -232-

Anilnak nem fájt az ütés, a mit maga kapott, hanem az, a mi Assinnak volt szánva, az fájt.

– Assint ne bántsd! kiáltá a mesternek. A hiba megtörtént, én meglakoltam érte.

A mester nem hallgatott rá: megütötte Assint. De csak egyszer. Már a második ütés Anil öklétől jött s az ő fejére szállt, s az elég volt egy takácsnak még Babylonban is: szörnyet halt bele.

S ez ütés után Anil odaugrott Harmozánéhoz, megragadta annak vállán azt az ócsárolt palástot, mely már a szép hölgy termete körül volt redőzve, letépte onnan s annak szemei előtt rongyokra szakgatta azt vakmerően.

Mikor a dühöngő ifjú a széttépett palást rongyaira taposott, a hölgy nyakába rohant, odaölelte őt magához s megcsókolta az ajkait.

Anilnak, ki gazdáját megölte, futnia kellett Babylonból. De nem futott egyedül. Magával vitte öcscsét is és még egy egész csoportját a fellázított zsidó ifjaknak, kik a keserű szolgaság kenyerét ették Babylonban.

E kis csoport bevette magát az Eufrát egy szigetébe s aztán karddal a kezében szerezte meg a kenyerét. Menhelyüket őserdőkből összehordott fákkal megvíhatatlanná tették s onnan indítottak rabló hadjáratot a világ ellen. Számuk folyvást szaporodott Babylonból odamenekülő elégületlenekkel s rövid időn félelmévé lettek az egész környéknek.

Hatalmukat növelte két alkotó szellem, mely egy czélra dolgozott: Assin bölcsesége és Anil szerelme.

Assin bölcsesége azt tanácsolta, hogy az új telep harczosai rablókalandjaikkal ne az assyrokat háborgassák, hanem távolabb országokat keressenek fel, Parthiát, Armeniát, és Anilt is ugyan arra ösztönözte a szerelme. -233- Harmozáné parthus tartományi kormányzó neje volt, s ő nem tudta azt az első csókot elfelejteni.

Az Eufrát-szigeti zsidó ifjak, mint később a varegerek, felvették a vállaikra dereglyéiket, napijáró földekre elvitték azokat magukkal, míg más folyóhoz értek, ott vizre szálltak velük, felfelé eveztek s a hol senki hirüket sem hallotta, hirtelen megrohanták Artaban, parthus király folyammelléki városait, sorba rabolták azokat, s lekonczolták, a ki fegyverrel állt ellent.

Győzelmeik hire, halomra hordott kincseik csakhamar egész sereget gyűjtöttek körülök, s az euphrati sziget már erőddé alakult át, égetett téglából emelt falakkal: s kezdett az elpuhult Babylon mellett egy új Zsidóország képződni, melynek már zsinagógája is volt.

Anil most vágyai teljesülte előtt állt: vakmerő bajtársaival szemközt ment az Artaban által ellenük kiküldött parthus hadvezérre, Narsilámára s azt egy diadalmas csatában megölte, s annak a csatának az éjszakáján elfoglalta a kormányzó várát és elvette az özvegyét. Ez volt Harmozáné.

Anil diadalmasan vitte haza az Eufrat-szigetre hadizsákmányát, zászlóit és Harmozánét.

A zsákmányt és zászlókat nagy örömmel fogadták a hivek, de nem az idegen asszonyt.

Anil a Lévi nemzetségből való volt, s annak tiltva van mást nőül venni, mint szeplőtlen hajadont; de leginkább egy pogánynőt, ki a napot és a csillagokat imádja, s a tűzforrásoknál áldozik.

De hasztalan volt minden ellenmondásuk: Anil feleségül tartá a nőt; s ha vétett a nő, midőn Jehova helyett annak az égi csillagait imádta: úgy ő még jobban vétett, mert ő egy földi csillagát imádta, egy asszonyt.

S a zsidókat az tartá meg mind e mai napig, hogy ők a legkisebb megsértését a törvénynek sem türték el – a legnagyobbtól sem. Annak engedelmeskedni tartozott felkent király és hős népkegyencz. -234-

A synagogában elhatározták, hogy Anilnak el kell bocsátani magától a pogány hitvest. S e határozatot tudtul adni megbízták testvérét Assint.

Assin szerető szivvel, rábeszélő szóval adá elő testvérének a bölcsek határozatát, kérte testvéri szeretetükre, népének szenvedésére, a Jehova nevére bátyját, hogy váljon meg azon nőtől, a kiért fel van háborodva egész Izrael.

És Anil nagyon szerette Assint. Lám a verést is kiállta érte, a rabszolga korbácsütést büszke lévita vállai elviselték testvére helyett – szerette népét – szerette atyái Istenét, de mind valamennyinél jobban szerette Harmozánét.

Annyira ment a szerelme, hogy elmondta a szép hölgynek egy bizalmas suttogás órájában, hogy testvére mit beszélt neki.

Ekkor Harmozáné adott neki egy tanácsot, a mi bizonyítja, hogy a nők már évezredek előtt is olyan – diplomaták voltak, mint most.

Azt tanácsolta Anilnak, hogy ha a nép itthon zugolódik, harczba kell őt vinni: a dicsőségben majd elfelejti itthoni panaszát. Rávette férjét, hogy ez magát Mithridath királyt támadja meg.

Anil tudta jól, hogy Harmozáné keverte neki a méregitalt; tudhatta előre, hogy azt fogja tenni, már akkor, mikor elmondta neki Assin izenetét. De a nő csókja elfeledteté vele a testvér csókját.

És aztán elvitte a népét Mithridath ellen. Az egyenlőtlen ütközetben elhullott a zsidó ifjak virága az armen nyilak zápora alatt; Anil csapatja romjaival tért vissza az Eufrat-szigetre. Ott a zsidók törvény elé állíták és Harmozánével együtt megkövezték.

A zsidók elvesztettek a szép Harmozáné miatt egy országot; de megtartották a törvényt. -235-

V. ARTEMISIA.

A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.

Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt: Artemisia, Halicarnassia királynője.

Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá, nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon (Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt, mint fegyverzete.

Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas «pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal -236- gyújtottak fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben abbahagyták az evezést.

Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.

«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán: férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint férfiak.»

A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.

A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.

Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél. -237-

Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót, s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.

A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus megkisérté.

A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?

Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le. Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.

Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette; a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival, mint vas körmökkel kapaszkodik -238- hajója bordáiba, s tördeli előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni a hajó összes férfi népe.

Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült a feje fölött, mint egy lobogó.

A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum, hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.

Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába. Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak halálordítása mellett.

A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám fölött.

Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike, most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő. -239-

A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.

Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.

A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.

A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a lánczokat s azt mondá neki:

A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia országnagyainak:

Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.

Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A fény nem melegíté őt fel.

– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg dajkájának, Biblaisnak.

– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit akarsz megnyerni, akkor légy asszony!

S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy «nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem «parancsolni», hanem «hizelegni».

A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt meg.

S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»

Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.

Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó homályát derengeti, mint a fényt ide alant.

A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz való asztalkával, fala és -241- padlója remek mozaik művekben istentréfákat mutogatnak.

Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.

Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.

Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó és az idomokhoz tapad.

A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már rajta, egészen nő volt.

Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól visszavert napfény.

Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában, tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt. Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!

S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör képződött bűbájos -242- alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?

Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.

Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival, mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez. Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan, szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.

Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.

Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.

És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje hevült.

A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a -243- habokból kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.

Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált. Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét kiszurta…

… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített dalait énekelve.

E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát, onnan vetette magát a hullámok közé.

Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé; mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.

VI. AGATHA.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet, cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden -244- szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.

Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket tanulmányozni kellett.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy -245- van, mely költői felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.

Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi beszédével s van -246- valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kinvonagló torzképpé.

Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.

A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni, védszentjüket.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.

HAJDAN, MOST ÉS VALAHA.

I. AZ EMBERKERÜLŐK TANYÁJA.

Huszonnyolcz év előtt, mikor az első nyarat töltöttem a Svábhegyen (1848 nyarát: a szabadság mézes heteit) még akkor a Svábhegy a világkerülő emberek menedéke volt. A kelet felé forduló oldalán látszott egy magastornyu rom: a miről mindenki tudta, hogy az nem valami ókori váromladék, hanem egy dán báró lakhelye: a kinek más nevét nem is tudta senki, mint a «dán báró». Kapuja egy keresztül vágott domb mély útját zárta el, arra nagy betükkel volt fölirva, hogy «tilos a bemenet», be is volt lakatolva. Maga a báró rompalotájából mindenféle titkos alagutakon keresztül járt ki, s mindig késő éjjel járt, nem látta azt senki. Cselédet sem tartott, nem tudni mivel élt? Félelem volt sziklafészkéhez közelíteni: azt mondták, rálövöldöz a kiváncsiakra s az asszonyokat gyűlöli. Pedig igen szelid, nyájas, fiatal arczú férfi volt. Mikor később megismertem, (szomszédok lettünk) igen művelt embert találtam benne. Nem bántott az senkit. Nem is lakott abban az omladékban, hanem attól eltakartan volt egy kedves szép kis villája, egész a tetejéig befuttatva clematissal, beárnyékolva platánokkal. Itt lakott ő egyes egyedül, hanem volt azután egy földalatti átjárata egy sziklába vágott hosszú szobasorhoz, ott időzött a nyári forró napokban, vagy a rom magas tornyából nézegette -248- naphosszant a zajos világot. Szerencsétlen szívviszony, mely azon végződött, hogy vágytársát párbajban megölte, száműzé őt a nyugati tenger partjaitól a budai hegyek vadonába.

Nem messze a dán báró e magányos dísz-omladékától volt egy másik barlanglakónak az oduja; egy embernek, a ki kőből élt. Kő volt a kenyere, kő volt a háza, kő a tüzelője. Az egész svábhegyen minden ház az ő kövéből épült: maga pedig a sziklában lakott; oda volt bevágva szobája, konyhája, kamrája, fölötte a meredek sziklafal, körülötte halomrahányt kőtörmelék; s a kőhalmok között csodálatos szép fajú rózsák, mikből egy bokrot most is saját kertemben őrzök. Egy napon a barlanglakó minden rózsafáját eladta. Csak a fehér levelű nyárfák maradtak meg sziklái előtt.

Ha a mély hegyszakadékon figyelmesen alátekintettünk, vén diófáktól félig elrejtve, vettünk észre egy kis házat, melyhez valami rejtett út vezetett nagy kerülővel. Ez egy silentiarius ügyvéd odúja volt, kit törvény és pályatársak kiüldöztek a világból. A házikó olyan alacsony volt, hogy kézzel el lehetett érni az ereszét: kívül egy fülkéjében állt egy kőből faragott Máriaszobor; előtte volt egy liliomokkal körülültetett kerek virágágy, annak a közepén meredt fel egy kőobeliszk, arra volt irva nagy betükkel: «virtus semper diligenda» (Az erényt mindig szeressük.) A néphit szerint, azon szobor alatt egy asszony sirja van, kinek halála a férjet vádolja. Ennek a háznak a gazdája is egyedül lakott e bagoly-odúban évről-évre, kivéve egy napot, a mikor magához hasonló négy érdemes férfiuval összeült e helyen egy nevezetes tény végrehajtására, a miből aztán cause celebre lett. Itt készítették a hirhedett Almássy-féle hamis végrendeletet, a «virtus semper diligenda» árnyékában.

E völgy fölötti halom tetején épült az «óra», egy évvel később már históriai nevezetességű hely: innen intézte Görgey a budai várostromot. Ez az óra adja tudtul az idő -249- holjártát az egész hegynek. Gazdáját, ki húsz évig szomszédom volt, soha sem sikerült meglátnom. Azt tudom, hogy tekintélyes polgár, hires csokoládégyáros s egyszer kutat ásatott a svábhegyen negyven ölnyi mélyre: a kiásott kőből egész hegy alakult, de víz nem jött elő.

A «hét ház»-nak nevezett épületcsoport közepett volt egy magánytkedvelő öreg úrnak igen szép tanyája és kertje. Még akkor nem tartották gazdag embernek. Legszebb tulipánjai voltak és hónapos rózsái. Igaz, hogy azokból sem adott senkinek. De a tulipánjaiért csak még sem ölték volna meg, mint később a kincstári jegyeiért. Ez volt az öreg Erny. Ez is egyedül lakott a házában.

Egy nagy czélnélküli bástya háta mögött feküdt egy hosszú épület. Abban lakott egy orvos. Hogy kit gyógyított itten? azt nem tudom, mert itt soha sem beteg senki. Azt beszélték róla, hogy valaha hires orvos volt, de egyszer a saját egyetlen fiát gyógyította, félreismerte a diagnosist s a szépreményű ifju meghalt. Azóta nem irt több receptet. A háza előtt állt egy harangláb. Azon volt két harang. Ezek adták hírül az egész Svábhegynek a reggelt, delet, estét. Nem is ismerte senki a ház urát azon a czímen, hogy «doktor», csak azon, hogy «harang.» Ez is egyedüli lakója volt a háznak.

Az észak felé hajló fensíkon sűrű tölgyerdő terült el messze, de minden bejáratánál őrt állt a tilalomfa. Ha mégis akadt vakmerő bujdosó, ki keresztül merte magát törni a galagonyabozóton, benn az erdő mélyén megpillanthatott egy csinos vadászlakot, mely egészen fából volt építve, sok műizléssel. Ez egy magyar főúr tanyája volt, ki akkor és később nagy szerepet játszott a politikai világban: mindenféle cselszövényekre alkalmas kis tanya, édesekre úgy, mint keserűekre. Hanem aztán mikor a bozótrengeteg tulsó oldalán egy másik sövényen tört keresztül a kalandozó, oka volt megbánni a kiváncsiságát; a magasra nőtt árvacsalán közül elszórt csontok fehérlettek elé s a mint megrecscsent lépte alatt a targally, -250- két óriási szelindek támadta meg. Azok egy baromorvos kutyái voltak, a mik miatt senki se mert annak a háznak a tájékára menni. A hegylakók azt sugdosták, hogy sertéseket hizlalnak itt ebek harminczadjára került állatok husával.

Nyugatnak, ezen az erdőn túl, következett egy nagy pázsitos tér, a min keresztül valaki megfoghatatlan okokból mértani szögletre utat próbált mesterséggel és tudománynyal építeni. A csinált út be volt gyepesedve; a gyalogösvény megtartotta a diagonált s az erdő felé hajolva, elvonult egy magános korcsma mellett. Az a korcsma rendes időkben zárva volt. Innen gyönyörű bükkfaerdőn keresztül, kalapnagyságú gombákkal boglározott réten át vezetett az ösvény egy sötét csalitba, hegynek fölfelé. Azon túl megint egy turbánliliomokkal és dictamnusokkal pompázó pagony fogadta a csatangolót, felváltva mogyoróerdőkkel, somfagesztekkel; míg a rigófüttytől visszhangzó erdők tündéri sötétjében egyszerre rábukkant a vándor egy sajátszerű épületre, mely fából volt: alakjára olyan, mint egy torony; hanem kívül volt rajta egy kerék. Ez egy kút a hegy tetején. Erről aztán tájékozhatta magát. Ha azalatt beesteledett, mire idáig ért, még sem tévedhetett el; csak mindig felfelé kellett tartania; a fénybogárkák megvilágították a mohos gyepet előtte; mikor aztán egyszerre megszünt az ösvény meredek lenni, egy fölséges szálfa-erdő fogadta, oszlopegyenességű bükkfák, czinczogó mókus lakókkal, s a mi fény eléje pislogott a fák közül, az már nem a szent-jános bogárka volt, hanem egy ablak gyertyavilága. Ez volt a budai erdők utolsó tanyája, az utolsó emberlakta hely: – ez volt az «Adliczer.»

Hogy miért hivták Adliczernek? azt máig sem tudom. A gazdája magyar nemes úr volt, s a bérlője egy tősgyökeres magyar korcsmáros, valahonnan az alföldről, a hol, mint találgatták, valamikor egy kis véleménykülömbség volt közötte és a törvény végrehajtói között: azóta itt a magányban lakik, többet foglalkozva szántás-vetéssel, mint -251- borméréssel. Jámbor, kevés beszédű ember. A felesége életrevaló kunsági menyecske, a ki senkivel sem tud beszélni itt ebben a német világban.

Köröskörül ünnepélyes, csendes tölgyfa-erdők, mikben rigófütty, szajkórikkantás, a fészek kereső hollók károgása visszhangzik: a vadgalamb turbékolása egész nap nem szünik meg. Puska nem dördül el soha. – Időszakunk két évvel későbbi: «anno Waffenpasz!» – 1850.

II. A RÉMNAP.

Még egy világkerülőt kell felemlítenem, a ki «anno Haynau» tavaszán (1850.) itt rejtőzött az Adliczer végvárában, a hova a felesége elrejté, hogy kiváncsi szemek ne lássák: egy fiatal iró, ki a szabadságharcz alatt hírlapokat szerkesztett, népet buzdított, versben és prózában; a harcz után végig bujdosta az országot, míg ismét otthonába visszakerült; most azután, a vérpad és börtönajtó szomszédságában csataképeket ír a nálánál jobbakról, a kik már alusznak; közbe somfabotokon tanulja a műfaragást, az idők divatját; füvészkedik, gombákat szed az erdőn, magában sakkozik, vagy kártyát vet arra, hogy lesz-e még valaha jobb világa a magyarnak?

Tehát ez akkor volt, a mikor Jókai Mórnak nem volt szabad lenni a világon. Munkáim alatt «Sajó» volt a nevem, leveleim czímén «Benke Móricz», útlevelemben «Kovács János» (Miskolczon adták) s idegenek előtt, a kik láttak, a feleségem testvére voltam, ki épen akkor halt meg. Az Adliczerben laktunk. Itt biztosabb volt a rejtőzés, mint a százszemű és ezerszájú pesti házban.

Egy éjjel szokatlan zörej vert föl álmunkból. Kis hálószobánk fölött a padláson valami férfi ütött tanyát. Igen nyugtalan álma lehetett, folyvást rúgkapált a lábaival és motyogott magában. Nőm különben is ideges volt; a fejünk -252- fölött alvó zakatolása rémlátványokkal tölté el álmait; fel-felsikoltott, rablókkal álmodott; utoljára haragba jöttem, felkaptam ágyam mellől a fejszét, egyedüli fegyveremet, felálltam az asztalra s megkopogtattam keményen a gerendát, ott, hol a nyugtalan lélek hentergett s felkiáltottam rá, persze németül:

S nem sokára hallám a lajtorja nyikorgásáról, mely a padlásra vezetett, hogy a két ember száll lefelé. Ezt pedig nem kivántam tőlük.

Az ablakon át láthattam őket. Puska volt náluk. – A puska még hagyján; de sisak is volt a fejükön. Ez két zsandár.

Egyenesen az ajtónkra jönnek; bezörgetnek, én kinyitom, elszánva a kikerülhetetlen végzet elfogadására.

Erre az őrvezető a kezembe nyom: nem egy békót lánczostól, hanem egy vánkost, s arra kér nagy alázatosan, hogy ne adjam fel.

De nem volt idő megkérdezni: úgy elinalt nyomban mind a kettő a sűrűbe előlem.

Alig hogy újra elkezdtem álmodni – nem létező boldog időkről, a mint egyszerre puskaropogás ver föl bennünket.

Először az «Isten-hegy» felől kezdtek lövöldözni. Azután a Farkas-völgy felől hangzott a puskaropogás. Ez felköltötte -253- a Norma-fa felőli csatártüzet. Utoljára köröskörül puffogott. A mult év alatt sok szép lövöldözésben volt gyönyörködésem; de ez a mostani «attak» túltett minden eddig tapasztalton. Nagy dolognak kell itt végbemenni.

A kósza hír csodadolgokat beszélt kalandozó guerillacsapatokról, a mik a Dunántúl vidékeit várakozásteljes rettegésben tartják.

Végre a Frivaldszky-féle erdőből előbukkant egy vadászcsapat, óvatosan felhasználva előnyomultában a bokrokat és a szálfák törzseit védelemre; míg vezérük, egy délczeg főhadnagy, kivont karddal rohant előre merészen.

Nálam pedig nem volt egyéb fegyver, mint egy tollkés, meg egy somfabot, a minek a búbjára egy haldokló huszárt faragtam épen.

Én egész megadással feleltem, tollkésemet becsukva, s botomat a hónam alá véve, hogy itt «rajtam kívül több ellenség nincsen: én, ha tetszem, hát itt vagyok, ragyogok.»

A hadfi rám nézett furcsa tekintettel, megrázta a fejét; azt mondta, hogy «dumme Geschichte!» s azzal harczosaival együtt visszavonult a bozótba.

Azzal aztán nemsokára elmult az egész csatazaj, a trombiták köröskörül takarodót fúttak.

Csak délben mondá el a hazatérő korcsmáros a rémséges rejtély megoldását.

Hát a budapesti garnison ezen a napon gyakorlati próbát tartott a guerilla-harczból. Egy csapatot még este kiküldtek előre a hegyek közé guerillának s a többinek a feladata volt amazokat a rejtekeikből kiugrasztani, körülfogni és elnyomni. -254-

E quasi-guerillacsapat holjártának kipuhatolására lőn kiküldve a fenttisztelt két zsandár, a kik azonban a sok hegymászást megunták s a helyett, hogy erdőt, mezőt nyakukba vegyenek: odajöttek a jó, biztos Adliczerhez, ott jól ettek, ittak, utoljára kértek egy vánkost s felfeküdtek a padlásra aludni. Csináljanak a guerillák azalatt, a mit akarnak!

Ezért ijedtek meg aztán, mikor én felzörgettem őket, s ezért ajándékoztak meg egy vánkossal: a «was polterst?» arra értve, hogy a «das Polster»-t kérem vissza! S ezért könyörögtek, hogy fel ne adjam őket.

S bár az ő vétkes hanyagságuk volt az oka, hogy a cernirozó hadak nem foghatták el a guerillákat, azért mégis nem árultam el őket, nehogy még főbelőjék szegényeket – vak töltéssel.

(Más versio szerint az üldöző rendőröknek a magyar szabadságharcz egyik nevezetes tagját, Nagy Józsefet kellett volna kézre keríteniök, ki szintén a Sváb-hegy menedékeiben bujdokolt. – Nagy József fő-főbizományosa volt a magyar kormánynak s atyja a nemzeti szinház kitünő tagjának, Nagy Imrének.)

III. AZ EMBERSZERETŐK TANYÁJA.

Nem allegoriai értelemben, mint a kiknek minden nap a szinpadon szerep szerint kell gyakorolni a szeretés virtusát; nem a szó prózai vonatkozásában, mint a kik szeretik az embert, a sok embert! a publikumot! kiknek szive leginkább képes befogadni egész tömegeket – zártszékekre és karzatra elhelyezve: de a szinész valósággal az emberszeretet osztálya. -255-

Ha kell elhagyott árva gyermeket felfogadni, ott van a szinész; ha kell elaggott pályatárst inségtől megszabadítani, ott van a szinész; ha kell lótni-futni idegen ember bajában, ott van a szinész; ha kell közjótékonyságra utalt intézeteknek énekelni, deklamálni, ott van a szinész; annál minden panasz érzékeny kebelre talál, ott tudnak csak őszintén megbocsátani – hűtlen szeretőnek, szerencsés vetélytársnak; – ott tudják «eltűrni» az embert: a teremtés kiállhatatlan remekét! Aztán a mit semmi osztály nem tud: a szinész tud egymás közt «mulatni.» – Prókátor, iró, czigány, orvos, hát még a pap: ha a maga fajtájával egy társaságba kerül össze, csak veszekedni tud, embert szól, vitát kezd, magát dicséri, pajtását birálja, külön húz, prætendál, fumigál, præpotenskedik, s végül megapprehendál; egyedül a szinész tud a maga fajtájával mulatni.

De csak a maga fajtájával! Nem szereti az idegen ábrázatot, mikor «magának játszik». Akkor nem kell neki a publikum. Legkevésbbé a kritikus, az ingyenjegyes!

Nagy gráczia, rokonérzület és közös bajban összetörődés kellett hozzá, hogy én is bevétessem az adeptusok közé. Az osculum charitatis szentesíté a szövetséget. Bevettek pajtásnak, komának.

Ők is keresték a vadont, a magányt: az volt az ő boldogságuk. Rég fölfedezték ők a Sváb-hegyet: azonban dehogy szóltak volna valakinek felőle; dehogy dicsérték volna annak rejtett gyönyörűségeit. Ez a mi országunk volt sokáig. Nem tudott felőle senki.

Késő éjjel, játék után, kifáradva a művészi hevélytől, a mint letörölték a festéket arczaikról, vették a vándorbotot, a batyut, a tarisznyát; ballagtak ki a városból; ki-ki a maga odujába. A ki vendéget hítt, felét az enni-innivalónak híven a meghívott nyakába akasztá. Az út hosszú volt, keresztül a váron, fel a hegyre: megrövidítette azt a kedélyes adomázás; néha a zivatar is utólért bennünket; a mennykő a sarkunkban csapott le épen, -256- mikor az Adliczer ajtaján beléptünk. Aztán akkor a saját vállunk czepelte lakomából duskálkodni! Az volt a lucullusi lakmározás! De milyen uraság volt az! Reggel kenyeret pirítani az erdőn a targalyból rakott tűz mellett s szalonazsírt csepegtetni rá és beszélni tarka élményekről. És aztán kóborolni emberhangot nem adó erdőkön keresztül, a mikben az utat mészszel megjelölt fák mutatták, felmászni a János-hegy tetejére, ott leheveredni a fűbe s végigbámulni azon a csodálatos panorámán: előttünk a két főváros s az alföldi róna képe, mely képből csak két dolog a mienk: az a kis fekete bogárhátú ház a tömkelegben, a minek a neve nemzeti szinház, meg az a nagy láthatár, a minek a neve «haza». Aztán félnapi hegymászás után hazatérni, bámulatos gombák zsákmányával, csodaszép erdei virágok trofeumaival, megfizethetetlen drága földi eprek kincshalmazával. (Még most is tudom, mely bozót közepén termettek a ritka fehér csattogó eprek, ananász- és dinnye-zamattal.)

Most már mind ennek vége. A szép erdők ki vannak irtva, helyükön keserves szőlők sínylődnek s rozsdás buza házasodik a pipacscsal; nincs már se árnyék, se eper, se gomba. A szinészek is urak és unják magukat.

Ott tanyázott Bartha, a kifogyhatatlan aranykedélyű ember, idősb Lendvay, a milyen gavallér czimbora soha se lesz többet e világon, László, a társaság derült szelleme, Réthy koma, a furfangos különcz, Szigeti Józsi, a reményteljes ifju iró és hős szinész, Szigligeti, a boldog iró és családapa, s a vén Kovácsné, a bohó tréfákért soha meg nem neheztelő komika. Itt kötötte mezei virágokból óriási bokrétáit a hű Füredi egyetlen grófnéja számára. Itt versenyzett a csalogányokkal (s az volt tömérdek) a felejthetetlen, utólérhetlen Hollósy Kornélia, s a ki már otthonának nevezhette a Sváb-hegyet, a ki már úr volt, lovon járt (volt egy szamara), itt lakott télen-nyáron a mindig jókedvű -257- Benza! az a kis kondorhajú leány, a ki trillázva fut apja elé, mezítláb, a leendő világhirű művésznő: Ida.

És ez mind együtt tartott. Kijártak hozzájuk vendégül a többiek is: Egressy Gábor, Szentpétery. (Én láttam Coriolant kedvesen pityókosnak s hallottam Menenius Agrippát danolni!) A meghívott vendég bizony gyalog jött ki: csak ha előkelő finom úrhölgy volt hivatalos, azért volt szokás leküldeni a Schafler Miskáig (most déli vaspálya-indóház) egy csinos kis két szamár fogatú szekérkét, mely a mostani Diescher villa fényűzési czikke volt.

Valamennyi azon törte a fejét, hogy mit tudna kitalálni, a mivel ezt a szürke világot elevenebbre színezze.

A Sváb-hegy feljáratánál, a szőlők alatt állt egy feszület. Biz azt a budai szőlősgazdák nem tartották oly tiszteletben, hogy szüntelen körül ne rakták volna azokkal a megnevezhetetlen halmazokkal, a miket a szőlők termékenységének fokozására szoktak használni. Egyszer a krisztinavárosi plébános levelet kap a postán – a Jézus Krisztustól, melyben a mennybeli úr keményen megdorgálja az ő szolgáját, hogy a míg ő kényelmes pamlagán nyujtózik és füstöl a jó kospallagiból, azalatt eltűri, hogy az urát és üdvezítőjét a szaraczenusok ily bűzhalmazzal rakják körül! – Másnap el lett szállítva a kereszt, s felemelve a legmagasabb dombtetőre; most is ott van. Ez a levél Bartha munkája volt.

Egyszer rossz hírbe is jött a Sváb-hegy. Elhíresült, hogy medve jár az erdőben. Ennek meg az volt a története, hogy a derék, jó Bognár, a karmester s még akkor tenorista, bár nem lakott a Sváb-hegyen, még is kijárt oda, az oly becses gombatelepeket felfedezni. Ehhez pedig Réthy koma elsőbbségi jogot tartott fenn magának. Minek sikeres megóvására kikérte a nemzeti szinház ruhatárából a «Téli rege» medvebőrét, felöltözött bele s elrejtőzött -258- abba a bozótba, a melyen Bognárnak jönni kellett a gomba-Kaliforniába, s a mint az jött, hirtelen kiemelkedett nagy morogva a bozótból. Minden hirlap tele volt aztán a svábhegyi medvével, mely kis gyermekeket tépett össze s egész teheneket falt fel; utoljára hajtó-vadászatot rendeltek ellene, úgy szabadították meg a vidéket a vérengző fenevadtól.

Vagy mikor Szigeti Józsi nem restelt éjjelenkint felöltözni Romeonak s álbajuszt ragasztva, elmenni guitárreal kezében Julia – no igen, a jó öreg Kovácsné ablakára s serenadeot adni neki, s másnap komoly arczczal végighallgatni a jószívű, de idealis matrona exaltált előadását az ismeretlen imádóról.

Vagy mikor Réthy koma és a kis Török felöltöztek koldusoknak, kerítettek egy kétkerekű laptikát szamárral, s mint vak koldus a fiával, sorba énekelték az ismerősöket.

Vagy mikor Egressy Barthával egy alakká burkolva, famozus prédikácziójukat tarták, Bartha mondá a szöveget, Egressy csinálta hozzá a taglejtéseket; ha a szöveg elakadt, megvakarta Bartha fejét, s felváltva megitatta és megtubákoltatá a szónokot.

Vagy mikor Szerdahelyi Kálmán lakodalmán a fiatal szinészek felöltöztek czigány bandának. Tóth Soma volt a primás, s maguk muzsikáltak a kedvencz bajtárs menyegzőjén; míg a vőlegény maga s az ifju Lendvay (a «Bánk-bán»!) eldalolták azt a tréfás német zenevizsgálatot, a mitől az ember állkapcza-görcsöt kapott a nevetés miatt; a szövegét soha sem felejtem el:

A chorus utána; minden ember illustráló taglejtéssel kisérve hegedű, furulya, kintorna, czimbalom, bőgő és duda szózatát; végre az egész műsort alulról fölfelé, felülről lefelé; hogy az valami elysiumi mulatság volt.

Gyermekek voltunk? A kik tudnak mulatni, a nélkül, hogy egymást lecsepülnék; a nélkül, hogy egymás pénzét elnyernék; a nélkül, hogy egymást az asztal alá innák; a nélkül, hogy egymás feleségének a fejét elforgatnák.

IV. A PARNASSUS.

A szinészek maguk után vonták az irókat. Az ötvenes években a Sváb-hegy megnépesült, itt irta Kemény «forradalom utáni műveit». Csengeri a «Magyar államférfiak és szónokok» classicus életrajzait; azok a tölgyfa-erdők látták Szigligetit hosszúszárú csibukjával alá s fel sétálni, míg a «Világurát» alkotta. Itt szerkeszté Szilágyi Sándor «Emléklapjait». Itt költé fel Bérczy Károly «Vadász és versenylapjaival» a magyar high life érdekeltségét; abban a lovagvárban, a mit apósa, a tudós entomolog Frivaldszky emeltetett az erdők közepett, itt írta meg a véletlenül kimult nagy tehetségű Berényi sokat igérő «Vak Bélá»-ját, Sükei «Hulló csillagait». Nekem is legtöbb regényem itt született meg. S a ki valamennyi között legmagasabban lakott, mind a Sváb-hegyen, mind az Olympon: a «Karthausi» szerzője, Eötvös. Ott lakott abban a kettős -260- szárnyú, hollandi modorú házban, a hol most a nagy vendéglő van; de szent találkozóját muzsájával az a kis schweiczi lak képezi, ott a délnek fekvő csendes völgyben.

Az egész nyarat ott tölté a hegyen. Az irók megtelepedtek körüle. Kezdtek házakat építtetni.

A «jó szellemek Faustja», kit Mephisto helyett Uriel vezetett, mindenek felett az égiek és szellemiekre gondolt. Az ő indítványára épült fel a svábhegyi templom és iskolaház. A hozzá való összeget ő gyüjtötte össze, adakozás és hangversenyek útján. Egy hangverseny a Fáczánban ezer forintot jövedelmezett e czélra, s a benne résztvevő művésznőket, Lonovicsné Hollósy Kornéliát, Jókainét, egylovas fakó szekéren szállították le az ősvad hegyi utakon odáig. Más ekvipázs még akkor nem volt. Hanem így összeénekelték, deklamálták a művészek és az irók a svábhegyi templomot, s akadt egy iróbarát művész a társaságból, Than Mór, a ki azt remek oltárképpel ajándékozá meg, mely szent Lászlót ábrázolja. Eötvösnek gondja kiterjedt rá, hogy nemzeti szent legyen az új templom védnöke. A svábok ugyan jobb szerették volna szent Orbánt helyette; de pénzt nem adtak hozzá s így semmi szavuk nem volt bele.

Templomunk tehát már volt; de még kocsiútunk nem volt. Valamennyien gyalog jártuk meg a hegyet, kétszer napjában: Eötvös maga is; végre ezen is segített Apollo. Kiküldte hozzánk a muzsák tizedikét, a typographiát. A derék praktikus Emich, a buzgó vállalkozó, mindnyájunk közös kiadója, egészíté ki letelepültével a Parnassust. Ettől fogva aztán lett ivóvizünk is, országútunk is, s csak akkor lett aztán a Sváb-hegy valódi Heliconná, a midőn a muzsák közöttük érezték azt, a ki szellemterményeikre «még a lábán» előlegez s szükség esetén a váltóikat forgatmányozza. – Ott lakott Eötvös mellett a «szép kilátás»-nál. -261- Kedélyes lakomái gyakran egyesíték az irók csoportját: azoknak egyikén ismerkedtem meg legelőször a «Pesti Napló» hirhedett (Fk.)-jával is, a kit halálos vétek volt a magyar irodalomtól átengedni a «Pester Lloyd»-nak! Emich engedte át birtoka egy dombját a nagy Széchényi nevének megörökítésére; innen az elnevezés: Széchenyi-hegy. Derék jó ember volt, az Isten áldja meg a porait, én nagyon szerettem. Az utolsó szava az volt hozzám halálos ágyán: «el ne veszítsétek ezt a jó hazát!» – No de még addig sokszor felszedett a szekerére, mikor este utólért félúton, a maga hajtotta két ponival; mert a poétának szárnyas lova volt ugyan, de a szárnyatlan lovát még csacsinak hítták s annak más dolga volt.

Lassankint a tudósok is megszerették a Svábhegyet. Frivaldszky itt fogta a czinczéreket és szendereket, s pompás lovagvárának termeit természetrajzi muzeummá alakitá át, Brassay itt élt a füvészet- és nyelvbuvárlatnak, Kovács Endre tudor saját házat vett itt. S végre egy fenséges vendég is települt meg közöttünk, a regényes Perger-féle villában: Albrecht herczeg neje és családja. Sokszor láttam a pásiton lapdázni azt a vidám kis gyermeket, a kinek oly szomorú végzet volt homlokára irva. (Deli hajadon korában ruhája meggyult s ő összeégett.)

S még a kik alkotni és szeretni nem jöttek is ki a Svábhegyre, legalább verekedésre jó helynek tartották. Ott a Norma-fa alatti völgyben csattogtak a kardok Tóth Kálmán és Vajda János között véres kimenetellel, aestheticai véleménykülömbségért; amott a fensikon furták át a fákat a golyók, miket a komoly, higgadt Csengery és az istenfélő jámbor Török János váltottak egymással politikai vita miatt; ott ama kertben a Ferenczhalmon ment végbe a párbaj Nyiri Józsa és Nemeshegyi között, szinpadi birálat miatt, az utóbbira halálos kimenetellel, s itt az Eötvös villa alatti völgyben verekedett egy reggel Egressy Gábor egy füst alatt két kritikussal, Bajza Jenővel és Zilahyval. Istennek hála! olyan jó pisztolyaik voltak, hogy délután -262- megpróbáltunk velük czélba lőni: húsz lépésről nem találtunk bele egy kiterjesztett «Pesti Napló»-ba (mely a sérelmes kritikáknak helyt adott).

V. AZ ÉN FECSKEFÉSZKEM.

Egy kis házikó az, háta mögött egy elhagyott kőbánya üregével, köröskörül kő és agyaghalmokkal, miket áttörhetlen bozót nőtt be; rókatanya, tüsköncz fészek; hanem a kilátása nagyszerű, fenséges.

Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel; földibodzacsalit, galagonyaerdő, s aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilugzott, füvet sem termő agyagtér, kőpor piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területben.

Hanem egy előnye volt e helynek. Félre esik, s mégis közel van. A mély út, mint egy isthmust, félkörben veszi körül. Csak a ki keresi, az talál rá. Ez nekünk való hely. A kik szeretjük a világot látni és láttatni is benne s még se lenni benne.

Mi abból a vadonból, abból a boszorkánydombból kertet csináltunk. A mi fáink a legárnyékosabbak a Svábhegyen. Azokat a fákat mi magunk keltettük magról, én magam ojtottam a legtöbbet: a föld, a miben élnek is, az én költeményem; mint a hogy enyim az a regény, a mihez csak a tintát és a papirost kaptam mástól.

És azonkívül egy album, egy emlékkönyv is a kertünk. Vannak fák, bokrok, mik régi jó barátok emlékét tartogatják: Tóth Endre, Heckenast, Emich, dr. Huray sógorom, Károly bátyám, Vályné testvérem, szegény jó anyám, Konkoly Balázs nagybátyám, Nagy Pál barátom, Gubody, -263- Kiss Miklós, Horváth Döme képviselő társaim; Pap Zsiga pajtásom, erdélyi, szabadkai, borsódi, kecskeméti ismerőim egykori ajándékai mind törzsekké nőttek már fel. Itt van Tóth József komám három darab cserépben nevelt diófája. Négy volt, mikor adta, azt mondá: «mindenik egy-egy gyermekem nevét viseli: babonás vagyok rá, ha megmaradnak-e?» Egy kiveszett belőlük. Az a szegény Mariska nevét viselte: a többi nagyranőtt. S a miket nőm vendégszereplései alkalmával, ritkaságokat haza hordott: a fák, miket a szinház építésekor kiszórtak s én nyár derekán elültettem, megtartottam; kedves sírokról elhozott életfák, Encz, Málnay, Girókuti, Kovács, Barna Ignácz legkitünőbb ujdonságai; aztán azok az orgonafák, a mik hajdani két emeletes házamból megmaradtak; mind megannyi emléklapjai egy nagy könyvnek, a mibe olyan sok van megirva; de a mit csak mi magunk tudunk elolvasni.

Itt ez eresz alatt gondoltam ki a «Magyar Nábobot», melyhez az alapgondolatot nőmnek egy útleirása adta.

Itt főztem ki az Üstökös, az első magyar humoristikus lap tervét, a mikor még nem volt se humoros iró, se rajzoló, se olvasó közönség.

Itt játszottunk Saphirral falra hajítósdit; itt koczintottunk baráti poharat Sayous-val, Pattersonnal, Beaumont Sommersettel, Braun Károlylyal, kik mind nagy barátai voltak a magyar irodalomnak és a magyar bornak.

Itt ültük meg Szerdahelyi lakodalmát s azt a vígsággal teljes vacsorát, mely a kedves művészpár: Hegedüs és neje utolsó derült napja volt az életben. (Rövid időn meghalt az egész család: nő, férj és gyermek.) -264-

Itt víttunk egy irótársammal, hirlapi czikk miatt háromnegyed óra hosszat, míg egyikünk harczképtelenné lett. Itt volt Egressy és Dobsa között a hosszas aestheticai vitát bevégzett komoly rencontre szinhelye.

Itt tanakodtunk a haza sorsán olyan férfiakkal, mint Tisza Kálmán, Almássy Pál, Nyáry, Keglevich Béla, Beniczky Lajos, Ivánka Imre; mig egyszer a tanakodásnak az eredménye tetté lett: megalapítottuk «A HON» lapunkat.

Ugyanis a másik év tavaszán itt koczintottunk egy este baráti poharat Zichy Nándorral, (a ki akkor egy kis ideig nem volt «gróf» a haditörvény itélete szerint) meg a József-kaszárnya parancsnoktisztjével és porkolábjával: mi ketten el levén itélve Magyarország jogai mellett irt czikkünkért nehéz fogságra; emezek ketten pedig saját itéletük szerint ilyen módon súlyosbítva a fogságunkat.

Itt ez eresz alatt állva láttuk egyszer a villámot szemeink előtt keletkezni nőmmel együtt: ott csapott el kettőnk között az égi láng, lesujtva a szomszéd házba! egy vakító gömb, mely szemünk láttára született. A halál három lépésnyire!

Itt ez eresz alatt volt eltemetve annyi nehéz titka az elmult rossz időknek. A nemzeti ellenállás erőfeszítése a vas hatalom ellen. Egy nagy darab történet, mely nincs megirva; mert nem lehet megirva.

Dicsőség és honfierény tényei, a miknek emlékét úgy őrzik, mint szokás őrizni gyermekek előtt a szülők versenygéseinek titkát.

S ide ez eresz alá hoztak ki egyszer halálos ágyamból, a várost elhagyatva velem, a mikor már azt hittem, hogy megyünk «pihenni». Félhalott voltam már: másvilág vándora, s a napsugár s az életadó lég visszahitt fele utamról; -265- megint itt marasztott hallgatni azt, a mit a fák beszélnek a méhekkel.

VI. A NAGY NAP.

Volt aztán egy nagy napja minden évben a Svábhegynek, a mikor kivetkőzött megszokott alakjából s neki indult vigadni. Ez volt a pünkösd hétfő, a mire már hetekkel előre szokás volt számítani; a mire rakta félre a garasait diák és mesterlegény, a mire dolgozott varrótű és vasaló, a mivel biztatta a családapa életpárját és apróságait: a pünkösd a Svábhegyen.

Mintha népvándorlás volna, mintha egész város kimozdulna helyéből, úgy tódult már hajnalhasadtakor a poros, verőfényes úton fölfelé a vándor mulatóhad. Daloló csoportok, hegynek fel énekelve; szöcske borbélylegény, gitárral a nyakában választottja előtt walzerezve; kövér törzspolgár, izzadó homlokát törülve, jámbor szatócs, a ki a kis gyerekszekérre felpakolt két porontyot, borvizes palaczkot, főtt sonkát, tejes kávét rengeteg fazékban s azt a szekeret a nagyobbik leány huzza, a kisebbik fiú tolja, az apa a kulacsot viszi a hátán, a családanya eleven csirkét a kezében; nevető leánykák, kiknek arczát a hegyilég már is pirosra festette; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon, nyalka cserepárok piros pozsgás szakácsnékkal, mesterlegények rudra akasztott seres hordóval a vállukon, szerelmes párok, kiket a kisérő anyák alig győznek utolérni; stereotyp nyárspolgárok, kik meg-megállnak egymásnak elmondani: húsz év előtt ez sem volt itt! az sem volt itt! Karavánok, mik összebeszéltek, hogy egy csoportban települnek majd le; egész czéhek, egyletek, iskolák, zászlóikkal, maga a vakok intézete; a ki mozdulhat, mind elhagyta Budapestet s egy vége nem szakadó népfolyam ömlik hegynek fel: üdvözölve útközben -266- egy-egy szál czigánytól, ki solo trombitán fujja a közeledő csoport elé a Klapka indulót, vagy a Schneider Fánit.

Fenn a hegytetőn pedig egyre nő a zsivaj; mintha új honfoglalás volna. Az érkező csoportok nem keresnek házat, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott ütik fel a bográcsot, a miben gulyáshúst főznek, mellé csapra ütött hordót; a szép leányok indulnak virágot keresni: akad, a ki segít nekik benne; a kik letelepedtek a fübe, kiterítik lakomáik kincsét; a mézeskalácsos sátorok, a gyermekek Eldorádói nagy látogatásnak örvendenek; vándor tót görbe botokat, bicsakokat árul, azzal minden ember ellátja magát, a ki csak hozzá jut; narancsos kucséber kosara kifogy s újra megtelik. Itt dalolnak, ott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, nagykendő lobog. Ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet; a mit kiegészít hat teljes czigánybanda, meg a budakeszi svábok saját magukból kitelt fuvó és öregdobverő zenekara.

A lemenő nap negyvenezer embert lát tánczolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen.

A zöld gyepen egész szérük vannak már taposva, s a legrejtettebb erdőzug megtelepítve boldog emberekkel. A mindig zártajtajú csillagkorcsma ez egy napra megnépesült: ott működött zenekar, népénekes társaság, hinta, ördögló (a hogy a Ringelspielt hiják falun); ott döngött a fagolyó a tekepályán, ott verték a légbe a balmot, (léggel tölt lapda) volt czélba lövés, birkózás, karómászás; ott zörgött a koczka a krajczáros banknál, mit vándor kucséber adott fügefüzér nyereménynyel. Idealis hajlamú csoportok elvándoroltak a szent Normafához, melynek kérge tele van vésve már megörökített nevek előbetüivel. Ezen a napon Mátyás király kutját tisztára kiitták.

A felkelő hold aztán látja újra azt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről, a mit urabátyja, a nap, felkapaszkodni látott; zilált toilettek, összegyürt kalapok, neki pirult arczok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, -267- hahotázó, bőrükbe nem férő egészséges őstypusai a városi parasztnak, szilaj párok, kiknek nem volt elég a táncz, még hazatértükben is polkáznak az uton; disputáló polgárok, kik úgy tesznek, mintha veszekednének, pedig csak fel vannak lelkesülve; generosus iparos legények, kik büszkék arra, hogy megfogadott kintornással kisértetik magukat hazáig; egy-egy exaltált alak, ki mindenképen itt akar maradni, s nem látja át, hogy miért kell őtet a feleségének, meg a hugának a két karjánál fogva vezetni? közbe egy-egy sikongató szép lány, a kit felültettek egy szamárra, s fél, hogy leesik róla; akarja, hogy tartsa valaki. S ez a látvány így gördül, gombolyodik ezernyi változatban éjfélig, és azontúl is, a gyepen még tánczolnak lámpavilág mellett a kíntorna körül s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és trombitája.

Másnap csak a tánczolók által karikára taposott tánczszérük, törött palaczkok, pecsenyetakaró papir és narancshéj tanuskodik róla, hogy mi volt itt tegnap.

Csak egyszer volt még ennél is nevezetesebb, izgalmasabb napja a Svábhegynek. Az évre nem emlékezem már. Általános napfogyatkozás volt jelezve a naptárban. Természetesen, ezzel kapcsolatban annak a hirnek is el kellett terjedni, hogy azon a napon a világ elsülyed.

Nem tulzok, ha azt állítom, hogy azon a napon hatvanezer ember gyült fel a Svábhegyre. Még pedig vegyítve a legelegansabb publicummal. Itt álltak a templomtéren az előkelő világ ekvipázsai s annyi selyemuszály még nem söprötte a svábhegyi pázsitot.

Természetes volt az okoskodás, hogy ha az egész világ elsülyed is: a Svábhegy akkor is megmarad.

Mikor aztán a naptányér teljesen elsötétült, csak egy fekete czéltábla állt ott az égen, a mibe puszta szemmel be lehetett nézni: akkor úgy elcsendesült minden, hogy a rengeteg nép ajkáról egy szót nem lehetett hallani. Csak a kakasok kezdtek el kukorikolni ez ünnepélyes csend alatt. Azt gondolták: éjfél után van. -268-

Mikor aztán három percz mulva újra előtört a fekete czéltábla mögül a nap karimája, mint egy villámló fénykarika, akkor meg egyszerre egy oly óriási örömrivallás tört ki a néptömeg ajkairól, hogy én ahhoz hasonlót nem hallottam soha. Megéljenezték a napot!

Kedves volt akkor a Svábhegy úgy-e? hálátlan pesti nép! Örültetek úgy-e, hogy megszabadultatok? ezt a Svábhegynek köszönhetitek. Ha Pesten maradtatok volna, az bizonyosan elsülyedt volna alattatok.

VII. A SZŐLŐMIVELŐ VANDÁLOK.

Ekkor egyszerre ellepték a szőlőmivelés vandaljai. Nincs rettenetesebb mongol csorda, mint ez a szőlős gazda! Elpusztít az erdőt, a hová csak letelepedik. Nem szent előtte a százados bikkfa, levágja, tüzelőfának felaprózza, jufarkut ültet a helyébe; elpusztítja a muzsáknak szentelt berket s a fülemüléket a madár-piaczra viszi: a szőlőben nem türnek madarat. Gyakran találni a szép sima pázsitos lejtőkön itt amott félhold- és egész köralakú helyeket, a hol a fű sokkal sötétebb, mint másutt. A költők románczai azt mondják, hogy ott éjjelenkint a tűndérek (elfek) szoktak tánczolni; a gombaszedők pedig úgy tudják, hogy ott teremnek a legszebb csiperke gombák (champignon) s a kettő összeegyeztethető; azok az egy nap keletkező titokteljes növények a tündérkék sátrai bizonyosan. A szőlős Dzsingiszkán felkapálta valamennyit, nem bánta, akár gomba, akár tündér: kadarkát ültetett a helyébe. Kivágták a gyönyörű hársfaóriásokat, Mátyás király egykori mulatókertjének négyszázados tanuit; a források őreit, a terebély juharfákat; a szőlőmívelés kiterjedt egész az Adliczerig s elűzte a rigókat és a muzsákat a világba. -269-

Mert ez a szőlőtatár azt hiszi, hogy mindenütt megterem az, csak pénz legyen hozzá.

Oh az ősalkotó valóban indokolt boszuállásból bocsátja rá a philloxera vastatrixot! Mert a ki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen a helyébe, annak mentsége az, hogy «éhes», de a ki szőlőért irtja a ligetet, az csak «szomjas», s ez nem mentség. Ha én szőlőt ültettem, kőporhalmot telekesítettem meg érte, kutyatejet termő sívány földet kényszerítettem a meghódolásra s lett is áldás rajta, mert borom folyékony tűzláng, a miből ha a német iszik, magyarrá lesz tőle. De ezek a barbarok a fekete televényt boszantották szőlőültetvénynyel s nem akarták elhinni, hogy az nekik egrest fog teremni, meg rekettyét, meg semmit.

A hegy aztán azzal állt rajtuk boszut, hogy a míg bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. A ligetek kiirtásával elapadtak a források; a Svábhegy, melynek éltető forrásvizét Mátyás király vízvezetékkel viteté fel a budai várba, (az alaguthoz vezető pinczeépítmény, melyet a forrás fejéhez épített, méltó a megtekintésre:) most oda jutott, hogy a Dunáról kellett felhordatnunk a vizet.

Hanem támadt e helyett tíz csapszék a környékemben. Az én csendes, nyugalmas magányom körül lett véve egyszerre kurta korcsmákkal, a hol részeg szőlőkapás, vinczellér, majoros, estétől reggelig muzsikáltatott, énekelt, ordított és verekedett a még részegebb fuvarosokkal, a kik maguk mindig ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: levén a víz drágább, mint a bor.

Utoljára megutáltam az egész Svábhegyet, elmenekültem Balaton-Füredre: ott «csendes» világ van, még lehet nyugodtan dolgozni. Ez az én nyári mulatságom. Aztán ott van «víz»! A szép nagy Balaton s a három öles forrás víz a kutamban. Mit érne az a Svábhegyen?

Csak késő őszre szoktam hazavetődni, az én zöld levelü albumom honába; a hol még mindig van a fáknak valami mondani valója hozzám és a méhekhez… -270-

VIII. A JÖVŐ.

Eddig tart a Svábhegy multja. Egy nagy punktum, azután rá egy nagy kezdő betü élesen elkülöníteni a szakaszokat.

Ez tökéletesen leseperte a szőlőspekulánsokat a Svábhegyről. Engem is elvert: de nem sajnálom, csakhogy ettől a plágától megmenekültünk. Az erdők helyére ültetett szőlőket széltére irtják ki és ültetnek helyükbe újra erdőt: a források körül megint ligetek zöldülnek ki.

A tíz kurtakorcsma körülem, mintha elfujták volna, úgy elmult. A fuvaros se részeg már minden este. Csak az ősi Sauer korcsma, meg a Carl szomszéd maradt meg. Az előbbi is nevezetes egy hely volt hajdanában; gazdája megülte sokáig Kufsteint.

Fel oda, arra a magas hegytetőre, a hová még «tegnapelőtt» csak gyalog lehetett járnunk s a hol pihenőre biztatgattuk az elemozsinánkat utánunk czepelő tót atyafit: «estye kustyi!» («még egy kicsit»); s ott most pompás vendéglő áll, melynek roppant termében Budapest elegáns világa mulat, báli toilettben: katonazene mellett.

Hja bizony, úgy van az. Már a holnapi napban élünk. Ez már a jövendő! Mi, a tegnapi nap emberei csak zsellérek vagyunk már benne. S mi is már csak ketten-hárman vagyunk. Hová lett a többi?

Annyi fényes, kedves, ragyogó, szeretett alak! annyi mulatságos, kedélyes, ismerős rokonszív! annyi jó barát, segítő társ a bajban, osztályos az örömben, elment már mellőlünk! Olyan magunkra maradtunk! Bartha, mind a két Lendvay, Egressy (s kik vele víttak: a két ifju kritikus) -271- Szentpétery, Szerdahelyi, Tóth Józsi és a Hegedűs-pár! (Úgy látszik, a mennyországban nemcsak énekelnek már, hanem drámát is játszanak). Aztán Benza! Wájával, Nagy Imrével együtt! Eötvös! Emich! Bérczi! Kemény! Frivaldszky! Szigligeti! Ki felel a felkiáltó jelekre?

Nemrég még a Svábhegyen közel és távol szomszédok mind egy nagy társaságot képeztünk, ma már alig ismerek a körülem lakók közül valakit.

A gazdag főváros lassankint átlátja, hogy az egészség az első kincs a világon. Ez a capitalis, ez a dominium, ennek kell az investiálás s annak a hypothekája az istenadta hegy. Az erdei légben arany van! Minden emberre nézve, a ki csak munkája után él, California ez a svábhegyi lég. Akkor aztán megbecsülik ezt a mérhetetlen kincsbányát.

Már is díszes közönség lakja a villákat, fővárosi előkelő urak foglalták el a tért, a kik szeretik a kényelmet, a szépet, a harmoniát. A táj otthonias, lákályos, előkelő jellemet kezd ölteni. Olyan urak lakják, a kiknek dolguk is van. Ismeri már a Svábhegyet maga a képviselőház is; Albrecht herczeg egykori nyári lakában most a Lipótváros képviselőjének vendégszerető asztala gyűjti össze a honatyákat, (Ez is elmult már!) sőt magát a casino elnökét is látjuk naponkint egylovas fogatán kikocsikázni a hajdani Emich-féle villához. Majd megjön a többi is. Csak rá kell várni és akkor megvalósul ez a kép.

«Kényelmes serpentina vezet fel a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva; buján tenyésző fenyőfák hivogatják a vándort a virágillattól elárasztott népkertbe, melynek útsorait hirhedett hazafiak márványszobrai díszítik körös-körül végtől-végig…» -272-

… Ne tessék a tollat hegyezni, tisztelt kritikus úr! hisz nem a Svábhegyet irtam le, elkapott phantásiám nyomán, hanem csak a római Pincio-hegyet, jegyzeteim szerint.

Hja, könnyű Rómának! fogják ellenvetni. Az csinálhatott magának ilyen Monte Pinciot! Neki ott voltak a pápái, s azoknak volt pénzük.

Csakhogy a Monte Pinciot nem a papok varázsolták ilyen tündértanyává, sőt ellenkezőleg: Lucullus és Messalina hajdani bűvös kertjeit a St.-Maria-kolostor szőlőkké alakíttatá át, a szőlőkből újra ligetet egy idegen csinált Rómának, I. Napoleon; s ki e művet befejezte – az volt Mazzini.

De pénzünk is lehet hozzá. Ha azt, a mit a mult években szédelgő vállalatokban Budapest elvesztett, a budai hegyekbe ölte volna, túl tenne a Monte Pincio gyönyörüségein, ez legalább megmaradt volna neki.3)

Én ugyan annak a kornak nem leszek a historicusa. De mégis lesz benne részem.

Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem -273- ha tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát. Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem.

De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás, a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!

UTAZÁS A HARANGOKKAL EGYÜTT.

I. EL INNEN!

Három lapot szerkeszteni, s annál fogva ex offo mindennap tizenhárom lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar ministeri alkudozásokat és Miltonbirálatot olvasni, ez olyan martyrium, a mi elől még egy szent is megfutott volna, a mi pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem láttam két olyan dolgot a földön, a mi nélkül pedig költőnek a földet elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig mennyit irtam mind a kettőről – képzelet, álom után.

De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok. Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén iróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolcz év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, a hol a parkett koczkái a dicsőségtől és a rajtok járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, a minél szebb város nem lehet a földön és a Dunát, a minél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszant a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy dunamelléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, a mit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, a hol magam fűtöm a kemenczét, szeretem -275- a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, a minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyülést, a hol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? s miért vagyunk jó barátok?)

Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, a mi elvette a kedvemet az otthonomtól.

A párt, a melyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni.

Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, a miért eddig minden nap pörlekedett a férjével; mármost csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függönymögötti prédikácziókkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nem igen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, a kiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyol-náddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy birjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegy asszony (a bibliai olajos korsó nélkül).

Ellenzéki hirlapirónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Themából soha sem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgy sem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly «a Löki gyöpön!» s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele. -276-

Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégli az ember «ezt» az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a «frigy ládájával» egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; «vigyetek engem is magatokkal, kollégátokat, a «hirharangot»; a ki szintén «vivos voco, mortuos plango» (prænumerans-halottakat) – de «fulgura többé non frango».

II. A KIK EGY ISTENNEL HARCZOLNAK.

A klasszikus mythologia a földet is, mint Istent személyesíté. Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.

Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az osztrák virányokon túl, a vasut a vendégszeretetlen Karst hegygerinczeire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított hegyoldalak tünnek elé, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az alattuk elkigyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb helyet ád a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerincz fensíkján futunk végig s a mennyire szem ellát, nem jön elé más, mint egymásra dülő sziklák, mészkő-szirtek, pala-rétegek, dolomit-tömegek, sehol egy emberlak, egy legelésző kecske, de még csak egy madár sem.

De a mint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység tünik elénk, falu toronynyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A házakat fák árnyékolják be. S köröskörül sziklaomladékok. A laposon lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna. -277-

Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi emberek, és nem az ördög fiai, kik köveket esznek?

A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy strategiai táborhely tünne elénk, kerített váracsok, avarsánczok, a mértani ábrák minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel harczoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a televényt, míg kidaczolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, a minő az alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősáncz egyúttal védi azokat a Bórától és a Siroccotól; egy-egy kis döbözből virágzó baraczkfák emelkednek ki a meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függő kertje, virít, rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji: fal fal mellett, a piaczok, templom-romok. A daczoló ember kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az övé, ő segített azt teremteni.

Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható öreg betükkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütő-kemenczék korma emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harczba.

… És én előttem a «Mirhó-gát» képe áll, a hogy tanakodik rajta ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld kalászborította rónaföldnek! -278-

III. TENGERPART, TENGERTÜKÖR, TENGERVÁROS.

A vasut egyszerre keletnek kanyarodik s a mint egy kettévágott hegy kapuján kiszabadulunk, előttünk áll a tenger.

Ez a titokteljes világ, a mi több embert táplál, mint a föld. A közös haza.

A nap épen akkor jött fel a dalmát hegyormok mögül, a hullámokat ezüst csillám födte egész a láthatárig; tíz vitorla látszott a távolban; a szemközti partok átlátszó köddel voltak elfátyolozva.

A tenger szépsége még arra nézve is elragadó, a ki azt a pompázó földdel hasonlítja össze; hát még nekünk, kik előtt az árvíz ellentétes panorámája vonult végig még tegnapelőtt. A mocsokkal, iszappal hömpölygő áradat után a csendes, suttogó, zöld kristályként átlátszó tenger.

Az elhagyott hegytető még a «mérsékeltnek» csufolt földöv területe, a meredeken aláomló part már a meleg földöv első szalagja. A tenger örökké meleg. Az adriai partvidék ritkán lát havat. Bizonyítják ezt a vén olajfák, mik a partoldalakat fedik, örökzöld ezüst hamvas lombjaikkal.

Titokteljes birodalma a néma népnek, a melynek óriásai hatalmasabbak a mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a halhatatlanságot mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat, a mit az utolsó napon újra felvehetnek.

A tenger, ez a titokteljes perczinga az idő nagy óraművében, mely szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél.

A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fentartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. A mely -279- népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget.

Az egész part egy folytonos kert, lépcsőzetes szakaszokra rendezve, mint egy amphitheatrum karzatai; a szakaszok falai mellett szőllőlugasok képeznek hosszan elnyuló mennyezeteket; a gyümölcsfák teljes virágzásban. (Hajh, azokat soha nem bántja sem a «három fagyos szent», sem a mogorva borkostoló Orbán!)

A kertlánczolat véget ér Miramárnál; a tündérszép kastély, sötét cziprus-ligetével messze benyuló földnyelv előfokát koronázza, s innen meglátszik Triest.

Ausztria gyöngye. A gyöngy foglalatja sokba is kerül! Beszél arról a delegatiók évenkinti költségvetése. Egy kétárboczos épen most indul útnak; vitorlái dudorrá felfuvódva, úgy áll ott a sima víztükrön, mint egy torony fantomja. A kikötőt árboczerdő tartja megszállva.

Triesztet ismerik sokan, leirták elegen, én csak annyi időt töltöttem benne, a mennyi kellett rá, hogy nőmnek és leányomnak meleg öltönyöket vegyek, miket elég könnyelmüek voltunk otthon hagyni, azt gondolva, hogy Olaszországban meleg van. Egész utazásunk alatt nem volt nagyobb meleg hét, nyolcz foknál. Az egy napi itt időzés nagyobb részét Miramárra szántam.

Hogy megvalljam az igazat, a tengerváros nem tette rám azt a benyomást, a mit vártam. Szép rakpartja nagyon csendes rakpart. A kikötőből egy hajót láttam csak eltávozni két nap alatt, s érkezni egyet sem; a reggel látott vitorlák halászbárkák voltak. Gőzös füstje nem tünt fel az egész tengeren. Rakodni csak dongafákból láttam, kirakodni csak déli gyümölcsökből. Lehet, hogy ez csak ezen a napon volt így. A pesti rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bir, gőzösei fürge rajával, míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha photographnak fogadta volna meg nyugalmát.

Valami kis izgalomról is tudtam meg valamit egy ott megtelepült régi jó barátomtól, dr. Goldmarktól. A triesztiek -280- a jó öreg Garibaldinak egy hozzájuk intézett levelére szándékoznak valami választ componálni (ad formam, hogy a képviselőjüknek is bizalmat szavazzanak, de a kormányt se bántsák meg). A derék öreg szabadsághős a triesztieket megbiztatja, hogy eljön a boldog idő, a mikor ők is Olaszországhoz fognak tartozni, s a jámbor triesztiek most nem tudják, hogy mit vegyenek maguknak ezen az ajándékon?

Már hogy mit nyerne vele Olaszország, ha Trieszt hozzá tartoznék, azt én nem tudom; hanem hogy mit nyerne vele Trieszt, ha Olaszországhoz tartoznék, azt nem tudja senki.

IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL.

Hasonló az az ezeregyéjszakai elbüvölt kastélyokhoz. Környezete oly andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló kastélytornyok oly kiváncsiság-csalogatók s aztán épen olyan csend és magány a ligetben és a pompás tornáczokban, minő a keleti mesék vándorát fogadta.

Végre mi is találunk egy dzsint, a ki az egész tündérkastély őre. Nincs hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg, simára borotvált arcza; egy lugasban regényt olvas. Ohajtásunkra félbehagyja Gaborieaut, – tán épen a legérdekesebb helyen, a hol kezd kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda főnöknéje, – s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, a hogy elmondta ezer meg ezer kiváncsi látogatónak már e termek stereotyp magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyüjteménye érdekel. -281-

Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.

Az első a miramári hős dolgozó szobája. Az egész a Novara hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában, aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok, a butorzat, mind a hajdani tengernagy kedvencz tárgyait mimeli. Itt kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiunak drámája. Itt ébredt öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt, hogy ez a föld, a mi alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren uszik, viszi őt magával, hová? merre? mely ismeretlen part felé? Ez költé benne a rajongást messzeesők, magasanlevők után.

Átlépünk a másik terembe, más felvonás függönye lebben fel. Amannak ellentéte, szelidítője: a nő szobája. Az ifju hölgy arczképe a falon, ifju szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre. Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek. Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is volt; dolgozó asztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd, de gyakorlott kéz vonásaival. De miért választotta épen azt a tárgyat? Miért festette Charlotta főherczegnő épen Marie Antoinette arczképét arra az elefántcsont velinre?

Hányszor mondhatta itt az egyik arczkép a másiknak: «Maradj itt! Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni és gyülölve!»

A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyiló terem a hős érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti összetéveszteni a historiai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A felséges család tagjai és történelmi emlékű hivei vannak ott megörökítve képekben, szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb -282- gondolatébresztéssel, a kik nincsenek jelen. Hiányzik közülök a jó Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A mult nagy embereit szoborművekben képviseli e trias: Radeczky, Metternich, Jellasics.

A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak megörökítve művészi ecset által. A főherczeg ifjukori útja a keleten. Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket árulják. A fehér egyenruhás ifju mindkét helyen, ártatlan arczú, szelid tekintetű gyermek még. De ime felmerül a tengerből a megálmodott arany part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghivó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arczképek.

Hogy Miksa «császár» a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghivó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatlan.

Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bujtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álczázott czinkosai Fra Diavolonak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bizni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlök s az újvilág partját elhozta Miramár alá.

Most következik egy rejtélyes szoba, a minek «idegenek szobája» a neve. Köröskörül életnagyságú arczképek. III. Napoleon és Eugenia császári pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind, – akkor, a mikor arczképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. – Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, a fölött függ, körülvéve a többiektől, egy arczképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.

De a bájos arcz e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, -283- mely végzetét előre sejteni látszik. Ez arczvonásokat vizsgálni fáj!

Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arczképek egymással, mikor egyedül maradnak?

És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített festmény, az újvilág képe, indus najadjaival, tündéreivel, Amerika minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hir és dicsőség arany harsonáitól!…

S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, cziprusok közt halk symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az ifju hős érczszobra; arczát a tenger felé fordítva s kezét kinyujtja az eltünt délibáb aranypartja felé.

Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.

V. A KERTEK ORSZÁGA.

Triesttől egész Meestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák váltogatják egymást, minden fa két ágúra van nevelve; a többit évenkint lenyesik róla (ez a tüzelőszer) s -284- a két fa közé két szőlőtő van ültetve; azokat oda kötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva, végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a buza- és rizsvetés, öntöző csatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tizes szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az olasznak énekelni. Ha mi nekünk olyan klimánk volna, mink is mind énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály. A mi virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni, se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajczár a napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, a hol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, a míg az délutánra alszik.

Úgy hogy egy perczig sem csudálkozom azon a szőlősgazdán, a ki a phylloxera vastatrixról hozott törvényczikk után, (mely elrendeli, hogy e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés mellett kiirtassanak) azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez, hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a maga szőlőjébe!

Igazán nagy hibát követett el ősapánk Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, a helyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent-Péter templomának egyik művészi oltár-domborművén meg van örökítve, a mint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már -285- meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? mért nem lett egyuttal keresztyénné maga is? s maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniok az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a «Kálvinista Róma» helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini s volna jegybankunk minden városban három, egymás piczuláit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, a minek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klimánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zugolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.

VI. A HOLT LAGUNÁK.

Meestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka s következnek a holt lagunák.

Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vizi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek között haragos barnaszinű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buczkák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkelegnek nincsen járható utja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül.

Hogy Attila hunjainak paripái e kisértetes tájtól visszariadtak, azt hiszem. S az «Isten ostora» lett Velencze alapításának -286- indoka. Az Istennek még ostorcsapásában is teremtő-erő van.

E visszariasztó holt lagunákon vonul keresztül a vasuti töltés mértföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidércztanyának való zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az ezüstszinben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kigyótestű unicornis. Szent János apocalipticus csodája megtestesülve: mértföldnyi hosszú kőhid fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hidjánál a Dunán, nagyobb Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház szineivel rajzolt, lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velencze.

VII. A TENGER VŐLEGÉNYE.

A világ minden nemzetének mythologiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert; a velenczei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! eljegyezte őt menyasszonyának.

Művész-ecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos utleirás elözönlé a világot annak a kisérletével, hogy Velenczét láthatóvá, megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép, magyarázat meg nem értet! Velenczét érezni kell.

Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi mult; de a báj örökké megmaradt.

Más világvárost, a mint szerepe lejárt, eltemette a homok. -287- Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velenczének tenger volt az anyja. S az örökké fentartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.

A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett. Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velenczéről, hogy a mi elénk jön, mint régi ismerőst nevén tudjuk szólítani.

A legelső, a minek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egy millió ötszázezer czölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez a nagy pestis elmultának emlékére, mely Velencze lakosaiból negyvenezret elpusztított.

Azután megnyilik előttünk a Canal-Grande. Nem csatorna ez, hanem tengeröböl palotasorok közé szorítva.

Paloták, a miknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész lánczolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott padmaly.

S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. A kik emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes nevét, vagy egy országából elüzött trónkövetelő czímerét, de ablakai zárvák, s látogatói csak a kiváncsi utazók.

A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a nagy respublika «arany könyvében» voltak felirva, czímerekkel, viselőik érdemeivel együtt. -288- 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet a piaczon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az élők elfeledték őket jól.

Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, a kik megtanultak uralkodni. «Bursa militans». Birodalmuk volt a tenger, s a «nobili»-k gazdagsága a gályákon uszott. És adófizetőjük volt a két Indiától Európa végső széleig minden föld. Köztársaság voltak, csupa dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velencze győz egész Európa fölött, Velencze a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa fölött. A nagy historiai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge alakja, érczfegyverzetében, arany himzett palástjában, s fején azzal a furcsa hálósapkaforma süveggel, a mi a félvilág urának jelvénye volt akkor.

Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. A hány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó volt az alapítója.

S ez uralkodók utódai közül egy már le akarta bontatni tündérpalotáját, hogy eladja nem a márványt, hanem azt a czédrus-czölöpzetet, a mire e tündérlak építve van.

A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltive köti össze, a Rialtó-hid, megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohány-trafikákkal.

Az idő a mai napon különösen kedvezett: derült tavaszi ég, hullámtalan tenger, élénk közlekedés a lagunákon. Az ügyes gondolások, mint két hal a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály. Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet ajánlani, de nem tolakodik s a mit kap, azt megköszöni.

A hotel Bauerbe szálltunk; magyarországi utasok ezt -289- ajánlják leginkább egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk-térhez és a nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, a ki nálunk rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti gyüjtemény. Rábiztuk magunkat.

Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az ember.

Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velencze ujabbkori büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de ez egy kert czölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függő kertjeivel. I. Napoleon ajándékozta meg ezzel Velenczét, mikor ő volt benne az úr; lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt még azonkívül 96) s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón külömben még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a velenczeinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy a mint egy társaság beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.

E «drága» kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg, mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt «Péra». Hajóslegényei mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetarianusoknak kombinált ebédet, a főpinczér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden része érdekes tanulmány annak, a ki először lát ilyet. És talán utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, a hol a ház parancsol velem, nem én ő vele, s nem szeretem az olyan betegséget, a miért az embert még ki is csufolják.

A tengeri betegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, a ki belehal. Egy ilyen tréfás tengeri beteg kalandot mondott el nekem egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott tengeren és -290- szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni Olaszországba s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasut helyett Rómáig a tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Soha sem járt még hajón. Egy, a genuai kikötőben horgonyzó utas-szállító gőzösre, melynek este kellett utrakelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgy hogy a sógor egyszerre tengeri beteg lett; azt le kellett fektetni. Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kinokat állt ki; Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi csontját sem birta mozdítani. Azonban a vihar elmult, a két utas felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a hajó. Hát a mit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt utra, s az utazók száz méternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. «No látod, mondá Wallner a sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki s üljünk vasutra».

VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE.

A Canale-Granderól a Szent Márk-téren szállunk ki, a piazzettán, melynek elején a két gránitszobor emelkedik, a mit minden gyermek ismer már, s minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta Syriából, s a mi az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak: az Velencze hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt átengedte Szent Márk evangelistának, kinek földi maradványait egy velenczei hajóhad szállította e városba s azóta lett Velencze jelképe Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely századokon át volt rettegett czímere a hatalmas köztársaságnak. A körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok, -291- – Candia és Morea – kénytelenek voltak türni, hogy piaczaikon a szárnyas oroszlán érczszobra felállíttassék.

E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, a mit valaki Velenczéből ismerőseinek ajándékul hazavisz.

Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop «között» igazi velenczei nem szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy végig, közepett csak a maledetto tedescot hagyják őgyelegni, a ki fösvény a ciceronénak megadni az öt lirát s maga akar eligazodni a veres táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól, megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.

A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját egy hirhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patriciust juttatott tönkre. Egyszer a tizek tanácsa megsokalta a dolgot s kihirdetteté, hogy a ki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni, s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan, arczaikon álarczczal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második látogató nem lépett be az ajtón, – mert az elsőt már ott találta az ajtó fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velenczei nobilit! Nyilvános téren! a kit még ha elitéltek is, csak pallossal és csak sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy ott libegett a szélben: az álarcz most is az arczán, köpenye a vállain, arany sarkantyui pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velenczei e házba be nem lépett; de nem csak e házba, hanem még azután, hogy a játékbarlang rég eltünt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát velenczei bennszülött s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az gondatlanul keresztül sétál az átkozott közön.

IX. A MÁRK-TÉR.

Nem piacz az: – egy óriási terem, három oldalát márványpaloták képezik, egyforma merész, tündérektől kigondolt s óriásoktól keresztül vitt építészet: filigránmunka kőből, egy négyszögű tér márványnyal és trachittal pallózva, előterében a Márk-templom megragadó képével.

Maga a tér oly üres most. Alig jár rajta más, mint egy pár kedélyes idegen, ki mulatságát találja benne, hogy a galambokat megetesse; miknek ősei a monda szerint Dandolónak tettek nagy szolgálatokat mint postagalambok Candia ostrománál; unokáik most ezerével elszaporodva kisérik a bőmarkú idegent, rászállnak kezére, vállaira. Ez a Márk-tér egyedüli népe.

Hajh, más idők voltak azok, mikor tarka embercsoportok tudták megtölteni az óriási termet, melynek teteje a derült ég s várták annak a kapunagyságú ablaknak megnyiltát, a doge-palota oszlopsora fölött, melyen át az ujon választott doge mutatta be magát a népnek. Vagy mikor a pápa eljött meglátogatni a tengerek uralkodóját, hogy ott találkozzék Frigyes császárral: még most is ott a három veres márványlap a Márk-templom bejáratánál, mely találkozásuk helyét jelzi! Vagy mikor Enrico Dandolo visszatért a diadalmas hadjáratból, jelentve, hogy elfoglalta Konstantinápolyt! Vagy mikor Loredan megjött a török hajóhad megsemmisítésének diadalhirével. Vagy mikor Morosini meghozta a kőoroszlánokat a marathoni csatatérről azzal a diadalhirrel, hogy sikerült Athenét, Corynthot földig rombolnia! A mikor a selyemben, bársonyban pompázó tömeg üdvrivallása mellett felhuzták arra a három óriási árboczra a Márk-templom előtt a három szolgakirályság lobogó zászlóját. A respublika három királyságot tartott zsámolyhordozójának s nevezte koronás szolgáit cyprusi, candiai, moreai királyoknak! – Ellenség nem taposta e szent négyszöglapokat soha: -293- a franczia forradalomig. – Az «egyenlőség» volt az, a mi a dicsőség utolsó zaját is elnémította. – Ez ellen elfeledtek fogadalmi templomot építeni. Most az egész velenczei élet megfér a paloták boltozatos oszlopcsarnokai alatt. Még itt is nagyszerű. Este a kivilágított boltok sorozata a velenczei ékszerészet ezeregyéjszakai pompáját ragyogtatja elő, s a világ minden nemzetei találkoznak össze a zajos sokadalomban.

A Márk-templom egyik oldalán, a piazzetta felől áll a négyszögű torony, a campanile, melyhez lépcső nélkül vezet fel a csiga-út, s a honnan az egész várost belátni; a másik oldalán az órához, tetején a két érczóriással, kik az óraütést mimelik. A középtért teljesen betöltő Márk-egyház úgy tünik fel e palotaegyetem közepett, mint egy művészien faragott oltár közepén a még pompásabb szentségtartó: ötszáz márványoszlopával, öt, merészen kétszer egymás fölé emelkedő byzanczi boltivével, góth tornyaival, aranyozott kupoláival; a tornyocskákban szent alakok márványszobrai, a boltivek homlokfala remek mozaikképekkel kitöltve; főkapuja fölött az a hirhedett négyesfogat, aranyozott bronzból, mely másfél ezer év óta van befogva a nagy hódítók diadalszekerébe. Először Traján diadalivét diszíték Rómában; innen Nagy Constantint kisérték Byzanczba; Konstantinápoly elfoglalója: Dandolo Velenczébe hozta őket; innen első Napoleon, Velencze legyőzője vitte el az aranyos diadalparipákat saját győzelmi ivéhez Párisba, a honnan ismét Páris elfoglalása után hozta őket vissza Első Ferencz Velenczébe. Ez arany quadrigának minden útja egy világváros elvesztébe került!

X. DRÁGA SZABADSÁG!

Míg Austriához tartozott, ennek kényeztetett kegyencze -294- volt. Nem is úgy nézték, mint «fiút», a háznál, de mint gazdag «vőt», a kinek a számára külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: «niente»; most papiros-lira és réz-soldó rongyoskodik minden piaczon, s a hirhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egy harmadára. De Velencze inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint gazdag és más szolgája. A velenczei most sem zúgolódik: nem úgy mint a római, a kinek tele van a szája panaszszal a kormánya ellen, azért, hogy megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.

Velencze tiszteletreméltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben, érczben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a siremlékek, mik a templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakő-oltárok, azok a zománczozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) siremlékén, kikre a művész fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok az átlátszó alabástrom kigyószobrok Salamon templomából, mind e szót suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).

A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. A mit ősei ráhagytak, művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a filigránt s ékszerészei hiresek róla; templomaiból eltanulja a mozaikmunkát -295- s küföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.

Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve méltán látszott helyet foglalni a többi, muzeumban tartásra érdemes művek között, azt mondá: «ezt a képet én festettem.» Hanem azért az egy lira ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! A mi Velenczét fentartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, a mit egész gyárilag kezelnek.

Tiziano helyét elfoglalja a photograph műhely, Benvenutot kipótolja a galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthireszteli a távirda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s ez kiegyenlíti a számlát.

XI. A MŰKINCSEK.

Napokon át járni keresztül-kasul Velencze műkincseinek minden muzeumain, kifárasztja a képzelmet és emlékezetet.

Az élv teherré válik. Olyan az, mint egy zürzavaros álom, melyben nincsen összefüggés, melyet nehéz elmondani.

Mit jegyezzünk fel emlékezetreméltóbbnak? A jezsuiták templomának mozaik szőnyegzetét-e, mely oly tárgyhű, hogy a márványt selyemnek hiszszük? Vagy a Scalcik (mezitlábosok) oltármögötti képét, melyen a kis Jézus anyja ölében ingecskébe van felöltözve? Az egyedüli kép, melynek a festője arra a hires gondolatra jött, hogy Mária nemcsak «szent anya», hanem «jó» anya is volt, s mint ilyen fehérneműről okvetlenül gondoskodott a kisdede számára. (Bellini festménye.) Vagy mint egy villámnál látott tájképet, leirhatjuk-e azt a hatást, a mit e végig nézett -296- templomok, akadémiák, múzeumok festményei és szobrászati remekeinek egész Olympusa gyakorolt reánk? S aztán adjunk számot magunknak arról az aggodalmas töprengésről, hogy vajjon a «találmányok» százada, mely a «müvészetek» századát felváltotta: nyereség-e? Vajjon minden gőzgépünk, vasutunk, távirdánk, könyvnyomdánk összes termékei, tudományos felvilágosodásunk, alkotmányunk, vallásszabadságunk együttvéve ér-e annyit, mint az elmult századok isteni magasságra emelt művészi tökélye?

A San Giovanni e Paolo egyházának egyik oldalkápolnája a mult években kigyulladt és leégett. Nem elég, hogy a falakat köröskörül diszítő domborművek (Bonnazo faragványai) mind tönkre mentek, hanem odaveszett Tizian milliókra becsült «Péter vértanú» festménye is, a minek kormos foszlánymaradékait a Muzeo Correrben mutogatják. Mikor a templomot meglátogattuk, a kiégett oldalkápolnát is megtekintők. A falak kormosak, a márványon még látszanak a tűzben szétpattogzott domborművek maradványai. A meszesült márvány omladékában is engedi sejtetni, minő lehetett a remekmű, a mit a művész az örökélet számára készített?

A sekrestyés épen kapálgatta a kápolna belsejében a falmelletti földet s a ministráns szegfüket ültetett bele. Szép szegfüi fognak ottan nyilni: azok szeretik a mészport. Mészport, mely milliókat ért valaha, Port, melyben istenszikra élt valaha.

Ah, még is annak a porába, a mit mi alkotunk, nem fog az utókor szegfüket ültetni soha.

A szellemszabadság alkotása nem ég meg. Azt «nec Jovis ira, nec ignes…» -297-

XII. A DOGEK PALOTÁJA.

Rettenetes palota! melynek mikor az alapját letették, már akkor arra gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni halálra itélt rabok számára s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére, azt számították ki, hogy hány gyanus államfogoly fér el annak rekesztékeiben? s a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a respublica minden dicsőségével, a mit csak építész, festő, szobrász, aranyozó, érczfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a «loggiá»-k kettős oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálitéleteket felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott szájába a titkos feladások leveleit lehessen majd csusztatni, a mik innen egy hármas kulcscsal elzárt vasszekrénybe csusztak át s onnan lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak. (Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel hajdan. Most a dogek palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az idegennek belépti díjért mutogatják s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot.

A templomi nagyságú termekben minden kép Velencze ellenállhatatlan nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge arczképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és török császárokon vett győzelmek óriási festményei, csataképek tengeren és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának -298- rémképei; pápák és dogek találkozásának ünnepi látványa s azok között Tintoretto legnagyobb festménye: a paradicsom, maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint gyászpecsét a levélen, látható Velencze minden emlékén, ott van, épen egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a dogék arczképsorozatában, e véres felirattal: «itt van Marino Faliero üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett.» (Reformálni akarta az aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.)

S a termek minden diszítése, faragványai, padmalyai mind művészi remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany; kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velencze lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő császárok, s a pápáktól a földön s az üdvezítőtől az égben fogadott dogék képeivel.

S mintha minden emberre kiterjedt volna a boszuállás ördög-ihlete, a ki csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az. Nem elég, hogy Velencze ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a Végitéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át: «nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!» Míg Pietro da Lizieri a Dardanellákban folyt tengeri harcz-képén saját magát örökítette meg, egy lánczait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán zsarnokát gyilkolja le.

Tovább megyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságontúli hatalom örök emlékei közőtt; kilépünk az erkély ablakán, melyen az ujon választott doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyült népnek; megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében s végig fut gondolatainkban, hogy a kik egykor itt beszéltek, -299- azoknak a szavait hogy félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza, hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és burnótszelenczéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű sas pedig nem Austria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasó támlánya volt, a mit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.

XIII. A SOHAJOK HIDJA, A BÖRTÖNÖK.

A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe kivülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele többé.

Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a «tizek tanácsának» termébe. Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni s utolszor látni a napot. A fekete álarcz alá rejtőzött birák nem ülnek többé a végzetes asztal előtt, melynek viaszgyertyái még halaványabbá tették az egyetlen látható arczot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még most is meg van. A terem egyik szögletéből nyulik be egy farekeszték: nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elitéltet a teremből. Innen csak a sohajok hidjára van a kijárás. A «Ponte dei Sospiri» köti össze a dogek palotáját a halálra itéltek börtönével, mely a csatorna tulsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a «pozzi»-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra itéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a kiszabadulásra, de a kit a sohajok hidján átkisértek, az leszámolt az élettel.

Tömör gránittömegekből épült boltiv az, teteje, oldala, talapja kő. Két sikátora van, közfallal elkülönözve. Az -300- egyik sikátor egészen sötét, ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elitélt közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű, csillagalakú nyilás, a grániton áttört czifrázatokkal. E folyosón mentek végig a politikai és főrangú elitéltek. Ez ablak előtt szabad volt még egy perczre megállaniok, bucsut venni a szép külvilágtól, kitekinteni még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor épen ismerős arczok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a tenger mélye.

A «prigioni» sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A nehéz lépcső-ajtó felnyilik: egy halavány nőalakot félájultan hoznak fel a kőoduból, a férfiak arcza sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni. Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elitéltek börtönei. Nincs külömbség a kettő között: csupán a vaskarikák, a mikhez az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították; külömben minden czella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas, hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal, egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke. -301-

Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elitéltnek a fejét, ott vágta el azt a hóhér bárdja. Ha halálitélete sulyosítva volt, akkor e küszöbre ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú halállal muljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy vasajtón lökték ki, a hol azt a köztársaság poroszlói készen várták gondolájukkal sötét éjjel s elsülyeszték a tengerbe.

Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.

XIV. A SZÖRNYETEG.

Annak az életével, a ki az utolsó sziklabörtön lakója volt, később a velenczei fegyvergyárban ismerkedünk meg. Az arsenal muzeumának főteremében, a jobboldali fal legutolsó szekrényének egyik osztályában vannak megtartogatva Carrara herczegnek pokoli leleményességű készülékei, a mik iszonyú életének vázlatát képezik. Ott van egy borzasztó eszköz, a melylyel neje hűségét hitte biztosíthatni. Csak férfiaknak mutatják meg, vagy oly nőknek, a kik már olvasták Dumas legujabb darabját. Mindjárt mellette egy érczdiadém, mely kinzó szerrel a nő fejét átszorítva, csikarta ki attól a titkos imádó, a vetélytárs nevét. Aztán jön egy kapukulcs. Az a vetélytársnak lett elküldve, hogy azzal titokban felnyithatja a palota oldalajtaját. Hanem a kulcsban egy egész pokolgép van elhelyezve. A mint a zárban elfordítják: a fogantyúból egy éles szigony pattan elő, mely rögtön-ölő méreggel van befertőzve. Az éjjeli látogatót az megölte. Azután látható egy kis aczél tegez: akkora, hogy egy köpeny oldalzsebében elfér. Ehhez finom mérgezett aczélnyilacskák készítvék, mikkel a féltékeny herczeg vágytársait messziről, észrevétlenül -302- sebezé halálra. Utoljára jön egy czédrusfa ládikó, olyan mint egy ékszertartó. Csakhogy ékszerek helyett pisztolycsövek vannak benne elhelyezve. Ezt ajándékul küldé egy hölgynek, ki szerelmét megvetette, s a fölnyitáskor a pokolgép agyonlőtte a szép asszonyt. Ez volt a legutolsó vétke Carrara herczegnek. Ez a sóhajok hidjára s az átkok vermébe vezette. A priggionik multja igazolva van. A hol a bűn ilyen hatalmas volt, ott a büntető kéznek is ilyen erősnek kellett lenni.

XV. EGY JELZETLEN KÉP.

E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arczképsorozatát, s a milliókért sem drága historiai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkal; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hirhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban s keresve keresünk Velencze hősei és felszabadítói közül egyet, a kiről sem az angol, sem a német kalauz-könyvek nem tesznek említést.

Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arczképe. Velencze utolsó visszaszerzője beérte egy öt lirás arczképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepett a mult és jelen közötti egész külömbségeknek emblemája.

Velenczének dogéja sincs már, a ki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettoja sincs már, a kit tíz esztendőre bezárjon – festeni; de pénze sincsen, a mivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni -303- a szinnyomat is. Az úr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szivére.

De bizony még valami mással is megemlékeztek Velencze visszaszerzőjéről. A dogepalota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a «ré galantuomo» könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajuszszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.

Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, a melyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja, – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szivében szereti! Iszonyú haladás «lefelé» – és mégis «fölfelé».

XVI. A LEGSZEBB KÉP.

Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak. Egyesítve benne a szent, a nő és az anya.

Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme, megdicsőülés: mind egy női arcz vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban kifejezve.

Sokáig nem birtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a külvilágot.

A mit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt elhiteti vele a művész.

Velenczének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább! -304-

Ha még visszatérek Velenczébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet még egyszer meglássam.

XVII. A ROMBOLÁS MŰHELYE.

Ha végignéztük a kimeríthetlen kincstárt, melyet az alkotó művészet úgy megtöltött remekműveivel, hogy bár nyolczvan év óta rabolják Velencze kincseit, még meg sem látszik rajta a hiány; akkor nézzük meg azt a műhelyt is, a hol a hajdani világváros romboló hatalmának eszközei vannak összegyüjtve.

A velenczei fegyvergyár egész városrész volt hajdan: tizenhétezer munkásnak adott dolgot; most alig foglalkoztat kétezeret.

Itt látjuk Velenczét, a támadót, a hódítót, ki a milyen nagy volt a művészetben, épen olyan nagy volt a hadakozásban.

A bejáratot a hirhedett kő-oroszlánok őrzik, miket Athene elfoglalása után hoztak ide; a lépcsőkön hevernek a nehéz kőgolyók, mik Corynthot halomba lőtték. A fegyvertár muzeumában sorozva találjuk a tengerészet és hadiszerek kezdetleges műveitől kezdve fel a tökély magasabb fokáig mindazon eszközöket, miknek átkozott feladata ölni, pusztítani.

Ott kezdődik a sor azon a bőrből és kötélből készült ágyun, melylyel Pisani harczolt a szaraczénok ellen, s végződik Gritti aczél-ágyúján, melynek bronz sárkányfeje okádta a tüzet.

A velenczeiek már a tizenhatodik században feltalálták a hátultöltő-ágyút; ott áll egy revolverágyújuk is, tökéletes mintája nagyban a mi forgó pisztolyainknak. Mitrailleuseik minden gályáikon voltak, akként alkalmazva, hogy azokkal a gálya-rabok fellázadása esetén az egész hajót végig lehetett seperni s uszó batériáik mintája vetekedik a mai koréval. -305-

Végül ott látjuk a Bucentoro mintáját. Az igazi Bucentoro, melyről az utolsó Doge az utolsó jegygyűrűt hajította a tengermenyasszonyának, régen nincs már, maradványai aranyos korhadékok: a minta mutatja, hogy mi volt valaha? Csupa arany és bibor! Egy egész roppant gálya művészfaragványokkal, aranyevezőkkel, bibor-vitorlákkal, a minek nem volt más hivatása, mint a symbolicus nászmenet a tenger és a köztársaság menyegzőjénél. Megrakva a világ legnagyobb hőseivel, leggazdagabb uraival, legkevélyebb bölcseivel; üdvözölve, megkoszorúzva a világ legszebb asszonyaitól, s rettegve ellenségtől és versenytárstól – és aztán szuhoktól összeőrölve a molo egyik látogatatlan zugában: csak mintaképe hirdeti még, hogy mi volt?

XVIII. HÁROM RÓMA.

Az volt az uti tervem, hogy a nagy-hetet Rómában töltöm. Annyit olvastam a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerüségéről Rómában, a mik még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba; hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem szomjú vágyát: mind azt testi szemeimmel láthatni, a mit képzelet és olvasmány után oly ragyogó szinekkel látok lefestve.

De mind abból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul mult el Rómában, hogy ha a naptár nem tanuskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne vagyunk.

A mióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszünt a papok városa lenni: mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának elmulását is akarná tüntetni.

Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi -306- pápai áldás, semmi éjjeli kivilágítás a Szent-Péter templom kupoláján! Husvét első napján minden bolt nyitva. A nagy mise alatt adnak és vesznek s a templomtéren teherszekerek rakodnak; az utczákon nagy szegényesen vonul végig nehány pap nehány zászlóval, kisérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a Szent-Péter temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Muzeum, a hol az ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik, imakönyv helyett a Bædeckerrel kezükben.

De láttam a helyett mást, a miről meg (tudtommal) mind azok nem irtak, a kiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert még akkor nem volt. Láttam a «három Rómát».

Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője.

A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára.

A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását birjam. Bámulatraméltó mind a három.

Önkénytelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú emelkedése, sülyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így temeti el egyik civilisatió a másikat.

Az a civilisatió, a minek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért. Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az -307- nivelliroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt.

Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, a hol semmi épület nincs, szabályos, kövezett utczák szelik keresztül, másutt már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek czifra faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak kéményei emelkednek ki közülök.

A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.

A császárok Rómája «kenyeret és játékot» adott a népnek; az egyház Rómája adott a népnek «békét és üdvöt»; az új Róma ad neki «munkát és szabadságot».

Mikor végig tekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szivünkre: ime e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; – távolabb a felmagasló épületóriások, a miknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, a mi nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. «S a mi a jelennek igazán él; az él igazán örökké».

XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS.

A mi az egész világon annak az erénynek a jelképe, a mit «isteni» melléknévvel szokás megtisztelni: t. i. a «gorombaságnak», – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az újját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nem csak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyuttal kalauzul is -308- szolgál neki. A római fiakker mellett fölösleges a Cicerone. Rábizhatja magát a jövevény, az elhordja őt, tervszerüleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli. Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hizelgésekkel igyekezik azt jó igyekezetre birni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott strázsál a hotel ajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen egylovasok a római bérkocsik, nyitott négy üléses könnyű hintók; a férfi utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni s kettőjük között van egy esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát s se kocsis, se utazó nem ázik.

S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz nyelvhez; sőt épen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale «Turr» «uno dei mille»: akkor épen megered az ékesen szólása, s beszél a romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma jövőjéről, olyan okosan mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit, a kik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól megrakta már a zsebeit a romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal, eszébe juttatja, hogy nem csak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s elviszi a leghiresebb – kurta korcsmába; melyet ad formam «lebuj» lehetne «felbuj»-nak nevezni s a hol az ember legolcsóbb áron kaphat igazi «cugina italianat» s visszajön értünk s megkérdezi: jól ebédeltünk-e?

No, de a «római kenyér» és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy «mondd meg, mit eszel? s én megmondom, hogy ki vagy?»

XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM.

Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne hadihajók tengeri ütközetet játszanak.

Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni harczaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabbkori építkezés fogalmait messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd boltozatokkal, s a hol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik, még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. A mi innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást s a düledező részhez új falat építtetett, mely azt fenntartsa.

Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetlen nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi műben. A multak álmai kisértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, a mikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, a hol azok a keresztyén vértanukat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér egy harmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé változtatták az amphitheatrumot. A vizipók tánczolva fut végig a sötét tükrön, s lomha fehér kigyó huzódik be a kövek közé: ez az egész látvány most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik -310- a buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.

A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem birták elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel s mikor a legmagasabbat elértük, a honnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni épületrészt már a távol köd fátyola homályosítja. Két átelleni fal visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal boltives ablakain át a Quirinal rózsaszinű baraczkvirágos ligetei mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossæum óriási udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a légben.

Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes gladiatornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le sáfránnyal szőkített hajfürteikről a koszorukat a győztesek számára!

Mily megoldhatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossæumot építette, születhetett egy Horácz, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus, egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek ép ily titani mérvű colossæumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő colossæumuk nem omlik össze soha.

Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük, hogy töltik be lassankint az árnyak ez óriási temetőt, a hol a halálnak tapsoltak s a halottakat kikaczagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.

S a mint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll titáni -311- sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve, napbanéző istenarczát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem az istenarcz emelkedik az ércz vállakon: egy kondorhajú fő, felvetett ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A cæsar hatalmasabb volt, mint az isten: lefürészelteté a szobor fejét s saját képmását adta Apollónak.

Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk szinű öltözeteikben pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át. Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a győztesnek: «öld meg!» «Öld meg!» visszhangozza a kerek sziklaépület s ezernyi gladiator omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a husgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassankint eltakarja valamennyit: martyrt és szörnyeteget s az amphitheatrum öble átváltozik tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bibor vitorlákkal; rostrumaikkal keresik egymás oldalát, a gályák között eleven alligatorok és tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorus fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arczú férfi alak: egy cæsar. Kezének hanyag mozdítása jelt ád a tengeri harcz megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ád fekete szemei egy villanásával s arra egy ifjú alak odarohan a cæsarra s tőrt üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté. Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a -312- szép Lucilla, s a vakmerő Quintinian alá hullanak az erkélyről, s a Colosseum kapuja elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.

Aztán átalakul a Colosseum erősített várrá, az olasz hűbéresek harczolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták és balisták maguk segítik törni.

Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó? vagy Gea? vagy a három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? a föld megrázkódik a harczolók alatt, (1381.) s a Colossæum egyszerre azzá lesz, a mi most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az újkor diadaljelvénye s a multnak sirkeresztje.

XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK.

A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a Palatin romja.

A régi Róma. Eltemetve vandal és keresztyén boszuállóktól s ismét napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már.

A főbejáratot a kormány közegei őrzik s egy frank díj mellett, kivánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma épületmaradványai között.

A fenséges romokat befutotta hosszan valami apróvirágú fehér rózsa, mely Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen felveszi az illat a csendes várost. A «csendes várost», a hol egykor Cicero tartotta casilináriáit, a hol a diadaluton át a hazatérő császárok tartották bevonulásokat, kocsijuk előtt -313- fogoly királyokkal, a honnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag zuhatagban hull alá húsz lábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a szürkésfehér márvány burkolat: a kiszabadított tér még fedve van a roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalap mutatja, mily óriási teremnek kellett e helyen állni, a hol egykor a senatorok hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter basilicájához; s amaz, a mély ösvény meredek lépcsőivel volt egykor Livia fürdőhelye: a nymphæum. A «piscina», a császári palota tojásdad alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az ædes Jovis victoris oldalából a bércse fűzérei csüggnek alá.

Keresünk emléket a «Monte testaceo» töredékei között. Ez egy nagy halom, mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük. Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina.

E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabaditák ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, a hol a fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg valami. A tornáczok mozaik talapja még ép s a szobák, a hol a cæsar ebédelt, aludt, mulatott, még tartogatják büszkeségük kincseit: a gyönyörű frescokat. Maga az a vakolat, a melyre a frescok festve vannak, valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az, mint a márvány fekszik a falon, fényes és síma. S a színek oly elevenek még, hogy a leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba falát azon mythologiai jelenet diszíti, a hol Junó parancsára Argus őrzi «Io» nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni és elszöktetni. -314- Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort látjuk. Az arczok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik, hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hidnak a töredékén, melyet a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával bizalmasan találkozhassék! Most csak egy ölnyi rész van még épen e vakmerő hid márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának megnyilt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört oszlopfők művész faragványú romjaival: halomraszórt kincstár, egy muzeum verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot.

XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN.

Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány kell.

Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, a hol a természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, a mit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.

Ha annyi dicsőség, oly fényes mult nem volna kötve -315- hozzá: a természet maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes cziprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már april elején arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői gazdag forrásokkal árasztják el a várost.

S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer ötszáz éves kultura, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse, hódítva és önkényt kinálva s mind ezen századoknak uralkodói és lángelméi kellettek.

Még a mit a föld alatt bir, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak labyrinthüregében nem csak nemzedékek földi maradványai, de korszakok története van lerakva.

Az új korszak monumentalis épületei oda vannak rakva a hajdankor emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent-Péter-egyház emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltüntek már, de az új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, a miknek gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt szobrászmű, melyet a vandal pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy egy pinczébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.

A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrecz; abban tartja a római kegyelet a hagyományszerű -316- nőstény farkast, annak az emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy nőfarkas szoptatta.

És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy vallásos tisztelet által isteni nymbuszba burkolt földi-alakot, kinek, elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti s ki nem ily szűk vasketreczbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de még sem önkényt; s kinek a világuralom után a Vaticán roppant palotája nem tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.

A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust szoptató «lupát» s az áldásra emelt kezű «pápát.»

Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? kérdik tőlem itthon. Hisz ő hozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.

Hogy hazudjam előtte azt, a mit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, a mit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszüntét mindig óhajtottam. Hogy hive vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?

Mikor végig álmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált classicus romok, a földalatti catacombák, koponya-diszletekkel, a Trevi «aqua virgo» szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag együtt), a Capitolium szoborgyüjteménye, maga a Vaticán, a hajdankor remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyüjteménye, az ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is régibb egyptomi mumiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál templom «extra muros», az Angyalvár, s maga a leirhatatlan Péter templom, -317- melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített sulya önkénytelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet s nem birjuk kedélyünket megszabadítani attól a nyomástól, hogy mind ennek vége: az újkor ilyeneket nem alkot.

Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent-Péter templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mind azt, a mi az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tíz milliót hordtunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? a hány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papirja nyugszik az «exhibitionsek» kriptái fenekén s részvényeiknek czifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, a melyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, a melyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasútakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, a miket elfujt a szél.

A «realismus bigotteriája» még több milliárdot beleépített a maga templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok megtudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi azt, hogy azok megtudják őt szadítani az adósságaitól és a munka terhétől. -318-

XXIII. A MIT ÉBREN LÁTUNK.

Husvét első napjának egész délelőttjét a Szent-Péter templomban töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisipkával fejükön, kezükben a háromlábú szék, hogy a hol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok története van itt, kőből kifaragva. Egy sirbolt felett Attila ősünkkel is találkozunk, a mint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló Péter és Pál apostolok előtt. Revancheot kapunk azonban megszégyenített dédapánkért egy másik csoportozatban, a hol egy német császár borul le, mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van örökítve érczben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség elfér ebben a kis kápolnában husvét első ünnepén, annak is fele idegen, a ki a castratok énekére kiváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna, összetöpörödött férfi alakokot látunk, szőrtelen, sápadt arczokkal. Ezek a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerályt megszüntették, úgy itt a római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly jelentéktelen, hogy a templom tulsó oldalán járók észre se veszik s későbbre várják az igazi ceremoniát. A köznépet néhány transteverino képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szijas szandaljaiban. A templom baloldalán tizenkét fedett gyóntató sátor van felállítva, különféle nyelvűek számára; -319- kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálczával gyöngéden a fejére üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: «pro lingva hungarica», látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam benne sem papot, sem gyónót.

A szűk kiséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, a kik imádkozni jöttek ide.

Még mindig vannak, a kik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás ezután fog következni s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az apostol hamvait fedi s annak érczszobrával szemben.

Ez annyiszor látott érczszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az ércz oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.

Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A ciceronék tovább magyarázzák a szobrok historiáját az angolaiknak.

XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN.

A hol az államfő maga is világszerte gyüjtött Péterfillérekkel fedezte a civillistáját, a hol a szerzetesek adják -320- a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzá szokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó izléssel, a hogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkinál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaik kavicsokra váltja fel a tíz centesimodat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportostul, mint nálunk a faluvégi czigány-gyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.

De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. A ki a templomba belépő előtt félrehuzza az ajtófedő bőr-függönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyüjtemények tárát végig nézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, a ki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig épen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában úgy látszik csak kétféle néposztály volt: az egyik, a melyik lefelé fordítva, a másik, a melyik felfelé fordítva nyujtotta ki a tenyerét.

Ezzel ellentétben van aztán mindaz, a mi a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kinált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéseért sem fogadnak el semmit s a munkás, a ki a Forum romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a «harmadik Róma» lakója.

A mostani kormány ezt a koldulásra kapatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez.

Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, a hol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: -321- azaz negyven krajczár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már husvét másod-napján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az útakat. Az életmód is olyan; az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül, meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával minden utczaszögleten. A mi pedig a kenyeret illeti, a mivel a római él: az még most is ugyanolyan, a milyen a Grachusok idejében volt, a mikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt értelmét veszti a szent mondat: «a ki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel», mert az a római kenyér mellett semmi külömbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ád, s a ki egyszer ivott belőle, visszakivánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hivják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.

Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az «apostoli» czím. Ennek pedig be kell következni, mert a mióta a pápa nem oszt áldást, a mióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs franczia legitimista had; megszünt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, a ki az előtt a könnyenszerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy «o Roma, o morte?» aligha azt nem mondaná neki a pápista Debreczen, hogy «morte!»

Mióta az olaszt láttam, azóta nagyon nevethetném, valahányszor ide haza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: «Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!»

Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, -322- hogy egyikünk úr legyen, a ki osztogat: olyan pedig nincs.

Mástól félek én. Attól, a mivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: «ha ön nem ád pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!» «S mi lesz a legvégső?» kérdék tőle. «Az, hogy dolgozni fogok.»

Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, neki esünk úgy a dolgozásnak, mint a hogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint a hogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.

XXV. A SZINHÁZ RÓMÁBAN.

Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: «az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcseség». «Azért nem maradt hát meg benne semmi», mondá rá az egyik barbár.

Hirhedett olasz művészekkel tele van Európa; az a mi Rómának maradt, nagyon szerény igényekhez van mérve.

Romeo és Juliát néztük meg az operában. A dalmű elejét elhagyták. Az egész társaság középszerű tehetségekből volt összeállítva.

A rendezés nagyon mesterkélt. A tánczvigalmi duett alatt Romeo és Juliát folyvást körültánczolják feszes menuette figurákkal s a játszó személyzet és comparseria az ügyelőnek egy éles füttyentésére alakul más csoportozatba, a mi nekem, ki először láttam szinészt úgy tánczolni, a hogy a rendező fütyöl, szörnyű komikum volt. Az operaház hat emeletes, csupa páholy, karzat nincs. Itt szegény ember szinházba nem jár. Felvonás közben a férfisereg tódul ki az előcsarnokba szivarozni, aztán mikor visszatér, az előcsarnokból az egész nézőtér megtelik dohányfüsttel. Ez alatt a szinpadon úgy szegeznek, kalapálnak, mintha asztalos, lakatos műhely etablirozta volna rajta -323- magát. A mit más szinpadon a csendes fúróval erősítnek meg, azt itt kalapácscsal végzik.

Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, a ki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeojával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletirozva, az egész öltözet sűrün tele himezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csakugy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavillon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért «harmincz» forintot. Én még ilyen nagyszerűt szinpadon sem láttam. Hozzá a kifestés sem hagyott semmi kivánni valót hátra s ha a talyiga-kerék nagyságú rózsacsokrot, s az óriási legyezőt megemlítem, csak megközelítő fogalmat nyujtottam e ritka látvány felől, mely úgy látszik, magukat a rómaiakat is meghatotta, mert több látcső irányult a delnő páholya, mint a szinpad felé. Azt hiszem, valami mexicoi herczeg felesége lehetett.

XXVI. DOMINE QUO VADIS.

Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. Historia, költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily kimeríthetlen források! A kövek beszélnek s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom hol, kezdjek hozzá? Úgy vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott s nem tudja, hogyan költse el? Mentül többet foglalok belőle, annál nagyobb lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy előre is hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szive van, kétfelé érezni vele. -324-

Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy külön kicsiny hazám is van s annak apró bajai, a mik neki még is oly nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülő félben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti független bankban s ezek felett folytatott harczaink, a mik mind olyan apróságnak tünnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdő betüvel látjuk.

Dicsértem is magamat, a mért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam: Florenczbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál utánam se levél, se hirlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar miniszteriumot; de jó hogy nem tudok róla semmit.

Még van egy pár hetem az országgyülés új ülésszakának megkezdéseig. Addig kibányászom ezt a kincstárt!

Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem csipős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermæit, Maxentius czirkuszát, Romulus templomát s míg az idő esősre nem vált, Cæcilia Metella óriási sirboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.

Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része még hátra volt: a hol még megvan a régi láva-kövezet. Az út két oldalán hirhedett nagy emberek siremlékei hosszú sorban.

Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, a minek ez a különös czíme van: «Domine, quo vadis?» (Uram, hová mégy?)

Köztudomású a monda, én is hallottam, vagy olvastam azt valaha; de azért még is új volt előttem, mikor a sekrestyés -325- elmondá, hogy ez a hely az, a melyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti s irtózott a vértanuság kinjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. «Domine, quo vadis?» kérdé megdöbbenve. «Venio iterum crucifigi.» Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni). Erre az apostol megszégyenült, megfordult s visszatért Rómába. Ott elfogták s Nero czirkuszában halálra kinozták. De hát mi volt az akkori martiromság? Hisz akkor még nem voltak ujságirók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak.

A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy hirlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt s azt adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt, leköszönt.

Negyvenhárom óra mulva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?

UTI TÁSKÁMBÓL.

A SZAMOS-UJVÁRI FEGYENCZTELEP.

Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.

Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.

A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt.

Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel -327- halad a tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.

A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.

Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett).

A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen nem voltak súlyos betegek.

A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, -328- az a mester, a ki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába.

Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa; mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévutra vezetik a lélekbuvárt.

A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet, a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli alak.

(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők, de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)

– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)

Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.

Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő.

– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?

Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!

– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat kitünő elemi oktatásban részesülnek. -330-

Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.»

– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.

Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a czigány természete.

Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt!

Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjut.

Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a -331- lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.

Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.

A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.

A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; -332- egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt, hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem szabad.

És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik.

Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor nevük napja van.

Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb -333- symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!

A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.

Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.

E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt. -334-

TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.

Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!

Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben «legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors d’œuvrenek.

Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik, azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben -335- vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.

Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van -336- a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)

Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!

Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény. Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba» sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.

A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van összegyűjve, még nem futottam végig.

A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik -337- baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után; gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból épen papucsokat készült szabni.

Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni.

Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.

Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton -338- utazni, ezt bizonyosan kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?

Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.

Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem -339- ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.

Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a Kakas a Farkast.

II.

Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.

Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden költészetnek.

Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.

Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.

Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé -340- regényes hegylánczolat, megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét hiven őrzik.

A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi életíróknak nyujthatni azokban.

Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott: «soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját diszíti.

Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.

Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, -341- a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele tanusítja.

«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.»

A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált e toasztból.

Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány legény népballadai története.

A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.

Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak. -342-

Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»

Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.

Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szivesen látott vendég volt.

O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.

Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).

– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.

– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja? -343-

Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról:

A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből, mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.

Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.

«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»

Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a bálban, már kész a pletyka.

E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás:

Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.

Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.

– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.

– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.

– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.

És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje -345- elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.

Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!

Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: «Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem Petőfié; – de hát az -346- ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, a milyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda» Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.

HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT.

Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.

A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját.

A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.

Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?

Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát?

A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és -347- ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.

Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte.

Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát.

Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az ember és az arany.»

«Te úr vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.»

Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.

Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.

Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.

Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes -348- kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.

E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.

S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.

A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták.

Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.

Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.

Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.

A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.

S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.

Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta szakadatlanul ég: egy -349- perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.

S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakítva hajította ki a tulsó oldalon.

Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint újra kezdi.

De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.

Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok. -350-

Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.

Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.

S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!» hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?

A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig.

De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán -351- forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.

Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.

Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt «Krisztus»-nak. -352-

Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!

NE HAGYD MAGAD!

I. A SZOMSZÉDTALAN HÁZ.

Egy nagyszerű téren, mely fővárosunkban nem rég keletkezett, s melynek közepét a jövő században Árpád (vagy Rotschild) szobra fogja elfoglalni, emelkedik egy háromemeletes ház. Hajdan palotának nevezték volna. Márványfoglalatú pinczeablakaitól kezdve a rizalitját ékesítő terracotta nymphaalakokig, minden az újabb építészet remekléséről tanuskodik rajta. Térdelő ergonádok, görnyedő karyatidák emelik a velenczei erkélyeket, nincs hiányosság korynthi oszlopokban, a kapu fölött renaissancekori gypszangyalkák tartják a czimervértet, a háztulajdonos monogrammjával, s a háztető franczia ormozatát rácscsipkézet futja körül; az ablakok mind tükörüvegből, színes japáni függönyökkel s ha betekintünk a félig nyitott kapun, az udvaron márványnympha invitál a tengercsiga mintájú kúthoz.

A földszint egyik oldalán tíz ajtónagyságú boltablak s azok közt egy pár valóságos ajtó fölött e fölirat pompáz kiálló aranybetükkel: «Goldmeyer és Társa selyem és pipere bazárja». A kapun túl levő része a földszintnek kávéház, s annak a felirata három nyelven: felül szerbül, alább németül, legalul magyarul hirdeti, hogy ez az a híres kávéház a «montenegrói fejedelemhez».

Az egész első emelet falát egy hatalmas felirat foglalja el, melyet jószemű ember a Szent-Gellértről is elolvashat, itt van az «Első magyar-osztrák gőzhajó társulat hivatala». -354- A második emelet egyik erkélye két oldalán két roppant fekete tábla hirdeti arany betükkel minden európai nyelven, hogy ott divatraktár keresendő; a másik erkély botrányosan rontja a symmetriát ürességével. Ott bizonyosan valami falusi földesúr lakik, a ki még restelli kiirni a szállása falára, hogy ő mit árul? Hasonló mulasztást követtek el a harmadik emelet lakói is; de helyrehozta aztán mind valamennyinek a hibáját a padláson befészkelt fényképész, a ki legfelül a háznak mind a négy falára hétországraszóló nagy betükkel kiirta, hogy ott «Photograf» lakik: görög-német helyesirás szerint.

Abból, hogy a háznak mind a négy oldalára lehet irni, megtudtuk, hogy az egyedül áll: – se elől, se hátul, se oldalt semmi szomszéd.

A háta mögött van egy mélyen fekvő veteményes kert, otthagyott káposztatorzsákkal; az egyik oldalán a kidült-bedült palánkkal bekerített telket télvizben megzöldült kőhalmazok fedik, azok közt korhadó épületfák vannak egymásra támogatva, s üres mészvályúk tartogatják a beléjük hullott eső-vizet; mind annak a tanujelei, hogy valaki építeni akart oda valamit; de beletörött a kése. A palota tulsó felén fekvő telek már nagyobb reménységet táplál fényesebb jövendő iránt. Annak a gazdája cserzőgyártulajdonos: mind ide hordatja a cserhulladékot a telkére, s mikor az egyszer egészen fel lesz töltve, akkor okvetlenül hozzáfog az építkezéshez.

Elől pedig a gyönyörű szép négyszögű tér; behintve káposztalevelekkel, s lovak ottlétének tanujeleivel, szénával, szalmatörmelékkel, baromfitollal; a közepén két kuvasz igyekezik egy harmadikat lefülelni, s a távolban füstölög valami rozzant palánk oldala. Azon valami kofa rést tört, s mint a remete-rák a csigahéjból, ottdugta ki a fejét, boltot rögtönözve a palánkból, melyben napszámosoknak süt burgonyát s oszt spiritust, pálinka czimen.

A háromemeletes palotának azonban már szép járdája is van; a mit ugyan a járó-kelők még szebben elkerülnek, -355- mert nagyon magas, fel kell rá mászni; annálfogva a járda gránitkoczkáinak illetékeiből szépen kizöldült a buza, sőt a kedvező időjárás mellett már meg is bokrosult kellően, a mit elhullattak, a pinczeraktárba letöltögetéskor. Ez a vetés a Goldmeyerék boltja előtt virít. Hanem azért a repcze is igen szépen áll, mely viszont a kávéház ajtajáig díszlik, s ha valami elemi viszontagság nem éri, bő aratással fenyeget.

II. A VILÁGÍTÓ POHÁR.

A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett, mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az «araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.

A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.

– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált buslakodó a vele szemközt letelepülőre.

Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos czernagoracz egy pohár szilvapálinka -356- mellett; de hát a mi fiatal emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán szétnézett a marqueur után.

A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit; egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.

A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.

«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»

Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.

Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.

Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze». -357-

Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég, mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.

– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.

A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.

– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.

A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó feketével.

A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az uraság abban a Lloydban?

Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha kitanulta; de félt, hogy megharagítja.

A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne le valaki a Dunába.

– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét összedörzsölve, Kristófnak.

Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan melege lett, hogy a háta is izzadt bele.

A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha keresne benne valamit s aztán mikor -358- ismét letette azt maga elé, elkezdte sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az átelleni órára, mely épen hatot mutatott.

És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a látványtól kezdett izzadni a homloka.

Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a megtámadottra:

III. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZI ÚR.

– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát, veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni, mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt: abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az úrnak pedig milyen szép -359- macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s mégis gyufát akar enni?

A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:

– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél nyári kabátban.

– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint én – egy egész téli kabáttal.

– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.

– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga. Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális kalkulushoz?

– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam. Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne, hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul! Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is volt én nekem soha semmi -360- bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs. Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke, egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi, hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna. Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva: csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt, megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt, mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem viszont nyolcz száztólit hoz -361- be a ház az egész értéke után: és így harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?

– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt, mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám. Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe télen.

– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval halhatatlan ember; -362- a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér, a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.

– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt hiszi, hogy urak vagyunk.

– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész -363- világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni. Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele. Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét. Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.

– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát. Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget. Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, -364- az én udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre. Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35 perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól 43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell az urat apróra ismertetnem.

– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári kabátos ifjú.

– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda. Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás, még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt. Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz. Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a Nro. 1.

– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát «Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt a másik magazin üresen.

– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy darabig erősen: csak úgy hentergett -365- az udvaromon a sok deszkaláda mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték, kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen házbért.

– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve: hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó, benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az is felmondott s nem fizeti tovább a házbért. -366-

– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a viszontagságainak sorrendbeni előadására.

Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is. Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok, könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem, megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!

No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, -367- hogy az egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel, hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék, takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr, leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.

– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő. Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már tavaly akasztottam volna fel magamat, nem -368- az idén. Mert hát nagyon jó föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt. Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele: estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró. Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait! Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy -369- eladom! Hát aztán igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn. S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.

– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást. Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép, mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony. Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt! Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német; másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy -370- még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány. Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni; másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett, kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé, megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet, előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom elől.

A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.

A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit választotta.

No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem -371- el a házamtól, mert hozzá vagyok nőve, mint a csigabiga.

No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.

Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának, kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak, kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek, iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem? s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot; negyednap megint én vesztettem -372- húsz forintot: úgy, hogy nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.

Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.

Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát, hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki, hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon elmult a mellbaja. -373- A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.

Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden. Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez; most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem, hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.

Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.

Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez, varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején; hanem a saját igazi -374- haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam, hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el. Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se csinál jó májas-hurkát.

Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet czepelni.

Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a képezdébe.

«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam a professorokat mind.

No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról, Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.

Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»

«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott; mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták, hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a kisasszony egészen hamis. No -376- még énekmesterből se csináltam kolbászt; most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid, szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy «egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az. Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a szegény gyereknek.

Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön, semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki, hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű. Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom, hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a míg jobb idő lesz. Csupa -377- sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték, akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja, odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak, a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt, a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette «depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a «depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam a három emeletest.

A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz, mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»

No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben. Azt a gyerekek az építéskor nem -378- engedték kivágni. Az nekik kedvencz fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is megvolna.

Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a jámbort; nem igen nagyon halt még meg.

Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem? Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy -379- az adósai könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban élünk!

Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék, mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint váltóhamisítót.»

Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!

Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek, tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi hurkatöltő!

Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére -380- minisztereknél, tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy ezzel leszolgáltam a purgatoriumot. A tisztító tűzben legalább az embernek az egész mivolta ég: itt csak a pofám égett. Telve volt a zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protectorom a másikhoz küldött, mint a csizio: «menj medvétől rozsomákhoz!» S legjobban bántak velem a roszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; a minek mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.

Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is a háznál. Az utolsó forint! Ha én nekem mondta volna azt valaki, hogy lehet még olyan eset is, a mikor a bankók legkisebbike, az egy forintos is, magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a piaczra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy forint? Az meg épen chimaera! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy «van», mikor már «nincs».

De hiszen «egy forintnak» olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint a hogy van «egy nap», a mi mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott, hogy ismertem én egy embert, a kinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett s ő kapitálist csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, a kik közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van ehez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről -381- kinézik a szememből, hogy mi járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert, s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a negyedik végre nem menekülhet tőlem: az utczán találkozunk, két felől nagy a sár: kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy «ugyan kedves barátom, otthon felejtettem a tárczámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?» – Ettől legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg azzal, hogy «ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tiz forintot? otthon feledtem a tárczámat, majd holnap megadom». Ez szabódni kezd, hogy neki sincs több a tárczájában, mint épen tiz forintja s az erre kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül s addig szorongatom, hogy felében kapitulál s kiszúrja az egyik öt forintost.

Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első öt forintos, a mit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajjon meddig tart el neki? Vajjon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson: lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle aludni éjszaka.

Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?

Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut -382- ilyenkor, a mit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított, az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltünt vele. Hát a ki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával, téglával töltött ládákat, drága kelmék czíme alatt. Meg az, a ki nagy összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar s ő beseperte helyette a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb tánczolni a szobában, hogy aztán vigyenek el a Lipótmezőre, mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a rakpart? nap-estig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól a tépelődéstől, hogy vajjon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném, mennyi pénzt találnék a tárczájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint a hogy várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik már el? De csak nem mondta. Elmult egy hét, elmult tiz nap is s csak nem kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam délben, este. Sőt az az itcze borocskám is megjelent az asztalon, a mi nekem nagyon jól esett. A nélkül én nem tudok elaludni. Elmult két hét is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbbé kenyér. -383- A feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit titkolnak előlem. Az csak rosz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én leányom már tanulta a mythologiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy este nem ittam meg a boromat, hogy el ne alugyam. Hanem azért lefekvés után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen fel volt öltözve. Gyanum megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen úton szerzik az én házamhoz a pénzt? No hát majd ott leszek én is és nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.

– No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant: mert abban a perczben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; a mit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet. Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna s az orromat csavarja, attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel. Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a fekete kávét meginni, a mi úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez? -384-

A két nyári kabátos fiatal ember nem szólt semmit, mert az most az orrát fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, a ki ez elbeszélés alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak az inséges csoportba:

– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha én nekem olyan szép nagy szederfám volna, mint az úrnak, a melyik már ki is van próbálva, hogy megbirja a terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Ereszszen csak az úr oda; majd megmutatom én ezzel a kóczmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell nagy hirtelen leszámolni a világgal?

– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi lelte?

– Hogy engem mi lelt? Hisz az, a mit az úr itt elpanaszolt, még csak komédia ahhoz képest, a mi én rajtam esett.

– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon külömb szerencsétlen ember lenni.

– De pedig külömb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt huszezer forint értékem; és mind azt kihuzta alólam – négy forint!

– Igenis, négy forint, kezdé el ujra a szerböltözetü polgártárs, a mi ekképen történt: Az aratás közeledett: megfogadtam a részeseket; de azok kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy husz itczés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, a minek husz krajczár itczéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál volt a pinczekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd délutánra megtölti és haza küldi ő maga. -385-

– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót. Jegyzé meg a háromemeletes ház ura.

– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig az úr sem tud.

– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a Kóbi pálinkával s rábizta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsuszott, s a csobolyót úgy vágta a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.

⎫

⎬

⎭

kiáltá egyszerre a két hallgató.

– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem kaptam meg: a mi igaz is; mert szétfolyt az utczán; de a Kóbi meg azt állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát s annak is csakugyan igaza volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a fejéről csuszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utczára ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást: ha napszámba kinálnának négy forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük egymást a sárban. Már most ha régi módi falusi biró lett volna a községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt s azzal szépen kiegyeztünk volna a kár felében. De hát most több «igazság» van a földön, mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam -386- magamat! Vigyem a dolgomat a szolgabiró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a hátam. Hallottam már hirét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az a prókátor kontó? De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy krajczárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabiró a mi pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabiró elejbe kerülni a négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabiró azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal; a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai gyerek, megappellálta az itéletet s felment az a törvényszékre. De bolond egy szokás! Hogy egyik biró rontsa el, a mit a másik megcsinál. Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg kell nyerni. Annak, a ki a pert elveszti, minden biró rossz biró, annak, a ki megnyeri, minden biró jó biró. De biz a törvényszéken már mink vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most már a perköltség is az enyim. Fizethetek négy forint helyett negyvenet. De ezt már én nem hagyom megappellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A pálinka-processus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, informátiókat nyomatni, azokat a nagyságos biró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt, addig beszélt, a míg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a sententiát megkapta a Kóbi, felakarta magát akasztani ijedtében. A felesége, meg a gyerekei alig tudták lejajgatni -387- a padlásról. De utoljára is az átkozott prókátora, az volt, a ki megakadályozta őt e kegyes elhatározásban s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még feljebb appellálja a pert, van még egy harmadik emeleten tul padlás is, abban is birók laknak; úgy hiják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, a kit oda visz a bűne?

Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső appellátán megint én vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az volt aztán a szép kontó. Nem csak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem megfizetnem, a mit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a fáczánpecsenyét is, a mivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt irja a kontóba, hogy egy instantia irása husz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszáju Szent Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert az, a kivel csak beszélt, mindig tiz forint árát beszélt annak. A négy forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak: meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem exequált a perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audiencziát is kértem, elvették az instantiámat, most is ott tartják. Nekem pedig az alatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő, csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; a mi rosszabb, mint ha üres volna, mert teli van irással, s ha a sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, a hol naphosszant kukoriczát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugy-e külömb szerencsétlen ember vagyok az úrnál? -388-

Mint az Ezeregy éjszaka mesélői között, végre a két nyári kabátos ifjura került a sor.

– Hát urak, kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak olyan nagyon; ezek bizony mind igen szomoru történetek, a miket az urak itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra, hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon ezzel egészen ellenkező czélokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak legalább voltak már «urak» egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek, ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke. Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé, milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet kaptam. Megvert mindennap mind a tiz bátyám, mert én voltam a legkisebb; megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette; megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.

Mit tudják azt a boldog hentesek, meg a szerencsés földmivesek, hogy mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány körmöst kell kapni az orthographiáért? hány pofon és fabaraczk jár ki addig, a míg megtanulja az ember, hogy Jupiter genetivusa: Jovis? Ők a nélkül mind el lehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy ha nem tanulod meg a «quae maribust», ha nem tudom mi a «τὑπτω»-nak az aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.

Az apám pedig mindenképen hivatalnoknak akart nevelni. Azt mondta: a hivatal meg nem csal. A mint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a lycæumba.

– Az lycium volt, kerítés-bozót. Az pedig lycæum, a hol filosofiát tanítanak, meg hydrodynamicát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior mathesist, antiquitates romanæ-t és græcæ-t; a mikből mind nem lesz soha gáliczkő. A milyen idős koromban én a coquia mécse mellett egész éjjel biffáltam az (a+b)/c = x–q elevatum ad ypsilont, olyan korban az urak már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát kellett sepernem, meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás voltam. Kaptam mindennapra fél czipót, meg rántott levest. Csak sátoros ünnepen tudtam meg, milyen íze van a husnak? mikor a legátus batyuját vittem gyalog faluról falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget, egy pár forintért végig prédikáltam fél Slavoniát; ott volt olyan legatió, a melyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat másoltam. Szép irásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint a hogy Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát, rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót leányfélével. A kopott ruha a férfiui bátorságot lehűti. Nem is értem volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehér személyek mind olyan büszkék, hogy ha egy férfi hozzájuk szól, sértve érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, a ki maga a szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hát ha megszerettem volna, s aztán mindig kivánnám? A jó -390- csak úgy jó, ha mindennap van. Attól is féltem, hogy ha bort innám, dalolni találnék tőle s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.

– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! szólalt fel a háromemeletes házi úr, ha még soha bort nem ivott.

– Pálinkát sem? szólt kétkedőn az extelkes. De már akkor sajnálni lehet.

– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha catarrhusom volt is, úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medveczukornál egyéb orvosságom soha se volt. A mint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse ért. A legnagyobb, a miről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt, mintha számokat álmodtam volna. A mint belenézek a hivatalos lapba, meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb calligráphiámmal megirni, beadom nagy szivdobogással s harmadnap megkapom rá a kedvező választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor fogadásokat tenni. Az úr Isten olyan nagy úr, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig azt, hogy a mi pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a kollegáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerü -391- története van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.

Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda, vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes úr bukik meg, hanem én: a kinek soha se volt egyéb status-papirosom, mint a retourbillet a közuti vaspályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a rozsdás földes úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán keresik, hogy mit redukálhatnának? Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hüs szellőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz megbiztatva. Vagy valami exmissió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. A mióta itt vagyok, csak úgy ég a retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatalnokoknak. Én hiztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek? -392- Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy ereszsze azt el? Igaz, hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. De hát mit csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, te neked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.

El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment, a míg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, a mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S a melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyári kabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez irástudás kell. Azt mondták: prænumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az igazi patronatus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott sajtó alá menni; a minap is a helyett, hogy «félisten» az jött a lapjában, hogy «filister». Mert a corrector, a ki százhúsz forintot kap, este a kispipában sörözik s a kire bizza a dolgát, a segédcorrector, negyven forintért, nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét -393- hasábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni subárendába a correcturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A kinek annyi van, az nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a helyesirási hibákat is kiigazgatom, sőt ha észreveszem, hogy a szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megirtak, vagy egymásnak ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a főcorrector corrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán? Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.

– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerü tervemet. Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is utánam csinálhatja.

Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedesi pont: ebből én kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök, hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a világtörténetben még a kávéforrásnál is.

Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással s minden bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a házában üresek maradtak a szállások, hogy hypothecájára csak uzsorás pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a telkét, házát; ez az oka, hogy én nekem oda kellett hagynom a hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a vámot, a mivel a mi deficzitünk fedezve lenne, akkor a miniszter cassája nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt téli kabátot csináltatnának a -394- szabónál. Ha minden ember, a kinek szüksége van téli kabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák fizetni a házbért a házi uraknak. Ha a házi urak megkapnák a házbért, akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképen kétszer telnék meg a miniszter cassája. És e lánczolat folytán, ha a miniszter cassáján túl csorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a magyar bank az olyan polgártársaknak, a kik a telkeiket négy forint miatt engedik exequáltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S ha a házi úrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor azok mind jó prænumeransok volnának, a hirlapirónak is volna pénze.

– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, véleményezé mindkét hallgató egyhangulag.

– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter, utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfenczezik az iparos, az iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a kereskedő, s valamennyire esik végül az ujságiró, s aztán még egyszer a miniszter.

Az én nagyszerü tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer lapszerkesztő lehessek! A mit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszerre kétféle mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy a mit a német hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől, hanem vegyük azt, a mi idehaza készült. Így a német azt, a mit behozott, idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.

– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre olyan népszerü ember leszek ez által, hogy megbuktatok vele minden régi slendrián ujságirót. -395- A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem még az idén, a mint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A miniszteriumot megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletü tér, a milyen tele van félszemü földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva három emeletes palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni s bolond lesz, ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a czíme, hogy «grand cafée à l’empereur de Macedoine!»

A kétnyárikabátos fiatal ember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy «vizet») ezzel zárá be nemzetgazdászati értekezését:

És akkor, a mikor én majd ilyen nagy úr leszek; üveges hintóban járok, audientiákat osztok; lesz rá gondom, hogy olyan törvényt készítsenek, a minél fogva mindazon polgártársak, a kiknek a birtokát potom áron elvesztegették, azt mind visszakapják. Ennek az lesz a neve, hogy «neoacquistica». Nem is példátlan törvénykönyvünkben. S akkor ön polgártárs oda lenn, ismét visszaülhet a házába és ültethet paprikát, ha még kiadja az idő. Ön pedig, háziúr polgártárs, meg fogja látni, hogy «honores non mutant mores». Én még nagyméltóságos úr koromban is minden délután ide fogok járni ozsonnára az úr kávéházához. Lehetetlen, hogy egyszer össze ne találkozzam a kisasszonyával a kapuban. Meglehet, hogy akkor épen eső fog esni. Én felajánlom neki a hintómat, ő arra azt feleli, hogy jó erkölcsü leánynak nem lehet idegen úr hintóját elfoglalni. Erre én felfedezem a kisasszonynak, hogy -396- hiszen régi ismerősök vagyunk az édes papával, s engedelmet fogok kérni, hogy meglátogassam. Arra ő a papához fog utasítani. Én egyenesen azon fogom kezdeni, hogy komoly szándékaim vannak s boldognak fogom magamat érezni, ha elválhatlan kapcsokkal fűzhetem magamat a szeretetreméltó családhoz. A kisasszony testvérét kinevezem miniszteri titkárnak: ott nem lesz semmi dolga. A papát nemesi rangra emeltetem: «Edler von Szalonnavár» előnévvel. Az esketési szertartást pedig maga az esztergomi primás fogja végezni. És akkor azután úszni fogunk a boldogságban és örömben! A főkérdés csak az: hogy meg tudjuk érni ezt az időt! Ez a tudományok tudománya. Mert, hogy elérjük, annyi bizonyos. Csak türelem kell hozzá és kitartás. A mostani nyomoruság csak átmeneti korszak. Olyan, mint a tengeri betegség az utazónak. A mint száraz földre léptünk, egyszerre vége lesz. Én tehát addig is, míg rám kerülne a sor, szép rendesen eljárok betűket igazítani a nyomdába, naponkint ötven krajczárért. Hiszen csak fél napig vagyok szegény ember; a másik felét (mikor alszom) úgy élem át, mint egy herczeg. Ön, excellás polgártárs (ne vegye titulusnak, kérem, «ex»: ki; «cella»: pincze; «excellás» «pinczéből kitett») duplán jobban van situálva nálamnál; mert ön a kőbányai sertés-hizlalóban hordja a moslékot egy forint napszám mellett s a disznónak ünnepnapon is kell moslék, nem úgy, mint az olvasó-közönségnek. Ön pedig háziúr polgártárs, előveszi addig, a míg ama boldog idők bekövetkeznek, ismét a vágóasztalt, a melyen annyi szép nótát lemuzsikált hajdan a kettős baltával s még egyszer megismerteti az epedő közönséget azokkal a felséges kolbászkákkal, a mik mellett pirulva bujhatnak el a frankfurtiak és bécsujvárosiak. (Hisz azzal hazafiui érdemet is fog szerezni azonfelül). A nagyságos asszony egészsége is mindjárt visszatér, mihelyt a húsfüstölő egészséges tavaszi levegőjét szivhatja ismét. Az én kedves reménybeli sógorom pedig egészen boldoggá lesz téve, ha -397- azt, a mit az athletikai klubban szerzett, a vivás-tudományt, hozzá méltó ellenfelek legyőzésével érvényesíti, üldözvén frischlingeket, mangaliczákat minden reggel. Csak azt a drága jó kisasszonyt méltóztassanak figyelmeztetni, hogy a varrógép mellett ne üljön egész nap; mert az megrontja a mellet, elfogyasztja az életerőt, kimeríti az idegeket; ő ne dolgozzék olyan sokat. Hiszen csak rövid ideig tart ez az egész. Úgy vegyük, mintha szinészek volnánk, aztán az volna szerepünkben, hogy most szegény emberek vagyunk, aztán dolgoznunk kell. Mentül jobban tudjuk adni a szegény embert, annál nagyobb lesz a dicsőség és a jövedelem. A mikor vége lesz a darabnak, akkor levetjük a rongyainkat, lemossuk kezeinket bimssteinnal s egyszerre urak vagyunk megint. Aztán háladatos szerep a szegény emberé, a ki dolgozik. A ki dolgozik, annak nem jut eszébe zugolódni. Ha a hitelező meglátja, hogy az adósa dolgozik, békét hágy neki. Még az ördög sem viszi el az embert akkor, mikor a mestersége szerszámját látja a kezében. A kik dolgoznak, nem veszekednek egymással. A ki dolgozik, nem szégyenli magát senkitől; a munka minden aristocratikus rangfokozatok legmagasabbika. A ki dolgozik, az az egyedüli úr a földön. A ki dolgozik, az nem esik kétségbe. No hát, tisztelt polgártárs, házi úr! adja a kezét: ugy-e nem téveszti össze többet a czukros dobozt a gyufás skatulyával? Nem kivánok semmi hálálkodást; ingyen teszem, nem került semmibe. Ezüst medaillont sem fogok igényleni azért, hogy egy ember életét megmentettem a kávés pohártól. Hanem ha valami jót akar tenni velem, s csakugyan komolyan veszi mind azt, a mit itt beszéltem, akkor kérek valamit. Óh, nem azt, hogy engedje meg házához járnom, engedje kisasszonyát megismernem. Mire való volna ez nekem, a míg ilyen szegény ördög vagyok? Minek lopnám el az időt egy olyan derék kisasszonytól, a ki az alatt is másolhatok, s abból az anyámnak van kenyere. Hanem, ha megérdemlem, és megteheti -398- az úr: ajándékozza nekem a drága jó kisasszonynak a fényképét. «Addig» nekem az is elég lesz.

Lábjegyzetek.

1) Barátságosan figyelmeztetünk minden jámbor férjet, hogy ezt a novellát dugja el a felesége elől.

2) Kutforrásunk szerint: «Le Sultan fut sous d’un coup fléchi; il fit retirer son armée, reçut la Princesse avec une grande joie; il l’épousa le même jour dans son camp, et l’on vit avec étonnement une fille de Souverain épouser le meurtrier de son père presque encore couvert de son Sang.

Anecdotes historiques. A Troyes 1788.

3) A minap egy ösmerősöm szemrehányást tett, hogy minek öltem a pénzemet svábhegyi villába, mikor az semmit sem jövedelmez. «Úgy-e, mennyivel jobb lett volna Spar- und Credit-, meg omnibus-részvényekbe fektetnem be, a micském van?» mondám neki. Nevetett rajta. Neki meg ilyen gyümölcsösei vannak.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12	Azt még ertem	Azt még értem
71	X. Y. Q. történetei»	«X. Y. Q. történetei»
114	jobb lett velna	jobb lett volna
125	bringt Rosen.«	bringt Rosen.»
133	mégis esak	mégis csak
133	tyúszemére lépett	tyúkszemére lépett
137	külöbömzik azoktól	külömbözik azoktól
138	aranyozott vekony	aranyozott vékony
193	palotája alőtt	palotája előtt
211	visszehozott neki	visszahozott neki
222	harmaszor azért	harmadszor azért
232	Hamozáné szemei	Harmozáné szemei
232	ország kelekezett	ország keletkezett
245	vér szetfecskendez	vér szétfecskendez
263	kedvcs művészpár	kedves művészpár
318	sátor van fellállítva	sátor van felállítva
319	fóoltárhoz legközelebb	főoltárhoz legközelebb
344	Mi most nekem	«Mi most nekem
344	Es a csapodárság	És a csapodárság
365	utonállótól tísztességes	utonállótól tisztességes