The Project Gutenberg eBook of Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész), by Mór Jókai

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have to check the laws of the country where you are located before using this ebook.

***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EPPUR SI MUOVE – ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD (2. RÉSZ)***

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 346. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=QfhiAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

KÖZELEBB AZ ÉGHEZ.

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordiczán, még pedig kívül a falún; mert oda, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. – Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy «jól viseld magadat! mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!»

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöcscsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statutió alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a szinészek sátorában s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja! mondá hajdani praeceptorunk. Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakuk. Mi nem megyünk a templom-szentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szent képeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. – Te jősz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a sziklaormot, a mit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma föl. Te, Czilike, meg én. Mi hárman. -2- Ott annyival közelebb leszünk az éghez, a mennyivel távolabb minden emberi arcztól.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy perczre szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, a mi az útra szükséges; a vándor színésznek gyakorlata van már ebben. Evő, ivó-eszközt, s a miből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a podgyászt s aztán megindúltak jó kedvvel, elébb egy korty szilvaléllel erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Czilike is ivott abból. Szinésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.

– Minek az? mondá Bányaváry. «Me lupus… fugit inermem.» (Engem fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyujtsd Czilikének s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; ott hagyta a puskát, karjára vette Czilikét, s a míg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.

– Emlékszel-e rá, Czilike! mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal. Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban! s a mi szamócza az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körűl; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah! itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztűltörtem -3- a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát, meg egy angyali jóságú, puposhátú asszonyságot. Bemutattam magamat: «én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára». Hah! micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! a sugó nem fért negyednap a sugólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó puposhátú asszonyságnak s hagytam ábrándozni a bálványszép házi urat – Czilikével.

– Hah! de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, a hova hivatalosak voltunk! száz kocsi kisért odáig, s taraczk-durrogással fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, a mi kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy Nyitrán restaurátió lesz: nosza hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és huszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztujításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadnivaló kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utczán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játszunk? A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta, meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortes-tanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. – Semmi? mondok: hát ez mi? – mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: «Kolostor». No, ha kolostor, hát játszunk itten. – Barátok laknak benne! – No, ha -4- barátok, hát akkor jó barátok leszünk. Mondék és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidelisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószivű barátok voltak.

– Ott bizony. A refectoriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szent képeket bevontuk nemzeti szinű függönyökkel; – s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi consistoriumunk mind excommunicálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professoroknak a színházba járást. Barbarok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás? Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelidülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Ráczok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, a ki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik s hallgatja a szavunkat, mint a profécziát, s tapsol annak a szónak, a mit a ti tehetetlen országgyűlési articulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: extasisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is s azt mondja: «Kedves magyar!»

– Te! mondá Kálmánnak, eléje állva s Czilike kezét megfogva. Ennek az «én királynémnak» sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!

– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? – Miénk az egész országban – minden országút és ösvény! -5-

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, a honnan napsütötte völgyet s a völgyben elszórt házakat lehetett látni.

– Nézd, bajtárs! minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füst-pénz, meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, a mit e látványban érezünk, s a miről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres veritéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz, mikor földes-urát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegyláncztól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámczikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör: beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap: pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldús; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott karodon! annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, a hányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva biborpalásttal, vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Oh, hidd el, hogy nem az a boldogság, minden nap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, minden nap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. A mi azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakandok, igavonó barom. Ne -6- légy te úr soha! Rosz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegylánczában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivator omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok czikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár arany-ködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alúlról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány fénylik a most is jégfedte Kriván.

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közelállókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat, s felszabadítja a könyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanúl néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

– Adj nevet «költő» ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.

– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a -7- földhöz. Vannak emberek odalenn, a kik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna. A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jól tarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Soha sem elég neki, a mi van. Ah, az kinzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, a mi a föld iránti szerelem. A hogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy! enyém hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre s akkor is enyém vagy!

Czilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, a mint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.

– Engemet mind a ketten! mondá Bányaváry. Most büntetésül csókoljátok meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Czilikét, másikra Kálmánt s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poezis múzsa-csókjai voltak azok.

– Hiszen ti még gyermekek vagytok, mondá Bányaváry; az én gyermekeim. Oda kell mennetek, a hova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, akkor is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: «Hunnia nyög letiporva!»

Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végig zengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? a szikláknak? a sasoknak? a patakoknak? -8-

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Czilikének gyönyörű sopran hangja volt. Bányaváry érczteljes tenor hanggal birt, s Kálmán hajlékony discanttal kisérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

– Ah e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! mondá büszkén Bányaváry. S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe! még Budapestet is beveszszük velük.

– Az nehéz lesz, mondá Kálmán elmélázva. A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.

– Hejh! Mit nekem a nádor? A hol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

– De ne felejtsd el, hogy csak «felsőbbek engedelmével» ütheted le a sátorkaróidat.

– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? szólt keserű gunyorral Bányaváry. Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál, mint rangbeli úr? mire én Pestre felkerülök. S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagy urakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagy úrnál akarsz czélhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgöm, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jól esik, s háladatosak érte. Bejutok én Pestre, mint a hogy a sátoros czigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.

Czilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sohaj elmondá neki: «te minket olyan jól el tudtál felejteni! még majd jobban is elfelejtesz!»

Kálmán szótlanúl kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle. -9-

– Nézzetek ide. A míg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

– Nézd, szólt Czilikéhez. Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön. S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagy urak salonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Czilike áthajolt a vállán s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fenhangon szavalni, arcza tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait, a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat; hévvel, mely teremt a perczben, a melyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; – nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarczú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaja, Thalia, Euphrosyne: a Pyeridák mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölűl, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyilt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok, s a királyokkal daczoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az Isteneket -10- az égből s a hősöket a sírból, s a költő hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban Isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Eliást a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, a mit magának jósol.

És a mikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, a mit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hizelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedűl ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, a mi lelkében szülemlett, s az olympi fényes arczok, és a sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen, nem Zeusz és Isten-udvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok cumulus névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.

– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szivét tőlem, mert ezentul nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, -11- a mikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt a mit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiu! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministrans vagyok, holott te Pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek mikor alszol, megöllek a legelső kővel, a mi kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!

Kálmán kaczagva szorítá keblére barátját. Olyan jól esett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van? Fél is az ember a mennykövektől mikor Zeuszszel komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processiójában!

Ez mind igen szép, véleményezé a kalauz; de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a sziklákról lefelé, s hol hálnak akkor?

Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jószerencsének találta, ha egy kecskepásztor-gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.

Utól is érte őket a zivatar fele útban. A fák közt áthuzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint az óriás, kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kigyózva keresztül-kasul.

A két ifju egyet gondolt, kezeiket nyujták egymásnak; Czilikét felültették összefont karjaikra; az pedig shawlját szétterítve, s két karjával a két ifju fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapitva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő lecsapó villámot, a fejeiket daczosan felhányó fenyő óriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott czirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekiséret volna ez.

– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! Kiált Bányaváry s kiállva a gunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerüen őrjöngő monologját: «Tombolj! üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!»

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi ördöngösökkel van dolga, a kik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok cascadejai zuhognak csörtetve. A kalauz -13- targalyat keres össze és tüzet gyujt; azt körülülik jó kedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arczokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszünik s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Tovább menni már nem lehet az erdők sötétjében; de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, a mi csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; – szerető szivek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját s édes bús népdalait hangoztatta rajta. Czilike eltanulta tőle a népdalokat s utána énekelte.

Kálmán az alatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve virágillatot lehelt; a «körfény» virított javában; a bokrokat ezere a szentjános bogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a gunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorut hozott magával, körfény virágaiból fonva s azt Czilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világitó fénybogárka volt téve s Czilike olyan volt a koszoruval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürteit zöldfényű csillagdiadém köríti.

LENN A FÖLDÖN.

Hogy odalenn a földön mit végeztek ez alatt? arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és a mi ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínü, hogy őket sem igen kereste senki. -14-

Este bohózat volt az előadás s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek aristocraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. A kik a mult éjjeli tánczvigalmat végig vigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Tánczvigalom is volt oda lenn a földön, a míg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a tánczban.

Szekérre voltak pakolva már a szinészek is, s dalolva mentek odább; a czigánybanda huzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, a míg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

– Ah bajtárs! előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No no! hiszen rokonod. Az éjjel sok rosz élczet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A herczegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Czilike testvéred. Ugye, micsoda büvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjöket s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debreczen felé haza jószágukra. E miatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, a mik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szintén elmegyek Debreczenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az öt lovas fogatommal utólérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol? azt fogom tenni. Válaszolt rá Kálmán. -15-

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Ő méltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és francziául és ásított sokat, a miből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz s szerzett magának tapasztalatokat abból a themából, hogy mit tesz stafétán utazni? Rázatta magát fakószekéren, kukoriczaszár ülésen, egy lovas kordén, nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihuzta éjjel az ágyából a birót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debreczenbe.

A «Fehér ló», a «Bika» és a mi kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak, (s az irás szerint szorítottak is nekik helyet) mint valahol akárhol egy három tagból álló herczegi családnak és kiséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pinczetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, a kiknek aztán nappal -16- tessék az utczán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utczát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! «Ez nem vendégfogadó». És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debreczenben olyan házi gazda, a kinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szürét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy czédula lógott: «ezen ház minden órán szabad kézből eladó!» No akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű phlegma eszményképe.

Kálmán a fogait csikorgatta, s dühösen rontott ki az utczára; a kutyák megint majd lehúzták. -17-

A mint az utczára kiér s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomoruságos eredményét.

– Gyerünk, szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s peczérkorbácsával leporolva leffentyüs lovag csizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Húsz ezer forint! egy vak garas se megy le belőle! volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

A kerekhasunak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belé tett bankjegy csomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést; mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem. -18-

A házi gazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi phlegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláirta.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

(Tudniillik, hogy Debreczen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike «százhúsz személy» nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg épen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal, az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: «Tizenkét legény ide be!»

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy percz mulva mozdult a helyéből tornyos-nyoszolya, pohárszék, fiókosszekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a -19- városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jőjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nem csak minden butorát az utczán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a városból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lóczáján, mint Marius Carthago romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolcz talyigást s felrakatta a czókmókját, s úgy el-kivándorolt Debreczenből Balmaz-Ujvárosba, hogy soha onnan még mézes-kalácscsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debreczenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespearet olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette. Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry-család arczán annak a ragyogásnak a viszfényét. Tetszik az ilyen könnyüvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsuztak, s ő hátramaradt Debreczenben. Tovább kísérni Decséryéket, mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt előttük. -20-

A Sebes-Kőrös a mult éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszakgatta valamennyi hidját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást birjanak a víz hátára varázsolni.

Ide át pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a herczegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között? Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

A herczegnő először elfintorította rá az arczát s azt mondta: «pfuj!» hanem aztán vállat vont: «hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda».

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak épen kötelessége volt az, a mit ő viszont gyönyörüségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, a hol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószinüleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; -21- a ki egy grófnak száznyolczvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fentartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Este felé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehosszanemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos kutgémek, hosszú itató-vályuk jelölék az egyes csordák gyülhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközüleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tiz is, mint egy ujabbkori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénás-szekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat locomotiv van egybe befogva, akkora csálé-szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, a hol bemegy; az első tulok nyakára bádog kolomp van akasztva; fenn a szénás-szekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szijostor a kezében, mellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, a mit csak a paraszt tud; s a mit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: «Csákó ne!» – «Pirók ne!» – «Csálé hó!» – «Hajsz ne hó!» – Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren s nem fogadja a szót.

– Nem bizony, felelt a gyerek onnan a magasból épen nem leereszkedőleg. Majd lenne énnekem édes apámtól kutyaporczió, ha itt hagynám a szénát.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arczú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy «édes anyámasszony itt van a konyhában».

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, a hová a kis leány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebujni a redőik között, a padlók pedig gyékénynyel voltak bevonva, hogy a jövőmenő nép be ne sározza.

A kis leány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jőjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa butorokkal: de semmi fölösleges fényüzési tárgy nem volt felfedezhető. -23- Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigoruan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, a ki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja az orczáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolcscsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényüzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, a míg a kis leány kiment, hogy majd behivja az anyját; a ki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nem sokára előkerült a házi asszony. Derék, piros pozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arcza. Karton ruhát viselt, és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! szólt ragyogó nyájassággal, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a herczegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: «nem merek a kezéhez nyulni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell a konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka».

– Nem biz engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra s biztosítá a házi asszonyt, hogy tud ő annyit, a mennyit magyarul; -24- a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? kiálta fel örömteljesen Sára asszony. No akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy hiják ezt ni?

Azt biz a gróf kisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, a milyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihuzott, ő soha sem látott: levén az egy hosszú rézorsó, a melyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyú-pengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogas kerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzó eszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– Dehogy hajó; nevetett Sára asszony. Talán még nem is látott a gróf kisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a salonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, a hol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálczát, azaz hogy a fözőkanalat. Az is olyan piros pozsgás volt mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orczáját, a mitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha? s mirevaló az a sok csodaformájú eszköz, a mi az asszonyok fegyvertárát képezi.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas -25- vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ez alatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, a kit az udvaron kapott meg, a mint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

– Itt van az a domine ni! a ki engem Pesten huszonötig megcsapatott, mondá feleségének.

– Micsoda? kiálta Sára asszony. Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugy-e, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreg anyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelidül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! vágott közbe Tóth Máté uram, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szükebb volna, Párisban nyári salonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! riadt rá Sára asszony. Egyszer már megcsapták kendet a gányó-öltözeteért, azt akarja, hogy…

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél. -26-

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyiló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, a mi rettenetesen illett neki.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előrekeríthető. Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonynyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa-asztalt bevonta gyönyörű sávolyosabroszszal s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó czin-tányérokat; négyre terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak czin-tányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüst-tányérról a világon; még király ő felsége is csak porczellánról ebédel.

Annál inkább megrótta ő méltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony? Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No hát akkor még kettőt ideteszek. (S a míg félrefordult, odasugott életepárjához: «aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!»)

Ez megint nem tetszett ő méltóságának: «miért csak kettőt? hát a család többi tagjai?»

– Oh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

– Oh! a kis Jóska? Annak meg épen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi a szederfa tetején; annak nem kell egyéb. Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a herczegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, a ki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, a ki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: no hát, majd a Juczi elül az ő ölében! az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, a minek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kinálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. «De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!»

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony izletes konyha-művészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! monda Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Juczikájának egy darabot abból a jó diósrétesből a markába nyomva, a miből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután, a mit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony, folytatá Sára asszony; ennek az úrnak az öreg anyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart magánál egy-egy árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, a ki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, a ki úgy henyél, mint egy úr. -28-

– Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csunyább, mint a czifra paraszt, meg a kopott úr! Onnan ő tőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja, engem aztán azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el. Mert még az édes apja az én lelkem uramnak (itt a szájára ütött Sára asszony) ennek a rossz embernek: Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a számom; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt mondani, hogy «lelkem». Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus paraszt volt azon a pusztán, a melyiken legelőször megtelepedtünk. Még az se irni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert épen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista gyerekeknek az iskolába járást, az ábéczéket is elszedték tőlük; csak úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az irásnak, holmi vándor diákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként gazdagodott meg az apósom? A hogy a rossz emberek mondják, hogy kád aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik, hogy az ördög hordta neki lidércz képében a pénzt: ezt ne tessék elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi érvényre jutni.

– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom épen 1793-ban árendált ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett értte fizetni. Az pedig egy olyan rendkivüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy karácsony szombatján arattuk le azt a buzát, a mit augustusban ugarba vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő esztendő -29- aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi. Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet s fürészporból sütöttek kenyeret; takarmány pedig épen nem termett, úgy, hogy az ország egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen kiszáradt s ez lett ránézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották hozzá a lábas jószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapju ára iszonyuan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el, ahogy vagyok; – hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, a mennyiből tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, a ki az én leányomat elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a «leányom» nem akar megjelenni az asztalnál.

– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát. Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de sokszor eltépte a kötényemet! de megtépászta a hajamat, mikor meg akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én a nagyasszonyomnál voltam; folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára asszony; mikor aztán engem ez a csunya ember elvett, tréfálkozva mondta -30- a nagyasszonyom: «no Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én elvetetem az unokámmal!» «Óh, mondok, nagyasszonyom: majd biz a maga unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; gróf kisasszonyt kap az feleségül». Én mondom azt; igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyüségében bizony nem is vette észre, hogy jószivü tereferelésével milyen pirosra festette egy pár embernek az arczát, a kik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, a mi azt legjobban illustrálta, az Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már s házi leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

A milyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez a bibliai Éva.

Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfüzőt, mindenütt gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arcza megaranyozva a naptól; sürű tömött haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még, nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem birja rá, hogy megszünjön néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel, mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, a kiknek mindegyike neki volt egyszer szánva s nehéz volt az itéletmondás.

A főispán és a herczegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen letelepült hajadont. -31-

– Une beautée rayonnante. Mondá a főispán a herczegnőhöz, szokott társalgási nyelvén francziául.

A mikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram hideg phlegmával adta tudtul:

Hanem bővebb felvilágositást nem adott magáról, honnan tanulta meg mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak. Azoktól szépen búcsút vettek.

Egy kis benyiló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen ágygyal.

– Már mint én? szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. Kinn a szérün, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvő helyem. Nem alszom én ágyban, a míg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól az ember.

– No ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom, mondá Kálmán s ő is vette a köpenyét.

– De biz azt meg nem engedem: erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, a ki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó házi asszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt s -32- gyalogjáró diák korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már ő belőle.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már, aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek s a nyitott ajtókon kihallatszott, a mint a tehenek nagyot-nagyot sohajtanak.

A szérüs kertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta buzából. A mellett feküdt egy ember alak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét s felkiáltott: «ki az?» A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. «Kend az, apám uram?» mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s félszárnyával betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búza garmadára nyugtatva.

Óh te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! óh te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!

Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a földön fogtok hálni?

– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég, kezdé Tóth uram. Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.

Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezkedés elméletéről. -33-

– Ez bizony szép, a ki tudja. Sohajta Tóth uram. De hát parasztnak nem való mindent tudni.

– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos paraszt. A ki félig meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.

A szérüs kertből szabadon lehetett végig látni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.

E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés viszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.

– Nem vésztűz az, mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyujtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.

Egy ember, a ki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját birja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan: még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S a kié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél, s nem tanult mást, mint a mit a föld tanított neki.

– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!

– Mert ez lesz a mesterségük, a mi után élnek. Nehéz -34- mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végig aluszsza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert boszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, a mit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jó izűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.

– Miért éltünk? Azért, a miért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszt telkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög mértföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már József fiai betöltötték a Kanahánt s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyü tudomány az egész. Soha sem adni ki semmire semmit, a mi nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a meggazdagodásra.

– A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk, egészségünk van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. A kit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.

– A léleknek? Oh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész falúja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.

– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást?

– Oh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekhismust és a bibliai történeteket.

– Nem. Minek a parasztnak a tudás? A mit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; a mit a törvénytudományból tanul: az hitét ingatja meg az embertársakban; a mit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is hozzá; s mindennek csak a szinét kapja meg s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.

– De hisz önmaga czáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.

– Hja, a mire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem nem instruktorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz éves koromban elvittek katonának, harmincz éves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párist, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.

– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, -36- fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.

– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a miben akkor maga is részt vett?

– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, a mit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek Ráczországból a disznó-hajtsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban? Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolcscsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek? Moldvaországból jőnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stiriából idáig eljárnak almával a hienczek, meg a krikehájok. – Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem ujságra.

– Megvallom igazán, nagyon restelem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a ki «sarokra» darálja el bolondos meghivóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni, vetődni, mind többé-kevésbbé bolond volt. Veszekedő, czigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöczben veszett el; pedig de czifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna a helyett, -37- ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.

– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?

– Oh! igen is, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással. Annak épen az a módja, a mit én követek. Óh! az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diaetán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos ünneplő ruhájától sem fog magyarúl tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegen-fajta ember lakott. Rákóczy alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól énni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen, völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem czifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utczát a selyem-viganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrűl; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanúl megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem birja senki kimozdítani. Az épen úgy tud koplalni, mint én; épen úgy -38- tud napestig dolgozni, mint én; épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s felliczitálja rám a hantot. Hanem a városi németet a földmives német is épen úgy segít kitólni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba, venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.

– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.

– Nem tudok róla, – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenűl viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a viczispánt mi nem választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!

Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordúlni a földnek, a míg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanúl mostoha hazát fájdalommal szeretni.

Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is -39- szűrdolmányban jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt leány bokrétáját viseli kalapja mellett!

Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjébe, prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.

A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.

A VÁLÓ ÚTON.

Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felczihelődni. Nem is várt Kálmán a kávésreggelire; a mint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kivánva, kezében kétitczés palaczkkal; volt abban a palaczkban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, a mitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palaczkocskát, a mit úgy hívnak, hogy «egyes» s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kogyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.

Utána a jó fehér czipóból a gyürkés piros ropogós részit; az egészen helyre hozza a belső constitutiót.

– Ilyen ám a paraszt früstük, mondá Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált. -40-

– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne. Viszonzá rá az úrfi.

A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.

– Pista fiam maga lesz a kocsis, mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: «jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?»

– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton, monda Kálmán, a miért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.

– No hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. Egészséggel járjon, úrfi.

– Isten áldja meg, galambom úrfi! mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugy-e meglátogat?

– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, a miknek se füle, se farka, feddé őt Máté uram; nem minden esztendőben viszi el a Kőrös a hídját, épen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, a hol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, a mit te veled éreztetett az ő úri családja egykor; ezt mondd neki. Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kivánom. Ar úrfi magasra fog vergődni; hatalmas nagyhirü ember lesz, mi ránk sohse szorúl. De ha egyszer mégis megtalálják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, a mi zöld és a mi kék. Ezt mondd neki, asszony.

Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!

– Hát te Erzsi, mért nem jősz elő? Mondj hát te is egy szerencsés útat az úrfinak!

Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.

– Isten áldja meg, monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, melylyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.

Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azaz, hogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászon ruhájában alszik éjjel a széna boglyán, jár nappal a mezőn, különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meghagyta csókolni az orczáját.

Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre neki rugaszkodott s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, a mikor zökkenő következett.

A mező szép zöld volt, az esők után bársonynyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.

Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénynyel a zöld mezőkről.

Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.

A levél czimiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltünő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta iratni a czimzetet; mert -42- ő maga latinul nem tudott: már pedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a «generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia», különben azt hinné a póstás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és authentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kivül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betük. És aztán fele, sőt két harmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint a ki írásközben megbánta azt, a mit írt, de azért mégis csak úgy küldte el, boszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára oda írva.

Itt ki volt törülve a többi. De még sem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt «Czilike».

Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga számüzötteivel. A családi crimen laesae Majestatis!

A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, a miből azt lehetett kivenni, hogy mind a mellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsánczon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.

Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.

Lám milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, a ki soha sem kap levelet a postáról!

Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán -43- tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.

A tánczmestertől pedig azt tudta meg, hogy a herczegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.

A kordiczai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, a melyen eddig.

Dorotheát sem láthatta többé, csak épen asztalnál, ott meg messze voltak. A leczkeadásnak vége volt már.

Most aztán mikor közel állt ahoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy ürt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.

Lám arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia és mindennap láthatja azt, a kit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, a melyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy ő ismét színről-színre lássa!

A főispán másnap rögtön elutazott; de kisérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indúlhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedűl volt visszamaradandó.

A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a herczegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leczkéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniature arczkép, mely a gróf-kisasszony képmása volt, halavány sárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel. -44-

– Ön festeni is tud? monda a herczegnő. Láttam egy pár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arczképet másolni számára?

– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert nem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.

Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a herczegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a herczegnő.

– Igen. Elég lesz, rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz «két» másolat készítésére.

Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedűl bezárkózva szobájában ez arczképpel, nem csak az öreg úr számára fogja azt lemásolni; hanem a saját maga gyönyörűségére is.

Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, a mik egykor… De ne vágjunk az események elé.

Egy hétig nem látta őt senki szobáján kivül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Asztaltól sietett vissza palétájához.

Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonna-arcz, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.

A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arcz, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, -45- s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.

Vajjon nem volna bizonyos a herczegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arczképével, odaadhatta neki az eredetit s Bécsben ugyanazzal a művészszel ujra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arczkép festéséhez. Ez biztatás volt!

Kálmánnak értenie kellett, hogy a ki a Volta-oszlop correspondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbuvár, mint a ki azt kitalálta, hogyan lehet két festett lappal két szivet úgy egymáshoz lánczolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztűl egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.

Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arczképet is, a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, a ki a remekül talált másolatot az eredetivel ősszehasonlítá; de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszivének dobogó magasztalása: az a szive fölé rejtett kép még jobban van találva.

Azután eljött az elutazás napja. Kálmán mégegyszer részesűlt abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész uton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langy melegség csak rövid ideig tartó büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, a mit Kálmán az ő istenei s azok papja s papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és «élő» szentei iránt a «Credo» és az «Amo» reá róttak.

Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körűl a családtag szolgálatait végezhetni; azontul aztán távol esett tőle.

Nem maradt a főispán házánál a «juraterián», hanem külön szállást fogadott magának s csak napi kötelességét -46- végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgára készül.

Biróczy hamarább átesett a vizsgán, «præclarum»-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett, mint adjunctus.

Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arcza komoly tekintet által tünt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.

«Kövy» volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról nevezték így, s a mi az akkori törvénytudományt magában foglalta.

– Lássuk. És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint a hogy szokták fiatal emberek egymást keresztűl-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló senatus előtt.

– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap mulva nyakadon a censura.

– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?

– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.

– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek czéljai vannak, s minden czél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, az által nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a czél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni, ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely a mellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irígyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a czelli szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajjon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért haragszik rád? A szinészekkel való ismeretségért; költői hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a ficzkó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratura számára fűzfa-verseket fabrikál; s Angyal Bandit, meg Brunczvik herczeget énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, a mi könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedicálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és minden nap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen -48- zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhugod? mikor nem is igaz. Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozól, soha senki te reád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bizza többé.

– Bajtárs! mondá Biróczy, értem én a kőltő mondását: «Singe, wem Gesang gegeben». Daloljon, a kinek dal van adva. De ő rá volt a ki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett néki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Uri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mæcenás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literaturát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, a mi nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palaczkot, meg a tuczat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az actái, a Tripartituma, meg a Curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és czirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közűl meghódítani?

– Büszke mondás. De hát ha egyiket sem? S ha ráadásúl elveszted érette világi szerencsédet, mely annyi felől arany-tálczán kinálkozik eléd?

– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak -49- a borzalomnak, a mivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, a kik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, a kinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurczolta. És igazolva van mind e keserűség. A ki látja e rongyosan, éhesen, de annálinkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arczfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket s színfalszakgatással riasztja a műizléssel birót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfenczet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marczangolja egymást össze két veszett iró, mikor összevész a dicsőség rongyain? Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arczát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. De mit? ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, a kik azt mondják: «ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arczomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! A mit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!» S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendűl, ha akkor az Isten ihlette homlokon kizöldűl a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, -50- legyenek azok grófok, vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek, és a kik velem jőnek. S ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.

Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő soha sem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arcza, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.

– Elárultam magamat előtted, mondá hevűlt hangon, barátja kezét megragadva. Kicsaltad belőlem titkomat, a mit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papir. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek systemája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter? A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előitélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár, és nem pelengér. Bányaváriék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jőjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy a midőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: «én vagyok az!» s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet; sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot. -51-

– Magamat is szinte fölmelegítettél, mondá Biróczy; pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek systemája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú birálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?

– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kisértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.

Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.

– Elolvastad? kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arczán a hatást.

– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közűl.

Kálmán szemei égtek; olyan embertől hallotta e magasztalást, a ki senkinek sem hizelgett soha; a ki még imádkozni sem szokott, hogy még a jó Istennek se hizelkedjék.

– … Azt a czélt, a melyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. -52- Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utólérni röpte nincsen. Kukaczok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfoszsza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, a míg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti zamatját nem izleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kaczagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szivében. Hát a reproductió hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosúlt színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, a mikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikaturaként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátra van egy rém. Az, a ki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az «Úr»; hanem a Kutya-Censor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…

– Nem fogok vele elrejtőzni, mondá Kálmán lázas izgatottsággal. Pályázatra bocsátom művemet. Nem koczkáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levelkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol s nem jön napvilágra többé. Harmadik eset nincs.

– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is, mondá Biróczy. -53-

– Oh az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő birák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborúlnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, a ki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.

– Oh akkor Bányaváryékat rosszul itéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.

– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Czilikéd ellen nincs kifogásom. Ő egyedűl azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd s uralkodik szenvedélyein, míg azok fölűl nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Igy szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadúlt zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arczulatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, a kinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, a milyen csak valaha Bergengócziában irásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet -54- kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, a minek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.

– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, a hogy te álmodod. Diadal járt előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa mívelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy épen ha Budára, vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el legjobban azokat, a kik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.

– Hát akkor legyen elveszve, mondá Kálmán kemény határozottsággal. Ha így, a hogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, a hova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, a ki így élt. De én így fogok élni.

– Azonban, miután műved benyújtása s a birálók itéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a Pegasusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végig lapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz. -55-

S igéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint a mi hivatalos feladata volt, készűlt a censurához.

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.

Háromféle calculust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: præclarumot (kitünő), laudabilét (dícséretes), és sufficienst (elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e három szó közűl; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, a ki osztályában mindig legelső volt, a ki maga előtt soha sem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Épen az utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenűl várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

– Csak laudabile. Ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.

– Az rossz! Kiálta Korcza úr nevetve. Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott -56- a censurán. Én is. Azért még is csak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott s lett belőle kanczellár.

(Ezt állították Kálmán elé jó akarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: «vígasztaljatok csak! Hadd muljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?»

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménynyel. Levele együtt érkezett Korcza uréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körűlményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a boszúja, hogy Kálmán nem præclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi s az ülnököt fogja szidni nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva-várt levelet Bányavárytól, kire rábizta, hogy e pályázat eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végig olvasta.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító koloszszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés -57- aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!

A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE.

A balhírt hozó levél után Kálmán az utczára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már a mennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.

– Óh Minos, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabirálói! Óh szent Midas király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőitve örökké! Barátom, birálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét mulva ő és Czilike játszani fogják benne a czímszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!

– Nem ám! én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiakkereznek, nem tudom én hova s merre? mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; a mikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged bele pillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordiczai találkozás terhel; ez még csak «actus minoris potentiae» – a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs Araeopag, mely a bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt? -58-

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyilik az ajtó s belép rajta a nagyanya.

Abban az ő szokott házi öltözetében, a melyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arczczal, a mit otthon megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanusított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arczát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kinálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra s körülnézett a szobában.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: «milyen ócskák ezek a butorok itten!»

Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: «milyen durvák fehérnémüid; még ugyanazok, a miket hazulról elhoztál»; szemlére vette fekhelyét: «hát csak egy pokróczczal takarózol?» kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, a hova már mondva volt, a város egyik népesebb utczájába s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.

Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyiló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából s felnyitotta az ajtót. -59-

Kálmán egy díszesen butorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével birt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az iróasztalon kivül volt benne kártyázóasztal is, és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésü műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

– Ez lesz a szállásod a jövőre; mondá a nagyasszony s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz?

Aztán felnyitogatta a szekrényeket, «itt állnak fehérnemüid, itt az ezüst ékszereid, itt porczellánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, a ki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, a mik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez s új nemüeket hozatni helyettük».

E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt állt egy lócsiszár, meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almás szürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz -60- forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

– Hát természetesen mind a kettőt, monda a nagyasszony. A ki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kiséri valahová. Ügyvédem Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a «Villám»-nak az árát mindenki előtt ezernyolczszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényüzésben, melybe nagyanyja bevezeti, a nélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?

– Vedd át kulcsaidat, monda Jenőyné, s aztán a mit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska butoraidat ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva?

– Én? Már sehol. Kocsim felpodgyászolva Korcza úr háza előtt áll, a hova visszatérek s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkisérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt irószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem kijösz vele. Évenkint nyolczezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig birta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn -61- Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szoritással rántá azt vissza s e szót mondá:

S midőn Kálmán elkisérte őt bérkocsijáig, a honnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer oda fordult hozzá s ismétlé elébbeni szavát:

S mikor végig ment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem- és maroquin-butorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.

A nagyanya boszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: «ne légy te semmi; te légy csak úr!»

LÓHÁTON.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek czimezik, ha -62- gyalog jár, s mikor lóra ül: ministerek és delegatiók elismerik róla, hogy «prépost».

Már a rómaiaknál «eques» volt a nemes ember czime, s a székelyeknél az előkelőket «lófő» czimmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: szent Márton és szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez? A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyesfogatot a Phaetonja számára, s egy hátas-lovat, a Pegazust, mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.

Úgy találta, hogy mindaz, a mit az iskolában tanult, a mit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.

Az ifjuság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő salonokban szivesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegans úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a herczegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.

Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő épen fiatal anya, kinek kedveért a budai udvar minden tőlünk telhető fénynyel lett elárasztva. -63-

Ő fenségiek különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hirhedett magántánczát is megengedtetett bemutatni.

E tánczáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezuttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főherczegnő által üdvkivánatokkal lett fogadva, kegyes czélzatokkal, miktől a madonnaarcz szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arczát udvari-bálok alkalmával soha kifesteni.)

Ő fensége a nádor maga is kegyeskedett több izben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánitá ő fenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

Amennyi parfume, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczy korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjut.

Ő fensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és loyalis hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kisérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől, s nem zárkózva el tőle. A főherczegnő akárhányszor -64- ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostoha-gyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hetven éves öreg, ki akkor, mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: «Palatinus Pista, gyere le már játszani!» S a kinek a bodzafa-puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s a kinek a fekete kenyeréből olyan jó izüet evett a játék után a Palatinus Pista.

Itt a rózsa-lugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főherczegnőt, akkor mosolygó ifju hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kis fiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főherczegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás czigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománczokat a székely juhászról, a hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból, meg három tolvajból utoljára gólya? A miken a kis főherczeg olyan jól el tudott mulatni. A főherczegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kaczagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái, s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négy éves korában, mint mindaz, a mit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry herczegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialehoz.

Ez alkalommal előhozta a herczegnő azt is, hogy a kis főherczegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versirással foglalkozott ember, egy csinos -65- kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne s azt a magas szüléknek megküldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.

– Bocsásson meg, herczegnő! szólt fejét fölemelve. Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy soha sem irok semmiféle költeményt.

– Úgy? monda a herczegnő, különös hangnyomattal. Úgy ne tegye ön. A mit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset, a minek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a keztyüskézre.

Két nap mulva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irígylendő hivatalra.

Kálmán meghivta lakomára magához ifju ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, a kivel igen jó czimboraságban élt, a mióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy toasztot; felmagasztalták, mint az ifjuság szeme fényét, mint gavallért, mint egy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű házi urat. Biróczy kifogyhatlan volt az élczes áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porczellánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak -66- egy rohamot, kiki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. A ki az első három vágást adja, az a győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson? Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.

A czimborák felrakták a sodrony-álarczokat, felhúzták a szarvasbőr-keztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénynyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, a mitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét mulva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb czimborák s korán reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damaszt függönyein a czifra virágokat és azt gondolá:

«Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg czimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. -67- Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?

Elfelejtheti valaki szerelmét, el boszuját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szivét, a minőket asszony ajka nem nyujt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: «jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!» S a sors korbácsütésére a lant harmoniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!

Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy «nincs a ki megértsen!» Zeng a köveknek, mint Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi, zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy a mi érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.

«Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?»

Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszin függöny szövetén átszürődő napsugár oda világított asztalára.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem irt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha iráshoz dűlne féloldalt s a rózsaszinü napsugárban rezgő hegyével betűket irna az alatta fekvő lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti s annálfogva azt fölemeli! Gondolá magában s aztán elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli visiója a magától írtó tollról. Rosz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet s az nap Decséryéknél ebédelt.

A herczegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főherczegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.

Arcza gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, a mit nagyon szeretné, ha valaki besugna neki.

– No mutasd meg neki, unszolá őt a herczegnő; ő ért hozzá, ő illetékes biró.

– Hát mivel önnek nem szabad verset irni, mondá a herczegnő, mosolygó odapillantást vetve duzzogástól piruló unokájára: Dorothea irta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyujtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint a ki neheztel; de -69- lopva mégis visszapillantott Kálmánra, a míg az költeményét elolvasá.

– Én nem tudtam felőle semmit; magyarázá a herczegnő; neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem irhatja meg a költeményt, megirja ő ön helyett.

(Biz’ ez jó is lesz így, mondá magában Kálmán; én, a ki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, a ki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)

Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a caesura iránt, dissonáló himcadentiák, sőt többnyire csak klapancziák, a leányágra jutott lyra erőtlen kifejezése az egészen.

Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival lelánczolt Prometheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanujele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.

Az imádott szív így adja tudtul a rokonléleknek, hogy vele együtt éréz, hogy szereti azt, a mit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit?

– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dícsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki. -70-

– De hisz akkor ketten irnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.

– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; a minek szabályait ő nem tanulta.

Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prosodiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rim, mi az assonance; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inversiók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…

Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazitásokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenűl.

S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.

Mindennap egy-egy új költeménynyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő phantasia lángjai nem lobognak át.

De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek? csak azt, hogy versek.

Áldozat-galambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.

Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték «kis költőnőnek» czimezni enyelegve.

Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szivét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál. -71-

«Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, a hogy az én lángom lobog! Hogy megégsz tőle! Hogy elveszesz akkor!»

A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toilettek fölött s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.

A Decséry palotában is voltak, a kik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifju pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stadiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.

Azonban mind az édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.

A legifjabb főherczeg: a család kedvencze, egy őszi délután torokgyíkot kapott s a világ minden híres orvosa sem birta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.

E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse a szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.

A főherczegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábirható, hogy alcsuthi kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, -72- a hol kis kedvenczével a napsugáros délutánokat végig enyelegte: a hol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.

A főherczegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt rábirható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, a mit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.

S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.

Azért, mert a herczegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hizelgett nekik, csókolgatta őket, s hizelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak ő rá gondol.

A beteg gyermekek ezért remegtek a főherczegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.

Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főherczegnő, s késő éjig a fisharmonika mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Úgy sajnálta mindenki, a ki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.

Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra -73- felszólítani, mint a születésnapi gratulatióra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.

A főherczegnő imakönyvébe tette e költeményt s sajátkezüleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt igérte neki levelében, hogy bárminő kivánsága lesz valaha az életben, a melynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos a felől, hogy legigazabb pártolójára talál benne.

Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.

Ő fensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, a miket saját nyugalmának külön szakított volna.

A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papir szőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének butorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S a milyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozási terem is. Oldalt hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymásután érkezőket; kiket aztán ő fenségéhez egyenkint bebocsát.

Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s a szerint megitélni, ki bocsáttassék be elébb, ki utóbb? Megismerni a «grata personát», a kinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan kicsiny úr, a ki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté magát a nádornál, bebemenni a -74- kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkivül fontos hivatal.

Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy arany kereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, himzett frakkos külföldi nagyságok; falábas obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide? s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn ő fenségénél?

Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.

Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.

Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frequentia.

A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.

A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.

– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felirva? A titkár megmutogatja szépen.

– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik? Megmutatják neki.

– Ah, a kanczellár kurirja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?

– Áh. A jászkun alkapitány deputatióval? Hadd menjen előttem a főkapitány ő fensége elé. Ki más? -75-

– Mi? Szegény iskolamester özvegye? özvegy asszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?

Épen ezek feküsznek a gyomrában. Épen ezek ellen jött a panaszát kiönteni ő fensége előtt.

Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének huzása halasztása miatt; most már a birákra került a sor.

Azokat is végig ostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik forumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.

Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.

A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, a miben most Törökország értekezik Magyarországgal.

Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azaz, hogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.

Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyujtó, huzóvonó, vérszívó prókátokról, s azokról a velük egy kézre dolgozó birákról.

– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, a ki minálunk processushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi biró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni s elküldeni három esztendőre sánczra! -76-

S a méreggel való etetésben voltaképen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arcza egészen neki veresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.

De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a himzett-frakkos francziának, a ki szinte ott várakozik, a csókaorrú shabbesteklivel a hóna alatt, jó magvas francziasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb forumokig, valamennyi törvénynyel foglalkozó pharizeusok és irástudók, a kiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni ő fenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processust a hadi törvényszéki auditorokra biz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.

A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért francziául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mind azt hallgatni, a mi neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról itélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megczáfoltatnak.

Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része francziául, legnagyobb része pedig se olaszul, se francziául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai praelatus ő méltósága mindkét nyelvet érti s annálfogva ember fölötti erőt kell azon belső organumai ellen alkalmaznia, melyek a kaczagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jó kedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és arany-keresztesen, -77- homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.

Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.

– No, ugy-e magát is azok a gonosz rosz prókátorok, s azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.

Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt a felől, hogy meg fogja mondani ő fenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, a kinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; a mitől aztán a szegény asszony egészen kétségbe esik.

Most megint érkezik a terembe valaki, a kit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár s elébe siet üdvözölve.

Mind oda néznek, az őrnagy is, ki az? Egy fiatal ember. Csinos arcz, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda? Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.

Ez a «gyerek», a kit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s a ki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.

No bizonyosan aféle kutyúpajtások. Bálczimborák! Innen az a nagy barátkozás.

Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várvavárt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.

Mindenki kiváncsi rá, a ki belépni nem látta. Török követet nem minden nap mutogatnak Budán. -78-

Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat, turbánnak tekerve, feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai shawl, abból türkizes pisztoly-markolatok, ezüst-nyelű handzsár kandikálnak elő! Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakáltalan ficzkó, fején egy veres posztó bográcscsal, pantallonban s kék attilában: s higyje el neki valaki, hogy ő Abdi basa!

No bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekintgető, jobbra, balra köszöntgető udvaroncz, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, a mit megint senki sem ért; hasonlít a zsidóbeszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.

A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár ő fenségéhez.

Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak egymásra bámulnak.

Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, a mit odabenn magában beszél.

– Hát ki ez a ficzkó? s kik vagyunk mi többiek idekinn? s ki vagyok én, mind valamennyi között? «Pikk auf!» lettem őrnagy minden protectio nélkül. Lóháton megjártam Párist ezredem élén; és Nápolyt és Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket -79- hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhesszakállú suhancz, a ki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőcz ficzkót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?

Az őrnagy szivében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.

Az a fiatal ember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.

Vajjon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen csekély embernek?

Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben uszni; mint mikor a lovas-katona a lőporfüst közé rohan s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e? mikor már gyönyörüségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.

«Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba furódni akkor!»

A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt?

Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér. -80-

Kálmán csak több nap mulva tudta meg ez esetet, a mikor a megholt úr kedvencz trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.

Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.

Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.

A NÁDORNÁL.

Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végig sietett annak falon függő aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állu Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József a békekötő, s József a philosoph, hódító Mária Theresia, megsiratott II-ik Lipót, s hadviselő Ferencz, mind eredeti művészi alkotások.

E terembe nyilik a nádor dolgozó szobája: ő fensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.

Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redout-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa kereskedők zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon -81- túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarchális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Ujépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasuti indóház helyén van a város szemét lerakodó helye; lefelé a dunapartot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végig teregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhid ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hidfőn felül pedig egy nagy idomtalan gömbölyü épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a törökvilágból, valaha a hidfő védelmére szolgáló bástya körönd, kivül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gula alaku; ezt úgy hivták, hogy «rundella». A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.

Itt nem volt semmi arczkép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márvány szobrai. A könyvek mind historiai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az iróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márvány asztalon állt kristály kancsóban örökösen fris víz Mátyás király forrásából; a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tüntek szembe a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek. -82-

Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagály sikoltozása. A főherczegnő kedvencz madara volt ez, melyet a kis herczeg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksirást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagálylyal a budai várban: valószinüleg még most is él.)

A nádor komoly tekintetű nyulánk alak volt, röviden tartott magyaros bajuszszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.

Mikor a belépő ifjut megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arczán.

– Olvastam folyamodásodat; mondá halk, nyugodt hangon a nádor. Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták directora, engedjem meg a budai várszinházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerüen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, a kinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, a miért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyujtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel s jegyezd meg szavaimból, a mire válaszolni szükségesnek látod.

– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharædus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték! Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van «Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.

– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd -84- meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak, a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.

A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni? -85-

– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra. Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok -86- nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint «der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el. Csokonay, a hires poéta, harmincz éves -87- korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint pictor halsz meg.

– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.

– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.

– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.

– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak -88- számára egy mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.

– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok -89- előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.

ŐSZI HARMAT UTÁN…

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni. -90-

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.

A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult lóháton Alcsuthnak.

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a honnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk. -91-

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor szinész-csapat.

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.

A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok? Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a -92- melyben kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek ő utána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen -93- lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez, hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát. -94-

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a miktől még betegebb legyen.

Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.

A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. «Similia similibus.»

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban látni.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.

Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással. -95-

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.

No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…

Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi -96- kastélyból szökik: a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.

– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.

– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor ő fensége megtagadta a budai várszinházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a ki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a czéhmester. A várszinházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső színben s ott lesz az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és viczekirályaival együtt.

– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.

– Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, a ki ide fért, a többinek a csárdába -97- küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte elébb, hogy mit fog majd erre mondani ő fensége, vajjon nem veszti-e el a kenyerét? pedig hét szép gyermeke van.

– Én ő fenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.

Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.

– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! monda Bányaváry. Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…

– Ha arra gondolsz, a mit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.

– Hahaha! nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen itélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz irni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne irjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.

S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragœdiából.

Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha. -98-

– Az az én gondom lesz, szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha léczszeg nő is a földből, mégis keresztül török vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?

– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, a mellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát s mikor a súgó csengetyüje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A míg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.

– Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?

MILYEN SZÉPEK A GRÓFNŐ NEFELEJTSEI…

Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik herczegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:

– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.

Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani, s a vadmacskákat maga körül gyüjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatal ember kiemelni a jól őrzött herczegkisasszonyt anyja, garde des damesja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviarum, se oltár, se dispensatio, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanubizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony azé, a ki hamarább jön.

Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején. Mondjuk: két óra; ha a vortänzernek emberi józan esze van. -100-

A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem a helyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghivókon nem nevezték tánczvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy classicus philharmoniai concert, azután pedig, – ha a fiatalság megkivánta, – egy szerény quadrill, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion. A fiatalság pedig mikor ne kivánta volna meg?

Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltünő abban, ha a hosszú cotilliont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomásu már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részén látják.

Az ifju pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt páron figuránként végig dirigálja, rá ér beszélgetni ellenőrzetlenül.

– Milyen szépek a grófnő nefelejtsei! monda Kálmán, tánczosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myosotisokból font füzér diszíté.

– Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hiják ezt a virágot «nefelejtsnek».

Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry. -101-

– Engedelmet kérek, de mulhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.

Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-à-vis-nek.

S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, a ki tudja, hogy az apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen király, a ki tudja, hogy a fia franczia tánczmester.

Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:

Kálmán nem volt olyan kőfejü, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint a ki félreérti azt.

– De kérem ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugallban?

– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda-Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attachéenak a portugall diplomatiai testülethez, vagy a sardiniaihoz s ott is közelükben leszek.

– De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyan ezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheirozni sem a sardiniai, sem a portugall követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit. -102-

– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább is oda mehetek, a hová akarom, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.

– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, a mi önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.

– Az is meglehet, suttogá Kálmán; akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.

– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, a mit sem a fenséges urak nem confiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a hová márvány lépcsők vezetnek.

– De ne szóljon ön oly fenhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, a miért ezt megmondtam?

Ha Kálmán azt mondta volna a mit gondolt, azt felelte volna: «igen! te rád!» És akkor nagyon igazságtalan lett volna.

(Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arczra! Meg akarsz menteni; de elesve!)

Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hüsítve arczát:

– Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.

– Pogány cultus! De férfinak jól illik. Miután a -103- szenteket is előhozta ön: szabad kérdenem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?

– Tökéletesen ismerem grófnő; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a martyrokról akar ön velem beszélni?

– Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig történetét?

– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.

– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sirba temették őket, s másnap reggelre a két sír egygyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?

– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek mulva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, a kire várt.

– Nekem az első legenda jobban tetszik, monda Dorothea s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, a mi a legendák mysticumában rejtve van.

Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e perczben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt az alatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.

Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött -104- lánczra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillionnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szivtelen néger!

Mikor Kálmán visszavezette a herczegnőhöz szép tánczosnéját, az még egyszer fülébe sugott:

– Aztán «Brunó és Hedvig» legendáját el ne felejtse! s a kézszorítással egy kis nefelejts csokor tévedt Kálmán kezébe.

A herczegnő föladta unokája alabástrom vállára a táncz után a lenge bajadért, mely azt a meghüléstől megóvja.

Igazat mondott: az első szó is «nefelejts» volt, az utolsó is «nefelejts» volt.

A RUNDELLÁBAN.

Egy bástyakörönd volt az a pesti Dunaparton. A törökvilágból maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. A ki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva ujabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Dunapart felett szállong, az mind a rundella lakója.

Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redout épület, mely a német szinházat is magában foglalja; újkori stylban a város felé fordult homlokzata diszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok, fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból -105- a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.

A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymás kofák, itt űlnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyukászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan őszszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.

A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a szinészek bért igértek érte; az alku hamar megvolt. Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.

Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándor társulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.

Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh a vándorszinésznek a hosszas tapasztalás épen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszinű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, a ki kölcsönre ad diszitménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, asztalos, a ki későbbre biztatás fejében dolgozik?

A társaság sem halt meg ez alatt éhen. Vannak még patronusok Pest városában, hogy milyen patronusok? azt meglátjuk később.

Páholyközönség nem igen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a juratusnak nem igen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, a miket ők egymásután előadtak, nagyobb művészektől a német szinházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy a mi szinmüvet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta? hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége?

«Várjatok csak, mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénynyel a gyér közönségen végig nézett, majd jön nektek nemsokára valami, a minek a hirére ostromolni fogjátok a rundella kapuját s ismételni kivánjátok a darabot hatszor egymásután. Majd jön Kálmán remekműve.»

Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden irók szikláját: a censort.

Budapesten volt négy censor: fiatalabb, öregebb, volt polgári censor, volt papi censor, annak még a mellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem irtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az irónak még az intentióját is s olvasni tudtak a fehér sorok között.

Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író, vagy szinész ahoz vihette a művét, a melyik neki jobban megtetszett.

Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitünő egyéniségnek nyujtotta be, Kálmán nagyot lélekzett. -107-

A legvitézebb tábornok is fellélekzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál; – hanem az élet is szép!

Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az iróvilág fentartott róla. Egy mult századbeli kisértet, egy korától elmaradt csont, ki a mióta a seminariumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe, azon czélból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon czélból, hogy törüljön belőle valamit. Historia, philosophia, physica, rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a traditiók szempontjából itélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; a mi szót a Páriz-Pápai száz éves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s félcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatuval; a szentirással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers irójától megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az ethicáról és illemtanról saját fogalmai voltak. Az «Isten» és «Szent» szavakat, ha kis betüvel irva találta, azokat kezdő nagy betükre kiigazítani el nem mulasztotta. Az «ördög» szót épen nem engedte leirni, azt kiigazította «feketé»-re; a «barát» szót, minthogy az kapuczinust is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta «szerzetes»-re.

És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más censorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, a mik már megjelentek s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával azokat a sorokat, szavakat, a miket ő kitörült volna belőlük. Ha nagyon megbotránykozott, fel is adta kollegáit túlságos engedékenységük miatt.

Censurázott mindennemű könyvet: verseket, szinműveket, zsoltárt, iskolai kézi könyvet, mathematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett) még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a -108- vásárok lajstromában nem egyszer rajtakapta a kalendárium-csinálót, hogy az illető helység országos vására épen vasárnapra esnék, a mi meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt; oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt «tartós esőt» – «állandó jó időre», mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.

Elment hozzá egész alázatossággal, Illustrissimének czímezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi budapesti censor közül önkénytesen őt választotta ki e mű birálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal emberek hajlandók a könnyü erkölcsöt hirdetni, szerelmes historiákkal a sziveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, a miket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazittatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatal embernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.

Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, a ki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is igérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.

– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem találtam benne, a mit kiigazítsak: csupán az orthographiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.

Boldogtalan censor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi -109- csábitásokat, meg az új szavakat vadászta, az alatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.

Akármelyike a többi censoroknak elejitől végig keresztül húzta volna veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.

«Ez a fiatal ember nagyon szépen versifikál: ha diákul irna, nagy auctor lehetne belőle.»

S visszaadta a művet Bányavárynak a «theatro admittitur» aláirással, a nélkül, hogy egy sort törült volna belőle.

Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.

Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint a mennyit kap. A felizgatott kiváncsiság csodadolgokat igér magának s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.

Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s fel, mint egy őrült s ismerőst ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Szinlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymásután fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pestvárosában.

A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvencze volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válaszszon ki, a hova saját páholyából majd beláthat. -110-

Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik s melyen világító tornya emelkedni fog.

A zsidó «hosszú nap» nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy költőnek első művét szinpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál? Hamarább ott van a szinpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az Istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, «és»-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álczázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz s lesi, hogy van-e már közönség? Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párduczbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a sugó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, mig a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a honnan a szinpadra láthat, de a hol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhuszat üt perczenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy még sem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a sugó csengetyüje -111- s az előfüggöny allegoriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át az agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a sugó elől a darabot s elszaladni vele. Már késő! Az a sarkantyus úr ott a szinpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…

Óh ez nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserünek kellene lenni, s a helyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget kaczajra ingerli ott, a hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, a mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyitania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, a hogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike nem nő fel magasabbra egy predikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike érzi, a mit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi neki dicsérni a szinészeket, hogy -112- milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat gratulatión s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a szinészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s arczaikról olvassa itéletüket.

A herczegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Czilike kilép a szinpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.

Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a minőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az? bámulat-e az? mely arczát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, a miknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, a kit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, a minek poézis a neve, s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh az előadás órájában az iró clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, a kik a háta mögött hallgatnak? Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a -113- hangzatos mondatoknak: de az értelem maga a nagy közönségre nézve, caviar. Néhányan megértik a szellemet is, ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak ludbőrzik a testük tőle s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, a miknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragicum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És óh a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott, és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hivására kétszerezi a tetszést.

– Roppantul tetszett! a közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a «hét választó»-nál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a szintársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar iró; még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor épen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, a mellett, hogy verset és prózát irdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyuttal városi kiadó; az, a ki a humoros -114- adomákat irja a «Honi vezérbe», a helytartó tanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilencz fiu gyermek mellett; az anthologia gyüjtő egyetemi tanár; a meseiró tehetős földes úr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Genialis ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s a mellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a «Mulatságos»-nak (ez lapjának a czíme) s e tekintetben két ember helyett dolgozik, a mennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, irnokból laptöltelék-készítővé emelkedve, s princzipálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, a hol kaphat. Ezért a mellékneve: «Potya» Aszályi.

A «potya» szó alatt értik a magyarban, mikor valahol «ingyen» esznek. Akármit esznek: érett turót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kinálják, a «potya» fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyuttal műbiráló is. Ez a legkönnyebb tudomány, a mihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofonverik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogy ne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos urral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orczátlanabb hizelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a princzipálisa Kovászos úr sem, a ki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kivül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, irók, szinészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mind kiki a saját viselt dolgairól. A szinész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken? hogy -115- omlott lábaihoz koszoru, szerelmes levél, diszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élczeit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbuvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, assyrok, phœniciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő prænumeransai szaporodtát emlegeti; a versiró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legujabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, a hol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a szinészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, a mit ma produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem szinésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. Azután elszállingózik a historikus, a meseiró, a hősköltő. A mint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bir kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvujító eltávozta után előhúzzák a hirhedett «Mondolatot,» mely a nyelvjavítók törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem iró, se nem szinész, tehát tüz- és vizmentes.

– Eredj már haza Kálmán, kérlek; mond a bohó fiu, megszánva komor arczu barátját, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést s engedelmet -116- kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

– Dejszen; riad fel Aszályi, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszoruzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dicséretet olvassa felőled!

– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megirjam a birálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbirálót, s ott hagyta a kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász, egy ilyen irói lakomán, a kit végül kés villa nélkül megenni jól izlik, maga a banquett-adó szerző.

No ha aztán arra volt kiváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ottmaradt jókedvü pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.

Egy infamis, piszkolódó, gúnyoros persifflage eleitől végig, melyben ki van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expositiója absurdummá torzítva, tragicuma nevetségessé téve, merész iránya denuncziálva, még személyét is kigúnyolták -117- benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyencze, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. S ez így ment két sűrű oldalon végig.

De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja, meg annak a dárdása mit irnak ő felőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most ő róla Decséryéknél? A láz járta át idegeit, a míg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arczczal fogadják?

Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első szinművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? De az nem Jenőy volt, és nem az ő szinműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész legiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mind azok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdülés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, ujra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmü volt a semmivélétellel.

Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A herczegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.

A herczegnő felötlően szivélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.

– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordiczai statutió óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy szinészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen szinpadnak diszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? hisz a szinlapon ez áll: Bányaváryné, született Perkátai Cziczelle asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére -118- volna; igazán kedves teremtés; gyönyörü alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.

Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a szinésznőt? épen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanut hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznőhöz tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?

– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé, monda a herczegnő; csak Dorotheától tudom, hogy az igen fenkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.

A szép madonna arcz tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány volt és szeme félve találkozott Kálmánéval.

Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, a miből a herczegnő igen keveset érthetett.

– Igaz, szólt Dorothea. De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, a ki ilyeneket alkot? Valjon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szive közepén ezek a tűzszemü gondolatok? vagy van valami dæmona, a ki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? valami hevítő mérget iszik olyankor, haschischt, vagy mákonyt?

– Nem, grófnő, szólt Kálmán mosolyogva, én egészen józanul szoktam irni. A gondolatot csak a gondolat szüli.

– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sirjak a szavára, de -119- hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, a mi a sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mind azt, a mit alakjaival elmondat; a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?

– Grófnő, a mivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.

– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, a mit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, a ki gyilkol? vagy a hizelgőből, a ki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, a nélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?

– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiunak és egy nőnek kellene együtt irni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak a gyilkos ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.

– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a férfi alakok, a nők soha sem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Boszuálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!

De a herczegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.

– Flórenczbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.

– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.

– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.

Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet és a mellék folyosón átment Decséry főispánhoz.

Boszus arczczal, összeránczolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.

– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Ő fensége magán kivül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a szinészekre nem haragszik; azok őszinte bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszinházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő daczára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiu! itt önt értette, a ki idejön könyörögni, a kire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, a kit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy ez egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült censor a világon, a ki ezt a darabot szinpadra bocsátotta? A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a censort pesti állomásából s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?

Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhirt, megköszönte azt a főispánnak s sietett a Decséry palotából haza. -121-

És aztán utközben elgondolkozott rajta, hogy a herczegnő, a ki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hirt, a helyett, hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!

Kálmánnak első dolga volna hazamenni s megirni leköszönését a fényes udvari hivatalról.

Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, a mint az ajtón betört s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes irás volt a kezében.

Az egyik hosszú irásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.

– Könnyü neked ilyen flegmával beszélned! Pattant fel Bányaváry. De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok costumeöt, mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.

Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy a ki voltál; de én már senki sem vagyok; hanem csak még sem ezt mondta neki.

– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.

– Könnyen diskurálsz! monda boszusan Bányaváry. De olvasd már most ezt a másikat!

A másik irásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a szinészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az -122- ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére sóraktár építtetik.

– Ugyan ne légy gyermek! szólt Kálmán. Mi kétségbe esni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzá kezdtünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Két heti haladék van: légy nyugodt; az alatt én szerzek számotokra más helyet s játszatok tovább. Én állok ott, a hova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik? az az én gondom.

Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tünik fel a váljegy, a mi a valódi erőt jellemzi.

Apró bajoknak helyt állni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küzködni Bányavárynak is volt ereje; de a hol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig épen az emelte fel.

Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez aczéllá edzette lelkét.

KÜLÖMBÖZŐ NŐI SZIVEK.

Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.

Tudta, hogy a crisis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.

De egy dologban még sem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük. -123-

Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a herczegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.

Tegnap még azt mondá a herczegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy bucsuzás nélkül váljanak el.

A házmester Kálmán arczán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.

Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyiló szobájában.

A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem a helyett egy czédulácskát nyomott a markába s azt sugta: «tedd el, – majd otthon vedd elő, – ő tőle van, – te majd megérted.»

Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanus kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papirka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.

Egy bonbon czukorka borítékja volt ez a papir; a mit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre, a nélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a czukorpapirt felvenni, mint a kinek a szem figyelmeztető intése szólt.

Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.

Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el. -124-

Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papirdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arczkép mellé s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgentiát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?

Hanem az mégis bántotta, hogy a herczegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé lételig megy.

A dacz megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arczával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.

Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé, a hova máskor szokott.

Az nap este nagy álarczos bál volt a redoutban. Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álczában fognak ők megjelenni? hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álczát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától? Kálmán fogadkozott, hogy minden álcza alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. Óh milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álcza.

Hanem azért Kálmán elment az álarczos bálba; még pedig álarcz nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ szeme közé mosolyogni.

Akkori időkben a redout álarczos bálai válogatott közönséget gyüjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parquetről a társadalmi crémet. -125-

Az idén különösen népes és elegáns volt a redout-bál; mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álcza, minden nép viseletét, szinpadi alakokat, mythosi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.

Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben s engedte magát az ismerős álczák csipős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.

Egyszer egy finom kéz karja alá nyul, s Kálmán egy deli álarczos nőt lát karjába füződni.

Georgiai nő volt: karcsu, gyönyörű termet, dereka aranynyal átszövött shawlal átkötve, melynek végei domború csipőjén omlottak végig. Gazdag persa szövetű kaftánja testhez simuló ránczokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló arany szövet, mely egyuttal álarcz, csupán két nyilást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszinű georgina, akkor még üvegházi ritka növény gyémánt boglárral odatüzve.

Hanem aztán, mikor a szemébe nézett a szép álarczosnőnek, megszünt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.

– De nem az a georgiai nő, a kit kerestél! kötődék vele tovább az álcza.

Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószinüleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s a közben elbeszélte boldognak boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. Hanem, a mit a szép álcza azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni. -126-

– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda?

Kálmán egy perczre elhalaványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbon papirka ott a keblében, melyre ama három szó volt irva. A mit Dorothea irt, az a való.

A sok szeszélyes álarcz között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.

– Ni! Az ön medvéje! dévajkodott a szép georgiai nő. Nem lőné meg még egyszer?

Kálmán szemébe nézett a csufolódónak. Óh most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!

– No, csakhogy egyszer rám ismert! sugá az nevetve; azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?

– «Egyptomnak földébe, a szolgálatnak házába!» Látja, még mindig tudok idézni a szentirásból. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban? Ön tudós, etnograph, nemzetgazdász, – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban?

– Szenvedélyes vadászok nilusi lovakat; régészek mumiákat, festők sivatagi tájképeket, természetbuvárok a Nilus forrásait, mellbetegek langy levegőt. -127-

– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szivbeteg.

– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén nincs annyi hieroglyph, mint a mennyit ma ön velem találgattat.

– Hagyja kitalálatlan, a mi nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglyphokat, a mik az ön arczára vannak irva. Önnek bánata van.

A szép álcza leült egy jázmin bozót árnyába, s meghivta Kálmánt is maga mellé.

– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szive számára Absteigquartiernak.

– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élczről megismerném önben minden álarcz alatt a fiú leányt: a praefectát.

– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek, a kik eltitkolják gondolatjaikat; a kik azt mondják: «jer ide!» de akkor nem lesznek otthon; a kik azt mondják: «örökre» s utána teszik magukban «tegnap!» A kik nem gunyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön, én nyiltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szivét miattam, mert én gyógyszer -128- helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami boszuságot?

– Azt én megérdemlem, monda Kálmán; de nem rólam van szó. Nem is szivügyekről. Nagyobb ügy, a miben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.

– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.

– Épen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám: «ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát s csináljak belőle szinházat, megtettem volna.» Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy uton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagy urak hintajából s nem taposom többé a lépcsőket, a hol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.

– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: «Kérem!» Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle, annyit, a mennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne szinpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?

Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon «igen»-t. -129-

És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az arany fátyol hasadékán keresztül.

– Tehát megérem, szólt a szép hölgy, hogy ön azt fogja mondani magában: «mégis csak jó volt, hogy ezzel az asszonynyal összehozott a véletlen!»

Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányavárit s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen? Az napra Czilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.

Bányaváry erősen kicsipte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatlan legyen. Czilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! azt sem tudta, hogy mi a féltés? olyan volt mint egy galamb.

Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Czilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.

De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellék szobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a szintársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni. Vigye a Spieszburger már most azt az ócska denevér kastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.

Ebéd után búcsút vett Bányaváritól, kivel, a mint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Czilikét megölelte és hazament.

Otthon találta már azt, a mit kimaradhatlannak tartott: egy levelet nagyanyja irásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel. -130-

Eljött az az idő, a melyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymásután mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De mért is tennének máskép, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, ott hagyják.

Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól? Köszönöm eddigi jóságodat hozzám s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.»

Azután megnézte iróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a percztől fogva, melyben a nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé: becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, a kinek joga van vele rendelkezni.

Apró adósságait majd kielégíti lovai, butorai árából: azok tulajdonai voltak.

– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! kiáltá, nyakába ugorva az ifjunak. Hát mi hír az Olympon?

– Az Olympon? mennydörög. Viszonzá Kálmán ifju -131- kedélyességgel. Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.

– Ah! szólt, egyszerre ijedtté formálva arczát a fiskális, s mi oknál fogva?

– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a peniczilus után nyultam a zsebembe, hogy én is megyek velük.

– No de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leirt egy rossz királyi familiát, egy hét mulva irt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.

– Nem esem kétségbe; kezdem, a hol más fiatal ember; zsebemben a diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik hires ügyvédhez segédnek s mint más szegény legény kezdem a szorgalmas dolgozáson.

Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: «gyere hát egyenesen én hozzám!» Biz az nem tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.

– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replicákat irjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequáljunk a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető studiumunk, a birói kegy: ez az utolsó § a Corpus Jurisban: «plus valet favor -132- in judice, quam lex in codice». (Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi törleszkedés a nemszeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás, és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy «jó prókátor» legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, a ki jó replikát ír, hanem a ki megnyeri a processust! Ön barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.

Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.

– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét, veté utána Korcza ur.

– De arra vagyok, viszonzá Kálmán. Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, a mi iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy szinész elszöktette házától kedvenczét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyülöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki, azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő számüzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet a kiátkozott szinész csapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesujtó birálatot s rögtön levelet irt nekem.

– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arczát látni e pillanatban. Tudom, hogy -133- szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.

– No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti nagyanyjától.

– Kedves barátom, a processusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.

– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arczot, ki gyermek koromban annyiszor mosolygott reám, hidegen boszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, a melyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.

– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; irtam hozzá egy kisérő levelet. Az összeget, a mi még nálam van, hozzá mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm, s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.

Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha boszantaná valami.

– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kisérti magát kimenteni? -134-

– Hja, kedves barátom, ha azok a kik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?

– A más ügyét meg tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak biró tudok lenni, nem ügyvéd.

– Biró? kiálta fel Korcza úr, triumfáló arczczal. Miből itél a biró? Az előtte fekvő irományokból. Hát itélt már valaha biró lepecsételt levélből? No mondja ön: ön elitéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én appellálok a vak birótól a látó biróhoz s kérem az első biróságot hivatalából elcsapatni!?

– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, a nélkül, hogy olvastam volna.

– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostronak sem hiszem el, hogy a lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, a mire felel.

– Uram, egy dolog szent és örök szivemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom megmérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyülölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyülölni.

– Jó, – tehát ne olvassa ön a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, a mit ön sejt, nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal s ráirom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?

Kálmán egy perczig habozott; az alatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét. Kálmán az ablak felé fordult s az utczára bámult.

Kálmán visszafordult s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily nedvesek.

«Olvastam az ujságban, a mit a nyakamra küldenek, a darabodról irt piszkolódást. Tudom, kitől jön? A ki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! A ki mindig árulkodott nálam is te reád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, a hogy irja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam. Hanem, hogy a szinészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a czudar critikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, a kit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán időközönkint, mikor ráérsz, irj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, a mi ide haza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról!»

Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr pedig kaczagott féktelenül és a könyei hullottak mellette.

– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?

Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés -136- a földhöz tapadó helyzetből, és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előre ment. Ott utól fogja őt érni; a hogy óhajtá, a hogy híva lett; ismét látni fogja őt!

A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, a kik miatt az öreg asszony már évek óta gyűlöli a világot; nem fog találkozni Czilivel és csábítójával.

A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.

Jenőyné még egyszer megkisérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el ő nála nélkül.

APELLES CSIZMADIÁI ÉS AZ IGAZI CSIZMADIA.

Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.

A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.

Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyiltan, hogy kicsoda?

Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, a kivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartó-tanács önkényes eljárásán, mely szinművének adatását betiltá, nagyon biztatták, hogy ez az ügy a pestmegyei gyülésen nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják a miatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg. -137-

A második, a miről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a «Mulatságos» bírálata fölött. Az is javára szolgál egy irónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá irt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot fog nyomatni helyette; ime itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.

Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. A mi már irva van, hadd legyen irva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.

Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit irt? Szintén részeg volt. A censor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hirlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot s levelével pipára gyujtott.

A harmadik thema végre, a miről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.

Ha egy német fogadhatott arra, hogy ő náluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanácscsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember szinbíráló, ki a szinműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művét? Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás ellen van kifogása; másik -138- anachronismusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyozni valót; hatodik szeretné az egészet megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalozását; nyolczadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilenczedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tarja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy Ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiscentiákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes műveiből; tizennegyediknek a mű tendentiája nagyon is ultra democrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dynasticus szinezetű… – és végül valamennyi szinész, a ki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stylizálni szeretnék a dictiót.

Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.

– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! Kiálta őt meglátva Bányaváry. Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és Mæcenásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. «Patronus, Mæcenas», csak ezekről beszéljen most neki valaki!

– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadia mester a magyar-utczában. Tseresnyés uram, rendes szinházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.

– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos lakomára s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, a milyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s a mik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a «magyar» utczát.

Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyuló vasrúdon a czímere, még pedig nem a nemesi czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje irva: «Nemes Tseresnyés Márton», alája őszinte régi szóval «csizmadia mester». Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem szégyelte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy «csizmedzi». A csizmadiát irta «cs»-vel, a Tseresnyést «Ts»-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya volt. Az utczára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül -140- egyenesen a konyhaajtónak vezette Czilikét és Kálmánt, a hol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szivességgel s nyitotta előttük a tiszta szoba ajtaját, s kinálta, hogy tessenek leülni.

A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi czintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. «Pakfong», «Alpacca», «Chinaezüst» még akkor nem volt feltalálva, a czinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak czinkanál, semmi más: olcsó ércz, de becsületes jellemű.

A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőr pamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárránczait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.

Egy ötvenes években járó férfi, sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arczszakált visel, sarkantyús csizmát hord és kurta dolmányt s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy ujságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hirlapjainknak egy negyed része; ez a magyar politikai hirlap: Kulcsár lapja.

Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, -141- hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, a ki Csollán Berti kérdezősködésére a «vadállatok heczcze» után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.

Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arcza sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, a kik látták őt ünnepélyes alkalmakkor tánczolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. A mit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.

– Hozta Isten mindnyájukat! szólt vendégeihez, tessenek helyet foglalni, s a kinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megitélni azért, hogy a bőrkötényt fentartottam: ez az én mesterségemnek a ruházata. Őseink dárdával harczoltak, azért ők pánczélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harczolunk, azért a mi pánczélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, a míg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.

– Épen most olvasom ezen ujságból, mondá a jól meggyűrt hirlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az ujságiró hozzáteszi, hogy «higyjék a bolondok». Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mythologia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek?

– Egészen osztom önnek a nézetét, mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét. -142-

– Arról előre is bizonyos valék, mondá Tseresnyés uram; meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így irtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higyje ön, mintha én önt jó izű ebéd helyett, híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végig nézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hibája van…

– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publicumban. – Nem értik… Hogy is kivánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszinházakkal, bikaheczczel, kutyaviadallal, kötéltánczosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrozia. Papramorgó, nem nektár!

Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjeszszen velük.

Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdaasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.

Az asztalfőhöz ülteté a házi gazda Czilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány perczig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, a mi valószinűleg imádkozás volt.

Általában mindig oly komoly arczot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, a ki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi: azért nem is szokott soha olyasmit mondani, a mit előbb teljesen át nem gondolt volna. -143-

Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, a ki a vendégeit a leves evés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a leves evés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, a mivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.

A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nem csak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab? hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát, vagy veres czéklát, és burgonyát, vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debreczenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.

– Hja bizony, kezdé Tseresnyés uram. Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, a ki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt hiresztelték felőle, hogy az által a buza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék, mert a módi nagy mester! meg volt hagyva a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal diszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, -144- a mit a módi meg nem tett, megtette az inség. Jött a siralmas 1816, a mikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a buza lerohadt, a kukoricza, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint Bánátban nevezik, a török buza, vagy a hogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya? Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya s most már terjed mindenfelé.

Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetési helyére lemenjen.

– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért? Minden mesterség alá van vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Hires nagy urak voltak a kassai paszománt csinálók, aranypillangó verők, skófium készítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba, pantallont, zubbonyt -145- ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján asszubort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négy puttonossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon, a francziák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép «alamázia» név alatt, s attól fogva a tokaji vinczellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négy puttonyos átalagok mellett. Nagy hatú gazdag kereskedők voltak a komáromiak; minden hajós legénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüst láncz volt a mentéjén, télire teli volt a kis Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sánczokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt megszelelteti, mint a kukoriczát, egyszer beüt a devalvatió, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, a kinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyu birtokait háborús időben; amott egy herczeg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenczczé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, herczegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból; csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám «légy fiam csizmadia», nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; hired nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.

– De bizony hire is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és irók buzgó pártolásáról. -146-

E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram, elébb nagyon megrázta a fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, a mi csak polyva, hogy csak a tiszta buza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.

– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban, keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, a mi a mienk. Jártam Bécsben, Párisban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utczákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután haza jöttem ide. De azt a mink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, a mit odakinn találtam, hanem ahhoz a mivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utczája, a hol most vagyunk, ennek egy szűk lőrésén keresztül, a mire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták a mik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A nagyhid-utcza helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s annál rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztatott kerítéssel elpalánkolva, a mit befutott a földi tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább utcza. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, a honnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhid, melynek kilencz fentartó dereglyéje a Margitszigetig nyult fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két várost, minőt Bécsben, Párisban láttam, de legalább hajóhid. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, a mit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal? -147-

Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mind azt, a mit beszél.

– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgy hogy a budai diaetára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, ráczul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a timárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, a mi olyan a németben, mint a hiencz a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utczán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, a míg egy boltot találtam, a hol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, a mi magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá irva a táblájára, a mint kézről kézre maradt. A ki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utczán. A ruhájáról kiismerte az egyik czéhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kivülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak s nem egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utcza itten végtűl végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, a hova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dinomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinjárni miattuk az utczán.

Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére. -148-

– Csak az tudja, hogy meddig mentünk? a ki azt látta, hogy honnan indultunk el? mint én, folytatá Tseresnyés uram. Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utczát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szük is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön czéhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, a ki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitüek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mind ennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mind abban, a mi lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. A hol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tizesemet, a hol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kimélem a szót; a hol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; a hol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha szinészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? csekélység, porszem. De -149- porszemekből áll a pyramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezeren, tizezeren, hátha százezeren?! egyet fognak gondolni, uram! a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotheka lesz, a népből nemzet lesz!

Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva sugá fülébe, «no ugy-e eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?»

A közbejött malaczpecsenye tranchirozása félbeszakítá az épületes beszédeket.

Bányaváry illendőnek találta a szíves házi gazdának vendégszereteteért hizelgő bókokat mondani.

– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány szinész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hirét messze földre. Olyan pompás malaczpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.

Bányaváry szinpadi páthosszal mondá mindezeket s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.

Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, a ki a hizelgő szónak örül. Valódi orientalis komolysággal arczán felelt rá.

– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, a mik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, a melyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint a mennyit elmondok, de a minek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utczán, mint a kisértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, a ki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanúl emeli -150- meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, valjon mely régiókban járhat most ennek a lelke? Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának irta azt a darabot, meg még tíz embernek, a kik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, a miknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficzamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal teljes nyelvet ebben a locska fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a szinpadra azokat az alakokat, a kik most léteznek: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaronczot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földes urat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupak tanács ostoba biráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vén kisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: «íme ezek voltak ők!» Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csipős módon: «nevessetek!» azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: «sírjatok!»

Bányaváry úgy kaczagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malaczpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott. -151-

– Eredeti egy ember Tseresnyés uram! kiálta hangjához jutva Bányaváry. Igazán classicus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.

– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.

– Oh igen! sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.

– Nem, uram, szólt komolyan a csizmadia. A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?

– Genuába? monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. No, no. Ott valami más is virágzik, nem csak a czitromfa!

Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?

– És sokáig akar ön ott mulatni? kérdé a csizmadia, miközben a fekete kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülü réz masinából.

– Egy pár évig? Hm, hm; szólt a csizmadia elgondolkozva. Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, a kinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe. -152-

– Igen megköszönöm, monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.

– Így ni, szólt az: belejegyezve a nevet és lakást s visszaadva a tárczát. De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a czitromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.

Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Czilike engedelmével, a ki hozzá volt már szokva minden kiméletlenséghez, s átengedé a discursus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anecdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kisért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.

– No ugy-e hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? monda Bányaváry útközben Kálmánnak. Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.

– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a czitromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?

– Hát az a más virág bizonyosan «cipripedium» (czipőczím), szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.

Az a virág pedig, a mire Tseresnyés uram czélzott, a Genuában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos politzia, mely a Carbonarikat kutatta. -153-

A HOL A CZITROMFA VIRÍT.

Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen át utazott Decséry herczegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.

Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, -154- kisérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval, melegítette keblét.

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát, Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban, akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki, mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben?

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit Tseresnyés uram írt a tárczájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát. -155-

Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban?

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatismus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak, idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva. Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen. -156-

Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek Rómába.

Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak?

A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot vállalt.

Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii ásatásokhoz.

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyptomba.

A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore nagy figyelmet tanusított ápolása közben.

Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad. -157-

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész átalakulását bevégezze.

Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost, a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel, anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának, Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania, Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt; mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a -158- másikig s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet, s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész chorusát!

Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!

Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának; mikor házat -159- épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.

Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid, otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. -160- Arany rámába foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.

És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.

A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel. Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a «tömjént és mirrhát». Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arczkép, s az imádat nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni. -161-

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok országa.

Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg; hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir; meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyu viz mind -162- kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni. Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még -163- valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról: az örök czigányról.

Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ odahaza most is.

De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő töviskoszoruját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!

«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.» -164-

«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta, pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»

«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá; a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik kizárják a házukból.»

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás dæmona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, a honnan a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el bele.

Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra -165- fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.

Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet -166- fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.»

Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a művésznő szelleme könyekbe fullad!

No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza! -167-

AZ ÁRVASÁG KEZDETE.

Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, épen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, a mikor a pénzt szokta a nagyanyjától kapni, mindig sajátkezüleg irt levél kiséretében. Óh, kedvenczének maga fáradt a levélirással, ahoz nem requirálta Bénit, a vén gyereket.

Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan sok mindenféle holmija, a mit eladhatott, fiatal emberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, mikor veszszük; mikor eladjuk: szűken ereszt. Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, a mennyiből a hazautazás kitelik.

Ez alatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, két ezer forint volt becsomagolva. A pénzt kisérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Florenczből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festő művészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velenczében, aztán mehet Florenczbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.

«Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a hires képet: Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szent képeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy, mikor a Szentpéter templomának a kupja ezer meg ezer fehér görög tüzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óra-ütéskor egyszerre vörös görög tüzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megird. Azért -168- ha kálvinista vagyok is, a szép ceremoniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót; mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje fölött a senatorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, a hol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leird.»

Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentül távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg Velenczéből el nem nógatta Florenczbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, a mit otthon hagyott.

A két darab újdonatúj ezer forintos veres bankjegyet összehajtogatva betette tárczája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni Magyarországba.

Uti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi cartonjai és vázlatai gyüjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.

Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Istriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.

Mégis kifogyott az uti költségből s már Sopronban a zsebórája arany lánczát volt kénytelen eladni, hogy tovább utazhassék.

Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának helyet Pestig, s a mit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezeres tárczája fenekét őrzé. -169-

Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött utközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment; a viz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsülyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.

Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, a mi rajta volt, meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.

Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.

Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e? itt lakik-e még, a kit keres? messziről útba igazódhatott.

Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem türheti a dohányfüst szagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló szinek, a hova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog oda menni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A «kozákok» ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a «kozák», mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.

Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is -170- legyen és mégis áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánynyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utczára a fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt s le eresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utczán volt, a szobájában pipázott és még sem a szobájában pipázott.

No ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világító torony nélkül.

Köszönt is az utczáról a vigan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre rá ismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképen.

Felhaladt az ismerős lépcsőkön s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az, a hol olyan boldog embernek érezte magát egykor.

Béni bácsi akkor is az ablak hidján keresztül hasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utczán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.

Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, a kinek a képe naptól barna, szakálla bajusza idegen metszésü, ruhájának szabása olaszos, s egy perczre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, a kivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.

Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga -171- alól s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, a ki hallgatag elnézéssel türte Béni utczára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép himzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony himezte; hát azt ne kuszpitolja. Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, épen azért nagyon jól esett ezen a himzett ablakvánkoson végig tehenkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, a mint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no ez most majd tart criminális executiót az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.

Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Félkezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kivül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröcscsét s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát «itt van!» – azután, hogy itt marad-e már most sokáig?

A mire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy «ugy-e már most lefest engemet is?» melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajjon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém? Arany festékkel festi azt ugy-e? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intéztetni.

Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy -172- nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják ki, hát bajuszt kap.

– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utczára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mind abból, a mit ezen időben «odahátul» a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne sugta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festő akadémiából is kicsapták.

Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az «áhitatosság órája», mikor az ajtón belépőt meglátta.

Kálmán arcza pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.

– Leveleim következtében jöttél s itt maradsz? Én azt irtam neked azokban, hogy menj Rómába.

– S én visszahoztam a pénzt, mert más czél után megyek. Itt van anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, a ki számot ád s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te nagyanyám figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb -173- anyám, hazám, a kinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengnek, midőn szent szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és gyalázat, velük megoszszam. Ne kisérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, a hogy te nem akarod.

E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyult. Idegenek voltak egymásnak.

Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Épen olyan hideg vérrel állt fel előtte, s épen olyan nyugodt hangon felelt neki.

– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, a kiket gyülölök. Élj velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj? Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; a ki azok között legtovább ott marad kártyázni, a ki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón s végig esik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arczát, az a te kedves testvéred, a kit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez s aztán élj velük boldogul.

S azzal, a nélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.

– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végig nézegetni. De különben semmi baj sincs?

Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni bácsi s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyujtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ez uttal ügyelve, hogy a himzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.

Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.

– Rákönyökölhetsz már a himzett vánkosra, monda keserű gunyorral az öreg asszony. Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.

E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utczára.

– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.

S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten és tovább sírt.

Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségü gondolat volt az ő előtte, -175- hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálitéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.

Mikor az utczára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik délamerikai város kikötőjébe.

Nem volt szüksége az idegen szabásu öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utczára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arczán mutassa belül viselt gondjait s végig mehet a városon a nélkül, hogy valaki megszólítaná.

Léptei ösztönszerüleg vitték egy hosszú széles utczán végig, mely kivezet a városból. Az utczának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen épen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, a minek a kapuja fölött nagy kőczimer volt kifaragva. Ez a kapu is ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős walzer zongora dallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, a hol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parquetre, és sarkantyus bokáit összeütni s a délczeg magyar magántánczot riadó tapsok közt eljárni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik s akkor megkérdezni tőle: «Oh grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejtsek?»

– No uram, jól megnézte ön már magának azt a czimert ott a kapu fölött?

Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüst gombos nagy buzogánynyal. -176-

A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalog úttól. S másik párnak ezuttal nem volt birtokában. A mi rajta volt s a mi a szivében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.

Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: «keresd fel a legpiszkosabb kávéházat».

Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrinyi felé fordítá. Ott állt ez akkor hirhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, kétszerte magasabb, mint a házfal.

Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, a hol még életében soha sem járt. Gyülhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.

Az alacsony ajtón belépve, oly vastag athmosphaera fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbüzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomálylyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hoszszában tömör oszlopok voltak; a mik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső commissárius, vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt körülállva munkában izzadt tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott haju fiatal kisasszony ült, a kinek épen udvarol valami félrecsapott kalapu jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, a kik e fülkéket megtöltik, a kik az oszlopok mögött letelepedtek, oly kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket az által, ha rájuk néz. Rácz disznóhajtsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg -177- nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál puncscsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál s öten-hatan a hátuk mögött bele beszélnek a játékba; egy szinházi tapsoncz állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakin elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.

Kálmán szétnézett, hogy hová bujjék el itten? Minden szögletnek volt már valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nem igen szeretik, mert minden embernek útjába esik. A mellé leült s kért magának fekete kávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.

A mint a szemei hozzá szoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. Egyetlen egy ismerős arczot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint a miben ő eddig lélekzett.

Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.

Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint a kit az örvény megkapott s forgatja körül. Megszünt gondolkozni.

Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, a kit hínak? Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.

A csizmadia arcza csak olyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arcza mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.

– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? kérdezé -178- Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: «Körülbelől ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, a kire én: Bányaváryra».

– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, a hol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahoz különös protectió kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett? Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom, őt karon fogni és haza vezetni.

– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elczepelje; hanem a szomszéd utczáig valahogy elcsalom s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.

– Ugy-e bár; monda a csizmadia, most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá.

A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most itt Kálmánt, sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában? tudta ő azt mind igen jól.

Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, a mik itthon történtek az alatt, hogy Kálmán odajárt, a szinészekről, a tudósokról, a közönségről.

E közben lassan eltelt az idő. A pinczérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol? inkább összehordták neki a hirlapokat, a miket olvasni szokott. -179-

Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.

Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldult arczokkal, öngyilkos tekintetü szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.

Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török megygyfa csibukszárral hadonázott s hangosakat csapott vele egy asztalra.

– Pinczér! Te lusta ficzkó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!

S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rhumot töltött czukorral, azt meggyujtá s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt és verte az ütenyt valami utczariasztó dalhoz.

S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy ő iránta minden ember tisztelettel viseltessék.

Azt a megygyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálczát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálczát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.

«Éljen Hunyady Mátyás király!» ordíták kaczagva a korhelyek s felemelék őt székestűl a levegőbe.

– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő Mátyás király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már s csúfot űznek belőle. -180-

Hunyady Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arcza; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szivesen hallotta, ha feltünőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arczképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg épen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.

A kozákok között volt egy infámis fancsali pofáju ficzkó, a kiben minden áron Czilley Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta boszut László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyady családnak ez esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfapipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.

Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították ő felségét a trónusáról, míg Czilley egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pinczér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellio szinhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; a mi nem ment a nélkül, hogy a meggyfapipaszár még egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.

A veszett Czilley azonban utána szaladt a dákóval s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, a midőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyuttal az ajtón is kisegítve.

Az utczára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a czirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.

A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen. -181-

– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá: te ficzkó, épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálczájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?

– Igaz, fölséges uram, hagyá helyben a csizmadia; de már most siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.

– Árulás volt! mondá a szinész. Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, a hol ülni szoktam.

– De hát ti kik vagytok «csiribiri emberek»? (Ez is Mátyás király szava volt.)

– Ahán! te vagy a czinkotai kántor. Te neked is megigértem, hogy dupla itczét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat?

– Nem vagyok én a czinkotai kántor, fölséges uram; szabódék a csizmadia. Én csak az a bizonyos varga vagyok.

– Oh úgy; az, a ki azzal jött hozzám, hogy «róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő». Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kivántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a sáfár?

– Nem fölséges uram, sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram: hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikairója.

– Menjünk tehát felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról. -182-

De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd utczáig, a hol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt s disputába elegyedett vezetőivel.

Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva? Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.

A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el: hogy «egyszer volt Budán kutyavásár!» A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.

– No hát jól van, mondá a csizmadia. Menjünk a várba. A felséges asszony úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.

– A feleségem? szólt visszahőkölve a szinész s nagyon meggondolta magát. Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könyjeért tenger vért fogok ontani. E drága könyekért!

– Ez itt az én czímerem! Hogy jön ide az én czímerem? A holló, szájában a gyűrűvel. -183-

Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sós perecz: ő annak látta.

– Hát jól van, felséges uram; mondá a varga. Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk s a mint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta?

Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek s elhagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy «miért nincs a csóri csukának mája?»

A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A czukor-utczán végig jött ügetve a czirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.

– Hah! ez ottan Holubár! kiálta a patról-káplárra mutatva, Holubár, a cseh óriás! ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!

És azzal csibukja meggyfanyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas czirkálót.

– Felséges uram, a lova nincs közel, mentegetőzék a jámbor varga, hanem kegyeskedjék felülni a nyakamba, majd aztán úgy attakirozzuk meg a cseh óriást.

S azzal lekuporodott a handabandázó elé, a kit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, a mint a nyakába kaphatta ő felségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, neki iramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, a hol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, a míg a hátulsó szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; a hol aztán ő felsége kezeit, lábait szétnyujtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimulása perczében -184- e szót dörmögve: «meghalt Mátyás király, oda az igazság!»

Kálmán kábult agygyal ült le az ágy mellé, mintha ő rá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.

– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert különben az utczán elesik s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.

– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy martyr. Budán lakik, a vár alatt egy szűk utczában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya ablakában s ő az alatt varr, úgy hiszem pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbbé ittas, aztán hazamegy. Soha sem tesz neki szemrehányást és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, a hol szenved a nő, akkor igazi könyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy «érzi» a szerepét.

Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: «óh kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!»

A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.

– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram, szól a varga; tartson velem. Essünk át rajta.

Kálmánnak jól esett a kinálás, mert az nap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből s hozzálátott jó étvágygyal.

– Én meg vagyok felőle győződve, mondá a csizmadia, hogy ön az egyedüli ember, a ki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségéből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő -185- maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, a mikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen haza vinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jőjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai korcsmába, a hol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság, mint a nehéz kórság, a mit gyógyítani kell.

– Úgy fogok tenni, szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, a kihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, a mit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy historiai alakoknak; nyuljak bele a mindennapi életbe s azt mutassam fel a közönségnek. Az alatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfahajó, neki ültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsülyedt, épen készen lettem vele. Három napi munka. A tragoediámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. A míg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Soha sem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.

– No annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, a minek hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?

– No hát az én indítványom odamegy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú -186- szoba, önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kinálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs, ember, hát hogy ne volna?) – akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolczvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolczvan forintot csak megkeres odáig valahogy.

Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden porusán.

– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most, folytatá a csizmadia, s urát is adom, hogy miként tudom? Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, a ki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz haza hozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért? Egyszer a nagyasszony magához hivatott azalatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, a mióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, a miben Béni bácsi lábai békében elférjenek. Akkor azután szóba állt velem s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utcza közepén? hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hidon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon? Hogy fogadott leányát, szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvenczét, unokáját szintén elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz s elfelejti -187- a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, a miket ön haza küldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy megtalálja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomoruságban vannak, mert ön abban a perczben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és épen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadia czéhet s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl czipőben, és hogy már most azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utczára és tanulhatja a nyomoruságot; mert ő minden vagyonából majoratust csinál s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet s iparkodtam ki a házból. És ime bekövetkezett, a mit előre mondék. Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. Mi kell több? A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. Talán jön oly idő, a mikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, a mikor a magyar -188- írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez oduban maradni. De ez biztos odu. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, bucsut járjanak majd hozzá s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, a honnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökön örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.

Kálmán a kézműves nyakába borult és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.

És ebből a szűk oduból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a földet…

A HŐSNŐ.

Kálmán tollat és tintát kért házi gazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új szinművét. Ha készen lesz vele, majd ledül a pamlagra s alszik ott.

Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; a minek gombává nőtt kanócza csak vereslik és büzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arczával két karjára borulva és álomtól elnyomva.

Ez nem lesz igaz, mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint -189- kihúzta onnan s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arczu ember még mindig ott ült.

Ejh én még most is álmodom, gondolá magában s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arczát, szemeit, a fejét köröskörül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltünni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy a mit lát, az valóság.

Hogy ő maga hogyan került ide? arról már voltak homályos sejtelmei; sőt az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami szinházigazgató, a kinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia? arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből kiűzött esze a hajaszálaiba menekül s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.

Oda lopózott hozzá: valjon mi lehet az az írás, a mi előtte hever? Beletekintett. Szinmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az irásnak s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.

Rövid idő mulva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kaczag és tánczol, ugrál s a mi fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.

Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, a ki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arczczal kiabálva: «ez Kálmán! ez Kálmán!» s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: «te vagy az Kálmán!»

Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.

– Hogy jösz ide? Te irtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? No ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arczoddal! Részegen szedtél fel az utczán ugy-e? úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy czudar ember vagyok: aztán ölelj meg.

– Tudod, bajtárs, ilyen a szinész élete, magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry; ha nagyon jó dolga van, elkorhelykedik, ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelykedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legujabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Czilikém olvashassa. Jösz velem oda, ugy-e?

Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvorium.

– Nem iszunk pálinkát, szólt magas megvetéssel Bányaváry. Mi dolog volna az, ha Czilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkat ittunk. Pfúj! Jösz hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugy-e bár?

Azzal bucsut vettek a jó házi gazdától s karöltve neki indultak Bányaváry szállását felkeresni.

Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre torkollik.

Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos küzdelmeit a szinészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, -191- miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.

Útjuk a gyümölcspiaczon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s egy papirdobozt tele vásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig szarvasokat szerzett be.

– Ez a mai reggelire való. Tudod, Czilike nem állhatja ki a kávét, gyümölcsöt szeret reggelizni.

Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét. Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem telik rá.

A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása volt.

– Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre! elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.

Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat, rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem isten-asszonyának».

– Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.

– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam -192- verjem a fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.

– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még igazán.

– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» – vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.

E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába borulva zokogott a sokat szenvedett nő.

– Bizony úgy van az «kedves Kálmán!» És nem elég, hogy ő maga jött; hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk. Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod. Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a hozzád való szerelemtől.

És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy este kilencz óra után megint -193- más gondolatok vették elő, a miket szinte olyan igazán érezett.

Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van; olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet rovására.

– Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a világ soha.

– Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva. Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted, estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két -194- nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot; mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.

Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot, minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól lesz.

Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával, mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre készült.

Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével rokon; satyra, mely meg van érdemelve.

S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket, mint Bosco, mint Philadelphia.

Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a közönség meg volt hódítva általuk.

Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot, a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt; – mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a közönség előtt.

A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél, mikor érthetően beszél.

Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott, melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet. És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku tragikus pathossal.

Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani: dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.

De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság -196- soha nem látott boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár, fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet Kálmán diadalaiból.

Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.

Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.

Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek jött volna ki a kezéből.

Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu állatnak.

Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre alá.

– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én? vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te is! -197-

Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem kereste.

Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi, mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.

Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan legkevésbbé várta.

Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes angyalát, így szólt hozzá az angyal.

– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?

A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra, hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által megveretni.

Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.

Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek, azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van, akkor ugyan meleg van. -198-

– Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát fellocsolhassalak.

– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.

Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.

– No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus» kerültem haza.

– More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre bízva a további felügyelést.

Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?

– Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!

Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját kidobni a szobából. -199-

– Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre; leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig – hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!

S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.

Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát; hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:

Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.

– Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.

– Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem, természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll; majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta, hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát, rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem, barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé. -201-

Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő huszasokban.

– Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!

Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa a legszükségesebbekre.

Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte, hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.

– S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos «teatoteller». Theavedelő.

Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt tartotta legszükségesebbnek.

A BOLDOG SZERELEM.

A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból is, a mi magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott még hideg van. -202-

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő reá.

A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.

Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket. -203-

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt szeretik a nők.

A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.

Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai combinatio.

Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, -204- a mint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. «Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!» Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. -205- Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.

Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!

Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni. -206-

Az öreg úr nem restelt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz és tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba semmi beleszólása. A mit a herczegnő és a főispán -207- parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, a kivel csak akkor tudatnak valamit, a mikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogy ha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az igért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a herczegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az igért százezer forintot. A többit a szerint fogják megkapni, a hogy az elsővel bánni tudnak.

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arcz, hogy tágul a mell annál a szónál «fiú»! – míg ha azt kellene mondani, hogy «csak leány», milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.

Hanem hát «fiú»!!! s annak már most híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!

– A keresztanya választását pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. Nincs ellene valami kifogásod?

– Oh elfogad ő engem ott is – mondá Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. Tudod, a szinésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utczán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, a míg nem gratuláltak neki ahhoz a hirül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.

– Még pedig a kik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek, folytatá Kálmán.

Katinka Czilikéhez lépett aztán, kinek arczán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis gyermeket.

(Ez tán soha se látott még kis gyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilenczed napra nyilik ki a szeme, mint a kis macskának.)

A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kis gyermeket együtt tartották a keresztvizre s a neveiket egymás mellé irták be az anyakönyvbe.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elménczségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőtettség nem látszott a jó kedvében.

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját növelő czukorcsecsebecsékről. Aztán a czukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek rá irva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka czukor-virágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat s talált azok alatt egy arany nyomatú fényezett papirjegyecskét. Azok az arany betük tudatták a Decséry és Bálvándy-családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arczának elváltoztát. El fog-e szomorodni? ki fog-e csordulni szeméből a köny? vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? vagy bort fog inni rá s mámorba fojtja igazi érzelmeit?

– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyujtá neki a kosárkát.

Most a czukorsüteményeket tartó ezüst tálczát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka s azt szétbontva, odanyujtá Bányavárynak.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; oda tartá Kálmán elé: «nézd», a pap elé: «nézze!» odafutott vele Czilikéhez: «olvasd!» Egyiknek sem engedett annyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.

Nádor ő fensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar szinésztársulatnak megengedtetik ezentul hetenkint egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német szinházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kivül-belől összecsókolá a drága iratot, Czilike vánkosaiba rejté zokogó arczát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arczáról láthatá legjobban a delnő. És a midőn Kálmán megszorítá kezét s melegen súgá: «köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!» akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Czilike boldogságának.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arcza pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, a mint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal boszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen. -211-

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivalt: «ülj le, ha mondják!»

– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti?

– Én nem sürgetek egy processust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek? Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.

– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kivánja, triangulariter, és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.

– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, a ki nekem csak egy évig volt fiam s még is úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majoratust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s a nélkül, hogy azt mondaná, hogy «tessék»: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámúlt, mint a sült hal, a mint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgy hogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csúszszék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.

– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunctusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?

– A sántának neve Biróczy. Lakik az öt-pacsirta utczában Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész czókmókjával. Úgy is egy másik asszonynak a processusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonynyal bajlódni, se széppel, se csunyával.

– Nem csak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz szivű, rossz indulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, a mit még eddig nem tudott, s már most nem bánom, tegyen a mit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjut a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexicói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vétessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen a ki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott és kiváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis -213- ember felőle? Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott irással.

– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.

Hanem aztán meggyült a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok irással az ölében. Nem voltak hozzá készülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annál fogva gyalog kellett czepekedni a terhes aktákkal egész az öt-pacsirta utczáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért még is annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterigette a leveleket, utczagyerekek kergették a messzerepült irást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.

– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exhæredatiójának ügyvitelét? Aztán vállat vont. Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!

– De ne tessék pedig úgy venni a dolgot. Épen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, -214- mely épen beletalált a nagyasszony eszejárásába s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: «ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonynyal, melylyel most az ittlevő szinésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott majoratus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni».

– «Nesze semmi: fogd meg jól!» Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg ha –. Mert hiszen emberi észszel számítva úgy lehet okoskodni, a hogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatalis komédiásokhoz hozzá varrva, s akkor bekövetkezik a «ha». Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, a melyet ő folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, a míg…

– Nem. A míg Béni a neki hagyott majoratussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy a mint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az a nélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkre megy csupa élhetetlenségből, s mi haszna akkor Kálmánnak a híres zarádékból?

– No én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, még pedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.

– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párisba.

– De egy részt Béni bácsit kisérem, a kit a nagyasszony kiküld, világot látni.

– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajőjjön mint tulok. S ön a pásztor?

– Ecce! Én soha sem vittem annyira, hogy olyan cliensem lett volna, a kinek Párisig megy a causája.

– Fungum! Szólt fittyet vetve Korcza úr a tova biczegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ottmaradt társaság előtt a távozót. Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, a mit magam sem tudok.

Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorkocsi érte utól egymást, ott aztán, a míg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalog úton.

Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyujtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arczát kék selyem fátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tapogó zömök úri ember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó félczipőkbe dugva, nyakára széles nagy kendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fentartva azt az elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillion azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carriére elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva erdők közepett.

Hanem a mint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját s a hogy tyukszemei és a botosok -216- engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve; «áh báró Bálvándy!»

Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkopott.

Servus, Béni bácsi! S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.

Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak czímezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró urnak sértegesse.

– Párisba! kiáltá Béni bácsi dicsekedő arczczal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.

– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! könyörgött gyermekes hangon. Van ott még hely elég. – A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.

A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy «yes».

– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.

– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.

A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra -217- kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.

Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz, hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a kocsi helyébe jön, akkor aztán megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.

Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.

– Valjon ugyan az a grófkisasszony az, a kit Kálmánnak el kellett volna venni.

(Akkor te nem volnál majoresco, szamár!) Mondá magában Biróczy. Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik.

A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, a kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a hol éjszakára megszálltak, a midőn Biróczy ismét átvette védenczét.

Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas utonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban -218- van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélekzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő majoratus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szive engedte volna, a mennyi esze volt, még azt is megtette volna, – hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiunak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy beafsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.

Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiuból, örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jó szivű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyravett, s este mindent elmondott Biróczynak, a kivel egy szobába került össze hálni.

– De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?

Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.

Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.

És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a minőket azok hozattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak. -219-

– Mit kisér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdu. Mit kisér engem, mint a hajdu? Én már irtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kisérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, a mit akarok, oda mehetek, a hova akarok. Hát engem ne kisérjen mindenüvé, mint a hajdu.

Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki irt levelet:

– Én nem kisérem magát; én is megyek oda a hova nekem tetszik. Én megyek oda, a hol nekem dolgom van.

Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.

Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kiváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni hová? a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképen játszik más? A báró is fog játszani s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.

Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.

Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arczczal elveszteni száz louisdort a rouletten, még csak a szempillája sem rezzent meg közben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.

Még nagyszerübb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. – -220- Milyen hideg vérrel mondá: «mille francs» és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszerődött, lett belőle nyolcz ezer, tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majd hogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbe kiáltani: «vigye el ön már! húzza már be!» – Elgondolta magában, hogy ha ő előtte egyszer úgy heverne már harminczkétezer frank, dehogy koczkáztatná tovább, megtömné vele zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a maneouvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.

Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép kisasszonyoké, a kik francziául beszélnek és szintén játszanak. Vajjon mind grófnők azok?

Vacsora után, (melynél közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.

De már ezuttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej ha ő neki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szintén feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.

Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat vesztett, s megint garmadával seperte -221- vissza. Ez a látvány lunaticussá tette Béni bácsit. Haza ment szobájába és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akár hogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, a min úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoriczát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezitláb marad ott.

– No! Ugy-e látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.

– A bizony, mondá Biróczy, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.

Itt megállt a lélekzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.

Kétszáz ötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az ő rajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüszszentsen, s azzal a feje oda essék maga elé. Vajjon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?

De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most boszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!

Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró épen a szobájából a comtessel a karján s olyan jó kedvük van mind a kettőjöknek, a milyen nem lehetne valakinek, a ki a mult éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíjják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik hozzá. No bizony, a ki kétszáz ötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba pástétomot, nem -222- iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arcza, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pinczérnek. Mesebeszéd, a mit az a fiskális vele el akart hitetni.

Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz-e, a mit a fiskális mondott?

Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük odább. – Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni a mit a jó sors adott s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a félmázsa aranyat, a mit az ő szeme láttára elnyert. Vajjon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?

De egyuttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár, mintha ő volna az a proverbialis «pœna pede claudo», a ki a bűn üldözésére ki van küldetve.

Reménylé, hogy Párisban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: a hova ők beszálltak, ott telepedett le az is; a hova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.

A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiu iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párist. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, szinházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködni valót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer -223- megint összekerülnek s meg vannak a napjukkal elégedve. Például az alatt, míg a grófnő a theatre françaisban ismerősöket fogad el páholyában, az alatt Bálvándy a foyerben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilasba, a hol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szivét, nem pedig a tárczáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna útközben. De se baj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton módon lesz abból a váltóból pénz? ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanu aláirja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüst huszast értve egy forintban, az irásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes huszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, hús esztendős processus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről ide jőjjön Párisba, egy akkora papirossal mint két fidibus; a min se tanu, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, a kit soha se látott, s arra az az idegen ember belenyuljon a fiókjába s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi Louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajjon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kivánsággal? nem löki ki az ajtón? vagy épen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni; tehát mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön és vissza is hozza. Az a bankár czímzete volt.

Béni bácsi eljutott szerencsésen a franczia bankár üzletszobájába, -224- s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből s hirtelen lenyelje.

Az az ember a rácson belül megnézte az aláirásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz, vagy bankjegyekben?

Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.

A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy sziveskedjék a váltóra ráirni a giroját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom most is az-e?

Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit irjon ő? «Girot.» Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semmi nemű papirosnak alá ne irja a nevét külföldön. Ő nem irja le a nevét sehova.

Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiakert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyukszemmel. Felkereste patronusát Bálvándyt s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor per tu voltak s kedves barátomnak hitták egymást.

Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a «giro» nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem irja a nevét semmi váltónak.

– Hát add ide, majd aláirom én az enyimet, monda Bálvándy, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.

Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára irja a -225- nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.

– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! mondá a báró, aztán majd bekaszszálom magam. – Mennyiről szól? – ötezer frank. Itt az ötezer frankod.

Azzal nem messze ment, csak a chatouljáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet s odaveté az asztalra. Ez a pénz, hol a váltó?

Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságu összeget s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráirta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz s tíz percz mulva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, épen olyan bankjegyekben s átadta azt a bárónak a nélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.

Béni bácsi el volt kábítva e könnyü pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!

E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szivességet s hasonló fényes úri könnyüvérüséget tanusíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.

– Kedves barátom, mondá Bálvándy, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy girom. Tehát ha azt a szivességet meg akarnád tenni.

Hogy ne akarta volna Béni bácsi? De örűlt neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papirra irhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra irt «giro» semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes levélnek irná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szivességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne irta volna oda a nevét, ha egyéb nem kivántatik tőle. Azt -226- sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat? Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő gondja az.

És aztán el is felejtette az egész dolgot s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.

Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisetteket s tanult tőlük francziául beszélni.

Csak az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában ténfereg.

Egy reggel aztán, mikor épen a theájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve, azért, hogy ezt a hosszú czédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni?

Béni bácsi értett már annyit francziául, hogy ezt a dolgot semmiképen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot? azért a czéduláért? Soh se látott ő hetvenötezer frankot életében.

A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláirása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?

– Hja kedves mosziő, ez csak «giro», ezt úgy hivják, hogy «giro», én itten csak «giro» vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?

A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az acceptans nem fizetett a határidőre, tehát a «giron» van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, a ki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is épen úgy megadatott, mint az acceptans ellen.

Béni bácsi erre a szóra elfelejtett francziául, ríva fakadt és diákul beszélt.

– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit… -227-

De biz annak a mosziőnek «scio» – «non scio» – «feci» – «non feci» mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e? no ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, a kiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.

Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párisi börtönökből az ember egyenesen a guillotin alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.

Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, a hol már volt akkor egy másik úr is.

A báró nagyon boszus volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem a midőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, a mint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát s azontul megtartotta a régi kedélyét.

– Hát azért, öreg fiu, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No hát nem szeretsz ott lenni, a hol én vagyok? -228-

Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:

– De nem visznek bennünket innen a guillotinra!? vagy nem deportálnak Algirba?

– No ne búsulj, biztatá őt Bálvándy; ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.

De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.

– No ne félj semmit, öreg fiu, biztatá Bálvándy: tréfa az egész, egy pár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filister lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.

No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált a milyennek ő képzelte a tömlöczben kiszolgáltatott früstököt; a hogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt, meg czibere leves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajjon nem csapják-e meg itt az embert?)

De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van, és sherry.

Jaj ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagy Mogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy -229- jönne még elő egyszer! Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kinálta a báró.

A foglár jelenté kis idő mulva, hogy eljött az ügyvéd, a ki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.

Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: «látja mivé lettem, szabadítson ki innen».

Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hideg vérrel mondá neki:

– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de már most ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét kezébe s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten?

– Ah, tehát ön az, a ki engemet elzáratott? kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva; a miért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztül tette s úgy diskuráltak egymással.

– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbizójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, a mit jószágaimra rögtön betábláztathat?

– De mikor kétszer annyit igérek teljes biztosíték mellett. Száz perczent nyereséget. -230-

– Ahá! Kiálta fel Bálvándy s most már felugrott a székéről. De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbizásából kisért engem ugy-e mindenüvé?

– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi boszú. Lássa ön, egyszer épen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonynyal gyöngéd utazáson, épen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, épen így kerűltem a Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagytam a faképnél s megszöktem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézes hetek kellő közepett megragadja a galléromat s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Boszuálló istennő!

Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját ez utólérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; a mibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.

– No már most Béni pajtás, szólt nevetve Bálvándy, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, a ki most bennünket egy lepkefogóval elcsipett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.

– Jaj! a mama! Az édesz mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöczbe került, idegen országban! Kedvesz édesz jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. -231- Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majoratust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe; én meg hadd megyek haza a kis szobába, a hol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Páris!

Aztán elővette a köhögés és prüszszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.

– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. A mikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.

Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arcza ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézes heteibe egy ilyen tréfás episodot sikerülend bejátszania.

– Hah! mondá, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz ütve, «az egyik» már megkapta, a mit kellett.

Biróczy felnézett sovány mumia képével a dacztól piruló istennői arczba és gondolta magában: «én tudom, hogy ki az a «másik»?

Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt ő ellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, a miért a férjét az adósok börtönébe záratta.

– Haha! kaczagott fel Katinka; de hát még akkor milyen gonosz leszek, a mikor kiszabadítom!

Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani -232- az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.

Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa veje urának kiszabadítására.

A herczegnő pedig nagyon restelte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült az útra Doretheával együtt s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, a hol Tóth Máté uram lakott.

A paraszt család oh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!

A herczegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.

A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, a hova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőűl, a kivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most a miatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szivességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmánya ujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon a mennyit kivánnak.

A herczegnő teljes biztosítékot igért; nem csak ő és -233- unokája fogják aláirni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.

– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? ismétlé apróra szakgatva a mondást Tóth Máté uram s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.

– S mennyi volna az, a mire szüksége volna? kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.

– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. S elkezdett aztán parasztmódra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapju, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egy szóval nagy lett egyszerre a házánál a nyomorúság.

Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.

Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószág-igazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószág-complexumok. Magán hitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; soha sem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, a kinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. -234- Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézes hetek korszakába beleékelve!

Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja magát s hogy Béni fiát haza kapja, kifizeti a fatalis tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.

Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párisból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajta rontott s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, a míg Bálvándyt kiváltják.

– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.

– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.

– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony.

– Én csak prókátor vagyok; a ki tanácsot ád. Eladhatja -235- bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát s kiválthatja rajta Béni fiát.

Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szivét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:

– Azért sem váltom meg egyiket is! A ki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöczben; maga pedig sánta ördög – a kötélen!

Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párisból, Béni bácsitól: maszatos, czirmos, poczás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beirt leveleket; később fáin papirosra irt, nefelejts füzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmes leveleket, a mikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.

Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: irt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.

Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy s még egy levél irására szánta el magát.

Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek. -236-

A JÉG HÁTÁN.

Dicső úttörői a magyar múzsának, kik «akkor» átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)

Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar szinészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen szinigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.

Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg lánczhid sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.

És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől, és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli széltől.

Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálczája végére akasztva batyuját, mások párosával czipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki szél vigan seper végig a sík jégmezőn, s arczaikba veri a sziporkázó havat. – Királyok és királynék azok, kik hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban biborpalástjukat.

A szél eltakarja nyomaikat hóval s másnap (– és negyvenév mulva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.

És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint czigány csapat, mely lyukas -237- becsületünket foltozni bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében s bizonyságot tegyenek róla, hogy még «él a magyar».

Mindenki sajnálta őket. Igen is, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.

Jöttek hozzájuk idegen szinigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint szinlapjaikon olvasható, «hogy lássa a világ, mit tud a magyar?» hogy játszottak Pécsett németül, Ráczkeviben szerbül, Bukurestben románul egy pár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.

De a szivük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.

És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az «idegen» Pestre.

Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar szinészek és szinésznők öltöző-szobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné ő nagyságához.

Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A szinészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyaczimbora.

Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony épen nem lesz rossz, az előadás után a helyett, hogy az ember neki indulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni -238- az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék? bizony, a helyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis «parázs» ferbliben némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.

Csak Czilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kis fia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkiséri a szinházi szolga, ki a szinpadi ruháját kosarastúl utána viszi.

Czilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné thea-estélyén; de Czilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán théát; az pedig ártatlan dolog.

Tehát Czilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.

Épen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a szinpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, a mire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.

Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, a mi a jeget még jobban felporhanyítá; a miből az lett, hogy mikor Czilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a szinházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak -239- egy nyaka van, azt pedig nem koczkáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik buvó ajtón át megszökött, Czilikét magára hagyva, hogy keressen a hol akar magának Budára kísérőt.

A szegény asszony meg volt ijedve. A szinpad üres volt már; a szinészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily czudar időben neki a Duna jegének, a hol senki sem kószál már.

Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh egy anyának a bátorsága oly nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjtszaka? a vihar? a rémek?

Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak lépett eléje.

– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, a ki haza kisérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. – Hát nyujtsd a karodat s kapaszkodjál belém.

Hát mégis van egy lélek a földön, a ki az ő lelkével együtt gondolkozik, a ki óhajtásait kitalálja, a kinek a karjára támaszkodhatik, a ki őt szereti: egy testvér…

Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy «áldjon meg az Isten!» s azzal neki indultak a zimankós zápornak egyedül.

A Dunapartra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a -240- jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.

– Nekem át kell mennem! Nekem kis gyermekem van oda át! kiáltá szenvedélyesen a nő s magával ragadta kísérőjét.

Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell czipők, (a gummi felczipők még akkor nem voltak feltalálva) s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.

A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott, vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre botorkálniok.

Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Czilikét, így emelte át a jégtorlaszon.

A nő öltönye, lábai csuron víz voltak már s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.

A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.

A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig haladtak rajta.

Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papir, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsülyedni!

A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán oda húzta a jég széléhez esernyője fogantyújával s azon keresztül kijutottak a partra.

Onnan aztán sietve mentek a szinésznő lakásáig. A sietségben -241- az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.

Szerencsésen elérkeztek haza. «Nincs semmi baj?» kérdé Czilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.

– Isten veled! szólt Kálmán, mikor Czilikét már jó helyen tudta; én sietek vissza.

– Nem. Nem! én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.

A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.

Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, a ki az olyan embereket elfogdossa, a kik a halálveszedelemmel daczolni akarnak.

A mentő csónak még mindig lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.

Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen? Kettős oka volt sietni.

Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.

A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.

A Margit-sziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból. -242-

Nem sokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.

Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.

A mint haza ért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött Csollánné estélyéhez.

Izetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? hiszen nem szerette már.

Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.

Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a theázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.

Katinka is szivélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.

– Most még csak Bálvándy van oda, mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.

– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! mondá Aszályi és Kálmán szemébe vigyorgott.

Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ő neki ezt a vigyorgást onnan valami drastikus módon kellene letörülni.

No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, toasztmondó, anecdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.

– Dejsz az jó helyen van! felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet. -243-

Kálmán azt gondolta, hogy mind ez az ő boszantására mondatik s fel sem vette.

Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Czilike nevét rágalmazhatták volna ő miatta.

Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.

De hát arra, a ki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis gyermekénél lehessen, senki sem gondol?

Kálmán Bányaváry arczára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem a mellett ragyogott a jókedvtől.

Vacsora után a szinészek összeálltak quartettet énekelni. Majd a házi úrnő ült le zongorája mellé s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el valami szép sonatát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.

És Kálmán gondolta magában: Czilike most tán épen ezt a dalt dudolja kis gyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kiséret hozzá.

Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázó szobákba vonult vissza, s két arczot kísért mindég figyelemmel. S mentül jobban figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szive.

Később tánczolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű szinésznőkkel versenyt tánczolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhiresztelte róla, hogy mellbeteg.

Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a Dunapartra, megnézni a zajló jeget. – Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspont-biztos volt nála s az egész vendégsereggel kihajtatott a Dunapartra. Kálmán oda is elment velük.

A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.

– Vajjon Czilike haza jutott-e az éjjel? Kérdé a bámulat közepett egy kiváncsi soubrette.

És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.

Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy már most ő miatta mindannyian ide rekedtek: tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, a míg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő haza mehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.

A mint azonban a váczi-utczán végig haladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.

– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál: mondá Kálmán; mért nem jöttél el?

– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van, engem nem hítt oda senki.

Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá. -245-

A THEA-IVÁSTÓL.

Megint kitavaszodott szépen. A mit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a «csigá»-ban hónapos-retket árultak már.

Ez a «csiga» egy szegletház a Sebestyén-tér egyik oldalán. A ki nem restel oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, a milyen volt ez előtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori «csiga» között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi irók, tudósok és művészek gyűlhelye.

Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.

Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, aczélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!

Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, a miért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.

Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt szindarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan irók, kik hivatalt viseltek, vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egy pár iróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és herczegei pedig, a kik a magyar tudományos akadémiát szervezték, -246- úgy tettek, mintha soha sem hallották volna a nevét.

De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.

A «csiga» rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött s vakmerő volt a hazai jogelveket birálgatni.

Ez is az irodalomhoz tartozott. Irt álnevű birálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.

Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honorariumokról; hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; hanem azért mindenki szerette nagyon.

Ez úgy látszik, mintha egy lánczolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.

Aszályi a nagyúri körökben is «benfentes» volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga: és azokat oly mulattatóan tudta előadni.

S a hol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint a melyet tudósok és művészek taposnak.

Ezért a «csigá»-ban Aszályit sokkal szivesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az előbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; «nekem is tartozik egy forintommal», «nekem meg kettővel», aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkozott, oly fásult, talán önhitt is?

Egyszer már magának Kálmánnak is feltünt, hogy a mint ő belép a pályatársak mulató-termébe, a jelenlevő -247- vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve; Aszályi, ki fenhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.

– Hogyan lehet az, hogy a mint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat.

– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd, mondá Biróczy. Akkor ülj le velem ide a szögletbe.

Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arczvonással is azt mutatni, hogy ő rá vagyonának elvesztése hatással van.

– No hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta e budai szinészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?

– Igen Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: «De hisz az jó helyen van!» – Emlékezel arra a mosolyra, a mivel rád tekintett?

– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi «közös barátunk» azt hireszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kisérte át hugodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, az alatt ő a budain maradt. Ez volt az a «jó helyen van az!»

Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s -248- halványan, mint egy szobor, oda lépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.

– Hallja ön! monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, hugomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni…

Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekűlés, mint orczátlannak lenni.

– Igen is. Állítom, mert láttam, monda merész daczczal. Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, a mit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, a ki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő hugod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…

– Az a férfi én magam voltam, te gazember! kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az épen elég volt utolsó szavához sanctiónak.

A pofonütött rohant – nem elégtételt venni, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik? S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy «ez vért kiván!» mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válaszszon a társaságból secundánsának? S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jó akaratu törekvéséről, miszerint minden hajdankori persa és assyriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhivással, hogy legyen ő neki a véres boszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit -249- mondott, hogy «Nabukodonozor». A mi tudvalevőleg e magyar szótól származik: «nebolondozzonazur».

Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utól a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.

– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a ficzkó téged párbajra kihív? A mikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.

– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kimélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, a mi nem abstract theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy két krajczáros hólyaghuzótapasz, s a ficzkó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jösz ide őt megczáfolni.

– Azonban ne beszéljünk már most a ficzkóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért hiresztelte ő ezt a rágalmat? Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genesise van.

– Vesd össze a körülményeket. A ficzkó jól látta, hogy te voltál az, a ki hugodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna az alatt. De erről majd máskor beszéljünk. A ficzkó tehát tudta, hogy te voltál a -250- kisérő, és mégis Bálvándyt hiresztelé annak; hiresztelé pedig olyan nyiltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.

Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, a min nem tud átlépni.

– Hallgass rám s ne hadonázz az utczán. Eredj át szép csendesen Budára és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.

– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok s van egy kliensem, a kinek az érdeke bir engem mozgásra.

– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán soha sem beszélsz vele az életben.

– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, a mit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak birsz.

Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hidra lekerült volna.

A míg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoskop képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, a kiket gyülölt és szeretett, mindenképen iparkodott egymásmellé, egymással szemközt helyezni, -251- összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem birt világot deríteni maga körül.

Mikor Czilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.

– Én utazom, monda a nő, kinek arcza piros volt a fáradságtól, és szemei a sirástól.

Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könyei, fuldokolva zokogá: «ő nem szeret engem többé!»

És a hogy a könyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; a hogy arcza lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki «az az asszony?»

Czilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arczát. Ez volt az igenlő válasz.

– Én bolond! szólt a nő, arczára tapasztva kezeit; a ki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borczimborák csak pénzét rabolták el, a theaestélyek a szivét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.

– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol, vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban -252- állt már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Czilike felől ezt a rágalmat elhiresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószinű. Bálvándy bolondja a szinészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.

Czilike letörlé könyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott s aztán nyugodt hangon beszélt.

– A mit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, a mi az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; szinészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, a melylyel így megszurtak, még méreg is van, s az már megöl. Oh mért jöttél most hozzám? mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgy is meghallod, mindenki beszélni fogja az utczán.

A nő kétségbeesetten veté magát arczczal a kerevetre; de már nem tudott sirni.

– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! Könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.

– Tehát tudd meg én tőlem azt, a miért soha sem fogsz megbocsátani se nekem, a mért megmondtam, se magadnak, a mért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, a ki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, a miért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, a ki azután rajongó szenvedélylyel lépett az életútak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, a hol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvenczét elvitte magával s aztán jártak együtt és osztoztak nyomorban és dicsőségben és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, a kivel kezet fogva megindultál daczolni az egész világgal; összetűzni -253- a nagy urak hatalmával, meghódítani a gunyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; a kiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted ezt az embert, a ki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének.

– Oh ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna? minő fényes igéretek, minő csábító meghivások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, a ki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghivások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi szinigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési dijul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresariónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt, védencznője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni minket és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen Istenhez.

Most azután Kálmánon volt a sor, hegy elkezdjen zokogni, a hogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, ki egy egész élet összesalakzott keserüségeinek enged kitörést túlterhelt szivéből.

Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá -254- Czili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: «mi soha többé nem látjuk egymást!…»

Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utczára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza? S minek ment haza?

«Hogy mit teszek? azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még megölhetek egy másikat. De kit? Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy épen én vittem őt azon asszonyhoz, a kitől magam annyira irtózom? Ah a szép vadásznő nem csak a vadállatot tudja sziven lőni.»

«Asszonyom! Oh milyen kegyetlen rossz szivű daemon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szivemben, a melyen halálra sebezhető vagyok. A mikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, a kiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, a mely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek Istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! A ki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, a melyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, a míg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykaczajjá válik önnel szemközt!»

S mikor aztán annyit összeirt, akkor széttépte az egész levelet. «Oh én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét az által, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S aztán mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem ő hozzá? Miért tegyek én ő neki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?» -255-

Péntek volt, ismét a magyar szintársulat készült a nagyvárosi szinházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, a kivel beszéde van.

Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy hire futamodott már annak a monumentális pofnak, a mivel a rágalmazót elcsendesíté.

A szinháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelban, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfenczezett utána a feltisztelt? hogy esett az asztal alá?

Annálfogva valahány szinészszel, kardalnokkal, szinfalhordóval találkozott Kálmán, a kitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyigebotra, a mi akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!

Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.

Bányaváry is értesülve volt már a «csigában» történt jelenetről, s e miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, a mit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mende-mondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval -256- rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját?

Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a szinész és sejtette, hogy mi következik most?

– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el akarod hagyni a magyar szinészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhez hűtlen lettél, végezd el tensziveddel, ha van szived; hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról: leütlek a legelső kővel, a mi a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.

Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, a miket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett hazahivogatni.

– Isten ugyse: igazad van, monda Kálmánnak: agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s boszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány ficzkó, a ki e perczig voltam, hogy az a másik ember, a ki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide!

Azzal elővonta belsőzsebéből a külföldi impresarióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette.

– Se én neked, se te énnekem! A míg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, a kik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel?

– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.

– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy a mit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, «holt szén»-nek nevezik.

– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.

– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit és vándorol tovább.

– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.

Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. Bányaváry utána sietett s rimánkodva kérlelé:

– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?

– A míg a városban vagy, addig rám emlékezzél! ha tovább mentél, akkor felejts el!

Az egész épitmény, a minek felrakásában annyit fáradott, saját öklének egy ütésétől összeomlott és hullott saját fejére.

Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Buda-Pesten. Meg voltak elégedve a hirrel. Kivánkoztak már azok is a vidéki húsos-fazekak után az «igéretnek» földéből vissza!

Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.

– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk «mind» Miskolczra.

Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a becsomagolt szinpadi czifraságokra.

Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive, csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságu Czilikéjét, sirt, mint a gyermek, s a másik perczben már játszott, mint a gyermek.

Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobbfelével, hogy Czilikét boldoggá tette és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma szélylyel. És mindezt az imádott Czilike s az imádott nemzeti müvészet kedvéért tette. -259-

Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.

Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiui önfeláldozást, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy huszasért.

Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a «vörös ökörben» régi jó patronusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.

Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.

Czilike ismét a hivő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, a meddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.

No, de Bányaváry erős volt abban, a mit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint theát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni, hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor, vagy a ser. Neki tehát a búcsúlakomán is külön-theát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koczintottak, ő a füles-csészét emelte az áldomáshoz.

Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a társaság kivánta, egy-egy szép románczot énekelt saját guitarre kisérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könyek szemében.

Olyan jó fiu volt a jó Bányaváry! Mindig érezte ő azt, a mit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel -260- mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele.

Mikor Bányaváry a negyedik csésze theát itta, akkor az jutott eszébe, hogy hajh mennyivel zamatosabb volt az a thea, a mit ő máshol szokott inni.

Igaz, a thea sokkal zamatosabb, ha kettecskén iszszuk, mint ha nagy társaságban. Ez a theának a sajátsága.

Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit igért Czilikének? hogy éjfélre haza kerül. Azért is búcsút vett az egész jó czimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonariját, betakarta vele a guitarreját s indult a holdvilágos utczának nehéz szivvel.

Mégis csak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.

Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a szinpadon; de oda haza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik épen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, a mi az értéknek különböző súlyt ad.

Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, hófehér ruhában, mint egy villi?

Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana szerteszét.

Két utczán volt választása végig menni. Az egyik jó tágas, téres, világos utcza, mely egyenesen a hidhoz vezet; a másik egy szűk mellék utcza, mely nem épen a hidnak kanyarodik.

«Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna -261- vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserüséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép hölgy nem kiván örökkévalóságot, annak csak a boldog percz kell. Megszünik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy perczet kivesznek belőle? Nem szünik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti? «hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.» Pedig Plato bölcs volt, ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. A mit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Czilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölgygyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restelni való dolog csak akkor lesz restelni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.»

Mint tudva van, a theának is megvan a maga részegsége s a maga mámor-philosophiája.

És Bányaváry egyet vetett az oldalán s besomfordált a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hidhoz.

Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszka palánkokkal voltak befoglalva. Kivételképen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utczára nyilt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, a mint Dorothea grófnő mellé felült a hintóba.

Decséry főispán ez időben épen itt időzött az átelleni kastélyban. Egy este a főúr behivatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit. -262-

– Ugyan édes Csuka; monda neki. Tudja hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utczába valami német szinész, vagy medikus, vagy diák, vagy nem tudom micsoda? marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a guitárret, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény ficzkó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.

– De ne valami goromba módon ám! nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.

Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell ő neki itten jönni.

Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jáczint és narczis illat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.

«Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel élni. -263-

Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből, meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este épen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.

Félrecsapta válláról a kárbonárit, kebléhez fogta a guitarret, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó accordjaira meg szokott nyilni a paradicsom ajtaja.

De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehellete a jáczintillatos szellő közé, mikor az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak s egyenesen neki esik hátulról.

Csuka Feri minden előleges «hogy volt mint volt?» nélkül kikapta a troubadour kezéből a guitarret, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, guitarreborda mind tönkre horpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden hurja lepattant iziben, s csak a guitarre nyaka maradt a markában.

Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiáltá az iramodó minnesänger után Csuka Feri:

«Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen, Flöhen!»

A holdvilág Csuka Ferinek arczába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képü énekes, a ki németül gajdol, ergo -264- német theatrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!

Bányavárynak e perczben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései a kárbonári boszuval. Azt hitte szentül, hogy most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denuncziálja, Jenőy elitéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utczán s nem várt kevesebbet, mint hogy az utczaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Chinából hozott bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor mert hátra tekinteni, mikor a széles utczára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utcza közepén tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő kárbonári s rárivallhat: hát te hol jársz itt most?

Mikor a német-szinház téren végig bandukolt, eszébe jutott mind az, a mit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hivek, a kik mindkettőben osztoztak vele.

És eszébe jutott, hogy mind az a siker, a mit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott, egyetlenegy szép asszony szép szemeinek tüze miatt, – kezdheti ujra valaki más.

«Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom», monda a «jó ember» a «rossz embernek», a ki nem kisértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait s arczára rántva kárbonáriját, tolvajként osont át a hidon; felsietett a szállására, a kapukulcscsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.

Czilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelid teremtés -265- nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kis gyermeke ott feküdt mellette s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, a mitől az az alvó gyermek úgy nevetett álmában.

… És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arczot. Azt hitte, hogy az a guitarre utána jött láthatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!

A PUSZTÁBAN!

– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, hugomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, a hol valaha találkozhatnánk, hogy még a kivánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ez által védenczem vagyonát, a mi végveszélyben forog, (hiszen én is ismerem a válóperét) a midőn egy harmadik által elkergettetem azt a szinészt, a kiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyuttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja az által kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen s ne jőjj hozzám többé; psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. -266- Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az utra, a melyen én elindultam, ne jőjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a czélt akarják elérni, a mit én, és szenvedni azt, a mit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. «Légy úr!» Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hirneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Mind erről lemondtam; bele mentem abba a pusztába, a mi kietlenebb puszta, mint a melyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, a miért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Még sem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember a nélkül. Úgy vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abba hagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, a melyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, a hová te hivsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi -267- feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, czimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökkététele volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, a mig sophismáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e iró tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, a miket megirni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelid poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő aethere. A jóllét zsír és fagygyu neki. Én szeretem azt a világot, a melyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kivánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az irót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jőjj.

Azoknak ugyan ne is került legyen többé szemeik elé Bíróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

A szép delnő nem birta neki elfelejteni Bányaváry elüzetését. Ő valóban rajongott ezért a szinészért s dühös volt az ügyvédére, a miért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse. -268-

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbefogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyüg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első subventionált lap Magyarországon), melynek azon mellék feladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyü erkölcsöt, asszonyi és férfiui hiuságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, a mit Kálmán bár hova irt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész irói jellemét nevetségessé, gyülöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denuncziálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A boszuálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állanak. Egyedül fenmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek irtak. Három–négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kivánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hizelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni. -269-

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, a mit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, a mit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyülés, vármegyék, insurrectio, tudós társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevü ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimboraszszók!

A szerkesztő maga volt a corrector, s Kálmán nemcsak novellákat és aestheticai értekezéseket irt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével s felirta rájuk a levélczimzetet. Azonkivül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, a mi aként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy a mit censor úr ő méltósága kitörülget a lapból, a helyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A censor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem már most az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nem hogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a mult ősz nagyon esős volt s a kukoricza megpenészedett, még tíz perczent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nem csak baj lesz, hanem szégyen is lesz. -270-

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkivül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy a mit most erre az üres papirra irni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti a mit tanúlt, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem hogy fessen le engemet illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; épen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, a kik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat igérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leirni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollából az első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy épen ilyen betű-utáló napon (amilyen minden írónak van, még a ki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicum-evő a maga méreg-adagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van mester – mondá Kálmán, – még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember két mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Az alatt, a míg fest, megpihen az írástól; s a míg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festésközben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írásközben a festéshez. Folyvást mulat. -271-

Tseresnyés uram arczképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüst-gombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordúlt a szobájából, belopódzott a képet megbámulni s megcsókolta a drágalátos arczot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

– Ez bizony nem is rosz kereset, – mondá Kálmán; – e mellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe az arczképét, hogy láthassa minden ember, a ki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, a kinek nincs szüksége arczképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nem igen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány-csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes czélokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, a ki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy özvegy fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentes-inas korából ismerte, csak most is «te Wasztli»-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat «majszter bácsi»-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a -272- lábszijat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, a hol Kálmán atelierje volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: «Itt a kuntsaft!»

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

– Ne félj, lefest téged ez az ur mindenestül, még a sarkantyús-csizmádat is odafesti, meg a zsinóros-mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

– Mi a kánya? – mondá Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál vászonban?

– Sőt egészen a nélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül, ahol kell.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

– Oh! igen – nyugtatá meg Kálmán; sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herculesi termet lefestéseért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez ránézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából. -273-

– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak a czége: «a vad emberhez», kell nekem ez a kép boltczimernek az utczára, hogy hadd csudáljon ott engem minden ember!

– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az ur olyan piktor, a ki boltczimereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jőjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, ugy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed-ember csak nevetett és könyörgött: «de hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, a miért ide jöttem».

– De pedig kár volt elkergetni, mondá Kálmán; mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, a mig szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát -274- megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponkint, mint hogy engemet irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy «ahol van ni! a ti nagy emberetek boltczimereket fest!» Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, a ki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, a kik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémes kut, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoriczafonatok, a padlásablakban a paprika-füzérek, a ház előtt parasztszekér, utra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szintén a pusztatáj volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérün három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a viszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerüek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

– Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! – szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, a min semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vizesésnek, melyben meztelen nymphák fürdenek, a hegytetőn régi módi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kimélje az effectust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban legyen egy égő ház s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandussipkás Magdolnák, és pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy husfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor eladja őket régiséggyüjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható azonnal.

– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterséget? Beállok önhöz inasnak!…

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét, mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, a ki igazán érti!

– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. A mi halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. A mi a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven -276- pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokra; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hinárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házi gazdája kérges tenyerét s aztán csak fölvette ismét a rajzónt s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. A mig festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, a mit majd az éjjel fog leirni a lapja számára.

Hajh az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva le a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett s ujra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszo akkor, száz és még nem tudom hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

– Ne ránczolja ön ugy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram épen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a biczegő szalmaszék kicsuszott alóla, ő leesett s kificzamította a lábát bokában.

A borbély, a ki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficzam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a patiens lábára.

– Servus neked szolnoki vásár! sohajta fel Tseresnyés uram, stoicus nyugalommal.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni. Pesten minden ember czipőben jár; itt -277- nem veszik azt a ránczos torku, fontos talpu, hatalmas hegyes orru jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmult a szolnoki vásár, a nélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorló könyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Kálmán tensur nem akar többé fekete kávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

– Pedig, mondá a vén cseléd, ma is láttam az utczán Béni urat a nagy fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.

– Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó, hogy «pedig». Mert az kötőszó, s Béni ur paripáinak Kálmán ur fekete kávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd kiváltom; s Kálmán urnak fekete kávéja legyen minden ebéd után; mert az neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt egy pár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó, necromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: «elmegyek, lefestem azt a boltczímert».

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vad emberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e democrata életmódra adta magát, ha még válogatna -278- a tárgyakban, mikor ötven forintot kinálgatnak a kezébe.

Hajh de ugy tapasztalá, hogy a mig ő késedelmezett, azalatt valami szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi szigetet s Wasztl fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a járó kelőket, a mekkora csak egy másfélöles vászonra felfér, a mire valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem befelé, mint másnak; hanem hiszen épen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomoruan fordult vissza. Hogy még a festett vadember is igy le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovább őgyelgett az utczán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az ember, a ki már semmi sem, csak egy lump! egy rongy!

De hát a kinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, a ki érzi magában, hogy lánglélek lakja szivét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében teremtő művészet, és mégis rongy! semmi, csak rongy!

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak azt látja, a mi kivül van: a rongyot…

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét, olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

– Felkelek; dörmögött ingerülten. Nem maradok tovább fekve. Nincs már a lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki nesántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben?

Hajh bizony ott szomoru dolgot látott; a legények mind -279- elpusztultak onnan, a mig ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No majd visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva; munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Épen most dörömböz valaki az ajtón. Nyisd ki, gyerek. «Valami pajkos suhancz lesz, a ki megveri az ajtót s odább szalad.»

Azért is, hogy nem pajkos suhancz! mert az Tóth Máté uram maga, a ki belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

– Isten jó nap, mester uram! Köszönt be ismerős kedvvel a földész; hát nem jött el szolnoki vásárra…

– Nem ám. Akkor kellett épen kificzamodni ennek a rossz lábnak. Inkább tört volna el; de utána egy héttel.

– De már most semmi baj sincs, ugy-e? Lehet járni rajta? Csizmát is huzhat rá.

– No azt huzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy nem vihettem a vásárra.

– Hát hisz az jó. Épen azért jöttem mester uramhoz, hogy ha nem hozta el a csizmákat, hát én jövök értük s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

– Micsoda? szólt elbámulva Tseresnyés uram, hát Tóth uram nem vett mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

– Már hogy vettem volna? Mikor harmincz esztendő óta a mester csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az, pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára volna öntve, s ugy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma nem csizma, a melyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja, hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy ugy jár benne az ember, mint a macska -280- a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka; ha megázik, kitörik az oldala, s a ki azt akarja, hogy fel ne törje a talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma nem csizma, s a melyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette volna, ha beáll kispapnak s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit, mert azok aztán az igaziak!

E csizmographiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét. Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjucskát kellett felszállitania a kereskedőhöz, a minek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot s elindult sántikálva a kamrába. – De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla; hiszen nincsen az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még mankóra szoritotta volna.

Tóth uram behivta az utczán lézengő kocsisait s kihordatta velük a kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy pohár törkölypálinkára betérnek a tiszta szobába, a hol egyuttal fizetni fog.

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tiszta szoba ki van adva egy fiatal urnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen jó ember.

Hát a mint Tóth Máté uram belép a tiszta szobába, s meglátja ott azt a felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

– A biz e; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

– No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a szérün alusznak? -281-

– Jól van hát no; én nem ismerem. – Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva?

– Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón!

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot sem sokall két képért.

– No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

– De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; ugyis valami hiba van az egyik képen, a mit meg kell a festőnek mondania.

(Ime, ez is Apelles csizmadiája!) – gondolá magában -282- Tseresnyés uram. «Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?»

– Hja, azt maga nem érti, mester; szólt alattomos mosolygással Tóth uram: mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva… Majd megérti azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelidíteni. Hozzá is láttak mind a ketten.

E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, a mit a szobában talált: a festő-állványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket. Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve; pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. – Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, a mi fel volt halmozva egy szögletbe.

– Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, hanem iró is; egy folyóiratot ád ki, a melyből bizonyára többet nyomatott, mint a mennyi elkelt, hát a többi most itt van.

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, föltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyetmást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers -283- volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember.

Az ebéd ideje úgy is elmult, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; őt meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak a nélkül, hogy az ebédet felhozták volna.

– De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

– Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

– Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

– Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, a ki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szivesen láttam, akkor elhálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, a ki hozzám -284- beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik? a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig; a mit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus fogása ellen az előfizető vadászatnak lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagokat a szekerére.

Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most szekérderékkel vásárol be papirost.

– Mester! aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még mást is mondok. A gyapjut drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek értte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen? nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis leányom; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé; tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbizásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös bizonynyal. A zsiros parasztból mæcenas lesz; Kálmán gondjait átveszi, a kinek soha sem volt képekre, betükre gondja. -285-

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az utcza-ajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az utczákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott ő rá nézve!

Végig bolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyiló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tüzvérű fiatalság egykor lelkesítő szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes szinházat, mely diadalainak tanuja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap rongyos töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigámolyog a Dunaparton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az «egyedül idegen»: a magyar iró, a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utczába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy este van. -286-

Az utczaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint a ki tudja már magáról, hogy ő semmi sem többé, csak egy rongy.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a munka, hanem a zsoltár.

«Szeretem és áldom az úr Istent! Mert meghallgatá az én kérésemet… Melyért imádom őtet örökké!»

KORTES DOLGOK ÉS CSALÁDI BAJOK.

Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogen elemek egy sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek bonyolulva.

** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt conservativ párt soha. Épen azért a tens rendeknek, minthogy semmi ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A főispán, solo, volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem veszekedhetett az egész congregatioval, s ha tette, válogatott stylusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kanczelláriában azt határozták el, hogy minden megyében, a hol még nincs meg kell alakítani a conservativ kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, a mi neki aztán nem kis főfájást okozott. Honnan vegyen ő * * megyében conservativeket? Bár legelébb vetőmagot küldtek -287- volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi komiszáriussal fenyegetik a vármegyéjét.

Nagyon erős szövetséges volna e czélra a veje, Bálvándy; a kire a leánya férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párisi fatalitás miatt épen az ellenkezője történt meg annak, a mire számított. Hogy a Decséry család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került vő kiváltásával, a míg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj, meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nem csak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözvegygyel elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is az csak az ő magán baja, de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem látogatta, a főispánnal épen csak a megyegyűléseken szokott találkozni, ott is csak azért, hogy a főúrnak «malleus»-a legyen.

«Malleus»-nak nevezik a «kalapácsot» diákul. A zöld asztal mellett aztán ez a titulusa egy olyan hatalmas, vagy főrangu, vagy eszes, vagy kitünően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak apróra megtörésében találja hivatását; ki, a mint ellenfele megszólal, siet magát utána feljegyeztetni s a rhetorika minden eszközeivel agyonkalapálja az «előtte szólót». Ezért a «kalapács» czim.

Ehez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangu is volt, eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak -288- ilyen csunyául bánni egymással; de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy «Kein Bruder in der Politik».

Hiszen lehet «akárhogyan». Van ott egy sereg prælatus, egynehány főúri gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó hivatalvadász fiatal ember, talán egy kis sértett hiuság is szolgáltat némi contingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű barátok, a kik ebben a megyékben is birnak fekvő vagyonnal, hogy a publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy phalanx, mely bolond kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjamin úr is megkapta az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken majorescová tétele, hogy otthon ápolja a tyukszemeit, hanem hogy ha úgy kivántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan pártot nagybecsű személyével öregbiteni. E felhivásnak eleget is tett, s a nagyasszony kiséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, a honnan aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és pártértekezletekre, szörnyen elbizva magát, hogy jutott valahára egy olyan társaságba, a hol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak tartják azt, a mit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifestatióra, melylyel lételét a világ előtt tanusítsa, s erre egy igen jó alkalom lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nem igen népszerű herczegi kormányzója, kinek missioja lett volna a magyarországi megyéket beutazgatni a főispánok kiséretében s a nyerendő ovatiókban az új politikai rendszert inaugurálni. -289-

Kezdetett a diadalkörut épen ** megyével. A herczeg jött a főispánnal, a megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, a ki nagy ékesenszóló, az ugyan elfogadhatná ő herczegségét, a mi a szónoklatot illeti; de miután az elfogadás alatt nem csak szép rhetorikai tropusokat értünk, hanem egyuttal az egész frequentiának úri módon való megvendégelését is, az pedig úgy bele kerül két ezer forintba, mint egy krajczárba; s miután a püspökök már akkor is tudták, hogy két ezer forint olyan Isten adománya, a mit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitünő szónok azzal mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy ő neki nagy vértolulásai vannak, a mik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni. Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tiszteségből, míg utoljára valakinek eszébe jutott, felkiáltani: hát hisz itt van «Béni bácsi!» Igazság! Itt van Béni bácsi! kiálta fel aztán az egész értekezlet egyhangulag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni arra a gondolatra, hogy ime ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát; de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe és ráhagyta magára nyomni a díszes szerepet, a mi senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a dominiumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett dicsekedni Andrásnak, a liberiás hajdunak a nagy dicsőségről, a mi őket érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog kerülni: -290- ellátni az egész vendégsereget, urát, hajduját, kocsisát. Hát még a hosszú diákszónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehütötte Béni bácsi kedvét. Ejh, azt a megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá? Mert hát ha már most a mama azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész Sisera hadnak! No az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a becsületes, jószívű András per sundám bundám elő nem hozta volna otthon a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a familiáját.

Hát mit mondott volna? Magán kivül volt örömében, hogy végtére is az ő kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát, hogy a herczegi kiséretet herczegi módon fogja ellátni. Kerüljön, a mibe kerül. Béni bácsinak ujdonat új magyar díszruhát rendeltetett Pestről Klaszszy Venczel classicus ollója alól, s hozzá ezüstös csótárt a díszparipa számára.

No még azt is! hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a herczeget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mind a mellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos mentébe, paszomántos arany-sarkantyus csizmába, mikor feltolták arra a czifra lóra, mikor a kisérő hajdu eszébe jutatta, hogy a beszéde ezen kezdődik: «excelsissime princeps!» hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy mi szorítja olyan nagyon a lábát? a czifra csizma-e, vagy a ló, vagy a diák dikczió? s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a hátáról, vagy a ló, vagy az oratio, vagy a herczeg. -291-

Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, oda lovagolt az érkező herczeg kocsijához, a kit midőn meglátott, s azt látta, hogy az nem olyan herczeg, a milyent ő «Angelo, Padua zsarnokában» szokott látni, hanem egy hosszúképü német, kurtagalléru porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András «excelsissime princeps». Ő bizony a helyett azon kezdé, hogy:

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: «köszönteti az édesz mama, sziveszen látja egy kisz vaczorára».

A herczeg nagyot nevetett, a banderium iszonyú viváttal ütötte el a dolgot; a herczeg mellett ülő főispán boszusan adott jelt a kocsisnak indulásra, s azzal robogott hintó és banderium a Jenőy kastély felé, Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgy hogy senki sem érte utól, még András sem: s ennél fogva hamarább hazaért, mint az egész banderium, sőt hamarább hazáért, mint a lova, a mennyiben a veranda előtt keresztül bukott a lónak a fején s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol telivért.

Nagy baja nem történt, csak hogy épen a térdein kirepedt a karmazsin öltözet, de viszont az a haszon lett a mutatióból, hogy az udvarára érkező herczeget, most már a zsebéből előhuzott igazi latin szónoklattal fogadhatá, mely ezuttal, gyalog lévén, s fogván a két fülét, az olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herczeget és kiséretét, hogy csakugyan vacsora lett belőle, a hogy Béni bácsi igérte; s e lakoma alatt Béni bácsi, daczára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a mindenféle jóból, hogy vége felé per «urambátyám» -292- kezdte traktálni a herczeget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még? mire Béni bácsi azt felelte, hogy «Non, sum adhuc virgo». (Nem, még hajadon vagyok) a mi általános derültséget gerjesztett: a herczeg eltette azt magának örök emlékeül.

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni grófokkal és herczegekkel.

Voltak azonban, a kik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy «oportet, ut fiant scandala». (Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy a milyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, a kik a botrány megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelid macskazene forma nagyon elkelt volna a főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagy városban e miatt nem igen jön az ember zavarba, ott megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt serpenyő: ember akad elég; hanem egy olyan provincialis székvárosban az nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és diákot hamar fülön csipi a majszter és a professor; felnőtt ember pedig restel az utczán nyávogni és rikoltozni.

A míg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy-család becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: az alatt a megye másik határán közeledett valami harmincz szekér, megrakva a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival, Bálvándy szedte őket össze s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni. Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; -293- hanem megérdemli azt a rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, a kivel a saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál, mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz korteshadat **megyébe, ajánlkozott maga neki: «aztán szivesen látom az egész társaságot délre a pusztámon».

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami nyolczvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső állomást majd Gődénylakon tartják; oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Oh! Berti igen szivesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az élczeken; e közben pedig jócskán elmult a dél, míg elvégre egy öreg kortes bátorságot vett magának, meginterpellálni a szives házigazdát, hogy jön-e már az az ebéd? mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma messze el kell menniök.

– Híttalak ám «délre», de nem «ebédre». Ki mondja azt, hogy délben enni kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.

A nemes urak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg? -294- mert hiszen, ha egy pár tinó, vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagyhirtelen ebéd lesz, ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet, sem semmi megehető hússal biró állatot, sem egy krumplit, sem egy harapás kenyeret; Berti mindent, a mi mozdítható és megehető, elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyujtani a házát; de a kolomposok elcsitították őket: «drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni».

Azon a napon, a melyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő küldöttségeit; a mint beesteledett s minden tisztességes ember álomnak ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai csendet. Olyan lárma, a milyent ebben a városban soha sem hallottak. Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők? honnan jöttek? mi a nevük? Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vad idegen ábrázatok; egy lelket sem lehet közülök felismerni.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit, mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

A vers aztán elmondja a helyeket, a hol a főispánt megilleti az időzés: s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt hazafelé; otthagyva **megye székvárosában a macskazene iszonyú következményeit.

A herczeg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták Bécsbe; **megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban történt hallatlan botrány megtorlása «delegatum judiciumra» bizatott: annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói? s ki volt annak a vezetője?

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gődénylakon. Száz tanu állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, a ki előénekelt ama hires macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott, félve a rászedett kortesek boszujától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az itélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét adatni, s Csollán Bertit csukatni be értte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, a ki csak közel férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért kudarczok képezték, kellett vinni a -296- házi asszonyi szerepét – Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élczeket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arczán minden nap. Mikor azt a hires macskazenét adták a főispánnak, akkor neki épen egy víg tánczestély fényénél kellett szégyentől égő arczát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utczán?

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, a ki az asszonyoknak ideálja.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját s azt legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet? hogy mikor valakire azt mondják, hogy «országos gazember!» ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, a ki tudott hazát szeretni, a nélkül, hogy gyűlölt volna; a ki hordta szivében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett martyrjuk; hanem annak családjához, a kit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha. -297-

Dorothea járatta magának mind a két lapot, a melybe Kálmán irt és a melybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kisérte mind a kettőt és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, a ki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek? A silány polemiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Azt is jól esik a silány polemiairónak kihiresztelni, hogy az ellenfél nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni; hátha a két forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, a ki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És még sem átkozza azokat, a kik őt elvetették.

És Dorothea szive minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, a milyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kivánja, hogy szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szivét kapta meg, de kincseit még nem.

Nem csak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt elébb kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett sértés napján túl -298- nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.

– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestansokká kell lennünk.

– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.

– «Azután» majd visszatérek az orthodox hitre megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.

– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni az által, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kisérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis útat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyülöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre a nélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát ő rajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arczát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan alakot riasztott -299- el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melancholicus zürhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelmüen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A boszantó dacz után, melylyel a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyüg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, ki atyját, s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbeejtettek. A leghivebb katholikus családnak egy tagja kitér hitéből és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfájára! Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől, csak protestans úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és ime megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kellett türni, nem lehetett segíteni rajta.

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, a mi ugyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez -300- örömtelen ifjuság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sóha sem vált felségáruló, rebellis, emigrans és protestans; vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a consistorium itéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, a mivé kitért.

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesujtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kivül, a mit Bálvándyhoz vitt hozományul, s a mit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.

CORRECTURA.

A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.

És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.

Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geografical Society és a Club of Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa. A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri. -301-

Az akkori hirlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hirekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt, már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.

Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolczon tanyázott. Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolczról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; daczára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: «te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál». Már előre ki is csinálta magában az élczes beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.

Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, a ki e gyászkereszt ágában fennakadt.

Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.

E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, a ki békét hagy annak, a ki szeme közé nevet, s átlép azon, a ki daczol vele: nem bántja.

Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.

Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénból, Abaujból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.

Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolczról átköltözzék Egerbe.

Miskolczi ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a város biró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szivű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a szinészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vigjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szivű nép; mulassanak, mint eddig az Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a cholera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidékeket kikerüli; de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.

A jó ismerősök aztán elkisérték őket egész a város végeig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük s útnak eresztették.

Első nap eljutottak Mező-Keresztesig. Már ott is vették észre, hogy nem igen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, a hol az a jó vörös bor terem, a hol a szinészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szálni senkit a szekeréről, hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, a míg a két heti vesztegzárt ki nem állják.

Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon -303- kérlelhetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.

Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találtak dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a «cucumis»- és «pepo»-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.

A honnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.

Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbiró kegyetlen tekintetű arczczal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálczával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.

Bányaváry megkisérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki sem akart már arról tudni: «Vissza! Ide be nem hozzátok a cholerát! Már a szomszéd Zsolczán van!»

De nem lehetett azokat a geographiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A szinészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.

Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt -304- benne egy adag Coriolanus; s miként Cajus Martius Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősileg életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, a kik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, a ki dühösködött, hogy ő most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a cholera előtt.

Bányaváry azonban kiadá rendeletben a szinészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülök cholerában; mert akkor a többit agyonverik.

Szerencséjükre másnap, mikor a cholera kiütött, Zsolcza felől jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy szinésznek sem lett semmi baja, pedig duskálkodtak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, a mit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a szinész valamitől!

Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az épen Czilike volt. Valószinüleg meghült és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában, sem imádságos könyvben.

Az orvos nagykésőre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálczát tartott maga elé, annak a hasított végébe volt csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyujtva, ugy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miasmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Czilitől, mi baj? csak -305- ránézett az arcára s azzal a háta mögött tintával, papirral ácsorgó kanczellistához visszafordulva, diktálá hivatalosan: «irja amice: Kholera 132; – nem lehet rajta segíteni.» Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos, eczetes zsebkendőjével és odább ment.

Másnap halva volt – az orvos; Czilike pedig kialudta magát és fölkelt épen.

– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy és Borcsay…

A halálvész rémhire Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyüvérü fiatalság, a német szinészek és a helyőrség.

Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.

Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, a mit Boccaccio decameronejának hősnői a florenczi halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála, összegyüjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyü kedélyű nőket, a kiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó szinészeket s a mindkettőben kitünő katonatiszteket. Ott azután kigunyolták a halált.

Minden délután késő estig kihallatszott az utczára Csollánné kertjéből a czigányzene, víg kaczaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott ütni a fejét, a hol ilyen vígan vannak.

Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a cholera! az első halott fekszik a ravatalon.

Este már nem volt zene, kaczaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.

Akkor aztán menekült a városból, a ki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német szinészek fel Gráczba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltüntek. Áthelyezték őket Váczra, Gödöllőre.

Egyedül maga és kedvencz állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még fertelmesebb majom, s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hizelgett a házi asszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagálynak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy koppasztott lidércz ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy «filou»; a mit Aszályi, nem franczia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hizelkedésnek vett.

Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.

Hiusága azt hizelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.

Ehez a hiu reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet irjon Bálvándynak, ki -307- akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyülölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.

Ezt a levelet nem lehetett a postára bizni. Abban az időben nagy fatumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztül lyukgatták, megfüstölték valamennyit, a gyanusakat fel is bontották, elolvasták, ugy pecsételték le ujra. Katinka tehát Aszályit készitette fel az utra, rábizva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.

Aszályi épen ilyen küldetésekhez való ember volt, a miknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztül menni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, a ki az első cholera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztül utazott.

Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató kastély volt a nagy szőlő közepett; csak hogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kholerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.

A mint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá; levetkőztetik tetőtül talpig s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, a mint a víz a szájába megy, borzadva -308- érzi, hogy az eczetes víz; odavagyok! gondolja magában; hisz ezek emberevők! elébb páczba tesznek, hogy puhább legyen a husom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, a közben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az eczetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibal, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázszsal. Már megsütnek! gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitüek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az eczetes vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek s Aszályit ugy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.

Akkor aztán nyájasabb arczok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára ujdonatuj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes uri gyapotszövetekbe, a mik illatoznak az otkolontól s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni: a báró ur odabenn van.

– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak; sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyu kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.

– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a cholerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Már most kezet szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?

– Ő nagysága, Csollánné levelével jövök: szólt bizalmas mosolygással Aszályi.

– Még levél is! szólt boszusan Bálvándy. Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bizni az izenetét, ha már ide küldte. A levél legjobban -309- elhordja a miasmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő a teins ur zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya füst fölé kell tartani, meg chlor mészbe mártani, ugy hozni be. A melyik a levelet megfogta, be ne jőjjön a szobámba.

Az eként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá s Aszályi egyfelől egy csipővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyiró ollóval fülön csipvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró ur.

A levél igen válogatott nyelven lehetett irva, azt elhihetjük, hanem a chlormésznek, a min keresztül ment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a szinét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, a mi az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégis csak megérté belőle a báró.

Házassági rózsakötelékről beszélni annak, a ki épen most tépett le magáról egyet, a mit messziről a legkedvesebbnek hitt, épen annyi, mintha szilvával kinálnának valakit, a kit épen a hideg lel. S a kit épen a szép madonna arcztól lel a hideg; s a ki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános kedélytelenség, a mit a cholera félelme terjeszt.

A mig a szép madonnaarczot birta, addig megvolt az inger a vétkező szép szemeket fölkeresni; de a mióta utólszor látta könyezni elvált neje szelid szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk s untatá amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképen elveszté, s épen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerte meg végkép.

Bálvándy ahoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csintevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király ő felsége, vagy maga -310- az Ur Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.

Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal, viszonzásul a párisi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a váló pörig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti boszu volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka számára nem maradt szivében más, mint az unottság; még lejebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.

– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?

– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, a mi a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.

Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pinczéje híres volt s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor? Aszályi azon emberek sorába tartozott, a kivel az ember per tu van, a meddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak ujra kezdi vele a kendezést.

Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, a mit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, helyet, az embert az elmondandó anekdotához.

Ezuttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka -311- milyen jól mulatott a cholera előtt mindenféle urak, urfiak, válogatott svalizsértisztek társaságában, s hogy a cholera hirére hogy futott szét valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!

– De hát tudod-e, hogy mit irt nekem most a levelében? szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.

– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen te hozzád fog menni.

– Én hozzám? hebegé Aszályi s letette az ajkához emelt poharat. Ne tessék tréfálni!

– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben megirta az egész dolgot nekem.

Azzal kivette zsebéből Katinka levelét s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.

– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran theázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toilettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét még sem értem.

– Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban résztvenni, mint eddig. Ehez férj kell.

– Olyan férj, a ki nem haragszik meg semmiért! hahaha! S arra én lennék épen jó, hahaha! -312-

– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.

– Kedves barátom: őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyilt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam ránézve, a mi az apa a leányához.

– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint a ki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam e felől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jó akaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e chatouillet, ebben vannak Katinkának minden hozzám irt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?

Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon fülön csókolta azt és sirt. Melodrámai jelenet volt.

Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltétette a szekérre s elszállíttatta vissza Aradra, a hová Aszályi csak este későn érkezett meg.

Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképen kicsoda ő, és mit visz most magával a köpönyegzsebében? Az, a kit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabadszellemü urhölgynek, s az, a mit zsebében visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori -313- és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld épen ő általa vissza.

Egy perczig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot bele hajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy perczig, a másik perczben jobb tanácscsal szolgált a gyomor.

Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, a ki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relativ fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fő dolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket irni, nem kellene a téli kabátot nyáron németszóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utcza végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, a kin tekintélyét gyakorolja.

Igaz, hogy biz ez csak «palást». – «Palást» biz ez; de meleg van alatta.

Már akkor a szép urnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.

Mindennap harmincz halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyiló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést s ne hallja a sok énekszót.

Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Oh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arcza. Nevetett mint egy gyermek.

Aszályi kedélyes akart lenni s elmondta mind azt, a mi vele történt. Katinka kitörő kaczajjal fogadá a bepáczoltatási történetet, mit Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.

Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, a hol -314- a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.

«Barátunk» mindent elmondott nekem; a hogy nagysád kivánta hozzá irt levelében. Nemeslelküen beleegyezett mindenbe.

– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét mulva nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélekzetet vett Aszályi.

– Ő helyesli nagysád elhatározását és azontul semmi sem áll boldogságunk utjában.

Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszitett Molay Jákob, a «Templáriusok» czimü tragoediában, s extasisra torzított pofával mosolygott az urhölgyre.

Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért s a csengetyűhuzót rántotta meg.

Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.

ALKONYSUGARAK.

Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.

Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arcztorzító ragály elkerüli azokat, a kikre már egy szelidebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.

Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arczú nemtő, a ki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szeliden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sirtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; az alatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arczczal elaltatja.

Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak, mert alkottak, mert szerettek…

Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, a kiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, a kik nincsenek jelen.

Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja; azt mondják rá: igaz, úgy van az.

– «Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe -316- van esve. Szegény Béni bácsi! hogy mosdik minden nap húszszor erős boreczetben, hogy visel előlhátúl nyakába kötve kámforos zsacskókat, hogy iszsza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit chlormészszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvencz ételeiről, s kényszerű bőjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az utra, hogy eljöjjön értte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kholerát. S az öreg asszony szive megesik gyámoltalan vén gyermekén s elodázza jövetelét: majd holnap!»

Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arczképe keblét el nem hagyja soha; a mit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.

Gondol az is ő reá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kivül igazán? Jönne már hozzá. És bizonynyal el is fog jőni; hanem az már késő lesz.

A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leirja azokat papirra.

De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arczczal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltát, s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.

Kálmán arczán még pirosabbra gyultak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, a kikre ő várt?

– Ez aztán az asszony, a ki ilyenkor be mer jönni a kholerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!

Koczognak: szabad-e? s kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arcz. Nem is egy; de kettő.

Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép: a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.

Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.

– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az ujságból, hogy maga nagy beteg; pedig hát olyan jó szinben van, mint a szakasztott rózsa. Szaladj mindjárt, feleség! azt mondja az uram; hozzátok el abból a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! csakhogy fenntaláljuk. Ugy-e, nincsen semmi baja?

– No hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elviszszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket sem, a míg el nem mulik a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán urfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mi velünk. Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz ott magának szép csendes lakása, a hol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s irhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugy-e, hogy eljön mivelünk? -318-

Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorúlva egészen.

– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd jobban hallgat.

A paraszt leány (egész alakja csupa élet, egész arcza csupa szemérem) oda borult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:

Kálmán lelke felszabadult a test gyöngesége alól. Köny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.

– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, a miért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, a minek utóljára örültem a világon. A mi bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arczczal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arczomat is közétek, s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.

– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.

– Elvitték katonának Galicziába. Híttuk haza ebben e nagy zűrzavarban; de azt irta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.

– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harczos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten haza segíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük. -319-

Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon; a midőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és boszankodók. Ha erőtetik, csak a baját sulyosítják vele.

Pedig Sára asszony csak mégis megkisérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarju-szénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák, attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.

– Én Istenem! sóhajta Sára asszony, mikor az ölemben hordtam, mint kis gyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!

Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Juliskával együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint a kik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj, tojás, aszaltgyümölcs került elő a szekérből, a mit a halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyűrközött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, a milyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék, meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából s elmondá, hogy a beteg igen jó izűn vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.

A cholera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sirkert volt a váczi-úti, kerepesi és ferenczvárosi. -320-

Kálmán betegségében látszólagos javulás állt be: a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszünnek, keble megmenekül szorongatásaitól, fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. Jótékony nemtő, ki az élet álarczát teszed fel, mikor a halált hozod!

Hanem Kálmán philosoph volt és természetbuvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt már régen. Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:

Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindúlt szállást nézni, a vén cseléd kisérte őket.

Végig mentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váczi temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:

Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint a ki egészen meg van gyógyulva.

Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak még sem tetszett a szállás.

Harmadnap a beteg költő arcza rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak és minden idege új életre látszott kelni.

E délután elvitte kisérőit magával meszsze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferenczvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.

A ferenczvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.

S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.

Azután odahivatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.

Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje oda telepedtek a lábaihoz.

A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.

– Miért mondá ön, szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester, hogy még ez is közel van?

– Ki? szólt Kálmán, és égő arczát a sápadt ég felé emelte. Azok, a kik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homok puszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparüző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utczasorokkal! Az elvetett magból czédrusfa lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok -322- koszoruzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a hirhedett ősök érczszobrai fogják hirdetni multunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, érczből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hirükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, a mely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjá születünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még soh’ se voltunk, és az utókor irójának nem kell költeni, hanem csak a valót leirni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben a palotasorok, a fényes alakok, a félistenek, a pantheon, az akadémia, a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorus szobrok, az örök világosság: a népek szabadsága!

(«Óh én uram Istenem, légy irgalmas szegénynek, könyörge a vén cseléd; mily szörnyü láz-álmai vannak!»)

(«Hallgass, némber!… inté az iparos. A próféta beszél!… Ő látja azt mind, a miket mond!»)…

Mikor a temetőből hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyünek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előre sietett.

Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve a széles hosszú utczán, mely üres volt és nesztelen.

– Nézzétek, szólt, kigyulladt arczczal; a milyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. Mi uszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszinű zászlók, fátyollal bevonva. Két felül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarczokkal. Mi -323- hull? Eső? Nem: köny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait a Pantheonba. Mit énekel az a százezer ember? «Nincs itt többé, hanem feltámadott!» Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?

… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit s a legkülömb palota volt az egész utczában a «két pisztoly» csárda.

Másnap nem birt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.

Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e? Mintha várt volna valakit.

Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?

Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni.

Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakokat, hadd jőjjön be friss lég és meleg napsugár.

Kálmán kezébe veszi azt, s a mint a czímiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arczán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet. -324-

Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb lészsz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem én vétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, a mi valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hir, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh várj reám, és fogadj megbocsátva

… Az alkonysugár oda sütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arczába. A míg végig olvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arczát. Azután lehunyta a szemeit. És nem is nyitotta fel többé. Hanem a mosoly, az ott maradt az arczán.

«VOLT. NINCS. LESZ».

A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.

Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.

Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, -325- ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.

Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.

Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy «itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:

– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.

A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:

– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.

Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem-szemfedővel.

Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom-arczra függesztve.

Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény. -326-

Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.

– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.

A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány arczát látná mindig.

Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.

Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.

Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».

Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.

S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor:

Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utczák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. -327- Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd-utczákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.

A ferenczvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halott-hordók ott leereszték a sirba a drága terhet s aztán siettek odább! nekik még sok dolguk volt végeznivaló.

A sirásónak is dolga volt más sirnál; kapott rajta, hogy a kisérők magukra vállalták a behantolást.

Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a Miatyánkot magyarúl, azután persáúl, azután arabúl, azután tatárúl, utoljára szanszkrit nyelven.

A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó bassusa.

A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, a mi a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.

– Segíts, uram, a sirkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.

És azután Tseresnyés uram felállitá a sir elé a márványkoczkát, -328- de nem úgy, a hogy más siremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.»

Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.

Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sirkő lapjára; azután bambusz-botjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagykereszttől a dombon? A bambuszbot felsőgombját lesrófolá s annak az üregéből chinai pergamenpapirt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.

És azután két kezét összefogva, sokáig ott állt a nagy kereszt talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.

– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés mester.

Hajh; ugyane helyről három nappal elébb, az, a ki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párist látta!

– Te, jó ember, mégy haza a Magyar-utczába; én is megyek haza L’Haszszába, a Dhawalagiri hegy alatt.

S azután mentek együtt szótlanúl a városon végig; a hosszú ország-uton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar-utcza sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyer közé fekteti: «Szálem!»

És azzal, a helyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar-utczában, lakása kapujáig.

És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, a miről a szabadkőmüvesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.

KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK.

Ugyan pusztán maradt a magyarutczai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap eljár kel a hátulsó szobában, a hol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyulni.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostoha apja; azt mondta, hogy haza viszi a fiát. Rosz kölyök ugyan, vásott gonosz csont s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is. -330-

Néhány nap mulva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző s fogoly legyeket énekeltet, a halálóra-bogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szuhval, ki a kemény fában perczeg.

«Látjátok. A vásott rosz fiuért eljött a mostoha apja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak ahoz, a ki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!»

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester s ujra meg ujra elolvassa Kálmán költeményeit s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e?

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő urhölgy s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arczát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

A nagyasszony még mindig büszke urnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendü ember előtt, tud hangjának parancsolni.

– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van. Szólt tompán, -331- elfojtott bánattal az urhölgy. Most sirját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az urhölgy elé s keményen arczába nézve, monda neki:

Az urhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy «majd megkérdezem tehát mástól» s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy «Isten áldjon»; hanem eltávozott.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katholikus szertartással temették el.

Az öreg asszony végig tudakozta e város minden parochiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhire csak hirlapi vak lárma, a mi annyi embert halottnak kürtölt már, a kik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, a hol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, a ki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve, de hogy hová? arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sirásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sirkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörüséggel mondogatá -332- odahaza a kis szobában a póknak, a szuhnak, a halálóraverőcznek:

«Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és sírni fog itten!…»

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kivül belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné irta a kézművesnek: «Kedves jó úr»-nak czimezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefánt csontra festett női arczkép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

Irt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arczkép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejtsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, a min utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szivén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sirjához engem.

– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sirni. Nekem nincsen könynyem. Látja, én nem tudok sirni. De a szivem akar megszakadni.

– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen -333- ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébreszsze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni, – gondoskodva van arról, – s megdicsőiti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult háló kamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott hagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kisérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkisértett nála mindent. Igért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sirni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se köny nem változtatta meg.

A közben pedig mindent megkisértett az öreg asszony, hogy megtudja, a mit keres. Felhivta hirlapok utján mindazokat, a kik tudnak felőle valamit, nagy jutalom igérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inas fiú nem olvasnak hirlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sirkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.

Tizszer is elolvasá a márványkoczka felső lapjára irt három szót: «Volt. Nincs. Lesz.» és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölgygyel, a ki még fiatal volt; de a -334- kinek madonnaarczán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkoczka mellett, az is elolvasá sokszor a rejtelmes három igét: «Volt. Nincs. Lesz.» De annak megsugott annyit a szive, hogy valahányszor e sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! – mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sirhalmokon otthonlakó sárgavirágokból, a mik tán a halottak nefelejtsei, s egy perczig elgondolkozott rajta, vajjon ki lehet az a boldog, a kiről azt mondja a kő, hogy «Volt.» – «Nincs.» és «Lesz.»?

A HARCZ VÉGE.

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldült a Csollánék pere.

A felek között nem lévén bebizonyitva az engesztelhetlen gyülölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az itélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő diszszel és fénynyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hivek között.

Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő mulva.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, a kik semmi más czimet nem igyekeztek megérdemelni, -335- mint azt, hogy «szép asszony.» Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, a mikor csak a czim marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: «talán beteg volt?» Vonásai félremennek, a mi báj volt az arczon, az formátlansággá ferdül el; a kaczér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítő-szerek, kecs-pótlékok honosulnak meg a pipere-asztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.

Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszuálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztolylyal, legyilkolja tőrrel, pedig az még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy a mi két oly kiméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmulta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rosz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott itéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kivánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott comfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az itéletben körül is volt irva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel, s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az itéletnek.

Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre -336- az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámu társzekerekkel, mik a delnő butorait voltak a Tiszántulra elczepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüst-fogantyús, tükörablakos nagy utazó-batárt, a mibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; a mely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgy, hogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Czilinder-kalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiaczon: az volt az ő bazárja. És mikor igy teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajuszszal, keztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta három-szegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szijjba, veres frakkban. Alapos gyanu van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű czigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.

Csollánné asszony, ügyvédje Korcza ur jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, a minek az a világos czélja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az itélet által rászabott disz és pompa kifejtése körül.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menuette-tánczot. -337-

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy barbár hospodárnak nyujtani kezét.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegans uri asszonysággal, a kit a törvény neki itélt, az itélet megsértése nélkül nem illik másképen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nem igen ment e többször ismételt szavakon túl: «Kisstihand», mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, mig közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhizott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti, segitségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:

A min aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárbaveszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen magyarul.

Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy ime, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállitsa; mely után Korcza ur megmagyarázva neki az itélet értelmét s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. – Oh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakonálló szerecsent, egy kissé megduzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek -338- látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert e miatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?

– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? kérdé huzódozva a félelmetes bárkától.

– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!

Berti mindent elmondott, a mit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s igy rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, a minek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jőni, mig valaki más onnan kivülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, czilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a «vörös ökörig», a nélkül, hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még?

Hát a «vörös ökör» udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukon; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukon; ezeket meg az ökrök elé csatolták.

– Ah, uram, hisz ez csúfság! kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem birta az ajtót felnyitni.

– Nix csufsák. Énnekem az itéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a birói itéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégűl még két szép szürke csacsit hozott elő egy czigány gyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték. -339-

Katinka sirt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekkép, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolczasfogat, még pedig neki a hatvani-utczának, végig az uri-utczán, úgy fel a váczi utczára, onnan ki a Kuria elé, s igy a kecskeméti kapun át az országutra; a paripák csengetyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott czigány gyerek a posta-marschot fujta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta e helyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe húzta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arcza elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utczán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztűl föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a diszmenetet, s röhögve kiáltozta be hozzá: – «Alázszolgája, drága nagysád! szerencsés utat kivánok! alázszolgája, alázszolgája!»

Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát: «Éljen ön addig, a mig nevetségessé fog lenni; oh, be rossz szive van önnek, asszonyom!» -340-

A KÖLTŐ ÁLMA.

A hogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.

Hol a homok sivatag volt, ott most uj város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt ott elmaradtak, nem ismer őseire az ujdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Álló hidak kötik össze a két ifju várost, érczből, gránitból: rajtuk a világ-kereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállitó hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasutvonalak. És élet pezsg kivül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és müvészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvüség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarismus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülömbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapit.

Négy öt palotája van már a fővárosban a hazai szinmüvészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s a mit beszélnek, Európa fővárosai viszhangozzák.

Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni. -341-

Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mivelik, országos ünnep, a nép s a tudós egymáshoz közeledtek s megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.

Harmincznégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hirlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kisérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkisértés többé a földmivelés, hanem tudomány és finomitott ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja muzeumaiban a nép multját, – tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem sülyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vas ember ott a József-tér közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.

Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharczosainak jelszava megy teljesedésbe. -342-

Pantheont építenek, szobrokat emelnek, a mikben megdicsőítsék azokat, kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszuvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifju maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzá nőtt az uj nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, a ki a nagy harczot megkezdé, a ki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézmüves keserüen elutasitott mindenkit, a ki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljőjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt igy beépülni régi temetőket új városrész utczáival: a mostani háromnak is az lesz sorsa. E hittel temette titkát a sírba. -343-

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét s az épülő utczák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hirlapokban nagy értekezés foly a felett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállitani Pantheonába; a költőjét ércz szoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy?

Ekkor érkezik a tudományos akadémiához egy levél Keletázsia belsejéből, a Himmalaya hegyláncza alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.

«Menjetek ki a ferenczvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.» E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, a mit kerestek.»

Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érczkoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyászszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az utra? Zápor? Nem. Köny.

És midőn a szobrot leleplezik, s az érczalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe, – kezében a lant és az irás, mely örökké él, és arczán a művésztől megörökített fenkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy hangzik az végig -344- utczáról utczára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi sphaerákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás urhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszu szenvedés.

Az urhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az érczalak fenkölt arczára. Talán virradatig is ott fogja nézni!…

Hová lettek az első szellemi harcz többi bajnokai? A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Talán még most is van, a ki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, a mig él?

Talán még most is lézeng egy-egy hirhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alaku nő, kit az utczán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Czilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félre löksz: a hajdani Bányaváry; talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeniteni még most is fájna nekik. -345-

No de minden jól lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26	konyhából a grófkiasszonynyal	konyhából a grófkisasszonynyal
49	becsütetes nevet	becsületes nevet
50	kelbükre zárni	keblükre zárni
51	Azézt kérdtem	Azért kérdtem
54	tekíntetes asszony	tekintetes asszony
83	Epen úgy van	Épen úgy van
99	ez az Offenhach	ez az Offenbach
112	Es meg is	És meg is
117	óríás a közélet	óriás a közélet
143	az ő kötelesége	az ő kötelessége
146	Tsercsnyés uram	Tseresnyés uram
149	íllendőnek találta	illendőnek találta
149	bókokat mondaní	bókokat mondani
174	Béni bácsí pedig	Béni bácsi pedig
256	nemzeted ügvéhez	nemzeted ügyéhez
264	Csuka Ferí exequálja	Csuka Feri exequálja
282	fehér czípó	fehér czipó
319	Aztán míkor	Aztán mikor
339	a kecskeméti-kapun	a kecskeméti kapun

***END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EPPUR SI MUOVE – ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD (2. RÉSZ)***

Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook, Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész), by Mór Jókai

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)