The Project Gutenberg eBook of Még egy csokrot by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 223. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=-ehkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

MÉG EGY CSOKROT

AZ APJA FIA.

I. PÁRBAJ A HAJDANKORBAN.

A tizenkétéves hosszú harcz alatt, a mit II. Rákóczy Ferencz vívott Bécs ellen, igen szigorú haditörvények voltak hozva a párbajvívók ellen.

Korábbi törvényeink a párbajt csak mint törvényes bizonyítékot ismerték: mint Istenitéletet. A ki olyan főbenjáró bűnnel volt vádolva, a mit nem lehetett rá bizonyítani, kötelezve volt a vádolójával életre-halálra megvívni. A párviadalt a biró rendelte el s a győztes vádlottat ártatlannak mondá ki a viadal végeztén.

A kuruczvilágban megfordították a szokást; a párbaj halálbüntetés alatt lett eltiltva, még pedig a magyar táborban épen úgy, mint a németben. A ki az ellenfelét megölte, annak fejvétel volt a díja; ha kisült rá, hogy vívásközben bandíta-cselt használt, az úgynevezett Jarnac-vágást alkalmazta, vagy az ellenfelének a kardját elkapta, akkor a fejvétel előtt még elébb a karja vágatott le.

Akkoriban tudniillik nehezebb feladatuk volt a secundansoknak, mint az, hogy a pisztolyokat jó erősen megtöltsék s aztán félreálljanak valami fa mellé, nehogy a neki veszekedett pisztoly mikor elsül, valamelyik segédnek a pantallonját likaszsza ki: a kuruczvilágban maga a négy segéd is belekeveredett a viadalba; a mint látta az egyik, hogy a védencze hanyatlik, segítségére rohant, mire aztán az ellenfél segédében ő is emberére talált, utoljára három -2- párbaj lett az egyből, hat szál kard csattogott össze, s legkevesebb három halott maradt a viadaltéren.

A párviadalt tehát eltiltották innen is, túl is, azon helyes indító okból, hogy általa fogyasztva lesz a legvitézebb harczosok száma a tulajdon táborban.

Azt pedig, hogy a vitéz hadfiak borozás közben össze ne szólalkozzanak, egymást csípős tréfákkal meg ne sértsék, elrendelni akkor épen úgy nem lehetett, miként most. Hogy épenséggel egy pár szép szem miatt, tűzvérű férfiak fel ne lobbanjanak: az még kivánságnak is sok volna. A kötény a legveszedelmesebb zászló a háborúban. «Militat omnis amans» mondja a poézis: «amat omnis militans»,1) fordítja vissza a próza.

A becsületeért és a szerelmeért pedig nemcsak szokás, nemcsak illendőség, de kötelesség is, hogy minden férfi a kardjához kapjon. Már t. i. a ki nemesember és katona. A paraszt elvégzi fütykössel.

Hogy tehát az indulatnak is, a kötelességnek is elég legyen téve, azt az expedienst találták ki a katonai törvényhozók, hogy az összekoczódó felek ne egymást hívják ki, ha sérelem van közöttük, halálos tusára; hanem az ellenséget. Kihívó és kihívott, sértő és sértett, a kartell szerint, a mint a legelső alkalommal összetalálkoznak egy ellenséges csapattal, kirugtatnak a középre s fenhangon felhívják az ellenség legvitézebb bajnokát hősi párviadalra, s akkor aztán azzal a legderekabb vitézzel, a ki bizonyosan nem várat magára, a két tábor színe előtt megverekszenek, míg vagy győz valamelyik, vagy ott hagyja az életét.

Hozzá képzelve azt az egész lovagias korszakot, az akkori fogalmakat, a rég elenyészett indulatokat, ez a párbaj «négyes»-ben, ez a halál kontratáncza, – a quadrille golyóval, dákossal, karddal: valóban regényes lehetett. -3-

De nagyon jó, hogy II. Rákóczy Ferencznek ezen törvényét nem czikkelyezték be a Corpus Jurisba; mert ha ez ott volna, akkor most az a helyzet állna elő, hogy valahányszor a magyar parlament egy pár tüzesvérű tagja heves összeszólalkozás miatt, vagy kiegyenlíthetetlen véleménykülönbségből jónak látja a Komjáthy-pisztolyokhoz nyulni, tehát nem egymást tartoznának provokálni, hanem két hasonló kaliberű Reichsrathját a bécsi parlamentnek.

Akkoriban pediglen nagy tiszteletben tartották ezt a drákói törvényt s hogy annak végrehajtásánál a legpártatlanabb eljárás legyen követve, a párbajvívók fölötti itéletmondásnál a katonai törvényszékben a parancsoló tábornokon kívül még egy világi elnök is hivataloskodott; annak a városnak a bírája, a melynek a területén a párbaj végbement; vagy az alispán, ha ez kinn a mezőn történt. Semmi appelláta.

A szigorú itéletnek csak egy javítása volt: a király, vagy a fejedelem kegyelmezési joga. Rendesen megkegyelmeztek az elitélt párbajvívónak, a halálitéletét rangja és nemessége elvesztésére s számüzetésre változtatva. Ezért volt minden halálraitélt három napig a sirhalomházba kitéve. Ez a három napi bitó-haladék arravaló volt, hogy a hírnök meghozhassa a kegyelmet idejére. Ha eltalált vele késni, akkor bizony a szegény bűnösnek a fejével kellett megfizetni az utak hiányos voltát, – vagy talán a boroknak a bőségét, a miket a staféta útközben a garatra eresztett.

1705-ből maradt fenn egy ilyen párbajvívásról szóló per, melyben a vádlott Mayer Károly főstrázsamester (major). Az itélőbirák voltak: Chassant brigádos, báró Vissenaque ezredes, a Rákóczy hadseregében levő franczia főtisztek; báró Kessel, a kurucz-német hadak ezredese s lőcsei parancsnok, Bajcsy György, kézsmárki főparancsnok és alezredes, Arndt és Unrein századosok; aztán Palásthy hadsegéd és Szarka hadbiró. A törvényszék kettős elnökségét vitte Berthóthy Ferencz altábornok, -4- kassai vezér és polgári részről a kézsmárki biró, Kray Jakab.

Hogy miért hívták meg az elnökségre a kézsmárki birót, holott a párbaj Lőcse határában esett meg? annak magyarázatául szolgál az, hogy a lőcsei biró súlyos betegen feküdt himlőben: ez a plága grassált akkor a városban; azért a törvényszék is Kézsmárkon ült össze, a Tököli-várkastély termében.

A delinquens Mayer Károly lifflandi születésű volt: rigai ó-nemesi család sarja; eszes, vitéz, de mindenféle rossz szenvedélyekkel teljes kalandhős; elébb Ágost lengyel király hadainál szolgált, azután jött át Rákóczyhoz s még egy jó czimboráját, báró Gedent is átcsábítá a kuruczokhoz.

Ez a jó czimboraságon kívül még sógora is volt. Mayer a hugát birta nőűl.

A csapodárkedélyű vitéz nem igen nagy lelkiismerettel tartotta meg az oltár előtti esküjét, a hadjárat alatti barangolásában el-elhagyogatta a hites feleségét, egyetlen gyermekével, egy kis leánykával; legtöbbször pénzt is elfelejtett neki küldeni s azok bizonyára inséget is szenvedtek volna, ha Geden nem segélyezi őket hébe-hóba. Mikor összekerültek, akkor természetesen eget-földet esküdött a csélcsap a síró feleségének, hogy kiengesztelje, míg végre a kis leány összebékítette őket.

Olyan is volt a kis Klarissza már nyolcz éves korában, mint egy kis ördög. Pajkos, dévaj, nyalánk, hizelkedő, szeszélyes, durczás, füllentésben kitünő, cziczomás, egy szóval szeretetreméltó.

A milyen csak egy vádorló katonatisztné leánya lehet, a ki soha sem ismerte ezt a szót: «otthon». Egyik ember nyakából a másikba untalan. Egyik nap dinom-dánom, másik nap éhkoppot nyelni. Minden dáridóban résztvenni, szabadszájú urak dévaj beszédein nagyokat nevetni; azoktól olyan nótákat eltanulni, a miknek hallatára a férfisereg -5- kaczag, a hölgyek elpirulnak; az asztal közepén tánczolni, hozzászokni a kéregetéshez s szerepet vinni az inséges duóban, aztán háta mögött kinevetni a megfejt adakozót. És a mellett jól tudni már nyolcz esztendős korában, hogy micsoda angyali szépség! Ezt hallani mindenkitől, ezt látni minden tükörből s ha más nincs, a mosdótálának a vizéből, s aztán osztályozást tenni a minden oldalról kapott csókban: ez letörülni való, ez sikongatásokra méltó, ez visszaadni való csók.

Egyszer aztán Mayernek a felesége egy Lőcsén tartott dáridó alkalmával legcsalhatlanabb bizonyítékát találva a férje hűtlenségének, a fölött annyira elkeseredett, hogy félóráig tánczolta a lengyelt a legnagyobb hévvel s akkor rá egy jó pohár sorbethet ivott. Attól aztán galloppozó tüdővészt kapott és pár hét alatt áttánczolt a másvilágba.

Az egész világ tudta és beszélte, hogy a fiatal asszony szándékosan ölte el magát, méltó elbusulásában.

Mayer Károlynak aztán az árván maradt gyermekét magához kellett venni. Nagy szomorúságot mutatott ez eset után, még nagyobb szeretetet a gyermekéhez s azt hitte, hogy azzal minden tartozását lerótta, hogy ezentúl akárhová ment, a kis leányát mindenütt magával vitte, kézen fogva.

Báró Geden, a mint a testvére gyászos haláláról értesült s annak az okát is természetesen megtudta, sietett levélben közölni a kedves czimborájával e fölötti véleményét.

Mindenekelőtt lehordta őt kegyetlenül a kicsapongásaiért s a rossz bánásmód miatt, a mivel a szegény testvérét a sírba vitte. Azután azt követelte tőle, hogy rögtön szolgáltassa ki az árván maradt gyermeket ő neki, majd ő el fogja őt küldeni Krakkóba, az apáczákhoz, ottan nevelteti; de az apjánál nem hagyja, mert annak a gondviselése alatt abból a leányból nem lesz más, mint világpéldája. -6-

Hogy ez a követelés nem történt meg kiméletlen vonatkozások nélkül Mayer Károly személyére, az megint igen természetes.

Mayer Károlyt ez a levél nemcsak mint apát, de mint katonatisztet is mélyen sértette. Ilyesmit zsebre nem dugnak. A becsületsértésnél vége minden barátságnak, atyafiságnak: rögtön küldé a kartellvivőit báró Gedenhez, s kihívatta a sógorát párbajra.

Mind a ketten lifflandiak voltak, a kiknek a párbajvívásról való fogalmaik egészen elütnek az itt divatozó szokástól.

A segédek kardpárbajban állapodtak meg, halálos kimenetellel: egészen a Lifflandban használt divat szerint.

A lőcsei temető volt választva a viadal színteréül; a minek éjjel, holdvilágnál kellett végbemenni.

Tíz lépésnyi küzdőtér volt kiszabva a vívó felek számára: a két végén a vívópályának volt egy-egy megásott sír, nyolcz lábnyi hosszú, hat lábnyi mély, a melyike a vívóknak a sír széléig engedi magát szoríttatni, az azután bele is temethezhetik.

A segédek pedig a sír tulsó szélén állnak fel s e szerint a vívóknak segítségére nem rohanhatnak.

Másnap reggel báró Gedent ott találták az egyik sírban fekve, több szurással a mellén, a mik közül egy a szivét járta keresztül.

Mayer Károly elmenekülhetett volna: közel a határ; ha a kis lányt el akarta volna hagyni.

Hanem az apai érzés volt az egyedüli igaz szivében. Ezt a kis gyermeket nem tudta ott hagyni minden gyám nélkül az idegen világban; visszament érte a városba. Onnan pedig éjszaka ki nem bocsátották. Reggelre kitudódott a halálos kimenetelű párbaj, s Mayer Károlyt azonnal házi árestom alá helyezték. A párbajsegédek elmenekültek.

A házifogság addig tartott, a míg a kassai főparancsnok Berthóthy megérkezett. Ekkor a porkoláb bejelenté Mayernek, -7- hogy kocsira kell ülnie; átviszik Kézsmárkra, ott ül össze a haditörvényszék.

Odáig tehát magával vihette a kis Klarisszát s az úton hallgathatta a gyermek fecsegéseit, hogy majd, ha ő nagy lesz, aztán férjhez megy egy herczeghez, hát akkor milyen szép aranyos, ezüstös bandelièret fog hímezni az apjának.

Mikor Leibitz város határába érkezet a szekér, a kiséretét képező lovasság hadnagya odajött, s engedelmet kért a főstrázsamester úrtól, hogy kénytelen itt e határban a kezeire és lábaira lánczokat rakatni; mivelhogy ez itt lengyel illetőség, a zálogba tett XIII. város területe: ha itten megtalálna ugrani a fogoly, neki, a kurucz hadnagynak, semmi joga nem volna őt üldözőbe venni; azért az elővigyázatnak van értelme.

Mayer major meghagyta azt történni magával, nagy kedvtelésére a kis Klarisszának, a ki véghetetlen mulatságosnak találta, hogy a papa milyen csörgő-börgő ékszereket kapott a kezére lábára: ez épen olyan, mint mikor a dzsindzsi tánczban 2) meglakatolják a tánczosnak a kezeit, lábait, s így kell neki járni a dali tánczot, hogy az csupa nevetség. Vajon az apa is tánczolni fog-e ezekkel a csilingelőkkel?

Leibitztól, a mi még akkor nevezetes nagy város volt, csak egy negyedórányira van már Kézsmárk: akkoriban hatalmas bástyákkal körülvett erős hely, vízárkokkal, miket a Poprád és Leibitz patak tölt meg. A város kapuja -8- fölött emelkedik az a hatalmas őrtorony, a mit az egész Szepesség segített építeni a husziták betörései ellen; az ötemeletes bástyafalú toronyból nagy messzeségre ellátni, mikor hegyköd nincsen.

De még itt a kapuban sem vették le a lánczokat Mayer Károlyról, hanem úgy vitték a városházáig a szekéren megvasalva. A lépcsőkön is úgy kisérték fel, miközben a kis Klarissza, minden lépcső-fokon egyet ugorva, utánzá a láncz tréfás zenéjét: «Csing-ling! Klingend Ring! spring, spring, Czinderling!»3)

Kray szép, tiszteletparancsoló jelenség volt; ötvenes éveken túljáró férfi, de még mindig deli termet, tetszetős tekintet; arcza ősmagyar kifejezésű (családja Sárosvármegyéből eredt); viselete a kézsmárki divat szerinti, félig magyar, félig német (mint a krónikairó mondja: «halb Teutsch, halb ungarisch, so seltzam heraus kommet») tudniillik a zsinóros dolmány mellé kihajtott csipkegallér a nyak körül, s a sarkantyús sárga csizmákhoz és veres nadrághoz pötyögős bársony pulider. A válláról pedig magyaros kaczagány helyett, hosszú violaszín selyempalást függ alá, a minek a szélei talitarka virágokkal vannak tenyérnyire kihímezve.

A kis Klarissza nem is mulasztotta el azt a czifra palástot azonnal szemügyre venni, a két kezébe fogva a szegélyét s szakértő vizsgálat alá fogva annak hímzéseit, a míg a biró az apjával foglalkozott.

– Vegyétek le a lánczokat a főstrázsamester úrról! parancsolá csendes, mélyen döngő hangon a biró; a beszéde hasonlító a dalhoz, olyan zengése volt. A hajduk megtették, a mi parancsolva volt. Aztán nyájas arczczal fordult a fogolyhoz: «én nem tekintem kegyelmedet úgy, mint közönséges deliquenst; sok országot bejártam életemben; -9- némely nemzetnél nem tekintik bűnnek, sőt kötelességnek azt, a mivel kegyelmed vádoltatik. Hanem az igazságot azért a törvény szerint kell kiszolgáltatni. Ha kegyelmed lovagi szavát adja arra, hogy nem fog e városból megszökni, sem maga és más ellen semmi erőszakot meg nem kisért, akkor nemcsak láncz nélkül, de egészen szabadon járhat e városban, itélethozatalig, s börtön helyett az én házam lesz a lakása, a hol a feleségem és a fiam szivesen látják kegyelmedet, kis leánykájával együtt vendégül.

Mayer Károly a szivélyes felszólításra a kezét nyujtá a birónak parolázás végett; mire ez azonban a palástja alá dugta el a kezét, s félmosolylyal mondá:

– Nem nekem fogja kegyelmed adni a paroláját, major úr, mert én birája vagyok; hanem ennek a két érdemes polgárnak itt, a kik kegyelmedért kezességet vállalnak: Frölich Ignácz és Frölich Kristóf uraknak.

– Ah, a nagy mathematicus Frölich Dávid fiai? szólt Mayer Károly. Hogy ne ismerném e nevet? vissza kellene kérnem a professoromtól a tandíjt, ha Frölich Dávidot nem ismerném.

Mayer Károly tehát a két derék polgárnak köté le a becsületszavát, hogy a biró által nagylelkű bizalommal engedett szabadságával visszaélni nem fog.

Erre a két polgár aláirta a nevét a kezességlevélnek, melyben vagyonukkal és fejükkel jót állnak egyetemlegesen a vád alatt levő főtisztért.

E perczben lépett be a biró szobájába annak a fia. Ennek is Jakab volt a neve.

Szép, erőteljes, nyulánk suhancz, valamit tizenöt éves; de tizennyolcznak is beválna a termetére nézve.

– Eredj, fiam, vezesd el a lovag urat a házunkhoz, inte neki az apja. Isten kegyelmeddel. Ebédnél majd látjuk egymást.

Az ifju Kray Jakab elvezette a vádlott főtisztet a házukig, -10- s minthogy nagy volt az utczán a sár, a kis Klarisszát az ölében vitte odáig.

II. AZ APJA LEÁNYA.

A míg az ölében vitte a sáros utczán végig a kis Klarisszát Jakab úrfi, a gyermek folyvást tartotta beszéddel; «ejh, de szép fekete hajad van neked: Jakabka! ebből lehetne ám gyűrűt kötni. Aztán az enyimből, az meg sárga. Abból lennének a betük. Van neked olyan kicsi hugocskád mint én? Nincs? Hát ki köti fel akkor a nyakravalódat, mikor az iskolába mégy? Hogy te már nem jársz iskolába? Hát már mindent kitanultál? Hát tánczolni tudsz-e? Nem tudsz? A selyemtánczot sem tudod? Hát a vánkos tánczot? Azt sem. No arra meg én taníthatnálak meg. Micsoda? Hogy te arra nem érsz rá: dolgod van az árkolájban. Hát te katona akarsz lenni? Akkor légy lovas katona: az nagyon szép. Azt legjobban szeretem. A pattantyúsok mind olyan csampások. Mindnek be van a füle dugva pamuttal, nagyot hall, s az orra fekete, mert a lőporfüst megfogja s csak odáig szokott mosdani. Hoppszá!»

A kapu alatt letette az öléből Jakab a gyermeket, aki aztán köszönés fejében egy csókot nyomott a lovagja ajkára, a mitől az fülig elpirult. Klarissza ezt így tanulta, Jakab pedig még sehogy sem tanulta.

Az ifjoncz aztán felvezette a lépcsőn Mayert, a leánykájával, az anyjához.

Kray Jakabné még maga is gyönyörű szép asszony volt; párját lehetett keresni az egész Szepességben: karcsú, délczeg termet, szobormintának való idomokkal; arcza oly üde és tündöklő, hogy a legnagyobbik fia nővérének adhatná ki vele magát: különösen azok a nagy varázsteljes, sugárzó fekete szemei, a miktől holdkóros lett, a ki sokáig nézett beléjük. Szerencse, hogy nem igen szokta ezeket mutogatni. -11-

Aztán az egész arcza, tekintete, minden lénye csupa jóságot árult, el, a mit nem lehet úgy diribről-darabra részletezni. Meg kellett azt szeretni első tekintetre mindenkinek.

A kis Klarissza rögtön hozzá is futott és a nyakába kapaszkodott Kraynénak, összevissza csókolva az arczát. S mindjárt azon kezdte, hogy az apjától azt kérdé:

– Úgy-e bár, itt hagysz engem, papa, ennél az asszonyságnál? de sokáig ám.

– Úgylehet, hogy nagyon sokáig itt hagylak leánykám; mormogá szomorún a kapitány.

Az még nem volt baj, hogy a kis Klarissza úgy megszerette az első látásra a szép Kray Saroltát, hanem az nagyobb baj volt, hogy az apja is belészeretett az első találkozásnál.

Mondani lehet a szó szoros értelmében, hogy halálosan belészeretett; mert azzal a tudattal jött ide, hogy három nap leteltével már odakünn fog feküdni a vesztőhely sarkánál.

Hosszabb időre is kár az embernek a más feleségébe beleszeretni, de ilyen rövid időre meg épen nagy bolondság.

Aztán Krayné is tudta azt jól, hogy ez az ő vendége mi járatban van itt? Ma és talán holnap vigan mulatnak, poharaznak együtt a házi gazdájával: kocczintanak egymás egészségére, s aztán ugyanaz a házigazda törvényt fog látni a vendége felett, s ha a birák eltörik fölötte a pálczát, bizony leülteti a szegény bűnösök székébe s leütteti a fejét.

Azért nem is lehet érte megróni a háziasszonyt, ha ezt a szomorú vendéget azzal a gyöngédséggel fogadta, a mi érző asszonyszív sajátja. Ugyan ki ne iparkodnék kedvét keresni az olyan vendégnek, a kiről azt tudja, hogy ma még ép, egészséges, daliás ember és holnapután már halott lesz. -12-

Alig birta Krayné a könyeit visszatartani, mikor a kis Klarissza azt mondá neki:

– Ugy-e nem haragszol, ha addig, a míg itt leszek, kedves mamának szólítalak téged?

Azzal a szándékkal volt Krayné épen, hogy ha Mayert kivégeztetik, ő az ura által halálra itéltnek az árváját gyermekévé fogadja. Ez már kicsinált dolog volt.

Ez is meg lett adva. A kis Klarissza aztán bőségesen hasznát vette az engedelemnek: egész testvéri ragaszkodással szegődve oda Jakab mellé. A fiu hozott neki kosárkában spanyolmeggyet. A kis leány kényszeríté, hogy a hány szemet ő megeszik belőle, Jakab is annyit fogyaszszon el, s végül az összefogott meggycsutkákat segítsen neki elszakgatni.

Jakab előhozta a kis vendégleánynak a mulattatására a gyermekeknek való könyvet, az orbis pictust. No hisz azzal jó helyen járt. Tud is az ember még nyolcz esztendős korában olvasni, ha soha iskolát nem látott. Klarissza csak a képeket értette a könyvből, a többit Jakabnak kellett magyarázgatni. De az is falrahányt borsó volt: a kis lány nem hallgatott az ő magyarázatára; hanem mind ott volt a füle, hogy a papa meg az új mama mit beszélnek egymással.

– Előre megmondom ám, kis mama, hogy őrizd magadat a papától. Az én papám hamis legény! Szereti az asszonyok a fejét elforgatni! Kivált a kik olyan szépek, mint te vagy.

Kraynét megnevetteté ez a szó; aztán megint csak könnyezésre fordult a nevetés, ha rágondolt, hogy ez a gyermek semmit sem tud arról, minő végzet vár az ő apjára egy pár nap mulva már. Az érző emberek nagy bánatát csak sötétebbé teszi az a téveteg sugár, a mit a gyermeknevetés közbe szór. -13-

Nemsokára hazaérkezett maga a biró is. Itthon nem volt biró, csak házi gazda; kezet szóríthatott vendégével. A biró azt mondá a fiának:

Mikor aztán egyedül maradtak hárman: ő, a neje és a delinquens, akkor elkezdett a halálos ügyről beszélni.

– Tudatnom kell kegyelmeddel, hogy a birák már mind megérkeztek, s holnap, reggeli harangszó után, összeül a vegyes törvényszék, Berthóty és az én præsidiumom alatt, kegyelmed vétsége fölött itélni. Minek volna az ámítás. Komoly emberek vagyunk, komoly időket élünk s bizony mindnyájan a szájunkban tartjuk a harangozópénzt, néztünk is, nézünk is a halál szemébe, hunyorodás nélkül. Kegyelmednek készen kell arra lennie, hogy a törvényszék halálra itéli. Azért annyit mondhatok kegyelmednek, hogy egy nyugodalmas órában írja meg a testamentumát.

– Nekem nincs egyéb testálni valóm, csak a kis leányom, mondá a kapitány, azt pedig már elhagytam és el is fogadtattam.

E szónál Kraynénak meg kellett engedni, hogy a lovag egy forró, de nagyon forró csókot nyomjon a kezére. Ki ne engedné meg azt egy halálra menőnek?

– Ezzel azonban még nincs megpecsételve a kegyelmed fátuma, folytatá a biró; még hátra van a kegyelem útja. Ismerjük mindnyájan a fejedelem nagylelkét, jó szivét: az egész törvényszék ajánlani fogja a kapitány urat a megkegyelmezésre. Csak idején rátaláljon a postánk ő felségére s napjára visszakerüljön a kegyelemlevéllel.

– Én tudom. Berthóty Kassa alatt találta ő felségét a táborban, egyhamar nem is készül odább. Én még ma az egész marsrutára előre fogok küldeni lovakat, hogy a hirmondónk minden állomáson pihent paripát válthasson: így könnyen megteheti majd az utat oda-vissza a -14- három nap alatt, a mi az itélet kimondása után siralomházi időnek adatik. Én még egy kis falsumot is engedék meg az antedatálásban: ugyanis előre megirám a kegyelem-ajánlásra szóló levelet, s azzal, a mint a törvényszék összeűl, előre elküldöm a postámat Leibiczig: ott várjon. A mint azután a bástyafokon az ágyulövést eldördülni hallja, a mely az itélet kimondását fogja jelenteni: az én futárom azonnal sarkantyúba kapja a lovát s egész egy állomással megelőzi az itéletkihirdetést.

Mayer Károly nem állhatá meg, hogy mind a két kezével meg ne szorítsa a birája kezét.

– Kegyelmed valóban mindent megtesz, a mivel csak megmentheti az életét annak, a kit halálra kénytelen itélni.

– Csak a futár el ne vesztegesse az időt valahogy! sohajtá aggóskodva Krayné asszony.

– Az, a kire én azt a küldetést rá fogom bizni, bizonynyal se szándékból, se restségből nem fog egy órát is elvesztegetni hiába.

E szóra elérzékenyülten borult a férje nyakába az asszony, s megcsókolá az arczát.

Az pedig nem tréfás feladat. Három nap három éjjel a nyeregben űlni egy növendék fiúnak, a ki egy ilyen erőltetett nyargalásban könnyen halálos bajt hozhat haza magának.

És az anya mégis megköszönte az apának azt, hogy az ő lelke büszkeségét választá ki erre a veszélyes feladatra.

Mayer Károly kapitánynak kezdett a fején nőni a taraja, a minek a neve «férfihiúság».

Következett az ebéd, aztán a vacsora; a jó bor mellett -15- a kapitánynak derült kedve támadt; bohóskodott, adomázott, még egy adagiót is énekelt; mintha csak lakodalomra készülne.

Klarissza egész késő éjjelig fenmaradt a felnőttekkel, nem hagyta magát az ágyba bedugni, mikor a két kisebbik fiut, a Marczit meg a Jóskát aludni küldték, neki hallani kellett mindent, a mit a nagyok beszélnek. A míg Krayné maga is fel nem kelt az asztaltól, ő sem ment el helyéről.

Tudniillik, hogy Krayné csak azzal birta este lefekvéskor rávenni, hogy mondja el utána az esteli imádságot, hogy gyöngyös násfát igért neki. (A régi mamánál nem szokták imádsággal végezni a napot.)

– Csak lassan, kis leánykám, inté őt az oda siető Krayné, előbb szépen imádkozzunk.

– Hjaj, kis leánykám, inté őt szeliden Krayné, én nálam nem használ semmit a nyafogás. A kis leánynak szót kell fogadni. Látod, a kis fiúk is imádkoztak. Addig nem kaptak reggelit.

– No hát csak tedd össze szépen a kezedet; majd én mondom előtted; te mondd szépen utánam.

– No mondd szépen. «Jó Istenem, őrizd meg az én apácskámat, – ezen a mai napon, – mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Jaj! Ezt mindennap elmondjam. Engedd meg, hadd mondjak el egyszerre több napra valót. «Jó Istenem őrizd -16- meg az én apácskámat hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken szombaton, vasárnap, mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

Attól az ágyulövéstől számítva csak három nap volt még az élet Mayer Károlyra nézve.

Klarissza fel hagyta magát öltöztetni s megkapta az igért násfát. Azután csokoládét kapott reggelire.

– Bizonyára azért ment ő Kassára, kis leányom, hogy a te számodra hozzon valami nagyon, nagyon jót. Ha jól kéred az Istent, hát el is érkezik vele hamar.

– Oh jaj! hát még a marczafánkot is az Istentől kell kérni! Azt a boltos mézesbábostól szokták kérni.

Klarissza játszani akart menni, de a kis fiuk nem voltak otthon, iskolába mentek. Külömben sem szokás a napot játszással kezdeni: a gyermeknek tanulnia kell valamit. Sarolta oda ültette maga mellé a kis leányt s tanitotta harisnyát kötni, a mi nem ment ásitozás nélkül. Nagyon hamar megunta.

Nagyhamar megtanulta, nótára szedve az alfabet jegyeit. «Ku, err, es, té, ú, fau, vé! Jaj de nehéz ez az abéczé!» -17-

Ha ennél a háznál így megy ez mindennap, akkor itt nem jó lakni! Mehetnékje volt már más városba, a hol nem kell imádkozni, kötni, ábéczét tanulni, egy helyen veszteg megülni. Követelte, hogy hol az apja?

– Ilyen ez a papa! Tudom bizonyosan, valami korhely czimborák közé került, leült kártyázni s ottragadt.

Sarolta csitította, hogy a helyett, hogy fecseg, jobb lesz, ha a ruhájára ügyel, hogy be ne pecsétezze a mártással.

– De az a papa olyan ember is! Ha egyszer belekeveredik, akkor aztán várhatja az ember késő estig.

Nagy baj volt Klarisszának, hogy az eső elkezdett esni; nem lehetett kimenni a kertbe, kinézni; csak az ablakból nézhettek ki a piaczra.

A vásártéren napestig rajzott a városi nép; a városháznak egy ablaka előtt látszott a tömeg csoportosulni, oda bámultak fel. Az volt a siralomház ablaka.

– Bizonyosan ügyes-bajos emberek, a kiknek valami dolguk van a városházán.

– Nem a! Mert mind az ablakra mutogatnak. Ott van valami nézni való. Leszaladok, megnézem.

– Dehogy kapnak. Utaztam én már azokkal is. Czigánykereket is tudok vetni. Megmutassam?

Aztán, hogy este lett, egyre nyügösködőbb kezdett lenni az a lány. Zsémbelt, zsörtölődött az apja ellen, mint valami ideges asszony.

– De már ez mégis szörnyüség! ennyi ideig künn maradni. Meglásd kis mama, hogy még éjszakára sem fog -18- haza kerülni. – Ismerem a szokását. Bizonyosan valami szép menyecskére akadt, s annál csapja a levet. Látod! Látod! Tegnap milyen szépeket mondott neked? Hallottam! Ma már nem tud róla semmit. Ma már bizonyosan másnak mondja. Kapott valami kis fityfiritty majompofát, a kibe belebolondult! Hiszen csak kerüljön haza, majd meg lesz mosva a feje törülköző nélkül.

– Kedves leányom, feddé a locska-fecske gyermeket Sarolta; az apáról ilyen tiszteletlenül beszélni nem szabad. Hallod-e, hogy az én fiaim így beszélnének az apjukról?

– Igen! a jó apáról; a ki hazamegy rendesen. De az ilyen korhely, csapodár apáról, mint az enyém, a ki minden negyednap kerül haza egyszer. Jaj, ha te azt tudnád!

– No várj, kis leányom. A mint az estharangszónak vége lesz, majd én elviszlek magammal, s aztán felkeressük az apát.

Az esti harangszó után a népség hazatakarodott a piaczról. A rendes polgároknak vacsora idő van, a legények is enni sietnek, a mint a harang megkondul, a katonáknak takarodót fújnak a bástyákon s azokat egyszerre elnyeli a kaszárnya; csőcselék pedig Kézsmárkon nincs, a piacz üresen marad.

Akkor aztán Sarolta felhuzza a lábára a telekes bocskort, mert ismét sár van; a kis Saroltát karjára veszi s átmegy vele a piaczon keresztül a városházához; megáll vele ott annál az ablaknál, a mire a népség eddig úgy meresztette a szemét, száját.

Aztán kinyilik az ablak, s az erős vasrácsok között megjelenik Mayer Károly kapitánynak az alakja.

– Látod kis leányom, suttogá Sarolta. Isten milyen nagy veszedelmet mért szegény apádra.

Sarolta felemelte a gyermeket két kezével az ablakig, hogy apja elérhesse, s a vasrácson keresztül megcsókolhassa.

Azt látva, hogy apja könyezik, ő is sírva fakadt, átölelte a rácson keresztűl az apjának a nyakát s összecsókolgatta a szemét, s még biztatta is:

– Ne sirj apácskám. Majd imádkozunk kis mamával mindennap háromszor az istenkéhez, hogy szabadítson ki innen.

Aztán visszabocsátá a gyermeket fogadott anyja ölébe, elszorult hangon suttogva: «Legyen kegyelmed anyja szegény kis árvámnak.»

– Vessük Istenbe bizodalmunkat! mondá Krayné. A hol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb a segedelem.

Egy muskétás járt fel s alá, karjára vetett fegyverrel az ablak előtti deszkapadlón. Ez volt a strázsa.

– Katona bácsi, kérem szépen, bocsássa ki a tömlöczből az én papámat! odaadom magának a gyöngyös násfámat érte…

Hogy a silbakon álló katona nem akarta kibocsátani Klarisszának a papáját, a kis lány nagyon megharagudott rá érte: -20-

Akkor azután egész este, mint jó szófogadó leányka viselte magát: hizelkedett a kis mamának, a cselédet «magázta», egész fitogtatással jelzé, hogy ő most milyen jó lett egyszerre. A vacsoráért se nyafogott, hanem megvárta, míg a családapa hazaérkezik; annak magától eléje ment, nem várta, hogy mondják, szépen kezet csókolt neki, elvette a pálczáját kezéből s az ablakba támasztotta; vacsora előtt ő is összetette a kezeit a széke karján, mielőtt leült volna, a hogy a többiek tették, a kik imádkoztak; maga felkötötte a nyakába a szalvétáját, s szépen evett a villával, nem nyúlt a tiz körmével a tányérba: mindez a jó magaviselet pedig csak arra való, hogy mikor vége van a vacsorának (a mi igen nagy csendben ment végbe) oda sompolyoghasson ahhoz a nagyon komor emberhez az asztalfőn s annak a nyakába csimpajkozva, szépen megkérje, hogy bocsássa szabadon az ő papáját.

– Ne busulj kis leánykám; ha Isten segít, majd kiszabadul szegény édes apád.

– De én azt akarom, hogy még ma ereszsze haza kegyelmed. Úgy-e haza ereszti?

– Pedig tudom is. Azért, mert verekedett valakivel. De hiszen azért van a férfiaknak az oldalán a kard, hogy verekedjenek.

Erre aztán a kis leány elpityeredett; a pityergésből sirás lett: azt azután olyan tökéletességre vitte, hogy az egész háznép belefáradt az engesztelésébe; míg végre -21- Krayné azt mondta neki, hogy «ha ilyen nagyon sírsz, bizony veres lesz az orrod s úgy megnő, mint egy uborka!» a nagyobb bizonyság okáért oda is vitte a tükör elé, hogy nézze meg benne magát. Csakugyan nagyon veres volt az orra. Ez elcsendesítette. Hanem akkor megint elővette a didergés, fogvaczogás; kilelte a hideg; le kellett fektetni.

Az ágyban megint olyan hánykolódást követett el, hogy minden takarót lerugdalt magáról: elkezdett félrebeszélni, rémeket látott, az apja után kiáltozott; hóhért, vérpadot, fej nélkül szaladgáló embereket látott maga előtt, fogadott anyját agyonijesztgette. Késő éjjel kellett a doktorhoz futtatni a Thököly várba, hogy jöjjön consultálni a kis beteg felett.

Doctor Ferrarius el is jött és megtette a diagnozist: «Visiones apocalyptico-epilepticæ!» Ez ellen a legcsalhatatlanabb csodaszer: az atropa mandragora gyökér pulverisálva. Ezt azonban csak holdfogyatkozás éjszakáján lehet felszakíttatni a földből, egy fekete kutya által, melynek a farkát hozzákötik a mandragorához s aztán messziről megriasztják, mert a kétágú gyökér, a mit németül Alraunenmännchennek hínak, a kirántás alkalmával olyan fájdalmas hangot ád ki, hogy a ki azt meghallja, rögtön szörnyet hal. A fekete kutyáért azonban nem kár;

Jó szerencse, hogy a reczept nem volt praktizálható, mert hogyha lett volna is mandragora a közelségben s önfeláldozó fekete kuvasz, mely azt saját élete koczkáztatásával kihúzza a földből, de a lőcsei kalendáriumban semmiféle Európában látható holdfogyatkozás nem volt felvéve s így egyelőre az apocalyptico-epileptica visiónak be kellett érnie egy kipróbált csodahatású «Rp. Flores chamomillæ dr. 2. Sachari albi dr. 4. Syrupi idæi 30 gutt. aquæ destill. unciam» 1. decoctummal: a mitől azután a kis beteg láthatólag meg is javult, s reggel félé szépen elaludt.

Reggel ismét megtette a vizitét doctor Ferrarius, s megnézve a kis patiens nyelvét, azon aggodalmának adott kifejezést, hogy itt valami küteg megjelenésétől lehet -22- tartani. Azért meg is változtatta az orvosságot, rendelvén ellenállhatatlan gyógyhatású «Radices altheæ parvæ (vulgo papsajt), folia sennæ és syrupus rad. liquiritiæ (vulgo medveczukor) vegyítéket: a mit azonban a kis patiens sehogy sem akart bevenni, azt követelve, hogy adja vissza neki a doctor az előbbi betegségét, a mit a piros orvossággal gyógyítanak; az a fekete orvosság neki nem kell.

Ez már a második nap volt a halálitélet kimondása után. Csak letelt nagy aggodalmak között.

A harmadik volt aztán a hosszú nap! Krayné azt is ott töltötte a beteg leányka ágya mellett. Valahányszor lódobogást hallott künn a piaczon, sietett az ablakhoz, ha nem az ő fia érkezett-e meg? Nem is tudta talán, hogy micsoda út az, a mit annak meg kell tenni? Vagy azt hitte, hogy segíti a lovasnak a futását, ha nagyon várják?

Ennek a napnak az éjszakáján senki sem feküdt le a háznál. Maga Kray is egész éjjel ébren maradt. Minden órában kiküldte az ordinánczot az őrtoronyhoz, hírt hozni, hogy nem érkezik-e még Leibicz felől a futár? A mint pitymallott az ég, maga sietett el az őrtoronyhoz, a perspectiváját is magával vitte.

A közben telt az idő: az óramutató irgalmatlanul közeledett a végzetes perczhez; csak egy óra volt még hátra attól az időtől, a mikor az itéletet végre kell hajtani.

De jaj! hátha őt érte valami baj az úton? Betegség? Martalóczok? Veszedelem?

Bizony elérkezett már az utolsó félóra is. Kray csüggedten tért vissza az őrtoronyból: «nem érkezett meg a fiunk!» -23-

Most aztán nem volt hátra más, mint hozzálátni a czeremóniához. A birónak fel kellett öltözni hivatalos jelmezébe. Mikor az ágyban fekvő gyermek meglátta őt így, azt kérdezte tőle, hogy micsoda nagy ünnepély lesz ma? Talán bizony processio?

Már korán reggel hallható volt a dob- és trombitaszó künn a piaczon, a hogy a katonák felvonultak négyszöget zárni ama szomorú szinpad körül. Klarissz erőnek erejével oda akarta magát vitetni az ablakhoz, hogy hadd nézze meg ő is azt a szép processiót. Aztán, hogy ezt nem engedték meg neki, Kraynét kérte, hogy ő nézzen ki az ablakon, és mesélje el, hogy micsoda szépeket lát!

Mayer Károlynak azt mondá gyóntató papja, a ki egész éjjel mellette volt, hogy nincs remény számára e földön többé; térjen Istenhez és készüljön a halálra.

– Minden nap készen voltam és vagyok is én arra, mondá az elitélt. Nem sok elhagyni valóm van a földön; de mégis van valamim: a kis leányom. Azt szeretném még egyszer meglátni és megölelni.

Épen benyitott a siralomházba a biró. Előadta neki az utolsó kivánságát.

– Sajnos, hogy ettől a vigasztalástól is meg van fosztva kegyelmed, mondá Kray. A kis Klarissz súlyos betegen fekszik, valami kütege van; ha az ágyat elhagyja, az neki bizonyos halál.

E közben a kis leánynak is folyvást az apja volt az eszében. Fel akart kelni az ágyból, hogy ő az apjához akar menni. Miért nem eresztik hozzá?

A városház toronyórája mély kongással verte el a kilenczet. Itt volt az utolsó óra. -24-

Krayné a beteg vánkosára hajtá le a fejét; az iszonyat őt magát is rémlátóvá tette.

A posztóval bevont dobok fojtott dübörgése hangzott odakünn. Azután egy erős férfihang, mely az itéletet felolvasta.

Most egyszerre egy mozsár-dördülés hangzik közbe, mire a piaczot ellepő nép ezernyi ajkáról egy üvöltés zendül fel: «megállj».

Jó lett volna, ha el tudta volna mondani; de nem tudott ám szóhoz jutni a zokogástól. Majd odafutott a kis leány ágyához, beletakarta őt a paplanába s úgy vette az ölébe és odavitte az ablakhoz, elfeledkezve minden orvosi tilalomról, hogy lássa hát, mi az a parádé, a mi odakünn van?

A nagy piacz tele volt népséggel, az emeletes házak minden ablakából néző csoportok hajoltak elő, a hány ember, az mind kiabált, integetett, kalappal, kendővel a városház felé. Annak a kapuja előtt pedig volt egy feketével bevont állvány, körülfogva muskétás katonáktól, a kik innentől egész a várkapuig sorfalat képeztek. A fekete állványhoz egy hágcsó van támasztva; annak a legfelső fokán áll egy nagy szál zöldruhás férfi (a hóhérok zöldben jártak, nem vörösben); az alsó fokán pedig a kis Klarissznak az apja. Ennek a kezén láncz van, annak a zöld embernek az öklében pedig hosszú, széles pallos, arra támaszkodik. Kray Jakab, a biró, hivatala díszpalástjában ott áll az emelvénynyel szemközt, kezében a fekete pálcza, – még nincs ketté törve.

«Itt jön! itt jön! A kapuban van már! Jön a hirnök!» -25- kiabálja összevissza a nép s a támadt mozgalomtól ingadozni kezdenek a fegyveres sorfalak.

Kray Jakab egyet int a bakónak; arra az visszadugja a pallosát a nagy kapcsos bőrtokba, s odatámasztja a szegény bűnösök kis széke mellé. Erre aztán a népzaj lassú morajban elpihen s néhány perczig templomi mély csendesség támad. Mindenki az őrtorony kapuját lesi, onnan kell neki érkezni.

Most a külső kapu-utczában egyszerre felzendül a «vivát» kiáltás s egyre növekedik, a mint a vágtató paripa patkói a kövezetet vágják. «Vivát, vivát!» hangzik már az egész piacz, itt rohan nyargalvást, tajtéktól ellepett paripáján a kegyelem hirnöke; kezében a fehér kendőt lobogtatva.

A mint a tér közepére eljut a paripa, ott egyszerre elbukik, összeroskad; a lovagja lehanyatlik róla, a kezében tartott fehér kendőt és a pecsétes iratot még akkor is, aléltában is, görcsösen szorítva.

Ló és lovas ott maradt a földön; a biró elvette a fia kezéből a pecsétes levelet s aranygombú birópálczájával csendet intve a sokaságnak, kihirdeté, hogy ő felsége II. Rákóczy Ferencz megkegyelmezett a halálra itélt Mayer Károly őrnagynak. És azzal leveteté a fogolyról a lánczokat. Csak azután rendelte el, hogy az aléltan ott fekvő fiát vigyék fel az anyjához.

– A fejedelem megkegyelmezett az úrnak; de egyszersmind megfosztja őrnagyi rangjától; kitiltja a hadseregéből, s megparancsolja kegyelmednek, hogy még ebben az órában Kézsmárkot elhagyja, s huszonnégy óra alatt az országból kitakarodjék. -26-

– Köszönöm a kegyelmet, mondá Mayer, akkor sietnem kell a kis leányomhoz.

Klarissz már akkor ismét az ágyban feküdt, mikor az apja odaérkezett hozzá. Nagyon bágyadt volt: alig tudott a kérdésre felelni.

Krayné akkor nem volt mellette, mert a fiát ápolni sietett, a kit magánkívül hoztak fel a házba. Kétségbe volt miatta esve. Azt hitte, hogy meghal a kedves fia.

A hazaérkező apa megnyugtatá: nem lesz annak semmi baja. Katonadolog az egész. Három nap, három éjjel nyeregben ülni nem tréfa. Pihenés kell neki, semmi más. A fejedelem bocsánatlevele Szikszónál kelt; tehát Jakabnak még hosszabb utat kellett megtennie, ezért késett az utolsó pillanatig. Most csak hagyják őt aludni: az apja mellette lesz; az anyja menjen a kis leányhoz.

A kis Klarissz jóformán örülni sem tudott, mikor az atyját meglátta, pedig tudhatta, hogy az a halálból szabadult ki épen. Nagy lehetett a forrósága, csak úgy lihegett. Az apja ölelte, csókolta, ő pedig inkább kivánt egy ital czukros limonádét.

Hanem amint Krayné megigazította a feje alatt a vánkoskáját, annak a kezét mind a két kezével magához szorítá, úgy rebegett hozzá:

– Lehetetlen őt ilyen állapotban magammal vinnem, suttogá Kraynéhoz fordulva.

– Az útra. Nekem egy óra mulva el kell hagynom Kézsmárkot, s egy nap alatt az ország határát.

– Oh, bizonyára ezt a szegény gyermeket nem is engednénk ilyen állapotban útra vinni.

– De akkor ez végkép itt fog a kegyelmed terhére maradni, mert én nem tudom, hogy mikor jöhetek vissza érte. A fejedelemtől számüzetve, nincs más választásom, mint a császári sereghez átmennem, s akkor olyan messzeség lesz közöttünk, a melyen át két barátságos kéz össze nem találkozik.

– Legyen kegyelmed a felől nyugodt. A kis Klarissz a mi leányunk marad. A hol három gyermek van, negyedik is elfér.

Ezért a szóért meg akarta csókolni a lovag Krayné kezét, de a beteg leány azt a kezét is elfoglalta magának, mintha irigykednék az apjára, s ő csókolgatta össze mind a kettőt.

– Csak egyszer tudassa kegyelmed velünk a hollétét, ha a sorsa megállapodik.

– Azt teszem. Innen egyenesen Bécsbe fogok menni, s ott keresek alkalmazást a főhadikormányzatnál. Régen kecsegtetve voltam vele, ha el akartam volna hűtlenül hagyni Rákóczyt. Most, hogy ő maga száműz, nincs több okom a vonakodásra. Azt fogom tenni, hogy a mint megérkezem, küldök kegyelmednek egy postagalambot, kalitban. Ha aztán valami gyors üzenetet akar kegyelmed hozzám küldeni, azt egy vékony papirhártyára írva, annak a galambnak kormánytollára kösse fel, s akkor ereszsze útnak. Ha a kis leányomnak semmi baja, akkor a nemválaszolás is megnyugtató lesz. De azt a galambot, azt csak tartsa kegyelmed tovább is magánál. Forgandó a sors. Ma nekem, holnap neked. Jöhet olyan idő, mikor azt a szolgálatot, a mit ma tett Kray Jakab nekem, én tehetem meg ő neki. Bécs nincs messzebb, mint Szikszó. Ha a kegyelmed fia meg tudott onnan érkezni a fehér kendővel az utolsó órára, úgy én bizonynyal az óra előtt -28- fogok megérkezni, ha Kray Jakab feje forog valaha veszélyben.

Tán még többre is vihette volna a nemeslelkűség varázshatása alatt, ha Kray, a biró be nem lép.

– Asszony! mondá a feleségének, a mi vendégünknek egy óra mulva útra kell mennie, gondoskodjál egy kis útravaló falatozásról. Ez most többet ér minden szép beszédnél.

Krayné rögtön sietett megfelelni háziasszonyi kötelességének. Délelőtt lévén az idő, kész ebéddel nem szolgálhatott, de volt jó hideg őz-sült, tepertős pogácsa, a mi igen jó borkorcsolya a hegyaljai máslás alá: utazó embernek pompás lakoma ez.

Mindjárt ott a mellékszobában terített fel a számára, a honnan az ágyban fekvő gyermek szavait is meg lehetett hallani; a lovag jóízűn falatozott, a közben sűrű hálálkodásnak adva kifejezést Kray Jakab és a felesége irányában, az ifju Jakab felől is szorgosan tudakozódott s csak az tartotta vissza hálakitörésének közvetlen kifejezésétől, hogy az most alszik. Így csak per procura csókolta meg helyette az anyja kezét.

A szekér pontban az óra leteltével előállt. Kray Jakab teljesítette birói kötelességét, feladta a vendégére útiköpenyegét, s végét szakítva az érzékeny bucsuzásnak, útnak indítá ő kegyelmét.

– Nem szeretném, ha valaha ennek az embernek a kezébe jutna úgy az én fejem, mint a hogy volt az ő feje az én kezemben.

– Te azt hiszed, hogy ő elfeledhetné valaha azt a hálát, a mivel neked tartozik?

– Mindig gyülölni szokta az ember azt, a kinek nagyon -29- le van kötelezve. A jótett – adósság, s az adósság érzése teher. Ez az ember megölte a felesége bátyját? Annak is tartozott valamivel. Ne adj Isten, hogy még egyszer keresztezzék az utaink egymást.

Krayné nem osztotta ezt a sötét életnézetet, inkább a fia felől tudakozódott.

– Nagyon is csendesen. Tartok tőle, hogy rossz éjszakája lesz. Nagy erőfeszítés volt, a mit elvégzett. Ellenben a felől egészen nyugodt vagyok, hogy annak a másik betegnek estére már semmi baja sem lesz.

– Régi biró vagyok. Tapasztalatból tudom, hogy szoktak az emberek mindenféle nyavalyát tettetni.

– Az, hogy jobban tetszik neki te nálad itt maradni, mint az apjával a kék világban bujdosni. Én azt hiszem, hogy, hála Istennek, semmi baja sincs.

Ilyen pesszimisták az igazságszolgáltatás emberei mind! A sok évi vizsgáló bonczolás az emberi lelkekben, megcsontosítja náluk a szkepsziszt.

A symptomák után itélve, a krizis tetőpontjára hágott. Szükséges lesz a synapismus alkalmazása a végtagokra. Az orvosságot is változtatni kell. Az «anchusa officinalis» megerősítendő két drachma theriacummal. A beteg csak maradjon állig betakarva s ha nagyon szomjazik, a czitromvíz helyett mandulatejet kapjon.

A mandulatejet elkészíteni maga sietett a konyhába Krayné, lebocsátva az ablakfüggönyöket, hogy sötét legyen a kis beteg szobájában, a ki csendesen szenderegni látszott. (A mi jó fordulat a kórtünetek között.)

Rövid időre aztán visszajött a jó mandulatejjel. Ezalatt az orvosság is elkészült. Krayné széthúzta az ágyfüggönyöket, hogy a rendes órára beadjon a kis patiensnek -30- a gyermekkanállal, nagy biztatással a keserű, kellemetlen szagú patikaszerből.

Csak elámult, mikor az ágyat üresen találta. A beteg gyermek hiányzik a dunnái közül.

Rémülten rohant át a szomszéd-szobába, s a bámulattól elmeredt, mikor azt látta, hogy az ő kis patiense ott ül az asztalnál, egy ingben, mezítláb, s a mit az apja meghagyott a falatozásból, az őzpecsenyemaradékot ugyancsak pofázza, két marokkal tömve a szájába.

Az pedig felkapta az asztalon álló pohárkát, a máslásmaradékkal s felhörpenté hirtelen: «Ejh! Ez volt a jó orvosság, ni!» S azzal leugrott a székről, odafutott a fogadott anyjához s kaczagva csimpajkozott a nyakába: nem volt ennek annyi baja sem, mint a makk.

A kis Klarissznak bizony nem volt egyéb baja a nagy ijedtségnél; meg hogy szeretett ott maradni az új mama házánál. Nagy spekuláns volt a kis leány! A mint az apja eltávozott, nem volt több szüksége a doktor reczeptjére.

De annál több szüksége volt azokra a szegény Jakabnak; mert az igazán beteg lett, ágyban kellett feküdni; eleinte a Klarissznak nem volt szabad a szobájába belépni, csak úgy látta a másik szobából, hogy hordják a számára a pióczákat, hogy törik a konyhában a csigákat hajastól a mozsárban: abból főznek neki valami lélöttyöt; csak később, mikor már túl volt a nagy bajon s szabad volt neki csirke-becsináltra kapni, engedték meg a Klarissznak, hogy bemehessen a Jakabhoz, felváltani a mamát a betegápolásnál. -31-

– Jaj, te Jakabkám, hova tetted a te szép piros orczádat? Csak a nagy szemeid maradtak meg.

– Elmesélem – apródonkint, majd ha az erőm hazajön. Ha te is szépen megigéred, hogy az anyámnak semmit el nem mondasz belőle.

– Hát olyan rémséges dolgokat álltál ki? Oh, kérlek, mesélj el nekem csak egyet belőle.

– Annál jobb lesz. Én nagyon szeretek álmodni. Sokszor megpróbálom ébren is, hogyan lehetne álmodni? Az is lehet ám.

– A legelső kalandom volt a poprádi völgyben a farkasokkal. A mint a hegynyeregről alászálltam, a sűrű fenyőerdőből rémséges vadállatüvöltés, marakodás hangzott fel hozzám. Ismerem a hangot, azok farkasok odalenn. Az ordítás emberi segélykiáltásokkal volt vegyítve: ott egy ember küzd egy egész csorda farkassal.

– Hogy futottam volna? Hiszen édes apád kegyelemkérését vittem. Sietnem kellett. Hátha a szorongatott embert még megszabadíthatom a toportyánférgektől? Siettem le a völgybe. A farkasok akkorra széjjel is tépték a szerencsétlen embert, a ki előttem indult neki az útnak. Ha hamarább megyek, bizonyosan én járok úgy. A mély útban egy ordas jött rám szemközt, ez az agyarai közt -32- egy emberi kart czipelt, a minek az ökle még akkor is görcsösen szorítá a kettétört kardnak a markolatát. A kék huszárokhoz tartozó kurucz vitéz volt a szétmarczangolt lovag. Vitézül védhette magát, mert az útfélen tizenegy megölt farkas hevert, csak akkor ránthatták le a lováról, mikor a kardja a markába szakadt. Egy csoport farkas aztán a tovairamlott lovat üldözte az erdőbe, négy ordas ott az út közepén huzakodott a szörnyű lakoma maradványain. Én rájuk rivaltam egy nagyot s azzal közéjök lőttem mind a két pisztolyommal. Arra két fenevad bukfenczet vetett s kiejtette szájából a véres iszákot, a mit marczangolt; a másik kettő azonban egyszerre rám rohant; egyik hátul, másik elől támadt.

– Ne félj semmit. Az egyiket levágtam én a fokosommal; az jobb, mint a kard, mert nem törik el; a másikat meg agyonrúgta a lovam.

– De nem futottam; mert felismertem abban a marczangolt iszákban a rézczímeréről a fejedelem postáját. Azért le kellett szállnom, hogy felvegyem azt.

– Azt gondoltam, hogy fontos levelek lesznek abban; s jól tettem, hogy elhoztam; mert az segített a legnehezebb dolgomban. A farkasok sem üldöztek tovább: bizonyosan elfogták a huszár lovát s ez elég préda volt nekik mára.

– Ez még csak mulatság volt. Oktalan állattól nem ijedünk mi meg: farkassal, medvével mindennapi a kalandunk. Nagyobb félelmem volt a hajdemákoktól.

– Igen. De el ne áruld az anyámnak. A Feketehegyen túl, a hol az országút mellett van egy nagy vendégfogadó, -33- a tolvajok lánczot húztak az erdőn keresztül, a miben minden utazónak a szekere fennakadt. A hajdemákok el voltak bújva a bokrok közé s csak akkor ugráltak elő, mikor egy utazó a kanyarodónál a lánczban elakadt: azt kifosztogatták s aztán valamennyit beterelték a vendégfogadó udvarába s ott strázsálták, hogy hírt ne adhasson a másunnan jövőknek. Magam is csak akkor vettem észre a lánczot, mikor a sziklafal mögül kibukkantam. De nem sokat gondolkoztam ám rajta, hogy mit tegyek? hanem sarkantyúba kaptam a paripámat s neki vágtatva, egy szökéssel keresztül ugrattam a lánczon. Egy marczona zsivány odaugrott elém, villogó fejszéjét feje fölött forgatva s belekapott a lovam zablájába, de nekem gyorsabb kezem volt, úgy lőttem főbe a ficzkót, hogy a lovam alá esett.

– Azok nem vették tréfára a dolgot, minden árokból, bokorból elkezdtek rám lövöldözni, csak úgy fütyölt a fülem körűl a sok golyóbis. Eleinte azt hittem, hogy szarvasbogár, vagy bögöly s csak úgy hessegettem magamtól a kalapommal őket.

– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.

– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem bocsátanám meg; de soha!

– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban feltartóztassanak.

– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára. -34-

Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz: nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat lövöldözött.

– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára, egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő, még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a -35- hegyekről alárohanó szilaj patakok. Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó karfákat.

– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.

– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya árvízbe.

– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén: bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba. Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.

– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.

– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a távozó -36- villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.

Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom: azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek, kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva. A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából: akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.

– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a Belzebub kezéből.

– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban, tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit. Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát -37- tűztem a tűz mellé s arra ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt magától.

– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam, a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem, meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz. Hát már akkor volt mellette valaki.

– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a tűz mellett guggolt.

– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni cserepcsíkon a halászok.

– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.

– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.

– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast -38- hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a pusztai vén boszorkány.

– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.

– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból. Pihenj meg Jakabkám.

Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal viaskodott.

A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet; daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak, szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait, – a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött utánuk.

– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak talán?

– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a -39- másikat nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz. Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát, ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.

– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még -40- tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú, czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.

– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj szépen fekve.

Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze timárlegény!»

Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.

– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt elpáholtad. Azt is az apámért tetted.

– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka, a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.

Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark legyezővel a Jakab arczáról.

– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt. Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű -41- posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» – «Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»

– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki, hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum» (apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni; de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó parton megint elbúcsúztunk egymástól -42- s a harmadik folyónál, az Osvánál, már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél. De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira: Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen rontás benne.

– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután előlről is, hátulról is végig böködve -43- az ujjával, nagyot bámult azon a babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az ábéczéből.

– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment, mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle, hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a fertelmes állatot.

– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét, akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré. Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a lovamat sem tudtam megitatni.

Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt szegény!

Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol – a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel, elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat, az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga -44- előtt, a mitől azután nem láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.

– Ne mondd tovább, kedves Jakabkám. Nem hallgatom. Még újra megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a többit.

A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott költeni el a maga csirkebecsináltját.

Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához az ebéd végén:

– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel. Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.

– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa, hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.

– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.

– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta, hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán -45- épen akkor nagy zenebona járta. Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására, az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál, annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak, mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot. -46-

– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez, majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt, csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt, akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni. Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött elnézve. Utoljára -47- odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve: «Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult, csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon, hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II. Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja, mit gondolt? -48-

Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:

– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért a szóért egy igazi, de igazi csókot.

Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert, letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte, hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett a falvaikba, s agyon akarták verni.

Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.

Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.

De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha -49- Kray Jakabnak, az öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.

Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.

A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa: abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán, minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.

De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I. Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, -50- hogy jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.

Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie a jó Kray Jakabnak.

Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár, Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették, hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását. Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a gyertyáját.

Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári -51- hadvezérnek, bármennyire ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony» kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.

Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.

Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis szárnyas postát.

Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt, ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.

Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes; azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját; attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s még ki is végezteti ezt a derék embert.

József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők -52- legyenek is az eddig ellene elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát biztosítva.

– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért, itt az idő, hogy azt most visszafizesse.

Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.

Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.

Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza, hogy maga végzi a futár feladatát.

Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta; vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt; talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának, sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére. Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke. Őrült volt, mikor ő rá gondolt.

S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a -53- hamu alatt lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta, ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.

Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban semmi kárhoztatni valót.

Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.

Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja befejezni. Az öröm nagy kerítő!

Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához. A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe, megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen jól fogja a családapát adni.

Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.

Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve, -54- naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának mindig van vendége.

De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok. Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta, egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.

Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga adott neki szénát.

– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak. A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért, nyalka kurucz hadnagy!

– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.

– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja. Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a két szememmel, onnan jövök a városból. -55-

– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó mellett hirdették ki az itéletet.

– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is begyőzi.

– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott. Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.

– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az ötpecsétes levelet?

Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».

Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.

Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak pedig nem volt se szeri, se száma.

Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott. Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta. -56-

Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát; egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.

Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva találta a császár futárját: alva és részegen.

A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből: «Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»

De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.

A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.

– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt leütik a szép asszony urának a fejét.

Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az alatt majd felöltözik az.

Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.

– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől elválasztott gyerek.

Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát, kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban -57- van most. Azt motyogta, hogy «hol van a sarkantyu?»

Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott lovagsarkantyuit.

– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy mi a sarkantyu?

– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve «patkó».

A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és vesződség pedig.

– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj Isten: bizony még elkésel a gratiával!

A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte, felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután elővezetteté a szolgával az udvaron.

Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a szijon a lyukat.

– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért? Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!

S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.

Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen gondolattól.

– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!

S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel, erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha visszajön, most csak siessen Isten hirével».

Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe, beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»

S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.

Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.

– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még ott is extraszobát fognak fűteni!

A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.

A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták -59- a börtönbe, hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.

– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.

– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál; hanem hozzád méltó leszek.

Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben: olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a honnan a hirmondónak érkeznie kellett.

– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok! várjatok! Mindjárt megérkezik!

Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel. Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva baktat előre.

– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha szunyókálna a nyergében.

Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre lépett.

A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a paripáját.

Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba gördült már. -60-

S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.

Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.

– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza. Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan. Ő a boldogabb.

Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.

– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb) Kray Jakab.

– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta előtte az ajtót.

Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.

Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna. -61-

A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját üdvözölni.

Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal: miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik, hol a másik halottat csókolta meg.

– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.

– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.

– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig borsózott e szóra.

– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk. Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket, majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni apám.

Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy locska gyerek mondta.

– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»

Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, -62- mint mikor azt mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»

Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő azokat atyja és anyja halvány arczáról.

– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?

Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»

Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.

Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad -63- semmiféle elérzékenyülést mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.

Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.

A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el, hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)

Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott, s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.

Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik fészkéből levert fiát.

Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag kőtábla volt végig fektetve azon.

– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. -64- Nem sirtam még érted, nem is fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!

Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha megélednének.

Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s mindegyiktől külön elbucsuzott.

Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva töltse.

A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.

Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer lovag maradt ottan.

– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?

– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden sebet, betakargat minden foltot.

– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak. -65-

Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát. Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.

Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.

Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától, macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel öntözte, sorra elsiratta.

– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig voltam!

A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.

Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.

– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.

… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig követte a nevelő-apját az ő útján.

Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett Madridig utaznia. -66-

Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.

A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában ez idő szerint.

Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.

Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.

Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri nevelő-apját, mintha édes szülője volna.

Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a fogadott apjának.

– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?

Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné kezében veszni.

Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő -67- addig-addig sajnálkozott a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.

Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden lámpásnak neki repül.

Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs, mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a kiknek még hirét sem hallani a régi világban.

Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor lejt a tánczban.

Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.

– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes beléd.

– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy. -68-

– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.

– Köszönöm. Három embert tehet vele boldoggá, ha felosztja szépen. Nekem semmim sincs, a mit visszaadjak érte. Vagyonom a királyé, kezem a hazámé, szivem pedig egy kicsiny kis leányé.

– Emlékezel rá, uramapám, mikor egyszer egy kis leányt az ölemben emeltem le a hintóból a kolostorajtóban, s az így szólt hozzám: Tudod, mit igértem egyszer neked? Ha te el nem felejtkezel róla, én sem felejtkezem el róla.

– Hát most megmondom. Tudod: egyszer ez a te szép bóbás fejed már a hóhérnak volt adva. Én nyargaltam akkor világtalan-világig, hogy meghozzam neked a kegyelmet. Az apám parancsolta, hogy siessek. Mennyi veszedelmen bukdostam keresztül: magam sem tudom, már rég elfelejtettem, hanem egyre, a legnagyobbra, még jól emlékezem. Mikor a te legfőbb birád elé jutottam, a kinek egy szavától függött, hogy élj-e vagy meghalj, akkor az oly hangon, mely a mennydörgésnél rémületesebb, azt kérdé tőlem: «Ugyan mi neked ez az ember, a kiért olyan esenkedve könyörögsz?» Erre én azt feleltem neki: «Nekem Mayer lovag semmim se, hanem van neki egy kis leánya, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a hatalmas ember elmosolyodott s kegyelmet adott a fejednek. Mikor én ezt elmeséltem, -69- betegágyamban fekve, annak a kis leánynak, ő azt mondá nekem: «No én ezért a szavadért, ha majd egyszer nagy leány leszek, adok neked egy igazi, de igazi csókot.» – Ez volt az igéret, én emlékezem rá, s várok rá, míg megjön.

Mayer lovag egészen elérzékenyedett erre a nyilatkozatra. Tehát Kray Jakabot a leggyöngédebb érzés csatolja ő hozzá. Vár arra az igért igazi csókra. Ettől fogva Mayer lovag békét hagyott Jakabnak a spanyol donnákkal. A saját leánya jövendőbelijét csak nem szerezhette el másnak.

De nagyon csalódott! Nem a szerelem csatolta ő hozzá Kray Jakabot, hanem a soha el nem alvó boszu. Nem kellett annak asszonycsók, de férfihalál.

Bizony szép útja van a dicsőségnek! A hogy más országút ki van rakva kavicscsal, úgy van ez embercsontokkal kiburkolva, a hogy más ösvény árkában csordogál a hűs kristálypatak, úgy csorog ennek az árkaiban kétfelől a meleg embervér. Mégis olyan sokan járják.

Hogy I. József király hirtelen meghalálozott, a magyar korona az öcscsére, III. Károlyra maradt, a ki miatt folyt az a hosszú spanyol örökösödési háboru. Az utrechti békekötés véget vetett az Európabontó háborúnak, s Károly jónak látta lemondani a spanyol trónról. Két szilaj paripát is nehéz egy embernek megülni egyszerre, hát még két szilaj trónt.

Magyarországot is megint fenyegette a veszély. A török szultánnak nem volt elég a verés, a mit mesterétől, Savoyai Eugentől kapott: még egyszer visszajött, megkisérteni, hogy hátha most jobban tudja a leczkéjét. Rengeteg táborát neki indítá a magyar határnak. Ott volt abban az ozman birodalomnak minden ereje, pompája, gazdagsága halmozva.

Lenn az Aldunánál, Pétervárad alatt vívták meg a döntő harczot Magyarország sorsa fölött.

Ebben a nagy küzdelemben jelen volt Kray Jakab is, a fogadott apjával, Mayer lovaggal együtt. -70-

A lovag ezredesi rangot viselt akkor, s Jakab melléje volt adva hadsegédnek, hadnagyi kardbojttal.

A kézsmárki gyászeset óta hat év mult már el. Az akkori gyermekifjúból daliás férfi lett.

Mind a ketten Pálffy János magyar tábornagy alatt szolgáltak, a ki ama nevezetes hadjáratban az összes lovasságot vezényelte.

Ott is az «elválhatlanoknak» hitták őket. A hol a fogadott apa volt látható, ott volt a fia közelben.

Egy augusztusi forró nap reggelén kiküldé a fővezér, Savoyai Jenő a hős Pálffyt, egy háromezer lovasból és ötszáz gyalogból álló dandárral a Karlóczáig előnyomult ozman hadsereg állásának kikémlelésére.

A magyar vezér nagyon jól akarta végezni a reá bizott feladatot, s olyan közelre nyomult a török táborhoz, hogy annak az egész előhadát felverte.

Mint a darázsraj, oly rohammal tódult egyszerre az ozmán előhad a kis kémlelő dandár ellen. Húszezer negyedfélezer ellen.

A magyarok nyilt síkon álltak, védetlen helyen, elszakítva a derékseregtől.

Körülfogva, minden oldalról megtámadva, csak egy feladatuk maradt, hős módra ellenállni és elveszni dicsőséggel az egyenlőtlen harczban.

S a hősi ellenállást nemcsak a halottak koszorúja jutalmazta; de a hogy az igazság hozta magával, még az élő diadal is: az ozman hadsereg négy órai dühös harcz után, sehol sem tudva a dandár zárt hadsorain keresztültörni, kényszerült szégyenszemre, veszteséggel takarodót fuvatni.

Azonban, mint tapasztalt hadvezér, előre látta jól, hogy a mint ő a zárt négyszögeket felbontva, elkezd a seregével hosszú vonalban visszahúzóni, a török lovasság egyszerre a sarkában lesz megint s a felbomlott hadrendet a magyar hadak veszedelmére fordítja. -71-

Azért a mély útban, mely a karlóczai hegységet a péterváradi fensíktól elválasztja, hátra tartott egy csapatot, mely a kedvező védponton az egész dandár elvonulását védelmezze. Maga Pálffy is ott maradt e hátvédő csapatnál.

Elővigyázatait jól igazolta a megujított roham, a mit a török szipahik, szarácsik és delirek intéztek a szoros út ellen.

Pálffy tábornagy maga is ott harczolt az első sorban. Két lovat kilőttek alóla. Egyik alvezérét, Breuner tábornokot, midőn lelőtt lováról másikra akart kapaszkodni, a törökök elfogták.

A kevesek harcza a sokaság ellen egyfelől a hősi elszántság, másfelől a düh elkeseredése fokozatos erejével folyt és növekedett: azok az agyagsánczok, mik a mély út falait képezték, megteltek hullákkal, ló és ember egymásra omolva nevelte a halmot; s az a halom még vonaglott, még kiáltott, még élt; és új paripák kapaszkodtak rá, új tetemek borultak föléje; egy zászló kopjája, egy lófark buzogánya meredt elő a véres torlaszból, a mit az eltemetett zászlótartó még akkor sem bocsátott ki az ökléből.

E holttetemekből rakott torlaszon lehetett látni egy daliát, a ki az egyik kezében egy kardot, a másikban egy hadi szekerczét forgatva küzdött, mint a homéri hősköltemények mythosi alakja. Hátát egy elesett ló hullájának vetette, mely sebesült lovagját maga alá szorította: annak a lovagnak az élete drága lehetett a harczi leventének, mert csak azt oltalmazta, hogy rá ne gázoljanak.

Az ozman delirek hada vissza lett verve, de azon ponton, a hol ez az ádáz viadal folyt, négyszáz keresztyén hős és még egyszer annyi ozmán holtteste képezett egy iszonytató halmot.

Az a két kézzel harczoló ifju dalia, a bevégzett nagy -72- munka után, nem törődve a kapott sebeivel, első dolgának azt tartá, hogy a lova alá szorult vitézt, a kinek tetemén már akkor keresztül-kasul hevertek a lesújtott törökök, előkereste a hulla-tömeg közül: «Még él!» kiáltá örömmel megtörülgetve az arczát a portól és vértől, s felvette a saját lovára.

Ez az ifju dalia Kray Jakab volt; a megszabadított harczos az ő fogadott apja: Mayer lovag.

A péterváradi nagy diadal után maga Savoyai Jenő még a csatatéren léptette elő százados kapitánynyá az ifju Kray Jakabot. Mayer lovagot pedig, a karlóczai szoros útban kapott sebeivel hazaküldték Bécsbe.

És így Kraynak, fogadása daczára, el kellett maradni attól az embertől, a kihez azzal a szándékkal szegődött, hogy követni fogja, mint a lelkiismeret, s ha a titkát kicsalhatja valahogy, akkor megöli. – Annak menni kellett sebeit gyógyítani; neki pedig új sebeket kapni.

Ott volt Temesvár ostrománál is, s a bánáti hadjárat bevégeztekor főstrázsamesteri rangot kapott. A zsebében volt már a kinevezés.

Nagyot dobbant a szive, mikor annak az ajtaján belépve, egy szép, karcsú leányzó jött az elfogadására. Mind a ketten alig ismertek egymásra. A kis Klarissz azóta deli hajadonná nőtt, csakhogy az arcza elveszté a gyermekkor üde pirosságát: halovány lett; de azzal is szebb lett. Jakab pedig a hajdani simaképű ifjonczból szakállas-bajuszos férfiuvá erősödött fel, arcza és homloka keresztül szabdalva kardvágta sebhelyekkel, de az is szebb lett.

Nem az, hogy megörültek volna egymás látásának, hanem megdöbbentek. Két régi szerető, a ki annyi idő óta nem láthatta egymást.

Érezte mind a kettő, hogy valami van köztük; valami nagy mélység, a mibe le lehet esni.

A leány ki sem tudta mondani Jakabnak a nevét, annyira reszketett; Jakabnak meg valami úgy facsarta a szivét, hogy szó nem jött a nyelvére.

Véget vetett a tétovázásnak az apa megjelenése, ki a sarkantyúpengéses léptek hangjára a mellékszobából előjött. Mayer Károly már egészen kiheverte a karlóczai viaskodásban kapott sebeit: még jobb színben volt, mint azelőtt. Ismét cziczomázta magát. Meglehet, hogy házasodni is akart.

– No fiam! hát ismét a mienk vagy? szólt kebléhez szorongatva fogadott fiát. Ha tudnád, hogy mennyi köny folyt érted, a míg nem láthattunk! No, ha nem estél a török háboru alatt rabságba, most esel hát abba. Remélem, hogy egy sebed nem gyógyult be? No az, a mit a kézsmárki házban kaptál, az még vérzik?

Mind a két fiatal ijedten nézett rá. Pedig a lovag arra a bizonyos Ámor-sebre példálózott, a mit a «kis» Klarissz igérete nyilazott az ifju szivébe: «Majd ha egyszer nagy leány leszek, kapsz tőlem ezért a mondásért egy igazi csókot!»

– No, hát gyógyuljon be, mondá Mayer lovag; s azzal egymáshoz ölelte a két gyermeket úgy, hogy azok kénytelenek voltak egymás keblére borulni, s azzal, mint okos apa, magukra hagyta őket.

De Klarissz még az ölelő karok között is reszketett, halvány arczát félre fordította: az igért csók még nem volt megérve.

– Bizonynyal tudja. Minden órájában a napnak imádkoztál hozzá. Az ő angyalai fogtak fel kardcsapást, ágyugolyót rólam, hogy meg ne öljön. Ha belefutottam a vasba, a te áldásod állította meg a vérhullásom. Tudom én azt, hogy te szeretsz engem.

– Ejh, ne higyj te az ilyen balgaságnak. A jövendő titkait előre ki nem találja semmi emberi ész. Mit tudnak a felől a csillagok, hogy mi vagyunk? Nekünk szabad akaratunk van, a mi nekik nincsen.

– Nekem a kolostorban csinálták ezt a horoscopot, s ez azt mondta, hogy én ott fogom abban a kolostorban végezni a napjaimat.

– No, hát én megczáfolom az astrologusokat, mert megkérem tőled azt, a mit igértél: azt az igazi csókot; azt pedig csak a menyegzőnk napján adhatod meg.

– Még pedig minél előbb. Rajtam nem mulik a sietség. Csak a kis otthonomat akarom előbb berendezni.

– Hát hiszen ott van a kis szülői házunk. Emlékezel még a kertre nyiló ablakra, a honnan egymást hajigáltuk pézsmavirág-fejekkel? Hát nem szeretsz-e ottan?

– Akkor is az enyémet osztod meg. Sietnem kell haza. Össze kell szednem, a mi vagyonom megmaradt: azt sem tudom, mit hagytak meg? Hét év óta nem láttam a házunkat.

– Hát csak egyre kérlek. Ha babonás vagyok, ne csodáld, -75- kolostorból jöttem. Arra kérlek, hogy ha Kézsmárkra mégy, egyedül menj; ne vigy magaddal senkit utitársul.

– Aztán meg még egyet. Úgy intézd az utad, hogy fényes nappal érkezzél meg Kézsmárkra, ne maradj estére.

– No, csak te tartsd eszedben, hogy ez nem nevetni való. Mert ha meg nem tartod, a mire kértelek: hiába imádkozunk érte mind a ketten, még sem leszünk egymásé soha.

Kray Jakab Klarissztól egyenesen a leány apjához sietett. Elmondá, hogy Klarisszt nőül akarja venni, hajlandóságát már birja. Most még elébb haza akar sietni, hogy az apai házat rendbehozza.

– Ott pedig sok bajt fogsz találni, fiacskám. A hogy engem tudósítanak, a magyar udvari kanczellária mégis lefoglaltatta az apád vagyonát, nota infidelitatis miatt, a házad kapuján hivatalos pecsét van. A kegyelemlevél, a mit József király általam küldött, eltévedt, vagy be sem lett téve az archivumba. Azóta József meghalt, Wratislaw, a ki a levelet kiállította, más országba ment: magam vagyok egyedül, a ki be tudom bizonyítani hitemmel, hogy a kegyelem útja mindent visszaadott. Én is veled fogok menni.

– Jó lesz, mondá halkan Jakab, s nem jutott eszébe, hogy már a kedvesének adott igéret felét megrontotta: hogy nem visz magával Kézsmárkra utitársat.

Klarissznak tudtára volt az, hogy az ő atyja okozta -76- szándékos elkésése által az öreg Kray Jakab vérpadi halálát.

Minthogy azt fel nem szabad tennünk, hogy ezt a vétkét Mayer Károlynak a gyóntató papja beszélte el az apáczafejedelemasszonynak, s ez sugta azt meg Klarissznak, el kell hinnünk, hogy azt a horoscop mondta el neki. De tudta bizonynyal.

Ez volt az ő arczának halaványsága; ez volt az ő tagjainak reszketése az imádott kedves ölelése alatt.

És aztán a második részét is megszegte az igéretének Kray Jakab: azt, hogy fényes nappalra tegye a megérkezését Kézsmárkra.

A szepességi királyi városok olyan sűrűn következnek egymás után, hogy a felfelé utazónak egészen tetszésére van bizva a válogatás, hol maradjon el éji szállásra: Poprádon, Felkán, Sztrázsán vagy Szombathelyen? Mindenütt jó vendéglátó szállások vannak.

Kray Jakab, ha nagyon hitt volna a horoscopnak, úgy intézhette volna a dolgát, hogy az utolsó éjjelt Poprádon töltve, hajnalban induljon meg Mayer lovaggal együtt, a mikor aztán fényes délután érkeztek volna meg Kézsmárkra. Ő azonban nagyon bizott a lovában, s azt hitte, hogy ha délben indul is, bejut a szepesi fővárosba kapuzárás előtt. Talán nem is egész véletlenül történt, hogy ugyanazon az úton, a mit egykor Mayer Károly, mint gyors futár, méregetett végig, utazott Kray Jakab fogadott apjával, minden állomáson betérve egy itatásra. Így ütött be, hogy az alkonyat utólérte a Kézsmárk előtti utolsó helységnél, Matejóczon. Az ágyulövés hirdeté, hogy a kulcsos városban már felvonták a hidat; a ki ott nem akar hálni a Gölnicz innenső partján, a piszkos állásban, az legokosabban teszi, ha Matejóczon lenyergel s megrendeli a vacsorát.

Mikor a vendéglő ivótermébe beléptek az utazók, valami úgy zúgott Mayer lovag fülébe. Eszébe jutott az a végzetes dinom-dánom, a mit egyszer itt ebben a szobában -77- szerzett széles jó kedvében. Ejh, ki emlékezik már arra?

Akkor szép, fiatal, kaczkiás menyecske volt a korcsmárosné, a ki nagyon tűrte, ha a dereka karcsuságát karral méregették; most pedig egy vén, ránczos képű, félszemű banya a vendégfogadósné, a kinek csak egy pár foga van még a szájában, az is csak úgy lóg, mikor megszólal.

Arra nem is gondolt, hogy hét esztendő nagy idő egy világ-rózsája életében, hogy az arcz ránczait okozhatja a sok festék, a félszem is elveszhetett emberi baj miatt, a fogak kihullhattak: a vén banya, meg a hét év előtti czifra menyecske ugyanaz a Panna asszony.

A ránczos képű banyával máskép is szoktak ám beszélni, mint a tűzről pattant menyecskével. Ennek a keze főtte után még az öt körmét is beszopja az ember; amannak meg minden ételét fitymálja. A bora sem izlik, akármilyen jót hoz, mindenért lehurrogatják, s ha híják, nem azt mondják: «gyere ide rózsám!» hanem «ménkü csapjon a sarkadba, te boszorkány».

Egyszer aztán megsokalja a sok becsmérelést a korcsmárosné, s odavág a dőzsölő vendégnek.

– Ejh, de finnyás lettél, lelkemadta, gyönyörű lovagocskám, a mióta utoljára láttuk egymást; bezzeg mikor a szegény kézsmárki birónak a kegyelmet hoztad, nem volt a borom rossz, az ételem kozmás: itt dőzsöltél volna három nap, ha nem tuszkollak. Azt mondtad, hogy «özvegy asszonyt csinálok a szeretőmből!»

Kray Jakab pedig lángra gyuladt arczczal kelt fel az asztaltól, s a boros kupát, a mit kezében tartott, odavágta a lovag fejéhez.

– De én is felsőbb tiszt vagyok, mondá Kray, s odadobta az asztalra a kinevezési oklevelét.

– Gondolj reá, hogy mi lesz ennek a vége. Te a leányom vőlegénye vagy. Mi lesz belőle, ha én öllek meg téged?

Nem váltottak több szót. Mind a ketten siettek a paripáikat felnyergeltetni s éjnek éjszakáján neki indultak a sík mezőnek, félre térve az országútról, a merre senki sem jár.

Másnap, korán reggel, mikor a kézsmárki várkapu felnyilt, egy magányos lovag ügetett be rajta. Az ifju Kray Jakab volt az.

Mikor az apai ház elé ért, látta, hogy milyen jó lakatok vannak verve a kapura, nagy pecsét ütve hegyükbe. Tovább ment: nem ide volt jövése.

Meg sem állt a temető kapujáig. Azt nyitva találta; a lovát megköté egy fához. Aztán elindult a szülői sirját keresni. Három fűzfa vesszőt tűzött le a mellé. Kettő elszáradt. Két kicsi sirhalom támadt a nagy mellett. Ott alusznak a kis testvérei. Hanem a harmadik gyászfűz megnőtt terebélyes fának, s földig hajló ágaival betakargatta mind a három sirhalmot.

Mikor az megvolt, kihuzta a kardját; végtől-végig véres volt az. Összemarkolt egy csomó fűzfalombot s végtől-végig törülte bele a kardját.

Azzal visszament, felült a lovára, senkinek sem mondta, hogy itt járt, kilovagolt a várkapun s aztán el a lengyel határ felé.

E halálos párviadalért Kray Jakab el lett itélve és száműzetett; de ő nagy kerülővel ismét visszatért az ország másik oldalán s beállt közkatonának ujra a nagy savoyai hadseregéhez, s ott álnév alatt ujra kivívta magának azt az állást, a mit elhagyott. Csak Nándorfehérvár diadalmas elfoglalása után fedezte fel magát; a mikor hőstettei végett bocsánatot nyert a párbajért.

Ő lett azután a megalapítója a most is köztiszteletben ragyogó báró Kray családnak. Az ő fia volt a napoleoni harczokban hirhedett Kray tábornok.

LÁDA! KÉRNEK! JÖSZ-E?

Csáky István gróf uram nagyon gazdag ember volt vénsége felé. Tudniillik a VIII-dik István.

Hát csak nem is hiába segített annyit imádkozni Brandenburgi Katalin fejedelemasszonynak. Mert az ám a jó imádság, a mit nem csak az égben hallgatnak meg, hanem Bécsben is. Ő kegyelmessége szépen elimádkozta a fejedelemasszonynak negyvenezer aranyját, meg két szép dominiumát. Azonkívül megszerezte a császártól Hidvárt, Szerencset, Temetvényt, Szepest. Annál fogva sok volt neki, de nem elég.

Fiatal korában nagyon szép ember volt és igen bőkezű. Marokkal szórta az aranyat, mikor arról volt szó, hogy megválasztassa magát erdélyi nagyfejedelemmé. (A mihez csakugyan nagy joga volt, mert ő volt Bethlen Gábornak a valóságos utódja.) Hanem a vége felé egészen megváltozott a képe is, meg a természete is. Valami ragyaféle elrontotta az ábrázatját, s a mint a hetedik klimakterikus esztendeje eljött, egyszerre pazarlóból zsugorivá lett.

Szepesvárallján volt neki a vár kellő közepén egy szobája, a melyben egyedül tanyázott. Ennek a szobának a falában volt két ökölnyi lyuk. Ezeknek a lyukaknak a folytatása volt egy hosszú rézcső, mely tizenkét singnyi mélységbe szolgált alá. Mind a két cső alatt volt egy sziklába vágott üreg. -81-

Mikor VIII-ik István grófnak meghozták a bérlők az árendát, a sáfárok a dézsmát, a birák a füstpénzt, a molnárok a vámot, a bálisok a dácziát, a bányászok a kuxproporcziót, a tiszttartók a gyapju árát (az természetesen mind arany és ezüst volt): hát akkor maga elé vette a gróf a fatálat, a mibe a pénzt leszámlálták s aztán marokkal kiszedve belőle a tartalmat, leeregette azokat a két lyukon. Az egyiken az ezüstöt, a másikon az aranyat. Aztán hallgatta nagy gyönyörűséggel, hogy csörömpölnek a lehulló tallérok, körmöcziek, odalenn a mély sziklaoduban. Később már nem is igen csörömpöltek: annak a jeléül, hogy a levezető cső kezdi közel érni a garmada kupját.

Így aztán természetesen soha sem volt pénze. Millióra mehetett az már, a mit maga alá eregetett ilyenformán; de ahhoz nem lehetett hozzá nyulni. A várat kellett volna előbb szétbontani, vagy egy hevérkompániát neki állítani, hogy furjanak tárnát az ő arany-ezüst bányájába, a sziklán keresztül.

E miatt aztán minden elrongyollott, elvásott, elkopott a vár kastélyában, mert soha sem volt pénz a megujításra, vagy a tatarozásra. Senkinek az egész felföldön olyan rossz dikhencz lovai nem voltak, mint a szepesváralljai grófnak: azoknak minden csontjukat meg lehetett a bőrükön keresztűl számlálni; a hintajáról levedlett a bőr, s a csatlósainak a veres nadrágján, zöld dolmányán kékkel, sárgával volt befoltozva a térd, meg a könyök; a toronyórája nem járt, mert az órás előre kérte a salláriumot, s a kútból nem lehetett vizet meríteni, mert új szivattyú kellett volna bele: úgy jártak le bele vederrel.

De semmi sem dicsérte olyan fennen a szepesváralljai gróf fényes uraságát, mint az a földi falu ott a vára lábánal. Látott már valaki ürge- vagy hörcsög-odut? Olyan az épen. Egy nagy hepehupás agyagdomb, a mibe száznál több lyuk van vájva, a lyukakon ajtók, olyanformák, mint a minők a sertésólakat dicsérik más vidéken. Buzavermeknek -82- lehetne nézni, ha egy lyuk nem füstölögne fölöttük, a miben fűzfavesszőből fonott kas csufolja a kéményt. Ezek a zsellérlakások. Egy egész troglodyth-telep: a kőkorszakból hátramaradt emberi gözütanya.

Az öreg gróf pedig el nem tudta képzelni, hogyan van az, hogy ő neki soha sincsen pénze. Szidta a tolvaj parasztot, a ki eldugja, a hóhérnak való sáfárt, a ki be nem hajtja, s panaszkodott a rossz esztendőre. Soha sem elég ujig a kenyér, s tavasz felé a lovak már csak makukával 4) élnek.

Azért aztán mindig azon törte a fejét, hogy hogyan, miféle úton-módon lehetne pénzt csinálni? De annyit, hogy mindig elég volna.

Hát ennek természetesen a legrövidebb útja és a legegyszerűbb módja az alchymia: az aranycsinálás.

A retorta egyik szellentyűjébe bedugja az ember a vasuti koncessiót, s a másikon kijön a két millió… De hová bicsaklott a tollam? Hisz a XVII. században még nem voltak vasutak. Tehát azt akartam mondani, hogy az egyik kemenczelyukon betolja az ember az ólmot, meg a «leo ruber»-t (a veres oroszlánt) s a másik lyukon kijön a «nagy magisterium»-mal a tiszta szinarany. Ha pedig a «leo albus»-t (a fehér oroszlánt) vegyíti az ember az ólom közé: akkor megkapja vele a «kis magisterium» segélyével az ezüstöt.

Egészen tiszta munka ez: csak a veres oroszlánt kell hozzá megkapni, aztán meg a fehér oroszlánt. Olyan pedig «van».

Hát a ki erre a kérdésre meg tudott felelni, annál volt a bölcsek köve. -83-

A «bölcsek köve», a mi minden betegséget meggyógyít s a vén embert megfiatalítja.

Elhiszem biz azt. A kinek pénze nincs, annak mindenféle betegsége van; a kinek pénze van, az egészséges ember. Az életkort pedig akként osztogatják, hogy a szegény embert egész világi életében úgy hivják, hogy «te öreg», a gazdag embernek pedig azt mondják, hogy «fiacskám».

Hát azt senki sem tudta olyan bizonyosan, mint magister Eleutherius Korpahorgyi de Terravár.

Hohó! Nagy ember volt ez! A hirhedett Lully Raymund tanítványa, a ki Edward angol királynak ötvenezer font kényesőjét változtatta át aranynyá.

Nagy summa pénzért sikerült csak a rendkivüli tudóst elcsábítani Rezső császár prágai alchymista műhelyéből Csáky István grófnak, a VIII-diknak.

Mert, mint tudva van, a császár is foglalkozott ezzel a tudománynyal. Aranyat csinálni! És nem csak a népei verítékéből. Az ő laboratoriumában képezte ki magát Eleutherius mester. Volt néki bizonyítványa is sárkánybőrre irva, eleusiai betűjegyekkel. Rajta volt Theophrastus Bombastus Paracelsus névaláirása in optima forma.

A régi schlendriánt, a mely szerint Hermes Trismegistos idejében procedáltak az alchymisták, az újabb XVII. század tudományos szülötte, mint ócska babonaságot elvetette.

Mi neki a «bibor palást», az «ős Ádám», a «hétszer Jordánban fürdött bélpoklos Naáman», aztán meg a chaosz, a sárkány, a kigyó? Ezekben a czivilizált kor embere nem hisz többé. Charlatanéria volt az! Mese az egész hermeszi aranycsinálás titka.

Ellenben egészen kétségen felül emelkedett az újabb -84- tudományos világnak procedurája az alchymia mezején; a mi e nevek alatt fordul elő: «Proteus átváltozása, Orpheus pokolraszállása, Cadmus hadjárata, a Hespéridák kertje». Ez már az igazi tudomány! Ennek az alapján nincs az a fürészpor, nincs az a fazékcserép, a mi kellő operáczió mellett a «titkok kemenczéjén» keresztül aranynyá változva ne jönne elő.

Hiszen fürészpor és összetört fazék Szepesvárallja udvaráról is csak került ki elég; de biz abból magister Eleutherius minden tudománya mellett sem tudott még eddigelé aranyat csinálni.

Azaz, hogy igazítsuk helyre a véleményünket. Csinált biz ő aranyat, mert hiszen arra való volt az «aranybibor», a mit az olvadék közé kevert a varázspálcza üregéből; csakhogy az eredmény összeszámítása után a méltóságos házigazda arra a bizonyosságra jutott, hogy az ilyen alchymia mellett neki minden uncia aranyért tizenkét tulkot kell felhajtatnia Bécsbe, a mi a rente-konverziónak a legirrationábilisabb modalitása.

Egy gulya már oda van, a miért, rendes áron eladva, lehetett volna kapni ezer uncia aranyat, míg az aranycsináló kemenczéből nem rezultált érte több tizenkét darab sárga csikónál.

VIII. István gróf megtudta ezt az ephemeridesekből, de Eleutherius magisternek még sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet az?

Tűz nélkül nyerni az aranyat! Tehát leo ruber nélkül és pallium porphyrium nélkül.

Pedig ott volt a nyomtatott lapon. A czímborítékon szent Flórián, a mint egy kanta vízzel eloltja a tüzet.

Nem az, hogy Szent-Flórián eloltja a tüzet, hanem hogy az aranyat elő lehessen állítani tűz nélkül.

Volt azonban a grófnak egy udvari bolondja is. Akkoriban minden uri háznál tartottak ilyen butort.

Én bizony elfelejtettem a nevét, s idegen nevet nem akarok neki adni. Az okos beszédéből úgy is mindjárt ráismerünk, hogy ő az a bolond a háznál.

– Hallod-e komám! monda a bolond. Régóta hallgatom már a ti unalmas ostoba tereferéléseiteket a tűz nélküli aranycsinálásról, meg a veres oroszlánról és a rejtett aranyról, de a mit az egyitek elmond, az csak azért nem ostoba, mert a másik még ostobábbat mond rá. Hát én tudok sok, igen sok aranyat, a mi átváltoztatható; a veres oroszlánt is ismerem, a ki azt elhozza, még pedig a tűzzel és a nélkül.

– Hát az a sok arany ott van a Drugeth Katalin leányasszony sárkányos vas ládájában. A veres oroszlán pedig a György úrfi, a ki veres is, oroszlán is, ha tűzbe jön. Az elhozhatná azt.

A gróf is, meg a magister is homlokára ütött a tenyerével: itt az antiphlogisticon! Mondasz valamit, bolond!

Volt a hatalmas úrnak még másik két fia is: egy V. Zsigmond és egy IX. László, de azok már el voltak látva, részint gazdag házassággal, részint főispánsággal, az egyik volt a komáromi, a másik a nyitrai főispán; azok a saját váraikban laktak, nem alkalmatlankodtak itthon. Még csak IV. György volt hátra, a kinek a számára eddigelé nem akadt se gazdag feleség, se öreg főispáni szék. Igaz, hogy még nem is volt huszonnégy esztendős.

Valahonnan előkerítették nagy kereséssel. Az erdőn járt vadászni, egy őzbakot hozott haza a hátán. -86-

– Hát te miért jársz gyalog vadászni, mint valami kurta nemes? riadt rá VIII. István. Holott van elég paripád.

– Van bizony, felelt rá IV. György, csak hogy ha a legjobbikat kiválasztom közülök, hogy kilovagoljak rajta, attól tartok, hogy visszajövet magamnak kell a hátamra vennem s úgy haza hoznom.

– Karafia! Azok bizony mind jó lovak. Ha jobb kell, szerezz! Nekem sem volt, mikor ilyen legény voltam, ennél különb; azon szereztem, kicsi hiján, egy országot. Nekem nincs pénzem, hogy jobbat vegyek.

– Nincs ám, mert édes apám, a méltóságos főispán úr, mind leeregeti a falba a pénzt, a mi a házhoz jön. Isten csodája, hogy még eddig ember és ló egymást nem ette meg a nagy inségnek miatta.

– Te pedig, nyáladék siheder, elébb tanuld magad megkötni a nyakravalódat, minekelőtte az apád tetteit hánytorgatnád. (Ez tudniillik, hogy nagy tudomány volt az akkori időben: a tíz rőfnyi fehér patyolat nyakravalót hajdu segítsége nélkül csak tapasztalt férfi tudta úgy nyaka körül tekergetni, hogy a két vége éppen összeérjen és csomóra köthető legyen hátul a nyakcsigolyáján.) Nem vagyok én bolond! Megmondtam már a bátyáidnak is százszor, mikor pénzért tribuláltak, elmondom neked is, hogy mire gyűjtöm én azt a pénzt magam alatt? Bizony nem is a lidérczeknek! Hanem azért, hogy ő felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk, királyunk III. Ferdinánd, a midőn a szepesi főispánságot legkegyelmesebben örökös időkre nekem és maradékaimnak adományozta, ugyanakkor még nagyobb kegyelemmel is tetézett. Diplomát adott nekem a felől, hogy a zálogba tett XIII szepesi várost nekem adományozza, mihelyt a zálogos summát le tudom fizetni a lengyel királynak s akkor én leszek és utánam a maradékaim örök időkig a szepesi grófok. Hát erre gyűjtöm a pénzt, ha tudni akarod! És szaporítani fogom mindaddig, a míg a rézcsövek -87- itten la maguk is szájig meg nem teltek. Akkor aztán tudom, hogy elég, kibontatom a falakat, s visszavásárlom az országnak csúfosan zálogba vágott XIII városát, s azon az én nemzetségem fog uralkodni. Azért jobban tennétek, ha ti is iparkodnátok megtölteni azt a kettős vermet.

– Tenném biz én szivesen, csak hetedik gyerek volnék! mondá IV. György urfi, akkor meglátnám, ha valahol pénz van elrejtve a föld alatt, nagypéntek első éjszakáján, első kakaskukorikoláskor, mikor a tüzes lidércz felveti magát.

– Ugyan már nem szégyenled magadat? förmedt rá haraggal VIII. István; egy gróf Csáky urfinak ilyen ostoba paraszt-babonákat ejteni ki a száján.

– De kérem alássan, olvastam én azt könyvből. A tüzes ludvérczről, a kinek csirke formája van; meg a baziliskusról, aztán meg a griffmadárról.

– Hát azok közt volt, a miket a tudós doktor Korpahegyi de Terravár hozott egy ládával. Ugyanott van a veres oroszlán is, meg a fehér oroszlán is, a kiket apám uram keres. Egy országban laknak azok.

– Hallgass! Ne beszélj! Mit értesz te ahhoz! torkolta le a fiát István gróf. A leo ruber egy alchymiai portentum.

– Hát hisz a griffmadár is olyan portentum. Minden nap egy tulkot eszik meg.

– Fogd be a szádat, te oktondi! Az a magisterium magnum. Hadd beszéljek veled okosan. Hetedik gyerek nem vagy, hanem hogyha az én eszemen megosztoznál a bátyáiddal, hát akkor te neked csakugyan egy hetedrész jutna belőle. Mindig töksi voltál. Az is maradsz. De hát az ilyen emberre leskelődik a szerencse. Hallgass rám. Van pénz elég, meg is látod. Nem is kell érte griffmadárra ülnöd. Csak nyergeld holnap fel a lovadat.

– Aztán lovagolj át Hanusfalvára Drugeth Katához; majd adok neked egy pecsétes levelet, de fel ne törd, mert a grófkisasszonynak szól. Aztán ott maradsz, a míg beléd nem szeret.

– Ne félj semmit. Ha mindenben tudatlan vagy is, ehhez az egyhez értesz præceptor nélkül is. Nekem sem tanította senki, mégis fejedelemasszonyok szaladtak utánam. Deli legény vagy, ostoba vagy: ennél több ajánlat neked nem kell.

– Ma etesd ki a lovadat, aztán takarodj, siess, csókolj kezet, a mért ilyen derék mátkát választottam a számodra. Nekem jegygyűrű nélkül vissza ne kerülj.

II. AZ ŐRPATA.

«Őrpatának» nevezik általában a magyarok az olyan fehérszemélyt, a ki minden tekintetben el tud lenni férfi nélkül: olyan forma, mint az «amazon», lehet vénebb vagy fiatalabb. Elég az hozzá, hogy keményszivű, kegyetlen nemzet.

Ha azonban megtudjuk az élete történetét, mindjárt enyhébb itéletet fogunk fölötte hozni. Nem volt ő mindig ilyen keményszivű, sőt inkább nagyon is szerette a délczeg Wesselényi Pált, a kivel már el is volt jegyezve. A vőlegénye azonban Erdélyben járván, ott nagyhirtelen megismerkedett Apor Máriával; egy kis nagyravágyás is volt a legényben: főrangra vágyott a fejedelmi udvarnál s azon vette észre magát, hogy megházasodott s ott maradt Erdélyben, a felesége birtokán.

Mikor ezt megtudta az elhagyott menyasszony, úgy bezárta -89- a szivét minden férfi fajzat előtt, hogy annak a kulcsát meg nem találta többé senki.

Nem bánta, ha vén leánynak, ha agglantnak csufolják is. Külömben még nem volt több huszonnyolcz esztendősnél. Szép is volt: délczeg termetű, sötét szemű, fekete hajú, a hogy az amazonokat szokták hírből ismerni; de a mellett olyan hideg és komoly, akár egy apácza-fejedelemasszony. A viselete is olyan volt, hogy inkább vénítette, mint fiatalította volna; s ha férfival beszélt, az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon előtte, olyan zordon tudott lenni hozzája.

Ez szép tulajdonság egy nőben, ha maga van; de nagy baj, ha másodmagával van; kivált ha az a másik életpárja.

Otthon sok hasznát vette az eszének, mert maga vitte az egész gazdaságot, s még hogyan vitte! Olyan kordában tudta tartani a sáfárjait, hogy tőle ugyan egy dénárt sem sikkaszthattak el; s patvarkodó atyafiak, házsártos szomszédok ellen nem volt neki szüksége prókátorra: jobban tudott allegálni!

Meg tudta jövendőlni az időjárást egész hónapra, a zodiacusból és a planéták aspektusaiból, a mi nagyon szükséges volt a mezei munkánál. A cselédek megválogatásánál alkalmazni tudta a névjelentéseket (mivelhogy minden embernek a neve jelent diákul, görögül, vagy zsidóul valamit, s az adja ki karakterét.) Járványok és betegségek ellen igen jól tudta alkalmazni a signaturákat, melyek a gyógynövények tulajdonságait elárulják. Az időjárás-observátioit könyv nélkül tudta latinul, magyarul és németül, a mi maga egy tudomány! Hát még a jövő egész évre való prófétiákat, a mik közül, hogy csak egyet említsünk meg: új esztendő napján egy gubicsot feltörvén, ha abban egy pókot találnak, akkor háború lesz; ha kukacz van benne: áldott bő esztendőt, békességet várjunk, ha semmi -90- sincs benne: akkor szárazság, inség lesz; azt pedig jó tudni előre.

A külső, belső gazdaság sorját a kis ujján hordta. Isten bocsá! még a lovakhoz is értett. A liktáriumai és az élethosszító vizei olyan híresek voltak az országban, hogy azokat aranynyal mérték fel.

Olyan híre is volt Drugeth Katának, hogy messze földről is hozzá küldözték az atyafiságban élő családok leányait gazdasszonyságot tanulni; mert akkor azt kívánták a férjhezmenendő leányoktól. Jól is voltak szoktatva, de nem kényeztetve; minden hozzájuk illő munkára ráfogva s a mellett távol tartva a ledér hivalkodástól.

De még nagyobb volt a híre a Drugeth Katalin mesés gazdagságának. Tán nagyították is. De így kellett lenni. Mert a ki folyvást csak beszedi a sok pénzt, de haszontalan dologra soha ki nem adja, azt utoljára fel kell vetni a sok kincsnek.

Azt mindenki tudta, hogy a belső szobájában van egy nagy vasláda, a mi még a tolvajokat is megszégyeníti, mert ha nagyon próbálgatják a titkát álkulcscsal, a ládába rejtett pisztolycsövek meglövik a rablót; elvinni pedig tíz ember sem birja, olyan nehéz a láda az aranytól. Hej de sok szép úri legény keresgélte ennek a ládának a nyitját, nem is tolvaj-kulcscsal, hanem az asszonya szivének kilincsénél fogva. Hét vármegyéből is feljöttek ide a határszéli várba, de még a lengyel-nyergen is átlovagoltak a kérők; farsang nem múlt háztüznézők s leánykérők nélkül. Jöttek grófok, bárók, főispánok, sztaroszták, ifjak és meglett korúak, nagy nevek viselői, nagy birtokok urai.

Ilyenkor szokta azt mondani Drugeth Kata, a vas ládára kopogtatva ujja bütykével:

S esztendőre még nehezebb lett a láda, Drugeth Kata még egy évvel idősebb s a természete még egy erkölcscsel zordonabb; s a kérők mind a saroglyájukban vitték haza a kosarat.

Meglátjuk, mit kap Csáky IV-ik György? ki tudja-e nyitni azt a bösztör-zárat (vexirschloss) vagy a ládán, vagy a kisasszonya szivén?

III. A LIBAPÁSZTOR.

Abban a levélben, a mit VIII. István IV. György által küldött Drugeth Katalinnak, szórólszóra ez volt:

Mások hat lovas hintóval, fényes kisérettel szoktak látogatni az udvarodban leánynézőbe: én a legkisebb fiamat egyedül egymagában bocsátom el Te Hozzád.

Hogy ama másokat sűrűn kikosaraztad, ezt én igen természetesnek találom. Ők mindnyájan azzal a prætensióval jelentek meg előtted, hogy magukat «uraknak» præsentálják s mentől jobban affirmálták az uraságukat, Te annál inkább elfordítád tőlük az orczádat, nem akarván magadnak «urat» venni s magadat «asszony»-nak eladni.

Ime, az én fiam, a legkisebbik (testre is, lélekre is az) üres kézzel járul eléd, s hidd el nekem, hogy a mi a kezében nincs, az a fejében sincs neki. Ez egészen Te neked való férj-kandidatus. Azt csinálhatsz belőle, a mit akarsz. Használhatod guzsalyszárnak vagy fejkötő-bábnak, tetszésed szerint, viselhetitek kölcsönösen Te az ő süvegét, ő a Te kontyodat.

Hogy pedig én miért kivánom ezt a házassági frigyet, azt is sincere elmondom. Te tudom, előre rámondod: «Láda! Kérnek. Jösz-e?» Hát persze, hogy a ládáról van szó. De ne haragudj meg az igazmondásomért, olvasd végig a levelem.

Ferdinánd császár-király diplomával rám ruházta a XIII -92- szepesi városok grófi méltóságát, a mik most a lengyel király alatt vannak. Tudod, hogy Zsigmond királyunk zálogba tette azokat harminczezer véka lengyel garasért. Visszakaphatjuk, szívesen adják, mihelyt a váltság-dijat letehetjük érte. De én ezt magamban meg nem győzöm; hanem ketten, egyesült erővel, ha Te is hozzájárulsz, meggyőzhetjük. Akkor aztán én a fiamnak, IV. Györgynek, engedem a szepesi grófságot; magam megmaradok Szepes főispánjának. És e szerint mind valamennyien jól járunk. Ferdinánd császár-király visszakapja az országa bitangolt részét; a lengyel királynak megtelik az üres kasszája, én megszabadulok az alchymiai műhelyemtől, Te nyersz egy férjet, a ki egy személyben szepesi gróf és guzsalyszár; a szepesiek pedig egy igazán nekik való kormányzót, a kinél jámborabb lélek Dobzse László király óta nagyobb rezignáczióval a maga titulusát nem viselte; de legjobban jár bizonyára a fiam, a ki Tégedet megnyervén, megtalálja, a mi nélkül addig szükölködött: a fejét».

Ebből látható, hogy a nagy diplomata férfiú egészen praktikus oldalról fogta fel a vállalatot, s argumentumait ad hominem, azaz, hogy ad fœminam alkalmazta. Nagy dolog lesz, ha Drugeth Kata meg nem hagyja magát győzni ilyen helyes okok által.

A levelet kívül is, belül is lepecsételte VIII. István gróf, nehogy IV. György belekandikálhasson. Úgy adta a kezébe.

Útravaló pénzt nem adott neki. Ingyen a vendégszeretet minden háznál. Borravaló helyett pedig oszszon igéreteket. Beválthatja majd, ha szepességi gróf lesz. Csak egy magalőtte vad disznó sonkája volt az úti iszákjában, meg egy mult heti sütésű rozskenyér. Elfogja azt azért a kés.

Mikor az erdőn végig lovagolt IV. György, az apja legpompásabb mentéjében, a mibe kétszer is belefért volna, már akkor minden madár tudta, hogy mi járatban van? A kakuk, a húros rigó, a szajkó, a süket-fajd mind őt csufolta. -93-

Mikor a dunajeczi szép tóhoz eljutott, másnap déltájon (az éjszakát egy üres pásztor-kunyhóban töltötte,) leánydal ütötte meg a fülét. Azt énekelték, hogy:

A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve, fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.

A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.

Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak utána.

A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.

– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg, ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata lakik?

– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka. Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a harangszót? Most harangozzák a delet. -94-

– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?

– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.

A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe s a négy lábával az eget rugdalta.

György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.

– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte csodálkozással.

– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is, hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a leányzónak.

– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez, a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem tegnapelőtt.

– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna, hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot. -95-

A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.

– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam, mint egy prépost. Ihatnám is rá.

De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett volna. S azzal indult a folyamnak.

– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak, hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.

– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot, s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.

S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.

Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot -96- horogra; nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.

Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat, a míg pirosra sül a hal.

Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.

– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne menjenek.

– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a beszédet.

– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.

– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek férjhez, de nem megy. -97-

– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.

– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért. Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.

– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is osztoznál benne.

– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.

– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány valakinek, mint én.

– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen, egy tappot sem megyek el innen.

A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép -98- mesterség az, a ki azt érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát, kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!

Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok pajkosan dalolták:

«Kihajtom a libám a rétre,
Magam is kimegyek melléje.
Míg a libám legelész,
A rózsám mellettem heverész.»

Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.

– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj térdig a vízben. Az nem illik!

Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a tulpartra.

– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény kegyelmed, no mondom!

György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen ide be kellett volna menni.

IV. MA ADJAK-E KI KENDEN VAGY HOLNAP?

Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem akar menni az udvarból; mindig visszafordul.

Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a várkisasszonynyal akar beszélni.

Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban, hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.

Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat -100- összevetve, mert a kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.

De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak. Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.

– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám uram.

S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra; a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.

A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről száldogált oda a vendégéhez.

– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,) kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?

– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy holnap? kedves uram-öcsém?

– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.

– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre -101- ügyelt, a kis Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét jövök én kérni kegyelmedtől.

Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig, hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?

– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül kérjen?

– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?

– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.

– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.

– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses személyének a látására.

– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri meg a kegyelmed számára.

Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi lakik ebben?

– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi királyi városokat.

– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly vagyok én ahhoz.

– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király a lengyel -102- királynak harminczezer véka lengyel garasért elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?

– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott, folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják, kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy a tizenhármat is kiváltsuk tőle.

Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az mégis.

– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni, hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?

– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie, hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.

– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel megvetne, elfordulna tőlem: nekem -103- nem maradna egyéb a szívfájdalomnál. De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.

– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?

– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem! Isten engem úgy segéljen.

Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.

– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha az édes anyja orczáját csókolná.

V. KERÜLJ CSAK HAZA.

Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét, hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.» Mikor már a -104- harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.

A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben, egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a libákat őrizni a libapásztornénak.

– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt küldött ki a kémszemlére: a solymárt.

Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth Kata kötényébe hajigálta.

– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak, Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.

Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő holdujsággal csakugyan megkerült.

– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.

– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a Katának?

– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy libapásztor.

– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki belőlem.

Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen. Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét. Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is előmozdította ezt a házasságot.

– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt, el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!

VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.

Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos leugrani az ablakból.

Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette -106- vele, hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen, hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.

A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart megolvadni.

Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»

Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.

Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György úrfi ahhoz is hozzászokott.

– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni. Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?

Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva, elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi -107- konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat, kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a pokolba!

VI. A LAKADALMAS MENET.

A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.

– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor Katáról.

S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint, a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.

– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth Katát?

– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth Katának.

– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a -108- kötényével, a hová leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta. Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom, rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót. Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?

György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt. Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.

– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a falon.

– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé, a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet fel nem ülök.

VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó feltétel!

– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos angol telivér. -109-

Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.

– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.

– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz, megyek; ha nem lesz, maradok.

VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor: angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd kifizeti.

Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna beszerezni, azzal vigasztalta:

E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy vármegye lett összehiva a lakodalomra.

VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII. István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.

A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott -110- György úrfi (mind fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.

Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy engedelmes fia marad.

Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.

Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente társasághoz:

– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?

Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé! Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?

Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az erőlködés.

György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik vissza:

Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva, mint a béka; az orrát betörte. -111-

De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.

Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.

A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér kendővel a fején, most is a libákat őrizte.

Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony irányában kanyarodott el az égerfák között.

Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.

Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai stylusban, hogy adja tovább a többinek. -112-

– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz aurum, hanem csak massa Adamitica.

– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett ennél a tudománynál egyebet kivenni.

Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.

– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.

– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?

– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.

– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána. Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!

Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik legyen az első?

Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a prépostot.

– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a vőlegényt. -113-

A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a vivátot a násznép elé.

– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a templomban.

A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a világi fiatalság!

Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek, nyoszolóleányok, végre a boldog pár.

Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá, hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát mégis csak összekerült Drugeth Katával.

Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez órától fogva hites társát. -114-

– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze az ő mátkájával.

– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a matrikulába.

– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte, tüzeskedék a prépost.

– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin, mert az maga az eperjesi püspök.

Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen már nincsen segítség!

S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból. Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.

Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s szemrehányást tett neki.

– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?

– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő és Pruszka örököse.

Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép szivét.

– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a kedveséhez, -115- holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő várába.

De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán minden ember meg volt elégedve.

Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem jött el.

A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig. Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.

Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka arany.

FEJEDELEM ÉS FRA DIAVOLO.

Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.

Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.

Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred», a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra -117- emlékezhetik vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo». Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor; gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.

A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök, felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé, odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű, mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte, hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a közönség azért a gyönyörű énekéért.

Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon kívül.

Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák, mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged, Komárom és Kolozsvár -118- között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum (értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.

– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az asztalkendőket.

– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.

– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?

– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria, minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?

– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy «chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e, hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.

– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.

– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem értünk?

– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?

Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal -120- alkuba állt a direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték, négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott oláhul.

– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak. Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság. Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni. Nagyszerű ajándékok lesznek.

Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett. Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.

A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására fölöttébb kivánatos.

Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl, németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt; különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához; tagja volt a hetairiának.

Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt -121- vele szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal együtt a bucsulakomán poharazott.

– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város, mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz, hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa, Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban: nincs más pénz, csak arany meg ezüst.

– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.

– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.

– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a szólótánczos.

– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után! Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit. -122-

– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal naivistáné.

– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd meglátja!

– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta megtudni.

– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor fajerwerk van.

– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem beszél! Sehova nem jár.

– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.

– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal; ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.

– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a «Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk -123- darabjait Tarakszaki úgy, hogy senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem ismerik a Tarakszakit!

Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet, csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.

Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha akartak. Bizonyosan meg is tették.

A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek) megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.

De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város. Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt. Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél «vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent. -124-

A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).

Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.

A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek, mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy «hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a «Mihály vajdát» szerepszámra.

A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se az angoloknak nincs, a németeknek -125- meg nem is lehet. Abban minden férfi kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa, hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni, azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta ragadni.

De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő. Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek áldozik szíve oltárán.

Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát a fejedelmet.

János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. -126- Ő ismertette meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki lehetett nyomatni.

Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának». Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.

– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek s ő bukfenczet vet a trónról.

Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal birt.

Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».

Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló vezéralak benne. -127-

A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.

De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot. (Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.» (Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)

Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot; meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el vannak foglalva az ő darabja betanulásával.

Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.

Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal magasabb helyen volt keresendő.

Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.

A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább. -128-

Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint egyébkor.

– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit tud egy magyar, ha összeszedi magát!

A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a tartalmát még nem is sejtette.

(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)

Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a karikacsapás.

A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.

Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki darabjához. A díszletekhez való butorzatot -129- a bojári palotákból kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas, kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó vajda.

Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt czenzura.

A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel. Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére. Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?

Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek a kitörésre.

Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg Avakum csak a sistemini közé tartozott.

Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre -130- fegyvert ragadnak, a szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.

S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon. Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.

Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt be az öltözőbe.

– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől a spanyolfal mellé menekülve.

– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van! Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.

Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.

A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.

– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott, lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk menekülhet, minket nem bántanak.

Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! -131- Elfoglalni a primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is, csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a pásztorórára?

Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem mutatnak a fizetésre.

De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.

Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé. Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje ököllel és szuronyhegygyel.

De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban elvesztett kardját is átadták neki.

Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van? Hagyhatták volna az előadás végére.

Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.

A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum bácsit.

Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.

Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.

Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta, hogy mi van benne, de csak mondta.

Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó háborut üzent a pogány töröknek.

A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.

– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»

– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!

Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.

– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.

Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a fejedelemnő szobájába vezetett.

A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott, a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást, a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.

Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás, janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése, lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.

Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt, már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.

Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére. -134-

Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán». (Kratesz és Diogenes szegények voltak.)

Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.

Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg az a juhtúrós puliszkát elkészíti!

A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.

Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint ha magát arra felakasztja.

Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg -135- az elrémült pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön, lélekszakadva.

A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.

Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél távolabbra!

Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról, lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!» vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.

János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe burkolva, a társzekér hátuljában.

Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni, hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.

Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor saját mokány lova volt befogva.

– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi ornátusban.

– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!

– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.

De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.

Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.

Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a herczeg sem értette a nyelvüket.

Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt, az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!

Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az asszonyok. -137-

– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.

Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot. Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást, addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás egy csárdában.

A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak; hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett, hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.

Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.

Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval: «Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét, franczia komplimentet csinált:

– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt (tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni. Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom, hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.

– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég -138- volt nekünk egy sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb mehessünk hazánkba vissza.

– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek. Szólt tréfásan nevetve a herczeg.

– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres darabjukat, Fra Diavolot.

Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi palástban.

– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre összeütik. Pompás lesz az!

– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság miatt.

– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget kigyógyítani.

János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit, most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.

Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez hatalmasat ütött a vállára:

– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja vágni a magas C-ét.

A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.

– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak -139- jó erős rhumot egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet, lenyelni!

– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak vele abból a pokoli kotyvalékból.

Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.

– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.

– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy futamot csinált rajta.

– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?

– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.

– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni pajkosságból, most énekeljen politikából.

– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje vissza magát, nem bánom; teremtse -140- ide az uramat, maga meg menjen a sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.

A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a szereptanuláshoz.

– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen minden gyerek tudja már a nótáját.

Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig: «Reszkess! Féljed a vakmerőt!
Inkább nevezd te így őt:
Diavoló! Diavoló! Diavoló!»
akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez kapott ijedtében.

– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!

– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.

János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.

Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a «zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni reczitativoval.

A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt a primadonna a maga művészi énekével.

Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra egészen kirekedjen.

Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.

Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az, de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.

A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó, hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet, karjába akasztva a kezét.

Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen fog ez végződni? arról képzelete sem volt.

Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették -142- Fra Diavoló jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.

– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor kihurczolta őt magával a szinpadra.

Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!

S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is akarják élvezni.

Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.

Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát, kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen belekapaszkodott Zerlina viganójába.

Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.

Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés, trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.

– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk -143- az előadásra. Addig is lesz gondoskodva róluk.

Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne hagyja őket szökni.

Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet elkezdődött, mint ezúttal János vajda.

Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten megennék egymást!

A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.

Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt. Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet. -144-

Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt pallos is függ a feje felett.

– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.

– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.

– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra csengetnek.

A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra Diavolóra.

Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának -145- öltözve, bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»

Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.

– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!

– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen; soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.

– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!

A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok sárgadinnyétől megbetegedett.

– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.

– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a direktorné.

Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve a publikum kitörő tapsától.

Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette, mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre mindent s kirohan a szinfalak -146- közül hozzá s magánkívül örömében megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»

Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a feleségéhez:

– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint lehuzást – gázsi napon.

Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová megy.

Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda félszájszegletéből a feleségének:

– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly kegyetlenül gyilkolja?

Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»

A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti a czélzást.

Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet uralkodni.

Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:

«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én -147- előttem valaha arról, hogy Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».

Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.

SZÁZ LEÁNY EGY RAKÁSON.

I. A FEKETE ALBUM.

Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk róla, azért az mégis fekete és mégis album.

Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott benne.

Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó; azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura». Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.

Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az oldalait alávájja. -149-

Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve, a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak medrét palakő szegélyezi.

Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.

Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok; nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva, egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.

A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az egész albumot betakarták már.

A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a -150- napon, a melyen a nagy palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?

… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja, hol jár most?

… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra Kalmanuluj» (Kálmán király köve).

II. NÁSZUTAZÁS VILÁGOSIG.

Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta, közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros, fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó, se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat -151- fűzfagalylyal; máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum, az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől meg csak felmelegszünk.

Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen, a nem értett köszöntéshez.

Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja magával.

Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!» aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy, a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a -152- Thábor hegyén, a lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.

Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj alatt.

Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek: árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának; selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.

Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind kiegyenlítette.

Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. -153- A tiszteknek odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső alföldi városban.

Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára. Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk. Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki még élve talál maradni közülünk.»

Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!

«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»

Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, -154- de hogy tökéletes ittasan keltünk fel, arra emlékszem.

Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett, megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad el egyszerre!

Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között, paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva, védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem, kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba! Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást! Nem nekünk, hanem a hazánknak!»

Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti az ember szebbnek.

Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett téve.

… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.

És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, -155- az ingó vagyon, és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.

Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy viszhangra talált.

Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.

A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg, parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek; utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.

Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.

(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez, hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe is szedték: hasznos férfiak voltak.)

A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!» A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb. Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a -156- többi dibdáb nemzet! Csak a magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi leggyűlöltebb barátainkat».

Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.

A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált, rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.

Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.

Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.

Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna tagadni.

A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért jártak itt a muszkák.

– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni. Nem álltunk rá.

– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött ajándékba.

– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.

Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent, a mit tizenhat csatában tanultunk.

Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom. A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni! Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem találtuk már a szivünket sehol.

Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.

Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig birtak a szekerek kimenekülni; -158- délig tartott hajnaltól az utazás a piacztól a város végéhez.

Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad magával. Az elzárta az országutat.

Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk volt; de nekem is.

Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal! Kinek éljek?

«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége, puszták délibábja.

A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz, mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!

Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva tudtam meg, hogy igaz történetek. -159-

Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok. Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.

A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt: «jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»

Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is lett volna.

A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. -160- Ott maradtak, mint a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak gyalog, ha lett volna hová?

A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek közelítenek onnan Magyarország felől.

Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le a fegyvert.

A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a megtestesült Kalibán.

De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a kalapjához piros toll volt tűzve.

Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes bácsinak» szólongatták.

S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna kész pénzzel beváltani.

«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer törökkel, Ledru Rollin -161- kikötött Triesztnél százötvenezer francziával, Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!

S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy országos nagy halluczináczió volt.

Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért. Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.

Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.

A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz egy tömegben.

Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta. Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».

Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg -162- az asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.

Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt. Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.

Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót. Ez az indítvány megbukott.

Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült. Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört csinálhat még.

Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s leölik a lakosságot.

Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.

Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.

Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy kimondá: hány esztendős? Ritka -163- leánynak van bátorsága azt megmondani (ha a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.

– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát. Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is, férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába. A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok, behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább mennek.

A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok, férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is: régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.

De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem lehetett még tizenhat évesnél több.

– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház fogadjon fel egy leányt cselédnek.

– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és rajtunk állnak boszut.

– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel. Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.

– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem azért az egyért a szívem fáj.

– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle senkinek.

Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt összekerülnek megint.

Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.

Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak a leányok voltak ébren, abban a -165- faházban, a mi Isten tiszteletére szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.

Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is jól jár mind a kettő.

A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.

– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.

– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel: talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a toronyablakból.

Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát, elterjedve a deszkakeritésig.

Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.

A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony letisztítá.

A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén most szép szál erdő tart árnyékot.

A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek. -166-

A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek, kegyetlenül kínozták halálra.

Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.

– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni? Szabad a választás.

– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a felemelt véres kaszákat.

De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne szökhessenek.

De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt parasztasszonynak.

Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt. Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak -167- a fényes székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt. Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az utolsó a száz leány közül.

ROMÁNÓ CSIBAKÉRÓ SZIKLARIBE.

Tehát a czigányról van szó, a kiről senki sem akarja tudni, hogy ő «roma»; mindenki azt akarja róla tudni, hogy ő «czigány».

Az a rejtélyes faj, a ki mindenütt ott terem meg, a hol nem vetették, mint a parlagföld vadvirága, sehol sincs hazája s mindenütt otthon van: Orosz- és Törökországban, Angliában és Spanyolországban, németek, francziák, olaszok hazájában, mindenütt az övé a faluvég, az útmellék, az avar, a sötét erdő s mindenütt megmarad czigánynak.

Nem köti magát a földhöz, «nem szereti czigány a szántást», hanem a mi munka másnak nem kell, azt ő rá hagyják, a mit tűz mellett, a mit vízben-sárban kell elvégezni, a mi az idegeket kipróbálja, az az ő mestersége.

Nem tanul semmit, s mégis ő mond jövendőt az okos embereknek, ő gyógyítja meg a nyavalyásokat, kiveti kártyával a szerencsét a szerelmes szíveknek s kipörgeti rostán a veszett tárgy eltolvajlóját.

A törvényről annyit tud, hogy az az ő üldözésére van kitalálva s azzal összetalálkozni veszedelem; azért annak útjából kitérni ezer furfangja van. -169-

A kihez ragaszkodik, azért guzsba hagyja magát csavarni, de a kit meg akar csalni, azt leveszi lábáról, ha négy van is neki.

Az arcza mindig gyászol, hanem a kedve piros: a nyomorúságból is tréfát csinál s a mije nincs, annak nem érzi hiányát.

A legszegényebb és a leggazdagabb embere a földnek: a türelmében akkora kincset bir, mint más a pénzes ládájában, a gulyájában, a dominiumában. Gúnyt űz a hidegből, a viharból, a koplalásból, a nyomorúságból: «jaj de hideg van odakinn!» mondja, kidugva az ujját a ponyva sátor hasadékán; «jó ez a köpönyeg, de az idő nem hozzá való», «jeget ettünk, vizet ittunk»… stb. s ha azt kérdik tőle: «minek neked ez a sok gyerek? czigány!» azt mondja rá: «hát kire maradna ez a nagy világ?»

Alázatos és mégis büszke, csak azért marad leghátul, hogy össze ne keveredjék. Titkolózó, zárkózott, összetartó. Mindig verekedik egymás közt; de soha se megy biróhoz panaszra; a maga vajdájának engedelmeskedik vakon s attól nem appellál.

És aztán vannak bámulatot keltő tehetségei, a mikben a lángész hatalma nyilvánul. A hangjegyet nem ismeri és a zenéhez mégis ért; jobban, mint a ki tanulta. Keze alatt a száraz fa sirni tanul, a bélhur beszél, s a hang érzelemmé magasztosul. Maga után csalja lelkünket, azon veszszük észre, hogy nem a hegedüjén, hanem a szivünkön játszik, magyarázza legtitkosabb gondolatainkat, megszólalásra birja bánatunkat, felidézi mohfedte emlékeinket, tüzet éleszt ereinkben, indulatokat ébreszt, szemeinket megnedvesíti, ellágyít, kibékít, majd meg elröpít az andalgások ábrándvilágába s aztán neki zúdít a harczi kedvnek, hogy felejtsük a mankót a hónunk alatt, a köszvényt a lábunkban, a hivatalt a vállunkon, a csillagot a gallérunkon, s neki akarunk rohanni a félvilágnak dicsőségünkben, elkeseredésünkben; kerget a nyiretytyüjével, a tárogatójával -170- a czigány. Pedig hát «mit neki Hekuba?» «haza?» – «hir?» – «szabadság?» – «dicsőség?»

II.

A magyarországi czigány az egész világon szétszórt czigánynépnek a törzse, az arisztokratiája.

Nemcsak nagyobb szellemi tehetségeinek számbavevése indít ez állításra, ámbár ez is erős bizonyíték. A magyarországi czigányok közül katonai, papi és polgári pályákon is találkozunk kitünőségekkel. Volt egy czigány tábornokunk, nem rég szenteltek fel a váczi dioecesisben egy czigány plébánost s Rácz Palinak, a közkedvességű zeneprimásnak, huszonhárom élő fia közül ügyvéd, mérnök, hivatalnok, orvos, tanár cseperedett már fel s tán csak egypár marad meg «czigánynak». Olvasottság, tudománykedvelés meghonosult náluk; sokan közölük házakat, földeket szereztek; többen a szavaló, éneklő művészet terén fényes neveket vívtak ki maguknak, a mellett példás családi életet élnek; (azt kell látni, hogy szereti czigány a rajkóját!) egymás elhagyott árváiról gyöngéden gondoskodnak s fiaik a hadseregben jó katonák s minden tekintetben magasan fölötte állanak az orosz és oláh medvetánczoltató kóbor czigánynak, az angol lócsiszárnak, a szláv üstfoltozónak és a porosz kényszerített takácsnak; zenélni pedig sehol se tud a czigány, csak nálunk, másutt csak gajdol. (Egyes lángelméket kivéve, mint Sarasate.) Ezért külföldön a magyar czigányt fajrokoni nagyon respektálják.

A valóságos elsőszülötti jogát azonban a magyarhoni «romá»-nak a positiv tudományos kutatás igazolja: a philologia.

Először is a «roma» nyelvben csupán a magyarhoni czigányoknál van meg a három idő: jelen, mult és jövő; -171- minden más czigánynyelvnél csak kettő van használatban: a jelen és a mult. A jelen fejezi ki a jövőt is. Azután a magyarországi «roma» nyelv a leginkább hasonlatos a hindosztáni idiomákhoz s csupán magyar szavakkal van keverve. Minél távolabb innen, annál többféle nyelv keveredett vele, magával vivén a magyart is; úgy hogy a magyar czigányszavak még az angol czigányoknál is feltalálhatók.

Ez bizonyítja, hogy távol hazájukból kivándorlásuk után Magyarország volt az, a hol legelőször állandóul letelepedtek az indus származású «romá»-k.

Ki tudja, milyen büszke nemzet lehettek valaha ott őseik hazájában, a hol a fán ingyen terem a kész kenyér, s finom gyapjut hullatnak a virágtokok, s az embernek nincs más dolga, mint az ingyen kenyérért, ingyenruháért hegedüvel, sippal dicsérni az Istent. S aztán nem ismerni magánál nagyobb urat…

A czigány nyelv szótárában nincs kifejezés erre a szóra: «jóllaktam», de erre a szóra sincs: «köszönöm». Mikor a czigány azt akarja mondani «köszönöm», ezt így fejezi ki: «nehezet cselekszem»…

III.

Tudniillik, hogy az én fenséges princzipálisom, Rudolf koronaörökös főherczeg meghagyván nekem, hogy a magyar korona alatti országok népeinek ismertetésénél a legszakavatottabb tudósokhoz forduljak, mulhatatlan kötelességemnek találtam a köztünk élő érdekes népfajnak ismertetése végett ő fensége óhajtása szerint, legmagasabb nagybátyjához, József főherczeghez folyamodni, mint a -172- kiről köztudomású, hogy a «roma» nép nyelvének tanulmányozásával régóta behatóan foglalkozik s kinek eddigi buvárlásait külföldi nyelvkutatók s többek között a kitünő osztrák szaktudós, Miklosich is bőven felhasználták.

Ő fensége, József főherczeg, legkegyteljesebb készséggel ajánlá fel minden e téren szerzett, kéziratban levő, munkáját s meghívott magához, «mivelhogy magyar ember többet végez szóval, mint irásban». S különösen azért is, mert három irásban levő tudományos művén kívül még egy csak «fejében levő, irásban nem létező munkát» is helyezett kilátásba, a czigányok szokásai-, vallásai- és életmódjairól.

E kegyteljes meghívásnak engedve, tettem a napokban hódoló látogatásomat az alcsuthi kastélyban.

IV.

Az alcsuthi uradalom egy négyszögmértföldnél nagyobb területet foglal el. Még ezelőtt hetven évvel ez az egész tájék egy nagy kietlen pusztaság képét mutatta. Vadvizes völgyek, a mik büzhödt mocsárokon végződtek, kopár sziklahátak, meztelen, sivár agyagdombok, aszú, tövisbozótos legelők vettek körül hosszú bogárhátú vályogtanyákat, a mikben a birkások teleltették juhnyájaikat. Ez volt az egyedüli gazdaság: a birkatartás.

Mikor József nádor átvette az alcsuthi «pusztát», az egész nagy területen nem volt több, mint három élő fa: egy fűzfa vizenyős lapályon, egy diófa a legelősikon, és egy tölgyfa a hegytetőn. Még most is megvan mind a három; kegyelettel őrizve, ápolva, körültámogatva. Egyéb fa nem volt. Az ákácz még nem volt ismeretes Magyarországon, s a platán még akkor csak a fejedelmi díszkertek vendége vala Európaszerte. -173-

És József nádor elhatározta, hogy ebből a sivatagból fog egy mintaparadicsomot alakítani.

De még ha csak a sivatag pusztával kellett volna felvennie a nehéz küzdelmet! Hiszen a föld olyan jó «gyermek»; megjavul, ha javítják; de nagyobb ősbozót volt ott az emberi társaságban.

Azok a hirhedett verekedők, a kiket szekéren hordtak vármegyéről vármegyére, tisztujításokra, alkotmányos jogokat gyakorolni furkós bottal; a kiknek segítségét igénybe vették bracchiumok, repositiók alkalmával. Le van irva «Rab-Ráby»-ban ezeknek a vándor hőseknek a vitéz működése egy ilyen «önbiráskodási» harczban, a mire hajdani jogi praxisunk felszabadított bennünket. Nem parancsolt ezeknek se a vármegye, se a dicasterium soha!

A másik szomszéd pedig volt a dobozi compossessoratus. Mind csupa nemes urak, a kik a szántás-vetés mesterségeig, még e rövid kilenczszáz esztendő alatt, hogy Árpáddal bejöttek, meg nem alázták magukat. Rendes foglalkozásuk volt ez ideig lovakat eladni, a nélkül, hogy lovakat vennének. Ha paraszt tenné, azt mondanók, hogy «lopás», de nemes ember nem «lop», csak «hódít». Az elhódított lovakat átverték a Dunán a szigetségbe; ott eladták styriai lócsiszároknak, s azok vitték odább. Ezt úgy hijják, hogy «szabad kereskedés». Utazni nem is igen mert senki Dobozon keresztül, mert ott valami ingóját bizonyosan kisajátították. S aztán panaszra menni a szolgabiróhoz a doboziak ellen, tiszta bolondság lett volna; ugyan ki ne ismerné ezt a szép nótát:

«Ha a főbiró háborgat,
Lopok neki egy pár lovat;
Behajtom az udvarára;
Még meg is hí vacsorára.» (Akkor volt az!)

József nádor föltette magában, hogy ezekből a kevély, rakonczátlan, tolvaj népekből, becsületes, munkás, okos embereket fog alakítani, s a mint a táj képe lassan átidomul -174- kopár sivatagból áldástermő viránynyá, a rajta lakó ember is átnemesül vad, szilaj duhajból derék honpolgárrá.

S a kettős munka már a második nemzedéknél be van fejezve. Mind a kettő teljesen sikerült.

József nádor mély kedélyű messzelátó lélek volt; megáldva gyöngéd érzésekkel, regényes hajlamokkal és gondviselésszerű helyes tapintattal.

Első házassága valódi érdekfeszítő regény. A két császár, Ferencz és Pál között vihartjósló ellenséges viszony támadt, mely válságos hadviseléssé fenyegetett elfajulni. A bécsi udvar ekkor József főherczeget szemelte ki arra a küldetésre, hogy Szentpéterváron a felförmedt földi istenek haragját lelohaszsza.

Az indulatos, erőszakoskodó Pál czár dölyfös haraggal fogadta az ifju fejedelmi sarjat, s az udvaroncz sereg uralkodója kedélyhangulatát éreztette vele. Csak egy szív nyilt meg előtte: a czár legifjabb leányáé, kedvencz gyermekéé. A míg a diplomaták a hódító hadjárathoz készültek Ausztria ellen, az alatt József is végezte a maga hódítását, s a czár csak akkor tudta meg, hogy a béke meg van kötve, mikor a kedvencz leánya Alexandra megvallotta neki, hogy az ifju főherczeg birja a szivét. Ekkor aztán ő is meglágyult, s a szövetség egyszerre lett megkötve az apák és gyermekek között.

A Szentpéterváron végbement esküvő után Pál czár elrendelé, hogy a hazájába térő ifju házaspárt száz hintó kisérje, udvari néppel rakva a határig; valamennyi hintó ujdonat új legyen. A főudvarmester azonban jónak látta az új hintókra kapott pénzt zsebre tenni, s a helyett ócska hintókat festetett meg újnak, azokat állíttatta elő a nász kiséretére. -175-

Az elindulás perczében Pál czár, a mint gyermekeitől búcsut vett, az utánuk következő hintókat megállíttatá s a tollkésével az új festésen vakarást tett, meglátta az alatta levő régi fénymázt. S azzal az egész díszkiséret, a főudvarmesterrel együtt, nászút helyett czakkompakkostól Szibériába kocsikázott.

Az orosz czári mátka csodaszép volt s a lelke hű képmása arczának. Virágkorában halt el. A nádor ürömi birtokán van egy keleti stylben épült kápolna, abban aluszsza Alexandra Pavlovna örök álmát. Alakja most is ép és romlatlan, (épen mint a krasznahorkai csodahalotté, Serédi Andrássy Istvánnéé). A mi hogy fel lett fedezve, ez a története.

A czár szeretett leányát egész keleti pompával rendelé eltemettetni, arany koronával a fején, drágaköves nyaklánczokkal és kösöntyükkel felékesítve s egy orosz prépostot, tizenkét énekessel együtt rendelt Ürömre, a kik ott naponkint isteni tiszteletet tartsanak a kápolnában a kedves halott fölött. A sírbolthoz vezető ajtónak három kulcsa volt: az egyik állt a nádornál, a másik a czárnál, a harmadik a prépostnál.

A szabadságharcz után József nádor családja elköltözött Magyarországról: az ürömi prépost és az orosz énekesek gondolták magukban, hogy ha az élők elmultak, hát a halottak mért ne mulhatnának el? S egy szép napon eltüntek Ürömről. Senki sem kérdezősködött utánuk.

Hanem körülbelül egy év mulva érkezik egy levél Miklós czártól István főherczeghez, a ki akkor Schaumburgban lakott, a melyben tudatja vele a czár, hogy a mostoha anyja sirját Ürömön az őriző prépost és énekesei megszentségtelenítették, a kriptát feltörték, a halott arany koronáját, ékszereit elrabolták és megszöktek vele. Ékszerek és korona már kézre kerültek, a sirrablók ott ülnek már a szibériai ólombányában, jöjjön fel tehát a nádor fia Szentpétervárra s vegye át a megtalált ékszereket és vigye vissza a fenséges halott anyjának. István főherczeg azonban -176- maga nem mehetett, az öcscsét, József főherczeget küldte maga helyett Szentpétervárra, ő vette át a koronát az ékszerekkel, neki lett meghagyva, hogy sajátkezüleg koronázza meg és ékesítse fel azokkal holt mostoha-anyját. A felnyitott koporsóban még akkor is változatlan ép volt az örök alvó. – Legyen csöndes álma a koronája alatt!…

VI.

Az alcsuthi puszta a rómaiak idejében castrum helye volt, az itt talált latin feliratos régiségeket, kőkoporsókat, fegyvereket, pénzeket mind felküldték a nemzeti muzeumba. Nem régen is talált egy sváb közbirtokos a földén egy szép faragványú nagy római sirkövet, de nem akar tőle megválni.

Egy hegytetőn pedig most is áll még egy «pogányvár» fundamentuma: tán a várkunok uralmának emléke?

Milyen nagy óriás az idő! Ezer éves lépésekben támad a nyomán ugyanazon a helyen új élet. Római, avar, magyar. Hát a jövő ezer éves lépés mit hágy itten?

VII.

Még nem egészen hetven esztendeje, hogy József nádor a legelső élő fát sajátkezüleg ültette az alcsuthi pusztán s a legelső parasztgyereknek ábéczét adott a kezébe s ma már nép és vidék mintaképe annak, a minek «kell» lenni az egész országnak valaha.

A kopár agyaghalmokat rengeteg erdő fedi, a tölgy összeborul az egykor egyetlen magányos ős szálfa körül, a szálas fenyőerdő kanyargó utjain őzcsapat szökell keresztül s a gyümölcstermő pagonyban a fáczánok huznak végig. A magas -177- tetőről, merre a szem ellát, mindenütt nevető tájék, dicsekedő halmok, arany szántóföldek, pompázó bársony rét, hivogató liget, mámoros szőlőhegy; közben fehér házak, fák közé bujt falvak, asztagokkal körülvett majorházak, legelésző gulyák, birkanyájak, ménesek. A kopár sziklaoldalból kőbánya lett, melynek óriási prizmái mint egy hófehér új várrom szakadéka, tünnek fel a távolban És alant a falu közelében a fejedelmi kastély tornyos templomával, melynek óraütése mértföldnyire hallik, körülfogva a nagyszerű parktól, melynek lombjai közül messzire kiragyog a pálmaház roppant üvegkupolája.

Egy átelleni ormon a megdicsőült nádor márvány-emléke, melyet hálás gazdatisztjei emeltek, a késő időknek tanuságul.

Az alcsuthi kert már régóta hires az országban, mint anyatelepe valamennyi diszkertnek, a honnan exoticus fáinkat szerezzük. Csakhogy a miket mi araszszal mérhető fehér és veres levelű bokrocskákul ápolgatunk, azok ott terebélyes óriások. S mind ezek a növényország aristokratái, a világ öt részéből összehordott czifra nevű, czifrább levelű, virágpompájú növénymágnások tiszteletteljesen veszik körül azt a plebejus őst, a félig korhadt fűzfát, melynek egyik ága már a földre kivánkozott, csak az alája tett apostolok tartják. Társul szegődik hozzá egy roppant terebélyes meggyfa, mahalepbe ójtva, a mit József főherczeg édes anyja, az utolsó nádorné nagyasszony ültetett saját kezével valaha. Évek előtt lecsapó villám kettéhasította a fát, de a gyermeki kegyelet újra föléleszté: a lehasított törzset feltámaszták, erős sodronyokkal összeszorították; s a fa ujra összeforrt és tovább őrzi ültetője emlékét. Minden fának krónikája van itt: a hálás utódok elmondják, mikor lett ültetve? kinek az emlékére? az utolsó fák helyét hogyan jelölte ki legkisebb fiának a megboldogult nádor halála előtt három nappal.

A pálmák háza, az orangeria, az orchideak melegházai s az egész kertet tropicus tenyészetre ösztönző artézi kút -178- és vízvezetés már a nádorfi, József főherczeg alkotása. Ő építteté a gyönyörű templomot is, mely Storno építész mesterműve és a nagyszerű könyvtárt, mely tele van nagybecsű ritka művek gyüjteményével.

Hanem hát mindez csak pompa, uri luxus, a mire azt mondjuk: «jó, a ki teheti». De hát hol a haszonhajtó része a nagy alkotásnak?

VIII.

Hiszen ez az igazi fényoldala Alcsuthnak, a haszongazdaság. Ménei, merinó juhai, tehenészete világszerte hiresek az uradalomnak s az idén a szántóföldein 82 fontos a buza.

Épen a nagy vihar után való napon mentem oda, olvasom azóta, látom is szememmel, milyen károkat tett a lábon álló gabonában a zivatar, de nem az alcsuthiban; az már akkor be volt takarítva, csépeltek is rendre.

Szép jelenet volt az, mikor a fiatal ispán jelenté az urának, hogy az idén kétötöddel erősebb a termés, mint tavaly s az egész biztos helyen van már s arra a főherczeg megemelte előtte a kalapját: «ön derék ember, látom, hogy értelmes, szorgalmas; megérdemelte a bizalmat; kinevezem önt ezennel kasznárrá». (Ha mindenütt ilyen hamar érné az érdemet a jutalom!)

S ilyen emberekből áll az egész gazdatiszti kara. Valamennyien mind magyarok, régiek, kiket az atyja nevelt, szoktatott munkára s azoknak a sarjadékai. A hajdani hetvenkedő bothősöknek munkában megnemesített ivadéka. Ez a két Józsefnek, a nádornak és fiának a műve.

«Meg akarom mutatni, hogy a magyarnak mindenre van esze, minden jóra képes, hiába rágalmazzák.» (Arany szavak.)

Főtisztek, ügyvezetők mind a hajdani alcsuthi parasztokból kerülnek ki. Beutazzák a külföldet, hazajönnek -179- ismeretekkel gazdagon, de olyanok is vannak, a kik külföldön találnak megbecsülést; a híres Le Roy Louisnak főkertésze alcsuthi növendék, a derék Bárányos. A hirhedett méhész, Parti Károly, alcsuthi molnár fia, a méhészeti kiállításon új kaptárjával az első pályadíjt nyerte el s találmányával elhódította Dzirdzon elől a méhek birodalmát. Hirlapokba is ír s úgy magyaráz, mint egy professor. De azért most is ott molnár az alcsuthi «Kis Svájcz» patakmalmán.

A templom és a könyvtár pompás kiállításában csak alcsuthi lakatosok, asztalosok remekeltek versenyt.

Hát a hires verekedők? a dobozi nemes urak? Azok most a legjobb aratói az uradalomnak. Ha némely évben rosz az aratás, József főherczeg gondol ki valami új dolgot: csatornát huzat, tavat ásat, sziklákat hordat össze fiók alpesekké, a miken havasi növényeket honosít meg, ezt mind a nemesi karok (nem «és rendek» többé) hajtják végre. Igen jó munkások és a mellett nagy a becsületük.

A hol nyolczvan év előtt az átutazónak még a rúd mellé kötött lova sem volt biztos, most nyitott ajtó, ablak mellett alszik éjjel földesúr és gazda.

A legutolsó hős a «régi gárdából» nehány éve halt meg. Persze Illaváról került haza. Rózsa Sándor bandájában volt nagy ember. Mikor haza szabadult az utolsó capitulatió után, szétnézett: látta, hogy oda az ősi erkölcs! itt most minden ember dolgozik, rosz világ van! Elbusulta magát: megivott egy liter pálinkát s azzal kifeküdt a gyepre s reggelre megfagyott. Szép tárgy egy ponyvaköltőnek!

A falvakban kitünő iskolák oltják az új nemzedékekbe az ismereteket; egyet a főherczeg tart fenn, másikat a kálvinista hivek. A kisdedóvó, a nőipariskola Klotild főherczegnő alkotása. S hogy a nép védve legyen az uzsora ellen, fel van találva számára az önsegélyző takarékpénztár. Nem szórják itt az ingyen ajándékot sápitozó szájnak, -180- hanem megtanítnak minden embert megélni a maga keze, esze után.

És in fine fináli, ez a legfőbb facitja a dolognak: 70 év előtt volt a tiszta jövedelme ennek az uradalomnak holdankint 8 váltó krajczár, most pedig 8 ezüst forint. Ez ám a honfoglalás!

IX.

József nádor azon kezdte, hogy maga is ott lakott az új telepen, a mikor még az ültetett fák nem adtak árnyékot, a maga jobbágyai közepett. Még akkor jobbágynak hitták a földmívest.

Rég gyermekkoromban hallottam még az adomákat a «Palatinus Pistáról», a kit játszótársai, a parasztgyerekek, csak ezen a néven szólongattak, felkiabálva rá az udvarról: «Palatinus Pista, gyere le játszani!»

S aztán a kis nádorfi együtt játszott velük katonásdit s evett az ő fekete kenyerükből.

A Palatinus Jóskát már nem kellett a paraszt gyerekeknek hivogatni, felkereste az őket magától is; együtt nyargalászott velük, felkapaszkodva a legszilajabb csikókra, csak úgy szőrén, kantár, kötőfék nélkül; az Isten őrizte, hogy kezét-lábát nem törte egypárszor. Ez már nem érte be az egzeczéroztatással, hanem igazi ütközeteket játszott. A szomszéd faluból, Etyekről átjöttek a sváb gyerekek nagy csoporttal, kötelőzködni; azokat ő az alcsuthi fiuk élén kegyetlenül ellazsnakolta. Egyszer egy sváb fiunak betörte a fejét, annak az apja feljött nagy panaszszal a nádorhoz a Jóska herczeg ellen, hogy az ő Hanzijának a fejét betörte. «Hát tudod mit? mondá neki a nádor; majd a legközelebbi alkalommal, mikor a gyerekek megint háborúst -181- játszanak, törje be a te Hanzid az én Jóskámnak a fejét és én nem fogok te hozzád menni miatta panaszra».

Egy birkózó pajtása József kis herczegnek, a kivel legtöbbször mérkőzött, a mult évben halt meg; Nádasdinak hítták. Most is emlegeti. Keleti Károly (a statistica nagyherczege) máig is viseli a homlokán egy kardcsapás emlékét József főherczegtől, a főherczeg meg ő tőle egyet az állkapcsán. Úgy gyakorolták a kardvívást, sisak, plastron, keztyü nélkül.

Egyszer meg egy német professort, a ki iránt Jóska herczegnek különös ellenszenve volt, úgy eltett láb alól, hogy késő estig rá nem találtak; s csak a vallástanítója lelkérebeszélése után vallotta ki, hogy mit csinált vele? A nagy park közepén áll egy Belvedere, abban voltak összegyűjtve a római műemlékek a castrum helyéből; a míg a jámbor tudós azokat tanúlmányozta, a kis Jóska herczeg rázárta az ajtót, s azzal hazament szépen s hagyta keresni a tudóst napestig.

S még iskolás gyerek volt, a mikor már megízlelte a csatatüzet. Egyszer tizenegy olasz katona szökött meg a budai várból s azok a Vértes erdei között megkezdték a brigantaggiót. Négy vármegye lovas és gyalogpandurja egyesült az üldözésükre s utoljára odaszorították őket az alcsuthi sűrű pagonyba, a hol aztán nagy lövöldözés mellett tudták őket elnyomni. Persze, hogy a kis József herczegnek is ott kellett lenni, hogy megtudja, milyen hangja van a golyófütyölésnek.

Hányszor vett részt azóta a nádorfi az olyan aratásban, a hol a lekaszált kalász Isten képét hordja! Ott volt a nagy világcsatákban, mint dandárvezér; a 66-iki háboruban -182- az ő ágyuié volt az utolsó szó. Mikor Pozsonynál félbeszakítá az ütközetet a fegyverszünet izenete, olyan fekete volt az arcza a lőporfüsttől, hogy a mint a kifáradt tisztikarral együtt ebédhez ült a «Zöldfában», a jó öreg Palugyay «Herr General»-nak czímezte.

A vadkant soha sem lövi, mindig késsel szokta felfogni (pedig egyszer beletört a kése s majd Zrinyi Miklós sorsára jutott), s a méhek közé tévedt tolvajdarazsakat kiszedi a kezével: nem bántják.

«Bizonyosan tisztelik Árpád vérét», mondám rá, mikor a szememmel láttam ezt a merényletet.

«Jobb magyarázatát adta ennek az x-i plébános, szólt a főherczeg; szerinte valami olyan rossz illata lehet a kezemnek, a miért a darazsak irtóznak beleharapni».

XI.

Egy esztergályosműhelyen keresztül, melynek csak egy soha be nem zárt üvegajtaja van az udvarra, lépünk be a nádorfi dolgozó-szobájába, melyben csak fegyverek és könyvek, – és tűzoltó-készletek képezik a pompát. Mert József főherczeg nem csak a magyar honvédségnek főparancsnoka, hanem az Alcsuth és vidéke összes tűzoltóinak is.

S ott áll előttünk az a férfiu, a ki harmadfélszázezer magyar honvédnek vezére, a margit-szigeti paradicsom pazarkezű megalkotója, a magyar földesurnak s a magyar családapának igaz ős mintaképe, – s a szegény czigányok nyelvtudósa: napbarnította arczának erőteljes vonásaiban, -183- nyugodt, szelid tekintetű szemeiben a jóság és erély van kifejezve, a bajusza hegyesen kipödörve, öltözete csipőig érő fekete kabát, semmi nyakravaló, hosszúszárú, kecsege orrú huszárcsizmákba huzott szürke nadrág; – a fején, ha künn jár, türt karimájú szürke turi kalap, sem bot, sem ostor soha a kezében; még csak egy kutyát sem hord magával. Csak a folyosón hever egy félig szélhüdött bernáthegyi, a mely nem bir már fölkelni. Hajdan a kis gyermekek játszótársa volt; most nyugdíjban tartják.

«Tizenöt esztendeje adta ön szavát, hogy eljön Alcsuthra, valahára beváltotta». E szókkal fogadott.

Rudolf trónörökös ő fensége hozzáirt leveléből már értesülve volt a főherczeg a hozzá intézett igényekről s előkereste a kivánt iratokat.

Én azt hittem (a hozzám irt leveléből itélve), hogy holmi apró jegyzetekről van szó, a miket egy dilettáns philolog nagyobb hivatása közben fenmaradt üres óráiban összegyüjtögetett s kapok a kezembe két terjedelmes, kidolgozott opust, a melyik közül az egyiknek a czime «Románó csibakéró sziklariben», a másiké «Románó ugrikánó alanengéró libró» (czigány összehasonlító szótár).

XII.

– Ugy jár ám az, fenséges uram, a ki egy szerkesztőnek a kis ujját nyujtja, mint a ki ama másik gonosz szellemmel komázik: most már, hogy ily sokat kaptam, nem elégszem meg vele: még többet kivánok. Hire jár, hogy a fenséges asszonynak mily remek rajzgyüjteménye van tájképekből és népviseletekből, hátha még abból is kaphatnék, -184- a mi Rudolf trónörökös urunk munkájához való.»

Pontban tizenkét órakor ebédelnek az alcsuthi kastélyban; igazán magyarosan: magyar konyha, magyar borok, magyar szó, semmi más. Mindenki magyarul beszél itt, a főherczegi pártól és gyermekeiktől kezdve az utolsó cselédig. A főherczegi család, az udvarhölgyek, a főudvarmester és szárnysegéd, a nevelők megtöltik a hosszú asztalsort. József főherczeg a földi boldogság legnagyobbikát élvezi bizonynyal; – két szép leány, kiknek fejlődő bájait emeli a lélekből kisugárzó fenség, két szép, piros arczu, nyilt tekintetű okos fiu; hát még az a kis Correggio-féle angyalka, a ki mosolygó kegyosztással nyujtja a harmatkezét csókolásra mindenkinek sorba; és mind valamennyinek a nemes vonásai, indulatai, kedélye egyesülve az egyszerüségében oly hódító édes anya arczán.

A művészi tehetség az egész főherczegi családnak öröke. Mária és Margit főherczegnők természet után rajzolnak és festenek biztos kézzel, vagy a hogy a művész-jargon mondja: «sarkas vonásokkal». Klotild főherczegnőnek a művészi alkotásai előtt már szabad feltenni a kritikai szemüveget is. Egy olajfestménye (gróf Zichy Irén úrhölgy, mint czigányleány) feltünést vívna ki bármely képtárlaton; aquarelltájképei pedig mind a művészi felfogás, mind a technikai kivitel dolgában csodálatra ragadnak. Nem kevésbbé becsesek a magyar népviseletekről felvett színvázlatai. Reményem van, hogy Alcsuth leirásánál a főherczegnő saját rajzai fogják diszíteni a szöveget.

Nagy kár, hogy egy része az albumnak elveszett. Soha az alcsuthi kastélyból el nem loptak semmit, s épen a főherczegnő albumának egy-részét tüntette el valami szentségtelen kéz. Hiszen lopott volna el inkább ezüstöt, aranyat, senki meg sem emlegetné érte. A főherczeg adna ezer forintot, a teljes büntetlenség biztosítása mellett, -185- annak a derék embernek, a ki az elvitt képeket visszahozná. Megigértem, hogy ezt publikálni fogom, talán lesz sikere.

Az egyik művészi élvezetet felváltja a másik. A főherczegnő két bájos és szellemdús udvarhölgye, gróf Zichy Irén és báró Bocksberg Paula (az én feledhetlen kedves barátomnak, Almássy Pálnak az unokahuga) felváltva játszanak nagy művészi darabokat a zongorán. Mikor a magyar népdalokra kerül a sor, Klotild főherczegnő, két leányától átölelve, oda áll a zongorázó hölgy mögé s aztán együtt éneklik mind a négyen a pusztai nótát. Tündéri quartett!

XIII.

Elébb az exegesisén kell kezdenünk, hogy támadt egy magyar főherczeg keblében az a gondolat, hogy ő a czigányok nyelvét tanulmányozza?

Fiatal korában jött az az eszméje, hogy ő a magyarok eredetét szeretné feltalálni. Hogyan? A nyelvészet nyomán.

Ha a czigányok őseredetét fel lehet vezetni Hindosztánig, miért ne lehetne a magyarokét is Ázsia belsejéig?

A Vasa-ezrednél, kinn Lombardiában, a hol a főherczeg az 50-es évek elején szolgált, volt 36 czigány katona. Azokat József főherczeg egyenkint magához hívta, külön mindegyikét kikérdezte egyes szavak jelentése iránt, míg meggyőződött róla, hogy az igazi szavakat mondják, nem csalják meg. (Eleinte megpróbálták). Mikor e szavak össze voltak gyüjtve, akkor megtanulta tőlük a ragozást, a szókötést, a declinatiót, a conjugátiót, jó studium volt a grammatica viva. -186-

Egyszer egy erdélyi városba kerülve, a vendéglőben ebédelt együtt több tiszttel, a kikkel akkor a polgári hivatalnokok is együtt tartottak. Ott volt a Bezirkscommissär is. – Nagy úr volt akkor egy Bezirker!

– No most elhuzatom velük a nagyidai keserves nótát, mondá a kerület főnöke.

– Bajosan teszik meg, szólt a főherczeg. A czigány nem igen áll kötélnek, ha a maga nemzeti gyászát akarják vele elhuzatni.

– Húzd rá neki azt a nótát, a melyikért huszonöt botot kell kapnod, én minden botért, a mit kiállsz, száz forintot adok.

A primás ráhunyorított, s azt mondta rá: «csácsó»! s a mint a nagyságos úr ráparancsolt, hogy huzza el a nagyidai nótát, rárántotta neki a Rákóczy-indulót.

A Bezirker majd a bőréből ugrott ki dühében, de a czigány olyan ártatlan képpel esküdött mennyre-földre, hogy ez az igazi nagyidai nóta, hogy inkább adott neki egy fertálybankót, csak ne huzza tovább.

– «Jobb szerettem volna én ennél a huszonöt botot!» szólt nagy búsan a primás.

(A főherczeg szerint a czigányok gyásznótája nem a nagyidai vereségről szól, hanem az őshazájukra való visszaemlékezést tolmácsolja).

Azután folytatta József főherczeg a czigánynyelv tanulmányát korábbi nyelvészek munkái, pld. Liebig nyelvtana nyomán, s külföldi utazásaiban, a más nemzet czigányai között.

Egyszer egy nagy német városban akadt egy vén czigány-asszonyra, a kinek a czíme csak ez volt: «Die alte -187- Hexe». – Ennek a bátyja az akasztófán halt meg, úgy szintén az apja is, – valamintségesen a nagyapja is; – tehát jó familiából való. – Ő maga azonban «egyptomi bűvészet» segélyével csodakurákat művelt s hetedhét országban híres volt felőle. Különösen a makacs női bajokat, a mik minden orvosi tudományon kifognak, csalhatatlanul meggyógyította. Két magas fejedelmi hölgy is, kik közül az egyik a főherczeg rokona, fölkeresé a csodatevő czigány-asszonyt, József főherczeg kiséretében. Mikor a főherczeg a czigány-asszonyhoz belépett, megszólítá őt a maga nyelvén: «te vén asszony! hát mért hazudod te azt, hogy te egyptomi vagy, hiszen tudod, hogy mink Indiából jöttünk ide!» Nagyot lobbant az öröm a vén asszony fekete arczán az édes czigány szóra. «Hát hogy ne tudnám? De hát azoknak a fehérbőrüeknek nagyot kell hazudni, hogy elhigyjék! Csak te hallgass! Téged nem csallak meg, de ha ezek meg azt kivánják, hát hadd legyen nekik, a mit kivánnak. S azzal elővette az egyiptomi varázs mondatokat, (a mikkel a zsizsiket üzik ki a lencséből) aztán disznózsirból elkészítette a csodatevő írt, a minek a reczeptjét a mágusok hagyták hátra papyruslevélre irva. József főherczeg nem árulta el a csodaszer titkát a magas úrhölgyek előtt s azok bizonyosan meggyógyúltak tőle. – Nagy orvos a hit!

Külföldön a czigányok közé fehérek is keverednek, hanem azokat az igazi czigányok magasról lenézik, s csak a legaljasabb szolgálatra használják; azt tartják, hogy ezek rontják a czigány becsületét. Nálunk nem szokás ez.

Egy öreg magyar czigány primás, a ki a főherczegnek nagy kedvencze volt, összeirt egyszer a számára egy egész czigány szótárt is. Csak az a baj van vele, hogy az öreg primás a czigány nép Kazinczyjának képzelte magát s olyan új szavakat csinált a miket semmi czigány meg nem ért. Például erre a szóra «ágyu», a mi a czigányban nincs meg, összeragasztott két szót «ágy-gyúl», úgy hogy most -188- meg egy czigány Szarvas Gábor kellene hozzá, a ki a szótárát kinyelvőrölje.

De nagy praktikus hasznát is vette József főherczeg a czigánynyelv ismeretének. A csehországi hadjárat alatt rajta kaptak egy czigányt, hogy a poroszok részére kémkedik. Más tábornok főbelövette volna rögtön, talán a főherczeg is, ha nem czigány a kém; – így azonban maga elé hozatta s elkezdett vele czigányul beszélni. «Mit fizetnek neked a burkusok, a miért nekik hírt viszesz?» – «Hát, hire válogatja: van olyan, a melyikért száz tallért, van olyan, a melyikért ezer tallért adogálnak.» – «Aztán hány púrdéd van otthon?» – «Egész kápláralja; csak azokért adtam rá a fejem». – «Hát én nem bánom, hordj hirt felőlünk a burkusoknak; ha te nem teszed, megteszi más; hanem aztán viszont én nekem meg hozz hirt a burkus táborból, hanem nekem nincs ám annyi pénzem.» – «Neked pirincz megteszem én azt a te aranyos szép szavadért ingyen.» – S az egész hadjárat alatt az a czigány család volt a főherczegnek a legjobb hadi kéme – a poroszok költségén. Azok száz szemmel strázsálták az öreg czigányt, hogy el ne árulhassa őket, hanem az a purdéitól küldötte az izenetet, s azok az arasznyi porontyok olyan pontosan elmondták a rájok bizottakat, mintha irásban hozták volna.

Ezután kezdett a főherczeg az összehasonlító nyelvészeti tanulmányhoz. Először az európai különféle czigány idiomák eltéréseit tanulmányozta át, azután fordult az ázsiai rokonszerü nyelvek egybevetéséhez. Hogy ebbe a vizsgálatba belemélyedhessen, meg kellett ismerkednie a szanszkrit, arab, török, hindusztani nyelvvel, irodalommal, irásjegyekkel.

Ennek a tanulmánynak az eredménye a «románó csibakéró sziklariben». -189-

XIV.

Ha előttem nem feküdnének kitárva ezek a vaskos könyvek, a mikben minden szó József főherczeg ismert férfias betüjegyeivel van irva, alig tudnám elhinni, hogy egy uralkodó családbeli főherczeg, a kinek rangja annyi nehéz hivatást, gazdagsága annyi élvezetet kinált s a ki mindannak meg is felelt, a családi élet örömei, a hadjárat viharai közepett, annyi változatos munka mellett, melybe a honvédelem szervezésétől kezdve a kertalkotás, artézikútfuratás, állatnemesítésen keresztül a tüzoltó szerek tökéletesítéseig minden egybe van halmozva, még ilyen kimagasló és széles alapon épített irodalmi művet is képes legyen létrehozni, a mi maga elég volna egy emberélet szerzeményének.

A «románo csibakero sziklariben» czímtábláján a magyarországi czigányvajdaságok egyikének czímerét viseli vignettül: egy futó töviskés disznót, szájában cserággal.

(Én is találtam egy ilyen vajda-czímert, Gomán Ádám vajda ezüst buzogányára kiverve; ez meg egy férfi, a ki két hátulsó lábain álló lovat tart kötőféken; egy harmadik czigányvajda czímert viszont egy mellcsattról rajzoltam le: két oroszlán tép egy kigyót.)

Ez összehasonlító nyelvtanban elő vannak adva a magyarországi czigánynyelv szabályai, ragozásai, szókötései, számos példákkal értelmezve, s viszonyítva a szanszkrithoz.

Kiderül e tanulmányból, hogy a czigánynyelvtan szabályzata nem más, mint a szanszkrité, elszegényülten.

A szanszkritban van három nem, három szám, a czigányban csak két nem: férfi és nő, és két szám, egyes és többes.

A szanszkritban van nyolcz eset szerinti ragozás: nevező, birtokló, tulajdonító, szenvedő, szólító, kiható, segítő, állapító; a czigány nélkülözi a nyolczadikat, de a hetedik kifejezi a kihatót és távolítót. -190-

A szanszkrit igék 5 alakra, 14 időre és módra oszlanak s 10 nyelvtani osztályba soroztatnak; a czigány igék 6 alakra, 11 időre és módra s 4 nyelvtani osztályra szorítkoznak.

Legközelebb áll a czigány nyelvtan szabálya a prakrithoz, a népnyelvhez; egyes szavaiban pedig legtöbb hasonlat van a hindusztánihoz.

Most segélyül jön a «romano ugrikano alamangéro libro», melynek rovataiban a tudományos buvárkodó a czigány nyelv egyes szavait, kifejezéseit, egész mondatait egymás mellé sorakoztatja a szanszkrit, prakrit, hindusztán, bangali nyelvekkel. Azután kikeresi az egyes szavakat, a mik a czigány nyelvben otthonosak, a kashmiriak, seikok, mahrattok, szindhik nyelvéből. – Itt sem áll meg, folytatja a nyomozást a malabári, tamuli, telingai, czingáli és maldivi nyelvek rengetegeiben. – Talál nyomokra a persában, a törökben, a kurdban.

Hatszáznegyvenegy folyólap van megtöltve a keleti nyelveknek e szónyomozásával: valóságos nyelvészeti kincstár.

És ehez járul még az összehasonlítás a magyar czigánynyelv, és az angol, cseh, franczia, török, görög, német, lengyel, orosz, spanyol és nubiai czigánynyelv között.

Ehhez a munkához hozzászólni én nem vagyok illetékes, ide egy egész tudós társaság kell!

Nekem két nap tartott, a míg keresztül küzdöttem magamat rajta. Már most én is azt mondhatom, a mivel a czigány fejezi ki a «Köszönöm szépen»-t.

– Fenséges uram; nagyszerü munka ez! Hanem hát én nem tudok hizelkedni. Csak azt mondom, hogy ki kellene ezt adni.

– Hiszen ha én a kritikusoktól megijedtem volna, akkor otthon maradtam volna Komáromban prókátornak.

– Hát én akkor mit olvastam volna? No de lássa, én sem tudok hizelkedni; visszaadom a kölcsönt a czigány nyelvtanért.

De végül mégis megigérte ő fensége, hogy meg fogja irni a Rudolf trónörökös könyve számára a magyar czigányok szokásait, jellemrajzát, nyelvét, s aztán a mint le lesz tisztázva, sajtó alá adja a Romano csibakéró sziklaribent.

AZ UTOLSÓ MÓR KIRÁLYOK.

Most, mikor épen egész földrészünket izgalomban tartja egy rettenetes merénylet, melynek czélja egy egész nemzetet kiűzni Európából, nem lesz érdektelen visszatekintenünk arra a küzdelemre, mely egy másik mohamedán népet Európának egy másik félszigetéről elűzött. Ezek voltak a mórok.

Nyolczszáz esztendőn keresztül képviselői a tudományosságnak, építészeti izlésnek és a költészetnek Európában. Ott vannak még most is a pompás épületcsodáik Spanyolországban, mik nagyságukat hirdetik: a «nap kapuja» Toledoban: egy óriási boltív, két toronyra támaszkodva; a sevillai bámulatos szép mecset, Giraldonak nevezett tornyával, a mire köröskörül kanyargó csigauton fel lehet lovagolni; az Alcazarnak nevezett palota, olyan királyok számára építve, a milyenek nincsenek már a mostani fakó világban; s mindenekfölött a leirhatatlan «Alhambra», a minek termei olyanok, mint egy templom és ablakfülkéi mint egy-egy szoba s az egész alkotás mégis oly gyöngéd, mint egy filigránmű, vagy mint egy méhsejt; oszlopsorai olyanok, mint egy pálmakert; az egész, mint egy álom. Kővé vált álom.

S még egy ennél pompásabb remekműve is volt a mór építészetnek, a minek neve volt «Az-Zahra»: a khalifa kedvencz nejének palotája, ezer oszloppal; a hány, annyiféle szinű márványból, (miket Bizancz és Róma -193- küldött ajándékba a hatalmas Abdulrahmann-nak), gerendái aranyozott czédrusfából; a királyi teremben volt egy vízmedencze, melyben egy arany hattyu uszkált, csodálatos önmozdító gépezettel, s boltozatáról egy roppant nagyságú igaz gyöngy csüggött alá, a bizanczi császár ajándéka; a terem nyolcz ajtaja ébenfából és elefántcsontból volt; aranytól és drágakövektől ragyogó. Tizenötezer ajtó volt e palotán. Körüle tündéri kertek, a délszak ritka állatjaival tele.

Ezt az egész palotát elpusztította a «civilisatió», a hitbuzgóság; csak a szétszórt kőhalmaz maradt meg belőle.

És elpusztította azt a népet is, mely benne lakott. A szent igaz hit diadalának örve alatt kiirtotta azt a nemzetet karddal, máglyával, mely nyolczszázadon át nevezte a pyrenæi félszigetet hazájának, s az alatt paradicsomot csinált belőle, s mely jobban ragyogott lovagias erényektől, mint palotái aranytól és drágakövektől.

De nem irthatta ki a szellemüket, mely fennmaradt költészetük örökragyogású remekműveiben; nem törölhette le a csillagokat az égről, a miknek a mór tudósok (századaik egyedüli úttörői) adtak neveket; ott ragyognak a legfényesebb csillagok: Achernár, Algol, Aldebarán, Atair, Deneb, a mik hirdetni fogják, míg a világ világ lesz, hogy volt egyszer egy mór nemzet, a minek a gyökereit ugyan kitépték a földből, de az ágai belenőttek az égbe: azokat nem tudták onnan letépni. De még a földről sem tudták őket kiirtani. A míg csak az emberek számolni fognak: az 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 0 tudatni fogja velük, hogy a mindennapi megélhetés eszközét, az arab számokat is a mór míveltség hagyta örökségbe a világ egyedurainak.

De a mórokat még sem űzték volna ki Európából a civilisatió és igaz hit kozákjai, ha segítségül nem hívták volna a pogány isteneket s azok közül is épen azt a kettőt, a melyik vak: a vak-szerencsét és a vak-szerelmet. -194-

A mórok végpusztulása inkább regény, mint történelem. A kettő annyira egymás kezére játszik.

A történelemben vissza kell mennünk egész IV. Henrik spanyol királyig, a kit a kortársak ezzel a nem igen hizelgő melléknévvel tiszteltek meg: «a tehetetlen».

– E király uralkodása nem volt egyéb, mint színpada és diadalma a bűnnek és fajtalanságnak. A király és királyné, azoknak a miniszterei és kegyenczei, püspökeik és országnagyjaik mind valamennyien csúfot űztek az erényből, az igazságból, a vallásból és a szeméremből. A királyné még fátyolt sem takart kicsapongására. Henrik együtt mulatott a felesége szeretőivel, azok meg a király szeretőivel, s így éltek gyalázatos egyetértésben, egymás vetélytársai, féltékenység nélkül, példát adva a spanyoloknak magasról jövő gyalázatukkal.

Ez a fejedelem még atyja életében nőül vette a navarrai király, Dom Juan leányát, Blankát. Hanem ez erényes nő volt, s Henriknek nem feleség kellett, hanem kéjhölgy. Rövid időn elválasztatta tőle magát. Az atyja e fölötti bánatában meghalt s Henrik a trónra került.

Most aztán körülnézhetett, hogy kedvére való asszonyt találjon. Meg is lelte; Johanna, a portugall király, Alfonz huga épen olyan nő volt, a milyent ő kívánt.

Azt pedig megtudhatta a kegyenczétől, Villena marquistól, a ki jobban ismerte Johannát, mint a vőlegénye. Azért nőül vette. V-ik Miklós pápa engedélyt adott neki a második házasságra, bár első neje még élt.

A házasság megkötésével úgy illett, hogy Henrik király a nyilvános szeretőjét útnak ereszsze. Ez Sandóval Katalin kisasszony volt; kinek aztán megint volt egy másik szeretője a király mellett, Cordone Alfons. – Henrik bevádolta Cordone Alfonzot, azért, hogy az ő szeretőjét meri -195- szeretni, s a legkatholikusabb törvényszékek halálra itéltek egy fiatal embert azért, hogy egy «kisasszonyt» mert szeretni, a kinek a király – nem volt férje.

Azonban, hogy a szép leány helye üresen ne maradjon, hoztak a helyébe – egy még szebbet, donna Guyomare kisasszonyt: az osztozott a királynéval a férj szívében. S minthogy Johanna királynénak e szerint csak egy félszív jutott, ő meg a magáénak felét odaajándékozta Villena marquisnak, a vőfélyének.

E fölött a kegyencz Villena, meg a sevillai érsek a királyi palotában, sőt épen a király jelenlétében összeszólalkoztak, az egyik a kisasszonynak, s másik az asszonyságnak fogta pártját; a szemrehányásokból gorombáskodás lett; összeszidták, lepiszkolták egymást, utoljára az érsek a marquist pofoncsapta; az meg belekapott az érsek hosszú szakállába s csunyául összeverekedtek.

Ezért aztán Johanna királyné megszégyelte magát, s kiadta az utat Villena marquisnak, s aztán annyira vitte a szégyenkedést, hogy megszerezte magának helyette a király háznagyát, De la Cueva marquist. A király teljes beleegyezésével.

Henrik király teljesen bele volt abba egyezve, hogy a feleségének ne ő legyen a férje, hanem Bertrand de la Cueva. Az együtt elköltött vacsora után ő maga karonfogva vezette el a kegyenczét a királyné hálószobájának ajtajáig, ott jó éjszakát kívánt neki s maga megfordult és ment inni, meg aludni.

Nem is csináltak belőle semmi titkot. Mikor egyszer a király a bretagnei fejedelem követének elfogadására nagy ünnepélyt rendezett, Dom Bertrand a királynő színeit öltve fel, s paizsára annak a névelőbetüit tűzve ki, kihirdetteté, hogy a meghivott lovagoknak csak azon föltétel alatt engedi meg az ünnepélyen megjelenést (ha -196- hölgyet kisérve jönnek), ha ő vele elébb lándzsát fognak törni. Valamennyi lovag mind elfogadta a kihivást s Bertrand lovag legyőzte a tornában valamennyit – a királyné tiszteletére.

E diadalmas nap emlékére meg ugyanazon torna színhelyén kolostort is emeltetett, Saint Jerome del Passo név alatt.

A királynénak ezután nem sokára leánya született, a kit anyja nevére Johannának kereszteltek.

A szülés alatt jelen kellett lenni a királyné szobájában az anyakirálynénak, a király öcscsének, Alfonznak és hugának Izabellának s az ország nagyjainak, hogy tanui legyenek, miszerint az ujszülött nem úgy lett odalopva.

A mint a kis porontyot bepólálták, azon módon bölcsőstül együtt vitték az országgyülés színe elé, a hol az ország nagyjai és követei mindnyájan felesküdtek a kis ujszülött hűségére s elfogadták őt leendő királynőjüknek.

Bertrand lovagot e nagy nap örömére a király kinevezte Ledezma herczegének. Meg is érdemelte.

A következő évben ismét egy trónörökössel ajándékozta volna meg a királyné Spanyolországot, ha a véletlen közbe nem játszott volna.

A királyné egy szép nyári délután, karszékében ülve, elszunnyadt, a nap forrón sütött be az ablakon keresztül. Az akkori idők divatja szerint az ablakok mind olyan gömbölyü, pohártalp alaku darabokból álltak, a mik ólommal voltak egymáshoz foglalva. Egy ilyen gömbölyű üvegdarab, mint valódi gyujtólencse, a nap sugarait tűzpontba gyűjtve, a királyné fejére irányzá, s attól az alvó hölgy szép fekete haja egyszerre csak lángot vetett. Az ijedten felriadó királynőre e természettani tapasztalás igen ártalmas következésű lett. Elveszté gyermekét, s igen sokáig beteg volt utána. -197-

Ez alatt a két kegyvesztett főúr: Villena marquis s a toledoi érsek, ráért a cselszövényt kifonni, szőni. Alattomban összegyűjték az országnagyokat s azok aláírtak egy nyilatkozványt, melyben e négy pont képezte az elégületlenek keserűségeit: 1. Miért nem veri ki a király a mórokat az országból? 2. Minek engedi, hogy tanácsosai pénzért adják el a birói hivatalokat, az ilyen birók aztán megint pénzért adják az igazságot, s nyomorgatják a népet? (a mi nagyon jól odaillik az első kívánság mellé, hogy tehát a mórok által birt országrészben is ilyen zsiványság állíttassék helyre!) 3. Hogy merte Ledezma herczegnek adományozni a király a szent Jakab-rend nagymesteri czímét, holott ez csak Alfonz infanst illeti meg? (Ez már olyan keserűség, a mihez spanyolnak kell lenni, hogy megértse valaki.) 4. Hogy Johanna herczegnő nem a király gyermeke, hanem Bertrand lovagé.

Azt hiszem, hogy még a mai világban is akadna olyan férj a polgári osztályban is elég, a ki az ilyen gorombaságért megharagudnék. Henrik király megijedt tőle.

Azt mondta, hogy «jól van no, hát hiszen csak ne haragudjatok, inkább megteszek mindent; ha akarjátok, megteszem az öcsémet, Alfonzót királynak. – Legyünk ketten királyok.»

De mikor már egyszer megengedte, hogy az öcscse is király legyen, az ellenzék semmiképen sem találta jónak, hogy a páratlan napokon az egyik legyen a király, a párosokon meg a másik; azt mondta, nekik egy is elég! Ezen aztán fegyverre kaptak. Mind a két igaz keresztyén párt felülteté a maga harczosait; nagy hadsereget állítva ki, hogy egymást leverje. Csak aztán, mikor már mind a kettőnek meg volt a nagy tábora, jöttek rá, hogy egyiknek sincs pénze a hadviseléshez.

Akkor aztán elkezdtek diplomatizálni, azon fordulván meg a dolog, hogy a sok össze-vissza keveredett istenfélő uraság hogy tudná valamikép szép szerével, egy kis méregporocska által, egyik a másikat eltenni láb alól? -198-

Két férjhezmenendő kisasszony volt a játékban. Ezek körül fordult meg az egész cselszövény.

Az egyik kisasszony, Johanna már három esztendős volt: a legfőbb idő, hogy valakit férjhez adjanak. A vőlegény se volt valami aggastyán, az ellenkirály Alfonz epen tizenegy évet számlált. Hogy az egyik Henrik királynak a leánya, a másik meg testvére, az nem baj: azon majd segit a szentszék.

A másik kisasszony volt Izabella, Henrik és Alfonz királyok testvére, ezt az ellenzéki pártfőnökök Villena testvérének szánták nőül, a Calatrava-rend nagymesterének.

A szép Izabellának azonban nem kellett a neki szánt vőlegény. Azt bizony valahogy útközben megmérgezték.

S hogy aztán az egyensúly helyreálljon, a másik vőlegényt, a fiatal Alfonz királyt is megmérgezték. A két menyasszony özvegyen maradt.

Johanna királyné pedig ez alatt élte a világát egy új kedvese oldalán, a kinek neve Dom Pedro de Castella, a kivel utoljára meg is szökött.

A szép Izabellát azután férjhez akarták adni a portugall királyhoz, dom Alfonzóhoz, azt Henrik király szerette volna neki férjül. Villena azonban inkább akarta Izabellát nőül vétetni Alfonzo király fiával, a trónörökössel, Dom Juannal. Izabella pedig egy harmadikat gondolt, s hirtelen hozzá ment Dom Juannak a fiához, első vőlegénye unokájához, Dom Hernandóhoz, a ki már akkor, mint Arragonia királya, maga sem volt valami gyerekember.

Henrik és Villena ekkor megharagudtak Izabellára, kibékültek egymással, előhozatták Johannát, az elsőszülött leányt, a kit az ellenzék már fattyunak nyilvánított, azt ujra királyleánynak deklarálták s Villena szerzett a számára mindjárt vőlegényt is, XI. Lajos franczia király testvérét, Guyenne herczeget. -199-

A szegény Henrik királynak aztán nem maradt más, mint az, hogy kibéküljön szépen a testvérével, Izabellával. A kibékülést nagyszerű lakoma követte. A lakoma után Henrik király elkezdett pokolbeli hascsikarásokról panaszkodni s reggelre, – fölvéve az utolsó halotti szentségeket, – átadta lelkét a jobb világba.

Hiszen csak nem kivánhatja valaki, hogy az igazhitű Spanyolországban valaki, a kinek van egy elveszteni való koronája, a testvérével elköltött békelakoma után még egy napot éljen?

Nem sokára Henrik király után a felesége is meghalt, Johanna királyné. Azt a testvére, Alfonz, portugall király mérgezte meg. Nem tűrhette tovább a huga kicsapongásait – s ez volt a legegyszerűbb mód őt gyökeresen kigyógyítani belőlük.

Csak a kis leánya, Johanna, maradt utána; a kiről azt állították, hogy nem igazi leánya Henrik királynak, sőt voltak, a kik azt hiresztelték felőle, hogy még nem is az anyjának a leánya: hogy Johanna királyné úgy szedte őt fel a szeméten.

Hanem azért a castiliai főrendek őt kiáltották ki királynőnek. Már akkor hat esztendős volt és harmadszor özvegy! Három vőlegénynyel jegyezték el s mind a hármat elpusztították előle.

A mint a rendek kikiáltották castiliai királynőnek, rögtön akadt negyedik kérője is. Ki lett volna más, mint az anyjának testvérbátyja és gyilkosa, Alfonz, portugall király?

Az eljegyzés nagy pompával ment végbe Placentiában, a castiliai rendek hűséget esküdtek Alfons királynak és a kis Johanna királynénak, a ki férjhez ment a nagynénje férjének az öregapjához. A pápa adott rá engedélyt.

Ferdinánd, Izabella férje nem akarta engedni az öregapjának a castiliai trónt, haddal támadt rá, megverte az öreget s kényszerítette haza kotródni. -200-

Ekkor az öreg Alfonz király azt gondolta ki, hogy átment Francziaországba XI. Lajoshoz s felajánlotta a trónörökösének, VIII. Károlynak Johannát – a saját feleségét. Ez már az ötödik férje lett volna a most már tizenkét esztendős kis királynénak. A pápa engedélyt adott nekik az elválásra.

A kis Johanna azonban már el volt választva a férjétől, a hatvannyolcz esztendős Alfonztól. Ennek már okvetlen új férjről kellett gondoskodni.

Az öreg Alfonz unokájának, Ferdinándnak épen akkor született egy kis fia. Senki sem fogja rendkívülinek találni, hogy a nagyapa, miután elvált a feleségétől, hozzáadja azt – a dédunokájához!

A két király a békekötésnél abban egyezett meg, hogy Johanna férjhez fog menni a most született dom Juan trónörököshöz, mihelyt az tizennégy esztendős lesz, s ha dom Juan az alatt meg talál halni, akkor az utána születendő akárhányadik herczeghez, a míg csak egy be nem válik.

De már ezt megsokalta maga az annyiszor férjhez adott s özvegyen hagyott ártatlan kis leányka s azt mondta, hogy inkább kolostorba megy. Otthagyta a nagy világot valamennyi egymással veszekedő s egymás bőrére alkudó királyaival együtt, s belépett a cenimberi Clarissa-nénék zárdájába s «Johanna testvér» név alatt felvette a fátyolt. Ott meg is vénült.

Még egyszer aztán e történet végén látni fogjuk őt, a mint negyvenöt éves korában ugyanez a Ferdinánd király, Izabella férje, meg fogja őt látogatni, hogy – mint hetedik vőlegénye – megkérje őt feleségül, daczára a rokonságnak, az egyházi fogadalomnak s a kettőjüket még jobban elválasztó mérhetetlen gyülöletnek. – De odáig még sok változásnak kell történni a világban.

Izabellával való házassága, Henrik király megöletése s Johanna herczegnő zárdába csukatása által szerencsésen egyesíté Ferdinánd az aragoniai, castiliai és leoni királyságokat, a miknek eddig külön uralkodóik voltak, a kik természetesen folyvást czivakodtak egymással.

Most végre, hogy a három tartománynak egy feje lett, itt volt az ideje a szép granadai királyságot kiragadni a mahomedán mórok kezéből.

Csakhogy azok még a három egyesült királysággal szemben is nagyon erősek voltak.

Kalifájuk, Muley Haszszán, kit a mór történetírók Albohacen melléknévvel tisztelnek meg, kitünő hadvezér és uralkodó volt.

Attól sem lehetett tartani, hogy a törzsöke kivész, mert tizennégy fia volt, s bár ő maga öreg legény volt már, de a felesége szép és fiatal, a legelőkelőbb mór fejedelmi ág szülötte Aisah, a ki mellett még remélhető volt a családfának növekedése. S Albohacennek a szive is eleven volt még. Hiszen az volt épen a veszedelme. Neki és az egész mór nemzetnek.

Ferdinánd nem tudta, hogyan kell kikezdeni a hatalmas szomszéd törhetlen erejét? Izabella segített neki hozzá.

Volt Izabella királynő udvarhölgyei között egy kitünő szépségű leány. A keresztyén nevét nem jegyezte föl a történetíró. Csak a mór neve maradt fönn, a hogy a saracén költői hízelgés megörökíté: «Zoraia» – a mi annyit tesz, hogy «hajnalcsillag».

Ha a szép Zoraia a mohamedán hitre akart volna térni, akkor békében meg lehetett volna az első feleséggel, Aisáhval; mert a pogány izlámhit szerint semmi vétség nincs abban, ha egy férj két, három, négy feleséget tart -202- és szeret; ámde Zoraia keresztyén akart maradni s csak oly föltétel alatt boldogítá Albohacent szerelmével, ha a király elűzi magától eddigi feleségét.

A ki a napba néz, az megvakul, Albohacen király két napba nézett, Zoraia két szemébe: hogy ne vakult volna meg?

Mikor az anyakirálynő, gyermekei hosszú sorától körülvéve, kivonult Granadából, egy egész népsokaság kísérte őt a kapukig; gyalog egész az Arduan várig vonult vele a sokaság, a hová száműzve lettek s azontúl minden éjjel hallhatá a cordovai királyi várlak kertjei körül az új, ifjú, szép királyné a búsongó gyászdalokat, a miket a mór énekesek daloltak a szerencsétlen királynőről és árva gyermekeiről.

Zoraia igen jól be volt tanítva szerepére Izabella királynétól s elég kemény szive volt azt jól végig játszani.

Mikor első gyermeke született: (szép kis angyalképű fiu volt) Albohacen oda jött hozzá s ölébe véve ujszülött kis fiát, nagy rezgő ezüst szakálla betakarta azt egészen.

– A míg ez a te szép ezüst szakállad betakarja a te kedvencz fiacskádat, mondá neki Zoraia, addig marad ő csak boldog. Halld csak, mit énekelnek a mór dalnokok elűzött fiaidról? «Majd visszatérnek ők s a hitvest, kit szerettél, gyermekével együtt ledobják a palota tetejéről, s a gyermeknek, a kit ölelsz, az asszonynak, a kit csókolsz, az ebek iszszák föl a vérét, s a sakálok hordják szét a csontjait.»

S addig suttogta ezt az ősz szerelmes Albohacen fülébe, míg az egy éjjel kiküldé leghívebb kiválogatott eunuchjai csapatját az Arduan várhoz, hogy öljék meg valamennyi gyermekét, a ki Aisahtól született.

Késő éjjel érkezett meg az orgyilkos csapat a vár elé, melynek felvonó hídja a király parancsszavára leszállt előttük, s bebocsátá őket a várba, a hol egyszerre lefegyverzék az őröket s hozzá fogtak a mészárláshoz. -203-

A kis Zehrot, a ki akkor tanult még beszélni, csak az apa meg az anya nevét tudta kimondani: ott szúrták agyon a dajkája keblén.

A játékos Yotát, a kezében tartott czifra babával együtt hajították ki a várablakon a hat ölnyi mély sánczárokba.

Eutemyt, az okos, tanulékony fiut felakasztották selyemzsinóron az ágya mennyezetére.

Orkánt, a ki betegen feküdt az ágyában s nem bírt elfutni, párnái alá takarva fojtották meg.

Jubánt, mikor térden állva könyörgött, hogy engedjék élni, hisz ő nem akar királyfiú lenni, fejébe vert szöggel végezték ki.

Harunt, a ki elbujt előlük a kandallóba, úgy ölték meg, hogy rágyujtották a szandálfamáglyát, s megégették az illatos tűzön.

Caabost, a ki költő volt, ott találták a kereveten ülve, a mint Tanzáit írta, s nem vette észre, mi történik körülötte a világban, míg egyszerre a leütött feje esett a keze elé a pergamentre – s a kéz még leírta a nádszállal a kigondolt utolsó rimet: mikor már nem volt feje!

Benzaráht, a magust és astrologot, agyonitatták orvosi szereivel, beletöltögetve mindenféle halálos mérget.

Yohayát, a vidám czimborát, belefojták egy hordó malvasiai borba, a hogy saját maga választá a halálnemek közül a legkellemesebbet.

Abderám és Aliben derék daliák voltak már, kardot ragadtak megtámadóik ellen s védték magukat: azokat csak saját halottaikkal kicserélve tudták megölni az orgyilkoló zsoldosok.

Abdalát pedig, a ki bölcs volt, s a támadók elől a várlak lőporos pinczéjébe menekült s ott azzal fenyegetőzött, hogy felvetteti támadóival együtt a várat a légbe, azzal a csalfasággal szedték rá, hogy megesküdtek neki, miszerint «megkegyelmeznek a fejének». Aztán, a mikor előjött és kezükbe adta magát, akkor az igaz, hogy a fejét nem bántották – arra megesküdtek, – hanem derékban fürészelték -204- ketté a nyomorultat. S mindezt azért, hogy Zoraia kis porontya nyugodtan alhassék Albohacen ősz szakállának árnyékában.

Mikor aztán összeszámolták a halottakat, úgy találták, hogy csak tizenketten vannak: pedig Albohacen király fiainak száma tizenhárom. Egy hiányzik!

Boabdil az, a kit a népajk «kis királynak» nevezett el: kegyencze a népnek. Az eltünt.

A legidősebb királyfi, Abdalah, volt anyjának kedvencze. Talán azért, mert olyan gyönge idegzetű volt. Legidősebb létére alig volt erősebb egy hajadonnál s most is gyermekesen ragaszkodott anyjához. Az anyja szobájához közel hált mindig s fegyvert sem tartott a keze ügyében védelemre. Szelid, jó szivű fiu volt a «kis» Boabdil, még Abdalah korában is.

A nagy királyfi-öldöklés alatt Aisah hálóterme maradt az utolsónak, a hová az orgyilkosok betörtek. A háló szobáknak érczajtajai voltak, azokat úgy kellett elébb küszöbeikből kivágni.

A királynő hálóterméből fel lehetett menekülni a háztetőre s onnan kötélhágcsón leereszkedni a kertbe, a kertből aztán egy föld alatti folyosón át a hegyek közé.

Albohacen király, mikor elrendelé, hogy fiait legyilkoltassa, egyuttal megparancsolá, hogy az anyát ne bántsák. Arra el tudta szánni magát, hogy a fiukat kiirtsa a világból. Kicsiny korukban sokszor megtépték a szakállát, szófogadatlanok, hittagadók voltak, apjuknak sok boszúságot okoztak: tudott mindegyiknek külön-külön valami olyan hibájára visszaemlékezni, a miért rászolgált a halálra. Nem tisztelte atyját! Szeme közé nevetett! Letépte kedvencz virágát! Gúnyolta az alkoránt! Rabnőt szeretett! Bort ivott! Haljon meg. Hanem a feleség, a régi hű, szerető hitvestárs ellen nem tudott kitalálni semmit, a miért szivében haragot hazudjék. Az csak szeretett, boldogított, tűrt. Annak az emlékezete hosszú évsoron át, egész az első menyegzői napig csak az örömök szakadatlan története -205- volt. Azt nem tudta megöletni. Küldönczeinek megparancsolá, hogy Aisáht, ha futni akar, engedjék menekülni. Ha fiai védelmére kel: engedjék magukat szuratni, vágatni általa, de fegyverrel meg ne sértsék.

A gyilkolás rémlármája alatt Aisah rabnői mind elfutottak úrnőjük mellől, csak a saját menekülésükre volt gondjuk; csupán egy néger rableány maradt meg mellette: a kegyencz rabnő, «Hiva».

A rabnő biztatta úrnőjét, hogy a merre a többi rabnők elfutottak, ő is meneküljön Boabdillal együtt.

Hanem az anyai szív a vész pillanatában olyan rémeket is megsejt, a mik még szem és fül előtt el nincsenek árulva. Aisah sejté azt, hogy az orgyilkosok az árulással is szövetkeztek. Czinkosaik a kertben vannak elrejtőzve; a futó nőket menekülni hagyják, de ha férfit kapnak, azt megölik.

A rableány átadott mindent, egész az érczkösöntyűig, a mik karjait és bokáit átszoríták, még a haját feltartó ezüst abroncsot is.

Aisah átsietett Boabdilhoz s előkereste azt ágya fenekéről, a hova az rémületében elbujt, s öcscseinek halálsikoltása elől párnái alá dugta fejét.

– Mit használnak nekem Hiva öltönyei, Hiva dióbarna arczszíne nélkül? szólt remegve a királyfi.

– Azt is megkapod, szólt az anya s egy üvegből olajat töltött gyapotcsomagra s azzal bekente Boabdil arczát, nyakát, mellét, karjait és lábaszárait s a bőr egyszerre dióbarna lett attól az olajtól. Aztán feladta rá a leányruhákat, s karjaira s lábszáraira felcsatolta a kösöntyűket.

– De ez én rajtam még mind nem segit, szólt Boabdil. Hiszen mindenki tudja, hogy a négereknek gyapjas, göndör hajuk van: az én hajam pedig hosszú és sima. -206-

– Azon is segítünk. Aisah fogta az ollóját és lenyirta kopaszra Boabdil fejét.

Akkor aztán Aisah fogta jobb kezébe – nem az ollót – hanem a handzsárt s leütötte vele a rableány fejét – tőből.

Az anya tudott gyilkolni, mikor az utolsó fia, a kegyenczfiu életét kellett megmentenie: meg tudta ölni az utolsó, hűnek maradt rabnőjét.

S azt nagyon jól tette. A mint a megölt leány testéről a derekát átszorító bőrövet leszakítá, abban egy vékony hártyára írt levélkét talált, a miben ez a leány is meg volt bizva a gyilkolás vezetője által, hogy a királynét és Boabdilt el ne hagyja: ha menekülni találnának, őket hű ragaszkodás szine alatt kövesse, s rejteküket, ha megszabadulhatnak, Albohacen zsoldosainak elárulni siessen.

Most azután Aisah, a véres skalppal sietett vissza fiához. Boabdil felsikoltott e látványra s hideglelést kapott a szörnyű műtét alatt, míg anyja a «szükséges» gyapjuhajat koponyájára szorítá az ezüst hajabroncscsal.

– Így! csak sírj és reszkess! mondá neki Aisah. Így legjobban hasonlítasz egy rabszolgálóhoz.

Azután lehuzta Boabdil ujjáról azt a nagy pecsétnyomó gyűrűt, a minek smaragd kövébe talizmán mondat volt vésve. Apjától kapta azt a királyfi, mikor a huszadik évét betölté. Ezt a gyűrűt Aisah a megölt rableány hüvelykujjára csusztatá fel.

Azután hálóterme párnáiból, szőnyegeiből máglyát rakott -207- az ágyfülkében, arra a rabnő hulláját ráfekteté s a máglyát felgyujtá.

Azzal fiát kézen fogva, a háztetőre felmenekült, onnan kötélhágcsón a kertbe leereszkedett s futott vele végig a kerti utakon, erőszakosan vonszolva maga után a reszkető, tántorgó herczeget.

A máglya pedig ez alatt az elhagyott hálótermet megtölté füsttel; mikor az orgyilkosok betörték az ajtót, a füst egyszerre lánggá változott s összeperzselé a berohanókat.

Mire el birták fojtani a tüzet, hogy az egész várat hamuba ne döntse, a királyné hálóterme fekete katlanná volt kiégve; a hamu között egy megfeketült csontdarabon meglelték a smaragdos gyűrűt s azzal számoltak be Albohacennek:

Albohacen olyan gyászpompát rendezett elsőszülött fia tűztől megmaradt csontjainak eltemetésére, a minő csak egy holt királyfit s egy gyászoló királyapát megillet.

A gyászravatalt ő maga egy sánta lovon ülve kisérte, szürke zsákzubbonyba öltözve, s a feje turbán és sisak helyett véres kendővel volt bekötve.

A szép Zoraia is ott volt a temetésen, s palankinjából kihajolva, több izben megmutatá a népnek, hogy szemei könyeznek.

A granadai nép nem tudott még semmit a nagy királyfigyilkolásról. Közötte azt a hírt terjesztették, hogy a királyfiak anyjukkal együtt odaégtek a véletlenül kigyult várba.

Mikor a királyi sírbolt ajtaját bezárták a vélt Boabdil herczeg koporsója mögött, Albohacen leveté magát a földre, s szakállát a porba keverve, üvölté fia nevét.

Ekkor egy vezér furakodott a gyászkiséreten keresztül Albohacenig, Abu Said; vértezete csupa por, öltözete csupa rongy, arcza csupa veriték s megrántva a király gyászköntösének bő ujját, így szólt hozzá:

– Ne ütögesd olyan nagyon azt a kriptaajtót, király, s ne kiabáld Boabdil nevét olyan hivogatva; mert ha csak az a kivánságod, hogy feltámaszd őt e világra, az már megtörtént. Boabdil megmenekült az anyjával álruhában s elfutott Cadixba s onnan jön most rád, összegyüjtve az ellened lázított elégületlenek hadait mindenünnen.

Albohacen a mit nem akart elhinni Abu Said szavainak, elhitte egy pillanat mulva a köröskörül föltámadó népzajnak. Abdulah küldönczei a sarkában jöttek Abu Saidnak, kinek kiséretét levágták, s azok most Granada minden piaczán kihirdették a szörnytettet, hogyan ölte le Albohacen, a Zoraia átkozott szép szemeiért, valamennyi fiait, egyen kívül, a ki megmenekült, hogy boszút álljon a többiért.

A nép mind az utczán volt most, a gyászpompát bámulni. A királyi keserv töltötte el a nép szivét is, most az egyszerre megtudta, hogy ez a keserv csak tettetés volt: a kit sírva kisérnek, az nem a király fia, s a ki sírva kiséri, az a gyilkos.

A zendülés egyszerre lángra lobbant. Egy város, egy nép egyesült ordítása kiálta halált Albohacen és Zoraia fejére.

Jó szerencséje volt a királynak, hogy kiséretében hozta magával válogatott ötszáz vitézét: azok hirtelen kardra, lóra kaptak, maga a király az élükre állt s ugyanazon gyászköntösben, korona helyett a véres kendővel homlokán vágott fellázadt népe közé, utat törve magának ki a városból. Vitézei kiszabadíták; de azt még sem akadályozhaták meg, hogy a feldühödt nép a háztetőkről rothadt gyümölcscsel és sárral ne hajigálja meg azt a palankint, melyben Zoraiát vitték, a kinek átkozott nevétől viszhangzott egész Granada. -209-

S a míg a kivert király, ifju feleségével véresen, sárosan menekült ki Granada egyik kapuján Castillo vára felé, az alatt Alhama felől a másik kapun a nép üdvriadala mellett vonult be a régi feleség, Aisah, a föltámadt Abduláhval.

A nép, első dühében, koronavesztettnek nyilvánítá a gyermekeit legyilkoltató királyt s Abduláht emelte a trónra.

A Siera del Ballo hegyormaira fölérve, egy szemközt jövő hadsereg fegyvereit látta villogni a sikon. Testvére Zogal jött eléje csatakész dandárai élén.

– A fiad, Boabdil kicsiny ember. Kis ember: kis veszély! Hanem a nagy veszély, a mi ellened jön, az, hogy Ferdinand, Castilia és Arragonia királya jön rád minden hadaival. Hagyd te a szegény kis Boabdilt most a királyi pálczával játszani s fordulj az igazi ellenség felé.

Ferdinánd cselszövénye a legtökéletesebb volt. A szép Zoraia édes mérges szerelmi suttogásai kétfelé szakíták a mór nemzetet, Granada föllázadt saját királya ellen. Boabdil elűzte a trónról az apját, tizenkét testvérének gyilkosát s most az egymással meghasonlott mór nemzet két ellenséges táborra szakadva, pusztítja egymást; most van az ideje rajtuk rontani és semmivé tenni őket.

Ferdinánd előre készült e csapásra, hadai elhelyezve álltak Granada határán, s a mint hirét vette Boabdil lázadásának, egyszerre betört nagy haderővel, minden hadizenet nélkül, ürügyet sem keresve, a granadai királyságba.

Igen jó volt a terv. Először semmivé tenni Albohacent, ki csak félkézzel küzdhet most, mert másik karját otthagyta Granadában, s aztán ha ez le lesz törve, elbánni a maradékkal. -210-

Hanem egyet kifelejtett a számításból. Azt, hogy az a félkéz is elég erős lehet őt megverni. Mikor Ferdinánd Jaen és Castilla között rátalált Albohacen és Zogal mór hadaira, azok őt a reggeltől estig tartó ütközetben úgy megverték, hogy Cordováig meg sem állt futtában, s csak ott tudta összeszedni űzött hadait.

Igaz, hogy kegyetlen volt saját fiaihoz, de nemzetét hősileg megvédte. Utálták és imádták. Leköpték a nevét s aztán lecsókolták. Átkozták és áldották egyszerre.

Aisah ekkor fölbiztatta királylyá tett fiát, Boabdilt, hogy ne engedje mind apjának a babérokat! Ha elvette tőle a koronáját, vegye el tőle a koszorút is. A castiliai király vert ellenség. Az most össze van törve, megfélemlítve, sebeit kötözi. Jó lesz rajta törni s folytatni az apa által megkezdett diadalt. Vegye fel apja vértezetét, húzza ki apja kardját.

Hajh, de ha Boabdil megkapta az apja kardját, mit használt neki, ha nem kapta meg az apja szivét? Mikor ő támadta meg Ferdinándot, a kit Albohacen megvert: az az űzött ellenség visszafordult a fiu ellen, kiverte a gyönge kézből a nehéz kardot, szétszórta a tapasztalatlan vezér által kormányzott sereget, s magát a kis Boabdilt is foglyul ejté, a ki még futni sem volt elég ügyes.

Csak Boabdil gyönge szive s gyönge karja volt az oka, hogy Ferdinánd győzött. Őt magát testőrcsapatjával együtt elfogták, de vert seregét még a csatatéren összeszedte alvezére Ilhami s a Guadajoz tulsó partján ismét hadirendbe állítá.

Három hadsereg egyszerre egy csatatéren, melyeknek mindegyike külön ellensége a másik kettőnek.

«Te menj haza békével: téged nem támadlak meg. Ha akarod, leszek olyan jó barátod, a milyen jó voltam ellenségnek.

Add ki nekem elfogott fiamat, a gyáva Boabdilt. És az elfogott mór lázadókat, kik az én alattvalóim. Azt is tudatom, hogy mit akarok velük. A közharczosokat megtizedeltetem, a vezérek sorsot húznak, egy fehérre egy feketét. Gyáva Boabdilnak pedig választást engedek e négy között: vagy lemossa vérével gyalázatát, vagy belefojtatja azt a vízbe, vagy eltemetteti a föld alá, vagy hamuvá égetteti azt a máglyán. Választhat. Te pedig menj békével a te országodba vissza. Én aztán majd megverem a lázadóim táborát jobban, mint te megverted.»

Kegyetlen izenet volt. Nagyobb kegyetlenség lett volna ráállni. De Ferdinánd még annál is nagyobb kegyetlenséget követett el.

Ha kiadta volna Boabdilt és fogoly társait, hát azokat megölette volna Albohacen, aztán a lázadóknak fejére csapva, visszahódította volna az engedelmességre s a kétfelé szakadt mór nemzet ismét egygyé lett volna. A megölt királyfi vére fölött majd kizöldült volna a fű, de nem zöldült volna ki az Alhambra márványudvarán!

Ferdinánd maga elé hozatta Boabdilt, s aztán az ő hallatára mondatá el Yaime lovaggal a kis király előtt Albohacen nehéz izenetét.

– Hallottad, Abdulah, Albohacen izenetét. Már most válaszsz. Az én fiam akarsz-e lenni, vagy Albohacené?

E szóra rémületes sikoltással veté magát a reszkető Boabdil Ferdinánd pánczélos keblére s annak hosszú palástjába igyekezett betakarózni.

– Hallottad, Yaime lovag, szólt Ferdinánd király, vaskeztyűs kezével megsimogatva Boabdil fejét. Mondd meg -212- Albohacennek, hogy a saját fiamat csak nem adhatom ki az ő boszujának.

A nyomorult kis király sírva csókolta a vaslemezeket Ferdinánd kezén, s igyekezett szívdobogást találni a pánczélja alatt.

– Hanem ez nem végződik a könyekkel, édes fiam; mondá Ferdinánd, mikor egyedül maradt a kis királylyal. A hűség hűséget követel.

– Híved és szövetségesed leszek egész népemmel együtt. A te ellenséged az én ellenségem lesz, ha véremből való vér volna is. A merre te fordulsz arczczal, én is arra fordulok; s a hova indulsz, ott oldaladon állok.

– A te prófétád nekem nem prófétám, a te Alkoránod előttem nem szent könyv. Az én czimem «a legkatholikusabb király»; hitem tiltja más esküt elfogadni, mint a keresztre tett esküt.

– Akkor többet kivánsz tőlem, mint Albohacen apám; mert azt kivánod, hogy járjak meghalva a földön. Hiszen ha népem megtudja azt, hogy én a te szent jelvényedre esküdtem meg, akkor én a nép előtt halva vagyok, holt kutya vagyok.

– Nem fogja megtudni, s te élő király maradsz. Ez eskütétel csak kettőnk között történik.

– Olyan helyen fog végbemenni az eskü, a hol emberi szem meg nem lát, emberi fül meg nem hallja beszéded, mi kettőnkön kívül. A Gudajoz közepén van egy kis kopár sziget. Egyetlen bokor nincs rajta, a hová valaki elrejtőzhessék. Ott állíttatok fel egy sátort. Ketten két külön csónakon oda evezünk s kiszállva, a csónakokat visszaküldjük. A sátorba lépve, annak függönyeit lezárjuk, s akkor azt, -213- a mi odabenn történni fog kettőnk között, nem látja és nem hallja senki. Gondolkozzál ezen holnap hajnalig s akkor határozd el, hogy velem jösz-e, vagy Albohacenhez mégy?

Szegény kis Boabdil! Jobban félt a haláltól, mint a megaláztatástól. Reggelig megalkudott királyi büszkeségével, muzulmán hitével s azt izené Ferdinánd királynak, hogy őt fogja követni.

Tudta azt Ferdinánd jól; már készen is állt a sátor a homokszigeten. Furfangos alkotmány volt. Függönyei úgy voltak felrakva, hogy egy zsinorbog feloldására köröskörül a földre hulljanak.

A sátor közepén volt felállítva az oltár a kereszttel és a kitárt evangeliummal.

A két király megérkezett két külön csónakon, s belépett a sátorba, mely bezáródott mögöttük.

Hanem a Guadajoz két partján fel voltak állítva hadirendbe a mór és spanyol hadak, hogy legyenek tanui a két király szövetségkötésének.

Az, hogy mire esküdtek kölcsönösen, kiki a maga hitére? maradjon örökre titok.

Ferdinánd diktálta az esküt a mór kis királynak, s míg ez rebegő ajkkal mondá azt utána, megrántá a zsinórt megfeszítő bogot, s arra egyszerre lehullt köröskörül minden lepel a sátorról s a két sereg a folyam két partján ott látta Boabdilt az oltár előtt térdepelni, kezét a keresztyének szent evangeliumára téve.

Az egész mór sereg, mely Boabdil hive volt, láthatta kis királyát térdepelni a kereszt előtt! S még a kereszt, ha ellenséges jelvény volt is, de szent jelvény: Istent jelent. De térdelni az idegen király lábánál! A megvert ellenség lábainál, a kit a vén mór király, Albohacen, úgy űzött maga előtt, mint az oroszlán a tevecsordát!

Ezzel a ravasz csapással Ferdinánd megverte mind a két ellenséget: Boabdilt is, Albohacent is. -214-

Albohacen meg volt verve az által, hogy Boabdil a maga seregeivel Ferdinándhoz csatlakozott; de ezzel önmagát is megverte Boabdil nagyon.

Az öreg mór király visszahuzódott hegyei és várai mögé; Abdulah hazament seregével Granadába, Ferdinánd magukra hagyta őket. Most már el volt vetve a mag: csak várni kellett, míg a vetés kalászba megy.

Nem bántották őt, csak megvetették. Nem lázadtak föl ellene, csak kerülték a palotáját. Ha kilovagolt az utczára, nem kelt föl előtte senki, nem üdvözölte a nép, csak a háta mögött kiáltá utána egy-egy félig sajnálkozó, félig gúnyolódó hang a melléknevét; de nem a hajdanit, a kegynevet: nem azt, hogy «Boabdil»; hanem az ujabbat: azt kiálták utána, hogy «ott megy a Zogojbi!»

Ennek a fiatal fejedelemnek olyan vékony pókfonalakból volt szőve a kedélye, mint egy érzékeny lánykának, őt egy sértő szóval is el lehetett űzni.

Éjszaka, anyjával együtt elszökött királyi palotájából, elfutott a tengerpartra, Almeriába, ott felvette őt Ferdinándnak egy hadi gályája. Hová menekülhetett volna jobb helyre, mint egykori ellenségéhez, második atyjához?

A granadai nép csak a szökés utáni nap vette észre, hogy király nélkül maradt.

Ekkor eszébe jutott az elűzött király: a hajdani hős, a dicsőséggel ismerős. Azt most visszahivta.

Albohacen újra elfoglalta a trónt s kezébe volt letéve a mór nemzet sorsa. Új századokat adhatott annak életéhez.

Ott volt mellette a legszebb asszony alakjába öltözött -215- dæmon, Zoraia, a «hajnalcsillag!» Igen, «esthajnalcsillaga» a mór nemzetnek, a kit Izabella ármányos cselszövénye küldött oda egy nép megrontására.

Ezek a szép szemek addig sirtak-ríttak, ezek a szép ajkak addig sugtak-búgtak, a míg a vén király jó eszét elvették. Zoraia rávette a királyt, hogy fogja üldözőbe az elfutott Boabdil egykori hiveit, mert a míg azok ki nincsenek irtva, addig az ő trónja ingadozik s Zoraia kis fia nem fog arra feljutni soha. Pedig a kis poronty már olyan nagy volt, hogy magától fel tudott mászni a trón lépcsőjén, dajka segítsége nélkül. Ennek a kedvéért érdemes volt egy éjjel álmaikban meglepetni Granada békés polgárait, kik Boabdil trónraültetésében gyanusok voltak, s leöletni szinét-javát a mór népnek.

Zoraia még tovább feszítette az ideget. Az első vérfürdő után még szaporodott az elégületlenek száma. Zoraia kipéczézte azokat, a kiket gyülölni valami oka volt, s újja hegyén volt a halál; a kire rámutatott, az holt ember volt.

Egyszer aztán túlfeszült az ideg, ketté törött az íj: a felboszantott nép üszköt, fejszét ragadt, megrohanta a király palotáját s másodszor is elűzte Albohacent Granadából.

A vén hős, Zoraiával és kis gyermekével együtt az éj sötétében menekült a zápor és vihar közepett, kisérve a futását védő vitéz testőr-csapat által. Reggelre egy várához ért, melynek felvonó hidja parancsára leszállt előtte. Mikor a vár udvarára benyargalt, azt kérdé az elésiető várnagytól:

Abban a várban ölték meg az ő parancsára, Zoraia kivánatára, az ő tizenkét fiát. A derék tizenkét fiut!

No de semmi. Megmaradt még a tizenharmadik: az -216- egyedüli gyáva, a kinek a szégyene olyan nagy, hogy a többi tizenhárom számára mind elég szemfödélnek.

– Akarjátok-e, hogy ismét Boabdil legyen a királytok? Kérdé Albohacena a várőrségtől.

– Akkor gyűjtsétek össze hiveim hadát, parancsolá a király, menjen gyors futár Zogál öcsémhez, hogy siessen segélyemre: a Zogojbi Ferdinánd oltalama alatt fog visszatérni. Előbb megverjük a castiliait, azután megtörjük a granadai lázadókat.

Másnap estig már tekintélyes sereg csoportosult össze Arduan várában a környékben lakó hű saracen nemzetségből, kik inkább akarták trónon látni Albohacent minden kegyetlenségévél, mint a kis Zogojbit minden szelidségével.

Másnap reggel nagyon sokára talált felkelni az ő hajnalcsillaga s addig nincsen reggel.

Mikor Albohacen fel akart öltözni, nem találta sem az öltöztető szolgáját, sem a borbélyát, sem a medencze hordóját, egyedül kellett felöltöznie.

Kiment, hogy megdorgálja a rest népet és valamennyi termét mind üresen találta. Egy ajtónálló sem volt ott.

A folyosóra ment, onnan az udvarra. Egy csatlós, egy testőr sem ácsorgott sehol. A nagy kaszárnyatermekben egy harczos sem volt, az istállókban sehol egy lovász, de még egy paripa sem volt. A felvonó hid le volt eresztve, a kapu nyitva. Maga a toronyőr is hiányzott.

– Hahahá! hangzott egyszerre a gúnykaczaj a várkastély lapos tetejéről, s Albohacenre a bolondja csörgőssipkás feje bólongatott alá; fogadjunk, komám, egy marék likas mogyoróba, hogy kitalálom mit keressz? azt keresed, hogy hová lettek a vitézeid, ugy-e?

– Nem Boabdil hivására mentek; hanem Zogáléra. Öcsédet, a hőst kiáltotta ki a mór nemzet királyának, s minden sereged melléje állt.

– Óh én sem maradok itt veled; de azért maradnak itt elegen, a kik nem maradnak el tőled e várban. A zöld teremben ott találod a kis Zehrot, a ki most tanulja a dajkájától az apa, anya nevét kimondani. Szolgáid, hogy még jobban tudjon beszélni, még egy szájat nyitottak a szíve fölött, most kettős gagyogását hallod. Ha az ablakon kinézesz a sánczárokba, ott találod a kis játékos Yotát, a mint a zörgetyüjével a patkányok között királyosdit játszik. Eutymi a jó tanuló fiu ott függ a sárga terem boltozatáról lecsüggő selyem zsinóron, s olvas neked bölcs szúrákat az Alkoránból. Orkán, szegény, a ki beteg, ott nyög a lefüggönyözött kamrácskában, megláthatod, ha betekintsz. Jubám a hátad mögött jár, a mikor a folyosón végig mégy, s a palástodba takarózik, hogy a gyilkosok meg ne találják. Harunt előidézheted a kandallóból; csak szítsd fel a tüzet alatta, mindjárt leszáll. Caabost, a versirót az erkélyen találod, a mint fej nélkül irja a verseit. A feje előtte áll, s diktálja a kezének, mit irjon? Benzaráht, az alchymistát, megleled a műhelyében: aranyat főz, s az olvadt érczet iszsza s nagyokat rikkant mámorában az aranyitaltól. Yohaya fiadat keresd a boros hordókban: meghallod a neszét, mikor bugyborékol. De ha Abderám és Aliben szobáiba lépsz, előre tartsd a pajzsodat, mert azok karddal csapkodnak maguk körül. Hanem Abdala fiadat aztán megtalálod két helyen is, fele itten, fele ottan a hogy ketté fürészelték. Ez lesz a te társaságod, Albohacen! és senki más, mert én is itt hagylak: elröpülök. Ha meg akarsz innen szabadulni, tanulj repülni, a hogy én. -218-

Azzal a vártető magasáról leveté magát a bolond a mélységbe. Nem volt több szüksége a mór királynak bolondra, elég bolond volt ő maga.

Albohacen meggyőződöt róla, hogy egyes-egyedül hagyták Arduan várában, Zoraiával és kis gyermekével, a kik miatt annyit föláldozott! Az egész országát.

S a bolond igazat mondott neki. – A mint végig járta az üres termeket, lassankint megnépesültek azok ijesztő kiséretekkel, megöletett fiainak rémalakjai jöttek elő minden zugból, minden kinyitott ajtón szemben találkozott velük, nyögésük, fuldoklásuk halálsikoltásuk hangzott eléje mélységből és magasságból. – Ez megfosztá eszétől.

Zoraia, kinek szép szemei okozták ezt a nagy romlást, rémülve vette észre, hogy ő egy tébolyodottal van bezárva egyedül egy puszta várba. Rá akarta beszélni Albohacent, hogy meneküljenek onnan.

El a tengeren túl, Afrikába, hol Fez Marocco fajrokon népe még kész fegyvert fogni az elűzött király mellett s uj szaraczén haddal fog átkelni a Geber-al-Tarik szoroson.

Ez a gondolat még fölélénkíté Albohacen lelkét tompa őrjöngésből. Zoraia pedig bizonyosan azt tervezé, hogy ha egyszer ráveheti Albohacent, az őrültet, hogy üljenek lóra s fussanak innen, akkor majd úgy ejti az utazást, hogy a castiliai határon bukkanjanak ki s ott azután majd hazatér kiküldő asszonyához, Izabellához, s beszámol neki az elhozott királyi férjjel: «íme, én elvettem az eszét, te vedd el a koronáját!»

– Átmegyünk Fezbe, a hol a mórok paripái nem futnak, hanem repülnek. Mért ne repülnének? Ha a gálya repülhet a víz felett, miért ne repülhetne a mén a föld felett? Akkor ezek a rémek sem jöhetnek utánam. Hisz ezek oda vannak tapadva ahhoz a helyhez, a hol a vérük -219- kifolyt. Ide vannak kárhoztatva e falak közé. A szabadba nem jöhetnek ki.

S hogy bebizonyítsa, hogy legyilkolt fiai nem mehetnek utána a szabad ég alá, felvezette magával Zoraiát és kis gyermekét a várpalota tetejére.

Azután szétnézett maga körül onnan a magasból. Őrült képzelete benépesíté körüle a vidéket.

– Az ott a Geber-al-Tarik tengerszorosa, a hol Tarik vezér hatszáznegyven év előtt átkelt a mór harczosokkal. Látom a vitorláikat repülni a kék víz felett. Már a partra szállnak. Tizennégyezer harczos, pánczéllal, pajzszsal, kócsagos sisakkal. Minden paripának négy szárnya van. Hallod, hogy süvöltenek a légben? Orrlyukaikon tűzsugár lövell elő. Hallod a prüszköléseiket? Hallod, a mint csengenek a kengyelvashoz ütődő szablyák? hogy pendül az íj a kilőtt nyil után? – Repüljünk eléjük.

Azzal felragadta két felől két izmos kezével Zoraiát és kis gyermekét s leveté őket a szédítő magasból.

A kis királyfi ugyanabba az árokba hullott alá, – kezében a zörgetyüje, – a melybe a játékos Yotát ledobták s most már aztán osztozhattak egymással – a patkányok birodalmán.

Albohacen pedig nem nézett utánuk; hanem csak fel az égbe, el a messzeségbe: onnan jöttek felé tízezrei a szárnyas lovasoknak.

– Én is közétek repülök! kiáltá, s neki indult, a hogy a bohócza megtanítá a repülésnek. – Még most is repül; mert az Al-Haviját, a hetedik pokol messze van. Arra pedig ki volna jobban érdemes, mint az a király, a ki elvesztegette nemzetét, népének országát, boldogságát – egy halavány asszonyi arcz szép szemeiért.

Gyorsan következik a vég! Minden veszni induló nemzetet azzal ver meg az Isten, hogy mikor legnagyobb veszedelme következik el rá, akkor egymás között veszíti össze. -220-

A mórok nem tudtak egymásnak megbocsátani. Nem gyűlöltek már senkit olyan nagyon mint egymást, nem harczoltak már senki ellen olyan jól, mint egymás ellen. Két pártra szakadva, mind a két fél a másikat nevezte árulónak, bitorlónak, zsarnoknak s dühítette a maga hiveit a saját faja ellen. Mind a két fél azt állította, hogy az ország nyomoruságát a másik fél idézte elő. Mind a két fél tapsolt a kárörömtől, ha versenytársa a közös ellenség előtt kudarczot vallott.

S a közös ellenség, a castiliai, folytatta a maga művét, mint a hogy a csillagász kiszámítja az aspectusokat. A hozzá menekült Boabdilt segítette nagybátyja Zogál ellen. A nyilt csatában Granada előtt spanyol lovagok harczoltak a mórok sorai között, döntő csapatokban. Csak két királyi sarja volt még az ős Barmeczidáknak, a kik egész néptörzs voltak, mielőtt Izabella a szép Zoráiát oda küldé hozzájuk. Most ez a kettő, a két utolsó egymás ellen harczolt. És harczolt addig, a míg az egyik elesett. Az Zogál volt, az utolsó hős. Más krónikaírók azt állítják, hogy a vesztett csata után átmenekült Afrikába. Mindegy az. Csak elveszett, ha élve, ha holtan.

Boabdil, a Zogojbi diadalmasan vonult be ősei királyi városába; egyedüli unokája a nagy mór királyoknak. Most már senki sem jött – ön nemzete közül – koronáját elvitatni tőle.

Mikor Boabdil, a Zogojbi, ősei királyi városába beült, akkor azt mondá neki a szövetséges: «ki innen! – ez az enyim, – te magad is az enyim vagy!»

Ekkor nyiltak fel a Zogojbi szemei. Ekkor hangzott végig az ébredés jajkiáltása az egész mór nemzeten: «Fel, kardra, lóra, bástyára! egyesülj nép a közös ellenség ellen!»

Késő volt már. Az önmagától szétzilált nemzetnek nem volt magva többé. Hőseinek szine-virága megölve, önkezétől szétszórva a tengeren túl. A vas ellenség pedig -221- szorosra húzta az áttörhetetlen gyűrűt az utolsó menedék, Granada körül.

Minden védelem hasztalan volt. Ferdinánd nem rohanta meg a bástyákat, hogy alkalmat adjon a móroknak hősi küzdelemben végezni történetüket; csak kapuikat zárta el s mikor kiéheztette őket, akkor megengedte nekik, hogy rakják le a fegyvereiket a győztes lábaihoz, a ki megverte őket – egy szép asszony szép szemeivel.

Boabdilnak a békekötésnél meghagyta Ferdinánd királyi czímét és gazdag évdíjat biztosított számára.

De Boabdilt soha se hítta többé királynak senki. Akármerre járt-kelt hajdani birodalmában, mindenki, a kivel találkozott, ezzel a névvel köszönté: «Zogojbi!»

Egy évnél tovább nem birta ezt elviselni; otthagyta roppant birtokait Ferdinándnak, palotáit, uradalmait eladta 800 ezer aranyért s átköltözött Afrikába, a honnan ősei kijöttek: Fezbe.

Egy ütközetben, a mit a feziek a marokkói császár ellen vívtak, egy szakálltalan, csaknem leányarczú lovagot láttak vívni a legdühösebb harcz tömkelegében, ki vézna termetét meghazudtolá rettenthetlen bátorságával s ott sebektől elborítva elesett.

… Ez volt a vége a mórok hétszáznyolczvankét esztendeig tartott dicsőséges uralmának Európában.

Ferdinánd győzött, Izabella győzött, az igaz hit győzött. A mórok nem uralkodtak többé Spanyolországban.

De mielőtt történetünk véget érne, még egy alakhoz kell viszatérnünk, a kit el is felejtettünk már talán, mint a hogy elfelejtette őt a maga idejében az egész világ.

Gondoljunk vissza arra a kis királyleányra, a kit nyolcz esztendős koráig hatszor férjhez adtak, hol nagyapákhoz, hol unokákhoz, ma született s még ezután születendő herczeghez; egyszer megkoronázták, másszor fattyúnak nyilvánították, s utoljára bezárták egy kolostorba. «Johanna -222- testvér» még most is él, midőn Ferdinánd, egykori üldözője és meggyalázója, majd apósa, majd násznagya, majd vőlegénye, majd börtönőre, elfoglalta Granadát.

A cselszövő királyné, Izabella, nem soká örülhetett diadalának. A halál nagyobb úr még a királyoknál is.

És Izabella halálával az a veszedelem szakadt Ferdinánd király fejére, hogy előkerült Fülöp nagyfejedelem, visszakövetelni a castiliai királyságot, a mi Izabelláé volt, s Fülöpöt illette meg, ki neje («őrült Johanna») után a királyné törvényszerinti örököse volt.

Az özvegy király számára ott volt a kész menyasszony a cerimberi zárdában, a kit Johanna testvérnek hívnak. Ennek még közelebb joga van a castiliai trónhoz, mint Izabellának volt, fel tehát leánykérőbe!

Az új menyasszony ugyan már negyvenöt éves, harminczhét év óta a Krisztus eljegyzett mátkája, nem is szép már. Azonkívül az ország rendei is kimondták rá, épen Ferdinánd követelésére, hogy fattyú. De ez mind nem tesz semmit. Egy kis piros festék megfiatalít azonnal; a pápa nincs messze: engedélyt ád egy apáczafejedelemnőnek a férjhez menetelre, ha kell. Dom Emmanuel, a portugall király, kinek országában lakik a menyasszony, kiadja őt, ha erősen kérik s az ország rendei írnak arany tintával egy másik pergamentre határozatot, mely Johannát törvényes királyi utódnak nyilvánítja.

Minden készen is volt már: pápai engedély, királyi adott szó, piros festék és arany tinta, csak egyen mult: magán a menyasszonyon; Johanna testvér azt felelte: «én nem leszek földi király felesége!»

S ezen az egy szón szétomlott az egész fényes építmény, a mit Ferdinánd annyi vérrel, annyi csonthalommal összealkotott.

Lábjegyzetek.

1) «Harczol minden szerelmes.» – «Szerelmes minden harczos.»

2) Valószinűleg török emlékű táncz ez: «dzsindzsi» törökül azt teszi, hogy «láncz».

3) Legkisebb rézpénz a Szepességen – hajdan.

4) Felaprózott lenmagpogácsa az olajütő sutúból.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35	között, kogy	között, hogy
109	meg, bogy	meg, hogy
114	a püspököt,	a püspököt.
169	legtitkosabb godolatainkat	legtitkosabb gondolatainkat
170	dicsőség?»	«dicsőség?»
182	«Herr General«-nak	«Herr General»-nak
217	tartsd a pajzsodat	tartsd a pajzsodat
222	níncs messze	nincs messze
222	ferjhez menetelre	férjhez menetelre