The Project Gutenberg eBook of Török világ Magyarországon (2. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 251. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=At1iAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

AZ ÁLDOZAT.

Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.

A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.

A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok -3- ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat, a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.»

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy -4- dagadó kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák, ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek, és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meghagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.

Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol, arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá, – elesettekhez, – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával -5- a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz vonásait és nevet ad önmagának.

Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.

Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák, aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva.

Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám, mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, -6- kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk halva volt.

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.

Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő alak szállna a magasba.

Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, -7- mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy azt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt, a kit keresett, megszólítá Olaj béget:

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

VÁLTOZÓ IDŐK, VÁLTOZÓ EMBEREK.

Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán Richelieué mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre, melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél nagyobb.

Azon ügyesség, melylyel ő magát, megérzett veszély idején, az észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már vasmarokkal ragadta meg, – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszerre mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék; hogy egy évben minden diplomatiai erélyét, ravaszságát felhasználja, miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket a császárral kötött béke felbontására bírja.

A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen, de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár akkor tíz évre köttetett béke, nem sokára sokkal kinálkozóbban jött szembe az alkalom, mintsem az az ulemák magyarázatait, s az erdélyi urak bölcseségét meg ne ingathatta volna.

A római császár a spanyol trón fölötti örökösödési harczban seregei javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen -9- vezetni, s az ellenzék most látta idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni a harcznak, melynek fejedelmére a harcz azon jutalma várt, a mit hasonló utat követett elődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.

A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért koczkára téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok, melyek nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy királyságért, s e pártnak bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes, levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú Bethlen Miklós.

Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei 1) körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait s kijelentették nekik, hogy az ország foglyai maradnak.

Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn volt az, a mit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat elébb megöletni s azután szolgáltatni rájuk törvényt.

A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya, s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony tulajdona volt. A mint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön felhivatá magához Csereyt s megmutatva az újján lévő pecsétgyűrűt, azt mondá neki:

– Nézze meg kegyelmed e gyűrű czímerét, s akármi halálos itélet érkezzék kegyelmedhez, a míg ezen czímert a levélre nyomva nem találja, a foglyokat kivégeztetni -10- őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én parancsolok, mint a fejedelem.

A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni napon az ország első férfiai összegyülekeztek magántanácskozásra a fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos pohárra csak azok maradjanak jelen, a kik vele egyetértenek: Mikes Kelemen, a Bethlen urak, kik öcscsüket, Miklóst, nagy esze végett különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohócz, Biró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt elkövetni, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy rá ijesztett, hogy utóbb kérve könyörgött neki, hogy ne nyelje el.

Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét visszatöltöttek bele, úgy hogy azt hivé, miszerint félejtelre valót sem ivott még. Arcza mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszerre egy üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:

– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez az ő helye; hová lett innen Bánfi Dénes?

– Béldi? szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről, s hol van ez az ember?

– Vérpadon! ordítá magán kívül Apafi, vérszomjú haraggal. Vérpadon, nem fejedelmi széken. Megmutatom -11- e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok? ha ellenem vétenek. Hívjátok az itélőmestert, törvényszéket kell tartani.

– Az itéletek már készek, uram, szólt Naláczi, kivonva zsebéből három egyenlő nagyságú iratot, csak aláirásod hiányzik.

Hirtelen ott termettek tintával és irónáddal, s azt a fejedelem reszkető kezébe nyomták, újjal mutatva neki a papiron, hová írja nevét. Megtörtént.

A bohócz e perczben épen egy kardot tánczoltatott az orrahegyén, felül meg egy tányér volt rá téve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy ő rá nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik ott az asztalon?

A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek, meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik végre a várőrséghez, melyben az felhivatik, azon esetre, ha a porkoláb is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkonczolni. Mind a három levelet sárga viaszszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére s indult sebtén a szobából. Épen a bohócz mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal odaugrott hozzá, rákiáltva: «ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide vele, ez a tied!» s mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett volna, kalpagja helyett a csörgő sipka volt a helyén.

A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát s torkon ragadta a bohóczot.

– Meg ne fojts, uram, szabódék a bohócz, mert akkor -12- magad leszesz a legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.

– Gaz ficzkó! dühönge Naláczi, fojtogatva a bohóczot; te kötekedel velem.

– Megállj, majd megkeresem én nálad; szólt Naláczi s elkezdé a bohócz köntösét feltépni, mire a kalpag nem sokára kihullott annak ránczai közül. Ügyetlen szemfényvesztő! nevete akkor Naláczi. Ezt ugyan jól eldugtad. Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól lepecsételve sárga viaszszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét, hogy a bohócz másodszor el ne csenhesse.

Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé hivatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:

– Ime e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek tartván annak minden betűjét.

A kapitány átvevé a levelet s felszakítván annak pecsétjét, nagy bámulattal tekinte a főúrra:

– Én nem tudom uram, neked van-e április első napja, vagy nekem? ebben a levélben egy fiabetű sincs.

Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta papirosnál.

Az ügyetlen bohócz az alatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a leveleket más üres készen tartottakkal, s az itéleteket még azon este megvitte a fejedelemnének, ki általa tudott meg mindent, a mi a fejedelem körül történt.

Reggel aztán a három parancscsal kezében Apafihoz ment a fejedelemné, szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni. -13-

A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját irásával, miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram pedig a nagy kudarcz miatt alig merte magát mutatni az udvarnál s csak a bohóczra fenekedett.

Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet s rögtön elhatározá, hogy a foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reversalist kellett aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást nem fognak kezdeni.

Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.

Ámde legkisebb volt a magánsérelem; az alatt, míg Béldi és Bethlen Miklós börtönben ültek, a harczias párt keze szabadon működött, úgy, hogy a midőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik által, miszerint csupán a diván megegyezése van még hátra, hogy a béke felbontassék.

Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.

Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapy Györgyöt, s tanácsot tartának az ország jövője felett.

Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kimélni kell, hanem arra kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és Naláczit, meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új országtanácsot.

– Ha már ennyire vagyunk, monda, akkor jobb nyiltan kilépnünk, s ha kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s a ki győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.

– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését, -14- monda Béldi, a mint a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett országgyűlésre, mely Nagy-Sinken fog megtartatni, jelenjünk meg fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól megváljon; mert én jó embernek ismerem őt s tudom, hogy inkább fél tőlök, mint szereti őket.

– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket, monda Kapy, fázósan gombolva be mentéjét. A harcztól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget és verekszem vele, de a fegyveres instántiákat nem szeretem, mert hamar kiveszik az ember kezéből a kardot és saját nyakát vágják le vele.

El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, kiki felfegyverzé a maga híveit. Béldi egy szavára felült Háromszékben, Csikban és Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden órában indulásra készen.

E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott s fáklyakiséret mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas, s a többi tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna tőle.

Egy szikrája a nagyravágyásnak, a boszúnak Béldi Pál szivében, s ő nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak szétosztva. -15-

De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt. Harcz helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben tudtul adá, hogy nem ő nagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az ország nevében; csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak ország törvényei elé.

Míg e szelid levél megjárta az útat, az alatt Telekinek ideje maradt összehivatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.

Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, a midőn hírül hozzák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt áll.

Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak haza.

Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem kegyelmét hozá meg számára.

Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy épen ő fejezteté le Bánfi Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:

– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.

Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem -16- málházott és még fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.

Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt s azok ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.

Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt apjának szemefénye, büszkesége, öröme.

– Minket könnyebben megvédhetsz Stambulban, mint itt; szólt Béldiné, és Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva.

E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést, mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik e dologban mindent kivihettek.

Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben elbucsúzva, nehány szolgája kiséretében a bozzai szoroson át Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a portához menekült.

A DIVÁN.

A serail kapui széttárultak, a harmoniátlan csengő harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgattatott, s tizenkét lovas csausz nagy ügygyel bajjal tört útat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rhinoceros-korbácscsal püfölve az elől-utól találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint a mennyire eldöfölték. -17-

A diván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a divánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtünt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.

Egy nagy nyolczszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint a miket a Korán tilt, márvány padozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonynyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, a honnan Amurat szokta titokban kihallgatni divánja tanácskozmányait.

A függönyök szétnyíltával beléptek a divántanács-tagok: elől a nagyvezér, egy magas száraz ember, szüntelen előre görbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra, balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arczán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arcza egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránczczá reped s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket, ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, a kihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy daczára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.

A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörösképű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, oly dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik. -18-

Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harczias férfi; napbarnított arczán keresztül kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora daczára, bátor és kihivó; kardját balkezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.

Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, a kócsagtoll, fehér turbán, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arczán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, a hová mennie nem szabad.

Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, athletai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ó-görög vonalmú arczán a tudományszerezte nyugalom, sűrű sötét hajzata gazdag fürtökben foly két felől alá vállaira.

A vezérek helyet foglaltak, a szultán divánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.

– Kegyelmes uram, szólt Maurocordato, a vezér elé járulva, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.

– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik: hogy ők várjanak mi reánk, mint mi várjunk ő reájok.

Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük -19- legelől jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arczczal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.

Arcza még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületességnek és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság és a mellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelid kék szemei, mik végig járnak a jelenlevők arczain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.

Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arczczal; minthogy ez neki szokása s más képet nem tud csinálni.

Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek: hogy siessen beszélni.

– Kegyelmes uraim! kezdé Béldi a szót, sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatthomlok rohan veszedelmébe s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim! mi jövendő vár Erdélyre egy ily harcz után? Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk? És im néhány év alatt azok közül, kik az indítandó harczot rosszalák, mi állunk utolsók előttetek, -20- a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöczre vannak hányva; váraink tőből szétszórva, czímereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, a mit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.

Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, boszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva, s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég, egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arczáról.

– Kegyelmes uraim! folytatá Béldi nyugodtan; nem kivánjuk tőletek, hogy boszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könyért; magánosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint a milyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt: hogy legyen jobb atyja azoknak, a kik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.

A mint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.

A legelső szavak után kigyúladt a tolmács arcza; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arczán az indulatok kifejezései váltották egymást; hol a Béldi szava nyugodt volt és panasztalan, a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol -21- Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ó-görög alakban Demosthenes látszott feltámadni.

A hallgató basák tűzbe jött arczczal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, a kivel szólt s mérgesen vágva szét szemeivel a légben s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, a ki először hallotta, ehez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arczvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyanítani a törökül nem értő magyaroknak, minthogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s a mit mond, az elejétől végig nem egyéb szitkozódásnál.

Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekesét, s reszkető állal sugá fülébe:

– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? most karóba húznak mindnyájunkat…

A vezér beszédét szokás szerint egy fáradt mosolylyal végzé, gúnyos ajkai felhuzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szivében hülni kezde a vér e mosolygástól.

Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arczán biztató szelidség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:

– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok -22- részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is ő hozzá és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hivatunk.

Mindenki könnyebben lélekzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét s távozni készült.

Csáky László azonban, kit inkább érdekelt Sóvára uradalma, mint Erdély jövendője, s kit épen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri s az elfoglalt vagyonnak visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig a nélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a phlegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a boszantó jelenetnek.

– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt, szólt hozzá Béldi, kifelé menvén, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.

A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.

– Meg fognak szabadulni! szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. Várj reám szállásodon.

A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménynyel, ő -23- menvén szállására, rögtön leült. Irt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a franczia király szónokainak, melyben mind a kettőnek igér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a franczia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.

Alig léptek ki a divánból a menekvők, az elbocsátási ajtón egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve: «a magyar urak».

– Épen jókor! monda a vezér, hadd jőjjenek, s positurába vágta magát, számukra tartogatva legmérgesebb arczkifejezését.

A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros, bársonyos udvari nép, nyájas édeskés arczokkal. Elnökük, Bethlen Farkas, megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr ellentétül hattyúprémes meggyszín bársony mentéjével, bogláros vitézkötéseivel s turquoissal kirakott kardjával, s öltözete egyéb pompája mellett alázatos arczával, amannak egyszerű, fénytelen viseletéhez és nyugodt, szilárd arczához.

– Nos mi kell? mit akartok? mondjátok el szaporán, támadt reájok a nagyvezér, nyughatatlan veszekedő képpel.

Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az akkori idők tárgykerülgető rhetorikájával, felelve mindenre, csak a kérdésre nem.

– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, hires-nevezetes hősök tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!

A Küprili fújt izzadtságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz félre fordult, s az ablakon keresztül a serail szökőkutait bámulta.

– Siessenek kegyelmetek! kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot az által bántotta meg, hogy kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:

– Nagybölcseségű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.

Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv ketté szakadt a derekán.

– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram ő nagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz fejeiket, meghiusult terveik után ide futottanak, hazug insinuatiók által a fejedelmet megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsesége megczáfolandná, jóakarata meghiusítandaná, hatalmassága megbüntetendené, mindazonáltal jónak látta ő nagysága bennünket kegyelmességtekhez elküldeni a végett, hogy mindazon vádakat, melyeket az ország felforgatására koholtak, hamisaknak és rágalmaknak declaráljuk…

Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt lélekzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt, másodszori szót nem enged senkinek.

A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú. Bethlen Farkas uram minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott, egykedvű átfordításában. -25-

A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arcza még egyszer oly mérges volt, mint egyébkor, s a keze hadonázásából nagyon világosan kivehető volt azon mozdulat, melylyel a követeknek az ajtót mutatta.

– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek; nagyravágyó terveitek Erdélynek a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását czélozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg nem tudtok ülni, és saját honfitársaitokkal békében meg nem férhettek, majd küld ő rátok olyan közbenjárót, hogy sírva néztek utána.

A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arczán nem látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a boszúságnak, mely betanult beszédje kárba vesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben, mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drastikusabb eszközökhöz folyamodék.

– Oh uram, avagy miképen illenének e vádak mi reánk, kik minden kivánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk ajándékokat, a mi szegénységünktől telt, ime most is a jámbor fejedelem nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulaszsza, ki is ime általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt 2) kiván tisztelete és hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek tőlünk szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.

Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy vasas ládát, melyet Bethlen -26- Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai elé döntette.

A csengő tallérok halomra omoltak a diván előtt, még hallatszott egyes szétguruló darabok pengése; a fővezér arcza egyszerre átváltozott. Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem birt visszatartani egy undok mosolygást arczáról, a fukarság ördögének vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyiltak, fogait nem szorította össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.

Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem állhatta a szerénységet, leszállt divánjáról, kezeit morzsolva s megveregette a szónok vállait s mindenik követ szeme közé mosolygott, egynek kettőnek kezét is nyujtá, az a szerencsés sietett azt megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek bókokkal felelni.

Maurocordato e jelenet alatt megszökött a divánból, s miután tolmács hiányában a követek nem bírták megérteni a vezér szavait, s csak egyre hajlongtak, fölállt Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:

– A vezér szava az hozzátok, giaur kutyák! hogy elmehettek a pokolba, ha kelleni fogtok, majd hivatni fog benneteket.

S ezzel nagy mérgesen elrugott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a divánt.

A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hivatta a nagyvezér Béldit és társait. A mint a menekültek beléptek a divánba, egyik sem tudta még, hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött pénzt, mire nézve senki sem birta magának kimagyarázni, hogy valjon mit akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök? s miután Maurocordato eltávozott s az utána küldött csauszok sehol -27- sem birtak ráakadni, tolmács nem létében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb kétségek közt forogtak, s idejök maradt találgatni magukban azon töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz újjával magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg arczát amaz utálatos hyenai mosolygástól.

– Meglássa kegyelmed, sugá Csáky uram Béldinek, hogy a nagyvezér azt a pénzt nekünk szánta.

Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen kelletlen felállt Küprili s jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kivánságát:

– Becsületes urak! ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt a summa pénzt, és azon felül beszéltek sok mindenféle dolgot, a mi nem igaz: hanem ez a pénz, a mit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ad, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen, igérjetek neki vagy hetven erszénynyel többet, mint a fejedelem követei, s akkor fogadom, mind a Bosporusba hányatja őket zsákba varrva, titeket pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.

Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott, visszatekintve társaira.

– Jól tudhatod, uram, szólt Küprilihez, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit? és társaim is oly szegények, mint én; mi soha sem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, a mi kevesünk őseinktől -28- maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, melylyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket Isten hirével, idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, a ki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá az elbúsult férfinak jobbját. Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akár mennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig birta kimondani szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet nem fizethetnék vissza sem én, sem maradékom soha. Jó akaratodért légy megáldva, de nem segíthetsz vele.

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, a mit beszélek és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magános száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, úgy-e, hogy potomság ily összegecskét kivetni, a mit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak igérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint a midőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

– Tehát érts meg végképen: ha igaz az, a mit állítál, -29- hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, a mit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat s jobban látod, mit kellene tenni? vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz és ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába és tégedet társaiddal együtt beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megigérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő aztán majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, a mikor azt kifizethesd; a mit ha igérni vonakodnál, bizony mondom néked: Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szive magasan vert az egész beszéd alatt, férfias arczát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfeledkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonzá:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskű köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támaszszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem boszúért jövök kaputok elébe, hanem – itéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki -30- Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtani egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tizezeret rabságra hurczoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… A mi végre fenyegetésedet illeti: én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok: ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra divánján, ilyen ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér látva az arczokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arczán, a mint azt megkezdé érteni.

A Béldivel jött urak elsápadva, földrezúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre, földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én Isten! szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal: «Csauszok!» -31-

– Lánczokat ennek a veszett kutyának! rikácsolá, vérben forgó szemekkel Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arczczal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur czenk! kiálta rá a vezér, mikor már meg volt lánczolva.

– A mit kimondtam, megállom, szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! harsogá Kara Mustafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megütik, szikrákat ad, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva lánczait: «a te órád is ütni fog!»

A fővezér rögtön visszahivatá a fejedelem követeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, a hol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.

A serail kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról, s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válaszszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon fölül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a franczia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát, s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnestiát, de sőt hivatalt is igért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá az urat, ki ekképen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fentartsa.

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében, szólt Kucsuk basa fiához, a divánból eltávoztában, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem, szólt felsóhajtva Feriz bég, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatonál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.

A TÖRÖK HALÁL.

A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.

Egyszerre egy délczeg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki nem rég érkezett Stambulból.

A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az csodálkozást és nem ismerést tettetve bámul fel reá, odainti őt magához.

– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! s azzal elkezde gyalogolni a felszólított bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.

– Sok pénzt elvesztettem a koczkán Stambulban, Zülfikár, és sok lovat, monda Feriz bég, most azért jöttem e -33- tájékra, hogy egy kissé helyrehozzam erszényem állapotját. Hová szoktatok most rabolni járni, Zülfikár?

– La illah, il Allah! az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent prófétája; szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.

– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! ti renegátok kiállhatatlan szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem emlegeti. Azt kérdezém: hova mentek az éjjel rabolni?

– Köszönöm, kegyelmes úr, felele Zülfikár, faképet csinálva arczából, feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.

– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy mikor akarod, meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.

Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel monda:

– Hogy már mint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm, hogy sehova sem járok.

– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, a hol baj van, de te fürkészed ki, a hol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a spahikat, a miért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat nyitok a fejeden.

– Uram, de el ne árulj, mert a spahik lófarkra kötnek, s a basa karóba huzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztül néz újjain.

– Nem hogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak a módját, hogy kell a zsákmányt kézrekeríteni. Míg ezek egy falut megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégére állok; a kinek valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én kezemre jut. -34-

– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a spahik; ott gazdag oláhok laknak, kívül esnek az országúton, soha sem voltak sarczolva, döbözzel áll az ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne felejtkezzél rólam.

– Dehogy uram, szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva, messze vannak azok oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.

Feriz bég sarkantyúba kapta lovát s elvágtatott, Zülfikár visszaült a kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva.

Este felé kilopózott huszonnégy spahi a városból s elindult az Élesdre vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket s midőn eltüntek az erdőben, felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.

Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet eltakaró hegyoldalt elérte. A spahik már azóta rabolták a helységet, mit tanusított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés, s nemsokára egy pár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyujtottak meg a fosztogatók.

Itt egy szoros-út torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég, elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várt ott, míg a spahik visszatérnek.

Néhány órai rablás után megszünt a távoli lárma, s helyette közeledő zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a közelítő spahikat, a mint a rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan, kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.

Feriz bég hagyta őket jőni a szoros-útba, s a mint azok egész gyanútlanul folytaták a czivakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva, albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a meglepett martalóczokat s mielőtt -35- azoknak a meglepetés zavarában idejük leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni minden felől. Hajrá! hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett el, a spahik közül egy sem menekült meg.

Feriz megtörlé kardját, s a leölt spahikat ott hagyva az útfélen, visszanyargalt csapatával Nagy-Váradra.

A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve öklével, lekiálta rá lováról:

– Te kutya, elárultál bennünket Székely Lászlónak, a spahikat mind levágták.

Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni, hogy ha a spahik kevés osztalékot igértek neki, néhány arany fölöslegért a magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre s olyankor egy-kettő mindig ott hagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A mult éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem nevenapja volt, s a katonáknak tisztelkedni kellett.

Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy spahi ott veszett s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül Kolozsvárra szökött.

– Kegyelmes uram, szólt neheztelést utánzó arczczal, ime ilyen szövetségeseink vannak nekünk. A mult éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még huszonnégy spahit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani. Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a spahikra s magam jó előre lovagoltam. Egy szoros útnál a spahiknak cselt vetettek Székely László katonái, körülfogták őket s egytől egyig mind megölték, mire segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! így bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mind valamennyit -36- egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László uramig.

Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyencze volt, elnevette magát az előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifju arczát, vigasztaló hangon mondá:

– Már azt te bizony édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.

– Ülj lovadra és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz, Székely László uramhoz és szólj neki ekképen: «Ajász basa jó napot kiván te néked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű szolgáid a mult éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén, menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész haragomat nyomorú fejedre. Azonfelül az ellopott lovak helyébe nekem ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulaszszad és semmikép ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.»

Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig megnyugtatólag fordult Feriz béghez: «ne törődjél rajta, úgymond, két nap alatt itt lesznek a gyilkosok».

– Attól tartok, szólt Feriz bég, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.

– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni egynehány gyaur zsoldos életéért, a milyet ezrével veszteget el a csatamezőn.

– És én mégis fogadni mernék száz aranyban hogy Székely László uram azt fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a városból.

– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram bőréből. -37-

A megszeppent Zülfikár addig lélekzetet venni sem állapodott meg, a míg Székely László uram udvarába nem ért, ott nagy fáradtan felkereste a várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében épen rubinjait és smaragdjait tisztogatta.

Ezek voltak a jó öreg úr gyenge oldalai, a legszebb drágakő-gyűjteménye volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szivét, mint egy-egy ritka szépségű boglárral.

Épen egy chrysopras és hyaczinttal kirakott nyaklánczot fényesítgetett egy nyúl-lábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve s nagy fanyarúl fordult hozzá, hogy kérését megelőzze.

– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak Zülfikár, a fejedelemnek nevenapja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.

– Beszélhet kegyelmed, szólt Zülfikár fulladozva. Levágtak kendtek huszonnégy spahit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék őket, csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.

Székely László kiejté ijedtében a nyaklánczot kezeiből, s nagy szemeket mereszte a renegátra.

– Ne bolondulj fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma és tegnap.

– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! szólt neheztelő duzzogással a renegát; milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a dologhoz, mint a ma született bárány.

– Így! így! bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed ezeket a hazugságokat Ájász basa követei számára, a kik menten ide fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el kegyelmed, ne engemet. -38-

Székely László uram azon öntudatban, hogy a mit mondott, most az egyszer szóról-szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba tréfánál, ki akart tenni magáért s haragos tekintélylyel támadt a renegátra.

– Elmenj innen, fiam Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle.

– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr, mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.

– Ejnye lélek, lélek, beste lélek fia! kiálta fel Székely László uram, széttekintve egy bot után, s a mint meglát ott a szegletben egy nagy ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt: csak addig el ne fuss, míg oda megyek.

Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól, hirtelen kiugrott az ajtón, a mit Székely László uram az ő fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így történt, hogy a mint az ajtón kifelé szaladna, a rá épen szemközt jövő agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, pereputyját, s csak úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában szörnyen kiczifrázott, szépen gondolható.

Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál, vagy mint a kettétört tinórú gomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbeszedheti, el ne tántorodjék.

Annyi világos volt előtte, hogy a rabló spahikat valaki csakugyan megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát. -39-

– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga, szólt végre az agához, ki miután kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni, az én embereim azon egész napon a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek s bizonyára estve magam zártam be rájuk a kaput, úgy, hogy innen egy lélek sem mehetett ki, ha csak madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne kivánd tőlem a spahik megölőit, mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.

Az aga fogait csikorgatta s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.

– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól tudom én, hogy te egy magad huszonnégy spahit le nem kaszaboltál, sőt bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, a kik rajtuk hajtottatok; hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.

A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a chrysopras és hyaczinttal kirakott lánczot, melyet az imént kitisztított, s odanyujtá engesztelő ábrázattal a töröknek; tudván, hogy az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.

A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott lánczot, hogy a drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:

A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly, levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel? Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem lehet ráfogni egyre sem.

Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; a hogy az utolsó katona is kitagadta magát -40- a török halálból, felugrott lovára s ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:

– Megálljatok! lesz még nektek is szent Demeter napja! s azzal vágtatott vissza Nagyváradra.

Az érkező követ épen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása eredményét, megtoldva és nagyítva, a hogy lehetett.

– Mondtam úgy-e? szólt Feriz bég a basához, hogy azt fogják visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz aranyát.

Ajász basa felrúgta e szóra nargylás csibukját és sorbethes csészéjét, s rekedt, alig érthető hangon mondá az agának:

– Vágtass azonnal Stambulba. Mondd el a nagyvezérnek, a mi történt, s add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ad, úgy én magam megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, a kik nekem ilyeneket mernek izenni s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig földhöz vágom a kardomat s kötelet kötök a derekamra és elmegyek Iskenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad és el ne felejtsd.

Nem sokára egyik fermán a másikat érte Stambulból a fejedelemhez, melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a spahik megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de utoljára sem akadt senki, a ki az el nem követett hőstettet magára vállalta volna.

A porta üzenetei naponként dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában véve huszonnégy spahi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de a mi a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos állhatatos tagadás volt, melylyel a fejedelem a tényt félrehárítani látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie, miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.

A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elitélt rablókkal, csak a mult évben elfogtak mintegy harmincz gyujtogatót, kiknek szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.

Egy napon belépett a rabokhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és gyujtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:

– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden áron?

– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért Székely László uram azt határozta, hogy a ki közületek törökké akar lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak Ajász basának, ott lesz belőle janicsár, a többit bele hányatja a Szamosba. A ki tehát törökké akar lenni, szóljon.

– Jól van semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne szóljatok, a miért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez s ez napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent, s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól megértettetek mindent?

– Igenis! igenis! ordítozák a gyujtogatók, s bilincseik közt tánczolva követék fel a lépcsőkön a porkolábot, a ki szertelenül kicsiny fejével olykor mosolyogva tekinte vissza reájuk, s vézna, ritka bajszát önelégült hamissággal törülgette kétfelé.

Egy napon két levél érkezett Stambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk basa irta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.

«Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és udvara iránt. A huszonnégy spahi halála fontosabb tárgy most Stambulban, mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nem sokára elértük azt, a mit akartunk.»

Feriz bég megértve a tudósítást, jó kedvvel ment fel a basához, kiben azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.

– Halljad, mit ír a hatalmas szultán, szólt, kiterítve Feriz bég előtt a zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán czifra aláírása, mint egy póklábakkal összegubanczolt madárfészek.

Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s a mint annak sorait odább olvasá, arczán reszketett az öröm, a meglepetés.

«Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kivánok te néked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és szövetség idején huszonnégy spahit leöltek s uraik e tettet nemcsak hogy meg nem boszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rossz akaratjukat; annálfogva ezennel megbízlak és hatalmat adok néked abban az esetben, ha a fejedelem tanácsosai a legutolsó, már útban levő felszólításomra a gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk basa már szintén ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén pedig, én nekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, a mikor -43- is én rögtön leveszem a lánczokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a fejedelmi székbe» stb.

Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyujtá azt Ajász basának, félre kelle fordítania arczát, hogy örömkönyeit észre ne vehesse.

– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? kérdé triumpháló arczczal Ajász basa.

– Vagy úgy! szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. Akkor már igen. (Ide utána tevé magában: «akkor sem; soha sem, Béldi Pál ki fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony, és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást».)

Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. «Lehetetlen!» akará kiáltani. Az lehetetlen.

– Jőjjenek be! kiálta mérgesen Ajász basa, ki szintén nem bánta volna, ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett volna országot foglalni, csatákat viselni.

Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven, ötven szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa elé hoztak; a ficzkók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.

Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a spahikat ezek nem is látták, s várta, hogy mit fognak mondani.

Ajász basa márványhideg arczczal ült le zófájára, s egy -44- szemöld-intésére egy sor janicsár vonult a rendbe állított ficzkók háta mögé, a kik iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt, hogy magukat kedvébe ajánlják.

– Ti vagytok Székely László uram emberei? kérdé Ajász basa az álhősöktől.

– Mi vagyunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, felelének azok egyhangúlag, mellükön keresztbetett kézzel földig hajtva meg magukat.

A basa egyet intett s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta mögé csöndesen odalépett egy-egy.

– Ti voltatok szent Mihály őrangyal nevenapjának éjszakáján Élesden? kérdé tőlük újra.

– Mi voltunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, viszonzának azok újra, térdeiket ütve homlokukkal.

Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbe ordítani: «Hazudtok gazemberek, nem voltatok ti ott!» de kénytelen volt hallgatni.

Ajász basa inte a janicsároknak s azok szép csendesen kivonták öveik mellől handzsáraikat s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett kezeikben.

– Ne hazudjatok! kiálta közbe Feriz bég dühösen. Nézzetek jól szemembe: láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?

Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.

– Oh ti hitetlen gazemberek! ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva öklével.

Ajász basa hideg vérrel fordult Pók Mártonhoz: «köszöntetem -45- uradat, hogy máskor hamarább fogadjon szót és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam, Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza».

A KEZES.

Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arcza sebhelyekkel fedve, a másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arczát, csak granát fekete szemei tünnek elő.

– Jó estvét kapitány, szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz; az a legelső pillanatra megismerte a belépőt s örvendő meglepetéssel sietett elé, megrázva annak elébe nyujtott kezét: «hozott Isten szegény lakomba Kucsuk basa».

– Tehát megismersz még, te derék öreg? kérdé Kucsuk alig eresztve el a jó ősmagyar képű vén várnagy kezét.

– Hogy ne ismernélek jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember, ha rólad megfeledkezhetném.

– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekép emlékezve, egy kérésem van hozzád, a miért ide jöttem.

– Nekem két heti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a börtönből; melynek leteltével ismét, a hogy elvittem, visszahozom. -46-

– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül – saját fiamat.

Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány álmélkodva rebegé: «uram, Feriz bég».

– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett? kérdé Kucsuk basa.

– Tégy, a hogy jónak látod, uram; szólt a várnagy. Egy élettel tartozom neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.

A várnagy fölvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba, mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfaajtók csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak nyitogattatni.

– Miért tevétek őket e rideg helyre? szólt Kucsuk basa a várnagyhoz, nem volt más börtön a várban?

– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt külön zárni gyermekeitől, s e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is beszélhetnek, ha csak kezeiket nyujthatják is egymásnak, ha csak megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.

– Ember vagy, jó öreg, szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát, míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: Engemet is ugyanazon börtönbe fogsz zárni, nemde?

– De én magam akarom úgy, szólt az ifju, égő arczczal -47- gondolva álmai képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.

Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni a két ozman férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva fenhangon; gyermekei, három angyalarcz, egy kerek ablakban, melyet vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgatták az isteni malaszt szavait.

A mint a férfiak beléptek, a nő felrezzent és odatekinte: a szűk ablak halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arczát, mint egyébkor volt; merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot kölcsönze szép arczának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.

Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó gyöngéd kezét, röviden megismerteté vele magát.

– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek te utánad legjobb barátja a földön. Üdvözöllek.

– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz talán izenetet?

– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban, én csupán egy rövid találkozást igérek neked Béldi Pállal, annyi időt, mennyi alatt elmondhasd neki, a mit szenvedél. Ő tehozzád nem jöhet, neked szükség hozzá menned. Velem jösz a legnagyobb sietséggel, mert az idő legnagyobb része utazásban telik el.

– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel te Béldi Pál szívén s könyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe s minden vár kapui -48- megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, a mit kimondott, s akkor visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől és siess. Tőled függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.

– S ki fogja őket védeni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni velök, míg én odaleszek?

– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz. Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút és siess.

Béldiné oda rohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg egyenkint gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta kebleiket egymástól. A síró arczok könyei nem omolhattak össze.

– Ezt a csókot apámnak! És az enyimet, és az enyimet! rebegék a gyermekek fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül fűzve.

– Gyermekem, jó Arankám, szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves; viselj gondot testvéreidre. És ti lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még egy csókot jó Arankám és neked kis Dávidom.

– Asszonyom, az idő halad s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy felnyissad! szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét gyermekei börtönének ablakától, ki ekkor könytől ázott arczczal Feriz béghez fordult s fájdalmas szenvedélylyel rogyott az ifju nyakába, zokogástól alig érthető hangon szólva hozzá:

– Te nemes lélek! Igérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni fogod, míg én távol leszek.

– Esküszöm Allahra! kiálta fel az ifju, kebléhez szorítva a fájdalmaiban elaléló hölgyet, hogy szeretni fogom őket örökké.

– Asszonyom, siess! sürgetőzék a basa. Vedd e köpenyt -49- magadra, fejedre kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú, az idő rövid.

– Isten veletek! Isten veletek! suttogá Béldiné, száz csókot hányva reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a börtönajtón.

Kucsuk basa némán szorítá fia kezét, azzal ott hagyta őt Béldiné börtönében.

– Ne sírjatok! szólt vigasztaló hangon, anyátok nemsokára visszajő, s visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.

– Kicsoda? kiálta fel kigyuladt hős arczczal az ifju. A míg Feriz bég kardját fel birja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én kardom és apámé fog ő körüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim lesznek, és bizonyára Kemény János is, a mult fejedelem, velem harczolva esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a szabadságot kapjátok vissza.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé egy elérzékenyült hang édes keservesen; Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját s a rátekintő szeráf-arcz könyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem veszett.

Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy gránát szemei lángoló hévvel égeték a kedves lányka könyben úszó arczát. Belefogózott a börtönrostélyba, hogy hozzá még közelebb legyen s édes epedő hangon szólt a lányhoz:

– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e testvérednek akkor -50- is, te kedves lányka? Megbocsátod-e, ha arczod látása mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? A mily boldog vagyok most, midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránk zárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem szívetekben?

A bánatos szép lányka félig értő, félig sejtő arczczal, némán nyújtá ki hónál, liliomnál fehérebb kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz s felmagasztalt áhitattal rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.

A FÉRFI.

A mely órában Kucsuk basa Stambulba érkezett, épen akkor szállt le szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és basák kedvét megcsinálja, a kik újra erősen kezdék Béldi Pál fejedelemségét sürgetni.

Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Stambul tekervényes utczáin tolmácsa és dragomanja legyen.

Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés s ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva szemlélné, szinte megesett azon gondolatra, hogy ő ezeket már most a sok idegen basa között szerteszét kioszsza.

– Milyen kár azokat rájuk vesztegetni, gondolá magában. S aztán még ki tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái és semmit sem tesznek érte. Sárba dobott igaz gyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog lenne ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé nem fenyegetőzhetnének vele. Teleki Mihály, tudom, nem vágatna le érte, hisz Apafi István sem halt -51- meg másképen. Te fiam Zülfikár, meg tudnál-e valakit mérgezni? szólt a renegátot oda intve.

– Csak Béldi Pál uramat, a kire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár örök fogságban marad.

Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, ezzel ez haza ment s egy levelet írt a Begler bég nevében, ilyforma tartalommal:

«Legyen kend bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára czélját fogja érni.»

E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb méreg volt, úgy számítva, hogy a ki a levelet el akarja olvasni, előbb leüti róla a port, s az rögtön felszáll s az olvasó által felszivatva, halált okoz.

E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben befurakodhassék hozzá.

Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette róla s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatszott, elkezde morogni.

Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt lánczolva, arcza szörnyen megsoványodott; de ez által vonásai, kifejezése még inkább megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arczára, nem találta azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után. Az ember testestől lelkestől aczéllá volt edzve.

Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan ugatva megállt, megint visszafutott -52- urához, s farkcsóválva felállt, első lábaival annak vállát rángatva s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva, hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.

– Mi bajod, jó kutyám? szólt Béldi, megczirógatva kutyája fejét. Mit érzesz? Nem jön én hozzám senki, a kinek te örülj.

E perczben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe.

Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két első lábát annak mellére téve s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy ő nem tudja megérezni azt az örömet, a mit kutyájának csodás ösztöne megsugott.

Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, Küprilit és Maurocordatot, hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.

– No te makacs ember, meddig kínzod még magadat, s bosszantod a császárt s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?

– Mentől többet szenvedek, szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon, annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki helyettem.

– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe s csak pénz által fogsz kiszabadulni; azért igérd meg azt a kétszázhetven erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.

– Megmondám határozatomat, viszonzá Béldi, és semmi attól el nem tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem igérek, hadat saját hazámra nem viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim, a miktől semmi el nem tántorít. -53-

– Semmi? kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. Még ez sem? s azzal egy halovány női alakot vezetett Béldi Pál elé.

– Nőm! kiálta a fogoly, s lánczaiba fogózék, hogy le ne rogyjon öröm, ijedtség és meglepetés miatt.

A halvány gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak bilincseit.

Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülő kövére. Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.

– Vonuljunk félre, szólt Kucsuk basa, hadd beszéljenek magukban; s a törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.

– Azt hivém, szólt Béldiné, midőn fulasztó zokogása szóhoz engedé jönni, hogy én szenvedek helyetted is; és oh te még többet szenvedsz, mint én?

– Ők a börtönben maradtak, a hova nekem is vissza kell térni, ha te a szultán ajánlatát el nem fogadod.

– Őt is, ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből kihányták, czímeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába írták, mint hazaárulóét!

– Emberek! ordítá fel, lánczait keserű dühével rázva meg, Béldi: ha én most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre. De én – szeretem -54- hazámat, ha féreg rág is benne. Töröld le könyeidet jó nő, látod, már én nem sírok. A mit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk; a ki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott, én keresztyén maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.

– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? kérdé kétségbeeséshez közelgő ijedtséggel Béldiné.

A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló öleléssel karolva át, rebegé: Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe, örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak látni többet.

– Az által bizonyítod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.

– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg, tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.

– Béldi, ne ejts kétségbe engem! kiálta a nő erőszakos reszketéssel; én félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott nedves légtől, nem volt senki, a ki betegségemben ápoljon, mindig nevedet kiáltottam és te távol voltál, láttam képedet és nem ölelhetélek meg. Oh Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a kétségbeesés!

Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt, a törökök beléptek a börtönbe. Béldi oda hivá Kucsuk basát. Arczán valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már a kivel beszél. Oda fektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal hebegé:

– Köszönöm – jóakaratodat. – Ime – – itt van nőm – vidd őt – vissza börtönébe.

A törökök bámulattól szótlanul fogták fel az alélt asszonyt, -55- s a nélkül, hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.

Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen szemekkel; midőn az utolsó török is kilépett s nejét nem láthatá többé, feje nehézkesen kezde alá felé hanyatlani s azzal egyszerre arczczal a földre esett.

Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett, s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.

– Hogy, hogy? szólt ez bortól fölhevült arczczal, Béldi Pált a guta ütötte meg, köszönd meg, a mit eddig kaptál.

– Ejnye te hitetlen gyaur kutya! kiálta fel fenhangon a renegát, úgy, hogy az egész társaság hallhatá, hát így csalsz te meg engem? kialkuszod velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! majd ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen rabló!

A társaság kaczagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis keseríteni látszék a tréfa: Mit beszélsz, te félbolond? ki bízott te rád valamit? Én nem is láttalak soha.

– Ejnye! kiált fel Zülfikár, bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a levelet te írtad Béldi Pálnak; s azzal odaveté Székely Lászlónak a megmérgezett levelet. Ez felkapta azt s feltörve pecsétjét, leüté róla a port, s végig futva rajta, -56- oda veté a renegát lábaihoz: «soha sem volt ez az én írásom».

Azzal inte szolgáinak, a kik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az utczára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg árát.

Odabenn a vendégek hangosan kaczagtak rajta, utóbb maga Székely is tréfának vette a dolgot, s úgy kaczagott, mint a többi, hanem a mint haza érkezék Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja? Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.

Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német borbély akadt, a ki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és zafir-porral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de helyettök hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.

Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Heted napon megszünt élni urának elhagyott sírja mellett.

VIRÁGHERVADÁS.

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, -57- egyenként elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el?

Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol kilépünk, ott a temető.

Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka -58- nagyon halvány; gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.

– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.

– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!

– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a -59- többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.

– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az beszél, az a boldog szerelem…

A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt -60- hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen: neki is utána kelle menni.

Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé homlokára.

– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s Isten irgalmára.

A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, -61- ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná az eltünt életerőt.

Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki fölötte hűségesen virraszt!

Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.

Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:

Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit feléje emelte.

A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, -62- kiknek valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.

Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a mosoly.

Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.

– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.

Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón suttogá: «az égben!»

A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.

ISTEN KARDJA.

Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek egymásra következése megrendíté a leghidegebb skeptikus szívét is.

Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.

Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpít, egy csepp víz nem hullott belőle s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.

Este felé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány, hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést, s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész ütötte ki magát.

Három napig nem tisztult ki az ég, negyed nap délutánján a fullasztó szélcsendre irtózatos orkán következék, -64- mely a házak tetőit hajigálta le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta az országútak porát s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett, s felszedve az épen nyílni kezdő fenyőfák veres himporait, azt megkavarta a felhőkkel, s a mint azokat gomolygó tömegben korbácsolva maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak. «Vér esik az égből» volt a rémület kiáltása; rá nem sokára megdördültek a villámok, vakító fénynyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város közepére csapva le, megrendíté sujtó csattanásával a földet és a sziveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az itélet órája.

A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy az ég kitisztult, s ime a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.

Az üstökös magva épen azon a helyen állt, a hol a nap lement, s a vérvörös alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani; úgy tűnt fel, mintha épen a napot ölte volna meg, s most annak vérében fürdenék.

Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég két harmadán keresztül látszott nyulni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.

Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott látszott az égen, mely elveszté kék zománczát, s valami lázas sápadtság terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni. -65-

A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar, akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.

E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikácziót a székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.

Egy estéli órában épen annyira el volt foglalva a templom ájtatos hívekkel, miszerint még a lépcsőket is tele ülték; mindenféle kolozsvári polgárok, vegyesen keresztül utazó székelyekkel, álltak egy csoportban a fő bejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos zsoltáraikat betéve, elkezdének az alatt, míg a prédikáczió tart, egyről-másról beszélgetni.

– Gonosz időket élünk, szólt egy öreg timármester, nagy süvegét megcsóválva.

– Mi beszélhetünk csak arról, sietett belevágni egy keresetben járó székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, a mit tudott, elmondhatni; kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja, de nálunk kell azt megnézni.

– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? kérdé egy fiatal siheder.

– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem fekszünk le a nélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a cselédjeinknek fel ne olvasnók s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal kéz felől égés verességit ne látnók az égen.

– Olyankor fiam egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, -66- mordályégetőkkel van tele az ország, soha sem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk felett?

– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak a felesége szült és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három orra, a kezein tizenhat újja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony szörnyet halt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére. Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, még pedig jó távol. Lopva el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? az, hogy a hova csak a szász tisztabuzát vetett, mind rozs termett rajta.

– Mindenünnen gonosz hireket hallani, beszélt egy kolozsvári mézeskalácsos; tegnap beszéltem egy oláh feleségével, a kinek az ura megindult a Járas vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Járas, elkezd felfelé folyni s visszaviszi az oláhot haza, a honnan elindult. A tisztelendő úr ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, a mibe a Járas szakad, akkor épen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize tolta felfelé a Járast; de az oláhot még is csak az isteni gondviselés hozta vissza, mert ha tovább mehet, épen akkor ott tatárok jártak, bizonyos, hogy levágták volna.

– Én mindent megértem már, szólt a legelébbi öreg polgár, háborut, dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember, hogy imádkozzék.

– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya, válaszolt a székely. Magam füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat hengergetnének, úgy, hogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő barlangjaikból s féltükben olyan szelidek, hogy füleiknél foghatná meg őket az ember, ha épen úgy -67- meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben épült, egyszer csak elkezdett a hegy odább csúszni. Erdők, kertek, azok közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán, akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt és ott maradt; a jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem soká tartott az örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak, mely száraz időben elég volt italra a lakosságnak, az most a két hegy összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre útat, elkezde lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is fel kellett szedni a motyóikat s kiköltözni lakásaikból. A víz ezután is csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett úgy hogy most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a rézkakas.

E perczben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künn levők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb tolakodva a templomajtóhoz s figyelve, mit beszél.

«– – Harczra készül ellenetek az Isten, mert ti is harczra készültök ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen ti néktek, a mit kivántatok, háboru kívül és belől, hogy azt fogjátok mondani: elég, elég uram! és nem fogjátok végit látni annak, a mit bolondul megkezdtetek. – –»

(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosujvári országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harczot.)

Épen erre a szóra érkezik egy pár nyusztos, kalpagos úrirenden levő férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben -68- Telekire, másikban Vajda Lászlóra ismerének, s a mint telhetett, nagy szorulkodással útat csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket sem ismervén, a mint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá könyökkel, ő is hátra fordula, mondván:

– Lassabban uram; az Isten háza ez, nem valami nagy úré, itt én is csak olyan ember vagyok, mint kegyelmed.

A mellette állók ránczigálták a zekéjét, de a székelynek az a tulajdonsága, hogy ha ránczigálják, még dühösebb; ő is tehát, a mint Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé nézelődnék, hogy mint juthasson a székéhez, előre kiálta:

– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják, hogy nekik szól a leczke?

Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját s ott állt fedetlen kopasz fővel a nép előtt, minden arcz feléje volt fordulva a székely kiáltása következtében.

«– – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana szavatok után, olyanok vagytok mikor megharagusztok, sőt minden emberek térdfőhajtással azt mondják nektek: méltóságos uram, méltóságos asszonyom; de eljön az Úrnak itélete reátok, megöl az Isten benneteket s akkor újjal fogják mutatni az emberek: ez amaz átkozott hazájaáruló embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek s úgy kiáltanak maradékaitokra: ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot s olyan sárba ugraszta bennünket, melyből már lábainkat ki nem vonhatjuk. – –»3)

– Gyerünk innen, kegyelmes uram, szólt halkan Vajda -69- László Telekihez, kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, a mint beszélt.

– Mit gondol kegyelmed? szólt visszautasítólag Teleki. Ez a pap igazat beszél, de az nem tesz semmit.

«– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. Kinek adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók, asszonyai özvegyek és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek, hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –»

A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére s erre homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:

«– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleibe hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr holttestét megismervén, kezében levő pálczájával holttestének fejét megüti s azt mondja: ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermek király nem feküdnék most halva. Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék az idegen nemzet. – –»

Nem sokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját és távozott, a kitóduló néptömeg által körül özönlve, kik között az iménti székely különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva mindenki előtt a mondott beszédet, jó fenhangon, hogy az előtte menő két úr is megértse, ilyen formán:

– Ez volt aztán a prédikáczió! Ilyen kell a mi urainknak, ugyan csak megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborut az országnak; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehez a sok jött-ment, sehonnából szakadt idegen emberhez? a kik bejöttek soványan a hazába s most mind úgy meghiztak, hogy kicsiny már -70- nekik az ország, pedig egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat érője is, a mit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk érte?

Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést s visszafordulva, rákiálta a székelyre:

– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! vagy beszélj emberek módjára s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál különb embereket látsz.

A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a megszólító úr orra alá s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén s hetykén visszafelelt:

– Hátrább az agarakkal nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha haza megyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a tulajdon magad feje lesz.

Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a karját s magával vonta.

– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harczba viszszük. Székelylyel ne állj vitába barátom, mert az a maga fejét mindig többre becsüli, mint a másét.

A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére vette annak tanításait, hogy másnapon bőjtöt tartana egész háza népével együtt s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede s elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte, sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is bocsátá el addig magától, míg csak reggel -71- nem lőn, folyvást szomorú és gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgy, hogy a fejedelemné szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, a kik ott voltak.

Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hivatá maga eleibe Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem udvaránál, nem késett azonnal megjelenni s olyan nyugodt képpel fogadta el a kinált leülést, mint a kit épen csak lakodalomra hívtak; pedig ott már csordultig állt számára a keserű pohár.

– A bőjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő esténkint jól szokott vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia. Az álom épen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.

– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől, kezemet fogta szüntelen s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel, minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten itélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt, hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelől Bánfi Dénes, Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg; Kapi és az ifju Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly ismerős arczok voltak előtte, kik a mint ő reszketve Isten trónja elé lépett, szemeiket rászegezték s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram, ez irtózatos kép.

– Álommagyarázónak hisz-e engemet, nagyságod? kérdé Teleki bosszús kicsinyléssel.

– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben vannak s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.

– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden rossznak okozója Erdélyországban. Oh, egész ez ideig csupa báránylelkű emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; Zsigmond király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá, – én gyilkos vagyok s felelek a világnak nemcsak azokért, a kik a csatában elesnek, hanem még azokért is, a kik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem voltak jó barátaim.

– Volt idő uram, a midőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette, hogy e harczból Erdélyt kivonhassa.

– És volt idő, nagyságos asszonyom, a midőn kegyelmed a fejedelem előtt magyarországi rokonai nevében segélyt és harczot kivánt. Változnak az idők, változnak az emberek.

– Akkor még nem tudtam, hogy e kivánság annyi nagy és becsületes férfi romlásába fog kerülni.

– Féltek a harcztól s elestek a harcz előtt. A ki az omló hófuvatag elé áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok sorsa forog kérdésben itt; s ez iránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, a mit az idők teljessége hozand magával és a mi megtörténik nálunk nélkül is, mert az a sírás, a mi elhatott mi hozzánk, elhatott, asszonyom, az égbe is. A mi czímereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié: «fata viam inveniunt» (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: «gutta cavat lapidem» (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra magunkat.

Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan -73- merengve elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre felsóhajta:

– Ez a Béldi család milyen szerencsétlenül elpusztult! s hánynak kell még elveszni így?

– Nagyságos asszonyom, viszonzá a tanácsúr változatlan arczczal; mikor nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az uton kap? pedig meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.

– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért és minden jel arra mutat, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem; azokban higyjen a köznép, hanem az idők tanuságait, mikre gondolkozó ember figyelmezni szokott. Midőn ez az eszme született, akkor egy nagy párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fentartását követelte, melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy száz újju kéz, mely ha markába szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme az ujjak egyenkint lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes, azt mondják, én ölettem meg; Béldi Pál börtönében halt meg, azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; a legmerészebb ellenfelem, Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel kimult; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát azokat, kik sokkal messzebb, és sokkal magasabban állnak, mint hogy kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, a kik a divánban a harczot ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja s csak azokat pártolja, kik a békére figyelmeztetik: elmultak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy golyó halálosan -74- találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb vezér, Feriz bég, megtébolyodott.

– Megtébolyodott! kiálta fel Apafiné, arczát kezébe rejtve el; e nemes, derék ifju, ki Erdélyt úgy szerette.

– Nem, uram, válaszolt Apafiné, fájdalmas arczczal kelve fel helyéről s odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: mindenütt kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le; meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed vetteté börtönre s csak akkor bocsátá ki, midőn a büzhödt lég halálos betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi leányát, és az meghalt.

– Jó! nagyságos asszonyom, szólt az ingerelt tanácsúr. Legyen úgy. Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higyjék tehát azt, hogy minden, a mi történik az országtanácsban és a családok szívében, tőlem származik; felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben van, – legyen! én megsuhintom azt és lecsapok vele a földre, hogy megrendül az álló sarkaiban…

– Ez földindulás, asszonyom, felelt Teleki csodálandó nyugalommal. Nincs mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed, álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.

Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél, a hullámzó tengeren van a hajósnak árbocza, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed s -75- föllázad a rajta lakók ellen. Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok bömbölve futnak be a városba, a kertek kutjaiból forró kénköves víz és iszapos salak ömlik fölfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva, koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.

– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön kegyelmed a szobából?

– Én maradok, szólt Teleki csodás hidegvérrel, Isten kezében vagyok mindenütt, s a mely órában magához szólít, számolok azokért, a miket tettem.

Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon s férjét feltalálva, levitte magával a palota kertjébe.

Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy épület a föld hullámzása alatt, minden perczben attól lehete félni, hogy egy halommá dűl.

A fejedelem nem látva Telekit, kérdezé hol van? A fejedelemné azt mondá, hogy szobáiban hagyta.

– Rögtön érte kell menni! kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető arczok közül nem talált senkit, a ki szavát fogadja. Lehet bátorsága az embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormanytalan naszádon; de a földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől sem félt, itt gyáva lesz.

A tanácsúr ez alatt csendesen ült iróasztala mellett és írt egy levelet Kara Mustafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy harczos férfiu, a szultán jobb keze, ki nem rég is a kozákok által a lengyelek ellen segítségül hivatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult s levágva bennök több százezret, háromszázezret elhajta rabságba… -76-

Minden butor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené, rázódtak zörögve, maga a szék, a melyen ült, csúszott alatta idébb-odább, s iróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgy hogy tolla félrement a papiron; de azért mégis megírta a levelét; s a mint a végére jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:

Mustafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a percz rémületével küzdő vas akaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.

Midőn az ijesztő vész elmult, s a palotába lassankint ismét visszatértek apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.

– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt a levelet rögtön két lovas drabant kiséretében az étekfogó vigye Várnába, a fővezérhez.

Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt volna.

AZ ŐRÜLT.

A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni fog.

Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő. -77-

Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.

Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója 4) előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot, hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.

A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak adófizető királyokat tűr meg a földön.

A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy Francziaország is a földön van és eltávozott.

Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország visszafoglalásában segítségül leend.

– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.

A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.

Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő nagysága és az erdélyi rendek -78- mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni, hogy Magyarországra kirohanjanak.

– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak segítségül legyetek.

A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például: magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva, míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.

A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei Magyarországról.

Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki, győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.

A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának; sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva, az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.

A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán hallgatott.

Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.

Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú, sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt levelet hozott, -79- melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt görnyedezett, ez volt az Alkorán.

Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló, elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon tárgyról.

A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között, mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak, hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb; ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat felsorolni.

Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?

Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt, mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.

– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára fogadásod megtartása -80- nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»

A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket; Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.

A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.

Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni, hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda nyomni.

– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva, melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.

Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban eltüntek a pergamenről, -81- utána szemlátomást multak el a feketével írott sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az érczvíz.

A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt az elfehérülő írásra függesztve.

– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet én kardnak élével négyfelé vágom.

S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte fölé:

Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a pergamen porrá égett.

– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne; szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.

A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.

E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba – Feriz bég…

Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája ki volt gombolva mellén s palástja -82- hanyagul lógott vállain, kardja fel volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt hüvelyébe dugva.

Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná, hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és remegve várták szavait.

Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem vagyon abban és az Isten küldötte bele.

Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát, oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána aludni nem bír.

Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése, a midőn megszólalt.

– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe, messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek -83- nekem nem vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet oda.

Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást sápadni látták.

– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.

Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga, Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.

– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és kigyógyulandsz ottan.

Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást jelent.

– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim vesztének?!

Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben -84- az őrültség lelke lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:

– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!

Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott, alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá, lassudan suttogva:

S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni. Senki sem tartóztatá.

Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó hangon szólt:

– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen. De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok. – S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…

E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont fegyvereiket. -85-

ÜDVÖS CSALATKOZÁSOK.

A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli basáknak, hogy hadaikat fölvevén, induljanak a római császár ellen való harczra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek várát, Böszörményt és Nagy-Kállót vegyék ostrom alá.

Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal Magyarországra mehetni, a mint a szamosujvári országgyűlésen elhatározák.

Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen rávehető arra, hogy ok nélkül harczot keressen: ha már egyszer bele van hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképen elültek, vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz s hadnagyságot, hadi tisztséget vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy a kik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybirák voltak, harczos időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s a kik szántottak, vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a prixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.

Teleki is megérte, a miről teljes életében álmodozott, a mi fáradalmainak czélja, törekvéseinek koszorúja volt, a miért öntudatot, lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi hadak tábornoka.

Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat, s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Eszterházy helyén. S miért ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magaslelkűnek, mint az? bár Eszterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.

Egész táborútjában Fülekig folytonos hizelgés, elbizató remények fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá, hadnagyok, kapitányok őt uralták. -86- A jámbor fejedelem nem is igen mutatta magát, csak sátorában ült és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját szedte szét, hogy ismét összerakhassa.

Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari kiséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt s nőttön-nőtt büszkesége, a mint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fuvatnak az őrséggel s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé s kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat s megdicsérve őket hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s eként felöltöztetve, egy aga és egy dragoman s tizenkét csausz kiséretében elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, a merre nekik tetszik.

Teleki igen jó előjelt vélt látni az engedélyben; a török hadvezérek e pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.

A dragoman mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik dombon melyik aga serege táboroz? hányan vannak egy lovas ezredben? mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban? Megmutogatta neki azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor s nagy pyramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás mellé sorozva s szurkos ponyvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant csatakigyók, a tágöblű ostromlövegek, a fahengereken álló vastaraczkok. A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.

A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba s a látott készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő magyarországi urak is mind hivatalosok lőnek. Egy nagy rögtönzött deszkaszin alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált ebéd vége felé, vigan kezdtek lenni a lakmározó urak; kiki teljesedő -87- félben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.

Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgy, hogy utóbb a jó Apafi maga is elkezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.

Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végig gondolta a legrosszabb eseteket; a hosszúra nyuló harczot, – seregeik megveretését, – a forgó hadi szerencsét, de mindazok mellett is czélt kellett érnie: Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb eset rá nézve, és épen az teljesült be rajta.

Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele, a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az elvetett hibának magvából s csodás következetességgel épen a legkedvenczebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.

Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy itélhetjük meg, mint egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé és tudott volna is az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s épen azért, mert annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.

Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori zene szólal meg a síkságon s nagy lárma hallik, mintha a török hadak valami érkező fejedelmet üdvözölnének. -88-

A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről s kicsődültek a sátor elé, meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket s a bámulat és meglepetés kiáltása hangzott fel ajkaikról, a midőn az előttük álló látvány szemükbe tünt.

Thököli Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind pompás válogatott lovas vitézek voltak, aranyzsinóros dolmányú huszárok, farkas kaczagánynyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököli fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kisérői mind Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyuprémes lovagok, kik közül Thököli csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi tekintete által tünt ki.

Teleki arcza elsötétült e látványra, míg a körüle állók arczain kimondhatlan öröm villáma gyuladt egyszerre ki, s oly egyhangulag, oly átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifju elé, hogy Teleki szédülést érzett bele.

Ah ez egészen más hang volt, mint a minővel az imént őt élteték, az arczoknak egészen más volt a mosolygása, mint a milyet ő előtte szoktak mutatni.

Thököli e közben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és kiséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az ifju vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat fehér paripától vont díszhintajában ülve.

A mint Thököli a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, a mit látva, Kara Mustafa is leszállt hintajáról s az ifjú vezér elé sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé s úgy vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.

Telekinek mind ezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás -89- volt, mint a minőben ő és Erdély fejedelme részesültek.

Körülnézett, – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az arczokon. Oh e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szivének!

Félóra mulva kilépett Thököli a nagyvezér sátorából. Fejét azon gyémántos diadem köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött számára s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. A mint ismét lóra ült, s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő magyarországiak nem birták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá, kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról s vállaikon, karjaikon vitték seregéhez vissza.

Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába s levetve magát tábori ágyára, sírt, mint egy gyermek.

Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi veszélylyel, annyi kitartással összeállíta, – a miért barátait, rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá, – a miért lelke nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy ifjoncznak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés ütközet nagyított híre? – Tehát, a mit Erdély leghatalmasabb férfiai kezéből ki tudott ragadni, a mit nem féltett többé sem háborútól, sem békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Oh a sors oly leleményes…

Teleki estig ki nem jött sátorából; este felé maga a fejedelem látogatta őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem elmondott neki mindent.

– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölivel. És Thököli úgy látszik, hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk, hanem átment a török tábor tulsó oldalára, ott ütteté fel sátrait. -90-

Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében e szavak facsaró mérge okozott.

– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi arany hegyekkel álmodtunk, beszélt tovább Apafi jovialis nyiltsággal. Magyar királyság és magyar palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a gesztenyét.

– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk és Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem és hallgatnám, hogy mit beszélnek?

Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha mondaná: «Azért sem fogok engedni!»

Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó fejedelemre s hideg, érczkemény hangon monda:

– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz, tizenkét léhütő úr átment Thökölihez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak, csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igazi bajnokok serege nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harczolhat, nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.

– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed, mert tartok tőle, hogy az éjjel mind hátat fordítanak.

Telekit meglátszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak, hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik Apafival együtt jöttek Fülek alá s hivják őket össze sátorába rögtön.

A meghivottak nagy immel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába s ott a tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak s mennyi rosszat, ha Thökölihez találnak átcsábulni; úgy hogy az emberek már utóbb megunták az álldogolást -91- s rákiáltották, hogy éljen! csak hogy már ereszsze őket.

Még azon éjjel mind átszöktek Thököli Imre táborába. Apafival nem maradt más, mint az erdélyi atyafiak.

De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatban, hogy ők itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez. Bejelenteté magát és bebocsáttatott.

A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; a mint meglátta Telekit, kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni s nagy mérgesen kérdezé:

– Én az erdélyi hadak generálja vagyok uram; Teleki Mihály, – jól ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.

(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)

– Tán nem kivánod tőlem, válaszolt a vezér, hogy minden kis fejedelmecskét, generálisocskát, a kit valaha láttam, szinről-szinre felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet tudni és azok mind különb emberek te nálad, hogy tudnálak én tégedet annyi közül kiismerni?

Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.

– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha sziveskednél négyszem között meghallgatni.

– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszem között akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül; vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugy-e, -92- diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél? ugy-e, németül is meg tudtatok tanulni, meg francziául, görögül, – csak törökül resteltek tanulni, a ki uratok és védelmezőtök? Százötven esztendő óta járják hadseregeink az országot; tanult meg azóta valaki közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul, mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha én nekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszem között, eredj haza és tanulj meg törökül.

Teleki meghajtá magát, haza ment és megtanult törökül; tudniillik, hogy bekötöztetett egy pár ezer darab tallért zacskóba, s azokat maga után vitetve, úgy tért vissza ujonnan a nagyvezér sátorába.

Ezuttal megérte a vezér mindent, a mit a főúr mondani akart. A tolmácsló tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít várat, a midőn oly könnyelmű ifjura bízza a magyarok sorsát, mint Thököli Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy egész országnak? s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy inkább számüzeté magát Erdélyből s veszni engedte ottan javait, mintsem akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; a ki két uralkodó ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának s minthogy szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint Thököli; ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal segítségére lenni, míg amaz segíti haddal és pénzzel a portát és az érdemes vezéreket, uti figura docet.

Mustafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta, hogy majd meglátja, mit cselekedjék?

Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csauszszal s jelenté: miszerint -93- neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni.

Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta Thökölinek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb lelkiismeretet sem formált belőle, a kitől egy órával elébb ajándékot fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.

– Ha én most az az ember volnék, a kinek kegyelmetek engemet oly örömest hisznek, a milyennek elhireszteltek, – gyáva, minden kényszerűségnek engedő: egy óra mulva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.

– Eredj uradhoz vissza és mondjad neki, hogy Teleki Mihály uram az én hadaim generálisa, az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban tartózkodik, a ki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem és én tudni fogok itéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot megengedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki hagyjam innen húzni!

A defterdár megvivé a felboszantott fejedelem izenetét a nagyvezérnek; épen jelen volt Thököli Imre nála; a két úr meghallva az erős mondásokat, fejeiket hajtogatták rá és azt felelték, hogy «deiszen Apafi Mihály még is csak derék ember» s újabban visszaküldve a defterdárt, -94- azt izenték neki, hogy igen helyesen mondta, a mit mondott és fejedelemhez méltón, s ha Teleki Mihály az ő sátorában van, ott egy hajszálának sem szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják s úgy elbánnak vele, mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme kegyének köszönje, hogy életben marad.

Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember, kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott lenni akkor, a midőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s midőn ő benne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette edzett, kipróbált szivét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő oltalmára van szorulva.

Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcseség, hatalom, bátorság nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember, – kivel ő csak aláirás végett szokta közleni tanácsait, – bölcsebb, hatalmasabb és bátrabb, mint ő.

A sátor nyilásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó katonáknak, hogy a mint Teleki a sátorból kilép, menten megfogják. A székelyek nevetnek és ujjongatnak rajta.

A főúr azon kezdett gondolkozni, hogy ne húzzon-e kardot s kirohanva addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.

Este felé meglátogatta a fejedelmet Thököli Imre. Gyermeki tisztelettel járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi nem engedé, hanem megölelte, -95- megcsókolgatá homlokát s leülteté maga mellé medvebőrös tábori ágyára.

Az ifju vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon szomorúságokért, melyeket neki okozott s melyek utóbb annyira vitték Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.

– Nekem kellene azért kegyelmedtől bocsánatot kérnem, szólt Apafi engedelmes hangon.

– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édes atyám; én tudom, hogy te mindig szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd, – de megfizet nekik az Isten érte, ha én meg nem fizethetek is.

– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én ő miattuk, bocsáss meg te nekik én miattam.

Thököli elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de nem akarta észrevenni. Végre, a nélkül, hogy tekintetét feléje fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:

– «Hidd el Teleki, sokat practikáltál mindig ellenem, de ki ne kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s ilyen áruló fia.»

Teleki Mihály hallgatott; hogy szive mit beszélt, az a következőkben van megírva.

A mint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály a midőn hazaért, meglátogatta a bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak és annak sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó terveinek feláldozott. -96-

EGY FÉRFI, KIT ŐRANGYALA ELHAGYOTT.

A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a harczból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most midőn azt egész erővel megkezdték, hogy akar épen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a kezdete, tessék a vége is!

Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett Szobieszky hős kardja által; a roppant harczi készletek mind ott vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a sereg szine-java, hősei ott vesztek.

Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma folytán Győr alatt hagyták s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni az időt: míg az ostoba török a sánczokat mászta, ő azalatt a győri német tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.

Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a divánban megjósolt.

Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár; Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a várőrséget; végre megostromoltatott Buda s a nagyvezér szemeláttára kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól a félholdak, hogy helyeiket újra keresztek foglalják el.

És mind azokon, kik a divánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a jóslat, hogy nem sokára meglátandják a paradicsomot.

Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai -97- vezért a vesztett harcz után Kara Mustafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sánczait védve esett el. Ajász basát Thököli ölette meg a szultán parancsára, s Buda eleste után Olaj bég elhozá Kara Mustafa számára is a selyemzsinórt és a bíbor erszényt: ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Mustafa látott, mert feje levágatván, abba tétetett bele.

És végre, midőn nem volt már senki életben a halálra jelöltek közül, csupán a szultán maga, akkor fellázadt a stambuli nép, feldühödve annyi veszteség fölött, s a pártütő janicsárokkal rárohantak a serailra, levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, a melyben ő saját testvérét harminczkilencz évig sanyargatta; azt a trónra ültették helyette, ő pedig meghalt a börtönben.

És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy a kik a törököt felbiztatták a harcz kezdésére, a harcz végzetén ellene fordultak. Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe és Teleki Mihály lőn római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek tizenháromezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe; Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf czímet s ezüst asztalterítéket, mely megért tizezer forintot. Ezzel Erdély a római császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és közötte…

Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az erényes, magaslelkű Bornemisza Annát.

Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő? Őrangyala, vigasztalója minden bajában, életének világosabb fele, ki a mint letünt, kétszeresen sötét lett körüle minden.

Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére, szivére; nem volt hova menekülnie többé -98- üldöző bánata elől: futott egyik városból a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem tud menekülni; végre bezárkózott szobájába s hat hétig ki nem jött abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:

– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy batkát sem kapok sem a harminczadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból; ha rám jön a szűcs, a mentém árát nem tudom neki kifizetni, mert egy fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? szegény kis fejedelem. Az sem marad neki, a miből az iskoláit kitanulhassa!

Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt. Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel, s fenhangon beszélt magában csodadolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell neki meghalni.

Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy minden nap erszény pénzeket hoztak eléje, azt mondva: «ezt a pénzt most hozta Apor István a harminczadokról, ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, azt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul nagyságod, mikor elég pénze van».

Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták s új czímeket gondoltak ki számukra.

Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.

Mindig ernyedettebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most meg úgy rájött, hogy két nap is elaludt egyhosszában.

Végre, a mi az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél, elkezde azon nemébe jutni a nymphomaniának, midőn az élvezni erőtlen vágy kínzó óhajtással kiséri a női kellemeket. Egyszer-másszor megpillantá -99- a szép telivér Mikó Istvánnét és a kedves deli Vér Györgynét, mindkettő özvegy asszony volt, s órákig elleskelődött ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utczán? Titokban mindenféle csatlós által tudakozódtatott utánok: ha nem volna-e kedvök hozzá nőül menni?

Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek jóságát, szépségét oly könnyen s oly rövid idő alatt feledni tudja.

A szegény ember erre elérzékenyült s fölkereste szobájában Bornemisza Anna életnagyságú arczképét, s odajárulva hozzá megcsókolá annak kezét, s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény eltántorodott bűnösnek s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor ismét vigasztalhatlan volt a felett, hogy oly szép, oly kedves, oly páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon.

Végre megszánta őt a Mindenható s elszólítá e siralom völgyéből; elmene azon hazába, a hol nem laknak törökök és nincsen háború.

Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: «Jól járt szegény, Isten nyugtassa meg!»

Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken adattak át az örök nyugalomnak.

AZ ÚJRA KIHÚZOTT KARD.

A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választó-fejedelem, Miksa, Nándor-Fehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer janicsárt kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen előre haladó birodalmi seregek a badeni herczeg vezetése alatt a török seregek maradványait Niszszánál -100- tönkre verék. Viddint elfoglalák; onnan behódoltaták Bolgárországot, az Arnótságot, le egész a joni tengerpartokig, Stambult nem védte más többé, mint a Hæmus havasai.

A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktól.

Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem s ezúttal gyönyörű példáját adá az oláh politikai ügyességnek, mely más részről az ő egyszerű észjárását is kereken jellemzi.

A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt megbízva; ez tehát előre írt S*a herczegnek, hogy ő tizezer emberrel Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli táboridőt ott akarja tölteni.

Ugyanakkor a tatár chám is tudósítá a herczeget, hogy ő negyvenezer emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kisérni.

A herczegnek az egyik igéret ép úgy nem tetszett, mint a másik; fogta tehát, és a tatár chám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig elküldte a tatár chámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.

Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre sem a német, sem a tatár nem ment telelni.

A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bércztömegek között, melyek nagy tág öblöt körítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű domb: -101- síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bérczek között csak úgy tünik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb, mint czédrus, a legszebb, a legsötétebb, legterebélyesebb törzseit e nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni bérczczel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik. Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen házikói, melyek a hegyoldalba építve, úgy tünnek elő, mint valami rakott kártyavár s távol a hegyek nyilásai a syriai tengeröbölt engedik láttatni.

E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszther, a regényes szellemű angol hölgy európai comforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.

Az ifju makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit, a körülhangzó csatazaj közepett.

Azon jóslat, melyet egykor a divánban tett, kiszivárgott a nép közé, elterjedt a hadseregben s a mint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai, annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harczosok szivében, végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy a míg ő fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak és mihelyt újra megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadi szerencse s újra kedvező lesz az ozman fegyvernek.

E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a diván, szüntelen küldözte követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről, elvesztett csatákról, szorongatott veszélyeiről.

Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: «úgy kelle történni mindennek; – a kigyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a bolondokra és bíztatok a hitszegőkben és tánczoltatok az igaz emberek sírjain. Énekszóval fogadtátok, a ki megrontott benneteket, és börtönben öltétek el, a ki megakart szabadítani. -102- Most álljanak elő azok, a kik le tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták, megégeték, szélnek szórták az Isten előtt tett fogadás lapját, most törüljék le a történet lapjáról a rajtok esett gyalázatot; mondják azt: volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! támaszszák fel az elesett hősök seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat és keressenek tanácsot ott, a hol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az egeket érje: – ember ő és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten összeomlik.»

Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak, s minden újabb harczi veszteség után több-több régi ismerője látogatá meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját s vállaljon vezérséget a hadseregnél.

Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt képes őt határozata megváltoztatására bírni.

– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy hívjatok: önként megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem marad…

Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozman birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak; a lengyel visszafoglalta Podoliát; a velenczések a török szigeteken voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától s a vele ellenkező hadaknak nyitá meg várait.

Az új szultán hadsereg, vezérek és dicsőség nélkül vette át az uralkodást, de e hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztül vájni s nem esni kétségbe a jövendő vigasztalanságán.

Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harczi érdemet; megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölihez; őt kinevezé Erdély fejedelmének -103- s parancsot adott ki a tatár chámnak és moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.

Thököli nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, melylyel neki Erdélyt elfoglalnia kellene. Rabolni, gyujtogatni jók lehettek azok, számra is elég sokan voltak; de minő harczot lehete víni ily rendetlen néppel, melyet semmiféle erő nem birt valami alakú tömegbe állítani; kik nem ismertek semmi más hadi tudományt, mint előre futni és hátra futni; kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, kik ha puskaropogást hallottak, bedugták füleiket és szétfutottak, mint az egerek.

És ezekkel induljon ő a birodalmi jól rendezett, fegyelemtartó, fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?

Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült és levelet írt, s azt gyors futárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg sehol, a míg azt kézhez nem adta.

Benne tudatá vele Thököli az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:

«Ime a mit megjósolál, bekövetkezett; a kik velünk egy sorban kezdték a harczot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy fogadást tevél azon időre és a fogadás teljesítésre vár.»

Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s a mint végig olvasta azt, egy pillanatig sem gondolkozott rajta s parancsot adott lovászainak, hogy rögtön nyergeljék fel harczi paripáját; kardjai közül kiválasztotta, a melyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harczban; leveté szürke palástját s fényes drága öltönyt övedzett magára; pinczéjében megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait, válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé és együtt ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már s mondá nekik, hogy vígan legyenek, mert egy óra mulva indulni fognak a hadba. -104-

A birodalmi sereg egészen otthon tevé már magát Arnótországban. Szép vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, a mennyi kellett, minden arnót férfi fejenkint egy aranyat fizetett adóba, s meg sem érezte azt. De hogy arnót asszonyok is fejenkint egy-egy csókot kezdtek fizetni, azt már megérezék.

És nem sokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek felé, számuk többre megy hatvanezernél.

A birodalmi had nem volt több mint kilenczezer, de ők csak nevették a harczi hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a török hadsereg színe, válogatott hősei, a spahik, a janicsárok ezrével omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek hiresztelt váraik piaczán, mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet soha sem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget vonnának maguk mellé, hol a badeni herczeg Nándor-Fehérvár alatt feles számú sereggel táborozott.

Ő váltá föl a nem rég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát.

Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra kilencz ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harczot.

Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, a mely az első sortüzelésre hátat szokott fordítani s megfutamodni a harczból, mert csak azért járt lovon, hogy nehezebb legyen utólérni.

Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.

Thököli levele után rögtön sietett az ifju bajnok Syriából, -105- az új szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után megismeré, hogy nem ez ifju az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik ellenkeztek vele s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse azt a birodalmi seregek ellen.

A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harczi koczka megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestől tódultak zászlói alá, és az sokat tesz, azon vak meggyőződés, hogy a diadal Istentől van igérve.

És Feriz bég nem volt az csupán, a mik török vezérek szoktak lenni: vitéz katona, ki bátran mer elől rohanni a harczban, ő egyúttal eszes hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki emberei életét eredménytelenül nem koczkáztatá soha, ki minden legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, föl tudta fogni a tér és helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harczolás módjával, s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. E miatt katonái határtalan ragaszkodással voltak hozzája, mert tudták, hogy ha elvesznek is, haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.

A mint Feriz a hannoveri fejedelem fölállított hadait egy dombról végig nézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan tömött harcz-sorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyves erdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják körül a fejedelem táborát s fogják minden oldalról egy nyillövésnyire körül.

A fejedelem látta e mozdulatokat s engedett történni mindent; többször megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást; körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort s úgy rohanták -106- meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert és rendesen ez volt a vége az ütközetnek.

De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat, azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyujtva, úgy lövöldözzék fel a levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.

Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok ő reájok, mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig lepattan.

Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyilvesszők, mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel bele akadtak a lovak hátába, égő cseppjeiket a harczosok arczára hullaták, ruháikon, kalapjaikon keresztülfuródva égető sebeket ejtének rajtuk; a lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb egyenkint, majd össze-vissza, egy-egy hadsor, egy külön álló csapat; a vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.

Ekkor megfuvatta Feriz bég a trombitákat s egyszerre minden oldalról megrohanták a birodalmi seregeket; azok nem voltak képesek a támadást szokott harczi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el a nélkül, hogy magával valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég akkor hozá elő a pihent tartalék-hadat: a janicsárokat, a spahikat, kik égtek -107- a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.

A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott maga körül mindenütt fölemelt dárdákból s kétségbeesetten rántva kardot, ott esett el a csatamezőn és a többi is mind elhullott. Az egész hadból hírmondó sem jutott haza.

Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer megfordítá a török had szerencséjét s mint a jóslat és a közhit tartá, e fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig hüvelyben maradni, a míg a harczi veszteségek tartanak s csak akkor támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.

A hír rögtön elterjedt az ozman birodalomban s új erő, új lélek szállta meg egyszerre annak harczosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni s Stambulban ez volt az első szabad lélekzet: a veszély nem függött feje fölött többé.

AZ UTOLSÓ NAP.

A mi fényes, a mi derült volt történetünkben, azt mind szépen eltemettük: a kedves leánykák, a deli hölgyek, a bűbájos odaliszkok, – helyeiken vannak már, – az égben. Úgy látszik, hogy a sors csak azért tartá meg a legsötétebb alakot, hogy igazságot szolgáltasson népek és országok szeme láttára, Isten dicsőségére, emberek okulására.

Erdélyben jól tudták már, hogy a porta Thökölit nevezte ki erdélyi fejedelemmé, s hadakat adott kezére, mikkel az országba betörve, azt elfoglalja. E hírre Heiszler parancsot -108- adott a vármegyéknek és a székelységnek, hogy az ország védelmére keljenek föl, a mit azok meg is tőnek. Valóban az erdélyi népnek annyit kellett szenvedni mindenféle szövetségeseitől és pártfogóitól, miszerint épen nincs mit csodálni rajta, ha egyszerre készen volt majd az egyiket, majd a másikat ütni, ha felszólították.

A magyar seregeket Macskási Boldizsár és maga Teleki Mihály vezérelte, a németek fővezére volt Heiszler, ki mellé még Norche és Magni tábornokok voltak adva, s az ifju hős Doria, főcolonell; csatákban edzett hős mindenik, kiket a hadi szerencse mindig tenyerén hordozott, s az a sereg, melyet vezérlettek, Bécstől Havasalföldig nem látott másforma törököt, mint elhullottat vagy szaladót.

A mint Thököli Havasalföldön keresztül hadaival közelített, Heiszler hirtelen elzáratá a szorosokat, három ezredet lerendelt a vaskapuhoz, a marosszéki hadakat a törcsvári szorosba állítá, ő maga a bozzai szoroson állt derék seregével, s ott a hegyek között tábort ütött.

A német generálisok semmit sem szerettek olyan kevéssé, mint ha a magyar vezérek a hadvezér titkaiba belebeszéltek; Heiszler szüntelen rusticus generálisoknak csúfolta őket, Telekinek pedig megvolt az a szokása, hogy bölcsesége bebizonyítása végett szüntelen ostromlotta tanácsadásaival a német vezért; elmondott neki egy csomó dolgot, a mikre Heiszler kénytelen volt azt felelni, hogy mi haszna neki abból, hogy ezeket megtudta? Egész hadi terveket készített neki, miket Heiszler kegyesen helybehagyott, de egy betűt sem hajtott belőlök végre.

Ott igen vígan mulatoztak a táborban levő hadak, sem enni, sem inni valójuk nem hiányzott, a székelyek is közel voltak feleségeikhez, tűzhelyeikhez, tehát ők sem kivánkoztak haza; csak Teleki volt örökké nyughatatlan. Azt szerette volna, ha szüntelen sétáltatták volna a hadakat egyik szorostól a másikig, az emberek éjjel-nappal fegyverben állva őrzöttek volna minden gyalog-ösvényt, mely az országba vezet. -109-

Midőn már harmadik hete mult, hogy Bozzán tábort ütöttek, egyszerre megszólítá komoly aggódó arczczal a tábornokot:

– Uram, mit gondolsz: hátha Thököli azalatt, míg mi itt lesünk rá, az országnak valamelyik más kapuján talál megjelenni?

– Akkor nem az lesz a baja, hogy mint jőjjön be, hanem, hogy mint menjen ki?

Teleki meg akarta mutatni, hogy ő is ért a hadviseléshez s komoly tanácsadásképen mondá:

– Én épen nem találom czélszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, a honnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.

Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert épen az boszantá, hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, a mit nem czáfolhat meg. Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt sejté-e, hogy a kik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly elkeseredett ellenségei, mint épen ő neki?

– Uram, monda, nem hagyva békét a tábornoknak. Én itt semmi munkában sem részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra és én betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.

– Mindjárt adok, monda Heiszler s karját Telekiébe öltve, bevitte őt magával a sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; a mint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihuzva a fiókból egy tuczat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal: -110-

– De uram, pattant fel Teleki egészen zavarba hozva e tréfa által, kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…

– Nem tehetünk okosabbat, a míg az ellenség nem áll előttünk. Tud kegyelmed landsknechtet játszani?

Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat, mire Teleki azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félre vonult a játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat, hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.

A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul, elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgy, hogy utoljára garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját egészen színig tölté meg vele.

– Ejh! kiáltá Heiszler, beseperve a vesztett tételeket; nekem csak egy szerelmem volt életemben és az a harczmező; ott pedig szerencsés voltam mindig.

E perczben sebes lódobogás hangzék kívül s rövid szóváltás után a künn álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyilásán s fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:

– Thököli előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat megtámadták és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem jöttök, elfoglalják a szorost.

Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiáltá:

– Ejh, semmi baj. Fuvassátok meg a trombitákat, le kell a sátrakat törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két taraczkkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.

Ezzel lóra veté magát. Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár felé.

Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek az óriási havasok, melyek roppant lánczolatban fogják körül Erdélyt; minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol csörtető hadak robogása, melyek Törcsvár felé siettek.

Itt a hegyek lánczolata egy tág nyilást enged láttatni, mely később annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni. Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz elszánt kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget feltartóztatni.

Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököli seregének őrtüzeit égni, mely a havasok tulsó oldalán táboroz, roppant kiterjedésben.

Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen levágott fákkal eltorlaszolta a szorost s felvonult a hegytetőkre, s a szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.

A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt sütöttek nyárson s metszették a meddig megsült; nehány jókedvű oláh, borhoz jutva, tánczolta a maga nemzeti tánczát, a halmokon a magyar huszárok fuvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a -112- havas tulsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az előörsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifju vezére van, kiket a harczi tapasztalás öreg emberekké tett, ők virrasztanak valamennyi helyett.

A szélylyel felállított előörsöket két lovag látszik sorban látogatni. Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.

A mint Thököli megismerte Ferizt, odalovagolt mellé s kezet szorítva vele, együtt lovagoltak tovább.

A nélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi ösvényeken előre haladva szótlanul.

– Mik a te vágyaid, szólt keserűen Feriz, az enyimekhez képest, a tied csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.

– Még annál is erősebb, a mi engem ösztönöz; szólt búsan Thököli. Nekem nőm van.

– Ah értelek! és nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És derék, hozzád méltó asszony e nő?

– Messze kellett laknod ez országtól, szólt Thököli büszkén, hogy hírét ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én magam is kijöttem az országból, maga maradt Munkács várában és védte azt oly hősiesen, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk dörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s éjjelenkint felragadva a zászlót, rajta -113- rohant a sánczaiban alvó ellenfélre s levágta katonáit, beszegezteté ágyúit és sátorait felgyújtatá.

– Többé nem. Legkedvesebb emberem, a kire rá bíztam, hogy viselje gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most fogva tartják. Oh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de a míg őt vissza nem vívtam, keresztül török a poklokon is érte, s látni fogod, hogy keresztül megyek e hegylánczon, mert bár keresztül repülni nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.

E közben a két ifju ismét a legelső őrtűzhöz ért, ott kezet szorítva, elváltak egymástól és eltávoztak jobbra sátraikba.

Másnap korán reggel belépett Thököli Ferizhez, mondva, hogy épen most hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen nyargalva Nyén és Szent-Péteren keresztül Törcsvárára. Teleki is vele van.

Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé, szavakat nem találó düh kifejezésével arczán.

– Köszönöm neked Allah! hogy őt is előmbe hozád! Azzal Thökölinek nyújtá kezét: most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk menni a hegyeken.

A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban, mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor eljövének, rendbe állíták a hadakat; Feriz kiválogatá legjobb janicsárjait és spahiait, Thököli a magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy hatezer főre menő sereggel eltávoztak, a nélkül, hogy megmondanák, hová? -114- A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bizatott, meghagyatva neki, hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel és helyéből meg ne mozduljon.

A két ifju vezér ez alatt a kis válogatott csapatot bevezette a hegyek közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból egymásra hányt bérczek tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a meggyilkolt szerelemérti bosszuállás ragadta magával, s ez mindkettő közel atyafi az őrültséghez.

Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem születhetett más lélekben, mint a hol oly erős az akarat, mint Thökölinél.

Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, a honnan nem volt kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magukkal, s azokat kiálló fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor hosszú sziklagerinczeken kellett végig menniök, melyek épen csak oly szélesek voltak, hogy egy ló végig mehetett rajtok, jobbra és balra ezer lábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtől fenekét nem látni, s mikor közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek ketté vágták a sziklaösvényt; a ki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert visszafordulni nem lehetett.

E helyeken soha sem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről -115- felriasztott kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre fölrepült, a nyüzsgő, iparkodó harczi tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában?

A két ifju vezér mindenütt legelől járt, merészségük példát adott a seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.

Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték, mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra s bekergetik őket sátorukig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler, Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias játékban.

Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előörsökön átjött, s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.

– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az ellenség megesz; mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a herczeg elébbeni ravaszságának. Hát mit izent urad? kérdé az oláhtól.

– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölitől, mert nagy haderővel van és igen ravasz ember; mert a helyett, hogy eléje jönnél Oláhországba, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy Erdélybe be ne törjön, a mitől annyival inkább kell óvakodnod, mert három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltünt. -116-

– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? szólt mosolyogva Heiszler, visszamehetsz fiam, a honnan jöttél.

– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököli azalatt, míg mi itt strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.

– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.

E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg előörsei nyargalvást futnak a tábor felé.

– Thököli átjött a havason! hangzék a futók szájából a rémhír; a tatárok felgyújtották Tohánt s elrablák a tábori podgyászt.

– Lóra, fegyverre minden ember! kiálta Heiszler felriadva, s maga kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a székelységet s kiszállának a síkra.

A mint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.

A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harczszomjú katonái elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előre rohanva, nem sokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utczákon -117- keresztül, míg Heiszler a derék-sereggel Zernyest felé vágtatott a legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatni, mielőtt Thököli odaérhetett volna.

Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort, pálinkát osztogatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá szakaszonkint a német harczosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:

– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen. Harczoljon mindenki becsülettel; a ki elesik, haza földébe, Isten kezébe jut: ime én magam is kardot kötöttem és megyek veletek.

Ezenben előtámadt Thököli hada Zernyesten fölül. Egyik oldalon a havasok voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg lehetett gázolni.

A mint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző agyafurtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki, lelkesülten ordítva:

A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást, fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék a harczot. Végre nagy durczásan visszasompolyogtak, magukban morogva:

Teleki ezalatt előhivatá megbizott szolgáját, s a mint fekete köntösbe volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgy sem sok ékszer levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyaklánczát, s azokat újjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay Mihálynénak.

A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez? de Teleki csak elfordult tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék. -118-

Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat mondá nekik:

– Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett harczolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házainkat, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölinek tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadiája, a mely mindjárt benyomul s a törököt kiveri. Hogy pedig én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa levén, elbujtam: im ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.

Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási s panaszkodni kezde előtte, hogy az erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék s ezek zugolódnak a mellőzés miatt.

– Uram, roszul ismered a magyar természetét a hadban, a midőn azt a hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.

Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti perczekben igen türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kiméletlenül találta visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza s egy szót sem szólt többet.

Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva, megbiztatá az erdélyi hadakat:

– Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán Isten hirével űzze, -119- vágja s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne jőjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét visszaverem a törököt.

E közben a török had lassan megkezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred tatár megindult a nádasba lopózva, s ott csendesen az erdélyiek jobb szárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hat szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom zászlóalj székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nem sokára lehete látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyuladt a nádas s égni kezde a harczolók feje fölött.

E pillanatban egyszerre megfuvatá Thököli a trombitákat, s harminczkét zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az ellensereget.

Úgy állt a roham előtt, mint vihar előtt az erdő! A mint a támadók közel jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon pillanatban kilencz zászló bukott le a harminczkettő közül s száz meg száz harczos hullott le lováról.

De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég vezeté őket ezúttal, annak kardját látták magasan villogni a seregek élén, s a diadal bizonyos volt előttük.

A lövés perczében egy golyó hatott az ifju mellébe, de ő észre sem vevé azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert messziről, s feléje vágtatott egyenesen.

Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy percz alatt szétbontá azoknak sorait, a karcsú spahik dárdája s a könnyű huszárság csákányai ellen rossz védelem volt -120- az egyenes kard és a nehéz pánczéling. Az első sor a másodikra vettetett, s a mint Norcher generál egy hajító dárdától homlokán találva leesett, keresztültöretett a középpont.

– Mint gondolsz komé, mondának egymáshoz; ha minket csak nézni hoztak ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?

Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s a nélkül, hogy legkisebb kárt tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.

A még folyvást elszántan harczoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság elfutott, egyszerre elveszté bátorságát s neki eresztve a kantárt, rohant, ki merre látott.

Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig megfeszített erővel törekvék a harcz sorsát megfordítani.

Mind hiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arczát, s balkarja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott, hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta magával.

Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal vitték el a csatatérről. A mint azonban egy dombtetőre felért s onnan visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált Doria osztálya volt az, ki a mint a tatárokat űzve, különszakasztatott a seregektől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalról reá rohanó győztes seregnek s elszántan harczolt velük, magát meg nem adva.

Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kisérői közül, s még egyszer visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze száguldott utána, s a szembejövő -121- huszárokon keresztül akarta magát vágni egész Doriáig.

Heiszler nem válaszolt, hanem neki nyargalt s kardját megforgatva feje fölött, összecsapott a magyar vezérrel.

Thököli kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyuljon hozzá; egyedül vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni neki.

Ez alatt Doria csapatjait letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá szorulva, elfogatott; Thököli ott a harcz színén magához váltá őt a tatároktól és saját sátorába küldé.

Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez alakot.

Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, még sem feledte el halálos boszúját, s bár vére patakban omlott, még érze karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.

Egyszerre Teleki Mihály egy buzaföld felé vette futását, hogy az általános irányból félre térjen, lova megbotlott egy kalangyában s elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.

Teleki védelmére emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a vágás arczát érte; az első vérre kihullt a főúr kezéből a kard, csak kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá: -122-

– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekiért! E csapás Erdélyországért!…

Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arczczal nagyot, nehezet sohajtott, mintha az egész eget be akarná lélekzeni, s azzal holtan hanyatlott lova nyakára.

Másnap midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököli elé vitték, felkiálta:

– Hej kopasz, kopasz! ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi vér itten!

Azután felöltözteté Thököli a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy küldé el Görgénybe özvegyéhez.

Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát. Ez volt legnagyobb nyeresége a harczból.

A KÉTSZARVU EMBER

I. A KÉT ÁRVA.

Néhány órányira a Serethtől, őseinknek Magyarország előtti lakhelyén, állt Kucsuk Mehmed basa vára egy kellemes völgy ölében.

Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének nevezhetni, mert nyilása épen oly magas, mint az üreg maga, s a nap délutánonként egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virágokkal vonva be annak felszinét, míg köröskörül virágos bokrok, sötét lombú fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, olylyá varázsolva a nyilt üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy diszített szinpad, s még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közől oly szépen tünik elő egy-egy tarka csigahéj.

E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A barlang repkénykoszorús nyilása, belőle kitekintve, mintegy óriási rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül, sima tükre csaknem a barlang nyilásáig jő, kétfelől mellette magas virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a halványkék égre rajzolva, mintegy álomkép tünnek elő a székely havasok.

Itt ül most is a kadina a lágy fűbe leheveredve, illatos ezüstfűz árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a természet. -126-

A délczeg úrnő hölgyei a tóban fürdenek, s ki-kijőnek a partra játszani, enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a bérczeken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek, mely annál távolabbnak látszik, minél tovább nézzük.

Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei felől? vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?

Hisz ott neki hazája van, azon bérczeken túl született, ott laknak rokonai, ösmerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszke nemes Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje és egyetlen fia most ott harczolnak azon haza földén, s tán győzni fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon temeti el őket! Miért imádkozzék?!

Végig gondol lelkében mindazoknak arczain, kiket egykor oly jól ismert; – előtte félig öltözött bayadérek tánczolnak vidám karéjban, egymást ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolygnak, gyöngysor fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori arczával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arczát s Bánfi Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobaleányait gondolja maga mellett járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arcz- és névszerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, a ki eldalolta, a ki meghallgatta, – maga sem tudta, miért?

És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája kezdett elhangzani.

– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? kérdék a rabnők; kik így megszomorítnak dalaikkal?

– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet, csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.

«Szomorú fogságban
Tenger partja mellől
Szegény magyar bajnok
Kitől izenhessen?»

«Kitől izenhessen
Kedves jó nejének?
Gyönge kis fiának?
Síró leányának?»
-128-

«Szállnak a nagy égen
Vándorló madarak,
Fecske, gólya, hattyú,
Szép hazája felé.»

«De fecske fecsegő,
Gólya kelepelő,
Rájok nem bízhatja
Titkos izenetét.»

«Bízza a hattyúra,
Hattyú olyan madár:
Az csak akkor szólal,
Mikor halni készül.»

«Ne izenj senkitől
Szegény magyar bajnok
Tenger partja mellől
Tatár rabságából.»

«Feleséged már a
Föld alatt nem hallja.
S két árva gyermeked
Bujdosni ment hozzád.»

– Hívjátok elém e dalosokat, mondá Katalin, s a hölgyek nemsokára két fiatal gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arczaik a naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi őszinte fájdalom látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására, ajtók küszöbei előtt énekeltek, magukban érzenék; a fiú arczán meglátszott a köny nedves nyoma, mely azon végig gördült.

– Jertek közelebb, inte Katalin, üljetek ide lábaimhoz, s egy szőnyeget teríttetett le számukra s nyájasan hívta magához.

A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak göndör gesztenyeszín haj fedé szép domború homlokát, s halvány arcza felett erős szemöldök s egy pár olajsötét szem uralgott, míg a lányka piros telt arczához s derült kék szemeihez úgy illett a szabadon alá folyó selyemszőke hajzat.

A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a leányka bátrabb, vidorabb volt, ő biztatta bátyját, kézen fogva:

– No jer, üljünk ide a jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen szeliden néz ránk. Jer, ne félj.

A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdené velök: «hát féltem-e én valaha?» s azzal fogá mandolinját s leült vele a szőnyegre. -129-

– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél; beszélt kedves csacskasággal a lányka; csakhogy valami jutott neki eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal; tudunk igen szép dalokat.

Katalin odavoná magához a gyermeket, s végig simogatva annak szép szőke haját, résztvevőleg kérdezé tőle:

– Hazánkból, Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből; válaszolta leányka, a fiú szótalan volt; nekünk is volt ott kastélyunk, majd olyan szép, mint a kegyelmedé, folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy szemérmesen: de ki kellett belőle jönnünk.

– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen országban énekléssel keresitek a kenyeret?

– Anyánk meghalt, viszonzá a leányka, egy szemeibe lövellő könyet törölve szét; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van rablánczon, azt sem tudjuk, kinél? csak annyit, hogy ebben az országban van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíját annak az úrnak, a kinél fogva van, de a hirnök sem jött soha vissza, vagy elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk meghalt és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember Tatárországból, a ki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta és a fejedelem odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, a mit az anyám vett, és Károlynak a lantja.

– De egyebem is maradt, szólt közbe a fiú bátor tekintettel. Egy vadászkésem.

A fiatal suhancz olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna, mikor annak a markolatját fogja. -130-

– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? kérdé részvét és tudvágytól érdekelve Katalin.

– Hát, előbb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk, azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e: Koldulni nem szép, ahoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy énekeljünk nekik, s tréfából nem egyszer adtak ezüst és arany pénzt. Menjünk el oda, a hol ők laknak, a hol atyánk fogva van, hátha ott még többen szeretik a dalt; s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van édes atyánk? a mi pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.

A leányka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:

– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól és mi megtakargattunk szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyulunk soha.

– De gyermekem, nem félsz-e, hogy idegen országban valaki bántani fog tégedet, ily fiatal leánykát?

– Hát nem azért vagyok-e én mellette? szólt közbe délczegen a fiatal bátya, oly önhitten, mintha a vadászkés már óriássá tenné. -131-

– Mondjad, Károly: azért van mindkettőnkkel az Isten, igazítá ki helyesen a leányka.

– Azután, folytatá a kis fecsegő, ki bántana bennünket, ha megmondjuk, hogy mi atyánkat keressük? A mult télen, hogy egy nagy várost el kellett hagynunk, s húsz napig vándorolnunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó zúgott a szél, a hófuvás belepte az útat, a varjuk károgtak fölöttünk, mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük kezünket és könyörögtünk: «jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!» Azzal megöleltük egymást s aludtunk egymás ölében. S lásd: a mint reggel fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat, szivárvány látszott az égen, kis madár fütyült a bokron a rút varjuk helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavaszszal, majd egy erdőbe jutottunk, ott eltévedtünk s nem ettünk nagyon sokáig, s még gunyhót sem leltünk sehol, «jó erdőcske! kértük szépen, ti derék rengeteg szálfák, ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!» s lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi felfutottunk egy fára, a farkasok oda jöttek, s elkezdtek rútul üvölteni, «jó farkasok, kértük őket, ti kedves szép állatocskák, ne bántsatok ti bennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz», s im, asszonyom, egy közülök, a legvénebb, a szakállas, farkasvezér, elment tova; nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hívta a többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna, mehettek már jó gyermekek, ne féljetek… Ha fuvó szél, téli erdő, éhes farkas irgalmas lehetett hozzánk, az ember rosszabb lenne-e, mint ők?

Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket; a míg azon vevé észre, hogy egészen keblén tartja.

– Ne menjetek innen tovább, mondá hozzájuk ellágyult -132- hangon; maradjatok itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, a helyett lesztek ti nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen nő ép oly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem kardok éle közt jár.

– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, még sem találtok reá, keresztül mehettek azon falun, melyben rejtve van, a nélkül, hogy ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön elküldök én gyors követeket az ország mindazon főuraihoz, kik rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után és ha ráakadtam, kiváltom.

– Rögtön hozzá fogunk a kivitelhez; szólt az odaliszk, intve hölgyeinek, kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve, kinálni kezdték őket jó szívvel.

A leányka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve fordult a kadinához:

– Mert nekem csak az esik jól; felelt a fiú szigorún s komoly daczczal védve magát könnyebblelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart dugni egy czukros banaánt.

E közben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett kézzel, az úrnő parancsára várva.

– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza bég, Omár aga és Ben Mutaszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot, mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy magyar nemes, kinek neve…

– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem szolgáltassák ki; üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak leirás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arczára? el tudnátok-e mondani, milyen volt?

A fiú elgondolkozni látszott, de a mint előidézé lelkében atyjának vonásait, szemei lassankint könybe lábadtak s összeszorított ajkainak rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy beszéljen.

A leányka várta, hogy előbb testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott, ő kezdte elmondani:

– Szelid arcza volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig mosolyogtak, ha velünk beszélt.

– De igen, felelt a fiú; egy sebhely a jobb halántékán, a mit Vöröstoronynál kapott. De a ki a sebet adta, az meghalt ám! tevé utána sietve.

– Jó, szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva, ti sorba néztek minden rabot, ki e leiráshoz legkevésbbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már megőszült, a kit keresni fogtok, arcza elvadult, de ti azért minden ott levő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok ilyefalvi Boór Ádámra, sietve jőjjetek vissza, megvinni érte a kivánt váltságdíjt.

A küldöttek lóra ültek s elvágtattak; a leányka oly jó kedvű lett, mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza nem jőnének atyja nélkül, de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó kedélylyel -134- a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá s ott elszomorodva megült, míg a leányka oda nem ment hozzá.

– Azon búsulok, hogy itt maradtunk, felelt a fiú bánatosan; én tudom, hogy nem találja őt fel senki, csak én…

A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a leányka is szomorú lett, s visszatérve Katalinhoz, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte sírtak belé.

Néhány nap mult el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre menni vágyott, s úgy elült naphosszant egy magas dombtetőn, szüntelen egy táj felé nézve s gyakran mondá testvérének: «arra szeretnék én menni, arra hiszem én apámat».

Napok mulva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik, utoljára a harmadik.

A két első minden rabját sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának, az effendinek; sehol sem találta, a kit keresett; a harmadik pedig, ki a seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre, hogy nincs-e nála egy ilyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arczú, termetű magyar rab?

«Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? ki hívja az ökröket, lovakat úgy, a hogy ők akarják? egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos, én hivom pejkónak, a kinek eladom, hivja rárónak, s az nem megy az anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik ilyen, másik olyan! van két füle, van két keze, lába, ha még le nem vágattam: van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!»

– Mondtam, sohajtá a fiú, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én. -135-

E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni akart, azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott rajta sem kérlelés, sem vigasztalás.

Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát kivánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velök együtt a seraskierhez; – a mit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vizentúli táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka volt azon táj, s épen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt hinnie, hogy a keresett rab az ő birtokában van.

Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben és kivált Moldva belsejében, nagy hozzákészüléssel járt egy több mérföldnyire teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte s nem jött zavarba, ha egy vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók ellen, s velök ment egy fizetett csausz, ki mint eleven útlevél, biztos átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák hajdui között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt, vendégszeretetnek még kevésbbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat is magukkal hordták, s a hol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.

– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? áldj meg bennünket és bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb urak előtt is.

– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket -136- is ott fogna. Én ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála mindennapi kenyér.

– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok, kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.

Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.

Még az nap este Katalin egész kiséretével útnak indult, ő maga erős oláh ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai szokták, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán görbe szablya.

A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog, nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zabláján fogva vezette egy barnaképű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török kalauz ballagott.

A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztül folyó patakot talált, abban harminczháromszor megmosni kezeit és ábrázatját; az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy a hol egy szent képet talált az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment, míg forrást nem talált, a miből azt megmerítse; mely vallásos és emberbaráti fogadások számtalanszor nyujtának az egész társaságnak alkalmat a megpihenhetésre.

A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh, elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: «itt ebben a kőben bukott el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, ama fába véste a nevét Drágu Lupuj, meg a szeretője, muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt akasztatta fel azt a harmincz rablót sorba egymás mellé Halil effendi; abban a lyukban ott lakott a -137- süvöltő sárkány, a kit Balina Gregu szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót, a ki öt esztendővel ezelőtt felfordult s a szekér alá esett. Amott verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer esztendő előtt az a nagy tó, a miben aranyhajú Flore fürdött, meg az arany ludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a czigányasszony megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király s ő a fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…»

Mindezen helyeket már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot rakott mindenüvé.

Ilonka, így hívták a kis árvaleányt, figyelmesen hallgatá mind e meséket, gyermek lelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem tudsz valami mesét? Mi gyujtotta fel ezt a fát? ki égeti ezt a tüzet ott a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? És az oláh semmire sem felelte volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy azt a fát a villám gyujtotta volna meg, hogy a tűz pásztorok műve, a füst pedig szénégetőké és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél, s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy ahoz a fához egy szegény kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok s úgy gyujtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griff-madárnak a vére s a mi zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a kétszarvú embernek a köhögése.

A leányka csak hallgatta, a míg csodákról és tündérekről -138- volt szó, de a legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh mozsárnyi báránysüvegét, monda:

– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha meglátom.

– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? riadt rá odafordulva Katalin. Mit hazudozol annyit?

– De nem hazudok én, állítá az oláh; a hányszor gyermekhangot hall, mindjárt előjön a kétszarvú ember, a miért ha valaki keresztül megy a Dzerdzina völgyén, már előre beköti a gyermekei száját, hogy ne beszéljenek.

– No itt nincs több gyermek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a szádat, mert mindjárt a Dzerdzina völgyét érjük.

Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az egész táj közől; egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig látszik rajta valami zöld, az út sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, a mint előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kigyó; a sziklák közől nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak a bérczi sasok kóvályognak a magasban kanyargó méltóságos röpttel. -139-

A nap már alá felé hanyatlott s a félhold ezüst sarlója kezdett meglátszani az égen. A mint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz ismét megmosta kezeit és orczáját harminczháromszor, a társaság az alatt várt.

– Barátom! kiálta rá Katalin, csak nem tettél magadban új fogadást, hogy a lábaidat is megmosod harminczháromszor minden patakban?

– Hogyne mennénk? sürgeté a nő; az idő szép és még elég világos, az állatok nincsenek elfáradva s elég pihenve jövünk.

– A hold már feljött, viszonzá a török, s holdfeljötte után nem megyek keresztül a Dzerdzina völgyén.

– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké! lábai szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg, farka hosszan lóg utána. -140-

– Én nem álmodtam, asszonyom, szólt a török, mert ijedtemben úgy neki futottam egy fának az orrommal, hogy most is félre áll tőle.

– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, a kit láttál, valami pajkos pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat ijesztgesse.

– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert a mint fél arczommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam és ő nem vett észre; idős férfikorban levő ember volt, az arcza szomorú és nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátra hajló fényes szarv egyenesen a homlokból van kinőve, a haj választékai közől, még a bőr repedései is látszanak mellette köröskörül. Mellettem ment el, asszonyom, kezében nagy furkós bottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak egy szót nem mondtam igazat!

– Akkor itt maradsz kardos,6) mert mi tovább megyünk, holnap utólérhetsz bennünket. Hát te frátye! fordult ekkor az oláhhoz, két arany felpénzért megteszed-e az útat?

– Soha se hányd, vesd a dolgot; ha ember az, a kitől félsz, akkor látod, hogy elég sokan vagyunk ellene; ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy van jó izlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közől egyikünket. -141-

– Igazságod van, asszonyom, szólt az oláh, megnyugtatva. Ezt a két gyermeket fogja elkapni. No gyermekek, befogjátok a szátokat.

Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.

A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s a mint leereszkedve a völgybe, még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a hátramaradt török, arczra borulva leterített burkonyán.

II. A RÉM.

A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott? hánynyal szaporodott?

Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s az utasok után legördülő kavics.

Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint egyik felével a meredek -142- sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.

– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.

A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve, még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:

– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami, hanem titeket.

Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:

Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:

Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.

Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is lehete látni.

A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin paripája horkolva ágaskodott, -143- orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.

De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott, megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor, megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:

A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog apjára találni és senki más.

De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!

– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de bizonyára nem Isten által, -144- hanem gonosz emberek által; oh de én megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem látod-e őt?

– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.

– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent hiszesz, szállj le hozzánk!

Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.

Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.

– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:

– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.

– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.

– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm elfeledett-e?

– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon. -145-

Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.

– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.

– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek többé.

– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?

– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…

– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.

– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd félre.

– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak daróczöltönyébe arczát.

– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, -146- midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.

– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve. Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt, koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…

– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, -147- özvegyeiket kiverte házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat rabságban hagyta veszni.7)

– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve, elválaszthatlanul, a mint látod.8)

Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.

– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé. Akkor -148- ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez ime hasonlatos vagyok.

Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.

– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.

– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.

– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.

– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?

– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni.

– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.

– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.

– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban, hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?

Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta mondani:

– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk, várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.

Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.

A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz, bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:

III. A SERASKIER.

Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört volna.

Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is. Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte, hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat, vontatták a hajókat.

Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni egész úti kiséretével együtt. -151-

– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán erkölcs!

S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai olajkereskedő volt a jámbor.

– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».

Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak, hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből, s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és mogyorót.

Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.

– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten, jó asszony, meddig maradsz itt?

– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem akartalak kikerülni.

– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova utazol, jó asszony?

– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok -152- azon drága csemegéket. Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.

– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet távolabb keresnem.

– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak mindenféle emberei.

– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.

– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről, emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.

– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját, nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd, hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne azt kiválasztani a sok közől.

– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá, így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz -153- rabot, nem jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.

– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz aranyat érte.

A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany, megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.

– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál. Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.

Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána tevé:

– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.

– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra néhány száz hollandi tulipánhagymát.

Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra. -154-

– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is egynéhány.

– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl, tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.

– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort, honnan, merről?

– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.

– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.

– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi áron.

– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál, százat vehetsz a hadsereg megtérte után.

– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római vezért a perzsa király.9) S itt fog állani a kertemben, a bokrok között, csudára.

– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van! -155-

– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.

Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:

– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa énekesei.

– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis fiókgalamb, hogy nem sírsz?

– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?

– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt kezekkel Kucsukné.

A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.

– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére, melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte, délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…

– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást igérünk.

– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a rabszolgaságból!

– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve összeszorított öklével az embert, egyszerre -156- elrekedt hangon mondá neki, összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.

– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok enyém, a porontyok is nekem születtek.

A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.

Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a posztó, s szemei kijöttek üregeikből.

Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s elvágtatott a seraskier udvarából.

Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:

– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.

Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé -157- haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak, nem érhették utól.

A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy megérett tök.

Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos bársonysíma és aczélkemény kezeket.

Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni magát.

Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.

Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.

Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.

IV. EGY JÓ TRÉFA.

Úgy hiszem, valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó jámbor érzelmű férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája nem is volt szegénynek, mint épen az ő szerfelett való jósága és engedékenysége, s kivált, a midőn gondoszlató és szívvidámító szerek által magát olyan állapotba helyezé, a melyben az -158- ember inkább érezni szokott, mint gondolkozni, s a mi nem tartozott nála a rendkívüliségek közé, olyankor kérhetett tőle, kinek mi tetszett: jószágokat, hivatalokat és halálitéleteket. És ha a derék Bornemissza Anna, kinek épen oly jó szíve, mint a milyen éles elméje volt, védangyalul nem lett volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr mellé, talán nagyon sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak e gyöngesége által.

Így is sokszor megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha egy vagy más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos volt, hogy annak a barátságos vigalomnak Apafi adja meg az árát.

Így történt egy időben, hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy erdősége volt a gyergyói havasokon, meghivá magához a környékbeli nemességet és a székely urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a fejedelmet is hajtóvadászatra, mely annál gyanusabb tüneménynek látszott, minthogy Kapornaki uram annyira ismeretes volt zsugoriságáról, hogy még saját szájától is sajnálta az ételt, s megzálogolta a parasztot, a ki az erdejében felszedte a vaczkort, s most egyszerre csak elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. A minthogy a fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az odamenetelről Apafit, úgy hogy az, mikor elment, nem merte megmondani, hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában; pedig hát a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.

Ott sok szép nemes uraság volt összegyülekezve, kik mind hizelkedve fogták körül a jó öreg urat s ezerféle apró előzékenységgel viseltettek iránta, mint a mivel legjobban meg lehetett ragadni figyelmét.

Akármerre ment, mindenütt gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje, gyermeke felől, magasztalták, a kiket szeretett, rágalmazták, a kikre haragudott. -159-

E három úr volt: Kapornaki Demeter, a házi gazda, Kozár Péter és Pozsgai Ferencz, kik úgy elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott belőle.

Minden vadra, melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem lőtte, úgy délfelé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni, miszerint daczára annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő alatt fegyverét, mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát ejtett el.

Az ebéd férfias falatozásból állott, csak az estebéd volt a főtanyahelyre rendezve; de a szíves házigazdának gondja volt rá, hogy addig is a fejedelem a hol megéhezik vagy szomjuhozik, kéz alatt találjon mindent, s midőn végre a kifáradás után neki telepedtek az ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel és ital, hogy vége felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat mind megtette nemes embereknek!

Ez kedvező időpontnak látszék a három úrra nézve, kik a nélkül, hogy összebeszéltek volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát s segédkezet nyujtának egymásnak annak kivitelére.

Legelsőbb is tehát külön vonák a fejedelmet, eltávolítva mellőle a többi alkalmatlan embereket s ekkor elővoná mindegyik dolmánya zsebéből az eddig rejtve tartogatott folyamodó leveleket s eléterjeszté alázatosan mosolygó arczczal a fejedelemnek.

Egyik úr sem tudta, hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a magáét iparkodott megkedveltetni.

– Egy kis folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, a minek nincs gazdája. Monda Kapornaki édeskés hangon.

– Az enyim egy kis kérelem, igért és meg nem kapott jutalomért nagyapám fáradságai végett; ajánlja magát Kozár Péter.

– Az enyim pedig csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti -160- esedezés oly jószágra nézve, a minek már régóta igazságos birtokában vagyok; így beszélé Pozsgai Ferencz.

– De édes fiam, nem olvashatok én most, mert sötét van már s fáklya világánál nem látom az írást.

– Nem is szükséges az, állítá Kapornaki, hisz méltóztatik bennünket ismerni, hisz nem kérünk mi semmi olyast, a miből nagyságodnak kára származhatnék.

– De hát mit csináljak vele, édes barátaim, szabódék a fejedelem, látva, hogy nagyon fogják; hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám nincs.

– Oh, rögtön szolgálok vele, kiálta Kapornaki készséggel s félrefutott az erdőbe, keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta egy pohárba s kész volt a tinta.

Nosza azért meg Kozár uram lódult neki, levágta a gólyaszalonkának az orrát s faragott belőle kalamust.

– De asztalom sincs: a földön csak tudtunk enni, de írni nem tudok asztal nélkül. Hagyjuk ezt holnapra.

– Oh kérem alássan, leszek én asztal; szólt Pozsgai készséggel, négykézlábra állva a fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal gyanánt, azon írni alá a folyamodásokat.

A fejedelem előbb kikaczagta magát a mulatságos ötleteken s azután nolens-volens elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.

S azzal szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt, szalonka-orrból faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával, Pozsgai uramnak a hátán.

A három úr nagy örvendve dugá zsebre a folyamodványokat, -161- míg Apafi azután sem győzte eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, a mit végbemenni látott.

Hát még ha el is olvasta volna a három folyamodványt, melyet látatlanban aláírt, akkor kaczagott volna még csak méltó okkal.

Mind a három úri ember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól; mindhárman illyefalvi Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző jogczímeiknél fogva: egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit kér, s mind a három egyszerre intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem ugyanazon dolgot ugyanazon órában és helyen mind a háromnak megadta.

Már most hogy fogja az a három derék ember egymást abból a jószágból nyakra-főre kihajigálni?

V. INTRA DOMINIUM ÉS EXTRA DOMINIUM.

A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták keresztül a tájat, világos zöldet mutatva, hol a friss vetés állt, fakó sárgát az ugarok helyén, és sötét barnát az őszi szántáson. Áldott jó termő föld.

Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két hegy lejtőjében, melyek közől az északnak fekvő rengeteg erdővel büszkélkedik, a keleti vidám szőllőkkel, s gazdag gyümölcscsel van beültetve.

Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik, melynek sötétjéből oly regényesen tünik ki a piros tetejű fehér ház, két sor ablakával.

De – nem rossz ízlésök volt a derék uraknak! e kis birtokocska testvérek között is megér egy hajtóvadászatot.

A mint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt érvényessé tenni. Egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit. -162-

Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferencz; ő már jó eleve kitudván az árvákat apjok meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott bitorlá a jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen otthon tevé magát abban; a mije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki, szállása épen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édes apja lett volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.

Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, a midőn pár nap mulva több rendbeli hintók jártatnak be udvarára, csaknem egy ugyanazon perczben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, irnokaival, hajdúival és diákjaival egyben.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt egyik is, másik is, egymással kezet szorítva, mindenik azt vélve, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő lesz az úr a háznál. Pozsgait számba sem vették, ő róla azt hivék, hogy csak ideig-óráig való sáfár, a kin majd túl fognak adni.

Bemennek szépen egymást kinálgatva a tornáczon, onnan végig járják az egész épületet; «e bizony szép ház, mondogatják egymásnak, itt ugyan ellakhatik az ember, van konyha, pincze, kamara elég jó, a kilátás is fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni;» ezzel visszatérnek a terembe, hol már össze volt gyülekezve mind a kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta, Salamon diák a kalamárisával küzködött, úgy belevervén abba a dugót, hogy a fogával sem bírta kihúzni.

– Nos, édes rokonaim, monda kezeit dörzsölve Kozár uram, tehát fogjunk a hivatalos munkához. -163-

– Jó lesz biz az, fogjunk hozzá, hagyá helybe Kapornaki uram. Vegye kend Kelemen diák azt a levelet és olvassa fel.

– Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás, a fejedelem kétségbevonhatlan kezevonásával, még az a tintapecsét is itt van, a hogy elcseppentette a tollból.

– Uram, Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel, kegyelmed megitta a boromat s elcsalta jószágomat, ez stellionatus!

– Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha alá nem írta volna.

– De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle. -164-

– Meglátja? No kiteszem hát én, szólt felgyűrve dolmánya újjait Kozár uram. Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki, vagy az ablakon?

Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, Kelemen diák háta mögé kezde hátrálni.

– Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok, s e közben Kelemen diákot, mint eleven védfalat, forgatá dühös antagonistája ellen, mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbújt az asztal alá, mire a demontirozott Kapornakinak nem maradt más menekülése, mint hanyatthomlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-oda futva az ablakhoz, mikor valami jutott eszébe s utána kiáltva azt ellenfelének.

Pozsgai ezalatt szép csendességgel beszólítá a terembe csatlósait, béreseit s más efféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit s csak várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a maga dolgát egymás között.

Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába s az egybegyűlt lakossághoz fordulván, monda:

– Ime látják kegyelmetek, miszerint én intra dominium vagyok és pedig qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele egy napról kelt, de miután a ki előbb jön, az őröl, azé a birtok, a ki elébb kihirdeti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon diák.

Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind betintázta a kalamárissal, a mint tehát fogná a kétrét hajtogatott írást s kiterjesztené nagy teketoriával, hogy majd elolvassa, ime neki kerül Pozsgai egy hosszú mogyorófa-pálczával s úgy üti ki a kezéből a papirost, hogy az felrepül a padlás tetejére. -165-

– Hát acsoda,10) hogy majd előbb imezt a donatiót olvassuk fel; s azzal ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s fölemelvén, ráüte öklével. Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.

– Hű! kiálta a hajához kapva Kozár uram; a ki erre is, a ki amarra is; még a ki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság; szedje fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebtiben, ti pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki se értsen semmit.

De Salamon diák, a nyavalyás, a mint lehajolt, hogy majd felvegye az írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt a többi fustélyos embereknek az általános neki rohanásra, kik is elkezdék legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.

– Ne hagyjátok magatokat! kiálta a derék úr, fölemelve az írást; kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! s ő maga is felkapván egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek fejenkint egy-egy ütleget ad, a tíztől szinte egy-egy ütleget kap, daczára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégis csak ő kap többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő neki veté vállát az ajtónak s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, a miből megint az lett, hogy oda csukták sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem birt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak azáltal birt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából s ott hagyta a félsaruját győzelmi trophæum gyanánt, – félcsizmával a lábán és ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről. -166-

Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium helyezett követelőnek cserben hagyott kalpagját és saruját felszegezteté egy hosszú póznára s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ csodájára.

De nem sokáig viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra ébred, s a mint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között a legelébb megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, – akárki tette mellé azt a csizmát, – parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan s tördeljék be a kapukat.

Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok, lánczos golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső, melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték döngetni kegyetlenül.

– Micsoda csúnya lárma az! kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai; törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a tisztességes ember lakára?

Kapornaki felnéze e szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele Pozsgai, boszúsan rámordult:

– Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint a kit égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.

– No hát akkor soha se fáraszszák kelmetek magukat, mert azt már kidobtam én még tegnap.

– Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben, szólt Kapornaki, s felállva egy szekér bakjára, felmutatá a kiterjesztett írást.

– Jaj, az nem adománylevél, kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva. Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.

– Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van, kiálta nemes dühvel Kapornaki, s felszúrva egy hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást, feltolta azt Pozsgai orra elé.

– Hadd lám hát! szóla az, s a mint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és azután meg nyolczfelé, és végre ezer meg ezer felé.

– Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? ordítá magán kívül Kapornaki; oh égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! fogjátok meg, dobjátok le onnan! s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papirospilléket, mint valami hulló hópelyheket, a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a póznával a háznak, s beverte annak ablakát.

A mint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harminczad magával. Mind híres nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kurucz háborúban is, s még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.

Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.

Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s helyzetök előnyeinél fogva a legkevésbbé bánthatók; Kapornakié tette a legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotban hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetök volt, hogy Kozár emberei, kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar -168- kijárásait, minden kőhajítás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.

Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetőztek, hogy a hányan vannak, mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy szeglet benne, a hova elbujhassanak. Meggondolá tehát a dolog kimenetelét; úgy is már a jogczím, az adománylevél túróslebbencsnek volt tépve, fogá tehát magát s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.

– Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy én intra dominium vagyok, s ha akarnám, a hány emberem van, úgy összeapríthatnám kegyelmed maroknyi népét, hogy gulyáshús sem válnék belőle, de minthogy én az ortályoskodást utálom, jobb szeretem a sovány békességet a kövér háborúnál, úgy is nem én lévén a kelmed ellensége, s nem kelmed az enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban benn duskálkodik; tehát ha kelmed akarja, lépjünk amicára s egyezzünk meg akkép, hogy ha kelmed átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és makkoltatással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, a mit a jószághoz tartok, s akkor a helyett, hogy egymást rongálnók, egyesült erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.

Kozárnak tetszett az egyesség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki megnyittatván az udvar kapuit, beengedé jönni az érdemes repositiót.

– Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés) hangzék Kozár uram szava: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan, törvényesen és hitelesen, hogy előttünk a kastély ajtait megnyitván, bennünket bebocsáss, különben…

– Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz felmászni.

– Ne félj tőle! kiáltá egy lúfő, s menten előczepelt egy nagy hágcsót valahonnan s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai perorált.

Ez is kezdé észrevenni, hogy már ennek fele sem tréfa, befutott az ágyasházába s lekapva a falról hosszú karabélyát, oda állt vele az ablakba s azt az emberekre fogva, fenyegető állásba tevé magát.

A puska látására az emberek tágítani kezdtek, a kik távol álltak a hágcsótól, csak kiabáltak: «ne hagyd magad, fel kell menni azon a létrán!» de a kik közel álltak, nem igen fogadták meg az utasítást.

– Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! zengett Pozsgai beszéde, ki vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle, különben közéjök lövök. S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek, kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, a midőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, a hol, gondolá, hogy meg nem lőhetik, találomra neki hajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s az ominozus békasó úgy találta képen a jó urat, hogy az épen a dictiója elején nyelvébe harapott.

Pozsgai első mérgében erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a puskát, czélozott, a hol legtöbb embert látott s közibe durranta a sokaságnak.

Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közől keresztül ment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül egy nemes úr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik, ki tudja, mi kárt tett? egy szóval iszonyú pusztítást mívelt.

A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, a kik már künn voltak, azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek tőle, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek a lábtónak -170- rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült ordítozással. Az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik helyéről azt a házat, úgy neki estek. Egyik csákánynyal bontotta a falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a közepén; «üsd, vágd, verd agyon!» hangzék mindenfelől. Kozár és Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: «fel kell a háztetőre mászni! be kell ugrani azon az ablakon! ki kell dönteni a fundamentomot!» s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdították az ostromlókat.

Pozsgai uram ekkor látta, mily esztelen dolgot cselekedék, a midőn az ostromlók közé lőtt: futott alá s fel a szobában, kapkodva mindenfelé, s minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjeivel csapódva össze, kik megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak Pozsgaira, akár kért, akár parancsolt.

Künn a zaj egyre növekedett; Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben? aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfulad; jeges veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély perczről perczre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon s úgy ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a lépcsőajtókat feszegették. A mint ekként futna padlástól pinczéig, nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték ki arczát, midőn egyszerre észre kezdi venni, hogy az egész házban egyesegyedül van, cselédjei nincsenek sehol.

– Hol vagytok? kiált siránk hangon. Hová bujtatok el? Miért nem szóltok nekem? vigyetek engem is oda. Engedjetek oda mennem, oh rejtsetek el engemet is.

Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron, midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely azon csatorna nyilását szokta -171- fedezni, mi a kastély udvaráról egész le a Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a patkányok.

Pozsgai egy perczig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési útat, vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dűlt be a vasajtó küszöböstől együtt, s neki még csak annyi ideje maradt, hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett haladnia, több mint hatszáz lépésnyire.

– Hol vagytok? gyertek elő! kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna Pozsgait, hogy féltében akármelyik szűknyakú korsóba bebúvik.

Kozár uram váltig iparkodott őket kapaczitálni, hogy ne törjenek semmit össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem lehetett azokat megállítani, csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki egy ép asztallábat s még azután is feszegették az ablakvasakat, a mikor már vígan járhattak az ajtón.

Végre felfedezte valaki a titkos alvilági útat, melyen keresztül ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra s meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva, a Szamos mentében hajóznak lefelé, ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket s mindenféle szép szót küldözve utánuk.

Kozár és Kapornaki uraiméknak az alatt volt annyi eszök, hogy bezárták az udvar kapuit s mikor visszafelé kezde jönni a garázda nép, a kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s leküldve -172- néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.

És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat befoldatni üveggel s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.

A meddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a pincze és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több száz akóra menő legjobb ó-borai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb boraikat, szekérszámra a fáczányt, szarvast s minden drága vadat, megrendeltek sok mindenféle marczipánt és piskótát kolozsvári boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási vendégségre; kik is határozott napra mindnyájan begyülekezének, hadnagyok és királybirák s meguralván a két derék donatariust, kezökbe adták a hantot,11) közben egy kis vita is támadt Kozár és Kapornaki uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malaczot s jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár uramnak.

Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a házi urak s minden jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd vége szinte vacsorává fajult már, a midőn valami késői hintó gördül be az udvarra s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon uralnak; – ugyan ki jön ilyen későn? mondogatják: maradt még számára sült és czukros lepény, – a midőn -173- felnyilván az ajtó, belép rajta egy egészen hivatlan vendég, Naláczi István uram.

Kozár Ferencz egyszerre ugrott fel helyéről elfogadni a derék urat s kinálta üléssel, borral és ebéddel.

– Köszönöm kegyelmed jóvoltát, válaszolt épen nem mosolygó képpel Naláczi, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek számára Teleki Mihály uram ő kegyelmességétől, a fejedelem ő nagysága első tanácsosától.

Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint a ki előre érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel lévén, s azt gondolva, hogy a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, a mint fülhegygyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt felkiálta:

– Halljuk, halljuk azt az izenetet. Tessék felénk fordulni, nagyságos uram.

– Ha kegyelmed is úgy kivánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki Mihály uram ő méltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman inpetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr ő nagyságától, s azt a szégyent tették, hogy sötétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás közben mind a három folyamodást aláiratták s ennek következtében most egymást kölcsönösen kiszórva, az országot erőszakoskodásaikkal háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemlenék, hogy az adományozást elveszítsék s magok törvénybe hivassanak, mindazáltal a tanácsos úr nem akarja mindnyájokat egyenlően sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen levén a jószágban megerősíteni…

A két úr fellélekzett. Melyik lesz a kettő közől? Mindegyik arra gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt?

… – Tehát azt határozá a fentisztelt tanácsos úr, a több -174- tanácsurakkal egyben: miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencznek, az általa előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint, legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz…

… – Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván Béldi Pál uram ő méltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon s minden törvényes eszközökkel e jószágot erővel is elfoglalja; a kiket benne talál: akár urat, akár cselédet, akár pediglen vendéget, megfogdossa, megkötözze s leszállítsa Fogarasra. Melyet is im kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak nevében tudtul adva, van szerencsém magamat szíves grácziájokba ajánlani.

Az ott maradtak elnémulának s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét is kiejteni, a míg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak akkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.

– Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem hagyom magamat vettetni, ha a fejem utána megy is. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz, ha engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jőjjön, ha veszteni való lelke van… Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! majd találok én még valakit, a ki tanácsuraimék ő kegyelmöknek parancsol! Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, a mit az a tányérnyaló beszélt. Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne sietett volna olyan nagyon! Igyunk, uraim! -175-

A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az olyan vigan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok kinálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal alá s aludt másnap délig, mint a félholt.

Délfelé feltápászkodván, midőn kinyujtózá magát s szemeit kitörölgetve, meggyőződék róla, hogy él s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdé tőle:

– De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.

– Gyáva népek! mormogá magában Kozár úr. Jól van, hadd menjenek, el lehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?

– Az is? förmedt fel Kozár uram. Jól van. Csak az ő baja lesz, nem bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?

– Azok is elmentek! ordítá Kozár s már erre felugrott ágyából. Jól van. Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még meg?

– Hajh a ki adta! hajh a ki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára kezem szennyét, hogy az édes apja képére sem ismer rá, a ki utánam jő, s lesz neki mit siratni harmincz esztendeig!

Kozár uram be is váltá, a mit megigért, emberül. Látva, hogy az elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a -176- hátralevő két heti időt arra fordítá, hogy a mit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyőerdőt a ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat; meghordatta terméskővel a veteményes kertet s a gátakat elszakíttatva, mik a patakot a Szamosba vezették, elöntötte iszappal az egész lapályt az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőre, vadvizes nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pinczében eczetet töltött a borok közé, avas zsírral mázoltatta be a szobák falait, ólommal öntette be a zárakat, lakatokat, minden még meglevő bútort darabokra szedvén széllyel, úgy szétrakott, hogy a mely széknek a lába a padláson forgott, annak a vánkosa a pinczéből került elő, csak a tizenötödik nap reggelén hagyá oda a birtokot, a midőn már nem volt mit elrontani többé, úgy, hogy a mint azon nap estéjén Pozsgai Ferencz uramat a törvényes segítség bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az útak el voltak árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-, erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az erdőhöz szokva, kipállott a vetés, eczettel tele a hordók, a házban egy zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kellett az ajtókat betörni, s belépve a szobákba, nem volt azokon mit látni, mint ocsmányságot és pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, a míg az ember egy bútordarabot a másikhoz birt illeszteni.

VI. A JÁMBOR EMBER ÉS SZOLGÁJA.

A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait -177- tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá, tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.12)

Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.

E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára; de -178- mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt.

Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.

– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.

– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van, a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent teljesíteni fogunk.

– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?

– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.

– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent felségének úgy tetszik, -179- hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle nem fél.

– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.

– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.

– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó, különösen mosolyogva.

– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt. Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért, hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út és az ottani mulatás költségeire.

– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának, háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok vagy háromszázat belőle…

– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett rá kegyelmed! -180-

– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre meggazdálkodom azt.

– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem fogok megfeledkezni kegyelmedről.

– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s nem kivánok érte jutalmat.

A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt, ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa, azonnal sietve eltávozott.

Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.

Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet, a másvilágon végződő útra.

Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi magát, de hallani nem.

Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.

A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel, háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor jobbra-balra.

– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez fordulva. -181-

– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok; két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék vissza.

– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás, szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.

– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?

– Jól van, jól, édes lelkem! szólt Paskó szeliden. Hisz én nem kivánom, hogy értem áldozatot tégy; csak ne indulatoskodjál; látod, már is oly ingerült vagy.

– Mostani betegségemnek is egyenesen az az oka, folytatá a nő, hogy egész Stambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúban és olajban főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak rágondolok is.

– Az reád nézve mindegy, miután te nem jösz oda, felelt némi kis élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony daczosan felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a férj került -182- alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének s megcsókolva kezét. Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek lenned.

– Igen! beszélt a nő sírva fakadva; te nem hiszed, hogy én beteg vagyok, te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem, mint a gyermekkel: pedig ha tudnád, mennyire oda vagyok, más feküdnék régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi bajom, de te csak kinevetsz vele.

– Lelkem, édes szívem; szólt Paskó s a köny csaknem kicsordult szeméből; hogyne hinném én, hogy beteg vagy, hogyne aggódnám én miattad. Lásd, Kolozsvárott Mikó Ferencz orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged mindennap meglátogasson s egészségedre ügyeljen.

Berta asszony e szóra meghagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.

János gazda hátra fordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot mordult:

– Mindjárt egybe ketté váglak, ha nem felelsz! kiáltá rá haragba hozva Paskó.

– No hát tessék kettévágni. Mormogott János, félbe sem hagyva munkáját.

Paskónak mit volt tennie mást, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit mormogott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.

– Hisz betegen csak nem hurczolhatja az ember oly hosszú útra a feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul. -183-

– Az ám, dörmögé János, ma egy hete reggelig tánczolt Dénesfalviné lakodalmán.

– Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok egy szót se; csudálom, hogy vitézlő uram beszédbe állhat velem.

– Az egészen más: tánczolni, mint kocsira ülni s rossz útakon rázatni magát.

– Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a világért sem ráz s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.

Paskó erre már nem tudott mit felelni, mert azt maga is csakugyan furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson s kocsira ne ülhessen; János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, a miért gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a szíjjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöczkölve azoknak tartalmát, mintha tele volnának rossz asszonyokkal.

– Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha megkivánta tőlem.

– No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor sóhajtottam.

– No hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék, bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.

Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e -184- gondolat másik felében azt ragasztá hozzá: «és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a felesége előtt!»

És ismét megjött a hallgatás kettőjök között. János egyre fojtogatta a bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették, hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.

– Bizony csak okos emberek a törökök. Szólalt meg egyszerre minden apropos nélkül János.

Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s megkérdezé:

– Hallja kend! rivalla rá egészen felindulva Paskó. Én megtiltok kendnek mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet – – (azt akarta mondani, hogy «elűzni», de előbb megbánta, mint kimondta volna) – – elhagyni magamtól.

Az öreg szolga letett mindent kezéből, s odafordulva az urához, reszkető hangon mondá:

– S azt hiszi vitézlő uram, hogy ha én azt látnám, hogy van a háznál egy élő teremtés, a ki kegyelmedet csak egy századrésznyire is jobban szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap? Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputyja, de én ugyan el nem maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is; még ha a feleségét magával viszi is! azt mondom.

E szókkal kifordult a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a családnál őszült meg, s az öreg apát szolgálta és az unokát karjain hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét.

Paskó pedig, midőn egyedül maradt és senki sem látta, leborult íróasztala szélére és sírt keservesen. -185-

VII. A BETELT FOGADÁS.

Kucsukné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá s a nálok található irományokat elszedte.

Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herczeggel, ki hatezer moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából egyenesen Erdélyen keresztül.

Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai között ily tartalmú levél találkozott:

A mire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiusítsam. Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonban küld vissza válaszoddal s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében igértem, ötezeret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd ha visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem betegedett-e még le? Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád ***. U. i. E levelet, a mint olvastad, küldd vissza megnyugtatásomra.»

Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt -186- szolgájától elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap mulva visszaérkezék az, magával hozván a herczeg levelét, s a választ rá a derék seraskiertől, mely is eképen hangzott:

«Becsületes keresztyén úr (itt az «úr» helyett az állott, hogy «kutya», a mit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem legalázatosabb szolgám! (gondolta a seraskier, hogy ha a herczeg maga így nevezi magát, ez lesz a leghelyesebb czíme.)

«Megértettem a leveledet és azt találtam benne, hogy nekem a te keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. A mi az óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy kivánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, aként fogom intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad szállítani az effendi. Ha ő a bozzai szoroson át rendeli a bevonulást, az én dolgom lévén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni, ezeket a tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várakozni fognak a podgyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, a midőn a székelyek szanaszét fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja a tévedést s oda küldi őket a tömösi szoroshoz: de mire oda érnek, már akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a bozzai szoroshoz küldtem a podgyászt s ők ismét annyira vannak tőle, mint a mennyire voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog háramlani, csak te magad vigyázz magadra, s a mint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik, nagyobb biztosság okáért rögtön vétesd fejét, hogy senkivel ne beszélhessen. A mi végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm. Allah irtson ki minden asszonyi állatot a földről.»

Kucsukné, midőn e levelet olvasta, épen kertjében sétált, -187- s történetesen egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni, hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot jobban ki nem fejezett senki, a mióta a pantomimica fel van találva.

E perczben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint a felrugott dinnye – vagy mi.

S néhány nap mulva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhatnak ki Moldvából.

Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte odáig haladni a dolgot, míg a sikertelenség dühre fogja gerjeszteni a vezéreket s keresni fogják annak okozóját.

Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb rémület, mint öröm jutott benne.

Egy napon sebes hirnök érkezék a herczegtől, levelet vivén a seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által volt írva; a felbontott levél így szólt:

Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A mult éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység mellett (úgy gondolom, Szent-Gotthárd) elsánczolta magát, s hajnalra elfoglalták a sánczokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér aga és Ismail basa riadót fuvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott alkalmunk czélunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk a mellett az -188- a fatalis helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig bennünket őriztek…

Katalin szíve sebesen kezde dobogni, a mint férje és fia neveit olvasta s habozni kezde, ha tovább olvassa-e? öröm lesz-e, vagy gyász, a mi ott következik? Erőt vett magán és tovább olvasott.

«A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradozókat lovaink patkói által elgázoltatni, a midőn egyszerre végső kétségbeeséssel kiválik a futók közől két csapat lovasság, egyik Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk, neki vágtattak Ismail basa mamelukjainak… Ez volt a pillanat, melyben tervünket kivihetők. A mint egy osztály huszárság vakmerően nekünk rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész dandárral visszafordultunk s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk zavarba hozta a török tábort s új erőt adott a keresztyénnek. Egy percz alatt sánczot vontak magok körül szekereikből s iszonyú tüzeléssel fogadták a közel jutott ozmanokat. Az egész csata megfordult egyszerre, a támadókból támadottak lettek, s mi, a midőn futásunk közben egy halomról visszatekinténk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a tért; Ismail basa dandárai összetörve futottak a Rábának, s a vezér aga lófarkas zászlói közől nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán Kucsuk Mehmed basa és fia, Feriz bég harczoltak még megátalkodottan az összegyűjtött spahik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A musulmanok vesztesége igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a megfojtogatástól meg nem őriznek». -189-

A levél kihullott Katalin reszkető kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni…

A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s aggodalmas tekintettel kisérték annak mindinkább elsápadó arczvonásait, s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könyes arczára tapasztva, elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult ölébe s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, a nélkül, hogy tudnák miért, s midőn Katalin térdre borult, kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja, nem volt az imának, de az, ki a szivek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd: megérté a szótlan imát s még alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora köny, már utána küldé a napsugárt, mely azt felszáraszsza.

Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Haszán, Kucsuk basa hirnöke, egy levéllel asszonya számára.

A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hirnökül használni, mert semmit ki nem beszélhetett s részt nem vehetett a harczban.

Sietsége tanusítá, hogy még a harczból érkezik, csaknem utólérve a herczeg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.

Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait s reszkető kézzel és dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.

«Kedves anyám! – szólt a levél. – Csatát veszíténk, de dicsőséget nem. Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy sebet…»

Katalin felsikoltott. A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg, hogy anyja nem a dicsőséget, hanem vérét fogja látni abban.

«Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt – folytatá a levél -, de hátra van a vesztést helyrehozni s az árulást megboszulni. Isten veled. Fiad Feriz.» -190-

A hirnök mosolygott s ujjaival krix-kraxokat csinált arczán, azt akarva mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arcza, mint a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!

– Csakhogy élnek! sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta, gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre s férje és gyermeke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szent gotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett s mindkét fél elbocsátá seregeit a vitatott térről.

Néhány nap mulva csakugyan hazaérkezék a moldvai herczeg vert hadával együtt s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt, hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.

Mint örült előre e találkozásnak! mennyi szépet gondolt el róla, egész nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának meg kelle érkeznie.

Egy napon azonban, midőn már óráról-órára lesték a basa jöttét, azon hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá megérkezte felől. -191-

Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után, tudva, mint eped, mint vár utána, őt kikerülni s szó nélkül haladni el mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.

Egy hirnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e megfoghatlan változás okát s nem volt nyugta, míg az meg nem érkezék. Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú útat.

– Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, a kit nem hivatott; de azért mindent megtudtam. A szent-gotthárdi ütközet a moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál, azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék és orczájára mosolygás ne térjen, a míg a bűnösöket föl nem fedezte! Ezért került ki téged és nem fogod őt látni, a míg eskűje be nem telt.

– Siettetni fogjuk annak teljesültét, monda Katalin, s még az nap útnak indult Jassy felé, s a két gyermeket magával vivé.

Egész odáig akadály nélkül eljutott s midőn férje szállására érkezék, maga elé hivatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint lehetne némely iratokat annak kezébe juttatni.

– Az nehéz lesz, asszonyom, válaszolt a szolga; a basát annyira elkeseríték a hamis tanúk, hogy most épen nem enged magához jutni mást, mint a kit maga hivatott, s a ki egy iratot adna kezéhez, fejével játszanék; mert ez -192- által meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna okot. Ha tehát valakinek van koczkáztatni való feje, melyet átnyújtott írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor kertjében sétál.

– Akkor este felé bocsáttathatod be magad a kert mellékajtaján. A basa leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy bebocsátottalak volna s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott másztál volna fel.

Este felé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva annak homlokát, bebocsáttatá a kertajtón. De maga és a kis testvér ott maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük visszatérését.

A bátor fiú, a mint a kertbe lépett, széttekintve, megpillantá a kijelölt hársfasort, s a mint a bokrok közül bekerülne, egyszerre véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.

A basa meglepetve tekintett a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy Erdélyben van, a hol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés fejében s nem szükség háromszor is a földig borulni, mielőtt az ember beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s a nélkül, hogy legkevésbbé zavarba jönne, bizton megszólítá:

– Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem beszélni? -193-

– Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet meg nem hallgatok s ajándékot el nem fogadok?

– De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, a kit te keressz.

– Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő, hogy a magamét tegyem fel érte.

A basa arcza föllángolt, a mint e leveleket végig olvasá, levont szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám, minden íze reszketett az éktelen düh miatt.

– Ez az ember, hörgé magán kívül, ki a porból emelkedett ki hizelgése által!… Allahra! a porba fog visszaesni árulása miatt! Mi jutalmat kérsz e tudósításért, ifjú?

– Vidd magaddal a seraskier minden foglyát. Halála napján mind a tieid leendnek.

– Most távozzál, a merre jöttél; senkinek a titokról ne szólj, mindaddig, a míg nem leend titok. -194-

– Uram, te megesküvél, hogy nődet látni nem fogod addig, míg az árulót fel nem fedezted; im, a mire esküvél, az már teljesült; most nincs többé okod, hogy nődet ne lásd.

S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét s magával vonta a kert ajtajáig. Percz mulva megnyilt az, s a basát két gyöngéd kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az övével.

A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nem igen divat az álmokat elbeszélni, de az igaz hivő musulmán sokat ad azokra s értelmeiket Allah nyilatkozatának s a jövendők beszédének tartja.

Azt álmodá a seraskier: mintha ismét maga előtt látná azt a villogó szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökkel, s a mint annak erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogy sem tulajdon fejét, látta, mint fordul vissza a nő fenyegető arczczal, szikrázó szemekkel és mondja: «jól vigyázz hát arra a fejedre!»

Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábizná másra. Ha elől-hátul szemei volnának, akkor csak meglátná, ha valaki el akarja lopni… Furfangos gondolatja jött… Levette a fejét onnan, a hol állni szokott, s letette maga elé… Igy bizonyos volt, hogy meg nem lephetik orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét s őrizheti bizton… De hátha aludni fog?… Hm… Mit tegyen akkor?… Keresett, kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát s abban elzárta a fejét; -195- aztán megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne van-e még? ott volt; ismét bezárta s a kulcsot keblébe dugá… Azután azt álmodta, hogy lefeküdt aludni s azt álmodta, hogy álmodik… A sötét szemöldökű asszony és a kétszarvú ember ki s bejártak szobájában, melynek mindenütt volt ajtaja, a hol csak nekik tetszett… Ott elkezdték feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember neki akasztá szarvait s addig lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre fölpattant az… nagyot ordított a seraskier s azt álmodta, hogy felébredt… hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, a mit látott s azzal ment a ládát keresni. Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. Ordítva kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy a mit most érez, az is csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy nagy fekete tükör állt szobájában, ahoz futott, s ime, a mint bele tekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött. Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt s beleüté koponyáját úgy az ágya oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb még sem győződött meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva, meg nem látá, hogy a keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.

– Allah nagy! mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő titkait.

Ez álmot épen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.

Néhány nap mulva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel láttatott rébuszt.

Ugyanis, épen Thora mennyből alászálltának napján, egyszerre csak híre futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett, s összehivatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.

Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, -196- a fákon arany gyümölcs, hímes virág a fák alatt, zengő tarka madarak arany kalitokban a bokrok között; színes lámpák khinai lógókkal, a persa szőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, rózsavízből mesterséges szökőkútak…

Beirutból tizenkét bayadér érkezett, szépségre egy-egy húri mindegyik, s tánczolnak és énekelnek, a hogy még senki sem látta és hallá…

Alepóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt?…

Az urak a kertben fognak lakomázni; a népség a rácsozaton kívül fog állani s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején elhelyezett zenekar kilencz dobbal s huszonhárom trombitával fog előidézni. Ugyaninnen fognak czukros pogácsákat s kiivott poharakat hajigálni a sokaság közé.

Midőn eképen minden szépen el vala rendezve, utoljára ideizent a seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de a feleségét is hozza el magával.

Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre várta vendégeit s a basa már délelőtt megérkezett.

A seraskier rangjánál fogva felette lévén a basának, Kucsuk a szokott módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá s gonoszul mosolyogva kérdé:

– Én nem hivásodra jövök. Egyenesen Stambulból érkezem, a nagyúr fermánjával.

E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa s homlokához és ajkaival érintve azt, átnyujtá a seraskiernek. -197-

A seraskier átvevé a fermánt s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél volna, oly hangos czuppanásokat ejte rajta, szivéhez szorítá, homlokára tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.

– Megbocsátasz, szelid basa, ha fogadásom tiltja ez órában foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.

A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt s olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.

– Megbocsátasz, jószivű basa, ha most nem olvasom még a fermánt, szolgáim elkészíték fürdőmet, ha nem használom, elhül, illatja elpárolog s kénytelen leszek boszuból szolgáim fejét leüttetni.

A seraskier fél óráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.

Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, a turbánját felkötötte, övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; úgy hogy mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett. Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett magában, gondolva, hogy milyen bolonddá tartja a basát!

Midőn az öltözésnek vége szakadt, akkor ismét arra kérte, hogy engedje meg neki vendégeit néhány szóval üdvözölni.

E néhány szó abból állt, hogy leültette őket a rakott asztalokhoz, maga is odaült velök; jelt adott a zenészeknek, azok pokoli lármát csaptak trombitáikkal; poharat adott vendégei kezébe, poharat adatott magának is, evett-ivott -198- valamennyi egészségeért; felhordatta az ételeket és torkig ette magát valamennyiből.

Kucsuk basa leült egy pamlagra s nem evett, nem ivott s nem szólt; csak nézte komoly arczczal a tobzódó seraskiert, kinek ha több esze lett volna, meg kellett volna rettennie azon körülményen, hogy e szigorú férfi most oly engedékeny, úgy engedi húzni-halasztani a rábizott dolgot óráról-órára, reggeltől délig, déltől estig; hanem ő rövid eszével az engedékenységet az ő személye iránti alázatosságnak tulajdonítá, s végtelenül mulatta magát azon, hogy midőn ebéd multával ismét megszólítá a basa a jól lakott urat, maga sem ételből, sem italból nem részesülvén, ez ismét azt felelheté neki:

– Megbocsátasz, bárányszelid basa, láthatod, hogy Allah nagyon sok jóban részesíte, lelkem a második égben jár azon nedvnek erejétől, melyet a próféta a paradicsom örömeinek kóstolójául csorgatott poharainkba; ily állapotban képtelen vagyok írott betűket megérteni; azért tehát légy annyi időhaladékkal, míg táncznak látása s zenének hallása által lelkem felhői ismét eltisztulnak.

Egy intésére előszökelltek az ætheri almék, mandolinjaikat pengetve, csengős nakaráikat ütögetve, s tánczoltak és keringtek, hogy csupa gyönyörűség volt látni s ha egy-egy el talált szédülni közőlök, bizonyos lehetett felőle, hogy nem esik a földre.

A seraskiert tele hintették damascusi rózsalevelekkel, ki szuszogva bámult utánuk, s midőn a legsebesebb perdüléssel ellejtének mellette, midőn a lengeteg öltönyök boszorkánykaréjt vágtak a légben, az égő bájarczok egymás után tünedezve ragadták magukkal az utánok tekintő szivét, midőn a seraskier kapkodva nyujtá ki mindkét kezét, hogy egyet a földi tündérek közől elfoghasson, azok helyett Kucsuk basa vashidegségű kezétől érzé a magáét -199- megragadtatni, ki szigorú arczczal tekinte reá, a fermánt felé mutatva.

– Mit akarsz, mézédességű basám? Gondolod-e, hogy a bor részegsége elmúlik a szerelem részegsége által? Napba néztem! ezek az almék mind megannyi napok; tizenkét napot láttam egyszerre, elvesztém szemeim világát. Magamat sem ismerem többé, nem hogy a betűket ismerném.

A vendégek mind jónak látták kaczagni a seraskier ötletén, s még e dísztelen kaczagás sem vette ki a komoly török urat nyugalmából, csupán azt kérdezé:

– Mikor fogod tehát a nagyúr parancsát elolvasni? Az éj közelg s a nap utolsó óráiból nem szabad annak kimaradni.

– Magad is mondod, hogy az éj közelg; tehát sötét van. Már pedig az Alkorán azt mondja, hogy mikor sötét van, akkor semmi Istennek tetsző élő állat nem lát, melynél fogva én sem látok; hanem ha várni kivánsz, a míg a próféta tiszteletére s a Thora mennyből alászálltának emlékére készíttetett tűzijátékot felgyújtatom s annak világánál elolvasom a fermánt.

– Legyen úgy; monda Kucsuk s ismét visszaült helyére. A vendégsereg kaczagott.

Következett a tűzijáték; forogtak a tűzkerekek, tűzokádó sárkányok nyargaltak a kerten keresztül; emelkedtek a röppentyűk, hullott a tűzeső, pattogtak a bombák s végül egy mesterséges tűzhányó hegy nyilt meg, égő crateréből millió csillagokat lövellve az égre, mik kékre, zöldre és pirosra válva, szálltak ismét csendesen alá, mint égő tűzpillangók.

– Csak egy van még hátra az ünnepélyből: az utolsó tréfa, melyet elébb meg kell látnod; mert hisz azt épen -200- feleséged kedveért szereztem s legalább te majd elmondod neki oda haza. Hozzátok elő a nagy poharat!

E szóra nyolcz szolga előhengerített egy kerekeken álló óriási ólomserleget, mely tíz akó borral volt megtöltve…

Egy lánczokkal megterhelt alakot vezetének elő, kinek csodás tekintetén felkaczagott a vendégsereg, csupán Kucsuk borzadt vissza, szánalom és irtózat állva el szivét.

– Ez egy rabszolga, kit feleséged meg akart tőlem venni, s hogy nem adtam neki, jól megfojtogatott miatta. Most előhozattam az állatot rejtekéből. Sokáig bujdokolt előttem, de az éhség végre előhozta. Én ugyan megesküvém, hogy csak akkor adom őt ki kezemből, midőn a fejemet a nyakamról, de most mást mondok; én elbocsátom őt, ha poharát ki birja inni. Vessétek őt e pohárba; ha kiiszsza, jó, ha belefullad, az az ő baja…

A vendégek hangos hahotával fogadták e szókat. Ez derék tréfa; valakit a pohárba fullasztani, mint valami legyet! Ott igazán agyon ihatja magát s vígan megy a másvilágra!… A hajduk már megragadták Boór Ádámot, hogy a serlegbe vessék.

– Megálljatok! kiáltá mennydörgő szóval Kucsuk, hogy mindenki reá nézett, s a torkokban elakadt a hang. Elébb e fermánt olvasd!

– Majd aztán! szabódék a seraskier és kaczagott, hogy nagy potroha rázkódék bele, elébb hadd végezzük ezt.

Mintha a villám csapott volna le közöttök, egyszerre elnémult a tivornyázó sereg, s midőn Kucsuk basa a fermánt felemelte, arczra borultak mind; a seraskier hanyatt esett kerevetére.

– Árulásodért te halsz meg! monda Kucsuk; s a hogy -201- te akartál megölni mást, úgy halj meg magad. E halál nemét tenmagad számára találtad fel.

Azzal inte a hajduknak s Baruch Tavaif kétségbeesve látta, hogy ugyanazon szolgák, kik egy pillanat előtt az ő szavait fogadták, most őt ragadják s viszik a billikom felé, sebtében összekötözve kezeit. Senki sem iparkodott őt védni, senki sem könyörgött érte, nem voltak sem jó barátjai, sem hű szolgái.

Egy vadállati ordítás hangzott. A roppant test belezuhant az iszonyú billikomba, s a szerte locscsanó bor, mely annak szélein túlömlött, tanusítá, mennyi tért foglalt el ottan.

Még néhányszor felmerült a bor felszinére, kidülledt szemekkel, elkékült orczával s hörgő ordítása ijesztően hangzott szét a teremben, azután végkép elmerült; néhány buborék úszkált utána még, abba volt a roppant test parányi lelke beleszorulva, az is szétpattant azután s a lélek hova lett?

Kucsuk basa ott nézte hideg tekintettel a különös kivégzést, egy vonás nem mozdult arczán.

A vendégek, a zenészek, a bayadérek szétfutottak, mint a kiket kisértetek űznek; a vigalom termei, a pompás kertek ezernyi lámpákkal üresen maradtak.

Akkor igérte odaadni a kétszarvú embert a rabszolgaságból, a mikor a fejét nyakáról: Kucsuk basa egyszerre vivé el levágott fejét s megszabadult rabját.

A seraskier bűnhődött, de a hűtlen barát, ki jóltevőjét rabszolgaságban hagyta, ki vagyonait elorzá s gyermekeit elűzte, még él és vígan dúskálkodik a csalt vagyonban.

Kucsuk basa megértve a szerencsétlen Boór Ádám sorsát, ki már egészen el volt fásulva önmaga iránt s csak gyermekeiért élt még, azonnal személyesen felment a portára s a diván elé terjesztve az égbekiáltó visszaélést, -202- nemcsak a bitorolt vagyonok visszaadatását követelte, hanem azonfelül méltó büntetést is az undok árulásnak.

A fejedelem követe, Paskó Kristóf, épen akkor nyert kihallgatást a portán s elmondva, a mikért küldve volt, s egy időre megnyugtatva a török fenuraság haragját, rögtön visszaküldetett a szultán által Erdélybe s meg nem pihenve az úton, mindenütt váltott lovakon sietett gyorsan haza felé, egyenesen Brassón keresztül.

A titkos parancson kívül tán egy más titkos érzelem is volt szivében, mely neki sietést parancsolt.

A mint az utolsó faluba ért Brassón innen, ott figyelmeztették rá, hogy térjen vissza, vagy kerülje ki Brassót, mert ott most a dögvész dühöng; de Paskó nem sokat hallgatott az intésre, hisz úgy sem volt szándoka egy perczig is megállapodni a városban; a mint hogy szerencsésen keresztül is vergődött rajta s útjában egyetlen egy temetéssel sem találkozott, sem harangzúgást nem hallott, a minek egyébiránt az volt az oka, hogy a halottakat éjjel temették s a harangok nyelveit kiszedték eleve, nehogy még jobban elterjedjen a rémület a nép közt.

Alig hogy azonban hátrahagyta Brassót, még nem haladhatott háromezer lépésnyire, midőn egy erdő széléhez érve, egyszerre kiáltást hall maga előtt: «megállj azzal a szekérrel!»

János gazda hallván a kiáltást, kivette a kocsis kezéből az ostort, s még jobban közibe vagdalt a lovaknak.

– Megállj! hangzott akkor egyszerre húsz oldalról, puskás, lándzsás emberek ugráltak elő, mintegy ötven lépésnyi távolban körülfogva a szekeret, de közelebb egy sem jött, csak onnan kiabáltak, hogy egy lépést se tegyen senki tovább, mert lelövöldözik!

János gazda előkapá erre a szóra a szekérderékból a hosszúnyelű rézfokosát s felállva a bakra, elkiáltá magát:

– Gyertek hát no, a ki lelketek van, ha velünk akartok kikötni! Vitézlő uram, fogja azt a puskát; a ki hozzánk -203- nyúl, halál fia! Ti gyalázatos kupczihér lókötők, nem szégyenlitek a fejedelem követét megtámadni? a ki az egész országért és így ti értetek is fut, fárad, mint egy marha! De csak ide merjetek jönni, mind kettőbe hasítalak!

– Tedd le azt a fokost, öreg, szólt közbe Paskó csitítva s a körülállókhoz fordulva, monda szeliden:

– Jőjjenek hát kegyelmetek szaporán s vigyék el, a mim van. Száz tallérom van magamnak, azon osztozzanak meg Isten hírével, csak az ajándékokat ne bántsák, miket a fővezértől a fejedelemnek hozok.

E szavakra egy vén székely – ki úgy látszott, hogy a többinek szája volt – megszólalt nagy mosolyogva:

– Nem vagyunk mi zsiványok és fosztogatók, fiaim. Nem is azért állítottunk meg benneteket, hogy kiraboljunk, hanem csak maradjatok ott szépen, a hol vagytok, fogjátok ki a lovaitokat s ne iparkodjatok egyikünkhöz is közelíteni, mert meglövöldözünk.

– Kordont csinálunk, jó uram, ha nem bánja. Brassóban kiütött a mirigy, nehogy odább terjedhessen, jónak láttuk elfoglalni minden útat, a mi kifelé hoz s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, a míg a kontumácziát ki nem állták.

– De az Istenért, gondoljátok meg, barátim, én a legsürgetősebb izenetekkel jövök a portától, miktől az ország sorsa függ, mikre nézve negyven óra is halálos késedelem, nem hogy negyven nap.

– Hát hisz az izeneteket mondja el kegyelmed nekünk, -204- majd mi odább adjuk. De kegyelmed itt marad lovastul és huszárostul.

– Már hiszen, ha olyan fontosak a kegyelmed izenetei és olyan titkosak a mellett, hát megteszszük, hogy ide hivjuk a fejedelmet, beszéljen vele kegyelmed, de innen ugyan negyven napig meg nem mozdul.

Paskónak tetszett a bohó ajánlat; gondolva, hogy ha a fejedelem megtudja sajátságos helyzetét, majd sietni fog őt abból kiszabadítani, ráhagyta, hogy küldjenek hát mentől elébb gyors futárt Fehérvárra, a ki hívja oda a fejedelmet.

A jó székelyek szót fogadtak hűségesen, s kiválasztva egy jó lovas legényt, szájába rágták jól a szót s útnak eresztették.

Azzal neki fogtak, elkezdtek nagy czövekeket faragni s ötven lépésnyi átmérőjű körben sűrűen körülkarózták Paskó szekerét.

– Majd meglátjátok, fiaim, felelt a furfangos öreg. Nem szeretnénk, ha éjszaka szerét ejtenétek a megszökésnek, hát majd csak elejét veszszük annak.

S azzal hosszú fűzfavesszőket vagdalva, neki álltak, körülfonták embermagasságú sövénynyel a lefoglalt utasokat, betüskézve a sövény tetejét, hogy át ne mászhassanak rajta, s úgy strázsálták őket a rögtönzött vesztegintézetben, még csak egy ajtónyilást sem engedve rajta, a melyen valaha kijöhessen az ember.

– Hát mi itten belül mivel fogunk élni? kérdé János gazda igazán aggodalomba esve; míg gazdája megadva magát sorsában, elővett egy kötet Horaciust s csendesen olvasgatott.

– Lesz gondunk rátok, biztatá az öreg s azzal egy hosszú dárdát előfogva, annak a hegyére feltűzött egy -205- derék czőkös czipót s azt átnyujtva a sövényen, odainté a vén szolgát.

– Nesze, fogjad, de vigyázz, hogy a dárdához hozzá ne nyúlj, mert a vasa meg van tüzesítve.

Az ugyan nem volt megtüzesítve, hanem csak azért óvta a vén székely Jánost a hozzányúlástól, nehogy a pestis azon keresztül találjon elragadni.

János szép óvatosan levonta a kenyeret a dárdáról s odavivé az urához, mire Paskó egy félkoronás tallért adott a kezébe, hogy adja meg az árát a kenyérnek.

János oda járult a sövényhez s fogván a tallért, monda az érdemes őröknek:

– Ehen van ez a darab pénz, fogják kendtek azért a czipóért, nem kivántuk ingyen. S azzal áthajítá az ezüstpénzt.

Hát egyszerre kilencz dárda hegye szaladt neki a sövényen keresztül, csak alig hogy elugorhatott előlük s a vén székely nagy haraggal támadt reá fenyegetőzve.

– Elviszed a pestises pénzedet, te gyilkos, országháborító! így akarod te az egész székely nemzetet megmérgezni egy talérral? rajta, komék, targallyt kell gyorsan erre a gyanús pénzre hordani s tüzet rakni rajta, mielőtt elterjedne róla a mirigy.

– Így ám, fiaim, szólt az öreg, ez meglevén; és ide mihozzánk többet semmit át ne hajíts, mert magatokat égetünk meg. A pénzedet majd, ha kiállottad a kontumácziát, kikaparhatod innen a hamuból; ne félj, senki sem viszi el.

Ezen tárgy fölött azután János gazda és a székely atyafiak között hosszú perpatvar támadt, mely a késő éjszakáig elhuzódott, János nem kevésbbé győzvén szóval, mint a komék, s ámbátor annyira ment a dolog, hogy a vitatkozó felek egymást szásznak és góbénak kezdték csúfolni, tettlegességekre mégis nem kerülhetett a sor, miután Jánosnak több esze volt, minthogy egymaga száz embert megrohanjon, -206- ő maga pedig biztosítva volt a pestises hírénél fogva attól, hogy valaki kezeit rávesse.

A ki tudja, hogy Brassótól Gyula-Fehérvár nem egy szaladás, elképzelheti, hogy míg a fejedelem megtudhatta követe szorult helyzetét, addig annak meglehetős ideje maradt az elmélkedésre.

Valljuk meg őszintén, hogy a szegény magyar úr diplomaticus gondjaival nem csekély arányban állottak a férji aggodalmak is, hogy szinte bajos volna meghatározni, melyik okozott neki nagyobb nyugtalanságot.

Mindig az állt előtte, hogy feleségét betegen hagyta, s ha még csak a feleség lett volna a legnagyobb baj! Akárhányszor elgondolá magában, mint fog egyenesen Gyula-Fehérvárra hajtani, hogy keresi fel a fejedelmet legelőször s mit fog neki mondani; de mihelyt azon helyre érkezett, a hol az országútról egy kis jegenyefákkal beszegzett út letér, az ő eszméi is letértek vele; azon vette észre, hogy otthon van.

Százfélét gondolt azután, mint fog a szép fiatal nő kedvesen, kedélyesen eléje futni, s őt átölelni, csókjaival elhalmozni, vagy tán fekszik most is betegen, s a viszontlátás után eped, s mint fog meggyógyulni férje egy szavától. Oh, miért nem siethet, hogy orvosságát megvihetné?… Azután mindegyre borúsabb gondolatjai jöttek; hátha nagyon beteg, s ő csak a haldokló ágyához érkezik haza, hogy végsohaját felcsókolja ajkairól? hátha meg is halt s ő csak sírhalmát fogja feltalálni?… Arcza mindegyre sötétült, a ború nem volt magában elég, a villámnak is meg kelle jőni: hátha a míg ő eped, vágyódik és szeret, addig annál, kiről gondolkozik, emléke feledve van, s míg a rossz fátum őt e kelepczében fogva tartja, az tán egy bűnös boldogságaért történik, ki nevet akkor, a midőn ő zokogva sír!… Homlokán mély barázdát vontak a ránczok, szemei mereven néztek magok elé, arcza mindegyre sötétült; míglen János gazda, megszánva -207- gondolataitól gyötrött urát, meg nem szólalt mellette: bizony szép idő van ma.

Mintha tudná a jó öreg szolga, hogy az urának jól esik, nem szünt meg azt vigasztalni, a maga modorában, s erőt véve a természeten, elkezde az asszonyáról beszélni:

– Hiszen ne busuljon vitézlő uram, nem lesz a nagyasszonynak semmi baja; majd meglássa, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk, mire haza érünk.

(Pedig azt tartom, nem sokat törődött volna vele az öreg, ha valami szép természetes úton-módon megszabadult volna tőle a ház.)

Paskó restelte, hogy szolgája észrevevé nyugtalanságát, s iparkodott türelmesen várni, míg a fejedelem kiszabadítja az önkénytelen veszteglésből.

Már három nap mult el; a kordonra rendelt székelyeket küküllőmegyei magyarok jöttek fölváltani, a minek János gazda véghetetlen örült, mert ezek kevésbbé voltak garabonczások, hagytak beszélni magokkal, közel engedték az embert menni, később pedig igen jó tüzelőnek találva a székelyek által font sövényt, azt szétszedék és feltüzelték, sőt utoljára János gazda még egy ismerősre is talált köztök, egy emberre, a ki épen Paskó helységében lakott s oda ment hozzá beszélgetni.

– Adjon Isten, János gazda! hát megint Törökországban járt? már azt hittük, vissza sem jön többet urastól együtt.

– Van eszében, hogy beteg legyen. A mint kendtek kihúzták a lábukat a házból, olyan dáridót csapott, hogy hetedhét országra szól, még tán most sincs vége a dinom-dánomnak. Egyik vendég a másik kezébe adja a kilincset, s a hegedű ki nem kopik a házból.

– No ez szép lesz, dörmögé magában János, s oda -208- somfordált az urához, ki türelmesen ült a rögtönzött góré alatt.

– Vitézlő uram, úgy-e bár, ha innen szabadulunk, csak egyenesen Gyula-Fehérvárra megyünk?

– No, mert hogy idáig is nagyon sokat késtünk, s tudja kegyelmed, hogy a fejedelem milyen hirtelen haragú, megdorgálna érte, ha megtudná, hogy elébb haza mentünk. (János gazda, mikor az uráról beszélt, mindig oda értette magát is.)

János gazda megint visszament az ismerőséhez beszélgetni, ha nem tudhatna-e ki tőle még más egyebet is.

– Nincs minálunk semmi egyéb, mint hogy a ludak mezítláb járnak; kend mondhatna valamit, mert messze földet bejárt. Megtanult-e kend olaszul?

– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az asszony maga.

– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.

– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd úgy beszél, mint az ember.

– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja pántlika-osztogatással.

– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat; azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.

János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele kössön.

– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s más efféle?

– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára, vagy mi.

– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni érte.

(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a házhoz.)

– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról, hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem várna.

Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta álom és étvágy.

Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a fejedelemnek is egy hadnagya, -210- parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.

Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még több oka volna a sietségre, mint urának.

VIII. MEGLEPETÉSEK.

A mint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a Paskót vivő szekér egyszerre elhagyta a főútat, s mire Paskónak eszébe jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.

János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék hamarább haza, mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szivében, most már azt kivánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza s lenne ölés, gyilkolás a házban.

A mint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni, melyre meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához szólva:

– Hát csak nem kivánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a korcsmákban is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették, mikor a küldöttségöket Apafi Mihály uram megnádpálczázta?

Néhány percz mulva a kastély udvarára robogott a hintó. János minden ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni s minden ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott eléje, úgy, a hogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen, kedélyesen nyakába borult az érkezőnek s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést intéze hozzá, s magánkivül volt örömében. János gazda megszégyenülve csókolt neki kezet.

Csak egy órát igért magának az otthonlételre, s ez alatt mennyi mondani valója volt neki, s mennyi érezni valója szivének! választhat-e az ajk csók és beszéd között, midőn hosszú távollét után egy rövid órára van bizva minden boldogsága?

A nő nyakában csüggött, mellette ülve a kereveten s szerelmes tekintettel nézett szemeibe. Sohasem volt oly szép, mint most.

– Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol? miért nem izentél? álmodni, nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem tudósítva jó vagy balsorsod felől.

– Oh, kedves nőm, borzalmas útakon jártam én. Ha Isten keze nem ótalmaz, százszor is ott lehetett volna vesznem. Igazad volt, midőn nem akartál velem jőni. Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal arra, ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor nyugodtan alszol csendes hajlékunkban s nem tudsz semmit azon rémekből, a mik engemet környeznek.

– Rosszul gondolád. Én minden éjjel vérpaddal, viharral, -212- tengervészszel álmodtam, ott látva téged. Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál előlök idegen partok felé.

– Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos tengeren láttál engem, én valóban ott voltam. Stambulba érve, le akartak fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, épen akkor Candia szigetének ostromán volt a velenczések ellen; utána kellett mennem, hogy az ország szomorú ügyeit elintézzem vele. Tudod, hogy soha sem voltam még tengeren, s a mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy Candiába vitorlázzak, valami kimondhatlan szorongás fogta el érzékeimet; testem, lelkem tehetetlenné vált, s oly oktalan halálos aggodalom fogott el, mintha soha sem kellene többet a szárazföldet látnom. Alig tünt el szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre nagy vitorlák tünnek elő a láthatáron s egyenesen felénk tartanak; a török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek kiáltozni: «a velenczések, a velenczei hajók!» s felhúzva minden vitorláikat, hanyatthomlok kezdtek előlök rohanni, mint a kit veszteni visznek. Amazok üldözőbe vettek bennünket s a mi gályánk, bár mint erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen ott czirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, a mi arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen el szokták azokat sülyeszteni. Nekünk is így kellett volna járnunk, mert miután hat óra hosszat futottunk előlük, dél felé szélcsend kezde lenni, úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén, csak olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba kapott. A török nép ordítva hányta magát arczra, szelekért könyörögve Istenéhez; este felé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s küld ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett, másikban a felhők -213- közé hajított bennünket a hullám. Árboczaink, vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott, hogy azt hittem, szerteszét fog menni. A hullám keresztül csapkodott rajtunk, kioltva minden tüzet a hajón s facsaróvá áztatva mindnyájunkat. Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országútainkat, nem repül azokon a szekér! Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar, mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította a nap az eget, csak a villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, a mint a tengerből kiálló fekete sziklához csapódott s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is. Negyednapra tisztult fel csak az ég felettünk; üldözőink hajóhadát is szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyiptomi partokig elvert. Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat s tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve, Candiába eljutottunk.

– Szegény, szegény férjem… szólt Berta, síma kezeivel hizelgőleg czirógatva végig férje arczát, s lecsókolva homlokáról a barázdákat, miket a viszontagságok emléke arra vont. De úgy hiszem, nem jártál hiába, s ezen utad reménylem utolsó volt Törökországba?

– Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, a mikor ott marasztanak, s mind e küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy hónap mulva ismét ott lesz az ország, a hol elébb.

– A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit, mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól. Erre ily különös választ nyertünk a divántól: hogy ám szedjük be mi is az adót azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit -214- pedig engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet gondunk az adófizetésre.13)

– Látod, hogy nem érted! Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült hármas nemzet, megengedjük, hogy török-tatár hajtsa végre határozatait országunkban! Inkább fizetünk két annyit! Fejünk meghajol hatalma előtt, de orczánk meg nem pirul, uraljuk, de nem szolgáljuk!

– Hisz azért ne légy haragos, csitítá őt mosolyogva a hölgy. Én nő vagyok, nem látok oly mélyen ez ügyekbe. Mit fog tehát tenni a fejedelem?

– Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, a hol kigúnyolják kérelmét. Adtunk török uramnak kardcsapásokat is, a maga idejében, tudunk adni pénzt is s nem halunk bele.

A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni. Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt – még feleségével szemben is. Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.

– Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót, honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?

– A föld alól, ha nincsen másutt! De lesz. Fizetni fognak a szabadalmas városok. Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is. A becsület több, mint néhány ezer tallér… Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri László, míg oda voltam?

– De igen. Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany mindenkor rendelkezésedre áll. Képzelheted, minő örömem volt rajta. Rég fáj a szívem egy oly függő -215- hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a multkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüst tálakat aranyozott, mik nekem úgy megtetszettek.

– Édesem, szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt erős, mely a közügyeket érdeklé; tégy le örömeidről, mert a felmondott ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüst tálakra. Az másra van szánva.

– Úgy van, szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől s indult kifelé.

– Hová készülsz? kérdé a nő, visszatartva férjét kezénél fogva. Egy órája hogy megjöttél s már elhagysz. No maradj. Nem fogok országos dolgokról kérdezősködni többé. Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.

Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafirokkal kirakott óráját s megnézve rajta az időt, aggódva mondá:

– Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok s neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.

– Ne siess oly nagyon, maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem sem kivánja, hogy az útban ne ebédelj; ha most elindulsz, őt is épen asztalnál kapod s tudod, hogy olyankor mint haragszik, ha háborítják. Ne készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön, ha nem siet is.

– Nem csupán e végett van a sietségem, hanem egy különös ügy van lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt okozhat.

– Minő ügy az? kérdé Berta, úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy az nem mozdulhatott tőle.

– Hát idegen vagyok-e én? Hát van nekem titkom te előtted? Te engem megvetsz, lenézesz; oh ezt nem érdemeltem.

– Minő bohó vagy te! pedig oly érdektelennek fogod találni az egész esetet, ha megmondom.

– Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes, kit a tatárok elfogtak, a fogságból egy rabtársát haza küldte, hogy az vagyonait eladva, őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jóltevőjét, hanem gyermekeit elűzte jószágukból s azt, mint megürültet, elkérte a fejedelemtől. Most azonban a fogságában nyomorultul eléktelenített férfi Kucsuk basa által kiszabadíttatva, ugyane török úr közbenjártára a divánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse s erre adott nekem a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön vasraverve, küldje fel Stambulba a nagyúr elé.

Ha Paskó e pillanatban felesége arczára tekintett volna, látandá, mint elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az, a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hizelgés, rábeszélés által annyira birta férjét, hogy még egy kis órát engedve magának, otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett örömeinek.

De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte minden örömét, szüntelen -217- azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, a midőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s feleségét ölelgesse!…

János gazda ez idő alatt össze-vissza járt minden szobát, tornáczot, pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?

Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kis ujjam, vagy csak legalább egy czipőt, egy harisnyát belőle! Sehol semmi nyoma. A cselédségtől nem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szólnak neki, hogy el ne rontsák a meglepetést.

A mint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre felpattan egy ajtó, melyet ő is akkor készült kinyitni, s szinte orron üté a jó János gazdát.

– Che bestia! kiáltá a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az ajtóval megütötte collegáját. János gazda is pedig nem vala rest, hanem mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az ellenség tyúkszemére, hogy ez majd a padlásig ugrott kínjában, s azzal bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül, egyik olaszul, másik magyarul.

Innen dúlfúlva haragjában, lement János a konyhába, a hol a cselédek számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint odament a tűzhelyhez, melyben lánczra akasztva fortyogott egy nagy réz üstben valami; azt a bennlevő kanállal megkeveré, s nem ismerve rá sem színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres és szolgáló néphez:

– Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró, aprószőlő, kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.

– Üm. Jó lehet ez. Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban. Hát ki tanított benneteket erre? -218-

– Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, a ki a nevét ki tudja mondani.

Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő arczfintorgatással.

– Valamit kifelejtettek ebből… A bizony… Nincs megadva a sava borsa… Tudom már… Hozzatok egy kis paprikát.

S azzal belerántott két tele kanál jó piros török borsot az olla potridába János, s befedve azt a fedővel, hagyta főni és leült maga egy szegletbe, mint a ki semmit sem vétett.

A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hítták a legényt) legelső találkozása okozni fog nekik. Azt János arcza el nem árulá, hogy már a találkozás megtörtént.

Nemsokára ebédre csengettek. Begyülekezett az egész cselédség, körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség számára van felhagyva.

– Elülök én akárhol, szólt jámborul János, s mindenki bámulatára, csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes, átengedve másnak. -219-

Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda után, az alatt ő egy szép marsot dobolt el a czintányérján egy késsel és egy villával.

Ezzel leemelték az üstöt a lánczról s feltették az asztal közepére. Gondolfo levevé róla a fedőt s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát, mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor s meggyőződött róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül, kezdett magának kimerni egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak czinoberszínű levében s tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.

De mégis pihenteté addig étvágyát, a míg a többiek is szedtek maguknak, mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta magát a cselédség arczfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvencz eledelét, s szidni szokták miatta, de a mit ő mind nem értett.

Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség rendkívül vidáman fogyasztja az ételt, s a mire legjobban számolt, János gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt, dicsérve szemhunyorgatással szomszédjai előtt. Igaz ugyan, hogy csak a húsát válogatta.

– Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; gondolá magában Gondolfo, kinek asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, a mi neki ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében s beönté szájába.

Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint a kit égetnek, és beszélt idegen nyelvű szavakat, kezével hadonázva, a sipkáját összetépve mérgében.

János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva, hogy az ember mindnyájokhoz beszél s valamit kérdezni látszik, azt gondolá bölcsen, hogy a -220- lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette a paprikát és vereshagymát a poutpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel magára mutatott és monda szép csendesen: «magam la».

Erre Gondolfo felkapta a tányérját s levesestől úgy vágta Jánoshoz, hogy a hátán csorgott végig a leve.

De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lóczáról s megragadva a lokaj tarkóját, lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a leveses tálba s beleverte annak orrát, száját emberül.

E csetepaté közepett megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a cselédházba.

János elereszté erre Gondolfót, s letörölgetve magáról a levest, nagy nyugodtan felelt:

– Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! kiálta rá hevesen az asszony.

Berta erre hevesen kezde Gondolfóhoz olaszul beszélni, melyből János bárhogy mereszté rájok szemeit, egy szót sem birt kitalálni, csupán annyit hallott, hogy «Principé»-t sokat emlegették s annyit már tudott, hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.

«Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak fel, én ott sem leszek más, mint a ki vagyok.»

Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elő, s felülve rá, elnyargalt; még pedig nem a főkapun, hanem az angol kerten keresztül. Berta asszony férjéhez sietett vissza.

Fél óra mulva útban volt Paskó. Valami nyugtalanságot vitt magával szívében. Oly különös megmagyarázhatlan -221- érzelem lopózott lelkébe. Alig várta, hogy Fehérvártt legyen s gondjai egy részét lerakhassa.

Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék. Mégis rögtön sietett a fejedelmi palotába, gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja, ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.

A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen fel Telekihez, és jelentse be, ha elfogadja-e?

Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal s felvezeté a követ urat, kit János gazda nyomban kisért, utána hordva a nagy nyaláb írást, melyre szüksége volt.

Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi István uram, hat alabárdos és a várporkoláb kiséretében, ki nagy lánczokat hozott magával.

– Azt én nem tudom. Parancsom van a fejedelem ő nagyságától, kegyelmedet, a mint megérkezik, vasra veretni. Holnap kihallgatást nyerend.

Paskó felemelte méltóságteljesen szép nemes arczát, s meg nem gyalázta magát azzal, hogy egy szót szóljon tovább. Szótlanul nyujtá kezét a porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.

János csak hallgatott eddig; de a mint meglátta, hogy urát vinni akarják, földhöz csapta írásait s odaállt a porkoláb elé.

– Kend mehet Isten hírével, szólt hozzá Naláczi. Kend nincs az árulásba keverve. Kend csak szolga.

– Áruló, a ki mondja! Kiáltá vakmerően a vén szolga. S ha szolga vagyok is, de hűséges szolga.

– Én akarom, hogy bajom legyen! Én vagyok olyan -222- bűnös, mint a gazdám, s ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.

– Ősz vagyok uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem vagy csukasson be a gazdám mellé s veressen engem is vasra, vagy dobassanak ki innen erőhatalommal, mert én ugyan magam jószántából el nem megyek.

Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a lánczokkal terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ránczigálták, s azután sem ment el a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban tudakozódva, ha nem lehet-e még a fejedelemhez fölmenni?

IX. A TANU.

János ott várt sokáig a palota kapujában, minden kivagy bemenőtől megtudakozva, mikor lehet már a fejedelemmel beszélni. Természetesen kinevették.

– Kend a fejedelemmel akar beszélni? Tán biz a fogarasi várnagyságot akarja elkapni? monda az egyik.

– Nem az, szegény, csak a czinkotai itczét kivánja behozatni Erdélybe, kötekedék vele más.

– Tréfálkozzatok csak, monda magában az öreg; azért én mégis fogok beszélni a fejedelemmel.

S ott várt étlen, szomjan késő délutánig, mikor a fejedelem hintaja a kapu alá gördült s jól látta, mint ül fel Apafi Mihály bele, nagy örömére egyesegyedül, senki által nem kisérve.

János nem sokat törte a fejét az ékesszóláson, hanem egyszerre oda állt a fejedelem fogata elé, s hangos szóval felkiálta: -223-

– Én uram, nagyságos fejedelem! hallgassa meg kegyelmed egy szegény szolgájának könyörgését.

A kocsis a lovak közé vágott, s azok elkezdtek ágaskodni, mire János elszántan odaveté magát a lovak elé s belekapaszkodva azoknak zabláiba, indulatosan felordíta:

– Gázoljatok hát rajtam keresztül, ha nem engeditek, hogy a fejedelem meghallgassa a könyörgő szavát! tiporjatok el, de csak holttestemen át fogtok odább mehetni, mert én nem mozdulok innen!

A fejedelem meg volt lepetve a vén szolga merészsége által, s inte csatlósainak, hogy engedjék őt hozzájárulni. Az öreg letérdelt a hintó hágcsójára.

– Mert szobáid, nagyságos uram, zárva vannak oly rongyos ősz szolgák előtt, mint én vagyok, pedig ha megőszített a gond, az ország gondja volt az, s a váradi és nagyszőllősi csatákból több sebhelyet viselek testemen, mint ezek az urak itten paszomántot köntöseikre varrva.

– Nem jutalomért esengek hozzád, oh uram! Azt azok szokták kérni, a kik meg nem érdemelték. Nem magamért szólok, az egész életem nem ér már egy kiáltást, hanem uramért könyörgök, kit elfogattál, tömlöczre vetettél, a szegény szerencsétlen Paskó Kristófért.

– Nem, nem uram, el nem bocsátlak, kiálta a vén szolga, megragadva Apafi köntösét; egy ember, ki százszor szembe nézett a halállal, érted és a hazáért, ki a közügyekért nem kimélte fáradságát, vagyonát, házi boldogságát, – ki nem beszélt egyébről, nem álmodott másról, mint hona jóvoltáról, – ki a vérpad lépcsőire ment fel s bakó zsinegével a nyakán beszélt mi érettünk, – ki tizenhat napig hányatta magát a szélvészes tengeren, hogy az ország balsorsán könnyebbítsen, – megérdemli, hogy midőn a hazájába érve, tömlöczre vettetik, ha meghallgatád azokat, a kik vádolták, hallgasd meg azt is, a ki -224- mentségére szól; mert ártatlan ő, mint az angyalok, s oly tiszta még a legtitkosabb gondolatja is, mint az arany. Én ismerem őt, mert kezemen hordoztam, mint gyermeket.

Az öreg szemeit egészen ellepte a köny; a fejedelem elérzékenyülve szóla hozzá:

– Soha se szolgáljak jobb urat, oh fejedelem. Ne hozz itéletet rá, mielőtt meghallgattad volna. Ezt az ősz fejemet teszem rá, ha csak annyi vétke is van ellened, mint egy ma született gyermeknek; de ha volna is valami vétke, – én ugyan nem tudom, mi lehetne az? – hisz ő is ember, könnyen hibázhatott; de légy te is ember, oh fejedelem, jusson eszedbe, mily hű volt ő hozzád és bocsáss meg neki…

– Kelj fel előttem, öreg szolga. Te ritka becsületes ember vagy. Ime, ne mondja senki, hogy én előttem a szegény ember nem oly kedves, mint a gazdag; holnap reggel jőjj fel palotámba, parancsomra be fognak vezetni a kihallgatási terembe. A vád súlyos, mely uradat terheli, s a tanú fontos, ki ellene föllép: rettenetes tanú! Az ember szíve megáll, ha rágondol is, s borzadva száll Istenhez, hogy hihesse-e, a mit alig szabad? De én megbecsüllek azzal, hogy szemközt állítalak e tanúval, annyi súlyt adok a te szavadnak, mint az övének. Pedig mondom neked, hogy az ő szavai igen súlyosak. Légy békével addig.

Az öreg szolga összecsókolá a fejedelem kezét s könyes szemekkel távozott el a palota kapujából. Az emberek nem tréfáltak többé vele.

Másnap korán reggel ott volt a vén szolga a tanácsteremben, még a testőrökön kívül senki sem volt jelen.

Oly hosszú volt neki az idő, míg a tanácsurak mind egyenkint felgyülekeztek, s helyet foglaltak a hosszú zöld asztalnál, s beszélgettek közömbös tárgyakról, vagy elhallgattak -225- egészen, s nem hallatszott egyéb az unalmas időközben, mint Sárpataky itélőmester írótollának szomorú perczegése a papiron.

Végre nagy zajjal kétfelé nyíltak a fejedelem szobáiból vezető ajtók, s Naláczi István és Teleki Mihálytól kisérve, megjelent a fejedelem.

Az urak fölkeltek előtte mind és meghajták magokat. A fejedelem inte nekik, hogy üljenek le s maga elfoglalta az elnöki széket. Ott voltak az országtanács legtekintélyesebb tagjai, ott Béldi Pál, Kornis Gáspár, három Bethlen, Kapi, Haller, Lázár, Kendeffy, kiknek komoly arczain remegve tekinte végig a vén szolga, elgondolta, hogy ezen urak előtt ő máskor még köszönni is némán szokott s most beszédet kell majd előttök tartania.

Apafi inte Naláczinak, mire az eltávozott s a feszült figyelem közepett az ajtón kívül lánczcsörrenést lehete hallani.

Megnyílt az ajtó s két alabárdostól kisérve, belépett a vádlott, lánczait kezével emelve, mintha nem akarna azok csörgésével szánalmat gerjeszteni maga iránt.

Nyugodt, komoly tekintete végig járt az előtte ülők arczain, s midőn legutóbb szolgája arczát megpillantá, szelid érzelgésre vált rajta a szigor.

Az öreget senki sem gátolhatá, hogy oda ne járuljon urához s annak bilincseit meg ne csókolja.

Paskó távozást inte neki s maga határozott léptekkel a tanácsurak elé járult, s az asztaltól néhány lépésnyire megállt, úgy, hogy a legszélrül ülők kezet szoríthattak volna vele, – ha akartak volna.

Néhány percznyi szünet után fölállt Teleki Mihály s éles szemeivel keményen arczába nézve a vádlottnak, így kezdé:

– Uram, kegyelmed vitézlő Paskó Kristóf, kinek kezeit pár hónap előtt hálateljesen szorongatók s kit most lánczokkal terhelten látván magunk előtt, bámulva kérdezzük: -226- ha kegyelmed-e az, vagy mi vagyunk-e ugyanazok, a kik voltunk? kegyelmednek egykor mind megannyi barátja, rokona, hon- és tiszti társa, jelenleg pedig szigorú itélő birái…

Abból, hogy kegyelmed mindazokat itt látja, a kik kegyelmedet szerették, becsülték, előmozdíták, gyaníthatja kegyelmed, mily súlyos legyen az a vád, mely ellene emelve van, s ha arczaink sápadtságát tekinti s a lesütött szemeket, melyek kegyelmedre föltekinteni nem mernek, előre tudhatja, mily fájdalmas kötelesség az, mely bennünket kényszerít kegyelmeddel ily hangon beszélni, s mily öröm lenne reánk nézve, ha e vád eloszlanék kegyelmed fejéről és ismét itt láthatnók soraink között ülni.

– A vétek, melylyel kegyelmed vádoltatik, semmivel sem kevesebb: mint – hazaárulás.

– Engem vádolnak hazaárulással, ki hazámért, fejedelmemért száz alakban láttam a halált, értök megaláztam fejemet az ellenségek legnyomorultabbjai előtt, s bátran emeltem föl, ha ugyan kellett, a legfélelmesebbel szemközt? Kinek csak egy intés kellett, hogy elhagyjam jószágomat, nyugalmas lakhelyem, családi boldogságom s menjek vészek, viharok közé, holott élhettem volna nyugodtan a magam kapuin belől, mint a többiek itt Erdélyországban. Nem, uraim, ne vádoljatok engem e bűnnel. Mondjátok meg annak, ki ellenem tör, hogy találjon ki számomra elhihetőbb vádat. Mondja, hogy apámat öltem meg, nevezzen istenkáromlónak, szentségtelennek; távolabb van tőlem mindezeknél ama bűn, melyet kimondani is irtózat nekem.

– A vád épen azért súlyos, mert ily külszín alól takarja fel a vétket. Midőn kegyelmed kértünkre oly kész volt mindannyiszor a portára menni, olyankor kegyelmed soha sem a mi általunk rábizott ügyeket sürgetni járt, hanem -227- saját magának alkudta a fejedelemséget; ha a vezérekkel beszélt, azoktól soha sem az adó leszállítását kérte, hanem még nagyobb adót igért, ha fejedelemmé teszik; s az általunk ajándékul küldött összegeket mindig saját nevében osztogatta ki. Mindezekről pedig oly személy tesz tanúbizonyságot, a ki kegyelmed körül mindeneket tud!

Paskó szédülni érzé agyát e vádakra. Lelke nem birt elég erővel ennyi képtelen ellentétnek megfelelhetni. Mint a hermelin, mely meghagyja magát inkább fogatni, mint hogy a sárba bele menjen.

– De tudok én is, kiálta közbe, nem tartóztathatva gerjedelmét a vén szolga; s rágalomnak, ocsmány hazugságnak mondok mindent és azt kivánom, hogy a ki közülünk hamisat mondott, azt az Isten vágja ketté!

Nagy bajba került a testőröknek a tűzbejött öreget elhalgattatni, de e buzgósága szolgájának új erőt látszott Paskónak kölcsönözni.

– Ennyi vád között, uraim, monda nemes büszkeséggel, semmi sem sérti annyira lelkemet, mint az, hogy én reám bizott országkincsét osztogattam ki magamé gyanánt, a vád többi része csak vért hoz fejemre, de ez gyalázatot! Épen azon nap, talán ugyanazon órában, melyben ez irtózatos vád ellenem elmondatott, én családi boldogságomat keserítém meg azzal, hogy ötezer aranyat felmondva adósomnak, abból egyetlen fillért megtagadtam nőm örömeitől, az egészet az ország által fizetendő adó kipótlására szánva.

Apafi és Teleki bámulva néztek Paskóra; a főtanácsos úr szájában megakadt a szó.

– Bizonyára, folytatá Paskó, ha méltóságtok elfogadnák a nő bizonyságtételét férje mellett ily esetekben, nőm legjobban megmondhatná, ha egy szóval eltér-e ez állításom az igazságtól?

Maga Teleki is oly megzavarodottnak látszott, hogy egy szót sem talált, a mit erre mondjon.

– Uraim, méltóságtok! szólt Paskó mindig bátrabb hangon. Én követelem, hogy azon ember, vagy ördög, ki engem oly pokoli bűnnel vádol, velem szembesíttessék; hadd nézzek arczába, midőn e vádat szemembe mondja, hadd lássam, lesz-e elég bátorsága engemet látni és ellenem szólani?

– Boldogtalan, sóhajta a főtanácsos úr s inte, hogy nyissák meg az ajtót.

Mindenki feszülten nézett oda, düh és harag tekintetével Paskó és az öreg szolga.

Az ajtó megnyilt s a tanú, ki belépett rajta, – Berta volt, – Paskó neje…

Paskó eltántorult állóhelyéből; fejéhez, szivéhez kapva támaszkodék a mellette álló alabárdos vállaira; a világ elfordult vele, arczán halálos sápadtság terült el; vigyetek vissza börtönömbe, hebegé, s összerogyott, mint egy hulla. Élettelenül hurczolták el a teremből. Többen a tanácsurak közől eltakarták arczaikat, nem nézhettek oda; maga a fejedelem fehér volt, mint a fal.

És bizonyára a tanú sem mert maga elől föltekinteni e jelenet alatt, s úgy adta Isten, hogy még a szépség is elmult arczáról e pillanatban, oly visszataszítónak látszék, képe megnyúlt s friss színe helyén szederjes foltok ültek; ajkai szép metszését úgy eltorzítá a dacz és nőietlen merészség, s szemeit erős ónszín karikák fogták körül.

Ott állt a terem közepén, szemeit lesütve, inkább bűnöshöz, mint vádlóhoz hasonló, s bármint erősíté magát, -229- meglátszott tagjain a reszketés, s csaknem visszarettent, midőn a legelső hangban, mely megszólalt, ismerősre talált.

Jánosé volt az, ki, míg az általános levertség mindenkire látszott hatni, egy maga emelkedék fel, s a tanácsurak elé járulva, bátor hangon megszólalt:

– Méltóságos uraim, nagyságos fejedelem! Ámbátor felfordult világ az, a midőn a legutolsó szolgájának kell védelmezni urát tulajdon felesége ellen, mindazáltal az én uramnak, a nagyságos fejedelem kegyelme, nekem, alázatos jobbágyának megengedvén, hogy uram mellett szívem szerint szólhassak, cselekszem azt; és hogy ha nem tudok is ékesen szólani, miként mások, de tudok mondani igazat s tudom jól, hogy méltóságos uraim ott is megértenek engem, a hol szavam elhal, csak zokogásom beszél. Mert égre kiáltó és Istent kisértő cselekedet az, a midőn asszony támad tulajdon férje ellen, hogy azt elveszítse, kinek ha még volnának is bűnei, azokat fedezni, rejtegetni volna kötelessége; és nem is cselekedhetik senki így más, mint a ki azon kötelességeit régen elfeledte, melyekkel Isten előtt esküdt férjének tartozik, ki bűnnel takarja el a bűnt, hazugsággal fedezi a csalást, hamis esküvéssel mossa az árulást!

– Méltóságos uraim! kiálta közbe a nő. Ne engedjenek kegyelmetek engemet e szolga által így meggyalázni. Azért, hogy én többre becsültem az ország nyugalmát, mint saját szívemét, megérdemlem talán, hogy én gyönge nő egy cseléd ronda beszédjei ellen itt méltóságtok színe előtt védelemre találjak, s ha feláldoztam fejedelmemért férjemet, kit mint embert szerettem, de mint árulót elvetek magamtól, úgy hiszem, jogom van követelni, hogy ez áldozatért ne piruljon orczám.

Erre Sárpataky uram kapott az alkalmon, s neki fordult Jánosnak dorgáló szóval.

– Hallja kend, ez nem csárda, nem pitvar, a hol mocskolódni szokás, ha kegyelmednek megengedtetett szólni -230- vétkes ura mellett, szóljon a dolog érdemére és ne térjen félre oly dolgokra, a mik ide nem tartoznak.

– Kérem, szólt Teleki, Sárpatakyhoz fordulva. Nem szükség a tanút rendre igazítanunk, mert ha kifogásai vannak az ellentanú irányában, azokat elmondani igen de tartozó dolog. Mi nem bűnt keresünk, hanem igazságot.

– Köszönöm alássan, méltóságos uram; szólt az öreg, kegyelmedről azt mondják, hogy szigorú ember, de én azt mondom, hogy igazságos is.

– Attól függ, hogy be tudja-e kegyelmed bizonyítani, hogy urának neje bármi tekintetben okokkal bir férjének személyes ellensége lenni. Mert ha ezt bebizonyíthatja, akkor világosan álland, hogy a borzasztó vád csak borzasztó költemény s visszahull az okozó fejére.

– Méltóságos uraim. Én most jöttem messzeföldről haza. Mindent sejtek, de semmit sem tudok. De engedjenek nekem csak egy hónapi határidőt, hogy azalatt amaz asszony lépteit szemmel kisérhessem és én bizonyára mondom, hogy napnál fényesebben be fogom mutatni, hogy ő a bűnös, nem ura.

– Ah, nagyságos fejedelem! kiálta közbe Berta. E megalázó őrködést nem fogja nagyságod rajtam megtörténni hagyni, egy nyomorult szolga puszta vádja miatt, mely vádnak még csak alakja sincs, s ki csak azért gyűlöl engem, mert minden részegest, verekedőt elűztem házamtól, s azért költ ellenem vakmerő vádakat.

– Szóljak, nagyságos uraim? Elmondjam-e, hogy e derék asszonyság, midőn férje magával akarta vinni, oly beteg volt, alig birt mozdulni, s a mint férje eltávozott, elkezdte a dinomdánomot, s addig el nem hagyta, míg ismét vissza nem tért? elmondjam-e, hogy idegen nyelvű lokajt tart a háznál, hogy senki se érthesse, mikor vele beszél?

– Nem oly nevetni való dolog ez, uraim! feddőzék a fejedelem. Ki kell hallgatni, a mit mond.

– Maradjon kegyelmed, szólt ekkor Béldi Pál felállva; azon vádra a mit kegyelmed férje ellen tett, nagyon természetesen következik az a másik, a mit szolgája tett kegyelmed ellen, ezt kegyelmednek előre kellett volna tudni. Mi tehát, hogy az igazságnak végére járjunk, kénytelenek leszünk a vádlónak hatalmat adni a kegyelmed fölötti őrködésre, oly módon, hogy kastélyának kulcsait kezébe adva, annak kapuján az ő tudta nélkül senki be nem mehet és ki nem jöhet az ő tudta nélkül.

– Uraim! kiálta fel megrettenve a nő. Ez ember képes lenne engemet meggyilkolni, vagy a házat rám gyújtani, ha udvaromba bocsáttatik.

– Egy szót kérek, monda János, ki nagyon meg volt elégedve a határozattal, s azzal, úgy hiszem, mind a ketten meg vagyunk nyugtatva. Uram kastélya széles mély árokkal van körülkerítve, melyen át csak egy hídon keresztül lehet a várkapuhoz jutni, és a hídnak szinte kapuja van. Adassék át tehát nekem a hídkapu kulcsa s legyen a várkapu kulcsa a nagyasszony kezében; ilyen formán sem én nem juthatok a várba az ő akarata ellen, sem pedig más az én tudtom nélkül. Magam a hídon túl egy kis góréban majd ellakom.

– Kegyelmed kastélyába fog visszatérni. Szólt Apafi, s abban egy évig felügyelet alatt marad. Addig férjének ügye felfüggesztetik.

A tanácsurak többsége helyeslé a határozatot, János kezet csókolt a fejedelemnek, csak Berta asszony sápadt és kékült el bele; oly rút volt e pillanatban, nem lehete rá nézni. A fejedelem elé akart borulni, hogy megmásíttassa határozatát, de az kikerült előle, s szobáiba távozott. -232-

Apafi nagy pártolója volt a puritán tanoknak, s ha első bűn volt előtte, a mit legkönnyebben hitt s legsúlyosabban büntetett, a fejedelemkeresés, de a második volt a házasságtörés.

X. AZ ŐR.

A majosfalvi kastély épen a legnagyobb tatárjárásnak útjában esvén, aként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt belülről védeni lehessen. Köröskörül egy mély s több ölnyi széles árok övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal ápolt angol, vagyis helyesebben franczia kert foglalta körül a kastélyt, azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre faragta a fákat s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat épített megcsonkított cserjékből.

A kastély is úgy volt épülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak voltak nagy góth ívezetű ónkarikákba foglalt ablakai s a négy szegleten látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.

A palotának két oldalán volt kapuja, mik közől az egyik a majorsági szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős kőből épített portálé őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon czélra építének, hogy benne valaki lakjék, a ki a hídkapura vigyáz; de ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek egészen magokévá tették, a mi még lakható volt rajta. Mind a négy oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő kidughatta magát, s bejárását erős -233- vaspántos ajtó őrzé, de melynek szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.

Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán magának lakásul, a mi valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de annál czélszerűbb az ő szándokára nézve.

Mikor beköltözködött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta hivatalt.

Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. A ki csak a kastélyba akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arczra talált, azt oly keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon. Este pedig, a mint besötétedett s János gazda elgondolá, hogy immár ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az ablakok; akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bizott kardját magához véve, a kardmarkolatra vésett czímerrel lepecsételte a ház kapuit, melynek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fenn volt, a pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakítására.

A mily boszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, ép oly terhesnek hivé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél bekövetkezik, felhagy ő kegyelme a strázsálással s ugyanezért ez időköz alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apácza; még az olasz lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden kutatásának sem sikerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.

Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott; csak Jánost nem zavarta -234- mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi nádat vágott, a mennyi elég volt neki tüzelni, s ha nem volt teteje a lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül s ha nyirkos volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre itéletnapig, s ha egy kenyeret megvett, az tovább tartott neki, mint egy akó bor.

Ilyenformán mult el a deczember, száraz, szeles, fagyos napok mellett, hó nem esett ez ideig. János gazda akkor is rendesen egyedül virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben kémet, árulót gyanítva. Épen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az új évre, s Jánosnak meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat s hazatérve, bezárta nehéz ajtaját, nagy tüzet rakván a tornya közepén, leteríté mellé subáját és neki heveredett, a midőn egyszerre kopogtatást hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki nevéről szólongatná.

Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a hágcsóját, mely épen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő ablakig felérjen, s azon felmászva, kidugá fejét az ablakon, hogy megnézze, ki zörget.

Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós kalpaggal; nagy kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete venni.

Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján s majd a kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be s szabódik erősen, hogy nyissák ki neki.

– Ah! ott van kegyelmed? kiáltá örvendő hangon az ember. Adjon Isten jó estét kendnek, János bátya! hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az öcscse, az édes testvéröcscse. Están! A bizony. -235-

– Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröcscsét.

– Biz öcsém, szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon, nem azért mondom, hogy elbizd magadat rajta, mert azt tudod, hogy nekem hizelkedni nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy, de annyi bizonyos, hogy mindazon emberek között, a kiket becsületben tartok, te vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?

– Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad meg kend magától? ha akarná sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz, mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.

Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda s kinyitá az ajtót Estánnak, s beengedte azt lépni a tűz mellé s mondá neki, hogy akaszsza fel a köpönyegét a szegre.

– Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat s ha ehetnél, hát alugyál; mert én nem adhatok egyebet, mint egy veder bort.

– Az is jó lesz, mondá Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s míg János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, az alatt ő a kard markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.

János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele -236- volt legújabban kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy letesz holmi vékony pénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az utczát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé, oda adott egy fakupát az öcscse kezébe, a másikkal pedig maga merített.

– Hát mit csinál Kökényesdi uram? kérdé az első kupa után öcscsétől.

– Nem tudom, felelt Están. Mert már régen eljöttem tőle, s most más úrnál szolgálok.

– Soha se törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb, ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy idd, mint a minek meg van adva az ára.

E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben állt urabátyja előtt.

– No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a borában.

– Üm. Monda magában János gazda. Ez a ficzkó azt hiszi, hogy le fog itatni engem. No iszen majd moresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát lássunk hozzá.

Ezzel fogta az egyik kupát, öcscse a másikat s kezdtek fenekére törekedni az átalagnak.

Egy óra mulva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette tántorítlanul s csodálta egymást. Még csak danolni sem kezdtek tőle.

Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna ilyen kemény legénynek az öreget s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye alól egy csikóbőrös kulacsot s bátyjára köszöntve monda:

János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne bolondító s elfogadá a kulacsot.

Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, a mitől, ha a kozák tele iszsza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy kozáknak.

– Nem rossz, monda János gazda s elkezde a kulacs vándorolni, s a mint az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem rezzent helyében.

– Már most próbáljunk mást is; szólt ekkor János, fölkelve helyéről s egy magas polczról levett valami kobakot. Ezt én Törökországból hoztam. Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.

Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végig karmolja az ember torkát s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták inni, mikor megunták a józanságot s a ki lerészegszik tőle, lánczra kell kötni, hogy senkit meg ne marjon.

– Az én bátyám le akar engem itatni, gondolá magában Están, a mint megkóstolta a könyfacsaró italt; de helyt állt neki. Egy kicsit meglódult az agyveleje tőle, de azért birta magát tartani.

– Egyet mondok, bátya, szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot kiállt; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.15) Ne gyujtsunk rá?

– Későn keltél fel engem leejteni lábamról, gondolá magában János, s valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében, hogy az öcscse aligha legjobb szándékkal van iránta.

Nemsokára füstölt mindkettőjök szájában a csibuk, megrakva a legfelségesebb basadohánynyal, minővel valaha méheket szédítettek, s rövid idő alatt oly füst támadt körülök, hogy a mi denevér ez ideig megmaradt a toronyban, az is búcsút vett s boldogabb szállás után látott. -238-

De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót sem szólt egyik is. Többé titkot sem csináltak belőle, hogy egymást le akarják részegíteni; végre felállt János s egy pár opium-pastillt előkeresve egy zacskóból, azoknak egyikét a saját, másikát az öcscse égő pipájára tevé szótlanul… Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok… János leránczolta szemöldökeit mélyen, öcscse arczába tekintve; míg az elkezde lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé, arczán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett a csibuk szájából s ő nyitott ajakkal esett hátra, mint egy darab fa.

– Mégis te győzted kevésbbé, mormogá János gazda, a tűzbe hajítva csibakját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, a mi tanyája szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú tevének elég volna, beleüté abba néhányszor mámoros fejét, s a mint lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenőcs-edényt, melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürteit, nemkülönben bajuszát is jól kisodorá ugyanazon kenőcscsel, s akkor feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpenyegét, a kérdéses kardot pedig felköté oldalára.

Azzal Están öcscsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglevén, vevé a kulcsait s felnyitva a toronyajtót, kilépett a szabadba s azzal ismét bezárta a tornyot testvérére, ki aludt horkolva s bizonyosan fel nem ébredett abban az esztendőben.

Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat, hogy öcscsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? ez eszme lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében lappangani, s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a kastélybeliekkel. -239-

E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett alakítást, mely neki annál könnyebben sikerülhetett, minthogy öcscse saját szavaiként annyira hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk, s az éjszaka sötét volt és borongós.

A mint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt, míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy magassarkú és széles orrú czipő lábnyomai, a milyent az egész előtte ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.

– Tudtam, hogy itt van! mormogá az öreg s figyelemmel kisérve a lábnyomokat, könnyű volt kitalálni, hogy az ember először az ő ajtajára jött hallgatózni, azután pedig a hidhoz ment, s onnan megint az árok hosszában a parti bokrok közé távozott.

János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.

– Tehát itt várnak reá! gondolá, nagyon örülve, hogy minden kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva, nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közől kikukkanni, kik közől az egyiket Gondolfónak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.

– Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgy hogy semmire sem emlékezem, a mit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.

– Oh uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni s azután újra lepecsételtetni.

– Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még este nem volt hó.

– Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint a milyennek látszol. Mit tegyünk itt?

– Várj csak, uram, segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk három jármos ökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet egy helyen hajtani, a hol a víz széles s a part alacsony, mi magunk pedig felülünk az ökrökre s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták volna össze a kertet.

– Aranyos gondolataid vannak, ficzkó, nem hiába jártál iskolába Kökényesdinél; de a várkapun még ökörháton sem lovagolhatunk be, mert azoknak a nyomait épen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.

– Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal viszszük. De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo felkapaszkodik s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt ide lenn fogok őrködni.

Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét s aranyhegyeket igért neki jutalmul, ha terve sikerülend.

Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és kötelet, s egy kézi fürészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; – senki sem vett észre semmit.

Az árok előtt felült a három férfi az igás barmokra, -241- miket János nagy ügygyel-bajjal a befagyott vizen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél öles hágcsót.

A kerten keresztül a rondellák egyike alá érve, a hágcsót oda támaszták a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen rálépve, felmászott annak legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy kiálló horogvasába, azon acrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az idegen úr hágott fel a lajtorján s a kötelet derekára köttetve, Gondolfo által felhúzatta magát.

Ez, a mint észrevette, hogy a másik kettő eltünt, magához húzá a hágcsót s a szűre ujjába rejtett kézi fűrészszel mintegy közepe táján mind a két hevederét bevágta félig, s visszatámasztá ismét s várta, hogy jőjjenek visszafelé.

Egy jó félóráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán s a kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beleülve, annálfogva a hágcsóig lebocsátá magát. A mint a hágcsó legfelső fokán megállt s féllábát felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.

A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott magyarul, mint ha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott eszébe, hogy valaki van oda alant, a ki beszédét hallgatja s erre elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.

– Nézd! nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgta maga alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így felfordulna s ez még mulatságot csinál belőle.

Gondolfo lármázni kezde s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly türelmesen nézi, de János mind erre nem szólt egyebet, mint azt, hogy «bizony nagy gaukler vagy!» -242-

Végre Gondolfo nem tűrhetve tovább helyzetét s hogy társa félreértését eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:

– Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem állítsa fel azt a hágcsót.

– Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már most?

– Nincs más mód, mint felnyitnod a kaput, s azon feljönni a rondellába, s engemet felhúzni innen.

– Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk. Monda János, ki nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.

– Tüzet rakunk a részeg filkóra s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál bennünket ostoba ötleteiddel.

– Ez bizony jó lesz, helyeslé János; tehát csak vesd le a kapukulcsot, ha nálad van, majd akkor lesegítlek.

Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a két kulcsot zsebéből, s lehajítá azt Jánosnak.

– Nesze fogjad! jól vigyázz, hogy merre jösz; a lépcsőn feljutva a folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert ott uram a háziasszonynyal mulat s ketté hasít, ha bebotlasz.

– Valóban? monda János és szemei szikráztak a sötétben. No csak várj rám, mindjárt jövök.

Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az -243- ajtók mind nyitva voltak, egyik szobában sem talált senkit… Talán megcsalá Gondolfo?… Végre az utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s a mint annak kilincsét elfordítá, érzé, hogy az zárva van.

János egy szót sem felelt, hanem neki feszíté vállait az ajtónak, megpróbálva, ha betörhetné-e?

E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szivét s mint a kőfaltörő kos rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.

Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi kebelén, s most már annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferencz uram volt az! Ezért árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a szerető élete.

– Halál reátok! ordítá magánkívül az öreg s kirántva az oldalán függő kardot, rájok rohant ádáz dühvel.

A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de reszkető keze rosszul irányzott s a golyó az ablakon keresztül süvöltött. Erre megragadva a nő kezét, egy szőnyegajtót felszakított s maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utána repült, visszarántá őt annálfogva, s markolatig döfte szivén keresztül a férj kardját.

E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség, s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát, a kert fái között eltünt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas síkságon.

János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett, felmutatva a véres aczélt. -244-

– E kard Paskó Kristóf kardja: én e karddal megöltem Paskó Kristóf hűtlen nejét!

XI. AZ ITÉLET.

Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s jogaikat követelék vissza.

A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta állani.

– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a fejedelem tőlük.

– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál, sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk még reá.

– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás? Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.

– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem újra.

Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni -245- s az utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett vagyonai javával.

A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.

Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének, hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.

– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a fejedelem a beburkolt alaktól.

– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát láttatni?

– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az vagyok, a kinek állítom magam.

– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem. Leplezze le magát kegyelmed.

A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak, félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».

– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek, kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek szivébe?

– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit, hogy hivassa elé Pozsgait.

E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:

– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.

A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.

A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre fölemelé fejét s határozott hangon mondá:

– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»

«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»

«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök kivettessék.»

«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás, házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék, kit oly gyalázatosan elárult.»

E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete által előidézett.

A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját; elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.

S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban, midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez megmérgezte volna lelke jó érzelmét.

– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek -248- meg neki, hogy ő ölt volna meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh fektessetek engem is mellé!…

Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított. A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.

Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei verték föl elvonultságából.

A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat, midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.

A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva, melynek vasperecze nyakára volt kötve.

Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz lélekzettel.

Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám kezébe adva, monda:

– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s rabja marad kegyelmednek mind halálig. -249-

A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly szánalomgerjesztő volt őt látni.

Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most, midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre ment s elveté azt magától.

Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így látta maga előtt.

– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj fel és légy szabad.

Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.

Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte meg…

Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.

Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.

Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak lakhelyet cserélt.

De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.

Lábjegyzetek.

1) Rendes gyalogság.

2) Százezer tallér.

3) L. Cserei Mihály: Erdélyország története.

4) Cserei oratornak nevezi a követeket.

5) Rossz szellem a törököknél.

6) Törökül «földi».

7) Historia Transilvaniæ auctore Joanne Bethlenio Pars I.

8) Hasonló esetről tesz tanúbizonyságot Rainaud. Corona aurea, sive historia ordinis SS. Trinitatis de Redemptione Captivorum. Praynál. Specimen Hierarch. Pars II. pag. 272.

9) Sapor – Valeriánt.

10) Micsoda? acsoda! tréfás szójáték.

11) Beiktatási törvényes szertartás.

12) Historia rerum transilv. aut J. Bethlen. P. I.

13) Bethlen J.

14) Historia rerum Transsilvaniæ, autore Joanne Bethlenio.

15) A dohányzás még akkor törvény szerint tilalmas volt.