The Project Gutenberg eBook of A fészek regényei, by Kálmán Mikszáth

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 167. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.ro/books?id=bnxIAAAAYAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A FÉSZEK REGÉNYEI

TAVASZI RÜGYEK.

Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröcscse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is.

No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám“ nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában -8- egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört Mehádiánál. (No ez jó dolog – rikkantott fel vidáman, mert nagy forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az egész város elsülyedt mindenestől.

Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hidegláz és fel sem kelt addig, mig jó -9- emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga helyén van.

Ezt így egyszerüen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, a kik semmi valószínüt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy csakugyan sülyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távirda-drótok, melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába, nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva!

Ilyen együgyü ember volt Gábel János, a kinél a Pali bátyám lakott diák korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a fivéremet s engemet is magával vitt.

Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a hires Kalvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett -10- „Klopacska!“ Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest, alulról pedig még Párisnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan különös volt itt. Nem csak a házak, de az emberek is. A hevérek furcsa öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött el.

Anyám a vendéglőbe szállt és onnan izent Palinak, hogy itt van. Míg a staféta odajárt, ő azalatt végig heveredett a divánon, az uti fáradságát kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utczára, beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros városból, a minőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, a kik nagy városokban ugy elvesztek, hogy soha sem -11- találhattak rá többé a szüleikre. Éhes figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a nyakukon nő az egészségtelen ivóviztől, a bányászok szokatlan alaku lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek, megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni“ s megálltam köztük nehány perczig, de csakhamar riadva futottam vissza a vendéglőbe.

– Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve, – képzeld csak, itt a kis gyerekek is németül beszélnek.

– Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen ugy születtek szegények. -12-

Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve a térdénél. A szép kékposztóju kabát, melynek olyan nagyon örültünk az őszszel, mikor a csolánczi „kecske“ hazahozta, tele volt zsirfoltokkal és szakadásokkal.

És nem csak a ruhája ment tönkre, a hasadások, feslések miatt, hanem a teste is. A balhalántékán egy kék folt volt, a jobbik arczán egy félkörbe hasitott vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma. Azonfelül a keze is szét volt marczangolva és az ujjai bekötözgetve.

Anyánk, a ki egész uton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez (mert arról értesitett Gábel János, hogy ha nem jön fel valaki rendbehozni az ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a kemény szavakat, átölelte Palit és sirni kezdett. -13-

– Jaj mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arczán a kék foltot.) Ki ütött meg édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg.) Az isten verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenkint ujjain a kötelékeket és megfujta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehellet egyszeribe meggyógyitaná.) Óh kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé tetted te hegyi zsivány? Ni a nadrágod is el van szakadva a térdén. Ugy-e megtérdepeltettek szegénykém? Mondd meg, beszéld el szivem, ki vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát.

– Senki! – mondá Pali bűnbánóan lesütve a szemeit, édes anyja vallató tekintete előtt…

– Ejnye akasztófára való, – pattant fel anyánk mérgesen, – hát te verted meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen szépen vagyunk. Gyönyörü levelet irt a gazdád. Édes apád betegen fekszik otthon, ugy elbusitottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a föld alá bujtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúny-nyilaikkal, mert az egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál, valld be? De ne is szólj, hallgass, a ki gonosz, az hazug is, egyetlen szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a kalapjaítokat, menjünk!

Gábel János éppen az ebédtől kelt fel és jóizüen pöfékelt a debreczeni makrapipájából (mert Debreczenben a selmeczi pipa a becses, Selmeczen pedig a debreczeni), -15- mikor benyitottunk hozzá. Nagyfejü szőke ember volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan szinü szemeiből nézett ki a gyámoltalanság és a jó sziv.

Nagy tisztelettel ugrott fel és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett szétkergetni a füstöt, és a bajuszát megigazitani.

– No hála istennek – kiáltott fel – csakhogy már megjött a tekintetes asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát kérem alásan, hozzánk kellett volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha nini, ez a kisebbik! (És most hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No az isten növeszsze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős nagy feje van, elég agyvelő lehet benne.

– Azt majd meglátjuk Gábel ur akkor, – vágott közbe anyám, – most csak -16- a másikról van szó, a Paliról… annak a dolgában jöttem.

– Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok. Nagy rebellis. Kevés hija, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után. Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam elbujva. De aztán abba hagyták a keresést a gazemberek és így maradtam szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, a mi ne volna forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alásan. És -17- az a szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de azokat azon az áron, a mit az alumneumban fizetnének. Most is van vagy négy ilyen, a kiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez a szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a „gyüjteményt“.

Egy percz mulva belépett három bolyhos diák, kicsattanó pufók piros arczczal, vidoran, barna szemeik kiváncsian szegződtek ránk és bizonyos tisztelettel Palira. Ugy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek volnának.

– Énekeljétek el a szózatot! rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét.

A fiuk rágyujtottak a „Hazádnak rendületlenűl“ dallamára, mely akkor olyan népszerü volt, mint most egy operette-valczer, arczuk még kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a -18- homlokukra hurczolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fujták.

– Ugyan ne kinozza őket, kedves Gábel ur – szólt anyám türelmetlenkedve. – Ugy is látom, hogy kedves hangjuk van.

– Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok, kérem alásan.

A gyerekek összemosolyogtak s aztán elkezdték szomoru monoton hangon dalolni:

Müller Gyula nagy naptára,
Szerkesztette Friebajsz István,
Ezer nyolczszáz ötven négyben.
Emich Gusztáv betűivel.

De Gábel ur nem felelt; könyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem birt szavakat találni egy darabig. -19-

– Különös nóta, – szólt aztán, – a keszkenőjével törülgetve szemeit, – különös bizony, mert temetési dal ez tekintetes asszonyom: akkor énekeltük mi ezt, mikor a szózatot nem volt szabad. A szózat helyett énekeltük, mikor a haza a koporsóban feküdt. Sirtunk, lelkesedtünk rajta, pedig csak egy naptárczím volt az egész. Most is összeszorul a szivem…

– Óh nem, nem, még egy produkcziót akarok, még egy húrt akarok megpenditeni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészűlve, hogy a legrendkivülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak Gábel János birt összehozni.

– Gyertek idébb fiuk, – biztatta a gyerekeket Gábel ur – egyenkint közelegjetek -20- s mondjátok meg a neveteket és hogy hol születtetek.

Gábel ur fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajjon csodálkozik-e már s azután előszólitá a harmadik csemetét:

– Elég! – kiáltá Gábel ur pathoszszal. – Elmehettek! Ha egy irott betü se lenne, asszonyom, arról, a mi történt, ennek a három magyar gyereknek a születési helyéről -21- ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak kellett történnie. A forradalom nem szünt meg asszonyom, hanem csak folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni, látni éber szemmel. Számüzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekczió nincs több, arról jót állok!

– Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert azért jöttem az ön sürgős levele következtében.

– Óh igen, – válaszolta Gábel úr a kecskeszakállát simogatva. – Az egy egészen közönséges eset. Palit kicsapják.

– Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alásan, mit nem tett. Ront-bont a mit ér, üt-vág, a hova ér. Az utczánkbeli lakosok ablakait összetörte. Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van -22- már valahol az udvaron. A kereskedők firmatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a csizmadia-czéget kiakasztja a szürszabónál és viceversa. Konfuziókat csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot huz végig az utczán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában van végette, könyörgöm alásan. Itt a szentháromság átellenében dohányt árul egy vak öreg asszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki kerekre és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst hatosok. Egy egész szakajtóra való gyült már fel. Azt is be fog kelleni most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni, kérem, hogy ez az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény?

– Jól van, jól, kedves Gábel ur, – vágott vissza a mama, – a gyerek csak azt teszi, a mit a császár. -23-

– Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy a leczke-órától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen levelet irt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált és rettenetes ijedelmeket állott ki. A leczke-órát természetesen nem tartotta meg.

– Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes. De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, a ki a természetrajz professzora, a tudományos reputáczióját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyurt kérem kenyérbélből, – de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette az almáriom tetejére a míg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán -24- odaadta bátyámnak, hogy találta a Szittnya hegyén. A bátyám kapott rajta, mert teljes életében ős gombakövületekre les, egy tudományos értekezést irt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját költségén és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyurta. Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak satiszfakczió kell.

Kedves anyánk jóságos arczán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra. Pali daczosan fordította el fejét s szinlelt közömbösséggel jártatta szemeit a szomszéd ház fedelén, a hol két tarka macska sétálgatott begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák ablakából.

– Nos ha igy van, hát csak adjanak satiszfakcziót a professzor urnak, a miért gombának nézi a kenyér bélét. -25-

– Hüm – felelte Gábel ur mosolylyal, – még az is kérdés, hogy haza lehet-e majd vinni?

– Tessék a gyerekeket kiküldeni, – szólt halkan, – négyszem közti dolog az!

– Menjetek fiuk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat?

Ott künn ezer érdekes látnivaló kinálkozott. Éppen utolsó farsang volt s ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak az utczákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához“ czímzett kávéház csak ugy zeng -26- eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn át szolgája volt az első éves, a „fuchs“, a negyedévesnek, a „veterán“-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy napra megfordítva van. A fuchs az ur s a veterán a szolga. De vissza is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, a mit egész esztendőn át szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat s a künn ácsorgó csőcselék hahotája közt összeverve, összeszakgatott ruhában lökdösik ki őket a kávéházból.

Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náczkó (minden benszülött selmeczit Náczkónak hivnak) víg kurjongatással, dülöngve megy az utczán, böfög közbe csuklik s rekedtes hangon fel-felkiált:

– Eszeágában sem volt. Nem ivott -27- az egy csöpp italt sem. Csak játsza a részeget, mert az itt divat s a Náczkónak tekintélyt szerez társai és a leányok előtt.

Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már ugy is születtek. – A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és uj Náczkókat nemz, huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja a Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy ujonczot – a ki a katona-mértéket megüsse.

Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalog-átjárók csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalokban -28- fekvő házakból lehetetlen lejönni máskép a völgykatlanban fekvő piaczra, mint ha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsupra ül, keresztet vet magára s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni, úgy hogy a csúszós, jégkérges napokon ős nomád szabadság uralkodik a hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik.

Valaha népes, élénk város volt. Hej mikor még a szép feslett Rösel Borbála ott tánczolt, dobzódott az uj vár fényes termeiben, akkor még sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az aranynyal az ember is megfogyott, az ódon középkori házak, a melyeknek a homlokzata három emeletes, a háta pedig nyomoruságosan odalapúl a fedelével a hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszu sor termeit -29- átjárónak használja a lakosság.) A lakosság is végkép elszegényedett. Szerencse, hogy bigott katholikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg – mert sok a bőjt benne.

Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamara-épület mellett összetűzött egy csizmadia-inassal és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva futott végig a „gólya-utczán“, a mivel föllármázta az asztalos- és pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének. Az elpáholt inas megszünt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek bennünket nagy kiáltozásokkal.

A „medve-utcza“ szögletén Czirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott az inasokhoz és élükre állt.

– Az egyik rész fusson utánuk a -30- gólya-utczán, a másik rész rohanjon végig a kalvária-sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok fiuk! Én magam pedig ezzel a fustélylyal a „perecz-utczán“ futok le, hogy arra felé zárjam el a menekülésüket.

Menthetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó szinte porzott alattunk.

– Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segithet, vagy az, ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborut az inasokkal.

Az elhagyott utczán kevesen jártak. Egy-két öreg asszony koczogott a fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak hire-nyoma se volt, hanem a mint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott homlokzatával elzárta a végtelen -31- hosszu, de görbe gólya-utczából egy nagy darabon a kilátást, bájos gyermek-leány jött velünk szembe, kecsesen tartva feje fölött az esernyőt.

Én már ki voltam merülve, lélekzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de Pali, ki gyakran hátranézett és biztatott, még jól birta a két lábát s olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát.

– A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van Pali. Miért szalad? Egészen ki van vörösödve.

– Semmi, semmi – szólt szemlesütve Pali – talán csak elpirultam, mert magát látom.

Ekkorra én is oda értem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom egy leánynyal. Szép barnaszemü teremtés volt, hosszu gesztenyeszin hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsu termetéhez csodaszépen illett egy kis prémes bunda.

– Hasztalan! – szólt Pali csodálatos közömbösséggel. – Az utcza felső végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két perczig.

– Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama kétségbe lesz esve.

Végig nézett rajtam, aztán mintha egy anya lenne (pedig egyforma koru volt velem) szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet.

– No ne féljen, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jőjjön ide a kapu alá.

– Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam – szólt kedves egyszerü hangján. – Vegye föl hamar!

Benyult a bundácskája alá s a csipőjénél pepecselt valamit, majd megrázta a ruhácskáját, mire egy kék takaros alsószoknya ereszkedett alá.

– Huzza fel hamar! – biztata parancsoló arczczal. – Itt van a kendőm is. Adja ide azt a buksi fejét, hadd kössem be. Igy ni! (Még egy baraczkot is adott rá tetejébe kedves mosolylyal.) – Most már elmenekülhet, az ördög sem ösmeri meg.

Hagytam magammal cselekedni mindent, -34- volt valami ellenállhatatlan varázs a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele.

– Hahaha, – kaczagott fel édesdeden, mintha ezer csengetyü csilingelne, – valóságos kis Ancsa. No most már upre pupos, mehet, a merre akar, nem ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal szegénykével? (S egész testében megremegett.)

Mindez egy percz műve volt, a mint kiléptünk az utczára, eszembe jutott megkérdezni:

– Ejnye csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska vagyok, a hol a Pali lakik.

Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék: „Glück auf“, – kiáltá vidáman, – „csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most akár sétálhatsz -35- hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyüjteményemet.“

S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hop, hop! Még ugrott is néha egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem.

Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogaikat. Aztán sem a hátuljövők, sem az előljövők nem lehetnek nagyon messze. Már hallatszanak is messziről zürzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti házból, roppant kosarat emelve hátán.

Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre roppant jajveszékléssel és sirással.

– Nem, nem, ne nyuljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj… hanem vegyen fel anyókám a kosárba és vigyen haza; otthon, tudom, megfizeti édes anyám a fáradságát.

A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarat, beletette Palit, aztán megint fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de nehéz vagy, édes fiam!)

A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék: – „Gazdag az édes anyád fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.“

Pali, ki szerényen kuporodott meg -37- bent, gyöngéden hátba lökte a kosár bordáin keresztűl a kofát.

– Ne beszélgessen, nénike, mert lépteket hallok; szégyelném magamat, ha valami ismerősök rajta kapnának hogy én ülök itt.

Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat a mint elcsörtettek mellette a hátulról jövő üldözők s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres torony tájékán összejöttek az előlről rohanókkal. Képzelem, mekkora szemeket meresztettek egymásra.

Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy -38- élvezettel hallgatta a kosárból addig is, míg szemközt hangzott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a háta mögött legyenek.

Az inasok gyanutlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul czammogó leányka – már mint én, sem tüntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos kölyök nyujtott rám nyelvet.

Hanem a mint aztán túl volt Pali egy pár lépésnyire az ellenségtől, egyszerre hopp, – kiugrott a kofa kosarából.

Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, a hogy a két lába birta.

A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bir az a törött lábával ficzkándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.

Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábu Palit, visszafordultak, és neki estek a kofának, a miért a diákot kicsempészte a kelepczéből.

Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték… Így jár a jószívűség ezen a gonosz világon.

Mi aztán szerencsésen haza érkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte anyánknak azt a négyszemközti dolgot.

– Féltem vele előhozakodni, – kezdé kedvetlen hangon – mert nagyon elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyüjteményemet. Tetszik-e tudni, hogy ebből a gyüjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltünt. Egy diák, a ki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei könynyel teltek meg), áldott jó fiucska volt és okos, olyan verseket írt az kérem, hogy Horatius se különbeket abban a korban. -40- Mintegy tiz nap előtt vakácziójuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levétették magukat, én meg egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom. Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom, egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember. Én rendesen oroszlánná leszek.

– Hát jól van, egy kis „beneficiumot“ csaptam a gyerekeknek: ittak, mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél kifujja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment – és sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki. -41-

– Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan, czafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdem a többiektől, ha nem látták-e valahol? Nem. No semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem s legott bejelentém a tanároknak és a hatóságnál. Az eltünt diáknak híre ment a városban, persze, mert ki is dobolták. Egy hevér-asszony jelentkezett, hogy ő látta a Gyurit künn a hegyek közt a Korpona felé vezető úton egy pajtásával, de ő bizony meg se nézte jól, nem tudja leirni a kinézését, hanem azt mondja (különös történet ez, tekintetes asszonyom) hogy az én lányom adhatna felvilágosítást a „másikról“, mert Mariska éppen azon az úton jött haza egy szekéren Korponáról, a hol a nagyanyjánál töltött -42- egy hetet, tehát látnia kellett a diákokat.

– Tovább, tovább! – sürgeté a mama, gonosz sejtelmektől elborúlt arczczal.

– A hatóság nyomban embereket küldött Gyurit nyomozni, de nem találták meg, a mi nem is könnyü dolog, mert annyi ott a hófuvás, hegyszakadék, hogy ha egy ilyenbe találta Pali belökni…

– Pali? Az én fiam? – kiálta anyánk szívszakgató hangon és zokogva rogyott a divánra. Majd fölemelte fejét és felugrott. – Nem igaz, nem igaz! Hazugság, rágalom! Az én fiam nem nem tett ilyet. Én ösmerem, én hordtam a szivem alatt.

– No no no, – csillapítá Gábel úr, – elszóltam magamat. Bocsánatot kérek, én csak a gyanút jeleztem. A gyanu még semmi, még az nem ugy van. De hát az ember azért nyitja ki a száját, hogy őszintén elmondja a dolgokat, úgy a mint vannak, vagy a minőknek látszanak. -43-

– Mindent meg akarok tudni, – sohajtá anyám, egész testében remegve, – mindent, mindent.

– Ott hagytam el, hogy a hatóság nem talált semmi nyomot, csak egy cserép-pipát, melyet a nebulóim a Gyuriénak ösmertek fel. Tehát csakugyan ott járt Gyuri és most már csak az a kérdés maradt fenn, ki volt a másik diák? És ha eddig olyanról volt szó, a mi a tekintetes asszonyt keserítette el, mint anyát, most már olyanról lesz szó, a mi engemet keserít el, mint apát. De azért nem hallgatok el semmit, mert ez nem tréfa dolog.

– A Mariska lányomat, a ki valóban Korponáról jött azon a délután, kivallatám, de ő makacsúl tagadta, hogy látta volna a két diákot. Szurina András, a főkapitány azonban, a ki – mellesleg legyen mondva – keresztapja a Mariskának és igen furfangos, okos ember, meg nem elégedett ezzel; -44- eljött egy este s szép tapintatosan kérdőre vette leányomat. Az a mellett maradt állhatatosan, hogy senkit sem látott. Hát most már vége, ott vagyunk, a hol voltunk; de Szurina András, nem hiába keresztkomám, az az ember, a ki az almafa virágjából is ki tudja nyomkodni a cseresznyeszemet, ott vacsorált nálunk, szétnézett a butorok és a csecsebecsék közt, mígnem keze ügyébe akadt az album a diákok arczképeivel. Nosza nyomban jegyzékbe vette a benne levő képeket. Az első lapon van Szabó Laczi, a másodikon Daróczy Misi, a harmadikon Török Gyuri, és így tovább mind a huszonhárom diákomat. Hogy mire való lesz, el sem képzelhettem, de feldiktáltam készséggel. Mit gondol a tekintetes asszony, mi sül ki ebből?

– Az sült ki, hogy másnap a Szurina komám leánykája, a kinek meg én vagyok a keresztapja, meghítta a Mariskámat uzsonnára. Szurina uram is otthon volt. Egyszer -45- csak, a mint ott fecsegnek, beállít Szurinához a hevér-asszony, a ki már akkor be volt tanítva, mit mondjon. Szurina ott a lányok előtt kérdezi ki az esetet és hozzá teszi: „Megösmerné-e kend azt a másik diákot, ha látná?“ – „Igen is, megösmerném“ – mondá a hevérnő. – „De úgy gondolja meg kend szegény asszony, hogy ezzel a vesztőhelyre juttatja azt, a kire az ujjával rámutat.“ – „Hadd lakoljon a bűnös, tekintetes főkapitány úr.“ – A főkapitány gondolkozva járkált egy darabig a szobában, azután így szólt a lányomhoz: „Ejnye, Mariska, egy jó gondolatom támadt. Apád említette, hogy egy albumot kapott a születésnapjára a diákjaitok arczképeivel, ugyan kérlek fiacskám, ne restelj haza szaladni érte, hadd mutassa meg ez a derék asszony, ki a bűnös.“ A lányka megrezzent (legalább a koma azt mondja), de aztán szó nélkül haza ment az albumért s halotthalavány volt, a mikor elhozta. A főkapitány -46- hirtelen átfutotta a lapokat s legott észrevette, hogy egy diák innen is eltünt. Hopp, megvan, a kit keresünk. Megnézte a jegyzéket s kitünt, hogy az a Pali gyerek. Az a béka kicsempészte. Meg akarta menteni s éppen ezzel vitte be a hinárba.

Édes anyánk szemei megüvegesedtek, ajkai szederjes színt vettek fel, majd szakgatott jajkiáltásokban tört ki, „a szivgörcs!“ hörgé.

– Hamar a morphium-csöppeket, – futott ki lihegve Gábel úr a szakácsnéhoz.

Összerohantak a cselédek, kifűzték és lefektették, mire mi odaértünk, bágyadtan, halaványan feküdt a Pali ágyában. Én még künn az utczán vettem le a kendőt fejemről, hámoztam ki magamat a szoknyából és a hónom alatt vittem be. Jó szerencse, mert az új kaland rossz hatással lett volna most. Igy is keserves fuldokló sirásra fakadt, a mint megpillantá Palit. Gábel úr legott -47- figyelmeztette, menjen ki. „Megölöd anyádat, ha itt maradsz.“

Ünnepélyes, idegbántó csend támadt, mikor Pali belépett. Gábel ur félénken huzódott a kályha mögé. Én nem tudtam miről van szó, de éreztem, hogy az valami rettenetes dolog lehet.

– Jer közelebb! – suttogá az az örökké szelid hang, melynek édes zenéje még most, sok-sok év mulva is a fülemben cseng.

Pali megriadva, bizonytalan léptekkel támolygott az ágyhoz. Anyánk félkönyökére emelkedett.

– Irtózatos gyanu alatt vagy, – kezdé, – nagy bűnnel vádolnak, melyet nem akarok megnevezni. -48-

– Egy szót se felelj, mert egy szót sem kérdek, hanem emeld fel a fejedet és nézz a szemembe!

Pali fölemelte a szemeit. A szép fehérszegélyes kék karikák őszintén, bizalommal tapadtak az anyai arczra. Az anya tudott azokban olvasni.

– Elég, – szólt láthatólag megkönnyebbülve. Fölkelek. Kitisztázlak. Mikor lesz az a sedes?

Valóban másnap összeűlt a sedes. Szigoru arczczal gyülekeztek fel a professzor urak a kis auditoriumba, a hol a zöld posztóval bevont nagy asztal állott. Az asztalon ott volt a rettegett „fekete könyv“, melybe az itéleteket irják be és a lélekharang, a kis csöngetyü, mely a pedellusnak szól, a ki az itéleteket végrehajtja.

Az iskolának nincsenek valami különös kiváltságai, de az éber protestáns szellem -49- mégis kiszoritott hosszu időkön át bizonyos usust, a hatóság külön statusnak tekinti a lyceumot és nem igen üti be az orrát mindenbe. Szurina uram ezuttal is fölment a direktor urhoz és jelentést tett az általa felállitott album-csapda sajátos eredményéről, mondván:

– Végezzenek előbb a gyerekkel a tekintetes urak. Az nekünk nem árt. Mi, polgári hatóság, várhatunk. Van rá időnk. Elég fiatal a gonosztevő.

Délután egy órára volt kitüzve a sedes, a mikor a nagy iskola-épület néptelen. Kisértetiesen kongnak a léptek a hosszu folyosókon. Vankovics Mátyás, a pedellus, ott jár fel s alá, vészjóslón csörgetve a karczer-kulcsokat. A szél gunyosan kaczagva süvitett be az ablakokon s szilajan lógatta ott künn a tornászó köteleket és hintákat.

Mi anyámmal, miután Palit egy-egy csókkal beeresztettük az auditoriumba, szivdobogva huzódtunk meg egy fülkében, -50- onnan lestük a jámbor Vankovicsot (ki ugy tünt fel nekem, mint a hóhér, csak éppen az a skarlát-piros köpeny hiányzott róla) és az érkező tanárokat. Legelőbb jött a direktor, Guzmiczky és Csacsatka professzor urakkal. Azután Koós Gábor professzor ur érkezett meg nagy bozontos szőrű kutyájával, melyet künn hagyott az ambituson, mig maga eltünt a nagy sárga ajtóban, mely mögött a mi Palink fölött ülik a törvényt. Majd előcsoszogott nagy köhögve Kapler, a mathezis professzora, a ki azt szokta mondogatni a diákoknak: „Minden tudomány csak a sirig tart, fiuk… latin nyelv, magyar nyelv csak a sirig való… mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek oda át az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a siron tul is csak négy lehet.“ Kevés vártatva erős „kip-kop“ hangzott a lépcsőkön. Két famankóján érkezett Suhajda, a Petőfi poesis-professzora. Kiaszott, sovány madárképü -51- emberke, sötétkék Goethe-kabátban. Minden harmadik lépcsőn megáll és szippant egyet a burnót-szelenczéjéből. Nyomában lépkedett, vattával bedugott fülekkel, aranyfoglalatu pápaszemmel Kecskéssy tanár ur, a történelem magyarázója, a ki egy napon azzal lépett be a klasszisba, a hol Ausztria térképe függött a falon: „No fiuk, ez a mappa is összezsugorodott egy kicsit.“ Vette a vastag kék czeruzát, keresztbe törülte vele Lombard-Velenczét és örvendezve mondá: „Ez sem a miénk már“. (A napfény besütött az ablakon s nevetve tánczolt a megkrikszkrákszozott országrészen.)

Mind együtt voltak már az itélőurak, csak még Gábel ur hiányzott, a mi Gábelunk bátyja, a természettudományok professzora.

Lihegve jött, sebesen aprózva lépteit kurta, husos lábszáraival, mint olyan ember, a ki siet. De a küszöbnél ijedten állott meg. -52-

A Koós Gábor tanár ur fehér bundás kutyája keresztbe feküdt az auditorium küszöbén. Egy fenevad, a ki rávicsoritja a fogait.

– No Tisza, mi ez? – fenyegeté meg Gábel ur fenhéjázó hangon. – Mars innen! Takarodj kutya! S megpiszkálta a csontfogantyus botjával, a mire a Tisza dühösen mordult fel, de eszeágában sem volt elmozdulni.

– Kedves Tisza, ne okoskodjon. (Már nem merte tegezni.) Ereszszen be kérem, No no no, kedves Tisza, ne izéljen. Lássa, be kell mennem.

Az alázatos modor sem segitett, gyámoltalanul állt ott egy darabig mint egy fél éves gyermek, aztán elindult Vankovicsot keresni, nagy kiáltozással verve fel a folyosó csendjét.

– Hej, Vankovics! Vankovics! Hol -53- van ön, gazkópé? Jőjjön, jöjjön! A Tisza nem akar beereszteni a sedesre. Jőjjön, kergesse el innen.

(A pedellus épen akkor szaladt le egy perczre, egyet huzni a pálinkás butykosából, mely a földszinten, a könyvtárszoba kályhájában volt eldugva.)

Addig nyargalt föl s alá tombolva mérgében és félelmében Gábel ur, hogy végre ránk akadt.

De szigoruan összevont szemölde egyszerre elsimult, a mint látta, hogy odaszaladok a kutyához és egy rugással elkergetem onnan.

– Bravo, bravissimo, kis fiu… Belőled generális lesz. Hogy hivnak vakmerő gyermek? -54-

– Abból a gyilkos vérből! Persze, persze. Értem már. Ti semmitől se féltek, imposztorok.

Valami nevetésféle nyöszörgést hallatott és kinyitván az ajtót begurult rajta.

Egyedül maradtunk ketten. Édes anyám roppant izgatottságban volt, egész teste reszketett s tanácstalanul tördelte a kezeit. „Jaj istenem, mi lesz ebből, mi lesz?“ A milyen bátor volt, mikor idejöttünk, épen oly csüggedt lett egyszerre, és nőttön-nőtt a kétségbeesése. „Becsukják, pandurok fogják vinni szuronyok közt, penészes tömlöczben fog rothadni, az én fiam… Belehalok megőrülök.“ Kezét a fejemre tette s végtelen szomorusággal mondá: „Ne légy pajkos soha!“ Majd előtörtek a könyei s görcsösen a szivéhez szoritott: „Látod, látod, mi lett belőlünk“.

Azt hittem, a szivem hasad meg. Szinte megörültem, mikor Vankovics megint -55- eljött a kulcsokkal. „Ez a pedellus! – figyelmeztettem anyámat. – Ez szokta becsukni a diákokat.“

– Beszéljünk vele, – szólt hirtelen elhatározással hozzá lépve. – Kedves uram, bocsássa meg, hogy megszólitom, de én vagyok annak a fiunak az édes anyja, a ki fölött most sedest tartanak.

– Hja, bizony sok a szomoruság a gyerekekből… Sulyos eset! Valóban sulyos. Régen nem volt már ilyen sulyos eset. Valóban sajnálom az asszonyságot.

– Természetesen. Hogyne. Az ördögbe is. Egy diák eltünéséről van szó. Egy élet. S annyi terhelő körülmény.

– Hát az lesz kérem, hogy én becsukom a karczerbe, a mennyire a professzor -56- urak itélik, tőlem meg aztán átveszi a drabant és elcsukja a nagy szürke tömlöczbe, a hogy az ő világi törvényeik rendelik. A katonaságnál is ugy van: legelőször a kardbojtot tépik le az emberről, s azután adják át az igazságszolgáltatásnak. Ez a rendes ut. Kicsapják a lyceumból, s mikor már megszünik diák lenni, átadják az államnak, csináljon vele a mit akar.

– Olyanform biz az, például augusztusban délben, mintha deczemberben lennénk estefelé.

– Vizet és „bochnyát“ (Az alumneumbeli rossz czipó-kenyeret hivják bochnyának.)

Anyám belenyult a zsebébe és egy kemény tallért csusztatott a Vankovics ur -57- markába. (Édes apám huszonöt darabot adott volt át neki otthon, hogy ha valami nagy baj lenne, azok beszéljenek a fiu mellett.)

– Hiszen tréfa dolog, kérem, az egész. Legfölebb tizenkét órára csukják be. Az iskolai szabályzat nem tür többet. Aztán be is gyujthatok neki egy kicsit, mert olyan kályha van, hogy ökröt lehetne benne megsütni. De meg arra való ez a két nagy zseb, hogy befér egy kis kalács, egy kis pecsenye. Ne tessék félni, kutya-baja sem lesz.

– A többi? Hát a többi is. Hiszen végre is tegyük föl, hogy megtörtént az eset, nincs ellene komoly bizonyiték. És ha nem történt meg, kisülhet az ártatlansága -58- igen könnyen, mert a direktor roppant okos ember s az elnököl bent.

– Hm! Az nem épen lehetetlenség, – szólt Vankovics ur ravasz arczfintoritással, a kezeit dörzsölve.

– Van az auditorium-teremben egy karzat, a mit nem használnak, tele van rakva székekkel, mindenféle szerszámokkal. Innen a kis csigalépcsőről van a feljárás. Ha meghuzódnak ott és megigérik, hogy nem köhögnek, mindent láthatnak és hallhatnak.

Egy pillanat mulva már ott guggoltunk összekuporodva a földön a tömérdek por és penész közt, pedig anyámon az ünneplő fekete selyem-ruha volt, de bánta is ő most a selyem-ruhát! -59-

A professzor urak körbe ültek a zöld asztalnál, Pali a középen állott, mint a hogy a vádlottak szoktak. Bátran, nyugodtan viselte magát, mint egy férfi.

– Igaz-e, – kérdék, – hogy Gábel tanár urnak te irtad a névtelen levelet, mely szerint ebben és ebben az órában rablók szándékoznak törni a lakására?

– Mert fogadtam Szeniczey Laczival, hogy másnap nem lesz növénytani óra és meg akartam nyerni a fogadásomat.

– Én tudom, – vágott közbe Szeniczey Laczi, – egy koldus asszonynak adta oda, a ki a beteg leánykájának orvosságra gyüjtegetett a lyceum kapujában.

– Nagy könnyelmüség – jegyzé meg Gábel professzor ur. – A koldus asszony, hihetőleg csaló volt.

– Ne tessék fölösleges észrevételekkel neheziteni a feladatunkat. Ez inkább dicsérni való dolog. Hanem térjünk át a gombára. Te gyurtad azt a gombát?

Gábel ur elvörösödött, mint a pipacs. A tanárok mind ő rá néztek mosolyogva.

– Igen, én gyurtam, tréfából, – vallotta be Pali, – s mikor egy idő mulva láttam, hogy ugy néz ki mint a kövület, kiváncsi voltam kipróbálni, ha a tudomány igazán csalhatatlan-e, ugy adtam -61- át a tanár urnak, mintha a Szitnya-hegyen találtam volna.

– Ezek mind apró csinyek édes fiam, – kezdé most az elnöklő direktor ünnepélyesebben, – a mik feddést érdemelnek, de most szállj magadba s arra, a mit kérdezni fogok, felelj töredelmesen. Ugy nézz bennünket, mintha szülőid előtt állnál, a kik védeni fognak bajodban, a kik előtt kiöntve szivedet, ha az indulatok gonosz szellemei roszra is ragadtak, enyhülni fog lelkiismereted s majdan biráid szigora. Mondd meg, hova lett Török György?

– Nem tudom bizonyítani, mert sok embert láttam arra elmenni, de egyre sem emlékszem.

– Látod fiam, ez gyanús. Az is ellened bizonyít, hogy Török Györgygyel gyakorta czivódtatok, ellenséges lábon álltatok.

– Hisz éppen azért nem jártam az ő társaságában, – vágott közbe Pali zavartalanúl.

– Hiába tagadsz mindent, – folytatá az igazgató szigorral, – mert az az ártatlan gyermekleány, a kinek akkor az uton látnia kellett benneteket, a Gábel Mariska, reád vallott.

– A Mariska! – dadogta Pali elhalványulva, és megtántorodott, szemei kidülledtek, keze remegett. – Mariska reám vallott…

– Igen, meg akart téged menteni és elárult. Most már veszve vagy. Vallj be mindent. -63-

A professzor urak egymáshoz hajoltak, tompa moraj hömpölygött végig a termen: „Ő volt, a gyilkos.“

Arcza piros volt, mint a bíbor. Egy könnyű batisztkendő tarkállott a nyakába vetve, az is kioldózott, a nyaka fehér volt mint az alabástrom. Az egyik czipellőjén a zsinórok is kibomlottak, kurta szoknyácskája lefelé csúszott az egyik oldalon, – de az mind jól illett neki.

– Mit kiván, kis kisasszony? – kérdé a direktor, ki meglepetve ment eléje. – Itt most tanácskozás van.

– Hogy nem láttam azt a két diákot, a kikről a hevér-asszony szólt. Azt akarom megmondani, hogy igazságtalanúl akarják elitélni Palit, és azt én nem engedem.

– Hogy mersz így beszélni itt, te tacskó? – pattant fel Gábel úr fölpaprikázva. – Takarodsz haza mindjárt? No nézze meg az ember.

A tacskó azonban nem ijedt meg erre, hanem daczosan toppantott a lábával. „Igen is, nem engedem!“ – kiálta s ezalatt a hajából, a mint szép fejét megrázta, kiesett egy fehér rózsabimbó. Pali lehajolt és megdicsőült arczczal vette fel.

– Jól van, jól, hugocskám, – vette fel a fonalat a direktor úr, – szeretem a bátor kis leányokat; de miként fogja azt nekünk megmagyarázni, ha nem Pali a bűnös, hogy a fölismerhetés veszélye elől kegyed az ő arczképét csempészte ki az albumból? -65-

A leány megakadt, zavartan sütötte le a szemeit, és babrálta a piros fogakra szegett kötényét egy darabig. Azután fölemelte a fejét, mint egy hősnő, s bátor, csengő hangon kérdé:

De mintha egyszerre elvesztette volna bátorságát, habozva eresztette el a két kezét, mint két letört virágágat.

– No csak semmi habozás, – bátorítá a direktor, – az igazság fegyver!

– Küldjék ki… – mond Mariska egy sohajjal, – küldjék őt ki a szobából.

Palit kiküldték az ámbitusra és síri csönd lett a teremben. A mama ott fönn a karzaton hallotta a saját szive dobbanását, -66- a professzor urak még a lélekzetüket is elfojtották.

A gyermek kaczkiásan csipőjére tette kezét. Abban a hitben volt, hogy az bátorságot ad az asszonyfélének, s egyet lépett előre.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott. Gábel úr eltakarta szemeit a tenyerével és közbekiáltott:

A leány arcza olyan lett, mint a láng. A szemei tündöklő fényben csillogtak.

– Azt gondoltam magamban, mikor keresztapám az albumot kérte, ha a többi diákjaink közül volt valamelyik a Török Gyurival, hadd ösmerjen rájuk a hevér-asszony, de ha Pali lett volna ott, azt megmentem. -67- Én csak Palit féltettem, tehát csak az ő arczképét vettem ki.

(Édes, édes leányocskám! – suttogá anyám a karzaton, s a mint szorosan mellé voltam lapulva, nehány meleg könycseppet éreztem a kezemre hullani az ő drága szemeiből.)

Zűrzavaros zsongás keletkezett odalent, a tanár urak, úgy látszik, halkan tanácskoztak egymással, csak egyes töredezett szavakat lehetett hallani: „Bolondság az egész.“ „Ezért kár volt a sedest összehíni.“ „No no! ki tudja?“ és a Gábel ur nyers hangját vehettük ki, a mint Mariskának mondta:

– Most már elmehetsz, szép mákvirág. Gyönyörü koszorút kötöttél magadnak.

A lányka elment, a professzor urak is kezdék lassankint fölszedegetni a felső kabátjaikat.

– Az itélet szövegezését a fekete könyvbe, és a végrehajtását Gábel kollegára bízzuk, – jegyzé meg az igazgató. -68-

Ezzel egymásután elszállinkóztak, csak Gábel maradt ott, az ő tollának perczegése hallatszott és a nagy fali óra ketyegett közbe. Olyan csöndesség volt, hogy nem mertünk megmoczczanni. Kis vártatva azzal a kezével, a melyikkel nem irt, megrázta a csengetyűt, „csiling, csiling“!

– Hát maga hol volt, mikor az előbb kerestem? Halálos veszedelemben forog az ember és ön nincs itt!

– Hát vigye be és csukja el a kisebbik karczerbe. Ott lesz reggelig. De jól vigyázzon rá és szigorúan bánjon vele, mert értse meg, egy gyilkossal van dolga.

– Aztán jőjjön vissza, mert egy irást -69- fog vinni a főkapitány úrhoz, addig elkészitem. S ott kapja a további rendelkezést, hogy a diákot kiereszti-e reggel, vagy pedig hatósági közeg jön érte? Úgy, úgy!

Vankovics eltávozott, ő pedig tovább irt; szerettük volna mi is elhagyni a karzatot, de lehetetlen volt úgy, hogy észre ne vegye, vártuk tehát, mig abba hagyja.

Ez alatt éktelen lárma, zaj keletkezett odakünn az utczán. Zürzavaros kiáltások hangzottak: „Éljen!“ „Hurrah!“ Hihetőleg a diákok kezdenek már gyülekezni a délutáni leczkére s azok zsibongnak olyan nagyon. A szegény Palit most viszik a karczerbe. Arra kiáltozzák a „Hurrah“-t! Az utczai zsivaj nőtt, mint az áradat s hömpölyögve egyre közelebb, közelebb hangzott. Végre beömlött a kapun és az ámbitus csöndjét verte föl. Tomboltak, ujjongtak, az orkánszerű bömböléstől kezdve a hahota, az üvöltözés, -70- visitás minden skáláján. De az egy cseppet sem konfundálta a professzort. Hozzá volt már ő ehhez szokva.

Csak akkor ütötte fel nagy buksi fejét az irásból, mikor az ajtó felnyilt és nagy sebbel-lobbal berohant Vankovics úr.

– No hát elcsukta amiczenko? – kérdé a professzor úr szokott tótos szólásmódjával.

– Az nem lehet! A professzor úr felugrott és az asztalt verte dühében. – Az teljes lehetetlenség!

Gábel úr kékült-zöldült mérgében, egyszer-kétszer -71- fogcsikorogva nyargalt végig a termen.

– Az mindegy, – tombolt a kis kövér emberke. – Be kell azért mégis csukni.

– Azt is azonnal be kell csukni. Az előbbit azért, mert már el van itélve, a másikat azért, mert a pajtását a veszedelemben hagyta. Önt pedig azért kell becsukni, mert nem teljesítette a sedes parancsát. Most én vagyok itt a diktátor, érti-e? Egy, kettő, három… takarodjék rögtön és teljesítse a három parancsomat.

Vankovics bácsi alázatos képet vágott, de azért esze ágában sem volt elkotródni.

– A mit kivánni tetszik, az lehetetlenség. Az első diákot azért nem csukhatom -72- el, mert már eleresztettem; ki tudja, hol szaladgál azóta; a másikat azért nem csukhatom el, mert az megszökött Korponára a színészek közé, úgy hogy most a truppal jött ide és estére ő lesz a Mátyás király; magamat pedig azért nem csukhatom el, mert ha én leszek a rab, ki az ördög lesz a porkoláb?

– Csodálatos konfliktus! – hörgé a professzor úr. – Adja fel hát, amiczenko, legalább a kabátomat. Különös időket élünk. Mit szólnak majd ehhez a kollegák? Én utoljára is nem bánom.

S ezzel nagy hümmögve, morogva ő is eltávozott, indulatosan becsapva az ajtót maga után.

Most már mi is lejöhettünk a karzatról, édes anyám arcza sugárzott a boldogságtól.

Gábel úrhoz érve, már ott találtuk -73- Palit, ki vigan ugrándozva sietett elénk, maga Gábel úr azonban haragos volt s a kis Mariska zokogása kihallatszott szobácskájából.

– Ne sirjon, kedves szivem. Magácska a legnemesebb szivű gyermek a világon.

– Hagyja a tekintetes asszony, ne kényeztesse… nagyon megszomorított engemet. Nem is tűröm tovább a háznál.

– Tudja mit, Gábel úr, adja hozzám magyar szóra, cserébe. Hadd legyen ő az én leányom.

– Ezért a boglyas gyerekért. (Engemet értett a boglyas név alatt.) Hadd maradjon ez itt és tanuljon meg németül. Ráállasz?

– No akkor én is ráállok, – fejezé -74- be Gábel úr. – Mennyi ruhát csomagoljak be neki?

– Valamennyit – mondá az anyám mosolyogva. – Mert az is meglehet, hogy vissza sem adom többé.

Ugy is történt, én magam ott maradtam Gábel bácsinál német szóra, Mariskát pedig anyám vitte haza magyar szóra. A minek aztán az az eredménye lett, hogy én még mai napig sem tanultam meg németül, Mariska pedig az igaz, hogy megtanúlt magyarúl, de a német szót meg elfelejtette. Ha mostanában néha-néha ellátogat Palival (a férjével) Selmeczre, csak töredezve tud a rokonokkal beszélgetni.

A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE.

Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferencz és Gál Katalin házasságából két fiu született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált el az öreg a feleségétől. El volt kérem ez a házasság hibázva eleitől. Egy ügyvéd utján kötötték, pedig ugy látszik, mégis csak az égben kell azt kötni és nem az ügyvédi irodában.

Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makranczos bolond volt, hiszen éppen azért házasitották is meg, ekképen okoskodván a rokonai:

– Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferditi a férje eszét. Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna hát bolond emberből okosat? Egy fáradsággal megy a kettő! -78-

A mi Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan nagyon apró, s valószinüleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését. Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven szedi az áldozatokat.

Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgár-leányok… Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan szerencse: átmenni idegen földbe, idegen levegőbe?

Ha a venyige mondaná: „Ültess át engem le a virágos völgybe“, azt felelné a vinczellér: „Elment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne rád a nap, a kövér föld kiégetne…“ Vagy ha a füzfa vágyakoznék: „Ássátok ki gyökereimet, ott fönt akarok élni a hegyormon“ – hogy dugnák össze fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének, -79- kicsúfolnák: „Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak elhervadni…“

Ferencz úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi kifogásokat az apró termete miatt, de arra állitólag azt felelte volna vissza a leendő anyósa:

– Ne busuljon, Majornoky ur semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a pénzes ládájára ültetjük. (Hát persze, hogy az elég magasság!)

El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen számitanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem is érdemes beszélni róla, a régi chablon: katonatiszt… párbaj… elválás. (Ismeretes három állomás a házasság országában.)

Ferencz rosszul bánt a nejével, az asszony -80- ennélfogva tulságosan jól bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben csak az a bizonyos „engesztelhetetlen gyülölség“ volt fölhozva. Két szó, olyan széles és mély, mint két nagy zsák, a mibe két ember szennyese bele fér.

Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem ugy is csak a fiukkal van dolgom, a kik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni. (Nem is tudom, miért nevezik szalmának, a mi voltaképen tövis?) A szappanosék még ugy is büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy a nagyasszony ne ugy emlitse: „leányom Majornokyné.“ Hát még a két kis kölyköt hogy kényeztették, beczézgették. Egész nevetség volt, mikor a vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára és rigmusokban köszönté föl „Majornok urait.“

A fiuk valóságos ellentétei voltak egymásnak. -81- Gyuri barna, Pali szőke; Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetü; Pali korán elárulta, hogy urnak született, fintoritotta is az orrát a szappanszagra, hanem a szelid lelkü Gyuri hévvel ragaszkodott a nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne e miatt a nemzetes uramnak.

– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág. Pali, meglássátok, reánk nem ismer, ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbizom, az ide hajlik.

Mikor aztán a nyolczadik évben átvette a fiukat az apjuk, hogy a városi iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeserité az öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy busulásba belehalt. Utána ment az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már? Átkozott agyvelők kitalálták a milly-gyertyát. A szappanért pedig tulajdonképen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a jövedelmet. -82-

Hiszen, ha a milly-gyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy vagyont hagyott volna a leányára és én most meg sem irhatnám ezt a történetet, de mivel a milly-gyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram ennek ellensulyozásául mindenféle vállalatokba belekapott és mire szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hirhedt vagyon, hogy maradt is, nem is valami a szalmaözvegynek.

Pedig el kellett volna a sok is, kivált aztán, a hogy a két haragvó szülő közt, a kik soha sem találkoztak, sohasem látták egymást azóta, megindult az elkeseredett verseny – a két fiu szeretetéért.

A fiukról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is. Minden héten ment a sok fris kalács Selmeczre, a hol tanúltak. Erre megharagudott Majornoky Ferencz és kontraktust csinált az -83- ottani czukrászszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, a mennyi a bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba; fogta magát az asszony és a husvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No ez már olyan tromf volt, hogy a tekintetes ur nem tehetett mást, mint pony-fogatot szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán tulliczitálni.

Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S a mit az elméje kigondolt, azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky Ferencz váltig erősködött: „Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!“

Igy folyt ez hosszú tiz éven keresztül; ha az asszony instruktort fogadott a fiukhoz, Majornoky mindjárt egy praefektust szerződtetett hozzájok. Mikor képeskönyveket, ifjusági olvasmányokat kezdett -84- küldözgetni, ő megvett a liczitáczión egy egész bibliothékát s béresszekéren vitette föl Selmeczre.

A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélykedés mellett. Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem birták elhajigálni.

De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama engedni kezdett. A mama már csak himzéseket, kézimunkákat küldözgetett.

Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a „hajlékonyabb ág“ szépen elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte, a mikor megkapta, meg is csókolgatta: „Szegény édes anyám, hány ezer öltést tett, míg ezeket varrta!“

Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi „fáradságot“. Hja, a mult őszszel állott ki egy követválasztást. Sok vérvesztéssel jár az! -85-

De mindegy, hisz már ugy is be van a fiuk neveltetése fejezve. Most teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy Majornokynak.

Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt föltünt neki, hogy a Gyuri igen kopottasan néz ki az idén.

– Hogy változtál át ugy egyszerre? Tavaly még megtakaritott pénzed is volt és a mellett ugy néztél ki, mint egy herczeg. Mi történt veled, te fiu? Nini, hát az órád, ékszereid, gyürüid?

– No ez bizony elég korán van, te tejfelszáju – dörmögte az öreg, összeránczolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra gördült titokban. – Ej, kópé, hát nem mondanád meg, ki?

– Jól van, jól; most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is utánatok megyek későbben.

A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki. Talán csak lesz a fiuknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis mahagonifa-szekrényeket s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven… hatvan… negyven forintról szóltak.

Nosza hol a pápaszemem? Föltette -87- hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt ott a vevényeken: „Gál Katalinnak“.

Ugy kell! Ugy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készté mint diadalmast. A káröröm demonai körültánczolták s delejes ujjaikkal csiklandozták, mig nem egyszerre jött egy fagyos kéz s rácsapott a szivére, hogy megremegett és hátratántorodék.

– Hozzá szít, engem pusztit, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen. No megállj, kigyó-kölyök!

Erőt vett magán, elment és végig hallgatta a vizsgát látszólag nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.

Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott, Gyuri kitünő sikerrel ment át.

Az apa oda lépett ahhoz a fiához, a melyik megbukott s gyöngéden csókolta meg homlokát: -88-

A másik lehajolt hozzá, hogy kezét csókolja meg; visszavonta s szemeiből haragos villám lövelt feléje.

– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már hova lett órád, hol vannak ékszereid. Meglopsz engem ő miatta…

– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri és előtörtek szemeiből a könyek.

– Semmi közöm hozzá – szólt a szivtelen Majornoky. – Hozzád se többé. Mehetsz a hová akarsz.

– Bocsáss meg – esengett a fiu szivszakgató hangon – én csak a természet törvényeit követtem. -89-

– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.

Igy tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, a ki elhagyatva, gyalogszerrel indult a városka felé, a hol az anyja lakott, mig Palit négy lovas hintó vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky bemutatta fiát az alispánnak.

– Ajánlom Palit a szivességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.

– Arra, a mi legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb Majornoky ur. -90-

Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Lázár János ur, a megyei számvevő, költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky Pálból néhány hónap mulva számvevő a megyénél; mig a hajlékonyabb ág, a becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be irnoknak, hogy anyja nyomorát keresményével is enyhithesse.

Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; a mi kis pénze volt, elfogyott, a nagy kőházából kiliczitálták, értékes ingóságai elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha ugy megindulnak!)

Hónapos szobába huzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de hát a tű! Az még tekintetes urnak szólithatja a tollat is…

Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt még a férje, gyülölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt, szerethette. Sőt szerethette -91- a másikat is, habár az csak hébe-hóba irt egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott, adósságot csinált.

Sokszor is ülte meg e miatt a szegény anya homlokát a boru s megrezgette hangját a keserüség.

– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink ezen a világon.

Igaz, ugy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegitse őket. Egy nap néhai Gál Mátyás, budai csizmadia végrendeletét bontották föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter, Katalin nevü leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát varrhatott az meg életében!)

Bezzeg fölviradt megint a Majornoky fiuknak! Gyuri ott hagyta a princzipálist, Pál urfi is legott ráért édesanyját látogatni. -92- De a mikor itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát. Majornoky Ferenczet tönkre tette a képviselőség. Hja a népbizalomnak nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt szolgabiróságot vállalni s mindig alább-alább merült az uzsora hullámaiban. A Majornoky-kastély és birtok árverésre kerűlt.

Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta legott a parancsot:

– Ülj kocsiba Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül is.

Majornoky Ferencznek már nem volt semmije, de még ur volt, és pedig mekkora ur! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre s a hol éjszakára megszállt, egy falusi korcsmában, valami enni valót kért.

– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az ur. Az egész környéken nincsen tojás.

– Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő öldöklés van itt egy év óta, a hogy Majornoky ur a szolgabiró.

– A nagyságos ur ideges, nem tud aludni s a melyik faluban megszáll a járásban, ott az előljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.

Ilyen volt a szolgabirói nymbus valamikor. Hanem a kétszer-kettő már akkor is örökké négy volt. A ki nem tudott számolni, biz az arra jutott, hogy aztán nem, -94- tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni, de a hitelezők éltek és ébren voltak.

– Hanem iszen – fecsegett tovább a korcsmáros – nem sokáig lesz már ő szolgabiró. Nagyon a végét járja már.

– Hát tetszik tudni, a hogy veszszük. Sok mindenféle tarka macskája van Majornokynak. Egy pár nem tiszta természetü adósság, hiszen tetszik engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert a fiam az irnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi ur volt.

A vendég szomoruan sohajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra; majd élénken kérdé: -95-

– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.

– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi, biztatta Gyuri nyájasan – sőt inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…

– Nem kell az élete, Balics bácsi – hanem beszéljen fiával és valahányszor olyan dolog talál fölmerülni, a mi árthatna atyámnak, jöjjön hozzám, én rendbe hozom -96- azt ugy, hogy ő észre se vegye, önnek is megfizetem a fáradságát. Megigéri?

– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy ön, vagy a fia.

Másnap a Majornoky kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem kellett megmozditani semmit. A czimer (a kard élére szurt török fő) ott maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.

Nemsokára beköltözködött a szappanos leány azokba a termekbe, hova annyi édes reménynyel lépett egykor fiatalon s hol annyit szenvedett azután. Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény -97- galagonya innen kiveszett. Pedig abba hasitottad fel egyszer homlokodat, Gyuri fiam. Óh, óh, a kis körtevessző, hogy megnőtt, hogy elaggott… Az volna ez? Nézd csak Pali, abban az évben ültették, mikor te születtél. Hát a patak a kert végében megvan-e még? csörög-e még?

Biz’ az ott csörgött, csacsogott és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte az elszáradt faleveleket a tengerbe.

Mikor aztán kigyönyörködte magát az uri birtokban, fölosztotta a szerepeket fiai közt.

– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni és élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is ur leszel, édes fiam, neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast tarthatsz, pezsgőt ihatol. -98-

Gyuri otthon cseppent s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát, csak néha komorodott el napokra.

No ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem ismert senkit. Ő hozzá sem jártak. Csak egy öreg ember fordult meg nála egy idő óta sürűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba és tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla levertség.

„Ez az ember szállitja valahonnan azt -99- a sok bánatot, de megtudom, rájövök, ha máskép nem, fortélylyal.“

A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő volt, beállitott.

– Tudom, – ravaszkodék ez – mondta a fiam és megbizott, intézkedjem helyette. Hát mi baj van?

– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? kérdé a szalmaözvegy találomra.

– Hogy ne! Itt a levél magától az öreg nagyságos urtól. Tegnap függesztették föl szegényt. Hja, a vármegye nagy kemencze… -100- Mennyi pénzt hordtam el és mégis fölfüggesztették!

Mig az öreg fecsegett, csacsogott, addig az asszony reszkető kezekkel tartotta azt a levelet és olvasta villámló szemekkel:

„Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Balicscsal száz forintot.

Majornoky.“

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat löveltek, mint a kigyóé.

– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!

Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a szappanos-leány.

Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy, hogy az vad futásban keresett menedéket. -101-

És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált, beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a szolgálókat.

Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.

A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt. -102-

– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok ki!

Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:

Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte döngetni a vaspántokat.

– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.

– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.

– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt magyaráznom?

– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet, kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs jellemed, kitagadlak.

Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor becsapódott. Vége volt mindennek.

Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan, megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem szólitotta.

Azután kitörülte szemeiből a könyeket -104- és elindult a gyaloguton. Most már jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.

Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert mindig a jóléthez huzódott.

A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy például nem valószinü.

EGY FIUNAK A FELE.

I. A BEVEZETÉS.

Mikor e nagytekintélyü kör 1) részéről azt a megtisztelő felszólitást kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas téli estét mégis csak agyonütik. -108-

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták -109- játéka, azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok játéka.

Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit kell ott elbeszélnem.

Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet, -110- hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől végig, magyarul is, tótul is.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és boszankodva dörmögte:

Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámitott -111- ravaszságomat, miért nem olvasom én magam ezt a kis történetet,2) melyet a dominójáték alapján békés családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik ismerősömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a történetét mondom el.

Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az lehetetlenség!

II. MAGA A TÖRTÉNET.

Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép egészséges fiucska, megmaradt.

Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt sirta el a bölcső felett.

– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.) -113-

– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi joszágigazgató -114- hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg Lőrincz urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az emberek nagy szemeket meresztettek:

Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel? Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari szállitói.) -115-

És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott előtte és átkozta a feszület előtt:

– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd, mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom. Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom megszegni.

Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja. Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő. -116- Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:

– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek Pestre és haza hozom a gyermekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.

Nekem magamnak is van egy kis fiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak az első gügyögéstől az első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni az eszmélkedésnél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti össze a fogalmakat s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először csak -117- az egyik rugó mozdul, aztán az egyik kerék, ha végül valamennyi jár, az már akkor csak zakatolás.

Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólitotta meg kedves selypitő hangján a legelőbb: „csicsa, csicsa“! Micsoda esemény volt az a háznál! (A czicza is kávét kapott az nap.)

Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivacscsal, mert az is olyan szőrmés volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta „csicsa“. Az első kanál levesben, melyet belekényszeritettek, egy laska uszott, mint a hogy a szivacs uszott a teknőbeli vizben, a parányi laskát is megösmerte, hogy az „csicsa“.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon s a finom pelyhek ott szálldogáltak az ürben, éppen mint a laskák. „Csicsa! Csicsa!“ – kiáltozta a hópelyhekre. -118-

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, a minőket mi öreg emberek nem birunk kigondolni.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be és igy szólt: „Mama más ruhát!“ Mikor leesett és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: „Mama más fület!“ (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban, levelekben megirtuk, élőszóval eldicsekedtük – sőt ime még a felolvasásomba is bejutott.)

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon. Hátha még kaczag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer czigány is huzza. Apró -119- bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a falombokon…

Ez az én kis fiam – de valamennyinek van ilyen édes története, szinekben gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörüség, ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörüség.

És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor berobogott a cséza az udvarra s két piros, élettől pezsgő gyereket hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szivdobogva, örömrepesve rohant ki eléjök és kitárta a karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiuk alakján, arczvonásain.

A férj Laczinak szólitotta az egyik fiut, a másikat Palinak. Arczban is hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen csak hónapok voltak köztük.

– Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy egyformán szeresd mindakettőt, hogy meg ne tudd, melyik a te fiad közülök.

– Meggondoltam. Légy türelemmel. Husz éves korukban, mikor anya nélkül is -121- megállnak, megmutatom a fiadat s átadom a bizonyitékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a fiukat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, oda állitotta hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is oda állt és összehasonlitásokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utána kapott: „Ez az enyém“… Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer a Lacziban találta meg, máskor a Pali gyerekben.

Hát az anyai sziv, az a delejes érző hus, a melyről annyit zengtek a poéták, nem sugta meg neki, melyik az ő fia?

Nem biz az! Csak a poéták csináltak -122- abból vagy ezer esztendeig olyan nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiu volt mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostoha anyja az édes anyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak igy. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a lélek is. Macska hizelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok rimánkodást vele megunatta.

– Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az élő istenre, a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a mostoha fiam soha sem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

Az anya oda szaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette, selyem szőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma a Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, a hol a fiuk labdával hajigálkoztak, egy ablaktábla kitört, a fiuk azt mondták magától – de a mama rögtön kitalálta, hogy az alkalmasint a Laczi dolga lesz, pedig a Palié volt.

– Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam meg a szivedben s mindjárt kiszaladt belőle a mostoha anya. A próba nem sikerült.

– A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, a melyik legelőbb lép be az ajtón.

– Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket szeretni. Laczit hanyagolod azóta, Palinak tulságosan kedvezel. Gonosz vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És azóta soha sem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia. Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövő – a huszadik esztendő. Akkor aztán megtudja a bizonyosat.

S az az esztendő egyre közeledett. A hársak lehányták a leveleiket az udvaron, a fiukat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a hársfák nemcsak ujra neki lombosodtak, hanem a bokrétáikat is -125- kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az igy.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyiltak a hársak az udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, a hol a rózsák nyiltak… piros vérrózsák zöld fűre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába ugy mint máskor, de szokatlanul ünnepélyes arczczal, a pedellus azonban, a ki a könyveket czipelte máskor a nagytiszteletü ur után, most egy nagy nyaláb puskát hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

– Fiuk, – szólt a nagytiszteletü ur a kathedrába lépve, – tegyétek le azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk csak, melyitek birná el a puskát.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiuk is. A professzor vezette őket. -126-

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették. Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restelte az illető és mentegetőzött.

Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten adta, isten vette el a másikat. Az anya is megnyugodott lassan. Hátha éppen ez az ő fia… De jaj, hátha nem az!

– Miféle nap? – kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget himzett.

– Igéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Ime, tudd meg végre, melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá s tenyerét ajkára tapasztá.

– Igazad van… talán igazad van Borbála. De most már mit csináljak ezekkel az okmányokkal?

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta -128- a papirokat, a lángok összesziszszentek és fölfalták.

A fellobbanó tüz megaranyozta az anya arczát, mintha a glória ömlene el rajta.

– Most már irás többé el nem árulja – szólt halkan, bágyadtan egy sohajjal – most már csak te tudod a titkot.

… Azaz, hogy én is tudom – de ha az asszony nem akarja, hát isten neki, én sem mondom el önöknek.

SZONTÁGH PÁLNÉ.

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“ czímű könyvéből vettem.

Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen? A gazdag -132- idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a mivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról -133- Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.

Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.

A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre senator uram fel nem szólal:

A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton -134- is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő kegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világra szóló az óra, mert csak egy volt. Az egykoru országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idő.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa hozzá a rozsnyóihoz. -135-

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor, kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok vigyázzatok“!

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: „Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“

Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan -136- szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre: „Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!“

– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot -137- kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal -138- és a nyakukon lelógó fehér vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“

A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.

– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy „igent“.

E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké. -141-

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen „igent“.

S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva szórul-szóra:

„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.“

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de -142- nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.

Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a mint következik:

„Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik.“3)

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen -143- kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék Miskolczy.

– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, – vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz, nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.

Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.

No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instáncziákkal -145- a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elforditotta a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“ előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.

– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy, pók-alakú betűivel.

Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra. -147-

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le: „Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.

„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.“

„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan csináltam meg úgy.“

A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, -149- most csúfságunkra lészen, – mondá Késműves Imre uram.

Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd János.

Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, a hogy azelőtt járt.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.

MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET.

Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanus, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.

Egy nap, a mint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, a kit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azonfelűl még fösvény is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.

Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta két felől mérgesen a bajuszát és megcsikorgatta a fogait.

– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermek is van… egy fiú és már úgy hallom, négy esztendős.

– Egy új Paróczy, ha ha ha – kaczagott föl keserűen – megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos. -155-

– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgár leány legyen a családomban, a ki előbbi évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S még idehozta a városba, szégyen szemre.

– Ilyen nem. Ilyen soha sem történt. Hiszen ha még volna valamije, de staffirungot se hozott… Tudom egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgár leánynak ne legyen semmije s mégis nemes emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?

– Semmit. Higyje meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácsolnám nekik.

Az öreg úr olyan vörös lett, mint a -156- kakas, toporzékolt, vérbe borúlt szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felűl, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.

– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konczeptust.

Kihuzott a zsebéből egy ív papirt, és olvasta, hogy alúlirott elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, a kit senki többé az ő fiának ne tartson, a kinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.

– Ugy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól fölveszszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot?

Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárczájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint; az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt.

– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák.

– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével… Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még -158- a többi. Istenem, istenem, hát érdemes apának lenni?

Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:

– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon.

Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél; díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“. -159-

Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával.

Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás. Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)

Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a fölebbvalóimnak.) -160-

Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.

Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.

– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.

Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába.

De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást. -161-

Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós szemeit rám meresztve:

– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.

Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten.

(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)

De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, -162- lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján, ki makranczosan kalimpál a lábaival.

– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.

A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett, végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“

A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor csattogott.

– Hova megyünk? kérdezgette váltig -163- útközben, kiváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?

– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…

– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk. -164-

– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny… Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“

A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“

– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki -165- a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!

– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte félénken.

– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?

– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni… Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a miniszteriumnál, csak nekem szóljon.

S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a társaságban megszökik előlem.

Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.

Lábjegyzetek.

1) Ez elbeszélés eredetileg felolvasás volt egy fővárosi körben.

2) Az illető körben ugyanis nem a szerző olvasta fel művét, hanem egy kedves hangu művésznőnk, a kinek ugy szólván az egyéniségéhez van szabva a történet.

3) Hiteles másolat az eredeti itéletből.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2	Ház. füzve	Ház, füzve
49	rá időnk Elég	rá időnk. Elég
53	Addig uyargalt	Addig nyargalt
53	fiu… Belő-lőled	fiu… Belőled
79	csak elhervadni..“	csak elhervadni…“
85	herczeg Mi történt	herczeg. Mi történt
118	is bejutott)	is bejutott.)
146	ezt a napot	ezt a napot.
154	olyan rettenetesnke.	olyan rettenetesnek.

A t. Ház, füzve	2	frt	20	kr.
A t. Ház, diszkötésben	3	frt	50	kr.
A lohinai fü, diszkötésben	2	frt	–	kr.
A lohinai fü, olcsó kiadás kötve	–	frt	50	kr.

The Project Gutenberg eBook, A fészek regényei, by Kálmán Mikszáth