The Project Gutenberg eBook of Enyim, tied, övé (2. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 243. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=HfliAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

ENYIM, TIED, ÖVÉ

A CSEH SCHWEICZON ÁT.

Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!

Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn, úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.

A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak sebesen; emberarczok jönnek, változnak -2- sebesen. Minden tájék, minden arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az «enyim?»

Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem Serenához, sem ő hozzá.

A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú boulevardot tört keresztül.

A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.

A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!

Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.

Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas szálfákkal.

Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon. Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.

S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros födelekkel; egy megnyíló -3- völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől tanulták volna.

Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?

Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!

A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.

Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ (csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».

… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.

Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az -4- újon beszállókat is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy örömére.

A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek? mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért? neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.

Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk arról elébb.

Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.

Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül, hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.

A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem fátyol takarta. -5-

Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.

Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is természetesen a szép panoráma kedveért.

Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni; erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz, melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel lehet tenni, hogy nem tud csehül.

Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak (francziául) a helyet, a melyen ő ült.

A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor, azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.

Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a változó panorámát bámulva.

És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának -6- egy közel épűlt ház szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket adták ki: «HANNA».

Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt, szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.

A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.

Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a «tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».

Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék, mint egy istennőnek.

Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak bátyja.

De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna: egy az élő, más a halott iránt.

A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér, ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra, e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé. -7-

És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.

Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a kolostorban.

De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.

A bátya pedig, a ki aludni látszott, halk hangon megszólalt s azt mondá a szép hölgynek csehül.

«Hanna, ha kiszállunk a waggonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom törni.»

Azt hitte: utitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is; s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.

Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: «mi közöd neked egy idegen hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!»

S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban elaludt, és aztán álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van és repűl sebesen -8- vitorlás hajón. Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.

S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely szemközt jő. Incze távcsövét veszi s a közeledő hajó nevét iparkodik elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem sülyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végig nyúlik utána a holdsütötte hullámokon, s a hosszú fekete füstkigyó az égen. A távcső azt hazudja, hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arcz és alak. Serena! Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér kendőjével int felé.

Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek s aztán nem leszesz itt.

De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen neki vágtatnak egymásnak. Ohé! Stewart! Kapitány! Ohé!

A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban zuhognak. Most elevenűl egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak. Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetlen.

A Steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog jönni. -9- Egy villámpercz múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére s a két roncs összeszorítja őket egymáshoz.

Incze felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a keblén, hozzá szorítva erőszakosan; arcza az arczán, karjai a vállain. Bátyja pedig oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle, rettentően eltorzult arczczal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.

A vonat egy szemközt robogóval összeütközött s ők az egymásra döntött waggonok romjai alá kerültek.

A HIVOTT KÖNYEK.

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve, keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.

Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének: «szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez: «debarrassez vous vous de moi.» -10-

Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva; arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü perczeiben?

Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt. -11-

Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra. Ott letevé.

Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit! -12-

És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.

Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két kezével.

A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat.

Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most, mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős -13- testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe, hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az, hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?

Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő; hideg szél fú.»

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, -14- hogy ennek az embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva.

Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az utasokat továbbszállítandó.

A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá, hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma». Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára -15- s az zsúfolásig telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel igyekeztek felülmulni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett, Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit előhozta és shawljával megkinálta?

– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában. Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan: «Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a hivatalos signalementból olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor testvéremet halva látta».

– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen. Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával. Azt sajnálja, -16- tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».

Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva, kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje tetején s egykedvüen bámészkodni.

Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte. Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén van.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve, Inczéhez.

– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye, tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül, aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el volt temetve.

Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer -18- csak kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt, rebegé:

– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé Incze.

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért. Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem. Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába: akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s -19- Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet alatt állok.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember! Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.

Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.

WALTER LEO BANKÁR.

Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle. Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek tagjai bárók.

S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta megjegyezni kis idő mulva:

– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem uzsorás. Nemes -20- ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik előtt nem lehet mindent kibeszélni.

– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem tetszett. Annak már van tizennégy éve.

Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja azt Waltertől is.

Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.

Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa; nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer -21- azzá lett, attól tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő szerencsétlenség!»

– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni fogja megint.

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg; csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén, nehogy amazt megrémítse.

De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti motyóját, lát utána, hogy -22- bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak többé, hogy «mind a vizig szárazon!»

De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:

– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra. Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost, a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele maga.

– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom én önnek? Hát szabad önnek -23- máshová szállni, ott, a hol nekem házam van? Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk. Allons donc!

Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol érkezésüket egész inas-sereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó. Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek, vizfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e fájdalmat lánczon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve, Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva minden -24- tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését, testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle, hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak, melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok, szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja abból.

Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a megváltónélküli keresztet…

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják, hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte. Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania: jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom, megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.

Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már. Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér arczczal, melynek homlokán, -26- halántékain a kék erek hálózata keresztül látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt bankárjához.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem tudott szóhoz jutni.

– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat. Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém, hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős, szétkergette a -27- csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek, az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek, hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét. Ah! az én Leomnak.

– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió, odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van, mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh, de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza. Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva. Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem. -28-

Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal utazol?

Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam! Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok. Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom, hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal. Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét. Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!

Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt -29- úgy hajította le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a komornyik bejött.

Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen sikkaszsza el.

Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam posnyét».

Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd fejét füléhez hajtva, gyöngéden -30- suttogott neki titkos madárbeszédet, a mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.

Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami attentatum? Szólj: mi baj van?

Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó, vagy egy koldus.

Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger beszéde?

Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt felelte, hogy «azt is».

– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.

Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez -31- s azt interpellálta fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe, rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt a nagy bűnt?

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok, vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?

Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána szállt maga is.

– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt -32- tegnap, így értette Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki. Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a «Fehérhegyen».

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve: összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából. Igazán kaczagni való tréfa.

Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor morbo».

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával; leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet hazudnia. Mondja meg az igazat.

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt -33- baleset. Két vonat egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba. Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én sejtettem, ezt sugta valami.

S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain, elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.

– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot látni, a milyen mindig volt.

Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze kezét s ezt susogá:

– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert meghalt?

És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:

– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok egy idegbeteg asszony! -34- Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek. No de nem soká tart ez már neked. Csitt!

Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen tartott a számára.

(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).

– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de ugyanannyiszor kibékülök.

Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba, menetközben közel hajtott fővel mondva neki:

– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!

A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből, fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is, Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.

Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű, életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején diadémmal körített bársonysüveg.

A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.

Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.

Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság kővévált tanui.

– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé Hanna grófnő.

– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest, hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak omladékain épült fel a negyedik».

Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.

– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb kéz, a mit minden esztendőben -36- egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott lenni.

A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a kőszobrok protestálnak még itt.

A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett ötven krajczár szabott díj mellett.

Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).

Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!

Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e könyek indokát? úgy sem találná meg!

Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott: «szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember, hanem saját magát. -37-

– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással, mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.

A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe levetették s azok épen maradtak.

Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!

Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.

Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»

A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.

– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. -38- Mikor eljöttünk, eladtuk kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.

– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik ön azzal kezdeni?

– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét, meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.

– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el a törvényesnél.

Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről beszélt, ki most a ravatalon fekszik.

– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat csinálsz a lakománkból!

S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a megittasodásig élvezni a könyek mámorító -39- cseppjeit. Poppæának nem voltak kegyetlenebb gyönyörtulzásai.

A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.

– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a sok sírástól.

Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke». Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.

Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát: a mi vendégünk kedvéért!»

Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.

A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus, melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte unsern Kaiser.»

Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország -40- elesett! s ez a «mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát újra hallja.

Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek, ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.

Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.

A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is, egyszerre maga előtt.

Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy felfoghatatlan jelleme olvasható.

Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?

Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes, földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz lesz -41- hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.

Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.

Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások, kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad, azt ők sugalták titokteljesen.

Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben az ő végzete lakik…

ISMÉT ITTHON.

Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt. Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is, meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics, meg egy ember?

Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: -42- minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé.

Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben, kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.

Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt, egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott régi ismerősökre talál.

A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.

Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon maradt kezében egy hosszú csáti bot.

A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka, nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a temetkezési egyletbe.

A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez -43- nem illő nagy fejjel, melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más egyéb, csak pipaszár nem.

Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis pipából».

Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.

– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű polgártárs.

– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten ember.

A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.

«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem tudott lélekzetet venni.

Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk -44- gomb, zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.

Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.

Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.

Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»

Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel, arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit. Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható fel?

Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra. Készült levetkőzni. -45-

Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át egy menekülő dandárt keresztülhúzni.

Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A csizma maradt a győztes.

Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról, ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.

«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok számára, épen a vendéglővel szemközt.

Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten, gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez, ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van, alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni fognak ifjak és vének életbe és halálba.

«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú, a ki a bölcseséget és a hősi erényeket -46- ennyire egyesíteni tudta magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».

Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve, Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.

Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.

Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak az arcza az örömtől.

– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz már?

(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával ütöttem így félre az orrodat.)

– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi csatában harczoltál együtt.

Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki «ott» igen vitézül viselte magát.

Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?

– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére: s arra -47- a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett belőle.

– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a félkezem a guba alá dugva!

– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán gyujts rá valami szép beszédre.

– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem tudok én nektek semmit mondani.

– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a szádba adom én a szót szépen.

– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!

Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre, míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de még -48- is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta végét szakítani.

Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.

Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s lediktálni, a mit beszélt.

Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.

Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a hazaszeretet?

Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s odaesik az ágyára.

Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!

Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a merénylet!

Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.

A HIRESSÉG ÁTKA.

Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?

Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét; kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást, novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót, hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat. Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt szellemi vezérének nyilváníthatja.

Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.

Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség, a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz, legalább is egy ágyút vár tőle vissza.

Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.

Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba. Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi bizottsághoz» utasittatnak.)

Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán, melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud különbséget tenni közöttük.

Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.

Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy küldje meg a tőkéje kamatját; nem -51- bánja már, ha tiz perczent lesz is, Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.

Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte magát aranynyal?

Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át, arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták, hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez rászedve hiresen?

Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer forintnak!

Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe keveredni!

Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.

Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt – kitüntetéseivel.

Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél. Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy vigasztalására gondol.

Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy -52- látogatta meg Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.

Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!

Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni lehet.

Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal, dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s fején gyöngyös pártával.

Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem, hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt. Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva; ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy durczás, hallgatag vagy közbekottyanó. -53-

Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon neki. Hiszen tartozik vele.

Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya arczvonásait.

– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen korán jutott árvaságra!

Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele az előtte heverő papirra.

– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a dühös kozákok dárdáitól átszúrva.

– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van. Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára, hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.

– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél felőlök.

– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is, az kétségtelen sikert aratna számunkra. -54-

Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni fog a «comitée» tagjaival.

Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős «comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.

Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy eddig nem volt.

Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet nem is kérdezősködött felőlük.

A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon választókerületébe, magát választóinak megmutatni.

Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.

Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket, s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint azelőtt.

Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna tán azokat soha ki sem gondolni!

A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, -55- hogy az még most is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal, mire visszatért.

Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki üdvözletére sietett.

Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának diadalai le voltak irva.

– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.

– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a nemzeti comitée.

Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.

– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a magyar alkotmányhoz?

– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken. Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.

– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg -56- csak nem jön mi nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.

– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.

Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a kerület falvait.

Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta, ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.

Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit képviselőnek.

Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.

– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek kell megfizetnünk.

Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a -57- midőn senkit sem vesztegettek meg a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a kassai sonkát, eczettel, paprikával?

Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.

Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből két ezer forintot.

Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!

Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer forintról.)

– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.

Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák -58- ezek. Ezt nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.

– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra nekem van szükségem!

– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.

– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok pénzt kérni a takarékpénztárból!

– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.

– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak; Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se Muki az enyimet.

Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és fogolylyá téve.

Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.

Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki váltóján.

Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk előre.

Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy vegyék meg az összeget az elfogadón.

Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni -59- Lenczin: az attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona nincs.

Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják, hogy gavalléros tréfa.

Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni Kondorossy Mukit!

Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».

Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg nem árthat.

Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.

Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt kiengesztelje.

Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze, hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az ellenkezőbe.

Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a bizalmas értekezleteket nála nélkül.

Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.

– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot… -60-

– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.

– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó piczuláig.

– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El is ájult. Azt mondják.

– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát megkapja a kalocsai érsekséget.

– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.

Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?

Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a repcze, s hogy hullanak a birkák.

A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.

Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma, hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.

Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész a prágai Venczel-térig eljutott.

Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel megitélt pénztől.

S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják az országgyülést; több napidíj nem adatik.

Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.

Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek.

Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a szózatot.

Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a háznál!

Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a melodiája. -62- Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával. Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz «Bozse Czarja Chrani» is.

Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejü sas.

A HANG A TENGER ALÓL.

A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány kedvéért Magyarország kontumacziázva.

És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében, mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak. Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot. Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték, miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.

Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa. -63-

Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul, reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.

Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek számára.

Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről álmodjék?

Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?

Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el magától ez ajánlatot.

Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben koczkáztatni!

Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis szállásán.

Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni – egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?

Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a – mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő tartalmú hirdetményt: -64-

«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»

Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó.

Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával keresse a kenyerét.

Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.

Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. – Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt vezér-igazgató.

Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény, mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.

Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.

Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki -65- a nála levő tőkéjét; azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy nagyszerű vállalatnak.

A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az embert) s azt mondá neki:

– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled, nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?

Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés bizonynyal az volt.

– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez semmit.

– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a válaszodat. Jó éjszakát.

Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?

Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt meg leányával együtt.

Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést felvenni. Szemeiben valami veszedelmes -66- búskomorság látszott, a mi rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.

Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.

De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő reá is felvirradna ez által.

Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.

Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.

Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen. Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?

Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek divatban voltak.

Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.

A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó félkrajczárig.

Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból, hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől. Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az, ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki az ön végzetére oly nagy -68- befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg becsületét.

E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá, hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.

Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből valami! Az a jótékony nemtő!

Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté, tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.

Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem bízhatik magához?

Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik, s a tengerfenéknek szava nincs!

Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, -69- még ott sem szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött, hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.

Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.

Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve: harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak; abban ez volt:

«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani szolgálatomat. -70- Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai Incze.»

Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.

S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik; – az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.

ÉJSARKI FÖLFEDEZÉSEK.

Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint tábornok és dandárvezér végezte pályáját.

A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak megmaradni.

A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok rajta; de teljesül.

De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után? a hol a czíméből nem él senki, -71- hanem a kinek teszik, az czímezheti magát tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek számára.

Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba. Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.

Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk, ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.

Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz belőle? -72-

Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba visszavonták?

Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már honn volt Pesten.

Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most odahaza.

Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki amarra! Falun lakik minden ember.

Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a hosszú asztalnál az arany sasban.

Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.

Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.

Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán szaladt is!

Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti ki valaki az által, hogy éjfél után egy -73- órakor az üres utczán azt kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.

Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)

No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem vállalhatja.

Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt, kívált ha megharagudott.

– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.

Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert, meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő excellencziája, szolgálatára áll mind.

– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy kettősfenekü hajóban. Elhozta?

– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a felkelést szervezze?

Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás vállatások.

– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is mindenttudóbb.

– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet. De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?

– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza -74- most tökéletes boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.

– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy népdalban is előfordul?

– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!

– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»

Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni. Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.

Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is. Internálva lett Prágába.

Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.

Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! -75- A korall-grotta ezalatt már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan építenek.

Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy azt Incze már New-Yorkban megtudta.

– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be tetszése szerinti papirokba.

Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá. Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését, miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia véghetetlen időkig.

– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak, egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem. Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.

– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a rendőrfőnök, a pénzvilág -76- bárói s született aristocraták, még püspökök is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!

Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott a feladathoz.

– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig házunkat mindig otthonának tekintse.

Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte tőle:

– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s vigyázzak, a hogy tudok?

Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat: idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)

Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte: köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez rangot szerez neki a lovagias körökben.

Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései egyesíték fényes termeiben a cseh -77- magas körök legnevezetesebb sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.

Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a feltünésre férfias szépsége.

Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok, sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj: szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti bizalmaskodástól.

Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé; megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek! Itt van -78- még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt; másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.

S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először életében férfibecsének érvényesítésére.

Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival, kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé; sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek, rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté, mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi mindannál becsesebb: a férfit.

Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus, mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony) boltozatához. -79-

De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?

Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely büszke szépségének javára vált.

Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül. Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz, habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos csillagkereszt.

A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága, hogy e különcz viselethez joga van.

Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt hímezve a kettős sas.)

– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt -80- mondaná: «én választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna. De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ. Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a véletlen… gondolatokat.

– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is, magamtól is szeretek kalandozni.

– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek. Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?

– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a grófnőé az égben.

– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi flosculus alakjába öntve?

Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva mondá neki:

– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal, férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!

Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna nála az «illemlátogatást».

– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az esetben azon -81- házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a «jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van, beszélhetsz.

– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.

Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy megnyomni?

Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.

Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.

– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.

– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat. Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a nők szeretetreméltóságodat. -82- Főuraink, a kik maguk is mind utazók, roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg, hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél, se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink. Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e, vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad ragadtatva.

– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse, válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek, imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a leányt -83- egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy egész életedre boldoggá tedd.

Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte azt, hogy ezek kifizettessenek?

A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a felszinről.

Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt hoz neki vele.

Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a legnagyobb flegmával:

– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak adott becsületszavam alól.

Incze azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: «Ah, ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha már most történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy elődje valaha valakit valahová internált s azt haza kellene már hívni, hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori őrszem a gyepen, a kit elfelejtettek felváltani». De Leo nem mondott rá sem komoly, sem -84- tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn, mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Incze e vizsgáló tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén felemelt fejét s elvégre ő fordította kedélyes hangulatra a beszédet.

Walter Leo a finom világfi udvariasságának szine alatt felelé e barátian komoly szavakat:

– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a magad helyén.

Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, a míg érte jön valaki s hivatalosan elrabolja innen.

Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyülésre, s a hogy az *-apátúr előre megmondá: az ő hívei, a kit egyszer megválasztottak képviselőjüknek, azt, a míg csak lélekzetet vesz, mindig meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leo kap egy roppant nagy, hosszú paksamétát nevére czímezve, valahonnan Magyarország közepéből, s mikor azt felbontja, előtünik belőle a három fontos választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén s Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás. Inczének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenczi, s annak a pártja szavazást követelt. Volt is huszonkilencz szavazójuk, hanem azért végigszavaztatták Incze háromezer hivét két nap és két éjjel.

Most már tehát itt van az, a ki parancsolja a hazamenetelt. Leo legelébb is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb kapta ő méltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbizás okmányát, a mit Leo személyesen vitt el hozzá. -85-

– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak be engemet többé a taposó-malomba!

– A magyar országgyülés csak egy taposó-malom, melyben az ember hasztalan lépdel, előre nem halad.

– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé. Nem értem a pártok czéljait, nem a közönség kivánságát, s nem látok semmi kormányprogrammot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve lennem.

Walter Leo megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint a ki ahhoz készül, hogy nagyon simán jőjjenek ki száján az elmondandók.

– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé és beszéljünk olyan dolgokról, a mikről még eddig nem beszéltünk.

Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Inczét olyan párbeszédre, a mely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé kell nézni.

– Hát legelébb is nem hiszem én azt te neked, hogy téged a hazádban felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem birna. Hanem teneked most épen egy nagy igénypered van a sorssal!

– Igen. Te azt követeled az Úr Istentől, hogy ő, a ki a symmetriát feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a symmetriát. Te azt hiszed, hogy a mit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett, azt egy waggontörés által illik, hogy visszaadja. -86-

– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom, hanem egy pár szép melancholicus szem, s ha az ember így együtt lát benneteket, azt mondja: «szép pár». A feleségem megbolondulna örömében, ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a keztyűt, a ki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te nagyon megcsalod magadat.

– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el magammal. Nem csak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak tudatlanság. Nos, jösz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz kellemetes!

– No tehát «all right». Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok teremtve s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá lenni. Arra a kérdésre: «ki» ez a férfi? «ki» ez a nő? megtaláltátok a választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt s igazatok van. Hanem azt a kérdést: hogy «mi» ez a férfi? «mi» ez a nő? hasztalan igyekeztek sympathiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja nektek: concret alakban. Kivánod megtudni?

– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az ilyen kategoria emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal tisztességesen meg lehet élni – Gráczban; még egy asszonyt is el lehet tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy -87- az aranyon heverő Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk s neked, az amerikai tábornoknak épen csak annyi vagyonod van, hogy sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.

– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez a Hanna grófnő úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se testvér, se más afféle garde des dames nem kiséri sehova. Tehát önálló nő. Megjelenése a világban elegáns és a mellett igénytelen. Piperére nem ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a szinházban tulajdon páholya van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán soha sem voltál, mivel nekem megigérted, hogy «senkit» sem fogsz meglátogatni; de annyit hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre, hangversenyekre, s ott elegáns világ gyül össze. Mindezekből azt kell következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiusított leány. Grófoknál ezt csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony is «comtesse».

– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél és kevesebb a valaminél. Addig úrnő csak, a míg rabnő marad. Szabad: addig, a míg tetszik neki fogolynak lenni.

– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, -88- a melynek erkélyéről legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű panorámát, a mit Prága és vidéke nyujt? Azt a palotát Mária Terézia építteté, abból a czélból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig vétetnek föl az új védenczek), a kik vagy árvaságra jutottak s hires nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni mesallianceok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E rendnek az öltözete az a sötéthamuszin selyemöltöny, a mult századbeli szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a kettős sassal hímzett keztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép eredetijét pedig ama nő-asylum termében.

– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Conventjük szerzet, de nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak czélja volt egy olyan asszonyi asylumot állítani fel, a honnan a tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; a hol a nemes leány úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata mindegyiknek, saját páholya a szinházban. Szabóját, divatárusnőjét fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül kapnak még évenként két ezer ezüst forintot gombostűpénzül. És rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek estélyekre, bálokba s hívhatnak magukhoz társaságot s részt vehetnek minden mulatságban, a miben rangbeli nők részt szoktak venni.

– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset. Mária Terézia védenczei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes ficzkó szép szemeiért, sem józaneszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közülök, hogy feleségül vegye, a ki abban a perczben, a melyben férjhez ment, elvesztett mindent, a mivel addig birt; ott hágy palotát, fogatot, gyémántokat, még a hamuszin selyemruhát is, a mire már kétszáz előre bejegyzett aspirans várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetlen emlékét. – Kinek kell ilyen hozomány?

– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet «egy nő» a világon, a ki kényelmet, fényt fel tud áldozni szive hajlamának!

– A hol nőkről általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. A hol azonban ismerős emberekről van szó, ott inkább látom azt, a mit tudok, mint a mit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna grófnő pedig huszonnégy.

– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolcz éves leány, a ki akkor jött ki a növeldéből, inkább odatapadna hozzád s boldog lenne veled: de egy huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pyrrhusi győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed. Te mélyen tudsz érzeni, akárhogy titkolod. Azt, a mit elvesztettél, elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja -90- engedni, hogy boldog légy. Kapsz egy büszke nőt: a ki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet ridegen megőrzi, de a ki mindig fölötted fogja hordani a fejét s mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, a kinek minden gondolatja te voltál, a ki csoda és tünemény volt, a mit te megszokott dolognak vettél. A halottak boszút tudnak állani magukért azokon, a kiket szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni, lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltünt eszménykép, a férjnek a tengerben eltünt valóság. Nagy baj, hogy a halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van módja talán annak is. Magadra hagylak. Kisértsd meg őt magad elé idézni. Vedd elő arczképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit, szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká s beszélj vele. Ő most már rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.

Áldorfai némán megszorítá Walter Leo kezét s szemei tele voltak könynyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette.

«NEVER MORE.» SOHA TÖBBÉ.

Egy óra mulva, hogy Leo eltávozott Inczétől, következő tartalmú levelet kapta tőle:

– Köszönöm baráti részvétedet. Már irtam az elnöknek, hogy a megválasztatást elfogadom. Ma és holnap végzem a bucsúlátogatásokat ismerőseinknél.»

«Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a Behring-utat. Szerencsés utazást». -91-

Az emlékezet az a halott, a ki hazajár, valahányszor idézik. Néha hivatlanul is eljön s elhozza magával ismerős hangját, ruháit, tekintetét: eljő egész környezetével.

Az emlékezet beszélt Inczével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint halotthoz illik.

Elvitte őt odáig, a hol belőle, a papból férj lett és apostata, a sors kényszerítő præstigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy catastrophára volt szükség, hogy ez így düljön el!

Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Incze akkor, a mikor első szerelme kigyuladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szive dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajjon ezt a második nőt is elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, a hol ifjú éveit tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a czellát, megmutogathatja-e neki is azt a fehér talárt s azt a skapulárét? – Csitt!…

S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a közelbe. Találkozik Hannával a waggonban.

Hannát vitte testvére, mert a család úgy kivánta, Prágába, a Mária Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.

Az összeütközésnél meghalt a testvér s Hanna nem kisérte azt vissza anyja házához.

S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt. Mit siratott? Azt, a mit ebben a szép világban elveszített.

… Incze szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, a kibe szerelmes, már volt egy bálványa, a kiről ábrándozott, a kiben hitt, a kinek nevére gyönyörtől dagadt keble.

Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a félistent, s azelőtt nem lakott annak a szivében senki! Lelkének ő volt az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…

Incze utoljára hagyta a bucsúlátogatást Hanna grófnőnél. Már most tudta, hogy annak délelőtt misére kell menni s egyéb ájtatos szertartásokon jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.

Még mint nagyon fiatal lányka megimerkedett Hanna egy hasonlókorú fiatal cseh mágnással. Tánczvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot visszautasított s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, a kire számos férfitestvér miatt nem vár fényes hozomány, s a ki rangjához illő épouseuröket elutasít, állhatatosan egy fiatal -93- emberről álmodozik, a ki megint, a családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával s a kinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, a kiket nagy mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkiséri Prágába; a család kieszközölte már a helyet a Terézia-rend alapítványában; az ifju főhadnagyot pedig elteszik garnisonba valahová Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.

Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifju főhadnagynak is fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, a hol egy gazdag grófi család egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas, – egyenesen ő reá vár s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs testvére). Azonban az ifju főhadnagy inkább tanulmányozza Nagy-Szebenben, vagy Mantuában a török buzát, az első helyen puliszka, a másodikon polenta-alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiusított leánynyal. Hívek maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, a minek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem compromittálhatná. Csupán egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halavány. Az által, hogy legidősebb bátyját a waggon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, a mit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára készült, de a mint ő reá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem volt felszentelve) s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifju főhadnagynak -94- vannak chanceai. A majoresco után ő következik. Egy szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett mulatság s azt kiáltják: «válts föl!»

Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást keresztező levelek.

Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és Istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó méreg. A idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált ha azt egy tökéletes férfi adja elő, a ki nemcsak mondani tudja e nagy, merész dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke, osztályát mégis úgy elitéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti s irígykedik rá. Ez negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S az ellentétek vonzalma erős.

Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas kitörte a nyakát. A ló negyvenezer francot ért. És ezzel most az ifjú főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére s urává lett a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a «von und zu».

Hanem azóta nem irt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött. Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet irjon a majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van «ő»?

A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizonyára «Ő», a mint átvette a majoratust s imitt-amotti hitelezői kielégítésével -95- első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül.

Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a férfi szivet.

Addig, a míg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cœlibatusban élő kis úr rajongott egy apáczaéletet folytató barátnőért, s a mint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához – egy kézszorítás árán?

De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegényeknek, az elhagyatottaknak? s ha azoknak lehet széttépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széjjel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért?

Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle aristocraticus pompa, feldíszítés. Kárpitok, butorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, a míg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának butorzata emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják butoraikat Párisból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak -96- évenkinti (lázsiásokban kifizetett) kétezer forintjokat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a míg benne laknak.

Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra, ismét végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kandallóba!

Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól, a ki még sohasem volt itt.

Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czím, se korona, «Áldorfai Incze» állt rajta, semmi más.

Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét.

– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.

– Saját nemességem ugyan nem igen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A mióta tudva van megválasztatásom, a hány nemes barátommal -97- találkoztam az utczán, «Isten jó nap!» helyett mindegyik azzal köszönt, hogy «szerencsés utat!» s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval utasítanak ki innen.

– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, a hol annyi keserű tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, a mely önt csaknem számüzte?

– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a mit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni.

Áldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé:

Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szívbeli titok.

Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?

– Mert velem is épen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigoruan szabott jövedelemmel.

– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztosítva.

– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az sincs.

Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s azt kérdeni tőle:

– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli?

Incze megragadta a neki nyujtott kezet, büszkeségben ittasult szenvedélylyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani, de a «szerzetbeli hölgy» gyöngéden visszatartá őt magától, komolyan súgva:

– Ha ön akarja és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, a mi most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a mit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, a mit rabkoromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?

Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint a milyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagylelkével tölti be az ürt, mely kettőjök közt van, rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a mit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem -99- a halál fenyegető kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s eldobni érte az egész világot! És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát.

– Egészen vak vagyok a gyönyörtől, rebegé, s nem csodálnám, ha meg is némultam volna. Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy egy férfi egy hölgy elé léphessen azzal a szóval: «te adj oda értem egy egész világot, s végy érte cserébe engem». Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szivemre, a mit csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet, az öné. S ne higyje azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, a mit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, a kinek tőkepénze van «itt» és «itt» (tenyerére és homlokára ütve mondá), még mindig élhet úrmódra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!

– Igen, igen! szólt Hanna fellelkesülten; én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, a kit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, a miben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utólérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arczképét le ne tegye ön értem soha. Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi nem leszünk egymásnak vetélytársai!

E szóra Incze térdre roskadt s most már könyeivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. -100- Ez volt szivének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó.

Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképet kiszakítani s arról levágva a főt, ő maga illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medaillonba, melyben Incze Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.

Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új menyasszonyét is, meg a régiét is.

Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel-térre, arról nehéz volna számot adni.

Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szivesen is látták minden időben.

– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? kérdé siránk hangon Helene.

– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön nőül veszi Hannát!

– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet, szólt nevetve Walter Leo. Tudtam én azt már tegnap.

Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatlanul nyakába borult Inczének s összecsókolta annak arczát, jó kedvében féktelenül kiáltozva: «kedves, édes Incze! Drága Inczém!»

Walter Leo csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldeivel meg a tenyereivel feléjök. (Tanuja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő, meg egy öreg zongora-művész is.) -101-

– Itt van ni! Tessék! mondá Leo. Már most én e miatt kell, hogy elváljak a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.

Incze nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették benne az oroszlánt.

– Hát az is jó lesz, vágott vissza. Hanna már megengedte, hogy az ő arczképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat is.

– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak quittek vagyunk. Én is kaptam egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!

– Hanem hát már most lássunk a prózai intézkedések után, folytatá a bankár, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, a míg a lámpákat eloltogatják.

A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Inczét, mint eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátur. Szerencséje volt Inczének, hogy dimissoriálisát a dudai matricula nyomán az ottani új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből bizonyos stadiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják, bizony beteszik a szürit a Daliborkába, mikor épen esküdni megy!

Végre nagy nehezen a családot repræsentáló Starrwitz majoresco is ráadta a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.

– Nem egész mesalliance. A tábornokból lehet megint tábornok, a képviselőből lehet minister, s a convertitából lehet reconvertita. Az asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat sibi!

Hanna és Incze most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a vasuton. -102-

CONSORS ÉS CONSORS.

Jól mondta azt Walter Leo, hogy a halottak boszút tudnak állani azokon, a kiket szerettek.

Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg a feleségével: a lelkét.

Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától vette volna stambuli bazárban, a kinek derekán az övét csak a vőlegény kése metszi keresztül, hanem a lélek épen úgy nem járt együtt vele, mint annál.

A helyett annak a másiknak a lelke, ki az Isis-lugas alatt nyugszik, járt el mindennap haza s ott ült az új nő és a férj között.

Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a mult és a jelen között.

És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett hozzá. Ezt nem tanítják az apáczáknál.

Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a mulatságot, úgy, a hogy adva volt, s Inczének soha egy gondolatja sem volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya volt annak szerelmét bebizonyítani!

Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte s kizárt minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, a hogy a cseh beamterek élnek otthon. Inczének aztán ilyenkor elüzhetlenül ott ült a jobbján az a «másik», a ki még a bujdosások idejében is vendégsereget gyűjtött maga körül s férje kedvéért megvendégelte a menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvencz étele, maga kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba -103- kerül az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet, ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki, a hogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!

Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz lángjával leégeti hunczutkáit, ha theát főz, leforrázza a vizzel a kezét, ha hozzá fog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab, krétáz, öltöget, de az napról-napra messzebb esik az elkészüléstől, mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap érezteti férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló. (Úgy-e te «Hajdani», mikor vége volt, hosszú nyári estével a nehéz kerti munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, a míg gyomlálástól szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig is énekes ajkaidat s aztán egy percz mulva már olyan tiszta és fehér volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezüleg megtölteni s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)

Inczének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a füsttől. Csak az országházban gyujthat rá a folyosón; de azért is orrt fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az «alkotmányos húsfüstölő intézetnek» a zamatja.

Incze egészen otthonülő emberré vált. Kedvencz mulatságával, a vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem türi a vadászkutyákat. Semmi állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után -104- tisztogatni, fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy folytonos önfeláldozás.

Incze is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi jegyzetekből új útleirásokat készít, ivét tizenöt forintjával. Folyvást dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a butorokért, az adóért, a casinói, klubbi tagságért.

S a férj, a ki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes lenni. Minden gondolatját az üres papiros foglalja el.

Aztán néha egy-egy országgyülési beszédre is kell készülni. Incze az ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, a kik egész három esztendőn át egy árva szóval sem czáfolják meg, hogy nincsenek a Karthausi barátok szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos «igen» és «nem» memento mori hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek. De Áldorfai – gyanusított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a beszédére készülő államférfiu kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó szerencse, ha az asszony elég tapintattal bir, kitalálni az indokot s mosolyogva jegyezni meg: «te most ugy-e bár azt gondolod, hogy a miniszterrel beszélsz!»

Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.

Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.

Az osztrák-porosz háboru sajátszerű megvilágítást adott a belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, -105- vagy egy vagy más módon. A magyar országgyülésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok. Incze még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani honvéd ezredesről egyebet föltenni.

Egy monarchia sorsa, ujjáalakulása vagy szétomlása függött minden névszerinti szavazástól.

Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leo Budapesten. Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál.

Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős ministerium, azzal a hirrel lepte meg Inczét, félre hiva őt dolgozó szobájába, hogy igen fontos «nemzetgazdászati» eseményt akar közölni vele.

Egy consortium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasut kiépítését Magyarországon szemelte ki feladatául s ezen consortium óhajtaná, hogy Incze is lépjen be engedménybirtokosai sorába.

– Hazafiui buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy részének a kivánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.

– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem koczkáztatsz semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged megválaszt -106- igazgató-tanácsosának s az ilyen hivatal, mint tudod, hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi tiszteletdijt szokott eredményezni.

Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez épen helyreütné azt a különbséget, a mi a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdijas tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.

– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf Bauernhass Siegebert.

– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a consortiumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz benne megismerni. Tehát kezet rá.

Incze nem tétovázott kezét adni Leonak, ki azután e tárgyat befejezettnek nyilvánítá.

Pár nap mulva Leo tudatá Inczével, hogy az egész vállalat a legsimább úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Inczét a társulat az igazgató-tanácsosok sorába fel fogja venni.

Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Incze nem is tartózkodott azt nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára s ennek elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan életet megszerezni.

E felfedezés jutalma volt Inczére nézve egy egész boldog és semmi incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt, hogy legelső föltételül ezt köté ki:

– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az iróasztalod mellett ülni, hanem néha majd az enyim is leszesz.

Egy hét mulva már meghivták Inczét a consortium alakító ülésébe. Ez itt Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt kellett benne venni.

Voltak jelen a tanácskozáson öten, a kiknek a neveit mind elfelejtette Incze, a mint Leo elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név: Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is nézte nagyon.

Magas, délczeg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal, mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija, cotelettjei finomul gondozva; arczán előkelő nyugalom s ha vannak szemek, a melyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, a melyek hallgatnak. A mi legfeltünőbb volt rajta, az, hogy svéd keztyüit az egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leo bemutatta őket egymásnak, Inczének is keztyüs kezet nyujtott szorításra, keztyüs kézzel számított, keztyüs kézzel irta alá a nevét.

Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlévő tagok szerencsét kivántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz s ismét kezet szorítottak, a viszontlátásig.

(Ez lesz tehát az én «consors»-om, mondá magában Incze, nagyon emlékébe edzve azt az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak szemei elé.)

Különösnek találta, hogy ez a szó: «consors», azt is jelenti, hogy «feleség».

Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbizhatja Hannát, nagyobb szállást keresni s azt tetszése szerint bebutoroztatni.

Incze aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés lefolyását: kik voltak jelen? s nem titkolta el a fölötti megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf -108- az egész gyülés alatt le nem húzta a kezéről a keztyüt; neki is keztyüsen nyujtotta a kezét parolázásra, a mi tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.

– Ez nem gőg, csak megszokás. Némely úri háznál ép oly kevéssé jelennek meg az összetartozók keztyü nélkül a kezükön, mint czipő nélkül a lábukon, keztyüben ebédelnek, sőt keztyüben hálnak is.

– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap herczegekkel együtt ebédelni, mondá kérkedőleg; a krimi háboru alatt, még pedig angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyultak a bográcsba velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol aristocratia is megközelíti büszkeségre a csehet.

– Azt, a mi hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet zsinórmértékének. Háboruban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál esküvőt tart, a mi más időben nem járná meg.

Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy épen aznap adták a német szinházban ezt a víg operát: «az ezred leánya, vagy a házasság dobszónál»; de Inczét nagyon fájó részén találta ez a szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára czélzott az.

Ott azután elgondolkozott rajta s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett élczelni a cseh aristocratiára, holott annak egyik legbüszkébb tagja választotta őt férjül s az nem szégyel most az ő házánál oly munkát végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá és kiengesztelje őt.

Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el nem készül. Varrt és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved. -109-

Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, a ki haragszik, a ki pöröl, a ki sír, a ki dúl-ful, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan kiengesztelni egy nőt, a ki hallgat, a ki egykedvű arczot csinál, a ki még csak egy arczvonással sem árulja el, hogy mi baja van?

Incze mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a Penelope-szoknyát.

Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a fejfájás ellen.

Incze aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a kávémalmot s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.

De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor fogait s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve, riadt rá a gonosztevőre.

– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őröli meg benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még országos képviselő akar lenni!

«Országos képviselőnek lenni!» Lehet is az, mikor otthon az ember magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans philippicára a kormány ellen! Nem is készült ám!

A casinóban összetalálkozott Walter Leoval. A bankár arról az örvendetes eseményről tudósítá, hogy a ministertanácsban kedvezően intéztetett el az engedélyokmány.

– Hanem már most egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett épülendő vasutra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te egy füst alatt egy kegyetlen philippicát tartanál a kormány -110- ellen a budgetvita alkalmával s ellene szavaznál annak a költségvetésnek, melyben a saját vasutad is benne szerepel.

– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra, reggelre berekedek s másnap tanum rá az egész világ, hogy nem szónokolhatok.

Walter Leo és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg engedélyokmányukat ki tudják ásni a ministeriumtól, a mi nem megy minden artézi kútfúrás nélkül.

Ez idő alatt Leo többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass sohasem.

Leo annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még szinházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit épen nem ismeri. Az mind sok költségbe kerül s Incze sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.

Leo erre azt a megjegyzést tette magában, hogy a mely családnak mintegy négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest drága város. Itt a lélekzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.

Egy napon ismét, mikor a budgetvita egész forrójában állott, ezzel a közleménynyel lepte meg Walter Leo Áldorfai Inczét:

– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ, hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy az által, ha ezt figyelembe nem veszi a -111- kormány, maga is könnyen hamis helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár, Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»

Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy parasztosan.

Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:

– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta, a mit mondtam.

Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is, hogy beszéljen! -112-

Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?

Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy «ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!» «De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!

Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.

Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel rá a nő?

Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).

– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást keresni s butorokat megrendelni.

Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye ezt tőle vissza?

Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála az égnek!

– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve. Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt. Kedvesem, mit szólsz -113- hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.

Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt neki.

– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni? Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne hijj én hozzám vendéget!

Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!

Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a tűt, akkor annyit mondott:

– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok sorsommal elégedve.

Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei, barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház termének egyik oldaláról a másikra -114- átmenni nagyon könnyü, nem folyik közben a Duna, nem fullad bele az ember.

Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!

Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar valamit szerezni!

Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!

Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból, ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.

De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról? Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni: «kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»

Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s ha -115- kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se expositiót.

E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni, melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán beszélnek is egymással?)

Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…

– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.

Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.

Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e szónoklat után, mint a miniszterek.

Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.

Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének azonnal fel kellett mennie Bécsbe az -116- alakító ülésben részt venni. Ott meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet minden héten kap egyet.

Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek. Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt ezen a téren.

Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet. Hát mi kellett neki benne?

– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle háromszázezer forint.

– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent kamatot kapsz érte.

– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az engedélyesek.

– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti politikát s pénzügyi terveket -117- megbirálni vagy hivatva, ezt a két szaktudományt tökéletesen érted.

Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást mondania, mint azt, hogy «értem.»

– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek. A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el; hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.

– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha valaki még is fel fogja panaszolni.

– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a keresztfáról.

– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek: először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.

MADEMOISELLE BELLE ANGE.

Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta, hogy talán nem tudják meg olyan hamar.

Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a «szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből legfeljebb irigyek.

Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt. Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban van -119- tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket, szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével. Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy éve).

És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga iránt.

Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé! Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan, de vidám szerencsétlenség.

Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.

Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép párnak tartja őket egymás mellett.

Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy melegednének. -120-

Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt azután eltitkolni nem is tudja.

Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.

Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai volnának, a miket gyászol.

Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal közelített felé.

Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.

És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik, ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is. Minthogy ez neked jobban tetszik.»

De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a feleségének -121- mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta azt soha.

Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.

Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e? S rájött, hogy nem az.

Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze, mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.

S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger megharagudott.

(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, -122- mint voltál akkor, mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt; s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)

Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes szennye: a nagyravágyás rozsdája.

– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba! De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba, számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a mi a hajójukat előre vitte.

(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)

Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem is hibájuk: erényük alapja az.

Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.

(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult, mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)

Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette németűl.

Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő nem tudott magyarul.

– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van benne.

A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak hozzá termett volna.

Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.

A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle Belle Ange.

A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.) -124-

Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett, kipödrötte a bajuszát kuruczosan.

Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.

Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség, miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik, azt leróni mindig édes feladatának tartandja.

Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja -125- mellett növekedett fel: a ki a legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.

Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni. Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.

S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s azért meg kellett neki lakolnia.

Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia Inczének is.

Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból, komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe átmenni.

Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől, épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön ült.

Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan szempár, -126- melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett a meleg, arczának a szellő.

Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban válogattak.

Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta, hogy hol van most?

A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá magát.

Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?

A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü alázattal. -127-

És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.

Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással arczán rebegé:

«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»

Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.

Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak; Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az, holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.

Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született, hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?) Serenát.

A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek. Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert Bécsben rögtön akadt egy maestrora, -128- ki tehetségeit felismerte, kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most kedve irónnal jegyezgetni a rovást.

Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni, Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:

Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság.

– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom ezt közelíteni.

Incze kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében kisérletet tenni s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy a hölgyeket ne zavarja.

Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell bekövetkezni.

… Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik Fortunio dalában – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy hirtelen nem vállalta el senki, az egész operette elmaradt. Mademoiselle Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az urhölgyektől emlékül egy értékes karpereczet s azzal hazament Bécsbe.

A KÉZCSÓK KÖVETKEZMÉNYEI.

– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben. -129-

– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem, mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet megkeresztelte.

– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.

– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!

– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam el én.

– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.

– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik. Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is ideges görcsökbe ejti. Én -130- ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy Szent József-házasságban éljek.

– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.

– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek. Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja; hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól. Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép Fatimét.

– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle Ange úr?

– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle Angehoz? -131- Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú vezeklést.

Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről, a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt köztük.

Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet, a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye. Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek állították, vagy nem úgy történt a dolog.

Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.

Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.

Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.

Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.

– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze kötelezett bókkal.

– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van. Önre nézve ő «Serena».

– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a szóval, hogy ő volt keresztelő apja.

– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.

– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos, katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai életre van kárhoztatva.

– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én magam láttam.

– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!

– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról világosítani.

Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.

Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?

– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»

Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a lesből a felé közeledő madárra.

– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?

– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által. Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül, s azt nem tudja hirtelen hová tenni?

– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem, nincs az ön szobáiban is kandalló?

Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta a macskakörmöket. -134-

– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön «komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént, azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg: abban kételkedem.

– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott, holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.

– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve – egy szó miatt.

Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett bele. Ő szerette Hannát.

E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva, fuldokolva kiáltá:

(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy megtudta volna, mit nézett rajta.)

– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel! Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj úgy: még megszakad a szived! -135-

Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem teheti, bárha részén van is az igazság.

– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél engem oda? Eredj! Gyűlöllek!

Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel, összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.

Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:

– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az, hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!

– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.

Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan elrántva Incze elől, szilajon kiálta:

– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná! -136-

S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly a veszély. Helyre lehet azt még hozni.

– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog lenni ismét?

S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól kitört a ragyogó szemek mosolysugára…

Mikor Incze lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leo kezét s azt kérdezé tőle:

– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz, hogy kezdj el féltékeny lenni a multakra és a levegőben lévőkre!

GYÓGYÍTHATLAN BAJOK.

Áldorfai Inczének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre haza tért, hogy jó lesz nejét minél elébb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges bajok ismeretes gyógyfürdője.

Incze úgy tett, a hogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; a hol a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész paraszt házat kifogad, a mik egyenesen e czélra üresen állanak, azt maga bebutorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna számára egy lakást, s mikor az készen volt, irt nejének, hogy jöhet. Ott bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra: odasietett hozzá, lesegíté a kocsiból; bevezette a szobába, komornájának átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült és elutazott haza Budapestre.

A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban kivánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat az alatt elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt az alatt megbocsátják.

Incze háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben, hogy ő Hanna nélkül nem ember többé s egészen komolyan vette Fatime tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.

Mindennap irt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott egészsége felől s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.

A harmadik hét végén azt gondolta Incze, hogy megérett az idő, melyben Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre s elutazott neje után. -138-

Incze úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmultak, s ideges görcsei nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is gratulált Inczének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.

Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; a ki jön is, csak átutazó, vagy látogatóba érkezett férj; ha egy tánczestélyt rendeznek, a szomszéd Szklenoból (a mi megint férfiak fürdője) szoktak hozzá tánczosokat requirálni.

Aztán az a rend van, hogy a női patiensek jobbadán a kisebb nagyobb paraszt házakban laknak, kiki külön a maga kényelmére. A vendéglő szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik, azt is a vendéglőbe szállásolják, – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár alatt vannak a szerető szivek.

A kevés férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen megcsorbuló whiszt- és tarokkpartieknak.

Mikor Incze azt a szándékát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt fog tölteni, csaknem hála-adreszt intéztek érte hozzá.

Akkor épen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a három, a ki kénytelen ott lenni: a szolgabiró, a fürdőorvos, és a postamester. Ő lett a negyedik.

Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal nyilatkozott felőle. A mióta ő nagysága itt van, egy nap nem múlt, hogy levél ne érkezett volna számára Budapestről s hogy ő is viszont levelet ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No most legalább két hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet tarokkozni.

Hanna az alatt szorgalmasan használta a fürdő-kúrát, -139- s szemlátomást épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt Incze is úgy találta.

A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, a mik Incze számára érkeztek a postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta Inczének; sőt Hanna grófnő leveleit is oda adta neki, hogy vigye haza a feleségének.

Incze nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kiváncsi volt rá, hogy honnan kap neje leveleket?

Kiváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágából jött levele Hannának, ezt női kéz irta, bizonyosan Helene; máskor Budapestről: az is női kézirás; egyszer megint Königinhofból, arra rá is volt irva kivülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.

Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia, egészen kedélyéhez illett. Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három hónap. Egy már letelt belőle.

Egy napon a postamester megint levelet hozott Inczének a sétányra. A grófnőnek szólt.

Incze elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a czímzeten az irást, a pecséten a czímert, a postabélyegen a küldő lakhelyét.

Megrémült, mint a ki egy régen rettegett halálos betegség első kórtüneteit veszi észre magán.

Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel, félelemmel.

Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését végezve. Innen rendesen a «kerthez» szokott felsétálni, mely a fürdő mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvencz mulatóhelye.

Hanna megköszönte Inczének a hű figyelmet, hogy reá várt s karjába öltve kezét, elsétált vele a mulatókertig.

Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén fris forrásvíz buzog: Incze maga merített neki belőle s Hanna a körömpróbáig kiitta a poharat.

Ekkor Incze azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a «szép kilátást». Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábbadozó betegnek van ajánlva; hanem a ki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen, fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely a legszebb mosolygó panorámát tárja elé; míg körül az ős természet aristokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek, fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre terem itt minden.

A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára. Incze többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva? nem kiván-e leülni? – Majd odafenn! felelé a nő.

Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arcza a hegyi útjárástól egészen ki volt gyuladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pirtól, a lihegéstől úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott. Shawlját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!

A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek között. A hölgy bámulta a szép földet s a férfi bámulta a szép nőt.

Incze átkarolta Hanna derekát, s ajkát oda érteté annak lángoló arczához.

– Hanna! szólt Incze, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké tart-e ez?

– A bűn öné; de a bünhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, a mit vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja azt, a mi életének forduló pontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem érdemesnek megmondani.

– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy a mit ön tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hirlapok jelentek meg életleirásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom óta; azt hittem, ön is tudja azt.

– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elitélt váltóhamisító, nem kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt előéletemből.

– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt szöknénk tovább s én fognám önt rejtegetni.

– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam és nem mondtam önnek azt soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, a mit embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!

– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten büntet engem azért, hogy daczolni mertem vele. -142-

– Akkor kétféle Istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei szerint ítél, nem a haragé szerint.

– Te mondád! Kétféle Istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben tánczoló bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját szaporítsa s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk után Istenhez jutni akarnak; kiknek czélja az ég; kik hisznek átokban és áldásban; kik ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt mondtak az Istennek, megtartják az Istennek, s mikor három ujjukat felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt vessenek utána.

– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, Isten tartja fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba szabadon átlépni. Hat millió lélek e hazában, s száz millió keresztyén a kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sakramentumnak. S ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs, emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok, asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi nőtlenséget szent sakramentumnak. Száz millió keresztyént odadob ön a kárhozatra velem együtt?

– Oh nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal viszik. Én! csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg mindazt, a miben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szivemből mindazt, a mi emlék: gyermekkorom imáit, a szűz anya képét, az apám koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: foszszon meg ereklyéimtől, csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének vigasztaló -143- erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: jer, üljünk le ide a virágos fűbe s játszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, a ki onnan ránk lenéz!?

– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer megszabadított az a hatalom, a ki másképen ítél, mint az emberek; de ha ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz s az bizonynyal végre lesz hajtva.

– Én elhiszem, hogy ön megmeri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, a ki adta, s a kitől azt nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, a kik nem hisznek. De hát azt hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek az nyugalom, megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi élettel összeolvasztja. A mit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatismus hajt a kétségbeesésig? Van, a mi még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink s azok változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országyűlésein: nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő Áldorfai Inczének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a «votum». Én önnek csak szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe előtt csak szobatársa vagyok. Ez a mi engem megöl. Ujjal mutatnak rám! a kik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja és elém jön és azt kérdi tőlem: «mi vagy te?!»

– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt el, mint szökevény lelkész; hanem -144- mint katona, ki két világrészben karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kaczagni való őrült volna az, a ki ily scrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem, már férj voltam és özvegy.

– Oh átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy megkérdeztem öntől, miért sírt előttem? mikor legelső borzasztó összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kisértet csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját simára taposni, hogy utána csúszszam én is? Soha ne hallottam volna az ő nevét!

– Hanna! szólt Incze mély bánattal. Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné ön azon óra borzalmait, a mely minket összekötött, ha tudná azt a megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott: elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontul sem hagyott el soha, a míg e nő velem volt. Egy folytontartó istenítélet volt rám nézve az élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, a mi az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét, Hanna. Ő nagyon szeretett engem.

Incze elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt alvó szent emléke. A mikor ehez nyúlt kiméletlenül Hanna, megtágított vele minden köteléket, mely őket egymáshoz füzte.

Egy perczig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja Hannának a neki szóló levelet.

Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is -145- jól megnézhették már. Visszatértek. De nem nyujtották többé egymásnak karjaikat.

A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy perczig azon gondolkozott, hogy felbontsa azt.

Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse. Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot felkeresni s végre valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, a mi az ő számára van öntve.

Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta, hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…

AZ «ÚJ VILÁG».

Bántotta Inczét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedély-okmányon áll a nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasból: az X–y–i vasút.

Kezdte összevetni a körülményeket s ennek az egy «idegennek» a kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.

Bauernhassnak azért kellett ő rá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a consortiumba harmadiknak, mint Siegebert hajdani imádottjának férje.

Már most azt is kitalálhatja, hogy miért volt második találkozásukkor Siegebert oly erőtetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy ő a keztyűs kézszorítást megbántásnak vette?

De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leo! Megmondta, hogy az eszményképet legyőzni pyrrhusi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs! -146-

Féltékenykedése, boszusága rávette Inczét, hogy legközelebb, mikor Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarinet.

Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, a kiknek az a fatumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s reggelre orozva betörő idegenek telerakják az iróasztalukat pénzzel. Csak félre kell fordítania a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.

A mint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más emberek, más fogalmak hatottak mindennapi életére.

Megváltozott izlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket eddig másokban kigúnyolt s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála, mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.

Most már Walter Leo megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s minthogy minden kisérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen elhitte magáról, hogy neki ehez lángesze van. Nem is igen válogatott. Tíz-húsz ezer forintos nyereségekért is aláirta a nevét.

Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért, hogy vitézül harczolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmivelődés érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve után 1000-eket irogatni, jótékony czélokra, hulladékát könnyen gyült nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. A mikor nagy érdemei voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.

Mikor Vihnyéről haza érkezve, ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon meghagyta, hogy a mi levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön vissza), azokat csomagolja össze s küldje utána az ismert szállodába. -147-

Az érkezett levelek között aztán talált négyet, a miknek czímzetén Hanna kézirását ismerte meg.

Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papir hull ki. És így a másodikból, harmadikból, negyedikből. Egy betű sincs azokba irva.

Incze megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt boszantó gúnynyal akarja üldözni; mindennap egy üres papirlappal juttatva eszébe, hogy közöttük semmi mondani való sincs többé. Pedig ez nem azért történt.

Hanna az előtt mindennap irt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta már a postamestertől az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak; hogy a világ kitalálja, a mi közöttük történt. Büszkeségét takarták az üres levelek.

Incze szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát, hogy elmenjen Cæsarinehoz.

Cæsarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange urral. Fatime ottmarasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.

– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyujtva Inczének.

– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak az által okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.

Fatime e szónál hosszasan nézett Incze szemébe, mintha ki akarná olvasni e szavak értelmét s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül fordult hozzá ezzel a kérdéssel:

A leány erre a két kezét keblére tette s szemeit ég felé emelve, nagyot sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.

– Hogyan? – szólt Incze elbámulva. – Ön ezért imádkozott? hisz ön kért rá, hogy azt tegyem.

A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsoló, megigéző tekintete volt.

– S ön azt hiszi, hogy én nem tudtam, mi következése lesz annak a kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságból ejtettem ki azt a szót, a mi önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam a felől, hogy ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.

– Miért? Miért? szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól. – Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga birni egy kincset, melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.

– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok eljegyezve a pokolnak s az ő földi képviselőjének, a publikumnak. Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem: Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.

– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, a ki attól a pillanattól fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a porból kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt és észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a czélért, mint a patriarcha a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a tanulmány mellett átvirrasztott éj után, -149- mert nappal dolgoznom kellett, hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi nyomort, a mennyiről a Teréziarend hölgyei nem is olvastak együtt és valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam, egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e mosolyt; tartottam annak a számára, a kitől lelkem sugárait kaptam. S hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szent kép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas, koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön egy hidegvérű úrhölgy, a ki unatkozott meg nem szolgált kényelmében; megharagszik valakire s daczból, dölyfből letépi azt az útjába esett virágot, a mit én könyeimmel öntöztem mindennap!…

A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán folytatá:

– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Inczét, (mert az vette el önt) első gondolatom az volt, hogy odamegyek már most én az ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat. Nem leszek apácza! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szivemet, tépem én még apróbbra s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel! Menjünk kaczagni, ittasulni, belerohanni abba a forgó szélbe, a mi a többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, a kihez gondolataim zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, a ki őt olyan ingyen -150- kapta a vak sorstól! Fogott önön az én imádságom? No ne hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szivére téve kezét: volt-e egyetlen egy napja, a melyben össze ne hasonlította volna őt azzal az én megdicsőült szentemmel s vádat ne sóhajtott volna az égre, a miért őt elrabolta a földtől?

– Üljön le, kérem, szólt a leány. Ön nekem bírám e perczben. Én gyónok és vallok. Itéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart szivemben; megnyugodtam abban, a mit a sors határozott. Ekkor a végzet közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta? Ön engem meg sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önről beszélni. Óh miket beszélni! A kit én magamban egy fenkölt lovagnak, egy félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő jelenlétében élczeltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a kormányi kegygyel. Hanna grófnő azt mondta erre: «nem értek hozzá, nem tudom mi a politika; nem olvasom az országgyülési beszédeket». Óh, hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy dolgot még is tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy akadt mégis a társaságban valaki, a ki szembe mert szállni az egész gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: «én bizonyos vagyok felőle, hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett, vagy mondott, a mit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, a kik nem értik, nem az övé! Nem mondta el -151- azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt védelmezni egész szenvedélylyel, egész szivvel? s hogy az a valaki egy nő volt, egy komédiásnő! a kinek ön semmije sem: még csak honatyja sem, mert neki hazája sincs!

Incze sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség dæmona árnyékozá be arczát denevér szárnyaival.

– No de jól van, folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. A hir, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet ez iránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény elitélte s a ki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e őt nem szeretni annak, a ki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös arczkifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert mesterségem a komédiázás s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez valót.

– Mit akar ön mondani? szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva helyéből.

Most aztán a leány ült le egy karszékbe s fejét tenyerébe hajtva, a legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:

– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, a mit a vaksors ölébe dobott.

– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába s kitöltöttem neki a keserü poharat: «megiszsza-e, vagy nem iszsza?»

– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel; üvegharang alá tette a szivét. Megvédte magát.

– Mit akarok? Azt, hogy már most hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az egyik, a büszke félistennő, elutasítja magától azt a férfit, a kit boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják, hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a világ idelenn? mit itélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán szeret, szeret!…

Az alcovenben volt egy fali óra. Az elkezdett e perczben zenélni; ezt a melódiát pengte: «du hast mich nie geliebt».

Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki, mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könyeket az ő kötelessége letörülni.

És azontúl sokszor letörülte ő még e könyek ismételt árjait ez óramű méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a «du hast mich nie geliebt» a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.

Ettől a naptól fogva Áldorfai Incze nem viselte többé a medaillont keblén a két szemközt fordult nő arczképével.

És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve egészen. -153-

A FELELET.

A mit szent Antalnak igért a csábitó rém, azt Áldorfay Inczének mind megadta. (Most már ypsilonnal írta a nevét: nemes ember volt.)

Az új asszonyszemek tükréből egészen új világ ragyogott felé: a nélkülözések, a küzdelmek világa helyett a gyönyör, a szenvedély paradicsoma. Minden alvó indulat eltépte fékeit szivében s nyargalt vele egy mámorító örvény felé. Egy tengerbe vetette bele magát, csupa élvezetből: elébb úszni akart e tengerben, majd ki akarta azt inni fenékig.

Oda volt lánczolva e nőhöz: annak a mosolygása volt ránézve a napfény, könyei a zivatar. Vele álmodott, róla gondolkozott s érezte az életunalmat, ha tőle távol volt. S féltette őt az egész világtól. Ösztönei mind azt sugták neki, hogy ez a leány, a ki egyik pillanatban az egész lényén átömlő ártatlanság kifejezésével tudta mutatni azt, hogy még csak eszmében sem közelíti meg e fogalmat: szerelem, s a másik pillanatban egy egész világot tár fel előtte, megnépesülve a teremtő szenvedély minden csodatüneményeivel; hogy ugyanaz a leány akkor is el tudja ezt az ellentétes két szerepet játszani, mikor két külön férfiról van szó: egyiknek az egyiket, a másiknak a másikat. Megtanult féltékeny lenni minden csekélységre: egy virágra, egy gyürűre, egy látogató-jegyre, egy szóváltásra más férfival, még nővel is; kiváltkép a szinpadra s annak veszedelmes kiváltságaira: a kaczér jelmezekre, a közönség koszorúira és tapsaira.

Azt pedig nem kivánhatta tőle, hogy hagyja oda a szinpadot. Hisz a színpad volt az, a mi adhatott ennek a hölgynek valamit, a mit ő nem adhatott neki: – nevet.

Pedig Inczét kínozta a szinpad. Az ő szenvedélye nem a raffinált kéj mámora volt, melyet a művészi nimbus -154- felfokoz, melyet a kaczér jelmez, a ledér játék újraébreszt, mely a frivol dallamokat utána dúdolja, s gyönyört talál benne, ha megalázhatja az asszonyt azzal, hogy a művésznőtől az eljátszott vaudeville folytatását követeli. Őt kínozta az a gondolat, hogy az egész világnak szabad legyen azt a mosolygást látni, teljes gázvilágításnál, a minek csak a félhomályban van létjoga! Egy befejezett kéjencz dicsekedni, parádézni szokott az olyan diadallal, minő az övé: ő pedig kész volt verekedni azért, hogy az egész világ azt higyje, hogy az a leány nem Fatime, hanem Serena!…

Az egész leány egy talány volt előtte; csupa szeszélyes ellentétekből álló, miket összeilleszteni az œdipusi rejtélyoldásoknál nehezebb volt. A szinpadon játékmodorában kihívó, kaczér, érzékingerlő, a szinpadon kivül kegyetlen mindenki iránt, a ki neki hódolni megkisérté: azon az egyen kivül, a ki azt jól eltitkolta. Valódi eszményképe volt a bibliai apocryphok Lilithjének, ki az első embert az első asszonytól elcsábítá; kígyó, míg meghódít; galamb, ha meghódolt; eszes a cselszövésben, őrült az élvezetben; az a dæmon, a ki visszavezeti Ádámot a paradicsomba, a honnan az angyal kiverte (azért a bűnéért, hogy a feleségét szerette: pedig szegény Ádám még nem is volt pap!)

Egyszer születése napjára tömérdek ajándékot összeküldtek neki minden rendű és rangú tisztelői s ő azokat meghítta mind estélyre, s rendezett számukra pompás lakomát. Ő pedig elszökött az estélye elől hazulról, elment Inczét fölkeresni egyedül, annak a karjába akasztotta magát s késő éjszakáig barangolt vele alá s fel Bécs sétányain s csak akkor tért haza, mikor már a vendégei mind elmentek a szállásáról. Akkor aztán az anyját megverte, a miért az neki szemrehányásokat mert tenni. Megverte őt kegyetlenül. Máskor kényeztette Cæsarinet, csupa dédneve volt előtte; czifrázta, piperézte, haját maga bodrozta fel neki: szerelmes volt belé; hanem ha Áldorfay miatt csak -155- egy szó ellenvetést próbált neki tenni, akkor megrohanta, mint egy párducz és megtépte.

S egy dologra volt a leány különösen féltékeny. Arra, hogy Incze azt ne higyje, hogy mind azt a bűbájt, a mivel őt elhalmozza, valahogy meg lehet jutalmazni.

Ha Incze megkisérté őt gyémántokkal ajándékozni meg ünnepélyes alkalmakkor: más alkalommal Fatime ajándékozott neki viszont még értékesebb ékszert, s azonfölül nem is tette fel soha a drága emléket, hanem ha vetetett vele magának egy ötven krajczáros brochet, a minőket az utczaszegleten árulnak, azt aztán viselte megválhatlanul.

Egész rendőri kémkedéssel ügyelt fel arra, hogy családtagjai valahogy pénzt ne kérjenek valami szin alatt Inczétől. Pedig azokban igen kifejlett hajlandóság volt ilyesmire. Különösen monsieur Belle Angenak nagy megerőtetésébe került, valahányszor Incze azt kérdezé tőle: «comment vous portez vous?» mindannyiszor azt nem felelni rá: «átkozott jól, csakhogy nincs pénzem!»

Egyszer aztán bedugták Belle Ange urat az adósok börtönébe egynéhány száz nemlétező forint miatt.

Incze megtudta a veszedelmet s nem tétovázott pénzbeli áldozat árán kiszabadítani a szorongatott családapát e kényelmetlen helyzetből.

Harmadnap Gráczból kap egy levelet, melybe annyi összeg volt téve, a mennyit ő Belle Ange úrért fizetett. Semmi kisérőlevél hozzá.

– Igen. És jövőre már most, ha azt akarja ön, hogy el elszökjem valamerre vendégszerepelni, hát csak fizesse ki a jó Belle Ange úr adósságait.

Ebből megtudta Incze, miért ment Fatime e pár napi -156- vendégszereplésre? azért, hogy azt a pénzt megszerezhesse, a mit ő Belle Ange úrért kifizetett, s azt neki visszaküldhesse.

Pedig Áldorfay most már valóban gazdag ember volt. A mihez hozzá kezdett, az mind fényesen sikerült. Annyi pénzt csinálhatott már, a mennyit akart.

Úgy okoskodott, hogy a kik a csekélységeket megvetik, azok a nagyszerűt majd elfogadják.

Fatime többször nyilvánítá előtte, hogy mennyivel jobb szeretne ő e lármás utczák helyett valamelyik csendesebb városrészben lakni; valami olyan házban, melynek ablakai kertre nyilnak; melynek magának is kertje van; a hol nyáron át virágokat lehetne ápolni.

Egyszer aztán azt mondá neki Incze, hogy talált a számára egy olyan alkalmas lakást, és pedig hallatlan olcsót. Fatime azt mondta, hogy majd megnézi azt.

Egyike volt ez azoknak az újonépült házaknak, miket egy építő-társaság a Praterre forduló telkeken, mintegy varázsszóra emeltetett. Szép kilátással, kényelmes berendezéssel. A szállás megtetszett neki, nem is volt drága; az egész első emelet kizárólag az övé lehetett az utcza felől.

Fatime az új szállást kényelmesebben óhajtá berendezni az eddiginél s ez iránt alkuba lépett egy kárpitossal, ki erős alkuvás után elvállalta tisztességes árért és részletfizetés mellett a csinos bebutorozást.

Mikor készen volt a kárpitos, felkérte Fatime-Serenát, hogy tekintse meg szállását s nyilatkozzék, meg van-e vele elégedve?

Fatime elhült, mikor szobáin végigment. Minden úgy volt, a hogy ő elrendelé; csakhogy papir helyett selyemszőnyegek a falakon, angol vászon helyett damaszt-függönyök, cserép helyett márvány-kandallók, s dió- és cseresznyefa helyett mahagoni, palissander és teakfabutorzat; -157- famozaik helyett, a mit fürész sokszoroz, orosz drágakő kézművészet; velenczei tükrök a falakon; a padlatot két hüvelyknyi vastag szőnyegek fedik.

A számlában az egész fényüző kiállítás nem volt drágábbra számítva, mint a mennyiben a hölgy a tervezett szerény berendezést kialkudta. Meg kellett benne nyugodnia. Azt nem mondhatta a kárpitosnak, hogy nincs azzal megelégedve, a mit kapott.

Nem nagy leleményesség kellett ugyan hozzá, hogy kitalálja, miféle bűvész volt az, a ki az ő kedveért tízszeres értéküvé varázsolt át mindent, de ezúttal nem vághatta vissza a tromfot.

A mint aztán beköltözött az új szállásába, mindjárt az első napon hivatta a házfelügyelőt. Tudatta vele, hogy most nincsen pénze.

Néhány óra mulva megint visszajött; az egyik kezében hozott egy csomag bankjegyet, a másikban egy marék irományt.

– Azért, mert a lakók bizalmatlanok; nem érik be vele, hogy én beirtam a könyvbe a lefizetett házbérüket: bélyegezett nyugtákat követelnek a háztulajdonosnő aláirásával.

Nem árulta el meglepetését a házmester előtt: aláirta -158- a nyugtákat, megszámlálta a pénzt és elzárta azt rózsafaszekrényébe.

Mikor Incze meglátogatta őt új szállásán, úgy tett, mint a ki semmi megjegyzésre méltót nem talál a körüle támadt változásokban. Nem is beszélt neki a házról. Izetlen, kedvetlen volt. Azt állította, hogy egészen ki van fáradva, összetörve a költözködés keserveitől.

Egy hétig mindig kedvetlen volt; durczás, kényeskedő. Minden szóért megneheztelt: alig lehetett tőle valami választ kicsikarni. Azokkal a nagy fekete szemekkel úgy nézett az emberre, mint egy kisértet s homlokán ráncz kezdett már támadni a sok szemöldök-összehuzástól.

A hetedik napon aztán, a mint belépett kozzá Incze, az alcoven szőnyeg-ajtajánál lesett rá, s orozva nyakába ugrott, majd lerántotta lábáról s aztán olyan kedve támadt, hogy fölvette vele a házat. Kaczagott, gyermek volt; leült a szőnyegére, elővett hat gömbölyű kavicsot, s kényszeríté Áldorfayt, hogy térdeljen mellé és tanulja meg tőle a «kőkapósdi» gyermekjátékot, a mit az iskolás gyerekek «pitykövezésnek» is neveznek, s nem hagyott neki addig békét, míg végig nem csinálta annak valamennyi mesterségét. Incze egész ottléte alatt csupa dévaj jó kedv volt a leány: ezerféle bolondot csinált magából. Mikor aztán Incze hazament, egy levelet dugott a zsebébe, arra kérve, hogy ne törje fel hamarább, mint a mikor otthon lesz.

De bizony feltörte azt Incze, a mint a legelső gázlámpa alá ért az utczán.

Abban a levélben pedig a bécsi telekkönyvi hivatalnak egy kivonatát találta, melyben tudtára adatik, hogy a Belle Ange Fatime Serena úrhölgy **-utczai házát Áldorfay Incze úr nevére iratta át.

E közben folyvást érkeztek Hannától az üres levelek Inczéhez. Segítették nagyobbítani kettőjük között az ürt.

Egyszer egy ilyen üres levél láttára valami még üresebb gondolata támadt Inczének.

Érezte, hogy neki valami menedékre, valami mentségre, valami oltalomra van szüksége valaki ellen, a kit nem tud lerázni a nyakáról.

Ez a valaki mindig otthon várja őt, mikor hazamegy; megkérdi tőle, hol járt? rossz álomlátásokkal gyötri, mikor elalszik; (az álom a legkiméletlenebb igazmondó!) néha még Fatime lakáig is elmegy vele; sőt néha odaül kettőjük közzé, ez a hajdankori «Én», ez a törhetlen lelkű Én, ez a becsületére büszke Én, ez az ellenségnek adott szót is megtartó Én; ez a fényes árnyék, – és kisértő jelenlétével útjába áll minden örömnek. Ez az igazi hazajáró kisértet!

Emberi dolog, de nem emberséges, hogy valaki a felesége multjáért legyen féltékeny; fürkészszen adatokat olyan időkből, a mikben neje őt még nem is ismerte. Hát talán szobor volt az, a kit elvett? Márványból volt mindaddig, a míg az ő epekedésére jóltevő Cythere meg nem indította keblében a szívdobogást?

Incze azt hitte, hogy miután az első Serenája ilyen szobor volt, joga van minden nőtől azt követelni.

Ennek a bolondságnak is van rendszere. A multban jelent és jövendőt keres. Az a rögeszméje van, hogy a ki meg nem halt, az még mindig él! Hogy egy hajdankori eszménykép, a míg el nem temetik, addig nem halott.

Még azonfölül, akárhogy megvált is a dogmáktól, akárhogy -160- túltette is magát a társadalmi szabályokon: azt nem tudta magától elhagyni, hogy theosophistának megmaradjon. Hitte, hogy minden ténynek megvan az ellenténye, s ha a delejtű délsarkát keresi, ugyanakkor a délmutató vége az éjsarkához közelg.

Egy bizonyítvány a kézben még feloldhatná ezt a lánczot, mely most már nem rózsaláncz többé.

A fürdőidény legvége felé járt már. Hanna ezóta tán az utolsó vendég Vihnyén, a ki folyton vár, hogy férje érte menjen. A ki el nem utazik onnan egyedül, nehogy a világ megsejtse azt, hogy közöttük feszült viszony támadt.

Erőt vett magán, hogy irjon Hannának, röviden tudatva vele a napot, melyen érte fog menni.

Több hónapi távollét után valami ajándékról is gondoskodott Hanna számára. Kötelesség ez.

Kikereste a legszebb rubint, mely az ékszerészeknél kapható volt s abba belevésette Starrwitz Hanna czímerét, pontosan azon minta után, mely leveleinek pecsétjén látható volt. Hanna eddigi gyürűjének köve csak amethyszt volt. Rubinba czímert vésetni, fejedelmi pazarlás.

Incze megdöbbent, mikor őt meglátta. Azt képzelte, hogy a kit hónapok előtt oly felüdülten hagyott el, az most ragyogni fog az egészség teljétől. És talált helyette egy megtört alakot, kinek arczán minden vonás rávallott az eltitkolt szenvedésre.

Ez a látmány egészen lefegyverezte. Nehéz lett a szive miatta. Minden nemesebb érzés fölébredt lelkében újra. -161- Érezte az önvád súlyát. Ezek a megnyult vonások, ezek a beesett szemek mind ő róla beszélnek.

– Önnek nem használt ez a fürdő, mondá Hannának gyöngéd aggodalommal. Önnek nem szabad a télre égaljunk alatt maradni. Én önt most innen elviszem Meránba.

S ha a büszke hölgynek jobb géniusai lettek volna, mint az ősök kevély szellemei, ha csak egyetlen egy azok közül a szentek közül, a kiknek képei előtt térdelni szokott, malasztsugalló szellemének egy ihletével érintette volna szivét: most még egyszer kezében lett volna mindkettőjük sorsa. Neki volt adva még egyszer ez a férfi; kezébe téve annak egész lénye, tisztán, minden salaktól. Hasztalan! Büszkesége nem engedé, hogy a boldogság útját válaszsza. Szövetkezett a sötét vakbuzgósággal. Elzárta magát rideg balitéletei mögé.

S ha e gyöngéd hangra a hölgy kinyujtja kezét s azt mondja: «jöjj!» akkor az a másik csábító fantom a légbe oszlik szét, eltünik, mint egy ködfátyolkép, mint egy csába álom: Fatime! Akkor a visszahódított férj odaomlik lábaihoz, előveszi az emléket, a rubingyürűt, s azt mondja neki: «nézd: a távolban is rád gondoltam; viseld ez emléket ama másik helyett, a mit a püspök nagybátyádtól kaptál».

És aztán elmennek együtt Meránba, Nizzába, majd Rómába, együtt meglátogatják a szent helyeket; onnan elutaznak a szent földre Jeruzsálembe, s mire visszatérnek, úgy találják, hogy a világ elfeledte őket: nem léteznek rá nézve többé…

Azt mondta nejének, hogy tehát e szerint rendeleteket fog tenni az elutazásra. Útjaik kétfelé válnak. Hanna délnek utazik, neki pedig észak felé kell mennie, egy galicziai bányavállalatot megtekinteni.

Mikor visszatért nejéhez a postamestertől, hol a fogatokat megrendelé, valamit megérzett Hanna szobájában. Egy áruló illatot, a mit mindenki rögtön felismer. Az égetett pecsétviasz szaga az. Hanna levelet irt valakinek, elutazása előtt.

Egy szóval sem kérdezősködött. Elmondá, hogy mikorra rendelte az útihintót s aztán eltávozott.

Egy óra mulva visszament a postamesterhez: a régi jó tarokkompánistához, a kinek annyira ment a konfidenskedése, hogy a nejének érkezett leveleket is át szokta adogatni a férjnek, kézbesítés végett.

– Barátom uram, mondá Incze a postamesternek: nehány percz előtt küldött ide a nőm egy levelet nagybátyjához, Bauernhass Siegebert grófhoz!

– Ohajtaná azt egy perczre visszavenni, miután azóta utazási czélja megváltozott; azt helyre kell igazítani a levélben s nem akar most másikat irni.

A póstamester minden aggodalom nélkül előkereste Hanna levelét s átadta azt Inczének.

– Uraságod számára is van itten pedig három levél, kettő Pestről, egy Bécsből. Az utóbbi pénzes-levél.

Mind a hármat zsebre dugta Incze, meg sem nézte a czímzetet rajtuk; sietett, mint a tolvaj a lopott jószággal, szobájába. -163-

– A mi elmult, az örökre visszahozhatatlan. A félreértés is a sors végzése. Hiszem, hogy az ön távolmaradásának legyőzhetlen akadályai voltak, s megszünt a jogom azokért szemrehányást tenni. Asszony vagyok. Feleség. Hitvestárs. Férjem becsülete az én becsületem is. Ne keressen ön engem olyan utakon, melyek a nőt megalázzák azokon nem fog ön engem megtalálni. Felejtsen el örökre, mint a hogy én el tudtam önt felejteni. Mint nő, kerülni fogom önt, s ön kegyetlenséget követhet el velem, ha azon köröket felkeresi, a mikben én meg szoktam jelenni, mert az által kényszeríteni fog, hogy számüzzem magamat ismerőseim világából.

Én nyugodt vagyok s nem kivánok az égtől több boldogságot, mint a mennyit ingyen kegyelméből adott.

Azon czélzás, a melyet ön említett s melynek rejtélyét könnyű kitalálnom, irtózattal és undorral tölti el lelkemet. A mely órában valakinek – akárkinek – eszébe jut törvényszék előtt ezt a szót kimondani: Starrwitz Johanna házassága semmis volt: ő nem asszony, a másik órában én halott vagyok.

Több levelet ne intézen hozzám, mert azt feltöretlen fognám visszautasítani.

S ha azt akarja ön, hogy valaha az idvezültek paradicsomában találkozzunk egymással, úgy arra kérem önt: fogadását, nemesi szavát kérem rá, hogy két embert kerüljön az életben: az egyik én vagyok, a másik férjem. Mert tudja meg ön, hogy Starrwitz Hanna háromszor naponkint térdel Isten előtt, imádkozva, hogy Áldorfay Inczének adjon hosszú életet e földön s örök üdvöt, bűnbocsánatot az égben. Ezért önöknek nem szabad egymással soha találkozniok.

Ez a levél kidöntötte lábai alól az eddigi piedesztált. A büszkeség talapzata eltünt alóla: a sárba esett.

Elvesztette ezzel jellemének utolsó tartalékát is: a boszút. Nem volt többé az előtte vonuló árnyék ellenében az a mentsége, hogy csak egy hűtelen nőnek adja vissza a tromfot. Védtelen maradt önmaga ellenében.

Megcsalatni egy nő által, a ki mást szeret: még csak előérzete a pokolnak; de eldobatni egy nő által, a ki hű marad: az maga a pokol!

Elővette a tolvajkulcsot, a rubin pecsétnyomós gyürűt s újra lepecsételte vele a Bauernhass Siegebertnek szóló levelet.

Ah, mint meglakolt azért, hogy felbontott egy levelet, melyen másnak a czime áll!

Sietett azt visszavinni a postamesterhez s aztán kérte, hogy fogjanak kocsijába rögtön.

Nem ment Hannához többé vissza. Futott előle, mint gyilkos a megölt árnyéka elől.

Útközben eszébe jutott, hogy három levél van a zsebében. Elővette azokat egymásután, hogy üldöző gondolatait elüzze velük.

Az egyik levelet a hajdani pártelnökétől kapta, melyben ez felszólítja őt, hogy bárha a közjogi téren nem követnek is többé azonos elveket, de legközelebb olyan kérdés fog az országgyülés elé kerülni, mely nem lehet pártnézet tárgya: a magyar honvédségnek ágyukkal leendő ellátása. Mindenki számít e kérdésben Áldorfay tábornok erélyes pártolására. -165-

A másik levelet a hajdani honvédsegélyző egylet elnökétől kapta, ez meg azt tudatta vele, hogy szükség van rá, mint a bizottság egyik tagjára, a segélyben részesítendő honvédek osztályozásánál, azért siessen a kitűzött ülés napjára Budapesten megjelenni.

– Majd mindjárt! dörmögé magában mindkét levelet útitáskájába gyűrve. Egyéb dolgom van most!

Ő mondta ezt! A Mehádia-kulcs hőse, ki egykor az utolsó ágyúval védte meg a menekvő bajtársak seregét, ki az úton felszedett utolsó sebesült honvédeket le nem rakta a martalékul talált aranyért, ezüstért. Ő mondta azt: «mi gondom a ti ágyuitokra, mi gondom a ti béna hadastyánaitokra! Egyéb dolgom van most! Bányát kell most megnéznem, a hol arany terem!»

Ez Bécsből volt keltezve, öt pecséttel ellátva, kivül ráirva a tartalmazott összeg: egy ezer forint.

A mint ezt a borítékot felhasítá, nem talált benne semmiféle levelet, csupán csak egy puszta ezer forintos bankjegyet.

Hanem a mint a bankjegyet megfordítá, annak a hátán talált valamit irva piros tintával, ezt a két szót:

Az eszelős tündér ama bizonyos lakház felvett bérét beváltá egy ujdonatúj ezeresre, s mintha az csak egy látogatójegy, egy billet doux volna, arra irta ezt a szerelmi nyilatkozatot. Most még ki sem lehet azt az ezerest adni.

Nem kellett már neki se mentség, se védelem, se aranybánya. Ment vissza kárhozatába.

A TITKOS KULCS.

Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. A mi egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte magával Hanna, abból egy fillérárút sem hagyott meg Fatimének elajándékozni valót.

A nő tud szenvedni egyedül s midőn neki is kinálkozik a tiltott vigasz a hajdani eszményképben, a kiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e vigaszt magától s halálra kínozni magát női becsületéért.

Most aztán mindazok a gyanusítások, a miket Fatime mondott Hannára, meg vannak hazudtolva.

S Incze azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával. Sülyed, nem emelkedik.

S ennek a leánynak becsvágya van, annyi mint egy herczegnőnek. Azt vehette észre mindannyiszor, mikor megkisérté gazdagságával egyenlíteni ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű ajándékozási kedvet s Incze adósa maradt e leánynak: – egy egész új világrésznek az árával.

Még sem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye. A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szivnek. Vajjon, ha Fatime is önálló vagyonnal fog birni, olyan bolondja lesz-e neki akkor is, mint a milyen most – a szegény szinpadi hamupipőke? -167-

Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e kisérletbe.

A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki. Ezáltal mindazok a sorsjegyek, a mik a kihúzott sorszámmal birtak, mint bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre ötvenszeres árra emelkedtek fel. Incze Fatimének az egyszerű sorsjegyek helyett ilyen nyerésre kihuzott sorszámuakat vásárolt, a mikkel aztán Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harminczezer forinthoz jutott vele. (Igaz, hogy Inczének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)

Incze ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így becsempészhetett Fatime tárczájába egy arra nézve elég nevezetes összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbbé adósa neki annak az új világrésznek az árával.

Incze látogatásai Belle Angéknál gyakoriak voltak ugyan s családias otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajjon több-e még a gyermeknél is? azt nem tudta senki.

Még Belle Ange úr sem (a kire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).

Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől; de a tényt be nem tudta volna bizonyítani.

Áldorfay, a mint a szivar utolsó hamva a theáscsésze -168- aljába hullott, szépen kezet csókolt Fatimének; Cæsarinénak kinyilatkoztatá, hogy legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy «bon nuit» monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garçon szobában lakott; forintot nyomott a kikisérő szobaleány markába s dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.

Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abból a folyosóból megint egy csigalépcső visz fel egész Fatime boudoirjáig, s onnan egy keskeny ajtó nyilik be, a mit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan szemek előtt.

A házat az építteté így, a ki e kulcsok birtokában van. A rejtek-bejárat az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. A honnan tetszésszerinti időben távozhatik el. Az ajtón érczbetükkel pompáz e szó: «comptoir.»

– Milyen sajátságos kulcsok ezek? szólt egyszer Fatime Inczéhez, mikor már egyedül voltak s minden ajtó zárva; a kettő egymásba csukható s fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő megtalálná nálad!

– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, a hol nem keresi: a dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.

Incze Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.

Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azon túl állandóul Budapesten lakott. Incze, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, szinházba. A világ előtt egymáshoz udvariasak, szivesek voltak. A panaszt jól el tudják titkolni ottan a magasban.

És aztán mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna hideg és rideg következetesen.

Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt az iránt, hogy férjét féltse. Nem azért, mintha Inczét tartotta volna valami magasztos lénynek, hanem saját magát.

A hogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért, mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele.

Hogy Incze a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem látta.

Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi hűségén, a mi arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre, hogy Incze is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi köntöst s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy elkövetett bűneért. Semmi ujságot se mondott volna neki vele, a ki azt súgta volna be, hogy férje minden matutina harangszóra veszi a flagellumot s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek találta volna.

Aztán meg a szép gesztenyeszin fürtök kezdenek is már -170- világosodni s a göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem féltetésre.

Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon Bécsből, ismeretlen kéztől irott levelet kapott, mely szóról szóra így hangzott:

Önt a férje megcsalja. Bécsben a *-utczában *-ik számú házban lakik a kedvese, a kiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt. Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet a négy plasticai állásu caryatidáiról az erkélyen, a környékben a «négy tánczosnőház» neve alatt ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy mesterséges kulcscsal a lépcső fordulatnál levő «Comptoir» szóval jelölt ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, a mit azon angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime boudoirjába nyilik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohány-doboza fenekén szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspár mi czélra szolgál? könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Incze Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születés napja. Más vendég nem lesz jelen ez alkalommal rajta kivül. A háziak tizenegy órakor saját szobáikba vonulnak vissza. E sorok iróját nem vezeti boszú; csak igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.

Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.

De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja Inczét; beszennyezze saját magát?

Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre mindent.

Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.

Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra számított nála.

Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem maradhat utána.

Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott volna ezzel.

Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.

S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.

Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga rendezte!

Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a szentségkáromlással.

Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy -172- Starrwitz grófnőnek tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!

És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz fel, hogy nem lehet benne kételkedni.

Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való, akkor minden igaz.

Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!

Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányult ahhoz az ellenszenves tárgyhoz, a miben a vágott dohányt tartják; a minek a szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan s megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot.

Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran vannak használva.

Azután egy csiptető vassal felvette a földről, s ismét visszadugta a dohány-doboz fenekére.

Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arczképeik egymás mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen szép férfi volt Incze azon a képen!

– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy gróf!

Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt magában, mintha valakinek szólna.

Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is.

Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva. Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.

Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember tizenötödikére.

Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.

Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának esteli kilenczre.

Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.

A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s megnevezte a házat, a hova hajtsanak.

– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is szolgált.)

Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az utczát és házat, -174- a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy tánczosnővel».

A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.

Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.

Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt. Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!

Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.

Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.

A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.

Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.

Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn. Arditi csókkeringőjét játszotta.

S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép csengő althang:

Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a dalt félbeszakítja ajkain!

Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte, hogy könnyebben léphessen.

Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:

Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)

Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.

Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös szerencsétlensége volt, hogy már az -176- első állomáson elköltötte az egész útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig, s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja előtte az ajtót.

– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.

– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.

Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma vacsorára!

– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange úr.

Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S akkor leszünk sokan!

Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a boudoirban fognak vacsorálni.

– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba. Úgy-e kidobjam innen?

– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.

– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.

– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel nevetett.

Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.

A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.

Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat igért.

– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.

– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben. Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy nevettünk rajta, -178- hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor! Ah! megettem egy tállal!

– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet, sápítozék Cæsarine.

– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből a life preservert.

Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.

– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan meleg a lég, olyan sötétkék az ég.

– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően Cæsarine.

– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.

– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!

– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra -179- hangoztatva vissza: «osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind. Allons vite! Siessünk. Hahaha!»

S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset keresztül-kasul kóborolni.

Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás balhelyzetében.

S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem eresztette bele, ha maga ott nem volt.

Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban, rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?

Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst csillagkereszt képezi.

– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik! -180-

Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé. Ott hagyta a fején a sipkát.

Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.

A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve, másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök. Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud. Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé. Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.

Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.

S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.

A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.

Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért -181- vissza s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele ily kegyetlenűl bánni.

Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni azzal az idegen emberrel.

A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva hagyott maga után, s futott a kapu felé.

A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.

Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.

– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta! Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!

Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a fülébe a kapus:

ZEÜSZ, A NYMFA ÉS A FAUN.

Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk felvilágosítást adni.

Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran találkozott a mindent elolvasó egy franczia -182- szövegű (s helyesirási és nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?

Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.

A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.

Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex machina» segíthet ki bennünket.

Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni, sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott, fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek, kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába, míg életre dörzsölhették.

Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét ütni velük.

Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez. Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus -183- kimenetelünek szánta, a mivé lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több nevelésük van, mint a Tudoroknak.

– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.

Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor hegye, még most is vérzett.

És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve mélyén.

Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az «effect»-et.

Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni, casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi halott.

Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak egy fegyver van.

Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.

Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a -184- kivánságot, hogy hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.

Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy megcsókolja annak a kezét.

– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját vette és eltávozott.

Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.

A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek el egymástól.

Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől, önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet, családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen mélység van közöttünk s mivel van az tele?

Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget vessünk mindennek.

Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat irta hozzá:

– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak. Addig légy hívem és gondolj reám.

Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért.

E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.

Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.

Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van «odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja.

Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet váltani, egész Bécsig.

A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg -186- válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.

Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni!

A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!

Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében.

Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna, ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:

A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:

Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.

Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyüt.

Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.

– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában! morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.

Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.

Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.

Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze.

– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant.

Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe hajtotta.

– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova.

– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.

– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim, dicsően bevégezhetni.

– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez este?

– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a «görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik «grecque»-nek.)

Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz circusához.

Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.

Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tízezer közül is kitünik az!

Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból semmit, a mi a földön történik.

Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.

Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?

– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai vad lóval. -190-

Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.

A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.

Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.

Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.

Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovar művész.

Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás.

Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki, a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva -191- adja meg magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.

Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:

– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó félbeszakított!

Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer?

Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a szereplő személyzet szokott kijárni.

Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni.

Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.

A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.

És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.

Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor maga is beült hozzájuk. -192-

A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél.

Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.

Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony» melletti hotel garnit.

– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?

Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető arczot soha sem fogja elfelejteni!

Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján.

A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utczákon végig.

Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott minden kijövőt.

Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra.

Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az egész lelkét!

Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.

És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a melynek létjogát ő még a szinpadtól is -193- megtagadta, szabad egy férfi számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!

Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!

És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos ellenségének.

De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.

Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési, vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.

Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek. Innen ma már nem jön ki senki.

Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa reszket rajta végig.

Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!

És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike ellen, a kit ő érte elfeledett! -194-

A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi fel a fejére.

S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?

A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.

Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.

Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.

Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van, mi baja?

Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve. Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni, hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?

Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült. -195-

Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát képezte, Incze odalépett Leohoz.

– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül kérlek.

Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az ellenfelet.

Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint Bauernhass Siegebert gróf.

Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.

Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert ellenében.

– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!

De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis gyermek lehetett.

– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl akart akasztatni.

– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni máskép. -196-

– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve, az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem. Most ez az ember itt van. Rátaláltam.

– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én felismerem egy millió közül.

– Tartós gyülöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá méltóbb módon boszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam kincseit ellopta?

– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a forradalom alatt történtekért rég általános amnestia van már adva. És elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!

Áldorfay Incze szemei szikrákat szórtak e szónál. Arcza halavány volt és fényes. Erei kidagadtak homlokán.

– Csakhogy ez az úr, a hogy én tudom, sokkal hamarább fog arra vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.

– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, a melyiké a fekete, az meghal. De tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti eljárást?

– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak azért, hogy az orra félreáll? -197-

– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük s úgy adjuk át. Jól van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza és várj reám.

Még étkezni sem ment ki szobájából. Felhordatta magának, a mire szüksége volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a theát.

Ezek voltak aztán a rettendő hosszú órák! A míg Leo megjön a tudósítással. És neki nem szabad addig a házból kimenni; holott most futni szeretne, utczán fel, utczán le, a csatorna közepén járva, a hol nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.

– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.

Az a látogató-jegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb fényűzéssel.

– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a tizparancsolat elleni vétsége?

– A kiért én egész világomat föláldoztam! rebegé Incze, zsibbadtan rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az egy mondattal.

– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? hörgé, öklét homlokára szorítva, Áldorfay.

– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hivd el magadhoz a hotel Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól ittatok, akkor mondd el neki ezt a toasztot: «öcsém Gideon: gazember voltál teljes életedben; hanem mindazt, a mi gonoszat tettél, ezzel az utolsó gonosz tetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg s add oda neki a kettős kulcsot.»

– Már mint én, úgy-e? a ki téged odavezettelek hozzájuk. De hát godoltam én azt, hogy te gyerek vagy, a kinek ha az ember egy czifra czukorbábot ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: «aztán ezt meg ne edd, mert mérges». Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy beleszeretsz.

– Nincs jogod velem így beszélni, s arról a hölgyről eként! kiálta Incze indulatosan.

– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd magadat? természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a nyakadat, vagy egy szép divathölgyért? az a te nyakad, s nem az én dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság. Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött -199- renomméeja. Ne feledd el, hogy mi consorsok vagyunk s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy hely, a hol mindent tudnak: a budoirok titkait is. Ez a hely a börze. Ez elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt, – hogy mit átmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a te * utczai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Incze! A te neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen biráló körökben. Már csak volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. A mióta az * utczai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszinre a te neved ajánlata mellett, a mikre minden solid üzér azt kiáltja: «ez káprázat!» És bámulva kérdezik az emberek egymástól: hogy adhatta a nevét ehhez Áldorfay Incze? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy tánczosnős kéjlak!

– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!

– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! a mióta a német kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejáték-bankokat: ezek a gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan országot, a hol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt -200- hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a Margit-szigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balaton-Fürednek európai hírű fürdőhelylyé emelését, ha ott tehetik le a roulettet. Elmondták sophismáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyiltan, törvény szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy nagynevű embert, a ki vállalatukat a magyar kormánynál keresztül hajtsa. Egy nagynevű embert, a ki egész életén át annyi becsületet szerzett össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s a kinek van egy szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utcza palotájában.

– Igenis. Te hozzád jöttek el. Áldorfay Incze! – Nem! Még nem kötötted le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. – De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Incze, abban a perczben, a melyben elmondták, hogy ők kik és mi járatban vannak, minden gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad elől?

– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Incze, az asceta, ki egykor örök szegénységet fogadott s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay Incze, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay Incze, a hű férj, ki szégyelt felesége előtt egy ajándékba kapott gyémánttal megjelenni; Áldorfay Incze, a hős, ki jutalom nélkül harczolt, vesztegette élelét két világrészben a haza, az emberiség, a szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Incze, az országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyiltan folyt üzlet mellett kapott nyereségre -201- visszaborzadva mondá: «kitől raboltuk mi ezt el?» hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely átkozott pokolyműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja fel, hogy legyen társ, osztályos a a vállalatban, a minek osztalékát árvák utolsó falatja, özvegyek könye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot, jöjjetek holnapután!

– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a vaksorsnak ide nem hozza ezt a circusi hőst, s az merész bakugrásaival el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláirod velük a szövetséget, azért, hogy annak a nőnek egy fél milliót tehess a lábaihoz! Hát nem isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohóczot utadba hozta? S te még verekedni akarsz vele? egy circusi yongleurral, egy bohóczczal; de a ki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!

– Még sehová sem, szólt Leo gyöngéden megszorítva barátja kezét; de legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.

– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyü. Hanem, hogy innen elfuss, az nagyon jó lesz; még pedig a milyen gyorsan csak futhatsz!

Incze mindkét kezével megragadá Leo kezét s egy gyermek gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az. -202-

– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit tegyek?

– Nehéz dolgot kivánsz tőlem, kedves Inczém. Te beteg vagy. Nagyon beteg. Így van az, mikor egy asceta belekóstol az asszonyméregbe. Magunkforma gonoszéletü ember, a ki szakálla ütközésétől kezdve tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem szurásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; még pedig többnyire homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebből a philtrából, annak minden csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép szemeknek megint recidivázik. Té rajtad csak radicalis kura segít.

– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a világon.

– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most épen egy nagyszerű éjsarki expeditiót, az északi tengely szabad oceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem vizgyógymódra, de jégkurára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe menj, a hol a vizekben nincsenek nymphák, s a jégen részvény-társulatok. Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak szívedre s kigyógyulva térsz vissza.

– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott találom.

– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell intéznem.

– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást s nem lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.

– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet vesztességgel is érvényesíteni fogom, a mikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.

– Hát Hanna? – Bizony Isten, már is gyógyulsz! Még Hanna is eszedbe jut. – Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi polushoz utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.

– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene töltenem a válóperünk bevárása végett.

– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! kiáltott fel türelmetlenné téve Walter Leo. Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s ha meg nem jelensz, elitélnek «makacsságban» s úgy elválasztanak, hogy a lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha mindjárt a világ végére futsz is! -204-

– Nem akarok senkinek adós maradni, neki legkevésbbé. Ügyvédemnek is utasításul adtam, hogy a mit a törvényszék számára tartásdijul meg fog itélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonomból Hanna rendelkezésére. Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláirni, a melyen az én nevem is előfordul.

– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rádismerni megint. Nálad a bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az «új» embert, s öltsd fel a «régit». Úgy fogok tenni, a hogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a kevély asszonytól még azt, a mit legnehezebben ad ki: becsülését irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytól.

Leo sietett. De mikor már kezében volt kalapja és pálczája, még egyszer visszatért az ajtóból.

– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van ellenedben s miután liquidálok veled, nem akarok semmivel adósod maradni. Te most, a míg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. A mint azonban egyedül maradsz, felébred benned valami, a mi azt hazudja magáról, hogy ő a büszkeség! s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter Leo, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophocles trgœdiáiban a chorus, beleénekelni a scénába s helyettesíteni a hősnél a mardosó lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba? s te aztán menj szép engedelmesen, a hová én küldelek? Azután meg fogsz állni a tüköröd előtt s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez valóságos Zeüsz arcz!

– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy esztendős koromban mindig mythologiára tanítottak a classisban; abból tanultam a legelső istentelenséget. -205- Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja. Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi dandy-isten csak suhancz mellette. Apollo csak furulyázni, Dyonisos csak inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, a ki ha akar, aranyesővé is tud változni. Ez a nők ellenállhatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes homlok, a villámló szemek, a sürű körszakáll, a telt piros ajkak, s az egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: «az lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak satyrért! Hogy lehessen nő ép szemekkel, egészséges érzékkel, a kiben úgy megtévedhessen az ösztön, hogy ne Zeüszt válaszsza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek, igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!» Ezt fogod mondani, mihelyt engem nem látsz s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd meg magadnak barátom, hogy a mennyi isteni joga volt Jupiternek megcsalni Junot egy nympháért, épen annyi emberi joga volt a nymphának megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti fentartani a symmetriát! s a fatum még Zeüsznek is parancsol; azt is tanultad még az oskolában.

Incze bajuszát harapdálta kéjelmetlenségében. Ez a czélzás nagyon odatalált.

– Jó. Tehát hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör élé állani és magammal beszélni: én is veled megyek.

– Idejövet találkoztam a pinczérrel, ki az étszereket elhordta tőled. Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot s azt is otthagytad.

– Tudják! Már most hát ha engemet meg akarsz a felől győzni, hogy komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jösz velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, a hogy becsü letes jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!

FATIME.

A két gróf, ki az éjsarki expeditiót rendezte, nagy örömmel fogadta Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már indulásra készen várt Triestben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is – nemcsak a fölött, hogy Incze elmegy a jeges tengerre, hanem a fölött is, hogy nem lesz itten.

Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leo a városban, mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is segített neki, a miben nagy ügyességgel birt.

Incze azt mondta, hogy még az nap el akar utazni; tehát a tíz óra táján induló vonattal.

Ezt tudva, még nyolcz óra előtt magára hagyta őt Leo, gondolva, hogy Inczének még sok magánlevelet kell megirnia, ügyvédéhez, tán ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandatumáról a ház elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.

– Fél tizkor találkozunk az indóháznál! szólt, Inczét megölelve a bucsuzáskor.

E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy rendbeszedje irományait.

Egyetlen megirni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem volt már senkije, a kit sorsa fordulatáról szükség lett volna értesítenie.

Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva iróasztala fiókját, annak egy rejtekosztályából kivette azt a csomagot, mely egy rózsaszinü szalaggal volt keresztülkötve.

Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.

Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves volt a könytől. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak ezek a könyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül: «kétkedhetel-e bennem?» Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, a mit a mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy szeletke abból a kék ruhából, a miben őt legelőször megszerette. Egy gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: «fizessen ön – látra – Áldorfay Inczének – öt milliard – csókot. Elfogadom Fatime». – Lejárt már! – Eléghet! – Himzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és kohinoor között váltakozik. Tegnap kohinoor, ma kavics. És aztán arczképek, fényirda és művész-ecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind, mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba. -208-

A mily alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A fényirdász csak ezt az egy képet vonta le s utána megsemmisíté Incze szeme láttára a negativ rajz üveglapját.

S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni látszik s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.

«Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, a ki megcsalt: én az vagyok, a ki szeretett. Én csak te rád nézek. Másra nem néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elitélsz-e? Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám és én rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy sikoltásomat hallod, mikor a tüzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!»

És Inczének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a fiókjába.

Oly rögtön megválni attól, a kit egészen magáénak tudott. A kinek egész teste-lelke, a hajszálától a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson tőle, a nélkül, hogy szemébe nézett volna?

Elhagyja örökre, a nélkül, hogy megmondaná neki az okot, a miért elszakítá magát tőle?

Elitélje őt, a nélkül, hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a halálitéletet: «mi egymásra nézve meg vagyunk halva». És ezt még ne is tudassa vele?

Megtagadja magától azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá és szemébe mondja neki: «te széttépted a legszeretőbb szivet; te sárba dobtad a kinált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted ezt?»

S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha -209- egy szóval fel tudna deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené magát?

Gideon pedig Caesarinenak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült most fel.

És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, a ki vagy nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.

Miért ne adta volna ő meg Inczének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy ez annak milyen nagyon fáj!

Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez ellátogatni. Mikor a nyolcz órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.

Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan helyre, a hol virág és asszony nem terem soha.

És aztán a keserű bucsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az irását, a kiért őt el tudta feledni, s a ki őt abban a pillanatban is megveti, a midőn szerelmét elfogadja. -210-

Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a boszú szomja. Valakin boszút kell állani! Valakinek által kell adni a felét annak a keserüségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek szenvedni kell akkor, a mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!

Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.

Mikor Fatime lakához érkezett, megállt és megnézte óráját. Három negyed volt kilenczre.

S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff! utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.

– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange kisasszonynak?

Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a Pieridák berkében adresse nélkül -211- arra a «bizonyos» nymphára, a kinek Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.

Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt rácsozatig.

Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.

Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól, mint a minőben részesült.

A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon. Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet elvesztegetni!

A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.

Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.

A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság van.

Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a távozás.

Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad valaki és visszahíja.

Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott idáig.

Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen -212- arczába nézett. Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg; ha ő csakugyan nem volna otthon.

Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.

Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a lépcsőkön.

Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki, mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el szemeit.

Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?

Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele szembe találkozik.

Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél -213- a férj és nő egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:

«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz, legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet; kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»

Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:

Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép ott találta azokat s azt hitte: -214- Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki használja azokat?

Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.

A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze, másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol mindent.

A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal, melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi; szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.

Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)

Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.

Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek -215- egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.

Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van, annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)

A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt, gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine számára nincs itten hely.

Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép, mikor egyszerre előttük áll.

Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.

Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést; még csak meglepetést sem.

Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a szíve amaz érzelmek iránt.

Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi, hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.

Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt – a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.

Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.

Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről, szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.

Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához ragadt.

– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el kell önnel végeznem.

– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon, gyermeteg kiváncsisággal.

– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A levél önről szól.

Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban lásson.

Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa: «Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni!»

A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek «minden» szabad: annak «ez is» szabad. -217-

– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön, hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.

Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime tenyerén feküdt.

– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime, visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.

Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő vére a düh forrpontján habzott.

Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.

Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló, ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni: ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve, hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.

– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem megverekedni életre-halálra?

Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra morogni. -218-

Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető hangot.

De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált; csak a vadállat maradt itt.

– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.

Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő, bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú? hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy öl, vagy hal!

Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a kisértet sujtotta őt le.

Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a leány öltönyfodrai közé.

És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát – Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a helyen, a hol Áldorfay ütése érte.

Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot akart vívni!

Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé rejti el!

Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt tébolyodva.

Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.

Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.

Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.

A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a dühöngő alakot.

A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival lármázta fel a házat.

A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a dühöngőt ártalmatlanná tenni.

Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit útjában talál. -220-

El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig összerecscsennek!

Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.

A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak közelébe vigye törendő koponyáját.

Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától összeomlik.

Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.

Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e el?

Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még az indóházhoz.

Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem akart késni. -221-

Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter melletti házhoz.

Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai vonatáról.

A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett hajtatnia.

A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül hatolni.

Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy nem messze várjon reá.

Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását csendőrség tartá elzárva.

Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány szóval értesíté őt a balesetről.

Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.

– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.

A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek maradni.

Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé, mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki: -222-

A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot, melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.

Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba a szobába.

Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét s bebocsáttatá őt.

A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.

Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa vegyest.

A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.

S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog, szemei tűzből látszanak lenni.

Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.

Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli finale.

Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a sötét háttérből.

Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében aláhanyatlik egyszerre. -223-

Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.

– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk én hozzám.

E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók, mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.

Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.

S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban bujálkodó dallamot:

Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten orditva:

A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak pengette tovább a csábdalt.

«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a rúddal ütve a lélektelen üldözőt.

SERENA.

A döblingi intézetben, a hová vitték, szobájának még a falai is ki voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a dühöngők bebutorozása.

Nem kisértette meg kényszer-zubbonyát letépni, sem ágyából, melybe fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még pedig angol szavakban.

Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval fogadta.

– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd lesz kendteknek nemulass!

– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek után.

A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni nem szabad!

Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s kár volna azért a szép fürtös hajzatért.

Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott már.

A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.

Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre kérkedő örömbe tört ki.

– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?

Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.

– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon leng. Különben all right.

– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon -226- ön még itt. Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?

– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok, hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.

És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.

A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.

Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer van.

Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és elkezdett sírni. -227-

Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az izzadtságot homlokáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a bársony.

– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott, a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!

– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor ölelhetem Serenámat?»

Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a zubbonyt ismét -228- feladni magára, mert különben az a másik kapitány («Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.

– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.

Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta Leonak, mikor elment:

– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül kilenczben rosszul sikerül.

Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az első föltétele a gyógykezelésnek.

Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert tervezni.

De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo levelének vétele után már ott volt Döblingben.

A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges. Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak termete roskadt össze kissé.

Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől mély álomba merült.

Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő utódja lenne!

Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A beteg keveset dühöngött már.

Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.

És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép, mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.

Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át vigyáztattak reá folytonosan.

Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.

Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt fordulva s valamit rajzolni látszott.

Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:

Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.

– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen, captain?

– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az álom. Ő igen jó alvó különben.

– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele! Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik, lerajzolom őt.

A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának, mintha ott ülne előtte élő mintának.

– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.

És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan. Igazgatott a képen az odatekintgetés után.

– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!

Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt, ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.

Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.

Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat? mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.

Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a virág?»

Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.

Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.

Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál sötét birodalmából.

Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az «enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is az «enyim!»

Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni.

És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.

Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve lelkéből.

Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel keresni a halált?

Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli.

Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.

Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére.

Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli alakként.

Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében. -233-

Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.

… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!

Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje nagyon beteg.

A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt s nem fogadta el orvosnak.

A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan ismerni fogja a vényeket. Látandja, -234- hogy nincsenek azok tulságos nagy adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus, arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is irántuk.

Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak. Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz szétdult idegrendszerére.

De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?

Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.

Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött: tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment olyan hirtelen.

Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.

Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: -235- azon ürügy alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy inkább sakkozzék vele.

Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.

Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!

Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még legjobban szerette Incze.

A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.

Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.

Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz, hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába esett, s őt hivja.

Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon a szobába.

A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok -236- is égették. Mezítláb tombolt és ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.

Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen feléje ment.

S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a függönyök, így szólt:

– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg tudott csalni engemet! Ő!

– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e szomorú színjátszásban.

– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt! Az ágy üres!

Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit kiszórni onnan:

Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan förmedt reá.

– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember, valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják meg, hozzák haza!

– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni -237- magáról, hogy rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld kerekén, hogy ő hűtelen?

– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát hol van ő most?

– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie, akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között; ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető? Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen! Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen bizonyos, hogy ott is önért jár…

Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért. Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.

– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte. Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.

– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt. El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani nekem.

– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék benne… olyan… nagyon… -238-

Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája ellen.

Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje, hogy el birja az ágyat hagyni többé.

Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére huzódott ki a benne fekvő.

Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.

Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.

– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt. Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein… Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához… Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?… Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól -239- esik neki, hogy ilyen meleg ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle, hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad, édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain! barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni, hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…

Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki ne csorduljon szemeiből.

– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… A kik látják megnyilni a kék mennykárpitot, azoknak megnyilik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig s a kagylók ragyognak benne, mint a drága-kövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, a kinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint a hogy oltára mellől elvett… Nem az oceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…

– Captain!… monda Leonak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt messze… Nőm nagyon beteg… alig lélekzik már… Szivére teszem kezemet s elszámlálom az érütést… Negyven egy percz alatt.

– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat olvastam olyan emberekről, a kiknél kettőnek jutott egy lélek…

Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két férfi, vagy két nő bir egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy perczben kell meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az új-szőnyi összenőtt ikerleányoknál… így a siami ikertestvéreknél.

Az őrültek szeretik kedvencz rögeszméiket tudományos idézetekkel támogatni.

– Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk… folytatá a kór. A mint kedvesem szíve utolsót dobban: az enyém is megáll… Hol járunk most captain?… Adja ön ide a térképet.

A beteg kiterjeszteté ágya fölé a térképet s elaszott kezének újjával keresett rajta valami helyet.

– Itt van captain… Ez itt a White sziget… Ez itt a Barton Cliff… Mikor e kettő közé érünk, ottan van nekünk az otthon… Messze még odáig?… Még húsz mértföld a számítás szerint… Akkor holnap már helyben leszünk…

– Figyeljen rám… captain… ne érzékenykedjék… mit tesz az?… két utazóval kevesebb; semmi más… Nem nem… bocsásson meg… On minket nagyon szeretett mind a kettőnket… Legyen áldva érte. Ön minket salutáltatni fog ágyulövéssel, félárboczra -241- felhúzott lobogóval s aztán, mikor egyedül lesz, nem látja senki, akkor meg fog siratni… Legyen boldog az életben!

Most arra kérem önt, hogy a mint halva leszünk, mindkettőnket göngyöltessen ugyanazon darab vitorlába; lábainkhoz varrasson egy ágyúgolyót… de az ő arczát ne varrassa oda a vászonhoz tengerész szokás szerint, azt ne érje semmi sértés… e szép madonna-arczot!… És azután, mikor a White sziget nyugati csúcsa és Barton Cliffe közé ér a hajó, ott bocsáttasson le bennünket a tengerbe… hadd menjünk haza a mi kis fiunkhoz,… a ki mi reánk vár… God bye captain… üdvözölje nevünkben mindazokat, a kik rólunk megemlékeznek… A mi kis vagyonom maradt, osztassa ki azok között… a kik nek valami bánatuk van… Holnap, ha eljön ön ismét egymás mellett fekve fog bennünket találni… csendesen… szótlanul… Talán addig sem tart… Már alig ver a szíve… Serena!… Alszol-e?… Melyikünk… öleli meg… a másikat… utoljára?…

Ezzel megszünt dobogni egy nagy nemes szív, mely nagy erényeiért nagy jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett…

A holttestet egy ólomkoporsóba záratta le, s azt maga vitte el vasúton Hamburgig; ott hajót bérelt a számára s elszállítá azt a csatornán keresztül egész a White szigetig. Csak Helene kisérte őt, és fia még.

Ott, a Barton Cliffe láttávolában felhúzatta a félárboczra a lobogót, hat lövést adatott az ágyúkkal s azzal lebocsáttatá az ólomkoporsót barátja hült tetemével: – hadd -242- keresse fel kedveseit az isis és antipathes tündér grottájában.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13	legkeresettebb czíkk	legkeresettebb czikk
14	tudott felelní	tudott felelni
33	mindig volt?	mindig volt?»
61	vigyazatlanságot is	vigyázatlanságot is
129	rád vetettt	rád vetett
131	megtisztelte latogatásával	megtisztelte látogatásával
166	más elegtétel	más elégtétel
175	mást, esak	mást, csak
203	börzei fozlalkozásaidat	börzei foglalkozásaidat
205	veled megyek	veled megyek.
218	megtaszította Giedeont	megtaszította Gideont
241	csende sen…	csendesen…