*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 40715 ***

A három galamb

Regény

Irta

Kádár Lehel

Budapest, 1918 Singer és Wolfner kiadása

_Minden jogot fenntartunk, a fordításét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1918._

Budapesti Hirlap nyomdája

_Nucika emlékének_




I.

A Medve-utcán egy reggel nehéz stráfkocsi dübörgött keresztül és
megrázta az ablaküvegeket, melyek mögött fehér csipkefüggöny őrizte az
asszonyokat és lányokat. A Medve-utcában ugyanis alacsonyak az ablakok
és aranyszín haja van az asszonyoknak. Az ilyen hajra sóváran száll a
férfinézés, mint a virágra a galagonyalepke. Az ilyen hajat el kell
rejteni olyankor, ha kibontva ömlik végig a vállon, mely világít, mint a
fehér alabástrom. Csak csendeséletű asszonyoknak van ilyen fehér testük,
asszonyoknak, akik keveset vetkőznek és csak vasárnap délelőtt öltöznek
suhogó selyembe, amikor misére szólnak a szakállas barátok harangjai. A
szakállas barátok csak háromszor látnak életükben vizivárosi asszonyt
közelről. Először akkor, amikor keresztelnek, másodszor, amikor
összeadják valami ropogóscsontú kézművessel, harmadszor pedig, amikor
fáradt-csendesen lefekszenek pihenni egy nehéz tölgyfakoporsóba, melyet
mérték után gyalul össze a Gyorskocsi-utcai asztalos…

Amikor az a nehéz stráfkocsi felcsörömpölte a Medve-utcát, hajnal volt
és meglebbentek a függönyök, s kiváncsi pillantások szálltak bele a
májusi reggelbe, mely mosolygós vala, mint a jókedvű királykisasszony,
ki szépet álmodott. A pillantások haragosak voltak, mert május elsején
bokrétás legények szokták fölkelteni az álmodókat. Bokrétás legények,
kiknek fekete süvegje orgonavirággal van kitollazva és ménkü nagy
trombitát recsegtetnek a Fekete Medve sarkán. A nóta kényelmesen cammog
bele a sikátorutcákba, a taktusa illedelmes, mint a misére suhogó
polgárasszony. A bombardon vartyog, a szárnykürt rikácsol és a klarinét
nyafog, mint a válogatós gyerek. És mégis szép a dal, mely kiszáll a
trombitatölcséren, mert ott fogant valahol csendes német városokban,
ahol szigorúan ki vagyon mérve az emberi élet, mint a Zöldhordónál a
korsó sör és csak vasárnap délután érnek rá a kézművesek arra, hogy
olyasmit cselekedjenek, mit hétköznap röviden butaságnak hívnak az
iskolamesterek. E vasárnap délutánok hangulata szorong benne a dalokban,
melyeket hétköznap csak a leányoknak van merszük dudolni titokban…

Hogy nem a trombitások keltették fel a Medve-utcát, haragos tűzzel
szikráztak az asszony- és leányszemek. Akkor meg éppen, amikor meglátták
a kocsit. A szekéren ugyanis mindenféle lim-lom dagadozott, melyekről
azt se tudták a jó pugrisok, hogy mire való. Nem látták a becsületes
százfiókú sublátot, melyben kényelmesen elszunnyad a fehérnemű, nem az
almáriumot, melynek torkából levendulaillat felhőzik elő. A kényelmes
ágyak tornyos feje sem hivalkodott a kocsi tetején s az asszonyok
szemében az a kérdés égett csodálkozva: vajjon hol és mit álmodnak ezek
az emberek? Mert arról meg valának győződve, hogy álmodni és meghalni
csak tornyosfejű ágyakban lehet.

Ezek helyett a polgári élet-kellékek helyett mindenféle furcsa holmi
hivalkodott a szekéren. Nagy, nehéz dunnák, süppedéses párnák
kevélykedtek a kocsis háta mögött, az ágynemű mellett batyuk, a batyukat
mindenféle cifra láda támogatta, melyekre tulipánok voltak pingálva. A
ládák tetején edények csörömpöltek, melyek mázasok voltak, a rajzuk
pedig éppen olyan cifra, mint a ládáké. A butorféle mögött gyalupad
gubbasztott, a gyalupadon szerszám csörgött, meg valami furcsa hangszer,
amilyent sohasem láttak az itt való emberek. Olyan volt, mint a
cimbalom, de kisebb és ezüst hurok csillogtak rajta, mint a frissen
köszörült kés.

A csörömpölés fölkeltette a polgárokat és a százesztendős Frau Krisztin,
ki bölcs volt, mint a vén papagályok, megcsóválta öreg fejét:

– Na, so á’ Gsindl!

A kocsi mellett ugyanis egy hányaveti járású férfiú lépkedett, mintha
parketten ceppedlizett volna. A bajusza veres, a feje kopaszodó.
Jóvágású ember volt és feltünt a pugrisoknak, hogy egyetlen-egyszer sem
botlott meg az ökölnagy kőből rakott flaszteren. Úgy öltözött, mint az
iparosok vasárnap, pepita nadrág és Ferenc József-kabát kevélykedett
rajta. Nem volt fiatal, de a szeme mégis ide-oda elevenkedett a
meglebbenő függönyök felé és holtbiztosan meglátta a jóképű személyeket.
Ilyenkor aztán kevélykedve meglebbentette fekete puha kalapját:

– Kisztihand, naccsám!

Félszemével hátrafelé vágott, ahol egy szélesre gömbölyödött asszony
ballagott elfulladva és meg-megbotlott a nehéz kövekben. Jóképű, barna
iparosasszony volt, java magyarfajta, a karja mint két gömbölyűre
esztergályozott cölöp csapkodta a levegőt. Szeme dióbarna volt, a haja
fekete és nagytollú kalap berzenkedett a fején. Amikor a férfi ide-oda
köszönt a kikandikáló fehérszemélyeknek, az asszony felhördült, mint a
haragos mopszlikutya. A férfi azonban hátra szólt:

– Ugyan ne bomolj, Mári! Az iparosember előbb társadalmat űz!

Az asszony valami cifrát kanyarított a társadalomra, meg az üzelkedésre,
aztán meg-megigazgatta a stráfkocsiról lefityegő holmit és fújt,
kelletlenkedett, ellenségesen forgatta jobbra-balra a meglebbenő
függönyök felé szemét, aztán hálásan sóhajtott, amikor a stráfkocsi
megállt egy szürke emeletes ház előtt. A ház ódon volt, mint az egész
városfertály, a kaput nehéz kőbálványok tartották, a kapu fölött valami
öreg címer viaskodott a rámázolt mészréteggel, a kapubolt alatt mángorló
sárgállott és fehértarka macskák kergetődztek.

A szemben való ház ablakai kinyiltak és Muttermayer néni riadtan nézett
ki az ablakon. Ő is azt mondta, amit Frau Krisztin:

– Na, so a’ Gsindl!

Nem volt érkezése újabb megjegyzésre, mert a Fekete Medve sarkán
keményszavú nóta reccsent. Nem trombita fújta, hanem emberi torok.
Feketeruhás sváblegények, iparosforma sihederek tátogatták szájukat. Egy
rezesarcú, nagyöklű dirigálta a kórust, mely valósággal bedugaszolta
szavával a sikátorokat. És szólt az ének:

  A putafoki talárok mink fatyunk,
  Szép leánokért élünk-halunk…
  Einz, zwei…
  Ellenpen:
  Télután, mosoka-
  Tás után,
  Peáll a szort itő
  És mindig havaszik…
  Drei, vier…

A humorkás korál mosolyt csalt az asszonyi ábrázatokra és a lányok
huncutkodva kacagtak ki az ablakon. A burgerek is felébredtek és magasra
húzván nadrágjukat, pálinkát nyújtogattak kifelé a dalárdának, mely nagy
kortyokban nyelé a tüzes italt. Házról-házra, ablakról-ablakra mentek a
svábok és még az emeletekről is madzagon lógattak feléjük a valódi
törkölyből a derék polgárok, kik különben szűkmarkúak voltak, csak
ünnepi alkalmakkor nyilott meg a tenyerük és szívük…

A dalárda minden harmadik-negyedik háznál lelkesedve zendített rá a
dalra és nyelte a kiáramló pálinkafolyamot. Mind nehezebb lett a torkuk,
mind bokrétásabb a süvegjük, mert a pálinkával együtt virág is hullott
az ablakokból. Ami nem is volt csoda, mert tavasz volt és a kőházak mély
udvarában virágpillangó ült az orgonabokron…

A Medve-utca kéjes gyönyörrel hallgatta a dalárokat, szívta és itta az
éneket és élet szállt a kövek közé, a tavaszi reggel gyönge élete.
Kerekre szélesedtek az orcák és jókedvre hangolódtak a szívek. Mert jó
hírt hoztak a vincellérek a hegyről és Frau Krisztin, a százéves asszony
jó termést jósolt ezidénre. A dalos svábok megálltak annál a háznál,
amely előtt a stráfkocsi vesztegelt, s amely előtt két nagymarku tróger
pörölt az imént érkezett asszonysággal, aki a földszinti ablakok
egyikéből szidta fölmenő ágra leledző rokonságukat. A dalosok
rázendítettek a dalra, a szünetek között a regenschori rányújtotta lapát
nyelvét az asszonyra, kit elhagyott a türelme. A következő pillanatban
egy vödör víz csapódott a sváblegények képébe és lőn szörnyű
felfordulás, milyet még nem láttanak a medve-utcai kövek. A dalárda
ugyanis haragra lobbanván a sérelem miatt, beverte az ablakot. Bántotta
önérzetét, hogy a polgárság szemeláttára történt és hogy az asszonyok
nagyot kacagtak rajtuk.

Az ablaküveg csörömpölve hullott a gyalogjárókőre, de a következő
pillanatban kijött az asszonyság ura. Ingujjban volt és erős karján
dagadtak az izmok. Megfogta a karvezetőt, megrázta és odavágta a dalárok
közé, kik mint a kuglifigurák jobbra-balra dőltek. A dalárda
szétrebbent, mint a kővel meghajított verébsereg és az emberek
szörnyűködének:

– Ein rabiater Kerl!

A föllépés imponált a két trógernek, ki nekilátott a cihelődésnek és
befelé hurcolta a holmit. A mester a világért sem nyúlt volna semmihez,
csak nézte, hogy izzad a két szaktárs és hallgatta, hogy kerepel a
felesége nyelve, ki szapora szóval korholta az imént való ágálás miatt.
Amikor megunta, felszólt félvállról:

– Ne kacérkodj már annyit, Mári! Az iparosembernek meg kell szerezni a
tekintély-alapot…

Szólt és rágyujtott egy rövidre, melynek kék füstje lassan úszott a
levegőben, mint az emeletről leejtett fátyolrongy. Ott állott
gőgös-kevélyen, mint egy fejedelem és egykedvűen szalajtotta végig a
szemét a házakon, mintha nem érdekelnék. Pedig nem tett céltalanul
semmit, mint a magyari népek általában. Az utcába torkolló boltajtókat
figyelé belső elmélyedéssel és csakhamar megcsillant a szeme. Mert
észrevette, hogy az egyik deszkalapról Gambrinusz király kövér orcája
mosolyog. Valami régen porló vándorpiktor mázolta valamikor az ajtóra
anno Domini 1792. Nagy bendője lehetett a jámbornak, mert mint a legenda
mondá, annyi sört alkudott ki fizetségül, amennyit egy ülőhelyében meg
tudott vala inni. És aznap nem jutott sör a vizivárosi polgároknak, mert
a vagabundus megivá mind a három hordót.

Gyomránál csak a szíve lehetett nagyobb. A szívében szerelem égett.
Nagy, sűrű, mélységes szerelem, melyet sörrel kellett vala locsolni,
hogy meg ne gyulladjon és hamuvá ne hulljon valamelyik kiskorcsma előtt.
Nagy szerelmét, rajongását rámázolá az ajtófára. Cinóberrel meg kékkel
dolgozott, de annyi életet vitt felséges ő ura ábrázatába, hogy nem volt
ember, aki el mert volna menni a „Szomjas pacsirta“ előtt. Ez a pacsirta
hasonlított vala a művészre, mert szintén szerette a sört. Odaszállott
Gambrinusz király habzó kőkorsójára és megülve szélén, belemártotta
szomjas csőrét a habzó italba…

Az ujonnan érkezett férfiú egyenesen a Pacsirta felé tartott és berugván
az ajtót, letelepedett az egyik asztalhoz, mely kopott volt az időtől
meg a durákozó iparostenyerektől. Körülszimatolt és az egybeolvadó
szagokból megállapította az első versre, hogy itten a a legjobb a
barackpálinka. Amikor eléje tették, egy hajtásra kiitta és ezt
megismétlé egymásután négyszer. Ekkor aztán szalonnát húzott ki a
pepitanadrág zsebéből, kenyeret kért és végtelen nagy
kézműves-nyugalommal bicskázni kezdett. Szakértelemmel aprítá a húsos
szalonnát és kenyeret, belakott, aztán lecsipegetvén nadrágjáról a
morzsákat, az asztalra durrantott:

– Sört!

Kisült, hogy legalább is van olyan szomjas, mint a pacsirta a silten,
mert egyik korsót a másik után hajtogatta föl. A korcsmáros félre nem
magyarázható aggodalommal szemlélte vendégének ilyetén való a működését,
ami alighanem a fizetségre vonatkozott. De megnyugodott, mert nemsokára
megnyilt az ajtó és megjelent a barna asszonyság, aki csípőre tette
kezét és rárikolta élete ő párjára:

– Mi lesz, nagyságos úr?

– Ugyan ne kacérkodj, Mári! Igyál egy pettyet!

Az asszony azonban megnyitotta beszédjének zsilipjét és elárasztotta
szózuhataggal az utcát. Az egészből csak annyi volt kihámozható, hogy a
trógerek behurcolták a holmit és fizetségre várnak. A férfi erre
mellényzsebéből kikotort két százkoronást, meg egy csomó kisebb bankót
és átaladá az asszonynak:

– Itt van lelkem, majd délre nézz utánam…

És folytatá az ivást. A pugrisok valahogy megneszelték a dolgot és
becsődülének a „Pacsirtához“. Jelenlétük azonban nem érintette a derék
férfiút, mert tovább ivott. Pedig ugyancsak észre akarták vétetni
magukat, mert feléje kacsintgatának, mondván:

– Das ist der rabiater Kerl!

Az idegen lassankint felismerte a helyzetet, mert megismerte a
társaságban a rezesarcú karvezetőt, aki nem éppen barátságos szemet
meresztett reá. Néhány nagycsontú sváblegény is ott gebeckedett
körülötte és elárulá nem éppen békességes szándékait. Németül
karatyoltak valamit, mire a korcsmáros csitítani kezdé őket. Ez csak
tűzre csöppent olaj volt. A rezesorrú addig ágált, míg az egyik
sváblegény oda nem hajított egy üres poharat az idegen asztalára. A
pohár nagyot koppant, de nem tett kárt. Az idegen lehajtotta sörét,
megtörölte száját, kisimította bajuszát, aztán tempósan, lassan
odaballagott az ellenséges asztalhoz és szó nélkül megcsapta a
hajigálót, aki hanyatt vágódott székestől. Erre aztán kitört a
verekedés. Kopogott a söröspohár, csörömpölt az üveg, pattogott a
káromkodás. Az idegen férfiú hagyta, hogy belecsimpaszkodjanak és az
ajtó felé lökjék. Ott aztán megállt, egy mozdulattal lesöpörte magáról a
svábokat, aztán egyenkint kidobta őket az ajtón, mint a kölyökmacskát,
miközben számolt:

– Án – cváj, án – cváj…

Amikor kiszórta őket, a legnagyobb nyugalommal visszatelepedett helyére,
mint aki elvégezte és pedig jól végezte dolgát. Aztán odaszólt a
korcsmárosnak:

– Sört…

A korcsmába betévedt Vasztl, a harmónikás és elkezdé nyekegtetni
hangszerét, mely bánatosan szuszogott, mint a temetőbe ballagó
vénasszonyok. Vasztl opportunus ember vala és tekintettel a vendég
magyar voltára, magyar nótákat cifrázott, pedig német nyafogóra illegett
a keze. A magyar friss is úgy elnyúlt a harmónikán, mint a rétestészta
és elszomorodott, mint a házaégett bugris.

A kocsma előtt lassankint csődület támadt. Összeverődtek a gyerekek.
Egy-két fehérszemély is keveredett közéjük, nehány öreg polgár is
meg-megállott az ajtóban és érdeklődni kezdett, hogy mi is van nézni
való azon, hogy valaki ingujjban sörözik és Vasztl muzsikál neki. A
felvilágosítást aztán megkapta otthon, ahol elujságolták az esetet:

– Vadember… tönkre teszi a békességet…

És aztán már szöget ütött a fejükbe és elhatározták, hogy szólnak a
policájnak, mely még búcsúnapkor se téved a Medve-utcába, lévén állandó
a rend és zsinórmértékbe szabott a csendes élet. Előbb azonban várni
kell egy kicsit, mert elvégre, amit az ember maga elvégezhet, nem bízza
másra.

És az agyvelőkben megfogant a kérdés, vajjon merre lehet az erős Tóni?

Erre gondolt az első pillanatban a Pacsirta kocsmárosa is, de látván az
óriás mennyiséget, melyet vendége fogyaszt, letett szándékáról. A vendég
ugyanis rátért a borra. A jó nehéz sashegyire, mely sárga volt, mint a
topáz és úgy csillogott, mint a betlehemi csillag háromkirályok
éjszakáján. És nyelte nagy kortyokban, csettentett hozzá, mondván:

– A bor jó…

Délben, amikor az országúti templom harangja bemuzsikálta a tizenkettőt
a Pacsirtába, megint megjelent az asszonyság:

– Na mi lesz, nagyságos úr?

– Én itt ebédelek, Mári, – mondotta a derék férfiú, kinek már
kivörösödött a homloka. Az asszony ismerte, tudta, hogy ilyenkor nem jó
vele okoskodni. A nyelve lassú, de a keze gyors nagyon. És látván, hogy
élete párja nem mozdul, hátat fordított, mondván:

– Csak dobna ki már valaki innen!

– Olyan ember nem nőtt Pesten, Mári!

A korcsmáros azonban titokban ellene beszélt és arra gondolt, hogy hogy
kiszállítaná innét ezt a férfiút az erős Tóni! Az ám az ember! Egész
Budán nincs olyan, aki meg merne állani előtte, ha haragszik, még a
policáj is kitér neki, ha felönt a „Noé bárkájá“-ban.

Az erős Tónira gondolt Knill Erazmus is, a ragyabunkó karmester, kit
meglazsnakolt vala ez a vadember csúfságosan. És elment, hogy
megkeresse, ami nem könnyű dolog, lévén május elseje és a budai
kocsmárosok ilyenkor lekötik a Tónit. A Tóni ugyanis „rauzverfer“ volt,
akit alkalmankint illő sallárium ellenében beállítának a rend irányában.
Öt forintért úgy kihajította még a morva strázsamestert is, hogy magával
rántotta a siltet. Az ilyen ember mindig kapós, hát még május elsején!
Ilyenkor rálicitálnak a kocsmárosok, mint a kupecek a lóra.

De Knill Erazmus szívós ember volt, meg aztán, sajgott is a barack,
melyet feje búbjára ültetett a vadember, a tekintély is kificamodott a
Vizivárosban, ezt aztán helyre kell rándítani. Nyakába vette tehát a
várost, bekukkantott a kiskocsmákba, ahol a csaposlegények széleset
vigyorogtak, mondván:

– Na Erazmus, milyen volt a „Pacsirtá“-nál a sör?

Budán ugyanis gyorsan száll a hír és az emberek a mozgó hírvivőktől
megtudják a nagy eseteket, melyek érdemesnek találtatnak arra, hogy az
annálesekbe följegyeztessenek. Ez a kiszóratás pedig illett vala a
nevezetes események közé, lévén Knill Erazmus híres vezérportyázó, aki
még soha nem fizette maga a sörét…

Délután lett, mire megtalálta Tónit. A Nagydiófában működött, ahonnan
pesti sportosokat kellett kiszórni. Úgy hajította ki őket, mint a
kölyökmacskát. A nehézsúlyú birkozók, az evezők, a boxolók, a futók, a
súlydobók akkorát nyekkentek, mint a megrúgott duda. Csak úgy sittyegett
belőlük a szusz.

Knill Erazmus éppen a munka közepén találta Tónit és láttára e baromi
erőnek, fölpislákolt benne a bosszúérzés.

– Ez majd elveri rajta a taktust!

Amikor a sportegylet ki vala ebrudalva, Tóni lehajított két spriccert és
meghallgatá Erazmust. Méltányolva a sérelmet, mely diónagy és
papagályszínű daganat alakjában puposodott az öreg tar kobakján,
hajlandónak mutatkozott a sérelem reparációjára.

– Hallottam róla, – mondá, – valami csiszlik!

– Rabiátus ember, Tónikám, meg fogod verni!

Tóni lenyelt egy újabb spriccert és mélázva így szólt:

– Ja, megverni az más… Megverni több…

Tóninak ugyanis meg volt a maga tarifája. Szimpla ebrud tiz korona,
pofozással egybekötve húsz, megverés megállapodás szerint…

Nagy alkudozás után megegyeztek ötven koronában.

– Úgy megverem, – mondá Tóni, – hogy lepedőben viszik el…

A pénz felét leszurkoltatta előre, aztán megigérte:

– Estére hét órakor arra nézek!

Knill Erazmus sopánkodott:

– De akkorára már nem lesz ott!

Tóni bölcs ember volt:

– Aki reggel iszik, este is iszik…

És Tóninak lett igaza. Mert a mester lassankint hozzáidomult a
Pacsirtához. Ivott, mint a szomjas föld, nyelte a bort és hajigálta a
pénzt. Egynémely vizivárosi polgár bemerészkedett és látván, hogy nem
esik baja, nekibátorodott és italozni kezdett. A Vasztl leszuszogta a
német muzsikát, a kanári madár elkezdett sipolni, a korcsmáros meg a
csapos hordották a sört és akkora lőn a szivarfüst, mintha meggyulladt
volna a boltíves ivó. Gambrinusz Őfelsége boldog szívvel itatta a
szomjas pacsirtát és az országúti templomban hangos harangszóval
búcsúztatta az időt, mely száll-száll, mint az eltévedt madár…

Már hetet döngött a nagyharang és Popinka úr, a korcsmáros meggyújtotta
az ivóban a petróleumlámpát. A sárgaszárnyu lángpillangó bágyadt fényt
rajzolt a falakra és az emberarcokra, amikor kihajlott az ajtó (a régi
korcsmaajtók kifelé nyiltak, a garázda vendég célszerűbb
kiakolbólíthatása miatt) és belapult rajta a Tóni. Hatalmas, nagycsontu,
bikanyaku ember volt, a tenyere akkora, mint két cséphadaró, a csontja
ropogott, ahogy megmozdította karját. A Tóni mögött felvörösödött Knill
Erazmus huszárnadrágszín képe s a szájában lógott a cigáró.

A Tóni megjelenése halk izgalmat keltett. A Vasztl rányaffintott a
„Geh’n wir nach Zlauderbach“ kezdetű nótára, Popinka kétvonalas
sashegyit csurrantott a korsóba, a kanári elhallgatott és a svábok
arcára bizonyos káröröm ült és Horacsek, aki tűzmester volt
hatvanhatban, kiszámította az ívet, melyben ez a garázda magyar ki fog
szállani a túlsó ház elé.

Tóni lenyelte a bort, aztán megkérdezte Erazmust, hogy melyik az?
Erazmus hangosan bökött a pepitanadrágos felé, aki egykedvüen nyelte a
bort. Mert már a bornál tartott. Az arca meg se rebbent, pedig tudta,
hogy róla van szó. Lepattantotta a szivarja hamuját, azután muzsikus
baritonhangon dalolni kezdett:

  Német, német, kutya német
  Furulya nadrágos…

Tóni megérezte, hogy ez a nóta neki szól és nagy szelindek ábrázata
vérvörösbe gyulladt. A vendégek már ismerték és riadtan lapultak meg egy
sarokban, mint a birkák. Csak az a rabiátus magyar nem mozdult, sőt oda
vágott félszemével Knill Erazmus felé:

– No, öreg, jó-e a tavaszi barack?

Erre Tónit elhagyta a türelme és odalendült az asztalához. A vendégekben
megfult a lélekzet. Na most…

Tóni akkorát csapott tepsitenyerével az asztalra, hogy kiborult a bor.
És hangja megreccsent, mint a tréntrombita:

– Hinaus, te betyár!

Jobb kezével áldozata után kapott, de az hirtelen visszaugrott. Elkapta
Tóni kezét, egyet csavarintott rajta, balöklével szemen durrantotta, úgy
hogy a következő percben a földön hempergett. Fel sem tudott
tápászkodni, mert hat-hét nyakleves csattant meg arcán, aztán két
gyorsmozgásu kar markolt a gallérjába s akkorát lódított rajta, hogy ott
szedte össze magát az utcán és tátogott, mint a szárazra került csuka.

Ekkora szégyen még nem esett meg rajta. Rémületében nem tudott mást
mondani, mint síró, nyöszörgő hangon: policáj, policáj!…

A bennszorultakban megállt a lélekzet. Csodálkozva, tisztelettel
bámulták az idegent, aki kiszórta a legerősebb budai embert. Knill
Erazmus térde remegett a rémülettől, úgy hogy nem tudott kirohanni az
ajtón. De nem volt szükség rá, mert a rabiátus magyar maga kínálta meg
borral.

– Igyál öreg az ijedtségre…

A kidobatás hire úgy szaladt keresztül a girbe-görbe utcákon, mint a
pusztai tűz, a korcsmákból összecsődültek az emberek a Pacsirtához. Nem
volt ugyanis közöttük senki, akit a Tóni ki ne hajított volna vagy
egyszer, vagy másszor valahonnan. És eljöttek megcsodálni a csodaembert
s akkora forgalom lőn, hogy Popinka még az anyósát is berendelte a
sasadi dülőből, hogy segítsen hordani a bort.

És lőn nagy dáridó, hangos nagymulatság, csakúgy zúgott bele az utca. A
polgárasszonyok hiába mentek a férjükért, az a fene betolakodott ellene
lázította őket. Ott állottak nagy tanakodással a kapuban, hogy mitévők
legyenek? Az erős Tóni már nem segíthet, a policájjal nem jó kezdeni.
Valakit kellene keresni, aki erősebb, mint az a lump, de hát van-e ilyen
ember Budán?

Volt.

Úgy félkilenckor egy barna lány lépkedett keresztül az utcán. Gömbölyded
volt, piros arcu, bársonyos nézésü. Akkora szeme volt, mint egy ököl és
szeliden, csodálatosan tudott rajta nézni. Alig lehetett több tizennyolc
évesnél. Ruhája rövid volt és félcipője halkan koppant meg a köveken.
Finom keztyű volt kicsi kezén és a kalapja egyszerű volt, de finom. Az
asszonyokban megállt a szó: ilyen szépet még nem láttak soha. Vajjon ki
lehet?

A finom kis kisasszony óvatosan lépkedett a hegyes köveken, aztán
megállt a Szomjas Pacsirta előtt. Kissé idegenkedve, kelletlenül
kinyitotta az ajtót, egyet köhögött és csengő, szép, melódiás hangon
beszólt az ivóba:

– Papa, azonnal gyere haza!

Még dobbantott is a lábával. És a vendégek csodálkozva látták, hogy
hogyan rokkanik össze a virtusos ember. A hang megállt benne. Kifizette,
amit egész nap ivott, aztán engedelmesen lépkedett lánya után, aki csak
annyit mondott neki:

– Mondd, nem szégyenled magad?




II.

A kőbálványos házon másnap megjelent egy nagy, pirosbetüs firmatábla:

  Primusz István
  asztalosmester

A firmatábla balsarkát magyarázó szöveg tarkította. A magyarázatot
krétával írták vala oda, mondván:

– Koporsót nem vállal.

A szarkalábas betűk megnyugtatták Wohanka Tóbiást, a Gyorskocsi-utcai
asztalost, aki nem szenvedhette a konkurrenciát. Megörült a fehér
enunciációnak, de titokban szamárnak nevezte Primusz mestert. Mert ugyan
mi az ördögből is élne meg egy jóravaló asztalos a Vizivárosban, ha nem
koporsófaragásból? Mert itt annyi az öregasszony, mint akácon a virág és
amikor eljön a köhögős tüdejü ősz, az öregasszonyok elalszanak
csendesen, mint a mécsesek, amikor a vizivárosi temetőn végigfúj a
haragoskedvü mindszenti szél… És még valamennyien életükben méretnek
koporsót Wohanka mesternél, aki ismeri minden óhajtásukat. Mert ha öreg
is az asszony, csak asszony és ugyancsak sokat beszél az utolsó ruháról,
arról a faköpenyegről, melyben a másvilágra vonul. Sok a rigolyája, sok
a kívánsága és Wohanka mester az esztendők során úgy megtanulta a
vénasszonyok nyelvét, hogy még a gyóntató barátokat is lefőzte ebben a
nehéz művészetben…

Primusz mester azonban inkább a fiatalabb asszonyok nyelvén beszélt.
Jóképü ember volt és ha elkezdett fütyülni, megálltak a ház előtt az
asszonyok. Hivogatóan, trillázva repültek ki a hol vidám, hol mélabús
magyar dalok, végig kergetődztek az utcán. És az asszonyok lassan-lassan
észrevették, hogy nini, az öreg almáriumok, a vén kommódok nagyon
rászorultak a javításra. Az egyiknek megrepedt a párkánya, a másikon már
hibás volt az intarzia. És elhivatták Primusz mestert, aki szemével a
butort, kezével a megrendelőt simogatta meg. Ilyenkor rácsaptak a
kezére, de tetszett nekik szörnyen ez a tapintat és hogy, hogy-nem, híre
terjedt az egész környéken, hogy érti a mesterségét!

Reggeltől estig dolgozott, estenden pedig benézett a „Szomjas
Pacsirtá“-ba, ahonnan borvirágos kedvvel érkezett haza. Otthon elnyomta
nagy kedvét, mert már nagyon a fejére nőttek a lányok, a
Primusz-kisasszonyok. A legidősebb, Manci, tizennyolc esztendős barna
lány volt, szeme simogató, mint a bársony, arcán a tavasz pillangója
ült. Gömbölyü, arányos, gyorsmozgásu termete ha feltünt az utcán, utána
lestek az ablakokból, még az asszonyok is rajta felejtették szemüket.
Nem is tudták, hogy barnában valakinek olyan szelid, epekedő nézése
lehessen, olyan gömbölyü válla, karja, olyan hamvas, friss arca. Hiszen
itten szőke lányok nyiltak. Fehérek, csendesek, bágyadtak, szótalanok
voltak. Szótalanul várták a virágnyilás idejét, amikor az ablakuk alatt
megszólal a szájharmonika, mit fulladozó tüdővel sipogtak-szivogattak a
sihederek.

Manci magyar fajta vala, lappangó tüzek lobogtak benne. Gőgösen tartotta
fejét és divat-tudásban megszégyeníté a sarki szabónét, aki titokban
róla mintázta a kosztümöket. Egyet nem értettek meg az emberek: a
kislány végtelen komoly volt, sohasem nevetett. Arca merev volt a
komolyságtól, még enni is komolyan szokott. És észrevette az embereken a
ferdeségeket és odahaza, családi körben leutánozta őket, Primuszné
ténsasszony nagy örömére, ki haragban volt az egész világgal, maga sem
tudta, miért. Úgy érezte, hogy minden, ami másoknak van, jog szerint az
övé és tőle rabolták méltatlanul. Ha valami jobban öltözött asszony ment
el az ablak alatt, vagy ha valamelyik konyhából pecsenyeillat parázott
elő, csendes magában felmordult, mire Primusz mester rászólt:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ebből aztán parázs veszekedés habzott. Primuszné asszonyság csipőjére
tette kezét és elkerítette élete párját. Egy-egy felbuzdulása
programbeszéd volt a – férfiak ellen, kik valamennyien svindlerek és
gyalázatosak. Gyalázatosak, mint az ő élete párja, ki szoknyák után
szalad, pedig már nőnek, sarjadzanak a lányok, ma-holnap főkötő alá
kerülnek. De ide nem meri betenni a lábát semmiféle ember, mert amilyen
az apa, olyan a familia. Erre aztán foghegyről odasercentett Primusz
mester:

– Nézd meg az anyját, ne vedd el a lányát…

Primuszné felhördült. Panaszosan, mint a meghajigált komondor és kezei
átokra lendültek. Primusz mester türelmes egykedvüséggel mondá:

– Negyvennyolc óta nem fog az átok, Mári!

Az asszony fújt, reszketett, mint a hirtelen befékezett gépkocsi és
mesterségében támadta meg a mestert.

– Te asztalos vagy? Vagy ám!… Fuser, fótozó, aki még munkát sem mer
vállalni, ha meg kell fogni a gyalut. A Muck néni koporsóját nem akartad
elvállalni, ugy-e?

– Nem vállalok én koporsót, mert akkor közülünk temetnek valakit…

A lányok szótalan hallgatással nézték a jelenetet, mely után az
asszonyság nekik esett:

– Persze, kisasszonyok lettetek. Mert olyanok vagytok, mint az apátok,
nem kell a dolog. Csak a pucc, meg a flanc… De legalább meg tudnátok
csipni valakit…

Primuszné lelkében egy zsirbafuló élet képe délibábolt, mely megmenti
minden szegénységtől. Finom szagok tolakodtak az orrába, pecsenyeillat,
tortagőz, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a
szegény embert. Úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel,
melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna
templomban, hogy őt ingerelje. És ilyenkor felreszketett délibábos nagy
álomjátékkal a megkívánt, megáhított bőség, amely meghoz mindent, ami
hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és
a ház körül szőlő fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek,
akiket automobilon röpítenek majd keresztül a városon a hercegek…

– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen…

A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és
Ica, a második, aki már erősen közeledett a tizenhetedik tavaszhoz,
felkuncorgott:

– Jaj de hercig lesz az a herceg…

Ica szőke volt és az apjára ütött. Szerette az édespálinkával töltött
cukrot és a muzsikát. Egy hallásra megtanult minden nótát és este,
amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, elővette a citerát. Nagy,
bánatos hangja betöltötte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a
burgerek csodálkozva néztek össze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a
pesti kalaposdámák, amikor hegedű jajgat bele az orgonába a kóruson és
valami hosszúhajú öregember vékony pálcikával csapkodja a levegőt.

Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban
bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizenöt esztendős múlt és
gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola előtt. Egyébiránt az életről
annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer eljön értük egy herceg
gépkocsin és el fogja röpíteni őket valamilyen palotába. Lévén kissé
ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és
megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszínű karosszéria. És
Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:

– Juj de hercig a herceg…

Manci, a legidősebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai.
Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét
örökölte és amikor titokban leszökött a pesti korzóra, nagy gyűlölségek
fakadoztak benne, látván, hogy az övénél drágább ruhák is vannak és
nálánál csúnyább lányok körül hódolva keringenek kiöltözött fiúk. Igaz,
hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az
asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések röpültek
utána:

– Csodaszép gyerek… Gyönyörű…

Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert
valami hideg, fagyos lehelet, valami érthetetlen tiszteletet parancsoló
tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele,
minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte
végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden
fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók
nem mertek közeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak,
hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele
senki és mégis urilánynak látszott.

Nem volt ismerőse senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem köszöntek neki
és ő sem köszönt soha. Egyszer, amidőn a Fürdő-utcán a Lánc-híd felé
ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó
oldalra és onnan köszönt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a
legjobban fizető kuncsaftjainak szokott. És a leány kedves-komolyan,
szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok.
Olyan volt, mint a rózsatő, melyet megringat a szél. Odahaza aztán
kérdőre vonta az öreget.

– Mondd papa, miért kerültél ki engem.

– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az
iparos-apa…

A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:

– Igaza van apádnak… Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!

Primusz mester azonban megfelelt neki.

– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!…

Ezen aztán csunyán összeháborodtak megint.

A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról.
Úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A
kis házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre
csak megrohanja és felfalja őket a nagyváros, a terjeszkedő
bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erkölcsök. A háztetőkről
pléhcsatorna nyult le és hordókba öntötte a vizet, az eresz alatt
tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a
tornácok előtt, vadszőlő futott a vén falakra. A kis kertekben zümmögő
melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban
kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszerű népek laktak az öreg
szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messziről
morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a
körút szavát, ahol csörtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók.
Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek
nőttek a kövek között. Órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki
tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a
néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a
nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive
mindenkinek.

Amikor Primuszék beköltöztek, idegen szokások és erkölcsök keveredtek
közéjük. Nem bírták elviselni az örökké zsémbelő, nagyhangu asszonyt,
nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen
csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor,
istenfélőfajta népnek ad szépséget az Úr, de csak akkor, ha karácsony
éjszakáján születnek. És azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem
karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau
Krisztin kimondta a szentenciát:

– Ezeknek nem jó végük lesz…

Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau
Krisztin ugyanis bölcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek
valamikor. Ez a valamikor az ő esetében nagyon régen lehetett, mert a
Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat őrzött, melyeken fehér
waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon
fityegett. Daguerre mester lencséi azidőben még kicsereberélték a jobbat
a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak,
megesküdött volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.

És dicsérte is a régenmúlt időket, melyek elszálltak, mint az őszi szél
szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos
katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta
megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem
az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vesszőfutás! Hej,
hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz
milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már
a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem
prezentálják többé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk előtt…
Elmultak a katonák, a szép idők, a tótok eltalicskázták már a mélytorku
kapukat is. Ej, nem érdemes élni!

Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki
jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek
elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza
többé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik többé újra és
ami elmult, nem jön vissza soha. Legfeljebb álomban, amikor a vén
papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja
lábujjhegyen a hálókamrákat. És reggelre kelve, előkerül a kártya, meg
az álmoskönyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A sötét víz betegséget
jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni
jó, mondá sokatjelentően az álomfejtő, melyet Frau Krisztin megtanult
hosszu évek során. És megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában
benső borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska
gránátos szakaszvezetőbe.

Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a _nagy cadre_-hez, ahol
bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü
hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfélő Tauber Ezaiás
halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a
Gyorskocsi-utcában és szőlője a sasadi dülőben s ő látta el borral a
„Noé bárkáját“, mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában
nagyívű szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is
rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a
nagyivóban…

Frau Krisztin kikopott mindenből, de mert állítólag látta Ferenc
császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszívű Ferdinandus úrról, kinek
olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent.
Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a jövendőt. Hozzásurrantak
tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok,
kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták
elrontani, kártyavetésre eljöttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is
és néha nagyúri dámák parfümjétől volt szagos a szobája, kik kétlovas
kocsin jöttek jövendőt mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt,
melynek üvegje mögött egy izzószivű Coeur-királyné hirdette Frau
Krisztin tudományát…

Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt
kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert.
Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és föl
kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a
másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A „Három Koroná“-ba pesti
népek hurcolkodtak és az „Ezüstcsillag“-ban tejesboltot nyitott egy
izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.

Hogy Primuszék átaljöttek a hidon, szemmeltartotta őket. Mindenféle
istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett
elköltözködniök, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy
páváskodtak, hogy a háziúr nem tűrte el többé. És megerősítette azt,
amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gyötri
férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.

– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek…

Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a
boldogságtól. Elővette a szekrény tetejéről, a birsalma mellől a kártyát
és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban
Cinci, a kékszemű fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja
belestimmelődött a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a
szó:

– A vizen túlról két férfi jön… az egyik fekete, a másik katona.

Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére azt, hogy katona.
Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának
pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:

– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!

És arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.

Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy
érezte magát odahaza, mint a száműzött királylány, mint az elvarázsolt
királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. És várta a
megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz
a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard csörömpöl az
oldalán és apródok hajlonganak előtte, várván parancsát. Csipkerózsika
jázminillatos meséje felhőzött körülötte, elöntötte a vén boltíves
szobát. Ezüsthúrú hegedűn tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és
álompillangók repültek át a levegőn. Álmodását Primuszné törte ketté,
mondván:

– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél…

Ilyenkor Manci összerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába
szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott
egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba.
Csak olyankor mert előhozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica
ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt
gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs előtte semmi sem,
ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek,
amikor észrevette, hogy a kötője alatt borosflaskát rejteget. Pedig
Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most
polituroztatja azzal a pernahajderrel a sifonokat. Az a pernahajder
Primusz mester volt, aki e pillanatban a „Zöld Hordó“-ban ült, mert
amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. Sört a _„Szomjas
Pacsirtá“_-ban, bort azonban a _„Zöld Hordó“_-ban igyék minden emberfia.

Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az
ablakban könyököltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy
nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni
való bőven. Alig hogy beköltöztek, máris letaposták a kockakövek közül
sarjadzó füvet a gavallérok. Úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint
a virágra a pillangók. Ott hullámzottak föl-alá, szerelmes szemeket
vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták
valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán
kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felköszönt, de a két
leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy
ezekkel nem olyan könnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak
ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkitől; velük született. Kinőtt
rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális köröm, mellyel olyan
szivesen összekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok…

Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az
élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az öreg Primuszt maholnap
agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felbőszített férj és akkor
még nehezebbek lesznek az idők. Primuszné alázatos szipogással kisérte
mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:

– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek…

Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan kellene valamit próbálni,
mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan
gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani
vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?

Vár valakit, akinek aranykerekű kocsija van, aki aztán felveszi a
szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy
rohanásban. Ezt a bölcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci
hűségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. És panaszkodva fordult
a hugához:

– Nem bírom ki sokáig ezt az életet…

Ica, aki könnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:

– Egy-két hónap az egész… Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a
férfiakat.

Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak
úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt,
mint az elkényeztetett gyerekek…

De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta
a dolgokat.

– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen
lakunk!

Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az
ember. Ahol látják őket és ahol ők látnak másokat. Mert, aki nem vesz
észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gyönyörű is az
arca, meg a növése. És a legközelebb való vasárnapon kiöltöztek mind a
hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak kiöltözni igazán. Vasárnap
délelőttönkint elsuhognak az ember előtt. Egyszerűek, de hófehér a
ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. Meg lehet ismerni őket:
minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a
keményítőtől, a lakkcipő glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy
mint az öreg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszínű
szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A napernyőt nem értetik a
földre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami
új, ami vasalt. És vannak csodálatos új ruhák, melyek esztendőkig újak
maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erkölcsök
villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az őszi
levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol
csupa olyan ember lakik, aki másutt született…

A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek közül a kiöltözöttek
közül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ömlött
keresztül karcsu derekukon a szövet, a szinek harmónikusak voltak. Csak
egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet,
mely ott van minden álomember életében. És finomak, diszkrétek,
elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak
a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a
csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben
ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és
csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:

– Princessin… Mint a hercegnők…

Manci gőgösen, öntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és
vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a
síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte:

– Hová menjünk?

Ica mosolyogva felelt:

– Meghódítani a világot…

És megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért
és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy
csodálkozással, kiváncsisággal. És a lépésük nyomán kérdések fakadoztak,
hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így
feleltek:

– Hercegkisasszonyok…




III.

Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:

– Miért jöttünk ide? Hiszen itt senki sincsen…

Ica leintette.

– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes
valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!

És bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése,
amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az
unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. És az évek, meg
az emberek olyan egyformák, hogy megunják őket az ablakszemek, melyek
hályogosak az aláhulló csipkefüggönytől és csak este fényesednek meg,
amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a
sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemközti falon. Ica
elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet
aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester
füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. És a gyalu néha felvijjog a
nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.

És elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek,
melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zengő szavu
órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A kőbálványos,
cimeres kapuk mögött valami diszkrét némaság ült, a tölgyfakapuk
hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a
szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a
parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.

Ahogy ott lépkedtek a kockaköveken, meg-meglebbentek a függönyök,
ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott
egyikre-másikra:

– Látod, ezt elfogadnám…

Manci helyeslően bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a
hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek
ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban
ellentmondott. Neki elvei voltak:

– Ica, te nem vagy elég modern lány. Én csak villában érezném jól magam.

A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e körül nagy vita
keletkezett. Elfelejtkeztek mindenről és belemelegedtek a beszédbe.
Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranyszőnyeget terített a
nap és a szél a bástyáról behozta ölében a katonamuzsikát. A ritmus
egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a
muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és zölddel csipkézte ki a
gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh
katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a
bécsi valzert.

Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A
férfiak csakúgy bámulták őket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés
és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák
lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és
akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban,
melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszúnövésü emberek voltak és a szemük
a földet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig
annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak
egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál
kezdődik és a körme hegyén fejeződik be.

Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb
urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüvös
járásukat, hogy előlről is megbámulják őket. Otthagyták asszonyaikat,
akik ördögpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét,
nehogy a világ mosolyogni lássa őket. Amikor észrevették a
Primusz-kisasszonyokat, összenéztek:

– Vajjon micsoda emberek ezek?

És titokban összehasonlították azokkal a vidám, mindig nevető
személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik őket
nyáron attól, hogy feleségek legyenek.

De az összehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak.
Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.

Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent
észrevettek. És halk, gyors, rövid megjegyezések pattogtak a szájukon:

– Láttad?

– Láttam.

– A lába…

– Csatahajó!

– A nyaka…

– Faschirozott…

Ez a megjegyzés egy főhadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca
egyszínű és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen
emberek kakaskodó önbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a
nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem
párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvetően és amikor a huszár
bemutatkozott, hűvösen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt
abban a pillanatban. Schinoglné, aki fölszuszogott a Medve-utcából
lányai ellenőrzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona,
mint a megsörétezett barázdabillegető, elrebbent mellőlük és zavartan
pödörte bajuszát.

A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb eszű
volt közöttük, magyarázni kezdett:

– Az első, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek… Aztán jön
a többi…

Hogy az a többi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné
asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban
egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még
Stefi is kitört néha-néha:

– Nem bírom itt ki sokáig.

Ica azonban rápirított.

– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az első a Manci!…

Ebben aztán megegyeztek valamennyien.

Valahogyan a vérükbe edződött a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a
másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha
akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:

– Maga nem ért ehhez!

Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója,
mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket,
kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a
gyalu. Mind szűkebbek lettek az ebédek és a mester a „Szomjas
Pacsirtá“-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. És
amikor hazajött, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a
százfiókos szekrényről, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg
addig, míg össze nem illeszti pompás diófából… És beszélt lángoló
magabízással, lelkesedéssel:

– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!

Egyelőre azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság
csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes
aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor fölösleges pénzek huzódtak
meg. És kék, meg sárga cédulák kerültek a karkötő, meg az öreg kösöntyü
helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak
benne a kövek.

A lányok észrevették a csendes műveletet és elkeseredtek. Kivált a
Manci, aki a legérzékenyebb volt. És csendes megadással mondotta
húgának:

– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!

Ica erre felpattant.

– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!

És leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosvörös
muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát.
Az ablak alatt férfiak sétáltak, jólöltözött fiúk, kiknek nadrágja úgy
hasította a levegőt, mint a gőzvéső a fát. A három lány megjelent
egy-egy pillanatra a virágok mögött: nem mosolygott, de nem is vágott
szigoru arcot. Ica dirigálta őket, róla az volt a legenda, hogy már
ötéves korában értett a férfiakhoz.

A legendában lehetett valami, mert az első pillanatban tisztában volt a
tereppel. Csak egy rövidke percre hajlott a muskátli virágra és
észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta
Mancit:

– Látod azt ott jobbról… Most megy el a Fekete Medve előtt… Az nem
számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén
beszélni… Mögötte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál.
Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián
fia a Krisztinából.

Erre a névre bizonyos megilletődést éreztek a lányok, mert Groll Fábián
építőmester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy
hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ő keze alatt
nőttek és az üres tűzfalakra félholdat, meg csillagokat pingált
cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel
vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. És az emberek azt
mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü építőnek, kinél nem
volt gazdagabb ember Budán…

Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb előtt nem merte
megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak
egymásra, mint tök a tökre, veréb a verébre. A fiatal Garainak
ugyanannyi szeplő lángolt az arcán, mint az öreg Grollnak, aki büszkén
jelentette ki:

– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szeplője ötezer forint…

Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak
öreg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak
finom bőrön jelennek meg ezek a pettyek. És Gruberl néni kijelentette,
hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A
kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a
millió.

Garai-Groll valamelyik vasárnap délelőtt látta meg a Primusz-lányokat.
Úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ökrei a püspöksüvegre. Az első
pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre
szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü
szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az öreg Groll az első
négyemeletest, az első cinóberfélholdat, az első csillagot a tűzfalon,
az első százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt
semmi csodálkozni való: maguktól jöttek. De ezeket a lányokat a tündérek
küldték, akik néha megtréfálják az embereket. És Garai-Groll Gusztáv úr
egyszerre lángra lobbant, mint a száraz rőzse ökörsütéskor. Nagy hájas
szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még
Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ő még nem volt számbavehető.

Garai-Grollnak kettős volt az élete, mint a neve. Az egyiket az öreg
Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte
az életet. A szeplős, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai
nagyvendéglőkbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az öreg
járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztendővel. Merev,
szögletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a
lövészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett
a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéményseprőmesterrel
és a többi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak
el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden
szeplője, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.

Az öreg Groll meg volt elégedve a fiúval:

– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!

Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott.
Talán megütötte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le
Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín
kesztyűvel járt. És Pesten folytak le apró szerelmei, melyek
elviselhetővé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már
messziről nevetett, ha meglátta az ő elefántját, a szív-utcai
háromszobás, lépcsőházra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt
gyöngyözött a pezsgő és három szál cigány hegedűlte Gloriett dalait,
melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.

És Garai hozzárikkantotta:

– A pesti szerelemnél!

A többit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek
lenni, mert ott füstszagúak és szeplősek a leányok és a nagybácsik arról
beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál és a
Horváth-kertben föl kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az
erkölcsöket…

Garai valósággal gyűlölte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy
nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az
ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémkedő szemei
volnának. És Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem
leskelődött asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely
elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által.
Meg volt győződve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és
Gloriettek, a pezsgő, mit a Filában töltenek, hamis, a mosoly, mely az
arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért köszöntik egymást az emberek,
mert félnek egymás szájától.

Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsgő, megvallotta
Gloriettnek:

– Budán nem lehet szerelmes az ember…

Arra gondolt, hogyha az öreg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a
Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna
Pestre, ahol van élet és van szerelem.

Amikor először meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megdöbbent. Ezek csak
pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni őket, mert a Trosték
túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az öreg Groll
tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor
azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta
megállani. Messziről, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. És
megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi
sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik
ház.

Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan
volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is
elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin öreg alakját öltötte
magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:

– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl… nagyságos fiatal úr…

A vénasszony majdnem erőszakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis
valahonnan. Nyomban elővette okuláriumát és nekiült a betűknek. A
mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a
szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott
havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott
írott betűt, mielőtt Vampuska szakaszvezető utoljára kért tíz
váltóforintot kölcsön, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja
látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem
Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé tőn annak rendje és módja
szerint.

Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, betűi elfakultak, az
írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó:

– 10 Schein Gulden…

Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az
egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek.
Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó betűket vetett (a csehek
már azidőben is irodában voltak), ezek a betűk azonban úgy dőltek
ide-oda, mint azok az emberek, kiket az erős Tóni kiakolbólított a
Szomjas Pacsirtá-ból.

Hiába erőlködött, hogy megfejtse, sehogy sem akartak szavakká
illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki fűszeressel, de ez a
tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan
kártyavetőnek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?

A fiatal Groll kapóra jött. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr
házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója
Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a
nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg
semmi szívességet a budai népektől. Egy szuszra elfújta a levelet,
melyet Francen Magdolna asszonyság írt a „Három Koroná“-ból. A levél
rövid volt és szólt vala imigyen:

Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.

Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni
keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettétörte nagy
hálálkodását:

– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gyönyörű lány, aki valahol itt
lakik?

Krisztina néni égnek emelte szemét:

– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!

És egyszerre kibuggyant belőle a szó, mint a megfúrt hordóból a bor.
Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje
gőzben főtt. Pesti és budai énje először csaptak össze, pedig ennek
előtte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai
Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a
Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt
tisztességes szándékról vagyon szó. És míg így vitatkozott egymással
Garai és Groll, Frau Krisztin keményen fogadkozott, hogy az a három
galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben.
Három búbos galamb, akikből jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az
ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.

Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott
neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni
ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és
hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.

Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a
legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra,
kik szőkék és feszesre van fonva a hajuk. És ott leskelődék félénken,
bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természetű vala),
majd elszánta magát (ilyenkor fölébredt a pesti Garai) és elsétált a
Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és
végül már nekibátorodva fölhúzta Garai galambszín keztyűjét, rezedaszínű
nyakkendőt kötött és Muttermayer néni nagy döbbenetére odacsatlakozott a
rajongók közé, kik közül kivirított, mint a pipacs a búzából.

Ica vette észre először Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett
beujságolni a legújabb lovagot. És amikor megjelent a Medve-utcán,
mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:

– Mosolyogj már egyet arra a szeplős elefántra…

Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli fölé és a többi lovagok nagy
megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt.
A többi lovag, a főhadnagy és a statisztikai számgyakornok gyülölködő
pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, érthetetlenül bámultak
Mancikára. Ők még nem tudták, hogy minden szeplő többet ér, mint a
Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül…

Hanem Frau Krisztin ugyancsak megdöbbent, amikor Groll úr (a fiatal)
magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona
döbbentette meg, mert az ember nem attól a pénztől ijed meg, melyet a
markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen
Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok előtt. A Három Koronába
nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a
sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna
galambokkal kereskedik.

Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat
is tanítottak, amelyeket öreg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek
valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje
Knill Erazmus álla alatt állandóan hegedűt szorongatott, lévén
meggyőződése a mesternek, hogy csak hegedűre lehet igazán ringatódzni.
Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a hegedű pedig
nyafogott, mint az álmos gyerek…

A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de
Magdolna kisasszony már a nyáron szétküldötte a meghívókat. És bár
féltették tőle leányaikat az anyák, mégis elküldötték (nagy fedezet
alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek
jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A
szerelem már nem egyszer tett csodát.

Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott
ablakokon, melyek mögött szabályos élet folyt. Egyenletesen, mint az
alvó ember lélekzete. Az asszonyok himzőrámára hajlottak és
sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig
etüdöket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és
álmos őszi délutánok hangulata ült a billentyűkre. Frau Krisztin
szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ő lett
öregebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az özvegyek utcáján, ugyanazok
az etüdök levegőztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat
hímezték az asszonyok…

A Három Korona ott állt az özvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt.
Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt
fölött. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta
az idő, lemosták a bús őszi esők, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a
házakat.

A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben
nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján
berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves
szobákban. Öreg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal,
öreg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló időt. Nehány pesti ember
bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelezők nem tudnak
megbírkózni a hegymeredekkel…

Frau Krisztin tisztességtudóan köhögött Magdolna kisasszony ajtaja
előtt. Csak azután merte megnyomni a csengőt, mely élesen berrent meg és
az egyetlen új dolog vala a házban.

Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, gömbölyü személy volt, a
haja színezüst, de sűrű. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az
öregség rajta ült nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és
rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a belső
szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:

– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!

Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az
indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:

– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!

– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.

– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el őket ide. Tudja,
a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztendőben kell, hogy
keressek néhány szép gyereket, akik ösztöndíjat kapnak. Tudja, a
kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet…

Krisztina néni kimerítő tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna
kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve
trombitált:

– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!




IV.

Groll úr és Garai úr testvéri békességben éltek egy bőrben. Soha nem
bántották egymást. Groll úr helyeselte, hogy Garai úr esténként a
Groll-familiához nem illő cselekedeteket bonyolít le Gloriettnél, aki
kétértelmü dalokra tanítja vala és úgy itatja pezsgővel, mintha egyszer
főzött sör lenne a Szomjas Pacsirtánál. Elvégre e tisztes polgárhoz nem
illő dolgokat nem cselekedheti senki, aki Groll névre hallgat. Aztán meg
Garai úr megértő vala. Megértette Grollt, aki vasárnap délutánonkint
kénytelen durákot játszani a kéményseprőéknél és szépeket mondani,
megfésült és anyák fülének is elviselhető dolgokat suttogni a seprőnyél
növésü Trost kisasszonyoknak. Megértette, hogy miért titkolja el
lényének kettős voltát, hiszen Groll mindent elmondott Garainak, amúgy
sem titkolhatván el előtte semmit. Így aztán nem volt probléma, amely
meg ne oldódott volna. Garai könnyelmü szoknyavadász és léhütő vala,
Groll Gusztáv úr pedig gyöngye a budai ifjúságnak. Lelke tiszta és
mocsoktalan volt, viselkedése józan apák unokájához illő.

Gloriett, a nevetőszemü ördög, nem tudott semmit sem Grollról, a derék
budai ifjúról. Garai úr meg volt győződve, hogy az a mamlasz nem is
érdekelné, hiszen Grollra rá sem néz senki, aki selyem alsószoknyát
visel. Garai hódító fiú volt, kedves, könnyelmü, bohém, minek is
tolakodnék suhogóruhás asszonyok mellé az a trottli, kit Garai úr
vidámabb perceiben maga is megmosolygott.

És meg volt elégedve élete ilyetén való elrendezésével. Élt, mint hal a
vízben és sohasem is gondolt arra, hogy egyszer csak elapadnak a vizek,
elfogy a friss forrás és akkor egyszerre vége lesz mindennek, Pestnek,
Gloriettnek, a lépcsőházi háromszobásnak, a pezsgőnek, dalnak, ölelésnek
és Trost Klárika fogja felköltögetni reggelenkint, amikor éppen
Gloriettről álmodik. Mert ezek a Trost-leányok még az álmokat is
ellenőrzik…

De erre nem kerülhetett sokáig a sor. Groll úr (az idősebb) nem
erőltette, mondván, hogy jó ha a férfiember kitombolja magát, mielőtt
élete párjává teszen valamely hajadont. A kitombolás alatt Groll úr (az
idősebb) sashegyi spriccert és kuglipártit értett a Nagydiófánál, görög
bor kortyogtatását a rácvárosi korcsmákban és kirándulást a határhegyre,
hol kékszemü ibolya bámul szeliden a bokrok alól. Ennyi elvégre elég a
kitombolásra.

Egy napon azonban nagy változás esett. Hideg szél kezdett fújni Garai úr
titkos rózsakertjére. Gloriett ugyanis egy este így köszöntötte őt:

– Jó estét Groll úr!

Garai úrban meghült a vér és elsápadt. Nem tudott mit felelni, csak
bambán, értelmetlenül nézett Gloriettre, ki ezüstcsengetyű hangon
csilingelt:

– Groll úr! Groll úr!

Nem sejtette, hogy Gloriett honnan tudta meg. Nem is kutatta, mert
rettentő félelmet érzett és a megriadt ember nem nézi, ki lőtt be az
ablakán. Gloriett azonban megvigasztalta:

– Na, azért nem szégyen, ha valakit Grollnak hívnak!

És elkezdte simogatni, becézni, keze érintése olyan volt, mint a
bársonyé. A hajából ibolyaillat áradt, a szeméből leányos sugár. De
mindez Grollnak szólt és Garai úr rémülten vette észre, hogy –
megcsalják. Megcsalja Groll, a trottli, aki durákot játszik és galambot
tenyészt. Fájdalmasan állapította meg, hogy nincsen veszedelmesebb
vetélytárs: a lenézett, megvetett, megcsúfolt Groll egyszerre csak ott
úszott Gloriett vágyaiban, ki észre sem vette többé Garait.

Csalhatatlan jelenségek beszéltek erről. Gloriett ugyanis egy csapásra
megváltozott. A fejébe vette, hogy Budán jobb a levegő és hattyútestü
felhők úsznak az égen. A napsugár vérszínü rózsákat szippant ki a
földből és nincsen szebb, mint a szakállas barátok harangmuzsikája.

– Egyszerre megtisztulnék, – mondotta Gloriett, aki észrevette a legelső
pillanatban, hogy Groll úr értékesebb valaki, mint a léhűtő Garai és
titokban arra gondolt, hogy nagyszerű volna valami rendes asszonynak
lenni, leszokni a táncról és a pezsgőről, misére járni vasárnap
délelőtt, durákot játszani szűk családi körben a kéményseprőéknél.

Amikor ezekről a dolgokról beszélt, Garai úrban meghűlt a vér.

– Jaj, de megbutult ez a lány! – gondolta.

Akkor meg éppen elfult a lélekzete, amikor Gloriett nyitott automobilon
kezdett szaladgálni a Krisztinában és Groll úr (az idősebb) háza előtt
meglassította a gépkocsit. Kiváncsian bámult be az ablakon és kacagva
beszélte Garai úrnak, hogy micsoda pompás birsalmaillat levegőzött ki a
szobákból és hogy Groll úr (az idősebb) aranyos ember.

Garai úr homlokbőrén keresztülgyöngyözött a veríték. Ez az aranyhaju
vadállat még képes, beállít Groll úrhoz (az idősebbhez) és imigyen
köszönti:

– Kisztihand papa!

Ennek azután tragikus következése lészen, melytől egyformán rettegett
Groll úr (az ifjabb) és Garai is. Groll úr (az idősebb) ugyanis nem érti
a tréfát. Rettentő öklével odabarackolja szerelmetes fia fejebubjára a
véleményt.

– Majd adok én neked! Du Vagabund! So a’ Person!

Most már reszketve surrant fel a szív-utcai háromszobásba, ahol Gloriett
egyszerű, asszonyos ruhában várta, haját feszesre fésült sűrű fonatban
csavarta homlokára, miképpen a Trost kisasszonyok. És kijelentette, hogy
utálja a táncot, meg a pezsgőt és limonádé-melódiákat kopogott a
zongorán, melyeket Groll papa énekelgetett a Zöld hordóban, amikor az
épülőfélben levő bérkaszárnyák bokrétaünnepét tartotta szerelmes jó
fiával.

Garai úr érezte, hogy elveszítette a csatát: Groll kiszorította a lány
szívéből. Nem bánta volna Gloriettet, de bánta a titkot, melyet még
Grollnak (a fiatalnak) se mondott volna el, ha nem lett volna egy
bőrben, egy pettyes bőrben vele. Mert ez a lány mindenre képes. Le fogja
leplezni Groll papának és akkor vége van mindennek, ami ifjúság és ami
szép. Az öreg úr nem ismeri a tréfát és összepárosítja a Trost
kisasszonnyal, aki száraz, unalmas és rendes, mint a budai asszonyok
fehérnemű-fiókja, melyben a Gugger-hegyen nőtt levendula erjed.

De nem adta föl a harcot. Garai úr még nem akart meghalni, eltünni,
megsemmisülni, még nem akart elfoszlani, mint a régen hallott bordalok,
melyek kiszállanak az ember fejéből a régi mámorokkal. Állta a harcot,
csak azon a barackszüreten szeretett volna túl lenni, mely bő termésünek
igérkezik vala és amelyet Groll papa fog kikopogtatni fia fejebubján.
Már szerette volna megverettnek, megcsapottnak érezni magát
(nadrágszijjal is fürgén bánik az öreg!), hogy aztán megmentse énje
értékesebb felét: Garai urat.

Valósággal meggyűlölte Gloriettet, aki teljesen kivedlett stilusából.
Gyűlölte új frizuráját, polgári szabásu ruháit, nyafogását,
szenvelgését. Úgy festett, mint valami karrikatura, melyet
vasárnaponkint gyönyörködve látnak a Witzrakete lapján a
polgárasszonyok.

Napról-napra kiállhatatlanabb lett a leány és nem is titkolta
szándékait, hogy szeretne Grollné lenni, menye a milliomos Groll
Fábiánnak, rokona sok tisztes polgárcsaládnak és idővel bálanyja lenni a
lövészeknek. Ezt aztán nem birta ki Garai úr. Egyszer ráförmedt
Gloriettre:

– Ne beszéljen butákat. Maga nem ismeri az öregemet!

Gloriett fölényesen mosolygott:

– De ismerem magamat! Ne féljen, én tudok öreg emberek nyelvén beszélni!

Garai úr már az ifjabb Groll fején érezte ama megszámlálhatatlan
daganatokat, mellyel ez a szerelem végződni fog. És elhatározta, hogy
szakít Gloriettel. Elhatározása nem volt nehéz, mert rámosolygott a
Primusz kisasszonyok hamvas arca, kik szelidek valának, mint a legelső
tavaszi nap és úgy ringatóztak, járván a budai utcákat, mint az
orgonavirág a szélben.

A Primusz kisasszonyokon csapott először össze Groll meg Garai. Hogy
föllángolt benne az első tűz, Groll újra kezdett nagyon nekimelegedni.
Garai hallgatott, hiszen ott volt Gloriett. És mint Groll kezdett
sétálgatni a Medve-utcában, elnézni a sarkon a fekete medvét, mely egy
fülkében állott a sarokház falán. Ez a medve haragosra érett barackot
evett s ez eszébe juttatá Groll papa vérbíróságát. Hogy azonban Garai
kezdett kiszorulni Gloriett vágyaiból, egyszerre feltámadt a
Medve-utcán. És elhatározta, hogy Mancit mint Garai fogja szeretni,
valahol a József-utcában kibérel egy négyszobás lakást. Ha Gloriett
hármat érdemelt, Mancika megérdemel legalább négyet. Mint építőmester
kubikméterekben is ki tudta fejezni a különbséget, mely Gloriettől
elválasztja Mancikát. Imigyen született meg a negyedik szoba, melyben
perzsaszőnyeg fogja megfojtani a hangot, melyre kiváncsi szomszédok
lesnek, amikor két ember magára marad.

Garai úr fantáziája kigyulladt, mint a mécses a Nepomucénusok szobra
alatt. Képzeletben már ott látta Mancikát abban a negyedik szobában, már
érezte a forró karokat, a mámoros éjszakákat. A dolog nem is látszott
nehéznek, hiszen Frau Krisztin elmondott sok mindent, amit jó tudni egy
lovagnak, aki aranypénz-muzsikával dalolja a szerelmi vallomást. Tudta,
hogy nemcsak Primusz mester iszik hitelben a Pacsirtánál, hanem ugyanezt
műveli Primuszné asszonyság is a sarki fűszeresnél, aki csak Ica
mosolygására volt hajlandó megnyitni a hitelt. És a Primusz kisasszonyok
szalámit vacsoráztak, pedig finom pástétommal kellene élniök, gyengére
sült pecsenyével, habostortával, hogy hamvas maradjon az arcuk.
Gyöngyöző pezsgőt kellene szürcsölni kristálypohárból, hogy a szemükből
ki ne lobbanjon a láng.

Primuszéknál csakugyan sátrat vert a penészszakállu szegénység. A lányok
száján megfagyott a dal, elbágyadt a mosolygás. Már csak megszokásból
nézegettek ki az ablakon a lovagokra, hogy valamivel elhessegessék
azokat a szomorú gondolatokat, melyeknek szárnya alá Primuszné
asszonyság fujta a levegőt. Ezek a gondolatok arról beszéltek, hogy a
budai hegyek mögül már lesóhajtja a hervadás nótáját, maholnap az ősz és
az ősz mögött a nagyszakállu, jégcsapbajuszu Télkirály lovagol. És üres
a kamra, Primusz mester nem hajlandó koporsót vállalni, pedig Wohanka
Tóbiás felkinálta neki. De az öreg megkötötte magát és kijelentette,
hogy inkább kiáll a barátok temploma elé koldulni, semhogy köpönyeget
faragjon a halálnak, mely akkor ellátogat a családjához is.

A lányok hang nélkül hallgatták anyjuk szipogását, ki mint a harmónika
sírta panaszát. Hogy száll az idő, felnőttek a lányok és egyik sem
keres. Csak nótáznak és ott sétáltatják a ház előtt a gavallérokat.
Pedig azok a gavallérok nem is olyan utolsók, legalább Frau Krisztin azt
beszéli, hogy annak a szeplősnek milliója van. Abból a millióból telnék
sok mindenre és nem kellene könyvre vásárolni a Fekete medvénél, aki már
messziről morog, ha meglátja Stefikét. Stefike járogatott ugyanis a
Fekete medvéhez, akit becsületes nevén Warmpoltzter Tóbiásnak hívtak és
aki jobban szerette a fagyos bankót, mint a meleg mosolygást, mellyel
Stefike fizetett.

Warmpoltzter azonban az utóbbi napokban megszelidült és amikor Stefi
átszaladt cukorért, sonkát és sajtot is csomagolt a cukor mellé,
nemkülönben fehér kenyeret. Primuszné nem értette a fölmelegedést, még
Ica sem, akinek pedig legtöbb volt a sütnivalója. Mert a hernyóforma
sváb már tegnap kijelentette, hogy a hitelnek pedig – slussz.

Ebből az álláspontjából azonban kizökkentette Groll úr (az ifjabb), aki
félrehúzta egy sarokba az öreget. Ettől a pillanattól fogva elvihették
volna Primuszék az egész boltot, még az ostornyelet és a kulimászt is,
ha éppen kedvük telt volna benne…

Amikor aztán felbontották a cukorcsomagot, a csomagban levél volt, a
levélben névjegy, a névjegyen betűk: Garai Gusztáv építőnagyvállalkozó.
A névjegy hátán néhány kusza sor beszélt arról, hogy tiszta és őszinte
vágy húzta az igen tisztelt kisasszonyokhoz, akiket tisztelettel kér,
hogy adjanak alkalmat a bemutatkozásra.

A levelet Stefike vette észre (ő volt a legjobb szemü) és Ica kezébe
lopta. Ica összebujt Mancikával és haditanácsot tartott.

– Te, ez a Groll szörnyű nagy trottli, meg kellene puhítani…

– Nekem nem tetszik, – felelte Manci, aki válogatós természetű volt és
mindig mesebeli hercegekről álmodozott.

– Nem az a fontos, hogy tetszik-e, hanem hogy…

A többit elkuncogta. Mert a szeplőkre gondolt, a tányérnagy szeplőkre,
melyekre még az Angol-Bank is látatlanul kifizetne egy milliót.
Egyébiránt még csak sejtelme sem volt arról, hogy Groll-Garai úrban
micsoda változás ment végbe s hogy kettős énje szörnyű viaskodást
folytatott egymással. Garai azonban legyőzte Grollt és elhatározá, hogy
ő intéz ostromot.

A Primusz-kisasszonyok alig tudták elfojtani kacagásukat, amikor Garai
úr vasárnap délelőtt bemutatkozott.

– Garai Gusztáv vagyok, – mondotta, miközben meghajtotta magát.

Igy tanulta az Ezüst Csillag-ban, ahol Popelka mester nyesegette a budai
palántákat, táncra és illemre tanítván az ifjakat. Főképpen az ifjakkal
foglalkozott, mert hiszen a leányok már hazulról hozták a levendula
szagu illemet. Garai úr csak az eldadogott formaságból vette észre, hogy
kitört belőle a Groll (az ifjabb) és elrestellé magát. Akkorákat
szuszogott, mint a propeller, mely tüdővészt kapott a Duna közepén és
csak nagy erővel tud révbe lubickolni. Nagynehezen összeszedte magát és
megszólaltatta Garait:

– Már régen szerettem volna megismerkedni a hölgyekkel!

Ica elkuncogta magát, ami Garai urat Grollá törpítette. Garai többet föl
sem tudott ébredni, mert Groll úr a galambokról kezdett beszélni. A
galambokról, melyek suhogva szállnak és muzsikát csapnak szárnyukkal a
levegőben. Az a muzsika olyan, mint az elfojtott kacagás.

– Maguk éppen olyanok, mint három galamb. Mint három fehér galamb!

Ezt elmondotta vagy tízszer is, de nem kapott rá választ. És
elbátortalanodott, úgy érezte magát, mint a gyermek, amikor nagyobbak
közé kerül. Hagyta, hadd vezessék, boldog volt, hogy köztük lehetett. És
a lányok vitték. Vezették össze-vissza, amerre játékos kedvüknek
tellett. Úgy érezték magukat, mintha egy lompos nagy idétlen kuvasz
vetődött volna hozzájuk, melynek megbámulják cammogását. És mindenki
utánuk fordult. Az ablakok kinyiltak és kiváncsi nézések lopakodtak
nyomukba. A lányok szembeszéddel mondották el véleményüket.

– Borzasztó ostoba, – mondotta Manci szeme.

– Na, na, de azért ravasz, – felelte Ica.

– Szebb gavallért is el tudnék képzelni, – szemtelenkedett Stefi kék
szeme, erre azonban rácsaptak mind a ketten:

– Te fogd be a szájad! – villogott a két nézés, mire aztán Stefi a
járókelőkkel kezdett foglalkozni.

Groll úr akkorákat sóhajtott, hogy megrezdültek a gesztenyefákon a
levelek. Garait siratta titkon, aki nem mert megszólalni, pedig
ugyancsak lett volna mondanivalója. Amikor azonban a lányok
keresztülvezették a Lánchídon, egyszerre előkerült. Pesten volt, a pesti
oldalon, mely tüzet lehelt ereibe és bátorságot szívébe.

Ica úgy intézte, hogy magára maradjon Mancival. Garai úr hálás
pillantással fizetett és hogy összestimmelte lépéseit Mancikáéval,
elkezdte az ostromot:

– Már régen vágyódom erre a percre, kisasszony!

– Előbb is meg tudtam volna szerezni, ha nem olyan ügyetlen!

– Budán mindenki ügyetlen. Engem ott sokan ismernek. Meglássa, holnap
mindenki arról fog beszélni, hogy én magukkal mentem!

– Olyan nagy baj az?

– Nem. Nem nagy baj. De nem szeretem. Ezért akarok Pesten lakni!

– Na és miért nem lakik ott?

Garai úr nagyot nyelt:

– Mert tudja… Tudja, hiányzik valaki, akivel odaköltözzem… Aki olyan
legyen, mint maga. Barna haju és barna szemü…

Garai úr kivörösödött. A szeplők tüzesek lettek, mint a fekete
éjszakában szálló szikra. Manci úgy érezte, hogy csupa parázs ég
mellette, mely megperzseli haját és ruháját. Önkéntelenül oldalt lépett,
Garai úr pedig reábámult halszínű szemével:

– Mondja Manci, hány szobás lakást szeretne maga?

– Hatot, – felelte Manci könnyedén, – hatot…

– Oh, én meg fogom szerezni magának, Manci. Tudja én…

Azt akarta mondani, hogy nem sajnálja a pénzt, de Manci közbevágott:

– Hagyja csak. Erről majd beszélünk még!

Amikor a sétának vége volt, Garai úr újjászületett. Tegnap talán
titokban még sajnálta is Gloriettet, ma azonban örült, hogy a dolgok
ilyetén formát vettenek magukra. Nem is merte álmodni, hogy Mancika
ilyen könnyű és megértő legyen. És nem is sajnálta azt a kétszobás
többletet, melyet Mancika kivánt.

– Megéri, – mondogatta, – bizony Isten megéri…

És most már elhatározta, hogy felkeresi Raxot. Rax doktort, az óbudai
fiskálist, aki majd elintézi a dolgot Gloriettel. Azzal ugyanis
tisztában volt, hogy fizetni kell. Gloriett nem az a lány, akivel olyan
könnyű kibabrálni. És mert ismerte ezt a sarki igazságot, ezért fordult
vala óbudai fiskálishoz, mert Óbudán laknak a legravaszabb rókák, tehát
Óbudán nőnek a legcsavarosabb eszü fiskálisok is. Rax bácsi még a
cementes olaszokkal is el tudott bánni, hogyne tudna elbánni egy pesti
lánnyal?

Mancika otthon elmesélte Icának, hogy mit mondott Garai. Ica felhúzta az
orrát:

– Nem szeretem, hogy mindjárt ezzel kezdte. A lakásról utóljára beszél
az ember.

Ica ugyanis azt képzelte, hogy Garai úr hebehurgya ember, aki hamar
megbánja a dolgokat. És megdicsérte Mancikát, aki ügyesen kisiklott a
felelet alól.

– Csak melegen kell tartani, mint a kenyeret sütés előtt!

Mancika nem volt elragadtatva a gyors sikertől, alapjában véve nem bánta
volna, ha Garai úr Icába lett volna szerelmes, de úgy érezte, hogyha így
történt: szabályosan történt.

– Elvégre én vagyok soron, – mondotta és kissé megborzongott, amikor
Garai vércseppszínű szeplőire gondolt. De Ica leintette:

– Azért egészen jó fiu. És kezelhető. Nem kell alatta eloltani a
spirituszt!

A Medve-utcában bizonyos tisztelettel kezdtek reájuk nézni az emberek.
Groll közeledése meggyujtotta az érdeklődés szövétnekét. Erről beszéltek
az emberek és erről suttogtak a vénasszonyok a benyilókban és a
kapuboltok alatt. És találgatták, hogy mi lesz a vége. A gyöngébb
szívüek, akik szerettek megjelenni a temetéseken és elérzékenyedtek,
amikor lakodalmat láttak: azt találgatták, hogy melyik templomban lesz
az esküvő. A józanabbak azonban kételkedtek ebben a dologban, mert
ismerték az öreg Grollt. Muttermayer néni, aki számon tartotta a budai
dolgokat és szolidáris vala a kéményseprőékkel, megcsóválta a fejét:

– Vajjon mit szólnak ehhez a Trosték?

Mert ez nem illő dolog. Groll Gusztáv ugyanis minden nap megjelent az
asztalosék ablakánál és hosszú beszélgetésbe keveredett azzal a barna
lánnyal, aki mindennek való, csak feleségnek nem. Mert puccos, mint a
páva és egész nap énekel, mint a színházi nők. Muttermayer néni lelkének
rosszúl estek e dolgok és egy szép napon felölté fekete selyemruháját és
fekete csipkekendőt tett a fejére s elballagott a Krisztinába Trosték
felé.

Groll úr már kinézte a lakást. Apróra kikérdezte Mancikát, hogy mit
hogyan szeretne – ha hatszobás lakása volna. És bár sohasem látta, mégis
ő rendezte be messziről. A butorokhoz úgy értett, hogy csoda, hiszen
asztalos lánya volt, a szőnyegekhez meg azért tudott, mert sokat nézte
Pesten a kirakatokat. Azok a kirakatok lopják a szívekbe az első vágyat
és termékenyítik meg a lányszíveket a bűnre. Muttermayerné csakúgy, mint
Warmpoltzter úr legalább ezt vallották, megtoldván azzal, hogy rendes
ember csak olyan boltban vásárol, melynek nincsen kirakata.

Garai úr berendezte a lakást. Puha és meleg fészek lett belőle. Parfümös
üvegeket állított az asztalokra és kihúzta dugójukat. Az illat
beszívódott a szőnyegekbe és a kárpitokba, benne kavargott a levegőben.
Garai úr most már csak arra a várt, hogy Rax doktor elintézze Gloriettet
és akkor a kalickába beszáll a fehér galamb. Természetesnek tartotta,
hiszen Mancika mindent helyeselt. Nem mondott ellent soha. Még akkor
sem, amikor világosan megmondta:

– Majd ha odaát fogunk lakni…

A hatszobásról nem szólt semmit, meglepetésnek tartogatta.

Hanem Rax doktor kemény dióba harapott. Amikor Gloriett kisasszony
megjelent előtte, úgy képzelte, hogy tízperces lesz a dolog. De hogy
kinyitotta száját, konstatálta, hogy az eset nem tartozik az egyszerűek
közé.

– Abból nem eszik Groll Gusztáv úr, – mondotta kereken.

– De kisasszony, gondolja meg…

– Már meggondoltam. Jogom van hozzá és én érvényesítem jogomat. Ha nem
tudom szép szerével, olyan skandalumot csinálok, hogy…

Rax doktor hagyta, hogy kidühöngje magát. Akkor aztán szárazon
megkérdezte:

– Kisasszony, mondja meg, mennyi pénzt óhajt?

– Egy krajcárt sem. Még ha két szekérrel hozzák, se kell. Nekem jogom
van Groll Gusztávhoz…

Rax doktor vállat vont. Aztán elhivatta Groll urat (az ifjabbat). Groll
úr elsápadt a rémülettől, amikor meghallotta az esetet.

– Meg fognak verni, – gondolta szomorú rezignációval és titokban dühös
volt Garaira, aki minden bajnak az oka. Groll Gusztáv sohasem csinál
efféle butaságot, az ilyesmi csak Garaitól telik ki.

– Egyezzék ki vele, akármit kérjen is, – könyörgött Rax doktornak, aki
azonban nem sok reménnyel biztatta. Ezeket a pesti pillangókat nehéz
elhessegetni, ha rászoktak valakire.

Gloriett félredobta a fiskális második levelét. Egy délután fölvette
legszerényebb ruháját, a haját egyszerű kontyba csavarta és omnibuszra
ült. Szerényen, miképpen a polgárasszonyok, kik átmerészkedének a pesti
partra. Az omnibusz lassú baktatással csörömpölt keresztül a hídon és
beleringatá az alagút szájába, mely olyan, mint a bibliai cethal szája,
mely tisztátalanul szippantja be a kétkedőket és megtisztulva teszi
partra. Mire a pesti ember leszáll a budai templom előtt, úgy érzi
magát, hogy elmaradt mögötte minden, ami Pest és ami hangos, lépése
meglassudik és ereibe beleömlik a hegyek levegője, mely tavasszal
virágporral vagyon tele.

Gloriett arcát sűrűfonásu fátyol védte a széltől és a kiváncsi
pillantástól. Mert az asszonyt megnézik ideát is, akkor meg éppen, ha
olyan, mint Gloriett. Gloriett ugyanis olyan volt, mint a mágnes, mely
magához szívja a vasport. És kiváncsi pillantások repültek feléje, a
pillantásokból azonban hiányzott az éhség, mely odaát a túlsó oldalán
kilobbant százféle alakban. A nézésekben azonban nem volt egyéb, mint
csodálkozás és Gloriett meg volt elégedve magával.

– Tisztességes asszonynak tartanak, – gondolta titkos örömmel és
gondosan maga alá húzta lábát, nehogy meglássák áttört harisnyáját.
Budán ugyanis nem tartják tisztességes asszonynak azt, aki áttört
harisnyát visel.

Ennyit azonban nem akart áldozni a tisztességnek, amely amugy is sokat
követel az asszonyi hiúságtól. Amikor Groll Fábiánék háza előtt
megállott, le szerette volna húzni mégis ezt a harisnyát, de már nem
volt érkezése. Babonás volt: cselekvések előtt nem szeretett
visszafordulni.

A ház földszintes volt és úgy terpeszkedett el az utcán, mint a
jóllakott macska a napon. Az ablakon régimódi spaléták, a kapu fölött
faragott dísz. Amikor megrántotta a csengőt, hangosan kopogott fel a
szíve. Valami aggodalom szállotta meg. De hamarosan összeszedte magát,
mert csoszogó, öreges lépések reszkettek keresztül a nehéz
tölgyfadeszkán és valaki köhécselt. Gloriett illedelmesre igazította
magát, mert nem lehetetlen, hogy Fábián úr maga kecmereg elő valahonnan.
Budán furcsák az emberek.

Ezt csak akkor konstatálta, amikor kinyilt a kapu és egy kócos
öregasszony arca rajzolódott bele a nyilásba. Gruberl néni volt, az öreg
szakácsné, akiről csakúgy csepegett az alázat. Amikor meglátta a finom
úri dámát, összegörnyedt, mint a harmónika, melyből kiszállt a sóhaj.

– Groll urat keresem, – mondta Gloriett.

– Az öreg Groll urat? Óh igen, tessék…

Groll Fábián úr ingujjban volt, amikor Gruberl néni rászólt, hogy itt
van egy finom úri dáma. Groll Fábián erre felhúzta a kabátját és
előcammogott az irodából. Lassú, komoly lépéssel vitte magát keresztül a
folyosón, melyen mindenki lábujjhegyen járt rajta kívül. Igy volt ez
időtlen idők óta a familiában: a sarkán csak egynek lehetett járnia.

Amikor Gloriett meglátta, hangos zokogással szorította ki formás
kebléből a levegőt.

– Groll úr, óh, Groll úr!

Groll Fábián meghökkent. Effélét nem látott gyerekkora óta. Ebben a
házban nem sírt senki, de nem is káromkodott. Ez utóbbit ő is csak a
házon kívül cselekedte. Hogy Gloriett hangos sírása megrázta a csendes,
birsalmaszagu levegőt, úgy érezte magát, mint akit valami vándorméhraj
rohan meg.

– Nagysád, – mondotta zavartan, – biztosan el tetszett cserélni a házat…
A temetkező egylet a szomszéd házban van…

Gloriett fölemelte szép fejét és csendes sírásra változtatta a zokogást:

– Nem, Groll úr, én magát keresem… A fia miatt. Óh, ha az olyan derék,
jó ember volna, mint maga…

Groll Fábián rosszakat sejtett:

– A fiam… Ismeri a fiamat!

– Óh jobban, mint kellene… Tönkretett engem. Azt igérte, hogy elvesz és…
tetszik tudni…

A többi zokogásba fulladt. Groll Fábián egy darabig hümmögött, aztán
kiveresedett az arca.

– Ne sírjon kisasszony, majd én rendbe hozom a dolgot…

Gloriett elmondott egyet-mást, amit szükségesnek tartott. A pezsgőt, meg
a táncot azonban elhallgatta. Groll Fábián levegő után kapkodott.
Szeplői felparázslottak az indulattól és csak ennyit mondott:

– Na wart…

Gloriett megsejtette, hogy ez az ifjabb Grollnak szól. Szepegve
odacsúszott az öreghez és megfogta kezét:

– Groll bácsi, ne bántsa azért… Mi szeretjük azért egymást…

Groll Fábián elrántotta kezét. Kiszélesedett, kidagasztotta potrohát és
húsos tenyerével a levegőbe csapott:

– Mars! Takarodj ki! Majd adok én nektek!…

Gloriett riadtan hökkent vissza. Ennyi hangot nem hallott egy tüdőből
soha. Az öreg úgy bömbölt, mint a mozsárágyú és vörös haja
felborzolódott a haragtól:

– Hinaus, – ordította, – hinaus!

Gloriett felugrott és riadtan futott ki a házból. Könnyű cipője úgy
kopogott, mintha kavicsot koppantott volna a kőkockákra. Alig várta,
hogy kívül legyem a kapun. Amikor végre Gruberl néni testén keresztül
kijutott, felsóhajtott:

– Na, ezt aztán megcsináltam. Most mindennek fuccs!

Már nem omnibuszon, hanem bérkocsin ment haza. Nem volt szükséges
rázatnia magát. A kocsiban rendezgetni kezdte gondolatait és
csodálkozva. mondotta:

– Hogy csinálhattam ilyen butaságot!

Csak utólag konstatálta, hogy nem tud az öreg urak nyelvén. Pedig
ugyancsak bizott abban a tudományban. Igaz, hogy ez az öreg úr más fajta
volt. Budán lakott.

Groll Fábián hideg vízbe mártotta a fejét, hogy szét ne pattanjon. A
Grollok ugyanis gutaütéssel múltak el az árnyékvilágból, behűtötte
tehátlan kobakját, mint a szódásüveget és harcra készen várta fiát.

Előbb azonban Trosztné látogatásán kellett túlesnie, aki felháborodással
közölt egynémely dolgokat, hogy az ifjabb Groll holmi jöttmenteknek
csapja a szelet, akik behálózzák, akár pók a legyet. Az egész nap ott
lődörög a Medve-utcán, mint valami szerelmes diák.

Groll Fábián megkönnyebbült erre a közlésre. Félt ugyanis, hogy annak a
perszónának fizetni kell, hogy ne kösse Troszték orrára a dolgot. Az
ilyen személytől minden kitelik. Igy azonban nem kap egy fityinget se,
mert Trosztné már úgyis tudja.

– Azt a személyt éppen most dobtam ki a házamból! A fiammal pedig
számolok!

Trosztné felháborodott ezen a merészségen és az elmúlt időket emlegette.
Amikor fiatalon nősültek a férfiak. Akkor még nem voltak olyan
szemtelenek a jöttmentek. Ezeknek az embereknek meg kellene tiltani,
hogy leányaik legyenek. Törvényt kellene hozni ellenük. A régi időkben a
magisztrátus vízbe szóratta az ilyen leányokat.

Groll Fábián helyeselt. És megigérte, hogy szigorúbban fogja a fiút.
Ezzel Trosztné meg is elégedett és mint aki jól végezte dolgát: tiszta
lelkiismerettel hazament.

– Meg fogja verni a fiút, – mondotta, – de úgy kell neki…

Trosztné jóslása valóra vált. Amikor ugyanis Groll úr (az ifjabb)
hazasurrant, Groll papa berobbant a szobába. Két rettentő barackot
helyezett el fia fején, miközben magyarázott:

– Nesze neked parfümös kisasszony! Nesze Medve-utca!

A barackok úgy kopogtak a fején, mint a jégdarabok. Közben, mint a
kovács a félrebillent üllőt, tenyérrel csapkodta egyenesre a félrehúzott
koponyát.

Groll úr fájdalommal konstatálta, hogy igaz az, amit az öregek
beszélnek, hogy Groll papa fiatalabb korában ingyen ivott a
vendéglőkben, mert rauzverfer volt. Amikor már dagadtra kalapálta
kobakját, előkerült a nadrágszíj s néhány perc alatt zebrává változtatta
át.

– So á Person! – üvöltötte az öreg. – Ilyen nőszemély! És te házasságot
igértél neki!

Groll úr (az ifjabb) tagadta keményen azt a vádat, de nem használt.
Groll Fábiánt nem lehetett becsapni. Ravasz róka volt. És kiadta a
parancsot, hogy rövidesen megkérje Klárikát, kinél rendesebb hajadon
nincsen az egész világon.

– Na, ezt aztán jól csinálta az a…

Nem folytatta tovább, mert hátha Mancika volt. Hiszen az öreg
Medve-utcát emlegetett. Erre a gondolatra egészen nekikeseredett:

– Nem lehet bízni többé senkiben.

Gruberl néni vizesborogatást hozott. Gyöngéden bepólyázta fejét. A vén
asszony bár elvben helyeselte a fenyítést: gyakorlatban ellene volt.
Hogy megvigasztalja fiatal urát, gagyogni kezdett:

– Szép volt az a kisasszony hej!

– Milyen volt?

Gruberl néni pontosan leírta. Még a fotográfus sem tudta volna szebben.
És Groll úr (a fiatalabb) megállapította, hogy Gloriett volt. Most már
befejezte a mondatot, mit az imént kettéharapott:

– A bestia! Az a bestia…

Aztán lefeküdt. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy hogyan keveredett
ebbe a dologba a Medve-utca. És szomorú köd szállt a szívére, hirtelen
jött bánat. Mert tisztában volt, hogy többé nem mutatkozhatik a
Medve-utcában. Pedig az a hatszobás lakás már várja Mancikát, a hófehér
galambot.

A Primusz kisasszonyok nem tudták megmagyarázni, hogy hol maradt Garai
úr. Mert mind ott sétált az ablak alatt: a fasirozott nyakú telegráfos
főhadnagy, a fogalmazó a statisztikából, a pesti jogász, a
bankhivatalnok. Csak Garai hiányzott.

– Ugyan hol lehet? – érdeklődött Manci.

– Majd előkerül.

De egész délután nem mutatkozott. Eltünt, elveszett. Este, amikor már
kiürült az utca, egy árnyék simult bele a félsötétbe. Megállott a
Primusz kisasszonyok ablaka alatt és remegő hangon megszólalt:

– Mancika. Mancika kisasszony!

Mancika már feküdt, de meghallotta a hangot, Magára kapta a ruháját és
kihajolt a virágok fölé.

– Mancika, – suttogta Garai úr, – én szeretem magát. De nem járhatok
többé a Medve-utcában. De ha maga akarja, holnap kocsit küldök magáért.
Már berendeztem azt a lakást és akkor mindennap látjuk egymást. Én
minden este magánál leszek.

Mancika arcát elöntötte a tűz:

– Maga téved, kedves Groll úr, még a felesége is csak talán lettem
volna!

Egy gyors, rövid rántással behúzta a zsalugátert, és a következő
pillanatban ellobbant a gyertya. Garai úr szívére keserű, vad érzés
szállt. Ez a leány is észrevette, hogy Groll úr a különb. Ő is azt
akarta, amit Gloriett. Asszonyává lenni, a gazdag Groll fiának.

– Nem érdemes élni, – konstatálta és kiballagott a sikátorból. A
levegőben valami huhogó hang muzsikált, mintha elszállott volna egy
galamb, az első fehér galamb.




V.

Frau Krisztin kezdett megint sűrűn bejárni Primuszékhoz, de már nem
emlegette többé Groll urat. Nem mert előhozakodni vele, mert Fábián úr
megfenyegette. Megtudta ugyanis, hogy fiacskája Krisztina néni útján
próbálgat közlekedni azzal a perszónával, mire csúnyán lehordta az öreg
asszonyt. Frau Krisztin tehát elő sem hozta a fiatal urat, nem mervén
kikezdeni a segítő egyesület hatalmas elnökével, ki egy személy vala
Groll Fábiánnal.

Grollék helyett Franzen Magdolnát kezdte emlegetni, akinek nemsokára
megnyilik tánciskolája az Ezüst Csillagban. Az ilyen gyönyörü gyerekek
nem hiányozhatnak onnan. Nagy urak is meglátogatják néha a budai
leányokat, kik között nincsen ehhez a három galambhoz fogható. Ha
egyszer elmennek, annyi udvarlójuk lesz, hogy el sem férnek a
gyalogjárón és lefőzik a budai polgárkisasszonyokat.

Primuszné asszonyság fájdalmasan sóhajtott erre a közlésre, mely mintha
a lelke bokrán nőtt volna.

– Hiszen elküldeném őket, de tudja, hogy az uram nem keres semmit.

Frau Krisztin megvigasztalta: iparos emberrel megesik ilyesmi. És
nyomban felcsoszogott a Három Koronába Magdolna kisasszony színe elé,
aki éppen rendezgette a lakást. Új selymeket és bársonyokat szórt szét a
szobában, új színeket kevert furcsa tarkaságba. Mert azok az urak,
kikkel meleg barátság füzte össze, szeretik a változatosságot.
Asszonyban éppen, úgy, mint színekben és ha már ő maga nem ölthetett
friss ábrázatot, megváltoztatá a lakást. Hogy Frau Krisztin beszámolt a
dolgokról, elégedetten bólogatott:

– Valamit fogunk csinálni szegénykékkel, – mondá és délután elhívatta a
Primusz mestert. Megbízást adott neki mindenféle foltozgatásra és nagy
csomó pénzt adott előlegül.

– Aztán ne feledkezzen el leányairól, – szólt oda a derék asztalosnak,
aki nem értette meg, miért fizetik meg ennyire a semmiségekért. De elve
volt nem kutatni, hogyan jön a pénz, melynek soha sincsen szaga és úgy
fölmelegíti az embert, mint a háromszor főzött szilvapálinka. És
Primuszékhoz egyszerre beköltözött a jókedv. Egyszerre dalos lett a
leányok szája, a nézésük visszanyerte régi biztosságát, a gödröcskék
megjelentek arcukon. A lovagok megállapították, hogy megszépültek és
megvidámodtak és Ica, a középső, megint hamiskásan kuncogott, amikor
elsétáltak az ablak alatt.

A varrónő is tanyát vert a házban és a három leány hangos-vitatkozva
megmagyarázta, hogy milyen legyen az új ruha. Melegen és behatóan
vitatták meg minden vonalát, minden ráncát, nekik a ruha több volt, mint
másnak, mert a ruha jelentette az életet, a mozgást, a szabadságot, mely
nélkül csak este lehetne kisurranni a kapun és mellékutcákban járni,
félénken megrezzenni, ha férfilépés kopog föl a hátuk mögött, mert
férfiak csak okos leányokkal mernek kikezdeni.

Popelka mester beeresztette az Ezüst Csillag termét viasszal és a
csillárokra friss harisnyát húzatott. A bársony padokat, melyek körbe
futottak a falak mentén, fölfrissíttette és lemosatta a márványokat.
Girlandot akasztott a párkányokra, hogy barátságosabb képe legyen az
egésznek, de hiába, ezt a nagy hambárt nehéz volt mosolyra hangolni.
Mert valamikor kápolna volt, istenes barátok csoszogtak fel éjfélenkint
zsolozsmára és csattogott a szöges flagellum és zsongottak a pszalmusok.
De jött egy színészarcu császár, aki elkergette a barátokat, kisepervén
őket, mint a hervadt falevelet és azóta hol színjátszók ütöttek tanyát
benne, hol pedig karnevál nevető arcú hercege vonul be hangos
muzsikaszóval.

Fenn, a terem boltja alatt három kis ablak nyilott, mely elé sűrű farács
vonódott, mint a gyóntatószék könyöklője fölé. Valamikor a priorok és
apátok lesték onnan titokban az éjféli flagellációt, a három ablak volt
a klastrom szeme, melyen által a barátok lelkébe látott a gvardián. A
kis leányok, kik Popelka úr intésére forgolódtak, szinte önkénytelenül
meghajtották fejüket, amikor pillantásuk azokra az ablakszemekre esett.
Pedig Magdolna kisasszony, éppen úgy, mint Popelka mester,
biztosították, hogy azokban a fülkékben nincsen senki. A feljárókat
befalazták, kísértetek pedig nincsenek.

Popelka mester öreg volt, mint egy papagály. Egyforma vénnek, száraznak
ismerték harminc esztendő óta az asszonyok, kiket ő vezetett művészetébe
a táncnak. Tőle tanultak meg hajbókolni és igent mondani a vallomás
után. Ő tanítá meg őket a táncra, mely lassú égésü tüzeket gyújt lángra.
Popelka nélkül nem lettek volna regények, Popelka nélkül szegény lett
volna a farsang. És Popelka számon tartott mindeneket. Olyan volt, mint
egy két lábon járó matrikula. De csak a leányokat jegyezte meg: az ifjak
maguktól jöttek. Csak meg kell gyújtani a gyertyát és előszárnyal a
pillangó.

Mihelyst felserdült egy leány: Popelka megjelent a családban. Hosszú
kávészínü kabátot viselt, amely derékben feszesen ült. Pantallója
halaványkék volt és galambszínű csíkos mellény világított a kabátja
alatt. Nyakkendője nagy darab selyem volt, feketekék színü és egészen
körülölelte nyakát. Karneolfejü tű tartotta össze, melyből egy szem
rubint ragyogott a kislányok felé. Magas cilinder és enyhesárga keztyű
egészítette ki öltözetét, melyet titokban leutánoztak a vándorszínészek,
kik vidéken hódítanak apró városokban…

Hogy Popelka megjelent és meghívta a felserdült kisasszonyt a
táncelőadásra, hivatalosan is nagy leány lett a háznál. És a
kisasszonyok, kik türelmetlenek valának álmaikban, Popelkát látták és
mosolyogva ébredtenek. Ha pedig valahonnan muzsika szürődött be,
vágyakozva sóhajtottak:

– Istenem, csak Popelka jönne már.

Amikor ki volt fényesítve a terem, Popelka úr elkezdte a sétát.
Bekopogtatott tisztes familiákhoz, elbeszélgetett a nagyanyákkal a régen
múlt időkről. bókot mondott az anyáknak és megdicsérte fiatalságukat,
melyet meg tudtak őrzeni ezekben a szomorú időkben, meghívta a
kisasszonykát az Ezüst Csillagba, mely nélkül nem tökéletes a nevelés.
És amikor elkezdte sétáját, a leányok türelmetlenül nézegettek ki az
ablakon, hogy vajjon nem bukkan-e fel valahol a parádés öreg.

Popelka névsort írt össze sétája előtt, melyben egy vagy két kereszt
jelezte a szép leányokat. A névsort mindig megmutatta Magdolna
kisasszonynak, aki megtette észrevételeit. A kisasszony most olyasmit
cselekedett, amit még soha. Vadonatúj nevet írt a lajstromba: a Primusz
kisasszonyok nevét. És a nevek mellé négy keresztet rajzolt.

– Ide is el fog menni maestro!

Popelka mester aggodalmaskodott:

– Miféle emberek?

Magdolna kisasszony megnyugtatta:

– A leányok gyönyörüek, valami újat is kell mutatni a kegyelmes úrnak!

És Popelka úr Muttermayerné nagy csodálkozására bekopogtatott
Primuszékhoz.

– Romlanak az idők, – sóhajtotta, – romlanak.

Többet nem tudott mondani nagy felháborodásában. Popelka úr látogatása
ugyanis egyet jelentett a lovaggá ütéssel…

Magdolna kisasszony földig borult a megtiszteltetéstől, amikor eljött a
kegyelmes úr. Mert a kegyelmes úr most bejelentés nélkül jött és ez azt
jelentette, hogy meg van elégedve szolgálataival.

– Mit csinálnak a báránykák?

– Most tereljük össze őket. Nemsokára kezdődik a tánc és ha a kegyelmes
úr megtisztelné intézetemet…

– Nagyon szeretem a táncot, nagyon szeretem.

És elkezdett más dolgokról beszélni, hogy ezidén még nincsen titkárja,
mert, sajnos, hamar lesznek szerelmesek ezek a fiatalok.

– A kegyelmes úr egészen elrontja őket. Megházasítja, pedig nem mindig
kell sietni…

– Én szeretem a rendes embereket. A rendes ember korán házasodik. Ez
idén is meg fogunk jutalmazni egy-két ügyes leányt.

A kegyelmes úr ugyanis nagy jutalmat adott a táncoló kisasszonyok
egyike-másikának. A jutalom nagy volt, még férj is járt vele. A
kegyelmes úr esztendőnként válogatta titkárait, kiknek semmi dolguk sem
volt. Csak néha-néha megjelentek az Ezüst Csillag táncleckéin és
élet-halálra udvaroltak a legszebbeknek. Egyikük hamarosan férjhez is
ment: a titkár úr nem tudott várni. És nem voltak ritkák a tizenhat
esztendős asszonyok, akiket a kegyelmes úr segített férjhez.

A jó bugrisok ugyan mindenféle rosszat beszéltek az ilyen házasságról,
de nem haragudtak meg érte. A kegyelmes úr jóképű fiúkat tudott
összeválogatni és nem vonta meg a házasoktól később sem a jóindulatát.
Ezek a fiatal párok ott laktak a várhegy alatt és ő excellenciája így
hívta őket: vejeim…

Most, hogy végigdőlt Magdolna kisasszony kerevetjén, vejeiről beszélt:

– Kezdem már unni őket, – mondogatta, – mindenféle dolgukkal hozzám
szaladnak. Annyi keresztfiam van, hogy nem győzöm őket…

Magdolna kisasszony helyeselt:

– Igaza van, kegyelmes úr, valami diszkrétebb, finomabb fiút kell
keresni.

– Csak attól tartok, az ilyen túlkövetelő.

– Jó portékának jó az ára, – mondá Magdolna kisasszony, aki megigérte,
hogy kezébe veszi a dolgot.

Magdolna kisasszony ügyes asszony volt. Nem nyult apróhirdetéshez, hanem
maga vette kezébe a dolgot. Nincs az a nagy víz, amelyben ne lehetne
friss halat fogni, volt az elve s körüljárta ismerőseit. Öreg
kisasszonyok voltak, kik száraz keblükben elhervadt szerelmek emlékét
őrizgették. Elmult kalandok emléke kisértette őket, melyek szívükbe
lopták a gyönyörű órákat, míg elszálltak láthatatlanul. Virágot őriztek
és arcképeket s kívülről tudtak mindenféle verset a holdsugárról.

Az ő ifjúságukban a grófok és katonák voltak divatban, ezért laktak ott
a vár alatt. A várból kisöpörte ugyan az idő a katonákat, de megmaradtak
a grófok, kik potrohot eresztettek és szemük elvizesedett; mint a
potykáé. Dadognak és nem tudnak emlékezni, nem is tudják, hogy azok a
vénkisasszonyok elérzékenyednek nevüknek hallatára.

Ezek közül való volt Marianne kisasszony is, akiről azt suttogták az
emberek, hogy bárónő volt az anyja, bár sohasem emlegette, mert maga
járt tejért és hitelbe vásárolt a fűszeresnél. És beszéltek róla elmult
históriákat, melyeket csak este, csak sötétedéskor lehet elmondani, mert
olyan hihetetlenek.

Marianne kisasszony illő reverenciával fogadta Magdolnát, mert nagy
urakkal tart fönn barátságot. Lelkében ugyan megvetette, mert ezek a
személyek teszik tönkre a finomlelkű nőket a hercegeknél, de mégis
mosolygott, amikor belépett hozzá.

– Diszkrét dologban jöttem, Marianne, – mondá Magdolna kisasszony, aki
szerette az ünnepélyes gesztusokat.

– Ha diszkrét, jobb helyre nem jöhetett.

– Marianne, – sóhajtá Magdolna, – maga nem tudja, mennyi baj van ma a
fiatalokkal.

– Tudom, – felelte Marianne, – a mai fiatalok hangosak és illemtelenek.

– És megbízhatatlanok, – vetette közbe Magdolna, – nagyon
megbízhatatlanok. Éppen emiatt kerestem föl. Tudja, a kegyelmes úr
megint titkárt keres. Ha maga tudna nekem valakit ajánlani. Egy
diszkrét, finom fiút, aki hallgatni tud.

Marianne szeme fölragyogott, mint a vén tükör, ha rátáncol a napsugár.
Egyszerre emlékek kezdtek benne gyuladozni, egy láthatatlan
lámpagyujtogató kis mécseseket gyujtogatott föl köröskörül. Elalvadt
lángok lobogtak föl újra, elfelejtett álmok nyitogatták szemüket.
Valahogyan megint odakerülni azokhoz az urakhoz! Ez volt minden vágya,
minden ambiciója.

Alig tudta elfojtani örömét és a nekiiramló kiáltás szóparipáit
visszarántotta.

– Igen, – mondotta, – ismerek egynéhány kedves fiút, aki alkalmas
leszen. Van három unokaöcsém és azt hiszem, rá fogom beszélni az
egyiket.

Magdolna kisasszony meg volt elégedve az eredménnyel. Ez a Marianne
mindenképpen ügyes leány. Öccsei ugyan nem nagyon vettek tudomást róla,
mert a barátság nem sok hasznot igért. No de minden megváltozik ezen a
világon, miért ne változnának meg tehát a Sporn-fiúk? Magdolna csak
annyit tudott róluk, hogy lovakból élnek és barátságot tartanak fönn
minden lovászgyerekkel. Egyébként ügyes, jóvágású fiúk, akik után
szívesen fordulnak meg az asszonyok.

Magdolna kisasszony egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délelőtt
behozták Sporn báró névjegyét. A keresztneve István volt és a
látogatásra szabályosan öltözött. Magdolna az első pillantásra
megállapította, hogy ez az, akit keresett. Mert az első pillanatra
tisztában lett mindennel és finoman, választékosan beszélt. Mindent
elfogadott, amit Magdolna kívánt és helyeselte a terveket.

– Örülök, ha szolgálatára lehetek a kegyelmes úrnak, – mondotta és
titokban az istállóra gondolt. Hogy majd a közelébe férkőzik minden
titoknak s egy csapásra helyrebillenti a mérleget, mert az a mérleg
lefele szállt nagyon, a hadmozdulatok sehogy sem sikerültek.
Lassan-lassan lesülyedt az öt forintos adósságokig és a hinár ugyancsak
belekapaszkodott.

– Nem lehet megélni, – panaszkodott, – maholnap eszcájgot pucolok.

Az eszcájg, mint valami szomorú szimbólum, villogott a Spornok fölött. A
rossz nyelvek ugyan azt is megkockáztatták, hogy az eszcájgból csak
holmi ezüstkanalakhoz volt közük, de ez alighanem túlzás volt. Mert ahol
a Spornok étkeztek, nem volt ezüst kanál, vagy pedig jó szeme volt a
pincérnek. Annyi azonban megfelelt az igazságnak, hogy egynémely hajtása
a törzsnek, evőeszközön tanulta meg a munkát és az eszcájg tette hasznos
tagjává a társadalomnak.

Sporn Pista nem kért ebből a haszonból és amikor Marianne fölajánlotta
neki a hivatalt, két kézzel kapott rajta.

– Néha az ilyen kakadú is hasznos, – mondogatta barátainak, kikben
boldog, reménységek ébredeztek. Mert a kegyelmes úr hatalmas ember volt,
az ilyennel pedig nem rossz egy tálból cseresznyézni. Már pedig Sporn
Pista nem az a fiú, akinek a magvak jussanak.

Sporn Pista hűvös szemtelenséggel jelentkezett a kegyelmes úrnál. A
nagyúr megszokta, hogy hétrét görnyedjenek előtte az emberek. Sporn
valami új volt számára, tetszett neki a föllépése. Ezzel a fiúval meg
lehet jelenni mindenütt. A többiek félszegek, ostobák voltak és egy nap
alatt félretaposták a cipősarkot.

– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha
ügyes ember van mellettem. Ön itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz
szolgálatára, megüzenem.

És Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját
foglalta el. A cselédek, akik a régiekről vették a mértéket,
megpróbáltak elnézni a feje fölött. De Sporn egy mozdulattal elintézte
őket és már a harmadik napon ő volt az úr a háznál. Tett, vett,
intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. És a kegyelmes úr
örömmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.

– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a
háznál, már pedig mindennek lelke a rend.

Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelezők
kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellenőrizni a dolgot
és fölszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.

– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.

Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember
volt.

– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.

Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak
letagadtatták magukat.

Popelka eközben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat.
Öreges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan
megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az első
esztendőben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéből fölszippantott
egy csipetre valót és az asszonyok nem győzték csodálni művészetét. Mert
ehhez művészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a
divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.

Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok
is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten
menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a
varázsnak, melyet a tánc igért. És Popelka mester boldog bizakodással
jelenté Magdolnának:

– Úgy látszik, jó szezonunk lesz.




VI.

Az Ezüst Csillag úgy gubbasztott a várhegy alatt, mint valami nagy
puposhátú szörnyeteg. Ablakai kivilágosodtak és sárga szemei éhesen
néztek bele a vizes éjszakába. (Itt már kilenckor éjszaka van.) Lomha
lessel várta a leányokat, éhes torka egy pillanat alatt elnyelte őket.
Az esőernyők selymén indulót doboltak a cseppek és a kisasszonyok úgy
hallgatták, mintha nászinduló ritmusa lett volna. Fejükön csipkekendő
védelmezé a frizurát, fehér ruhájukra kabátka simúlt. Arcuk tüzes lett a
nagy várakozástól, szemük ragyogott. Sejtések láthatatlan pillangói
szállottak keresztül szívükön és tavasszal hintették teli az őszi
alkonyodást. Az anyák leányaikon keresztül ugyanazt a remegést érezték,
melyet harminc esztendővel ezelőtt és köröskörül régen hallgató melódiák
emelgették föl fejüket. Akkor is ősz volt és a vízcseppek francia polkát
táncoltak a kockaköveken és akkor is Rozetti volt a zongorás. Knill
Erazmus játszott a hegedűn és amikor a kiválasztottak spanyol táncot
jártak, csodálatos művészettel pengette a mandolint.

A terem ajtajában Popelka úr fogadta őket, éppen úgy, mint régen.
Szertartásosan, mint ahogy a hercegnőket szokás. És mindenikhez volt
egy-egy szava, kedveskedő megjegyzések hullottak ki belőle, mintha
ódivatú csipkepapirosba csavart cukorkát prezentált volna mindenkinek.

A nagy terem fölmelegedett, a félhangos beszéd zsongássá keveredett
össze. Megjegyzések röpködtek a levegőben, majd tört szárnnyal hullottak
el. Az asszonyok egymás leányait nézték és titokban boldogan
állapították meg, hogy mennyivel szebb az övék. Pedig egyforma volt
valamennyi, mint a régi tajtékszobrok, melyeket egyazon pipaműves
faragott vala. A hajuk szőke, a szemük kék. Éppen csak abban
különbözének egymástól, hogy az egyiknek nagyobb rózsa égett az arcán,
mint a másiknak és hogy a hangjuk vagy mélyebb volt, vagy magasabb.

Amikor a Troszt-kisasszonyok beléptek, fölmorajlottak az anyák. Mert a
leányok harmadszor kerülnek az Ezüst Csillagba. Talán nem is a leányok
okozták a feltünést, hanem lovagjuk, kinek arca égett és unottan bámult
végig a sokaságon. A lovag ugyanis Groll úr volt, kit Fábián papa
nadrágszíjra vett, hogy elkísérje ide Klárikát. Garait egészen
agyonütötte a szíj, meghalt, megsemmisült és Groll úr szomorú
melankóliával emlékezett énje szebbik felére, ki könnyelműen eljátszotta
Gloriett kegyét.

– Buta voltam, – mondogatta, amikor magára maradt. – Nagyon buta voltam.

Ugyanazt mondotta Gloriett is, amikor hazakerült. De Gloriett föl tudott
támadni megint, míg Garai úr hiába próbálkozott.

Rosetti mester megütötte a zongorát és Knill Erazmus fölstimmelé a
hegedűt. A nagy terem fölkapta a hangokat, mint a forgószél a falevelet.
Ide-oda csapkodta a márványborítású falak között és a hangok úgy
zümmögtek, mint a sírás. Egyszerre aztán megint fölzsongott a
csodálkozás, az anyák meglepetten néztek az ajtó felé. Az ajtóban
ugyanis három leány fehérruhás alakja jelent meg. Mintha három hattyú
lett volna. Az egyik barna volt, a másik kettő szőke. Szépek voltak,
mint az oltárképen a szent asszonyok, és nagy szemük úgy csillogott,
mint az opálkő a régi gyűrűn.

A polgárasszonyok meghökkentek, az első pillanatban megállapították,
hogy ezek a leányok nem közülök valók. Valahonnan idegenből jöttek,
valami idegen országból. (Talán Pestről.) Erre vallott szemtelen,
fitymáló nézésük, mellyel a tisztes asszonyságokat illeték, mosolygásuk,
mellyel Popelka úr kedvességeit fogadták. Biztosan mozogtak, mintha
századszor lennének itten és minden mozdulatukból kiérzett a megvetés,
melyet e szelid leányok iránt rejtegetnek. És szépségük is szemtelen,
kihívó vala, mint a plakátoké, melyeket a sarkokra ragasztanak,
olyankor, amikor a Városmajorban fölüti sátrát a cirkusz.

Trosztné legalább ilyeneket mondott leányainak és találgatni kezdte,
hogy vajjon kicsodák lehetnek. Ez a kérdés himbálódzott köröskörül a
szívekben, s tanácstalanul néztek egymásra az asszonyok. Mert ezeknek a
leányoknak kisérőjük sem volt, kísérő nélkül pedig a tisztességes
nőszemély nem jár soha. Legalább este nem, amikor odakinn az Ezüst
Csillag előtt romlott fiatalok leselkednek, hogy hatalmukba ejtsék a
tánctól fölhevült leányokat…

Néhányan megkérdezték ugyan Popelka urat, de az öreg barázdabillegető
kitért a válasz elől:

– Három galamb…

Ettől aztán nem lettek okosabbak.

Egyszer azonban mozgás keletkezék. Mint amikor a májusi szél megfújja a
feslő virágokat. Történt ugyanis, hogy a három lány, ki Magdolna
kisasszonnyal beszélgetett (szintén nem a legjobb társaság) megbiccenté
fejét. Megbiccenté pedig Groll Gusztáv felé, ki háromszor hajtotta meg
magát. Ünnepiesen, mert Popelka ellenőrzött minden mozdulatot.

Troszt mama, kit éppen úgy furdalt a kíváncsiság, mint a többit, magához
intette a lovagot:

– Mondja Gusztl, kicsodák ezek?

Groll úr egyszerűen felelt:

– A Primusz-kisasszonyok!

Trosztné most már többet is meg akart tudni:

– Honnan ismeri őket?!

– Ismerem, – felelte Groll úr kitérően és a lelkét majd kinézte két
szemén. Szeplői világítottak, jámbor buldogg-képére rárajzolódott a
gyönyörűség. Ica rámosolygott néhányszor, de Mancika úgy látszik,
haragot tartott vele. Groll úr azonban boldog volt, hogy egy levegőt
szívhatott velük. Egy levegőt, melybe Knill Erazmus, – ki köhögős
természetű vala, – fenyőillatot fecskendezett egy ménkű nagy
spriccelőből, mielőtt elkezdődött volna a tánc.

A tánc azonban az első estén későn kezdődött el. Csak a régi tanítványok
ringatóztak a terem közepén, a többiek, a kezdők csak nézték. Groll úr
fordulóra vitte a Troszt-leányokat, kik mereven tartották fejüket, mint
a vásáros asszonyok, kiknek kosár van a búbjukon. Hogy sikerült letenni
őket, Mancika előtt hajtotta meg magát. De Ica leintette őket:

– Manci, nekem beszédem van Groll úrral…

És Groll táncra vitte a lányt, aki úgy imbolygott, mint a virág a májusi
szélben. Minden porcikája megtelt a tánc ritmusával és hajbókolt,
hajladozott, aranyhaja szikrát vetett a csillárok tüzén, kék szeme mint
a zafirkő csillámlott és nevető szájából ki-kivillogott fehér foga.

Minden szem reátapadt, a félénk, szögletes polgár-kisasszonyok úgy
bámultak rá, mint a földöntúli csodára és maga Popelka úr sem tudta
eltitkolni meglepetését. Ilyen leányt nem látott ifjúkora óta, ennek a
leánynak mindene szomjasan issza a muzsikát.

– Manci nagyon haragszik magára, – mosolyogta Ica.

– Megbántam azóta ezerszer is…

– Majd én kibékítem magukat, – felelte a lány, – de figyelmeztetem, hogy
ő olyan lány, akit komolyan szokás venni…

Hogy véget ért a tánc, a tenyerek megcsattantak, a tisztes asszonyokból
tapsban tört ki a csodálkozás. És Groll úr bemutatta az ifjúságot a
Primusz-kisasszonyoknak, kik ezen az estén fáradtra táncolták magukat.

Magdolna kisasszony gyönyörködve szemlélte a három galambot és a
kegyelmes úrra gondolt.

– Minden igényt kielégítenek, – konstatálta és boldog volt, hogy ilyen
virágszálakat talált.

A Primusz-kisasszonyok lassan-lassan megtöltötték a termet jókedvvel és
melegséggel, mely láthatatlanul kiáradt belőlük. Biztatóan mosolyogtak a
kezdőkre, kik bátorságra gyúltak. Őket utánozták valamennyien, melléjük
tolakodtak mindannyian. És Popelka úr megelégedetten nézte a tánc
bimbózását, az ügyetlenkék hangosan kacagtak, ha valami nem sikerült. A
vén táncmester hálásan bólogatott Magdolna felé, ki úgy ült a sarokban,
mint egy királyné.

– Nagyszerű, – mondotta ez a bólogatás, – igazán nagyszerű…

Groll úr tüntetően távol maradott a három galambtól. Trostné ugyanis nem
jó szemmel nézte a táncot. Nem hiába volt kéményseprő asszonya, már a
füst szagáról megmondta, kéménytűz-e vagy lángbaborult a ház. Ösztöne
súgta, ez a Groll valamit melenget a szép lányok iránt. Amelyik darázs
egyszer rászáll a mézre, másodszor is megpróbálkozik. És kurtán megmondá
leányainak:

– Ide nem fogunk jönni többet!

– Miért nem? – érdeklődtek a leányok.

– Mert az a Groll nem tetszik nekem. Nem akarok neki alkalmat adni a
komiszkodásra!

Szimatja ugyanis azt a szagot vette, hogy a milliomos Groll Fábián
fiában nemcsak a kéménytűz lobog, És mert Fábián úr minden estére
hozzájuk parancsolta fiát, könnyű volt visszatartani a fiatalembert a
komiszkodástól. Trost úr ugyan disznóságot mondott ilyen esetben, de
Trosztné asszonyság szerette a választékos kifejezéseket.

Amikor az első estének vége volt, a lányok összedugták fejüket.
Primuszné asszonyság a foyerben várta őket és gyönyörködve szemlélte
piros arcukat.

– Hogy mulattatok? – kérdezte kiváncsian.

– Azt csak most állapítjuk meg…

Ica már útközben leutánozta a Troszt-kisasszonyokat. Seprőnyéltartásukat
és merev nyakukat. Amerre mentek, megtelt kacagással minden sikátor, a
friss lányhang úgy csengett, mint a megütött zongorahúr. És azon az
éjszakán boldog álmot aludtak mind a hárman. Csak Manci riadt föl egy
pillanatra, mert hogyan, hogyan nem, álmába betolakodék a vizlovag.
Duzzadt volt a szájaszéle és a szeme mélyen feküdt homloka alatt…

Azontúl minden este megjelentek az Ezüst Csillagban. Icának föltünt,
hogy Groll úr elmaradt. Csak egy-egy pillanatra nézett be a tánchoz és
alig tudott vele néhány szót váltani. Manci közömbösen vette az esetet,
de Ica szerette tisztán látni a dolgokat. Észrevette, hogy Troszték sem
jönnek el és megtalálta az összefüggést. És egy este, hogy Groll egy
pillanatra beszökött a terembe, megkérdezte:

– Ugy-e maga esténkint a Trosztéknál tölti az időt?

– Fájdalom, – mondotta Groll, – az apám rámparancsolt. Tudja, az öreg
nem szereti a vicceket.

Ica fölpattant:

– Mi csak vicc voltunk magának?! Köszönöm. Mit akar akkor maga
Mancikával?…

Groll úr arcán kigyulladtak a szeplők.

– Ica, – mondotta szepegve, – tudja, hogy megbántam mindent. De nem is
Manciról van szó, hanem magáról… Tudja, rájöttem, hogy tulajdonképpen
maga tetszik nekem. Maga valahogy jobb hozzám és olyan okosan tud
beszélni.

Ica fölkacagott, olyan kedvesen buta volt ez a Groll. Aztán megkérdezte:

– Most talán nekem kinálja föl azt a hatszobás lakást?

– Nem, – szepegett Groll úr, – én nagyon tisztelem magát!

– De Trosztékhoz jár minden este, – vetette közbe a leány.

– Nem sokáig, – mondotta Groll, – meglássa, nem sokáig. Én nehezen
kezdek el valamit, de ha elkezdem, akkor minden ropog…

Két hosszú karjával belemarkolt a levegőbe, mintha láthatatlan
nyakcsigolyákat fogott volna, melyeket füstfaragó mesterek és mesternék
viselnek. Hiszen könnyű volna elbánni velük, csak ne volna olyan
szerelmes a kéményfüstszagú kisasszonyokba Fábián mester, ki a fián
keresztül második ifjúságot élt.

Ica jókedvűen kacagott föl és ez a nevetés megrázta Groll úr idegeit.
Belecsendült a lelkébe, amelyben visszhangok keltek, mint amikor a
templomban a vox angelica megrezdíti a festett ablakot.

– Meglássa, igazat mondok Ica, – erősködött Goll úr, mire aztán Ica
csillapítóan szólt oda neki:

– Csak ne siessen el semmit, – mondotta, – nincsen nagyobb baj, mint a
sietés. Lássa, Manci is mindig siet és sohasem ér el semmit…

Groll urat megvigasztalták Ica szavai. Úgy érezte magát, mintha a kis
leány megsímogatta volna puha, bársonyos kezével. A haja illata
körülfelhőzte és lomha nagy vére elkezdett sebesen keringeni.

– Ő szimpatizál velem, – mondá örömmel, – én szimpatikus vagyok neki!

Szinte hálás volt Garainak, hogy Mancikával elrontotta a dolgot. Mert ez
az Ica sokkal szelidebbnek látszott és az öreg Groll nem szereti a
pattogós asszonyokat.

Egy este, amikor már mindenki tudott valamit a tánchoz, Magdolna
kisasszony meggyujtotta a csillárokat és megtelt fényözönnel a terem.
Popelka úr fölhúzta új frakkját, mely sötétkék vala és hajtókáiba piros
virágot hímeztek a budai asszonyok. Popelka ugyanis nem törődött a
divattal, mely folyton változik, míg az öltözés művészete ugyanaz marad.
Rosetti és Knill Erazmus is felöltötték Beethoven-kabátjukat és a
fenyőszag helyett lóhereparfümöt hintettek a levegőbe, melybe
láthatatlanul beringott valami különös hangulat.

A kislányok tánc közben föl-fölkapták fejüket, mintha valaki leskődött
volna rájuk. A Primusz-kisasszonyok pedig észrevették, hogy Magdolna
kisasszony sokszor fölpillant a mennyezethajlásra, mintha valamit
keresne azok mögött a titokzatos rácsok mögött. Stefike, akinek olyan
szeme volt, mint sólyommadárnak, legalább azt állította, hogy a rács
mögött két tűzpont parázslott, két hirtelenszívott cigaretta, de Ica,
aki nem szerette a romantikát, rápirított:

– Már megint szamárságot beszélsz…

Igaz, hogy a táncolók között legendák settenkedtek a három rácsos
ablakról, mely mögött nagy urak leskelődnek a fehér kisasszonyokra.
Titkos ajtó nyílik a fülkékbe, ahonnan jól lehet látni a táncot és a
lányokat. Mindenki beszélte, de senki se hitte, mert, amikor Magdolna
kisasszonyhoz kérdést intéztenek, ugyanazt mondta, amit az Ica:

– Szamárság…

A kegyelmes úr másnap meglátogatta Magdolna kisasszonyt, kivel egy
egyesületben jótékonykodott. Magdolna kisasszony várakozóan kérdezte:

– Hogy tetszett a tánc, kegyelmes úr?

A kegyelmes úr megbólintá a fejét:

– Tudja, hogy szeretem a művészeteket.

– És a három galamb?

– Ahhoz csak gratulálhatok. Mindig bíztam a maga izlésében.

A kegyelmes úr közömbös dolgokról kezdett beszélni, mint mindig, amikor
elhatározások előtt állt. Egyszerre aztán megtört egy mondatot:

– Ja igen… Az a kis barna megérdemli, hogy pártfogásba vegyem…

Magdolna meghajolt:

– Nemsokára személyesen fogja megköszönni a pártfogást…

Azon az éjszakán Mancika megint az esőcsepplovagról álmodott. A szeme
beesett volt és duzzadt szájával meg akarta csókolni a nyakát. Amikor
elmesélte álmát Krisztina néninek, a vénasszony fölkiáltott:

– Maga boldog lesz, Mancika. Meg fog ismerkedni egy nagy úrral, aki
szeretni fogja magát. Lesz minden, amit csak akar, ruhája, kalapja,
gyönyörű cipője. És pénze sok, amennyit csak akar… Meglássa, hogy igazat
beszélek…

Mancika, aki szeretett mesebeli hercegekről álmodni, hitte is nem is,
amit Frau Krisztin beszélt. Erre célozgatott Magdolna kisasszony is, aki
mindennap foglalkozott vele.

– Maga a legszebb lány az egész iskolában, magának nem szabad ostoba
házasságot kötni…

Ezt azért tartotta szükségesnek megemlíteni, mert a Primusz-kisasszonyok
körül valóságos udvar keletkezett. És voltak közöttük, akiket számba
lehetett venni, legalább Ica besorozta őket a komolyak közé. A legtöbbet
Fazekas forgolódott körülöttük, aki patikát készült venni és estéit itt
töltötte a kislányok között, kiknek fehér volt az arcuk, mint a
porcellán tégelyeké, melyekben kézfinomítót árulnak az asszonyoknak…

Fazekas ugyan inkább Icával foglalkozott, de Ica ügyesen rájátszotta
Mancikára. Magdolna kisasszony szemét mindez nem kerülte el és egy
délután elhivatta a kegyelmes úrtól a bárót, aki néhány hét alatt
meghízott, szétterpedt a nagy kényelemtől. Eltünt arcáról a
ragadozó-vonás, mely már elárulja messziről a játékos embert.

Vagy egy óra hosszat tanácskoztak. Amikor Magdolna apróra elmagyarázott
mindent, Sporn báró vállat vont:

– Komisz dolog, de mit csináljak…

– Az ilyen dolgokat nem kell túlságosan komolyan venni. Még nem halt
bele senki…

Sporn bárón sötétzöld zsakett volt, amikor belépett a táncterembe. Jobb
szemén monokli kevélykedett és arca kifejezése unott volt, megvető.
Egyebekben pompás gyerek volt, az arca hasonlított a divatos
színészekére és a kabátja zsebéből vérszínű selyemkendő nyújtotta ki
tűzpiros nyelvét. Ilyennek álmodták a zúgutcákban a lányok a grófokat,
akikről csak annyit tudtak, hogy vannak és élnek, szörnyen vasaltak és
diszkrét parfüm illanik ki kendőjükből.

Magdolna kisasszony mutatta be a bárót a Primusz-kisasszonyoknak. Sporn
úr arcáról leolvadt az únott kifejezés, amikor meglátta őket.

– Csinosak – mondotta Magdolnának, – igazán csinosak…

Ez az elismerés nem esett rosszul Magdolnának. Sporn báró ugyanis értett
az asszonyokhoz.

A leányok megváltoztak valamennyien. Mintha Knill Erazmus valami hódító
mérget fecskendezett volna a levegőbe, mely a szívekbe szállt. És
megmámorosodtak tőle, úgy érezték, Rosetti még sohasem zongorázott ilyen
gyönyörüen és Knill mester kezében nem zokogott még soha így a hegedű.
Azok a lapos, százszor hallott, ezerszer megunt melódiák, melyeket a
muzsikáló órák minden délben lesírtak, egyszerre megszépültek, megteltek
élettel, ritmusuk belekapaszkodott a kifeszített izmokba s Popelka úr
mosolyogva látta: így még sohasem ment a tánc. Az arcok kipirultak,
Szent János lámpásai kigyúltak hivogató fénnyel a lányszemekben és a
pillantásokból szelid kinálkozás szállott a báró felé hangtalanul:

– Akarod? Akarsz?!

A merev, nehézkes, alig mozduló polgárkisasszonyok szívén fölpattant a
titkos ajtó, melyen olyan dolgok settenkednek által, miket nem jó tudni
az anyáknak. Besurrantak a kinyílt ajtón és megfestették az álmokat,
mint a gondos asszonyok a husvéti tojást. A fakó, egyszínű lánykák
megszépültek, mert belépett közéjük a mese. A lovag, akinek el kell
jönni egyszer. Néha korán jönnek, amikor még alig hogy kibújt az első
ibolya, máskor meg elkésnek és térdig gázolnak az elhullott levélben.
Övék a legelső vágy, a szívnek legelső rezzenése, a legelső sóhaj.
Jönnek mosolyogva és eltünnek könnytelenül. Holttestük tölti ki a
szerelmi ostromháborúban az árkot és aki utánuk jön, annak könnyű dolga
van…

Az első lovag! Az első szerelem! Jó, hogy ezek a lovagok nem támadnak
vakon, jó, hogy az első szerelem máglyája ellobban hamar. Ezeket gondolá
Magdolna kisasszony, ki járatos vala a szerelemben. És elgondolta, mi
lenne, ha hívná, ha szólogatná őket. Egy este üresen maradnának a fehér
ágyak és az emberek arról beszélnének, hogy rettentő csapás sújtott
rájuk vaskeztyüs kezével, pedig a tavasz lett diadalmas az élet fölött…

A terem forró lett a táncoló lányok lehelletétől, kik úgy imbolyogtak
Knill Erazmus hegedűszavára, mint a rózsatövek a májusi szélben. És
kétféle muzsika lengette a ritmust, az egyik a vén hegedűs kezefejében
lakott, a másik pedig a szívekben. És emez volt a szebb, az erősebb, a
hatalmasabb, ez feszítette meg a lábikrák izmait, ez csalt hivogató
sugárzást a szemekbe:

– Akarod? Akarsz? A tied leszek!

A Primusz-kisasszonyokat azonban nem fogta meg a láz. Ők valahogyan
hidegek tudtak maradni. Megszokták, hogy először hadrendbe sorakozzanak,
ha ütközetbe mennek és őket nem találta senki sem készületlenül. Talán
azért, mert velük mindenki harcot kezdett.

A báró mélyen meghajtotta magát előttük, amikor Magdolna bemutatta.

– Egyenesen a maguk kedvéért látogatott ide, – mondá, azonban Ica
hirtelen visszavágott:

– A báró igazán nagylelkű. Én például nem volnék képes érte ekkora
áldozatra!

Sporn báró ebből megérezte, hogy ezek a lányok nem azok közül valók.
Azokat jelölte meg így, kik az első köszöntésre halálos szerelembe
esnek, akik négyoldalas leveleket írnak és akik virágot préselnek az
imádságos könyvbe.

– Nem szeretem ezeket a kis érzékeny állatkákat – mondá megvetően, –
amikor bizalmas társaságban volt és amikor Magdolna csatasorba állította
Mancika ellen, meg volt győződve, hogy ebbe a kategóriába tartozik. De
amikor szembe került vele, megállapította, hogy tévedett. Mert Mancika
nem volt ugyan olyan támadó szellemű, mint a huga, de nagyszerűen el
tudott oltani minden tüzet. Hideg lett, mint a márványszentek az útszéli
kápolnában, melyek alatt hiába lobog a mécses.

Mancika az első pillantásra megállapította, hogy csinos a fiú. És hogy
elegáns. Mert ő a férfiruhához is értett. Gyerekkorában, amikor
jóllakott az asszonyi dolgoknak bámulatában, órákhosszat elállongott a
férfidivat-kirakatok előtt és képzeletben felöltöztette lovagjait, a
diszkrét mellényekbe megkötötte a nyakkendőjüket és kiválasztotta a
legszebb keztyüt, melynek gyöngyház gombja sejtelmesen csillogott, mint
az álombeli princek szemei.

A báró vele foglalkozott egész este és vele táncolt. Úgy forgatta, mint
a pelyhet a beillanó reggeli levegő, minden mozdulatának
engedelmeskedett. Bele tudta ringatni a táncba, mely meggyújtotta az
asszonyszívekben a vágyak ámpolnáit, melyeknek fénye kiragyog a
szemekből, megcsillan a hajfonatokon és rózsát ültet az arcra. Ezen a
hevületen keresztül kúsznak forró testükkel a kísértések és minden
férfifejben fölszikrázik a gondolat: jó volna tánc után egyedül lenni…

Amikor vége volt a táncnak és Knill Erazmus tokba zárta hegedűjét, a
leányok olyan lassan húzódtak az ajtó felé, mint még soha. Az új lovagot
akarták látni, aki egyszerre megjelent közöttük és teliültette tavasszal
az őszt.

– Báró – sóhajtottak titokban, – báró és milyen gyönyörű!

A báró Mancikával foglalkozott. Kedves volt és mosolygott. Mosolygásában
azonban nem volt semmi nekibizakodás, a fiú szemmel láthatóan
megjuhászodott.

Groll úr, aki megint későn érkezett, megint Icával foglalkozott:

– Hogy tetszik magának, kisasszony, ez az úr?

– Óh, nagyon mulatságos és nagyszerűen táncol!

Groll meg volt elégedve a felelettel. A második galamb még nem volt
senkié.




VII.

Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok
közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki
nagyszerű gyerek.

– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált
ha okosak.

Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem
rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott.
Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg
lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból
épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy
kézszorításból…

Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe
bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak
tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső
vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok,
akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, hanem az egészségesek, a józanok,
akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak
ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan
lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a
jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek.

Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az
álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a
tízhúrú hegedűt.

A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc
közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca
hirtelen elkomolyodott.

– Mi bántja? – kérdezte a báró.

– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.

Ettől kezdve aztán óvatosabb lett.

– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki
türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor
kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló
minden, amit itt hangszerelnek.

A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És
ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.

– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.

– Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok
szerencséje lehet a szerelemben!

És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér
testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt:

– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.

– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is
ajánlatos.

A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált
semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki.

– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán
lehet kapni.

És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert
Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az
öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a
körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan
iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az
óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének.
Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül
játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony.

A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az
ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért
engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról.
Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli
volt a gazdagság minden illatával.

– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék…

És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan,
kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a
játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak
el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek
a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.

– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben…

Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem
felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése.
Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok
melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki
hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén
trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt
elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy,
hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így
zümmögött volna:

– Groll úr, Groll úr, Groll úr!

Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta
oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert
becsületesebb.

Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami
nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje
hajlani, közbevetette magát:

– Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!

– Miért?

– Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!

Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a
párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak
hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak:

– Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga
nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember
lennék nagyon…

Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme
sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta
nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol
víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor,
amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem
királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek
apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón.
Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni,
búgni:

– Groll úr, Groll úr…

A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú,
elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami
álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc
közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára
csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok.

– Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt
vala irigységgel…

Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket:

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta
Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:

– Bravó, bravó!

És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával:

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan
átkozott sokáig ne tartana!

Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a
titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg
illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek
között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag
lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból
kavargott elő.

– Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt
szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk,
magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal
a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki
szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások
ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami
az életet teszi.

– Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki
boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt
iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel
valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk
himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna
haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot
igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül,
könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de
mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne
kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell
újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső
regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden
dologban reá hallgatott.

Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját,
melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:

– Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!

Ő excellenciája helyeslően bólintott:

– Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!

Magdolna megvigasztalta:

– Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi.

Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban
beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is
hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.

A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu
alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta
a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt
elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró
mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő
húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét,
hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással
felelte:

– Én is szeretem magát.

A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot,
melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de
lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent
megtudott.

– Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…

És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a
sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:

– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?

– Mikor?

– Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.

Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész
éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és
álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de
olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely
hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az
estén megmondta Magdolnának:

– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.

– Maga derék fiú!

Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és
a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek
ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről
beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés
illatát.

– Vártam magát, – mondotta a fiú.

– Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint
ahogy megbeszéltük.

Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem,
amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A
leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár
valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről
beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány
oldalán.

Mancika észrevette és megkérdezte:

– Mondja, mi bántja magát?

– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.

Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért
esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba
húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar
mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.

– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…

Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem,
a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra
jutott:

– Meg fogom csinálni!

Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és
nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.

A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt
és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült
belerögződnie ebbe a hangulatba.

– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga
nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem
magában.

Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.

– Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.

– Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.

Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak
az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon
rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.

Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal
jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő
is vette:

– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!

– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!

– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.

– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús.
Feleségül fog venni!

Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és
sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre
semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.

– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből!
Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen
egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…

Manci kihívóan kérdezte:

– Ugyan honnan tudod?

– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.

Manci mérges lett nagyon:

– A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha
vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem
fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám
felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele!

– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a
Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród
egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát.
Akkor leszel a felesége, amikor…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen,
határozottan és mély meggyőződéssel mondta:

– És mégis feleségül fog venni!

Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában
rettentően megijedt:

– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a
Mancival!

Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem
méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett
és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat,
amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt
szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az
ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy
pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az
ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor
lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és
megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a
kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres
leányéletet.

Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre
kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a
szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.

– Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. Beleszédült a
boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak
nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva
mondogatják:

– Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!

Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.

– Hallotta?

A báró mély meggyőződéssel mondta:

– Talán nincsen igazuk?!

Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a
találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra
tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És
minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:

– Gyalázatos história!

Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a
leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy
szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után
lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó
pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan
reflektor vetett volna rá forró sugárzást.

– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán
hozzátette:

– Akkor igazán eszcájgot pucolok.

Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna
szüntelenül körülötte settenkedett:

– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit
jelent.

A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben
a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna
fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és
egyszer meg is mondta neki:

– Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.

A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki
annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem
tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a
bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.

– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!

Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.

– Na, most már itt lesz az ideje…

A báró elgondolkozott.

– Mikor akarják?

– Holnap délután…

– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy
össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra
vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen
szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.

– Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan
beszélni magával. Úgy-e eljön?

– Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…

Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy
tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A
leány észrevett valamit rajta.

– Maga nagyon sápadt, mi a baja?

– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…

És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig
a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé,
végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.

– Vajjon mit fog szólni, ha…

Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába
erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra
kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte
ezzel vigasztalta magát:

– Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik…
Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.

De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek,
feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak
melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az
elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe
torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal
leghamarabb.

Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt
látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már
fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni
önmagával.

– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem
válogatós…

Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.

– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen…

– Attól ne tartson, itt leszek én…

Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra
után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.

Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte
a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.

Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy
pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta,
leszorította őket.

– Muszáj, – mondotta, – muszáj…

Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az
esőernyő selymét.

– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról
kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz
függönyökről.

A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el
tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon
bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a
sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele
a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó
selyemben végigmenni a termeken…

– Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…

A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de
tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.

– Igazán eljöjjek?

– Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte
véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták
koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett
tölgykapu előtt.

– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet,
éleset berrent.

A leány összerezzent.

– Fél? – kérdezte a báró.

– Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.

A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas
kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és
bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak
kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat,
kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés
sugárzott elő.

Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden,
aztán felállott.

– Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…

Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha
ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de
reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna.
Ő is felállt.

– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…

A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki
felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes
úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg
száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga,
violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz.
Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, könyörgő nézés szállt a
báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz.
Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és
erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.

– Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.

Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek,
haragosan, indulatosan köhögött valaki.




VIII.

Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el
őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok
korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett
volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis
szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a
tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz
kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet
mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És
példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre
esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más
férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.

Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat
sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr
azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével
azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta,
aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely
hazaszólítja a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst
Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot.
Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra
melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem
elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét.
Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt
volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára
maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.

– El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is
az öreg…

Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett
tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv,
vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy
bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett
szembe kerülni a derék ifjúnak.

Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de
nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva
húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az
elhatározás:

– Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…

Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt,
hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy
kijelentést tett, sietett alátámasztani:

– Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…

Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával
dolgozott. Hosszúra nyujtotta a vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon
nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára
a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:

– Siessen, Troszték már türelmetlenek.

Groll úr elpirult:

– Nem sokáig fogok odajárni…

Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este
lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.

Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a
Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a
legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll
úr, nyiltan megmondta neki:

– Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a
perszónát.

Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden
gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le
tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel
Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll
úr fölemelkedett:

– Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.

Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az
Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül,
mint a darazsak.

– Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…

Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért,
hiszen Garai megsemmisült.

– Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe,
mint valami mártir. Boldogan, büszkén, mint aki jogot szerzett a
boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak
azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.

Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta
a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a
pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez
nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek,
meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a
kolonnokat.

Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc
múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a
Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem,
gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.

– Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?

Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán
odasettenkedett Popelka úrhoz:

– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?

– Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze
meg Magdolna kisasszonytól.

Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány
sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak
magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint
a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben
Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol
azok a rácsok voltak.

Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit
Popelkától:

– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?

Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:

– Ne is említse kérem azokat a személyeket…

Groll úr meghökkent:

– Mit? Mit tetszett mondani?

– Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az
iskolám hírnevét!

Groll úr most már forróságot érzett:

– Mi történt velük?

– Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!

Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól
tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:

– Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?

– Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a
lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…

Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a
Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással
támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és
Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés.
Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak,
Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.

Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük
menjen. De Groll úr eléje állt:

– Mit akar velük?

– Ki fogom dobni őket! Kidobom!

Groll úr azonban megfogta a karját:

– Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja!

Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen
erősnek, határozottnak.

– Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…

Groll úr rámordult:

– Most már elég legyen!

Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden
elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem,
amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel
aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem
tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három
ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:

– Elmehettek… Hordjátok el magatokat!

A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra
mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:

– Mars!

A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját
keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a
három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:

– Bocsáss meg, uram!

Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált
Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:

– Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!

– Nehéz volt?

– Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik,
ha megtudja az apám.

Ica ártatlanul kérdezte:

– Akkor minek tette?!

– Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt,
mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…

Ica megint csak nevetett.

– Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon
nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…

– Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok
mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig
tud, hogy az ördög vigye el…

Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.

– Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…

Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott
villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus
hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan,
méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy
pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó
szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között
Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a
regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:

– Olyan, mint egy hercegkisasszony…

Pedig csak bárónénak készült.

A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét.
Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz,
feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint
ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de
érezte, hogy mást nem tehetett. Aztán lehajtott fejjel fölballagott a
palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:

– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:

– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.

Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent
a belső inas.

– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a
báró nyugodtan felelt:

– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…

Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és
elhajtatott.

– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy
ezután mi lesz.

– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.

– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, –
mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.

Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem
engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi
más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert
ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki
utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit
Mancikának mondott:

– El fogom venni…

Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a
dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan:

– A báró el fog venni. Megkérte a kezemet.

– Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. Gőgösen, hűvösen végigmérte
hugát, aztán az anyjához fordult:

– Tavasszal asszony leszek! Báróné…

A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított.
Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a
háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében
egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó
élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán
alázatosan szólt:

– Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok…

Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi
érzéke a szép jelenetekhez…

Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért
házukhoz, annál lassabbra fogta lépését.

– Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus
ember…

Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a
folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját.
Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett.
Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most
azonban nehezebbnek igérkezett:

– Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány…

Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes
leány miatt.

Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt,
ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem
érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő
szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr
szobája felé.

– Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele…

Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt,
csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az
ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az
ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott
volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc
esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után.

Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt:

– Mi van a papával? – kérdezte ijedten.

Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett:

– Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat!

– Miért, Gruberl néni?

– Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után
jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat!

Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem
egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új
épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell
lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott
ereiben.

– Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt
a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra
előtt fekszik.

Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis
rossz kedve volt. Maga elé rendelte a pallérokat és leszidta őket
kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést.
Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra
után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája
fejének ellentállóképességét.

Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet
maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból.

Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából
és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat.

– Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy
önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát.

– Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan.

– Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl
azzal a perszónával!

Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra.

– Micsoda perszónát tetszik érteni?!

– Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap
megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat!

Fábián úr arca gömbölyödni kezdett:

– Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel?

Trosztné hevesen billegett a fejével:

– Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket!

Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott.
Trosztné sértődötten állt föl.

– No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az.

Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert.

– Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben
Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét:

– Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban…

Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát
csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét.

– Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes
polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott
Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak
a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el
fogja venni egy báró.

– Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és
elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a
fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a
Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a
trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket.

– De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné.

– Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek.

Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett
mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a
megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza…

Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból
elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára:

– Mi bajod van a Trosztékkal megint!

– Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni
azt az öregasszonyt…

– Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük
gorombának lenni…

Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt,
amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a
várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint
elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A
leány egyszer csak elunta és leszólt neki:

– Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon…

Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd
leszédült az emeletről.

– Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és
leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az
asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az
a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással
van az idegekre…

Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy
alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica
arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot
vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül
illanik a fény.

Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán.
A torka fulladozott, a keze remegett.

– Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica
kisasszony…

Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra.

– Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz…

Ica szeliden megfogta Groll úr kezét:

– Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De
nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a
Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?…

Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin.

– Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni…

A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy
érezte, hogy most szállt el a második galamb.




IX.

Magdolna kisasszony személyesen ment föl a kegyelmes úrhoz, mert
levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta.

– Régen láttam, kisasszony, – mondotta hűvösen.

– Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért jöttem.

– Én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen időm…

Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy erőlködéssel
megtámadta a kegyelmes úr hadállásait:

– Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már
van néhány tehetséges növendékem, kik megérdemlik excellenciád
pártfogását.

– Köszönöm, – mondotta őkegyelmessége, – már nem foglalkozom a
művészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való…

Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettentő elkeseredés lángolt.
Egyszerre összeomlott minden, mit húsz évig épített.

– Vége van mindennek, – szólt keserűen és elhatározta, hogy felkeresi
Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ő tette tönkre, mert ő volt az,
aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen,
nem történik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos
lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig
semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ördög, akinek nem való a szerelem.

Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy
valakin kiadja mérgét, erős, nagy vénasszonyos elkeseredését.

Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen öltözött.
Öreg csattokat tűzött ruhájára és egy vén násfát illesztett föl.

– Na, maga gyönyörűen viselkedett! – rikácsolt Magdolna.

– Nem értem, kedvesem!

– Nem érti? Az öccse tönkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá
tett. És ezt magának köszönöm!

– Nem érdekel, kedves, – mondá hűvösen Marianne, – nem is érek rá.
Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott…

Magdolna nem tudott egy árva szót sem kinyögni, csak tágra nyílt szemmel
bámult Mariannera.

– Énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a tőrt és
Magdolna szívébe döfött:

– A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a művészetnek…

Magdolna szívébe mélyen belefúródott a tőr, de elnyomta a kibuggyanó
vért.

– Gratulálok Marianne, – mondotta hűvösen, – csak vigyázzon, hogy azok a
lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga…

Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis
gőgös, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és
kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és
elismerően jegyezte meg:

– Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a levegő!

Szólt és megállt a tükör előtt s leutánozta Magdolnát. De csak
harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat…

Groll úr arcán elfakultak a szeplők. Nem mintha rosszúl ment volna az
üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgyöngy is megfakul, nem tudni
miért, hogy az történhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek
a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek
előtt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott,
sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel
néztek utána és pompás összehangolással mondogatták:

– Azok a bestiák!

Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik közül immáron kettő
egy-egy jónövésü fiatalember karján sétálgatott. És boldogok voltak,
mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek
annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy
észre lehetett venni. És mégis ők tették tönkre azt a derék fiút, kinél
gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóleső öröm járta
át a szíveket, hogy nem sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet
Groll úr az orcáján viselt.

– Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik
szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen
fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen
ez okból használt kézfinomítót.

És Troszt mama reménykedve jelentette ki:

– Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába…

A gyűlölet óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha
sikerült volna megszerezniök Groll urat. Az ő rovásukra írták Groll
elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja
oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt.

Groll úr megértette. Ha eljött az este, ott érezte maga mellett Ica
leheletét. A hajából kiáradó illat körülfelhőzte, látta mélytüzű kék
szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének
benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag körül, elhallgatta a kiszűrődő
valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, közelségétől. A
szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télidővel és
nem tudott enyhülést találni.

Egyszerre csak föltámadt Garai. Az agyonütött, agyonlapított Garai
fölébredt, testet öltött egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek
délelőttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért,
melyet valamikor még Mancikának vett. A szőnyegek megszívták magukat az
orgonavirág-parfüm illatával, de a függönyökben benne volt már a por.
Nehéz, fojtó levegő ült a butorok fölött, mintha halotti koszorúk
hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és
darabos könnyeket sírt a pamlagon.

Egyszerre aztán fölébredt benne Garai, aki Gloriettről kezdett beszélni.
Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a
zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemről, mely olyan, mint
a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legelső szél,
megöli a felfúvó vihar.

– Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves
volt hozzám, pedig nem szerettem.

Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy
fölkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert
Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt:

– Drei Vaterunser, – motyogta a jó öreg, ki Szent Ferenc harmadik
rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította
volna azt, amit csak csókkal lehet.

Groll úr egy délután felöltözött. Fölvette Garai tavalyi ruháit, a
merészen szabott zsemlyeszínű felöltőt, a kockás téli ruhát, a
mályvaszínű keztyűt és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába,
ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben
is kapu előtt álldogáltak, mert hiszen ez az élet…

Groll úr dobogó szívvel ment föl az emeletre, és megnyomta a
csengőgombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta
kinyögni Gloriett nevét, úgy megzavarodott.

– Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott előtte az ajtó.

Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletről, leballagott a
házmesternéhez, aki elmondotta, hogy a kisasszony elköltözött. Valahova
Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszerűen el lehet bújni az
emberektől.

– Egy öreg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony
szívesebben volt a fiatal úrral…

Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta őt.

– Nem érdemes élni, – mondotta és közzétett egy apróhirdetést:

    ÁTADÓ LAKÁS. Modern, minden kényelemmel ellátott urasági lakás a
    József-utcában, családi körülmények miatt, azonnal átadó.
    Ugyanott olcsó áron eladók a butorok is. Bővebbet a
    házfelügyelőnél.

Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem
tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel
tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még
vidám dalokat énekelt.

– Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen
érzés férkőzött hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta
faképnél, pedig akkor nem győzte dicsérni tapintatát.

– Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát.

– Csak a budai oldalra…

Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának
a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte.

Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra
az öreg házakat.

Gloriett csakugyan Budára költözött, a Gellérthegy alá. Levetette
rikoltó ruháit és polgári kontyba szelidítette haját. A rácvárosi
templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg
tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az öreg urat is, aki karvastag
aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüstű szivarokat szítt vacsora
közben.

Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A
korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a
harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat
az őszi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek
szagát ráncigálta le a hegyről. Szépek voltak a délelőttök, amikor
egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy
nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy
tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem
szemtelenkedtek vele a férfiak.

Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is
merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen
viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított –
és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman hömpölyögtek ujja
alól a hangok. Nem ivott pezsgőt, mely táncra erőszakolja az embert és
illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy
a pezsgőnél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe
olyan, mint a berillköves gyűrű és forró tüzet önt el az erekben…

A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki
János néztek le arany keretükből. Ez utóbbit különösen tisztelé, mert a
titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert
nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek…

Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, de egyszerre csak
megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küldött be az ablakon. A
transzparensek betűi kisértetiesen robbantak, a háztetők fölött elalvó
és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek
felrobogtak, megzörgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal
foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy
Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti
éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett,
régen izlelt mámorok után.

Szeretett volna pezsgőt inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára,
hallgatni az összezúzódó poharak csördülését és keringeni a parketten a
nagy csillár alatt, mely önti a fényt, a sugárzást, a forróságot és
megrebbenti a mámor részegítő arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás,
hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját,
fölvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy követelte a
férfinézést. Csattos, magassarku cipőt húzott és az emberek nem győztek
hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a
tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek
Gloriett előtt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az öreg úr
esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvetően ujságolták: már
megint itt van az a vén betörő…

A vén betörőnek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem
engedett.

– Át fogok költözni Pestre, – erősködött, – már meguntam a bugrisokat.
Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait…

Az öreg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett
kereken kijelentette:

– Nekem már elég volt a tisztességből… Már nem birom tovább…

Az öreg úr kénytelen volt meginni a pezsgőt és meghallgatni ama dalokat,
melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. És
szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen
Pestvárosban.

– Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt kötötte ki,
hogy ne kelljen neki gombos cipőt viselni, mert nagyon megszokta a
cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a főhadnagyok is
cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk.

És Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen,
melyből a lépcsőházra nyíljék az ajtó. És a kezébe akadt a hirdetés,
mely a József-utcában kínált hat utcai szobát…

– Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves
volt a nagybácsihoz.

Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megnőtt,
meghúsosodott, mint az őszi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta
az utcákat, mintha keresett volna valakit. Üresek lettek az estéi,
mintha kiszaggattak volna a lelkéből valamit, ami hozzá tartozott.
Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és
rá omlott lelkére minden panasz. A ködös esték megteltek bánattal,
sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak
reá és Icáról beszéltek neki. A levegőben suhogást hallott; elszállt
galambok szárnyarebbenése zokogott a háztetők felett.

Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer,
melyet Knill Erazmus hegedűje újjongott, amikor átölelve tartotta Ica
derekát a táncban. És fölsóhajtott, reszkető szívére keresztülhullámzott
a múlt:

– A három galamb, – mondotta, – a három galamb…

Kettő beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. És ment,
kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott megőrizni a kő. Elbolyongott
a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ő alakjukat,
melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték,
beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a
leeresztett függönyön keresztül szűrődött ki az élet lámpasugárba
fojtva. A kiszűrődő fény elmosódott sugárpillangót röpített a vizes
kövezésre, mely olyan volt, mint a tükör, melyben halott asszonyok nézik
arcukat. És Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg
könnycsepp.

Állt, gondolkozott, gondolatai összefolytak érzéseivel, mint ahogy
gyönge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette
vállát. Gyöngéden, alig érezhetően, aztán egy frissen kacagó lányhang
csengett a fülébe:

– Groll úr! Jó estét Groll úr!

Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra
nézett. Összébb vonta vállán a berliner-kendőt és félig hízelkedően,
félig sajnálkozva simult a fiúhoz:

– Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír…

Groll settenkedve kapott zsebkendőjéhez, Stefi pedig csicseregni
kezdett.

– Jöjjön, kísérjen el, a boltba megyek…

Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi
elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ömlött belőle a szó.

– Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem
érdemes, higyje meg, nem érdemes… Icával nem lehet összeférni, amióta
menyasszony…

Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon ütötte. Amióta ugyanis menyasszony
volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. És most Stefi mindenbe
belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút
esküdött.

– Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy
patikust?!

Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. És hogy találkozott Grollal,
úgy érezte, a sors küldte neki.

– Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi
mindenki utána bolondul!

Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde
lecsitította és egy kis derűt lopott reá. Beszéd közben belekarolt Groll
úrba. Bizalmasan, csacsogva és összehangolta járását vele. Groll úr
egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és
megállapította, milyen nagy és milyen gömbölyü. A karja meleg volt,
keresztül sütött a felöltő szövetén. Groll úr megkérdezte:

– Hány éves maga?

– Tizenhét leszek.

Szemrebbenés nélkül mondta, pedig hazudott. De nagy leánynak akart
látszani, akit komolyan vesznek az emberek. Míg benn volt a boltban,
Groll úr utána kémlelt és megfigyelte hajlékonyságát, izmos testét,
magas termetét. Arcbőre világított, mint a holdvilágos havas este,
ametisztszínű szeme melegen sugárzott. Groll úr gyönyörködött benne,
mint a színnyomatokban, melyeket nagyon szeretett. Amikor a leány
kijött, észrevette, hogy a nagykendője alá rejt egy üveget. Groll úr a
kendő alá nyúlt, a keze megfürdött a melegben. Elvette az üveget és a
zsebébe tette.

– Majd én viszem. Mi van benne?

– Rum, – felelte szégyenkezés nélkül Stefi, – ilyenkor nagyon sok kell
nekünk.

Groll úr hazakísérte Stefit. A kapunál kezet nyújtott. Stefi
megkérdezte:

– Mikor látom megint?!

– Amikor akarja.

– Holnap este hétkor várjon a sarkon, – felelte kigyulladó arccal Stefi
és egy erős irammal befutott a sötét, nagytorku kapu alá. Groll úr
egészen felfrissült, egy sóhajtással lefújt lelkéről mindent.

– Kedves leány ez a Stefike, – állapította meg és hazaballagott.
Restelkedve gondolta végig ezt a találkozást, mert eszébe jutott, hogy
mit fognak mondani Ica meg Mancika, ha megtudják. Bizonyára nagyot
nevetnek és az a két naplopó (Groll úr imigyen emlegette a vőlegényeket)
segít nekik. Mert egészen bizonyos volt, hogy Stefi elmond az utolsó
szóig mindent. Mert Stefikében nem tudott megállani a szó…

Amikor pedig rátért a megbeszélt találkozóra, gyorsan határozott:

– Nem fogok elmenni. Nem nevettetem ki magam!

Másnap egész nap azzal bibelődött. Nagy szomorúságán keresztül ugyanis
odaférkőzött hozzá minduntalan Stefike és ingerkedni látszott vele.
Sokszor el akarta forgatni magától, de vissza-visszaszállott. Érezte a
karja melegét és azt a forróságot, mely a nagykendő alatt fűtött.
Gondolatban bejárta néhányszor ezt a vidéket és megállapította, amit
Stefi is bizonyított, hogy ő már nagyleány. Hanem azért ellentállt neki.

– Nem megyek el, – határozott és ehhez tartotta magát. Keményen, mint
aki el van szánva mindenre. Hanem amikor leereszkedett az alkonyodás,
elkezdett benne dolgozni a vágy. A céltalanság, az üresség hatalmába
ejtette. Nem tudott mit csinálni, mert ilyenkor rohanják meg az embert a
szomorúságok. Végig terped a lelken az őszi bánat és minden seb fájni
kezd.

– Nem fogok elmenni, – mondotta szomorúan és nekivágott a városnak
céltalanul. Onnan átról, a tulsó partról hívogatták a lámpaszikrák, a
kigyulladó körték, a kivilágosodó ablakok. Jó volna Pestre menni
valakihez – suhant át rajta – jó volna, ha megvolna Gloriett! És
bolyongott vágyakkal birkózva, reményekkel hadakozva, bolyongott
tehetetlenül. Elácsorgott a híd előtt, nekivágott, de megfordult megint.
Mire hét óra lett és az országúti templom harangja belezokogott a
sikátorokba, maga sem tudja hogyan, de ott állt a Medve-utca sarkán. El
akart menekülni, de már késő volt. Lenyügözték a hangok, a hunyorgató
fénysugárkák, megbilincselte az este, a hangulat. És egyszerre csak
felsiklott egy háznak lapulva egy ismerős alak. Stefike volt. Kalap volt
a fején, a kezén szarvasbőrkeztyű. Már messziről integetett. És közel
érve, belékarolt kacagva, félig szégyenkezve, félig szemtelenül.

– Jó estét Groll úr!

Aztán csacsogni kezdett. Gyorsan, szaggatottan. Hogy nincsen két
utálatosabb leány, mint a nénjei, akikkel összeveszett.

– Képzelje, azt mondták, kölyök vagyok!

Groll úr nevetett. Stefi pedig bizalmaskodva kérdezte:

– De úgy-e nem igaz? Mondja már, hogy nem…

Groll úr szeplői kigyultak.

– Nem. Nem igaz. Maga nagyleány. Nagy kisasszony!

Stefike hálásan bújt Groll úr vállához. Bátran cselekedte, mert üresek
voltak az utcák. Amikor népesebb helyre érkeztek, megkérdezte Groll
urat:

– Kivegyem a karomat?

– Nem. Ne. Hagyja Stefike…

– De akkor azt hiszik, hogy a menyasszonya vagyok. Vagy nem?!

– De igen, – felelte engedelmesen Groll úr, – de igen azt hiszik…

Stefike nekibátorodott. Hallgatva lépkedett Groll úr oldalán, aztán
megszólalt. Halkan, csendesen:

– Groll úr, én szeretem magát. Úgy-e el fog venni feleségül?

Groll úr szívéhez valami különös, sohasem érzett érzés markolt. Volt
benne valami az örömből, a meglepetésből, a megdöbbenésből is. Egy
percig gondolkozott, aztán engedelmesen válaszolt.

– Igen Stefike, feleségül veszem!

– Ez gyorsan ment, – jegyezte meg szemtelenül a kisleány és magához
szorította Groll úr karját. Aztán csacsogni kezdett:

– Lássa, magával így kell bánni. Mert maga nagyon jó ember, de nem meri
megmondani az embernek, hogy szereti. Pedig én tudtam, hogy szeret.
Régóta tudtam.

Groll úr megijedt.

– Mióta?

– Tegnap óta, – kacagott Stefi. Aztán kiegyenesedett. Kifeszítette
gömbölyü mellét és büszkén így beszélt:

– Na, csak most merjenek hencegni velem azok…

Azok alatt Mancit, meg Icát értette, akik ma is felpofozással
fenyegették.

– Lefőztem őket, – gondolta, – lefőztem…

Groll úr nem gondolt semmit, kábult volt, a feje szédült. Valami
melegség futotta el a szívét. És megint megszólalt az a huhogás.
Muzsikásan, kacagva a szívére szállt a legszebbik galamb…




X.

Stefike diadalmas arccal állt meg Ica előtt, aki megint ki akarta utalni
a nyaklevest. Mert hét óra volt és a kisleány feltünő gonddal igazította
a fejére a kalapot. Tüntetően, kihívóan igazgatta a tükör előtt
aranyhaját, úgy, hogy lehetetlen volt félreérteni, hogy találkozóra
megy. Ica, akinek feltünt a készülődés, kérdőre vonta:

– Hová mégy?

– Valahova. Dolgom van.

– Este hétkor?

– Igenis hétkor. Amikor nekem tetszik!

Ica felpattant:

– Te, mindjárt nyakon ütlek!

Stefi azonban nem hagyta magát. Kifeszítette mellét és kakaskodva nézett
Icára.

– Engem ugyan nem! Nem félek tőled.

Ica fenyegető mozdulatot tett:

– Hová mégy? Megmondod mindjárt?!

– Ha éppen akarod… A vőlegényemhez! Azt hiszed, csak neked van
vőlegényed!

Ica elnevette magát erre a szemtelenségre.

– Nem mondanád meg, kicsoda?

– A Groll, – felelte büszkén Stefike, aztán hozzátette:

– Tegnap megfogtam. Jó fiú. És olyan élhetetlen…

Ica torkán megakadt a szó. Csak pillanatok múlva tudott valamit mondani:

– Te Stefi, te bolonddá tartasz engem!

– Nem, – felelte a kislány komolyan. – Bizony Isten nem! Ha akarod,
idehozom. Olyan engedelmes, mint egy gyerek…

A hír pillanatok alatt elterjedt a familiában, amely mindenre készült,
csak erre nem. Primuszné, akit bántott, hogy leányai mindent a háta
mögött csinálnak, ezt az egyet megbocsátotta:

– Nagyon jól tette, – mondotta, – mindig tudtam, hogy Stefi köztetek a
legügyesebb.

Stefi már nem hallotta ezt a dicséretet, mert már kívül volt a házon.
Majd hogy ölben nem vitték ki és Manci hallatlan nagylelkűségre lobbant:
kölcsön adta húgának fehér boáját. A kislány nyakára övezte és büszkén
siklott ki a kapun s szaporán koppanó lépéssel szaladt a sarok felé,
ahol már ott lomhult Groll úr alakja, mint valami megázott marabú. Groll
úr gyönyörködve nézte Stefikét, aki a fehér prémmel csakugyan olyan
volt, mint egy begyes fehér galamb.

– Megmondtam otthon, – ujságolta gyorsan, – képzelje, megmondtam!

– Mit? – kérdezte Groll úr.

Stefi lesütötte a szemét és magát kelletve mondá:

– Azt, hogy mi szeretjük egymást…

Groll urat végigsimogatta valami melegség, amilyen télen a gesztenyesütő
kemencék kazánjából illanik elő és megcsapja az ember arcát. Nem tudott
semmit sem szólni, csak gyengéden belekarolt a kisleányba és
megszorította kezét. Stefike csacsogni kezdett. Naivan, gyerekesen.

– Maga még nem szólt otthon?

– Nem, – felelte elborulva Groll úr. – Az én apám szigorú ember.

– A szigorú emberek fiai nem házasodnak? – érdeklődött Stefike.

– De igen, csakhogy azt veszik feleségül, akit az apjuk akar!

– Hát akkor… – akadozott Stefike rémülten, – akkor…

Groll úr közelebb húzta magához a leányt:

– Ne féljen, megpuhítom én az öreget.

Stefike megvigasztalódott és a jövendőről beszélt.

– Maga építőmester, tud maga villát építeni?

– Tudok, – mondotta Groll úr. – Hogyne tudnék!…

– Juj, de jó, – örvendezett a kislány, – mert tudja, én villában
szeretnék lakni…

Groll úrnak erről eszébe jutott a József-utcai hatszobás lakás és most
már erősen el volt szánva arra, hogy kiadja másnak. Mert mért ne
laknának tornyos tetejű villaházban Stefivel? Csak az öreget kell
megpuhítani. Groll úr minden este lefogadta, hogy másnap előveszi Groll
urat (az öreget) és beszél vele. Mert ez az átmenet nem tarthat soká.
Vagy előbb, vagy utóbb amúgy is megtudja, hiszen már széltében suttogják
a vizivárosi tetők alatt. A Vizivárosból nem nagy ut a Krisztina, még a
legkövérebb asszony is el tud gyalogolni odáig, nem hogy a szárnyakon
szálló hír…

Groll úr ugyanis szakított a tartózkodással és már délelőtt is
karonfogvást járt Stefikével. Stefinek, – akit eddig nem vettek számba,
– hangosan köszöntek a vénasszonyok. Frau Krisztin már messziről
integetett neki és alázatosan hajtotta meg a fejét:

– Kezét csókolom, kisasszony!

Warmpoltzter úr olyan alázatosan beszélt vele, mint az alattvaló a
királlyal és Muttermayer néni megsímogatta az arcát. Stefi ugyan azt
állította, hogy a legjobban szerette volna megfojtani, de jobbnak
találta a símogatást. És Stefi értette a dolgokat. Néhány nap alatt
megújhodott a ház, varró asszonyok lepték el az utcai szobát. Nagy pesti
boltosok hordották a holmit és nem kértek egy árva fillért sem érte.
Groll úr jövendőbelije jó volt minden összegre, Stefike pedig értette a
hitelbevevést. Ica nem győzött szörnyűlködni azon, amit művelt, de
amikor megbotránkozott, Stefi letorkolta:

– Az én vőlegényem se nem báró, se nem patikus, hanem komoly ember!

Ebben igaza is volt a lánynak, mert Groll úr az utolsó időkben nagyon
elkomolyult. Mintha bántotta volna valami. Stefike nem tudta kicsalni
belőle a nagy komolyság okát, Groll úrban ilyenkor megfagyott a szó. Nem
merte ugyanis elmondani, hogy Fábián úr nyomára jutott ennek a
szerelemnek és megsuhogtatta megint a nadrágszijjat. Hogy nem sujtott le
vele, annak Gruberl néni volt az oka, aki közéjük állott, amikor
összecsaptak az ebédlőben.

– Groll Fábián, – mondotta, – az ne csináljon botrányt, aki tíz óra után
jár haza öreg korára. Én szégyelném magam!

Groll Fábián rámordult a vénasszonyra:

– Maga fogja be a száját. Semmi köze hozzá!

Gruberl nénit azonban nem lehetett elhallgattatni:

– Maga szívtelen, lelketlen ember. Ahelyett, hogy boldog volna, hogy a
fia házasodni akar, skandalmot csinál. Az a leány szép, jó és fiatal.
Nem lehet mindenkinek pénze…

Gruberl néni ugyan sohasem látta Stefikét, de úgy gondolta, jó lesz
elhelyezkedni kegyeiben. Fábián úr azonban kijelentette:

– Ebből nem lesz semmi!

– De lesz, – felelte Groll úr. – Elveszem úgy, hogy te ne tudjál róla!

– Akkor kidoblak, – harsogta Fábián úr. – Mindenkit kidobok, aki erről
beszél!

Ez a megjegyzés Gruberl néninek szólt, aki morogva csoszogott ki a
szobából. Groll úr (az ifjabb) ugyanezt cselekedte, de haragosan bevágta
az ajtót, csakúgy rengett belé a ház. Groll Fábián ebből megértette,
hogy fiában lázadó ösztönök ébredeztek. És elhatározta, hogy meg fogja
verni. Kegyetlenül. Csak arra várt, hogy Gruberl néni ne legyen jelen,
amikor szóba kerül az a lány, akiről Muttermayer úr megbízható adatokat
hozott. És Fábián úr mindig előhozá fiának ezeket az adatokat,
gondolván, hogy beléjük kap, mint a hal a horogba és akkor előkerülhet a
nadrágszíj megint. De Groll úr (az ifjabb) óvatos vala. Megérezte a
nadrágszíj szelét és hallgatott.

– El fogom venni titokban, – gondolta, úgy képzelvén, hogy akkor amúgy
is beleegyezik az öreg. Aztán meg Stefike ért a nyelvén, hiszen lecsalja
a fecskefészekből a tollatlan madarat is.

Egy délelőtt levelet kapott a József-utcából. A levél rövid volt nagyon.

– Tessék átjönni a nagyságos úrnak, – írták, – délután négykor ki
akarják venni a lakást.

Groll úr a megírt időre megjelent a házban. A házmesterné örömmel
ujságolta:

– Nagyszerű népek, még a holmit is megveszik…

Groll úr fölment a lakásba, amely furcsa szagú volt a portól, meg a
parfümtől és amelyben ropogtak. a bútorok. Türelmetlenül várta az
érkezőket, szeretett volna túlesni a dolgokon. A házmesterné kinyitotta
az ablakokat, hogy friss levegő jöjjön be a szobákba, megveregette a
vánkosokat, melyekből vastagon felhőzött ki a por.

– Kár volna megtartani – mondotta, – mindent megeszik itt a piszok. Nem
is tudom minek tartotta a nagyságos úr?!

Kívül éleset berrent a csengő, mire a házmesterasszony meglepő
fürgeséggel nyitotta ki az ajtót.

– Itt van a nagyságos úr – hallatszott a szava, – tessenek beljebb
fáradni…

Groll úr (az ifjabb) észrevette, hogy két ember jött. Házaspár. Amikor
azonban kinyilt az ajtó, mintha villámos ütés szikrázott volna keresztül
rajta, mely az égnek mereszté haját. A belépő hölgy is elsikoltotta
magát. Hangosan, ijedten és tágra nyílt szemmel bámult Groll úrra.

Groll úr megismerte: Gloriett volt. Gloriett, a kacagószemű ördög. A
leány mögött ott állott – Groll Fábián, az öreg Groll, aki fiának az
erkölcsről szokott beszélni. Az öreg irtózatos zavarban volt,
megrokkant, összeaszott és dadogni kezdett. Groll úr (az ifjabb)
fölcsattanó hangon támadt neki:

– Áá… szépen vagyunk. Nem szégyelli magát?

Groll úr (az idősebb) könyörgő pillantást vetett a fiára.

– Ne itt – mondotta, – ne itt…

Groll úr (az ifjabb) intett neki és bevitte a szomszéd szobába.

– Kikérem magamnak, hogy öreg korára ilyeneket tegyen. Nem szégyelli
magát?! Megtiltom magának a disznóságokat!

Fábián úr össze volt törve. Alázatosan állott fia előtt. Azon sem
csodálkozott volna, ha az ifjú úr nadrágszíját suhogtatja. Szerencsére
azonban nadrágtartót viselt.

– Maga akarja megtiltani nekem, hogy én egy tisztességes leányt
elvegyek? Maga hoz szégyent a családra, nem az én menyasszonyom!

– Beleegyezem – mondotta az öreg, – csak hallgass…

Groll úr (az ifjabb) azonban birtokba vette a poziciót:

– Nincs szükségem rá. Én nem a magam ura vagyok. De kénytelen leszek a
maga körmére is nézni. Nem tűröm, érti, nem tűröm el az ilyeneket…

Groll Fábián megsemmisült. Érezte, hogy vége van. Megszűnt a hatalma, az
akarata, egyszerre öreg ember lett, aki megbotlott egy kőben és elesett.

– Azt a nőszemélyt majd elintézem én – mondotta Groll úr (az ifjabb) és
átment oda, ahol Gloriettet hagyták. De Gloriett már nem volt a
lakásban. Elillant, elszökött, eltűnt, mert nem szerette a jeleneteket.

Rax doktor másnap nem tudott hová lenni a megtiszteltetéstől, hogy
megint beállított hozzá Groll úr.

– Küldjön annak a nőszemélynek négyezer koronát – mondotta és megadta
Gloriett címét, melyet Fábián úr nagynehezen bevallott.

– Mi történt már megint? – érdeklődött a fiskális.

– Semmi, csak behálózta az öregemet.

Rax doktor megcsóválta a fejét:

– Nem jó kikezdeni az ilyen személyekkel – mondotta, – az ilyennek
mindig rossz a vége.

– Az én esetemben jó vége lett – felelte Groll úr, aztán elmenőben még
egyszer megjegyezte:

– Nagyon jó vége lett…

*

A kéményseprőéknél nyomott volt a kedv, pedig már itt volt a tél és
rágyújtottak tüzeikre a házak. Vastag, nagy füstök szállottak a háztetők
fölött és a fekete legények kiszálltak a fehér városba, mint a varjak. A
pénz dült a házhoz, mert hiszen megszaporodtak a kémények a Groll cég
jóvoltából. Pedig éppen a Groll cég okozta a nagy lehangolódást, mert a
posta kartonra nyomott híradást hozott. És szólt a híradás, hogy a cég
vezetését Groll Gusztáv úr vette át, aki folytatója leszen a régi
elveknek, régi hagyományoknak. Troszték úgy vették a híradást, mintha
halotti jelentés lett volna. És mélységes rezignációval állapították
meg:

– Az a szerencsétlen el fogja venni azt a kis bestiát!

Mindent hajlandók voltak megbocsátani, a bárót, a patikust, csak Groll
urat nem. Úgy érezték, ezek a ragadozók egyenesen azért szállottak a
csendes házak közé, hogy elvigyék a legjobb, a legkövérebb falatot.
Amikor aztán másodszor is hírt hozott a posta, már föl sem bontották a
levelet. Mert úgy is tudták, hogy mit beszélnek a betűk. A besurranó
asszonyok, a Frau Krisztinek és a Gruberl nénik gyorsabbak voltak,
elmondották, hogy megtörtént az eljegyzés. És ami a legszomorúbb vala:
Groll Fábián, a keménydereku Groll is ott volt az ünnepségen, melyről
hiányoztak a kéményseprők és a kalaposok. A halászmesterek sem voltanak
jelen, kik bizonyára lesütötték volna szemüket láttára az erkölcsök
fordulásának, mely abban csúcsosodott ki, hogy Primusz úr brudert ivott
a hatalmas Fábiánnal. Primusz mester egyébként elemében volt és
leányaira mutatván, nagy megelégedéssel jelentette ki:

– Ez az én iparom! A szebbik iparom!

Groll Fábián nagyot kacagott a megjegyzésen, a báró azonban félrehúzta a
száját. Nem tudott beleilleszkedni a hangulatba, pedig már régen kisült
róla, hogy naplopó. Néhányszor el akart illanni a boldogság elől, de nem
bírt Mancika szemével, melynek legkisebb rebbenése engedelmessé tette,
mint egy gyereket.

– Úgy látszik mégis eszcájgot fogok pucolni – gondolta elkeseredéssel,
amikor aztán Stefike feléje billentette a mérleget. Groll Gusztáv úr
ugyanis elfoglalván a parancsnoki hidat, nagy terveket forgatott
agyában. Hogy ezentúl Pesten is fog építeni, ahol több a telek és
magasabbra lehet emelni a háztetőket. Erre a célra alkalmasnak látszott
a báró, aki úgy tudott beszélni, hogy elszédültek az emberek.

– Csak az ilyen gazember imponál odaát, – mondotta bizalmasan
Stefikének, ki észrevette, hogy leendő férjében kidagad a budai gőg,
mely abba a régi mondásba volt foglalható, melyet valamikor Fábián úr
recsegtetett:

– Nem tűröm a komiszságokat!

Ezt az elvet szigorú konzekvenciával vitte keresztül minden vonalon.
Legelsőnek Primusz mester és élete párja érezték meg terhes nyomatékkal.
Primusz úr ugyanis letette a gyalut és megszüntette a reparálást.
Reggeltől estig ott ült a Szomjas Pacsirtában és a Zöld Hordóban, ahol
istentelen magyar nótákra tanította a dalárdát, úgy, hogy az asszonyi
népek riadtan dugták be fülüket. Primusz úrnak úgy megnőtt a tekintélye,
hogy már messziről lesüvegelték az iparosok, kik eddig szóba sem
állottak vele. A bádogosok, lakatosok és cserépfedők hozzádörgölődztek,
mert ki tudja, nem tud-e valami munkát kijárni a vejénél? Az erős Tóni
visszaitta vele a pertut, s elfoglalá régi helyét a bormérésekben, mert
Primusz mester nem adhatta oda magát ilyen alacsony dolgoknak. Hitele
megnyílt és bár sohasem fizetett, úgy élt, mint egy fejedelem. A
szégyenlős vizivárosi asszonyok, kik csak félfüllel hallgatták
beszédjét, most megnyitották előtte mindkét fülüket (sokan még ajtójukat
is) és nagy kárörömére minden leányos anyáknak erkölcstelen életet
folytatott vala.

Kiskirálysága azonban nem tartott sokáig, csak az esküvőig. Esküvő után
az ifjú Groll kemény szóval adta tudtára, hogy nem tűri a komiszságokat
és elrendelé, hogy apósa hurcolkodjék Pestre. Mert itt elrontja a
levegőt. E szigoru rendeletnek mégis volt enyhítése. Az, hogy ezután
havi pénzek járnak a Groll irodától és hogy – Fábián úr megigérte, hogy
sűrűn ellátogat a túlsó oldalra, ahol násza ura jobban kiismeri magát az
asszonyok körül. Mert dolgozni csak Budán, élni pedig csak Pesten lehet.

És egy esztendőre a behurcolkodás után megint stráfkocsi csörömpölte föl
hajnali álmából a Medve-utcát. A dalárdisták már ébredő asszonyokat
találtak az ablakokban, kik jóleső elégtétellel látták, hogy rakják föl
a kocsi tetejére a kopott bútorokat. A dalárda nótázott, a dalosok
ittak, a két meklenburgi nekilódítá a szekeret és bokrétás fejjel
megindult a Margithíd felé. Az országúti barátok templomában reggeli
misére muzsikáltak a harangok és Primuszné asszonyság a szemeit
törölgette a gyalogúton. Eszébe jutottak a régi álmok: a zsírbafúló élet
hazajáró lelke kísértette.

– Nem érdemes leányokat nevelni – sóhajtott, mire Primusz mester, ki
éppen kibukkant a Szomjas Pacsirta ajtaján, átrikkantott hozzá:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ica a csendes tavaszi estéken elsétálgatott az urával. Békés, csendes,
egyszerű emberek voltak. Ott laktak a hegyoldalban és amikor elmentek a
Három Korona előtt, egy papagályt vettek észre az egyik ablakban.
Mérges, haragos állat volt és nem tudni miért, folytonosan ezt
rikácsolta:

– Au revoir! Au revoir excellence… Au revoir…

_VÉGE_






End of the Project Gutenberg EBook of A három galamb, by Lehel Kádár

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 40715 ***