The Project Gutenberg eBook of Apró regények és esetek, by György Szemere

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org

E-text prepared by
Tamás Róth, Albert László, Robert Mouris,
and the Hungarian Distributed Proofreading Team
(http://dphu.aladar.hu)

APRÓ REGÉNYEK
ÉS ESETEK

A KIS ZÁSZLÓTARTÓ.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát:

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek! -4-

II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő -5- ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott.

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt verbunkosok elé.

III.

Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester, négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős, gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes szekér ballagott.

A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány. -6-

Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva, táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.

És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért, megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg fenyegetéseket mennydörögve a németre.

A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos strázsamester:

A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az r betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan, kapitány úr Bertóthy -7- azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.

Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.

A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a földesúr markába.

– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.

Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…

Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele. Aztán visszatért a tömeghez.

– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. -8- A kőccséget Kossuth Lajos fizeti, a haza nevében.

– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs keresni valója itt.

Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A többi nép utánahömpölyödött…

Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát, kalamárist.

Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a zászlóbontás.

Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a szekérről s telirakta velük az asztal felét.

A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére vágta.

– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának, veszedelemben az édes haza.

Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres sapkát nyomtak a fejükbe.

A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot. Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát piszkolta, azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz. Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.

– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod, hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.

A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes galamb.

Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves gyermektől a hatvanéves emberig.

És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv riadalmától.

Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi útra hont védeni!… -10-

IV.

Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy ott magára vegye a felszerelést.

– Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell nekem.

Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak rimánkodott, belevágott a levegőbe:

Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele.

– Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért ontani haszontalanul!

A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez. -11-

A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a hős fiúra.

Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár… Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül.

Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant.

A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt.

Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy -12- nem sokáig tartott a halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának vezényszavát:

Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől:

– Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint egy tizennégy éves gyermek.

VI.

Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán visszaadta annak, akit legjobban megilletett:

KÁNTOR KATICA.

A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve, mert Gyurka őt vágta a földhöz…

Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét tisztelték a -14- kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.

Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…

Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi, nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját, de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki apróra az utolsó évtized krónikáját.

Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok -15- büszke temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával s a hozzátartozó törpe haranglábbal.

Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak. Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára emlékezet után.

A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember láttán.

A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott valamit, aminek nem volt értelme.

– Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben láthatom viszont.

Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált agyának teljes eszmélete. -16-

– Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, – mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között.

– Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt, holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni.

A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe.

– Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg jókedvűen.

– A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek eladták a lelküket az ördögnek. -17-

– Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a császár emberének.

Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a »császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi jobbágyainak kevély ivadékai.

– Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket.

Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. -18- Szinte lüktetett a beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt.

– Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták, akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg őket a magyarok Istene…

A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák, anyák és testvérek ősi szokásait!?…

A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük: boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében -19- s békítő harmóniát a sokat szenvedett öregekében.

Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre, kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel.

Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon fehér homlokára.

Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését, párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát.

Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor Katica. Katica tömzsi -20- gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja kántorékat.

A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta kapujának.

A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés, idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe hosszasan, bátran.

– Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat.

S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának behódoló őzünőcske.

– Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva finomszabású kis kezét.

Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott:

– Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki…

– Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni!

– Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét.

Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre.

A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke. Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó, évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét -22- eljátszotta vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései, csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét…

Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és őszinte volt az ifjú felelete:

Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta volna őket valaki.

– Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel az elmémben…

– Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna most nekem az -23- én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami ugyebár csak gyermeknek való?

– Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának, Katica, hogy megtartson a kegyeiben.

Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét.

– Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, – kérdezte, – küldjek vagy hozzak?

Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta -24- volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a Föld…

Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki.

Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét.

A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta mezben úszkált az Élettó tükörén…

Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott. Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak, öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és – tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott keményített perkálszoknyája ellenére is.

Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a falusi Hamupipőke csodálatraméltó -25- műveltsége. Semmiesetre sem örült neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései. Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a kántorlaknak.

A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek az eshetőségnek elejét kell vennie.

Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot házából kitiltani. Csak a leányát szidta:

– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz, tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.

A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő tekintetével az ő lelkében elmerült…

Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes -26- bizalommal, mint régen, ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos tortaszeletért…

… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán… Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.

Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.

Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva, forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…

A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…

Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után. Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult -27- kemény viharedzett lelke, könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.

… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy becézte, dudujgatta…

– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha, csak jóból, aggodalomból teszem.

Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa megijedt leánya könnyeitől.

Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az okát. Hangos zokogásba tört ki.

– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a szüleid: megvethetsz, csak szeress.

Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja karjaiban…

Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor -28- gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori beteg kis pajtásához ezentúl is.

Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének: egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy, mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak. Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató kisasszonya lesz.

Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:

– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem mehetsz, eredj.

Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.

II.

Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét, szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie… -29-

Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt akkor az öröm a háznál.

Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához, aki idővel meghitt bizalmasa lett:

– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak velem?

Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.

– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még lehetnek.

Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól, ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.

– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű kántorleányt…

A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával magára maradjon a gróf a nagy szalonban.

Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy keblére zárja az ő titkos -30- párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az azonban kitért az ölelése elől.

– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. – Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.

A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges lett, mint egy antik márványistennőé.

– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta, – azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit bizonyára megbánna később.

– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom, hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.

– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét; ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám nézve is.

Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével, a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:

Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg csókot lehelt reá.

… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét, megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír. Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával -32- üzent volna a rajta ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.

A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:

Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali lényét…

A RAJONGÓK.

A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben, csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az éjszakába.

Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.

– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat? Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?

Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az állapotot.

A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő szólalt meg először:

– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem, mindent elfelejtettem.

Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg vérhullám szökött -35- az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját fiatal bajtársa felé:

Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:

– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak alásan bemutatja magát.

Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán csengetett.

– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen meg vagy gémberedve, hiába tagadod.

Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban elvörösödött.

A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle cerimónia nem kötelez. -36-

– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat. Ebédre természetesen vendégem leszel.

A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja után kapott:

– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem röstelleném, sírnék most, ezredes uram.

Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának röstelleni való. El is nyelte magyarosan.

– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. – Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.

Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet! Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond, hazudik, hipokrita.)

A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a parancsot.

– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem van, aki ebédelni -37- is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába: tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.

Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos szalonnából, tojásból s sonkából állott.

A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes vállára hajolt.

A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs parádéban.

A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia – nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt. Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró. -38-

Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna neki.

A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére, de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.

Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába, elszégyelte magát.

A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat: megindította a társalgást.

Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:

– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?

A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta szóhoz jutni, ismét új húrba kapott. -39-

Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget, foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni. Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.

A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét, aztán visszaült helyére.

Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés volt a tekintetük.

– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a kapitány.

A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak tágra nyilt a szeme.

Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát. Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan, tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a tekintete.

Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora. Elhatározta, hogy nem hagyja magát.

– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?

A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a hangja már ingadozott.

– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.

– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában. Mintha vádolnának!

Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt: -41-

– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik, nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…

A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig sértették szavai: a férfi mind egyforma:

A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a -42- házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a férfiakat…

– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.

Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.

Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető emléket hagyjon maga után. -43-

II.

A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit, bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját otthon költötte el.

A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni! Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán, mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának, anyjának, Póli néninek…

Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a Sóváryak új családi -44- kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta, rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett. Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében, vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.

A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.

– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg fájdalmában össze nem esett…

Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát, könyökére támaszkodva, hátranézett.

A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A báróné volt, az ezredes leánya.

Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:

– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a halálraszánt utolsó kegyeletét!

Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette, fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.

– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit… Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára esküszöm.

A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett, félt, könyörgött:

– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.

A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a férfigyűlölőt?

Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.

– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.

– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.

Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele minden konvenciót.

– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést. -48-

– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.

A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró asszonyhoz csatlakozott.

A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a kripta kapujától a kocsiig.

– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció; ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a szerelemben – fejezte be szavait.

– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg részvéttel. -49-

– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még sohasem szerettem.

– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek, ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.

Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.

– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk eredendő kincsei…

– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán betegek, semmiesetre sem a földre valók…

– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a mi elemünk.

Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény támadt.

– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát nálam nélkül.

A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét nedves szemével.

A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja alá fúrta a magáét. -51-

A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten gyújtott meg az emberek lelkében.

Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.

A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s beletette a kapitányéba.

– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a szerelem…

III.

A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében. Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta magában, s ha suttogni -52- kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az ablakon.

– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé forrasztja lelkeinket a világ végéig.

– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!

– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.

– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy Magda miatt.

– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.

– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat; fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele. -53-

– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…

Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos lakályos szobát.

Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.

A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.

Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb volt, mint rendesen, szinte átszellemült.

– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény jó apámnak már elküldtem a levelet.

– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat meghitt kettesben akarom veled tölteni…

Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány jellemében.

Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség lesznek az ő gyermekei…

A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony megnyugtatta:

– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő hite.

– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom, köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz velem…

Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták egymás kezét.

Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…

SZERELEM.

A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett, mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.

Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a lábát és egy porcellánvázán zongorázott.

Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.

A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony és a férfi szíve között…

A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.

Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a háta mögött.

Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal. Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…

Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet… Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?… Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak gazember?… Hogy lehet valaki gazember?

Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani gyökérrel -58- fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…

Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.

Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött. Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.

II.

A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…

Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony eszelős beszédjét nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a karjába. -59-

Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is. Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.

– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az uramnak.

– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a csapást.

– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett volna meggondolnunk.

– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg kellett volna halnom.

– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az asszony fogvacogva. – Félek a haláltól. -60-

Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje rejtelmeibe.

– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?

– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem előtt.

– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor ismét elképedve.

– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…

– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő meg lesz elégedve a -61- tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!

– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör a vad ereje s lesujt a vállára?

– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.

Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mi megy végbe a lelkében…

Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.

Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte le.

– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert… mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam neki a szerelmemet.

– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.

– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.

Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert ellenkezni az akaratával.

– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik szeretik egymást, egyesüljenek…

Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…

A GYERMEK.

Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza miatt.

Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.

Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába, félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.

Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott, azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig. -65-

Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.

Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak a szele is.

Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.

A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát… Egy hete temették el…

Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után: gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint tehát gyilkos lenne.

Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt sem képes törvényeit -66- szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei vannak, amiket átlépni botrány számba megy.

… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság… Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba fektette saját vérét… Tehát hős?!…

… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott volna…

Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint tomboló hózivatartól…

Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az üresség fájt kegyetlenül.

Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden viselt dolgát. -67-

Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott: abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét, gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…

Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében áltatta magát, mint valami mániákus…

Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a fizikai fájdalom.

– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem magamat: gyilkos vagyok!

Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a boltíves folyosóra:

Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is, kinyitja az ablakot.

A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó alakon akadt meg a -68- tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…

Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű. A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.

Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából, ruganyos léptekkel az udvarra sietett.

Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid ugrásokkal eléje került.

… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka feküdt a hóban… -69- Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a gyermeket.

– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. – Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…

A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe, bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.

Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.

Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán csengetni akart, hogy orvosért küldjön.

Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem beszélt, de mosolygott.

A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta sápadt arcocskáját. -70-

– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is meglepődött rajta.

A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle inyencség.

A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére és etetni kezdte.

Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.

De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.

A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az ezüstcsengő. -71-

– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem vajaskenyeret.

Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak és erősnek érezte magát.

A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint illik, szépen fölmondta a kis imádságot

Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is úgy jött: észre sem vette. -72-

De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.

Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan sejtelem szállotta meg szívét.

– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt a neve.

Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága. Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.

… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)

A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a gyermek értelméhez.

– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska után és én akkor magam leszek. -74-

– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…

A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti sejtelem.

– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy mult vasárnapon.

Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.

Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott befelé sírt könnyeitől. -75- Arcát kezébe temette s egy asztalra borult. Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.

A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.

… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét, rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát: megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:

– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd nekem, hogy: nagyapa.

… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry. Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend… Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.

EGY KÖNNYCSEPP.

Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát kapott érte.

Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.

Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét, pálinka-tornát proponált. -77-

Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban, annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből. De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.

De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei, nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje tetejére.

Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.

– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?

– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. -78- – Hát tehetek én róla, hogy az a tégla a fejemre esett.

Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.

Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel, akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak, párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is. Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen szoknyavadász. -79-

II.

Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki. Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.

Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott, amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze? Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította? Vagy Kaláné?

Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére, hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe -80- ilyes nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.

Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.

Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette, hogy hol van.

Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a sort. -81- Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.

A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak valamennyi egyéb látogatója.

Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott, ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.

Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.

Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó nadrág s egy ugyanolyan ing. -82-

Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.

A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt, széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára, azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:

Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a kezével, de hamarosan megerősítette szívét.

– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni: annyi kell.

– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, -83- – mondta s átvevén a fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.

Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.

És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el fog távozni és nem fogja többé látni soha.

Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót, Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.

Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az árnyék öt-tíz lépésnyire. -84-

Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.

Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.

Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba kapaszkodott.

A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott, hogy támogassa.

Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De még jobban a szava.

– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen, tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta szegény leányt az utcán megszólít.

– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam mindent, de a -85- sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni, varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát. Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni. Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog szeretnék lenni.

Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának, amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását. Megállított egy üres bérkocsit.

A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak reszketett egy kicsit. El volt szánva. -86-

III.

– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje a Hungáriába…

– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már erővel segíteni akar rajta.

– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.

– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.

Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, -87- kártyás, szoknyavadász világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy ujjal is érintette volna, távozni akart.

De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az eszméletét.

Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, – hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott, megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki békében.

De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos szeméből kihullott.

Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak okát sohasem tudta meg.

A SEB.

Bilicky Pál báró, egy kedves, incifinci gavallér, belépett az orvos előszobájába és megcsípte az ajtónálló szobacicus állát.

– Pardon, nassám, nem tudtam, hogy babája van – élcelt és nevetett hozzá a báró. – Egyedül van az orvos úr?

Az orvos, Béla Sándor doktor, óriási bőrszékben ült és aludt. A feje újságlappal volt leborítva -89- a legyek ellen, lábán vörös posztópapucs díszelgett. Nem ébredt fel a báró üdvözletére. Nyilván holtbiztosra vette, hogy semmiféle páciens nem fogja háborgatni a rendelőóra alatt.

De erre már fölébredt az orvos és önkénytelenül pofonra kanyarította a karját.

Béla doktor, bár vagy tíz éve nem látta, azonnal fölismerte benne régi iskolatársát.

– Parfaîtemant. Io sono liber baro Bilitzky de Bilitz et Biala, a piaristák régi növendéke, jelenleg járdataposó és bundatulajdonos.

– Ej-ej, – s mosolygott az orvos, – úgy látszik, nem hagyott el a régi istenadta jókedved.

– Mondd – javította ki a báró – úgy, ahogy érzed: még se jött meg az eszed?

– Igaz, – vallotta be az orvos joviálisan, – úgy értettem, csak nem mertem őszintén lenni, mert azt hittem, hogy adsz valamit a rangodra.

– Mi hasznom lenne belőle, drágám, – kérdezte a báró kómikus síránkozó hangon, – mikor -90- a zsidó egy garast sem ád rá? Plü vagyok, cimborám, a potykának is több vagyona van, mint nekem. Hiszen azért jöttem hozzád, hogy segíts a bajomon…

Az orvos megijedt kissé. Biztosra vette, hogy ilyen előljáró beszédnek csak szivattyúzás lehet a folytatása. Magára rántotta a vértet.

– Hisz – vigasztalta meg a cinegelábú báró – azért jöttem hozzád, hogy segítsek a bajodon.

– Jól mondod: beszéltem én amúgy is s mindenkép jól beszéltem. A mi érdekeinket ugyanis összemadzagolta a sors.

– Igen, én belőled híres operatőrt fogok csinálni, te meg belőlem milliomos férjet.

– Akkor állj fel, mert úgyis le fogsz fordulni a székedről… Lyukat fogsz fúrni az oldalamba…

– Ne ijedj meg előre, először megrendelem a lyukat, aztán ítélkezz a józan eszemről. -91-

– Hát – kezdte a báró a megrendelését – olyan lyukat fogsz az oldalamba fúrni, mint amilyet a pisztolygolyó szokott csinálni. Csak ne legyen egészen olyan mély, a nemes testrészekig ne érjen, mert igen sokat tartok a nemes testrészeimről.

– Igen, – válaszolt a bárócska holtkomolyan, – ő olyan természetű. Csupa romantika és nem hisz semminek sem. Mindig azt hajtogatja, hogy a pénzéért kellek neki, hát nem jön hozzám, pedig megtenné, ha az ellenkezőjét be tudnám neki bizonyítani… Hát erre kell nekem a lyuk, megmutatom neki, hogy szíven tudom lőni magamat érte.

– De bele ám, különben kénytelen vagyok a lyukat magam megcsinálni, még pedig igazi pisztollyal. – S jeléül annak, hogy nem tréfál, kivette -92- zsebéből az idézett fegyvernemet s szívének irányította csövét.

Az orvos elsápadt. Ismerte a bárót annyira, hogy képesnek higyje fenyegetése beváltására. Gondolkozott egy pillanatig.

– Köszönöm, pajtás – hálálkodott régi tanulótársának. – Nem csalódtam benned. Csakhogy – tette hozzá – nem itt fogod nyélbe ütni az operációt. Majd otthon, a lakásomon. Ügyesen kell beállítani a komédiát, hogy hatása legyen… Egy óra mulva feljössz hozzám a bicskáddal, mintha véletlenül kukkannál be régi pajtásodhoz… Én lesni foglak az ablakból, s abban a pillanatban, amelyben megnyomod a csöngetyűt, elsütöm a pisztolyt. Te berohansz és a többi magától adódik: megoperálsz, összekötözöl nyakig, belefektetsz az ágyamba, ápolót rendelsz stb. A többi már az én gondom. Míg előkeríted az apácát, megszerkesztem a riportot: »Egy szerelmes -93- báró öngyilkossági kísérlete…« »Gondviselés egy zseniális fiatal műtő személyében…« Hahaha! Rövid időn belül olyan praxisod lesz, hogy csuda…

II.

… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr. előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát: inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a rangját…

– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a névjegyét.

Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos tárt karral eléje sietett.

A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…

– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá tettelek csakugyan!…

– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz, hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!… -94-

– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig megmaradtam volna emellett az igazság mellett.

– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró, miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel tönkretettem a boldogságomat.

– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége van arra az – illuzióra?

– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval, végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg fog bocsátani…

– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta ellenem a válópört.

Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan kezelte a lelki beteget.

– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.

Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.

– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.

– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva kiveszem a feleséged szemeláttára…

– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó gúnnyal, – mióta folytatom a rangomat, igen komoly és korrekt ember lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme, mikor tudom, hogy csak azért a golyóért szeretett. Nem tudnék vele élni. -96- Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak egyféleképen lehet megoldani…

Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.

Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint szeretheti őt.

HÁROM LEÁNY.

Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel elköltötte köménymagos-leves reggelijét.

A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg Katalin szó nélkül.

Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.

Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a biedermeyer-kanapén. -98-

– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.

– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.

Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog. Leona elszégyelte magát.

Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát. Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos termetén.

– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a mi Gondviselésünk.

– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.

– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te gondolod.

– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi is.

– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…

Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát. Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, -100- forró vágyakat keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint nénjei.

– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk, ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi… Dolgoznunk kellene…

Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.

A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán. Megfogták Buksit, -101- meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.

Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették a hangját.

– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós trillát.

Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.

– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz hajába.

A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a neve. Sugárzik, mint a dicsőség… -102- Ők is szépek voltak. Ők is szerettek… Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az emberebb? Az igazabb? A bátrabb?

Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott szerteszét az égen.

Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és diót kellene befőznie.

A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan volt idegeinek.

Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki segíteni akart. -103-

Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye. Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona. Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó, póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s tanácstalanul megállott a fejénél.

Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi közellétét megérezte álmában is.

Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.

– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. – Gyuszi!

– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a levelet.

A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa fel. Végre is abban -104- állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni. Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.

Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását, amely Katalint hozta a tanyáról.

Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta kezét. Semmi.

Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei; aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket. -105-

Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a levél.

Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok, hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon. Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.

Szerelemmel csak győzném a jeut, motosz elég van bennem, csak a bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban. Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.

Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint -106- valami borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a ti

Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon, amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely ellen gondolatban sem vétett soha.

A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant aranybálványhoz… Majd Katalin.

Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg hugaira.

– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.

– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány ezer korona.

– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.

– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett kocsikázni.

– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az Isten!

– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának megmentéséről van szó…

Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.

Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén leányok, akik szépek, előkelőek -108- és menyasszonyok voltak nem is olyan régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.

És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a három leányok, szenvedésre született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a francia tetőn.

Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában, egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös, részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála. Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és elaludt.

Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.

– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre, mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.

A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay nevet, főbelőtte magát.

A HASZONTALAN LEÁNY.

Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége, született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci, szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire, valahová a felhők közé.

A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a házba.

Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi -111- volt, bunkósvégű havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit cuppantott a szájára.

Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.

Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem igen bíznak a férfiak…

Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására. Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára állani. Pedig látta, érezte -112- hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is, aki különben szívesen megfogatta volna magát.

Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére, egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is, amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása volt.

És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra, kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem tetszett.

Luci először egy államtitkár zsúrfixjén vette észre az albírót, aki a haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom kacsintással jutalmazta hódolatát. -113-

Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.

Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét. Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét kapott:

– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem, – végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…

– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest. -114-

Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a mártírszerepet.

II.

Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci előtt.

– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.

– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, – elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd kárpótolom…

– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos hangon. – Persze, az gróf! -115-

– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik a modorán.

– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez, ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.

– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt jön a táncosom.

Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak nevetett rajta.

– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne őnagyságához.

Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába kapaszkodott.

Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…

… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.

A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte önfeledt meghódolása.

– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi vallomása. – Luci, én…

A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott Lucihoz és elkapta a kezét.

– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.

… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét. Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt, ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés, indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta fel az idegeit!? -117-

Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a tánc forgatagából…

Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva elváltozása.

Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.

– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?

A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és küzködött a könnyeivel.

Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant, elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe… -118-

És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.

Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel a koronát maga Luci a saját művére…

Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:

Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul beszélni, csak hápogott.

– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád sírját!… -119-

– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma menyasszony leszek.

A leány nem felelt. Éppen meglátta Karsayt, a bántalmazóját, amint az ajtófélfához támaszkodva, mereven, sápadtan nézte őt. Meglátszott arcán a szenvedés. Durvaságát bánta-e meg, avagy egyéb fájdalom dúlt-e a szívében, azt nehéz lett volna megállapítani.

Azt csak Luci tudta. Tudnia kellett, mert ösztöne csalhatatlanságában vetett hite merészségével az albíró felé suhogott. Megállott előtte és egész hosszában feléje nyújtotta meztelen karját.

– Bocsásson meg – mondta szinte alázatosan. – Igaza van, – folytatta, – én haszontalan leány vagyok, de más leszek ezentúl, ha az oltalmába fogad.

– Úgy, – válaszolt a leány, – hogy jó asszony lesz belőlem, ha maga lesz az uram.

A kis Karsay csaknem elesett érzései súlya alatt. Megfogta a leány kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy az ajkához emelje. Csupa lehellet volt a szava is:

– Tudom, – suttogta. Luci bizalommal, szerelmesen, – különben miért szidott volna ki.

Az anyabáróné elájult, még pedig ezúttal becsületesen. Tíz percbe került, amíg fölotkolonozták.

A MÉHEK MENYASSZONYA.

A Jánoky-nemzetség arról volt nevezetes, hogy száz esztendő óta valamennyi tagjának volt valami bogara. III. Menyhért a mult század elején kezdte a sort. A dédapa földöntúli szellemekkel barátkozott, ismerte azok egész hierarchiáját. Láthatlan tárgyakat érzékelt s lemérhetlen erőket fedezett fel a természet titkos műhelyében.

Két fia közül az egyik azt képzelte, hogy üvegből van az orra, a másik halálba menekült saját maga elől. Nem fért el a társadalom keretei között, pusztító lángelme volt, csak rombolni tudott.

Ennek a fia költő lett, a megfoghatatlanért rajongott, csak a dalnak élt. Tehát bizonyos tekintetben őt is beszámíthatatlannak lehetett mondani.

A következő generációból Pétert a haza sorsáért való aggodalom sorvasztotta halálba, Gábor az emberektől rugaszkodott el s az állatvilág kultuszában -122- kereste lelke egyensúlyát. Megtalálta, a méhek bolondja lett. Sokáig élt visszavonultan kúriáján, felesége lemenői kihaltak mellőle, csak egy unokája maradt: Zsuzsika.

Az öreg úr egész különös nevelést adott a leánykának. Teljesen szabadjára hagyta a lelkét: fejlődjék önmaga eredendő isteni gyökeréből, – a természet legyen a nevelője, hogy szervesen illeszkedhessék bele a világ rendjébe, nem úgy, mint ők, a többi Jánoky, akik nem találták meg helyüket és örömüket a földön.

– Menj szíved után. Nyomd el az eszedet, ha lelkeddel szembe kerül. Szeress mindenkit, necsak az embert, az állatot is. De bízni inkább csak az utóbbiban bízzál, tanulni inkább csak az állattól tanulj. Az ösztön sohasem téveszti el a helyes nyomot, az ész félrevezethet. Légy víg, mint a madár, hű, erős, szorgalmas, mint a méh. Különösen a méhet szeresd és kövesd. Ha sokat foglalkozol velük, apránként meg fogod érteni ami az ő nyelvük: szárnyuk zenéjét is, rájössz, hogy a méhnek lelke van, szeretni, gyűlölni tud. Ha szomorú vagy, a méhesbe menj és megvigasztalódol; ha öröm ér, ott megtanulod megbecsülni örömöd értékét s megsokszorozod lelked kincseit; ha kételkedel, fordulj a méhekhez, azok jó tanácsot -123- fognak neked adni. Ha bánt a lelkiismeret: csak velük beszélj, ők leveszik lelkedről a terhet. A méhek tökéletesek, jók, kötelességtudók, szorgalmasok, erősek, művészek, szépek, a természet legremekebb, csalhatatlan apró teremtményei. Az ember ellenben csupa hézag…

Az öreg úrnak az utolsó szónál megcsuklott a torka, álla leesett. És egyet se lélekzett többet. Meghalt.

És a Zsuzsika szűz lelkébe belevésődtek a különködő aggastyán utolsó szavai. A méhek kultuszát saját, fönségesen zord szívéből a harmattestű rózsás leányka buzgó vérébe oltotta az élettől búcsúzó nagyapa. Örök időkre. Kiirthatatlanul.

II.

Stanci néni a halott utolsó akaratához képest elfoglalta helyét a gazdag nemesi kúrián s a leányka nevelését illetőleg szorosan annak utasításaihoz tartotta magát. A Zsuzsika lelke szabadon fejlődhetett tőle, vérének friss sarjadzását, természeti erőinek szerves gyarapodását, érzéseinek, vágyainak szárnyalását nem korlátozta emberi mesterkedéssel. Nem nevelte, csak szerette kis hugát. -124-

Elvei voltak s azoktól nem tágított. Tőle haladhatott a világ amerre akart, ő harminc évvel ezelőtt utolsó boldogtalan szerelme bánatában leszögezte a zászlaját s megvédte azt az egész haladó társadalommal szemben, mint egy katona. Ott maradt, ahol szülei hagyták, a negyvenes évek közepén, mert azok se vettek tudomást arról, ami negyvennyolc óta történt.

Midőn átvette a Jánoky-porta kormányzását, első dolga volt Stanci néninek, hogy új rendet teremtsen a házban. Hófehér batiszt függönyöket tétetett az ablakokra a régi porfogó s nem mosható szövetek helyébe. Legyalultatta az olajfestékes pádimentumot és bemeszeltette a pingált falakat; csak a nagy ebédlő mennyezet-freskóit hagyta meg. A férficselédet száműzte a háztól, útilaput kötött a pesti szobaleány talpára is, ahelyett három cifra mezítlábas szolgálót drillirozott be magának a háztartás céljaira. Erős, szép, talpas, verespapucsos leányokat, akik reggeltől estig viháncoltak jó kedvükben s fel se vették az egrecíroztatást s az azzal járó apróbb szidásokat…

Ime ilyen környezetben és levegőben nőtt naggyá Zsuzsika. Stanci néni mindent elkövetett, hogy hugocskáját is visszacsábítsa a jelen korból a negyvenes évek közepébe. -125-

És Zsuzsika szívesen követte oda Stanci nénit. A két leány igen jól megfért egymással.

Zsuzsika szinte minden szabadidejét a méhesben töltötte. Sejtelmes áhitattal lépett be a kis sárga munkások zümmögő műhelyébe. Váltig fülébe csengtek a nagyapa búcsúszavai… Tanulj a méhtől; a méh csalhatatlan, tökéletes.

A leányka egész lelkével azon volt, hogy behatoljon a méhek életének csudálatos rejtelmeibe. Megfigyelte viselkedésüket, mimódon szedik meg a virág édességét s raktározzák el sejtváraikban, hogy osztják meg egymás között a munkát; megleste őket örömükben, indulataikban, hovatovább szinte tudni vélte, mikor haragszik, minek örül a méh. Szárnyuk zenéjéből természetrajzi törvényeket vont le. Megkülönböztette a döngécselést a dünnyögéstől, a zsongást a zümmögéstől. Meg mást jelentett neki a zizzenésük, búgásuk, éneklésük. A méh Zsuzsika szerint nem oknélkül változtatta a hangját. Úgy vélte a leányka, hogy az ő kis kedvencei egész máskép viselkednek, mikor betér a méhesbe, mint mikor távozik onnan. Ha figyelte őket a kaptár ablakán át, szorgalmasabbaknak tetszettek, mintha csak a kedvébe akartak volna járni…

Nem lehet tudni, hitelesek voltak-e a leányka megfigyelései, – az azonban bizonyos (az udvar népe nem egyszer megcsudálta), hogy a méhek ismerték -126- a Zsuzsika hangját, megértették némely szavát s teljesítették akaratát.

S a méhek lágyan zsongva, döngicsélve gyülekeztek, apró rajokban körülrepdesték a leány fejét, cifra vonalakat rajzoltak a levegőbe, a bátrabbja megült pihenni a Zsuzsika kezén vagy arcán, különösen a száját szerették. Lehet, hogy virágkehelynek nézték s csakugyan édesnek érezték kedvencük ajakát… Megesett néha, hogy egy-egy ügyetlen állatka belegabalyodott a Zsuzsika hajába s vészes zizegéssel segítségért kiabált.

Ezeket a kis élhetetleneket leszidta Zsuzsika, miután nagy üggyel-bajjal kiszabadította őket haja hullámaiból.

… Beszélt a méhekkel, mintha csak lelkük és értelmük lett volna, nevetett rajtuk ha megcsiklandozták a fülét s szomorkodott, ha egy-egy kis védence – gyakran megtörtént – megsebesülve, tört szárnyakkal vergődött haza s mintegy segítséget keresve nála, ölébe ejtette magát.

Egyszóval szerette a leány a méheket, együtt érzett velük s biztosan tudni vélte, hogy azok viszontszeretik őt. -127-

III.

Egy szép májusi napon megrövidítette Zsuzsika az ő méhecskéit. Nem töltött közöttük csak egy pár percet, csalogatta a verőfény és a természet üde illata az erdő felé.

Már vagy száz lépésnyire haladt a méhestől, amikor észrevette, hogy három méh ott kóvályog a feje fölött. Élesen, veszekedésszerűen zizegtek, tehát haragudtak.

A kisleány átmászta a parkot szegélyező árkot s nekivágott a rétnek, amelyen túl az erdő terpeszkedett.

– Szedjetek mézet kis bolondok, ne kavarogjatok a fejem felett, mikor csupa édes virág a rét.

A méhek nem szálltak le a virágra, követték a leánykát, lépést sem tágítva tőle. Zsuzsika nagyon csodálkozott rajtuk. Eleinte csudálkozott, később meg is haragudott rájuk, hogy alkalmatlankodtak neki.

– Hess méhecskék, ne zúgjatok most a fülembe, menjetek haza, csendet akarok.

A méhek följebb röppentek, de csak nem hagyták ott Zsuzsikát. Beszállottak vele az erdőbe…

A leány virágot szedett. Egy fiatal bokor árnyékában egész csokorra való ibolyát fedezett fel. -128- Leguggolt s szorgalmasan aratta a bokoralji kék virágot. Arca kigyúlt. A föld és virágillat megrészegítette, keble gyorsan pihegett, mint két fáradt fehér galamb. Melege lett. Kikapcsolta blúzát.

Egyszerre megrebbent a leány. Valami nesz csapódott a füléhez. Felszökött térdéről, hogy kikémlelje a száraz gallyak reccsenésének az okát. Őz-e vagy ember? Mindenesetre visszakapcsolta blúzát, szégyelte volna meztelen nyakát talán az őztől is…

Zsuzsika szempillantás alatt felfedezte, amit keresett. Alig tíz lépésnyire tőle, egy magas nyulánk férfi vált ki egy hatalmas tölgy törzse mögül. Mosolygott.

A leány fülig pirult. (Most meglátta az a rút férfi az ő meztelen vállát! Megleste őt.) Zsuzsika nem tudott szóba kapni, olyan gyáva volt. Pedig haragudni akart, de nem tudott.

Helyette a kísérete haragudott, a három kis méh. Egész észrevehető volt a zúgolódásuk. Nekivágtak a férfi arcának egy arasznyira, aztán visszaröpültek kis gazdájukhoz szilajon, dérrel-dúrral szelve a levegőt.

Zsuzsika most nem hallotta őket, csak bámult. Tágranyilt őzszemének teljes tekintete a férfira riadt. Egy pillanat alatt egész szűz lénye megtelt a képével… Nem volt az a férfi egy csöppet sem csúnya, sőt igen szép volt. Erős és barna, szeme -129- áttetsző mint a kristály, éles mint a sasé. Egész különös lenyügöző tekintete volt…

– Zombory Ervin gróf vagyok… Kihez legyen szerencsém? – Kezét nyújtotta s gyönyörködő mosollyal nézett le a leányra.

A három méh keresztül-kasul cikkázta a meg fogyott teret a leány és a férfi között.

A leánynak erre föltámadt eredendő faji büszkesége. Gyönyörű tündérfeje hátracsuklott, úgy kérdezte fennen:

Ezen már csudálkozni kellett, olyan furcsa volt. Egyszeribe visszazökkent istenadta egyensúlyába a természet egyszerű gyermeke. Elkacagta magát.

– De mért? De mért? – S folyvást kacagott a leány. Gerlicetorkából üdén csengett a szíve zenéje s kacagásra bírta az elszontyolodott férfit is. Kettesben nevettek. Egymásnak és egymáson. Közös összeölelkező jókedvük végkép megszüntette a köztük fennálló távolságokat.

– Azt kérdezi miért? – mondta a férfi, miután nagysokára elkomolyodott. – Hát csak azért, mert szerettem volna magának valamit mondani.

– Olyasmit, amit rögtön megmondhattam volna Varga Zsuzsikának, de egy Jánoky-leánynak nem igen mondhatok el.

A kíváncsiság szinte plasztikusan domborodott ki a leány érzékeny, minden benyomást apróra visszatükröző arcvonásain.

A leányka megvonogatta gömbölyű vállát. A természetet imádó nagyapa unokája a maga -131- tökéletes eredetiségében tündökölt most a nagyúr előtt.

A büszke hang és a ragyogó gyermek szépsége mellbelökte a majoreskót. Hisz ez valóságos tünemény, ez a leány! Ennek semmi sem imponál, konvenciók ezt nem nyügözik. Milyen csuda, milyen édes egy ilyen szűz lélek! Beh szép volna egy hosszú, hosszú séta, egy élethossziglani mulatozás ilyen neveletlen tündér oldalán!

Csak gondolkozott a férfi, de gondolatának egy szilánkja azért szóra vált az ajakán.

– Éljen – örvendezett a leányka. – Stanci néni, tekintve, hogy gróf, tizenkét tál étel helyett huszonötöt fog magába tömni.

– Zsuzsika, Zsuzsika, Zsuzsika! – kacagta ki a leányka nevét háromszorosan csak úgy értelem nélkül, mert minden értelme belefult fiatal lelke -132- őszinte érzéseibe. Világéletében sem volt neki ilyen tiszta öröme.

– Miért mondja a nevemet háromszor? – kérdezte. – Most már meg olyan nagyon tetszik a nevem?

– Stanci néni – csacsogta a leány – néha Zsuzsellának szólít, de ezt megtiltom magának, kikérném magamnak e bizalmaskodást.

A leányka haragra lobbant. Földhöz vágta nagy fáradtsággal összeszedett ibolyacsokrát.

Zombory észretért. Letérdelt a fűbe s összeszedte a kis leány szétszórt ibolyáit.

– Mit fognak otthon szólni, hogyha így állítunk be kettesben? Zsuzsika, – folytatta a férfi, – én azt javaslom: szabályszerű statsvizitet csapok -133- maguknál, tegyünk akkor úgy, mintha sohase láttuk volna egymást.

A majoresko képtelen volt az akaratával szembeszállani. Mint egy jámbor ló, hűségesen kocogott a leány mellett s teleszítta lelkét annak rapszódikusan csapongó, édes csicsergésével, hogy egész valója csupa zenével telt meg, mire a szögleteskezű, csontos Stanci néni elé került…

Stanci néninek mind a húsz ujja kétfelé kívánkozott, meglátván a gondjaira bízott leányt a csélcsap hírű szomszéd nagyúr társaságában. Kihegyesedett a nyelve, mint a tőr, hogy belevágja a majoresko szíve közepébe, – de mégse szúrta le nyelvével a délceg nagyurat, – utolsó pillanatban megjelent előtte a nagyapa szelleme s ködujját intőleg ráemelte:

Csak akkor jutott eszébe, mikor a híres vendég eltávozott volt, hogy nini, még mindig kurta szoknyát visel az ő Zsuzsellája, holott egy leány, aki ismeretségeket köt az erdőkön szép majoreskókkal. bőven megérdemli a hosszú ruhát.

IV.

Zsuzsikát körülvették Stanci néni, Lóri, a varróné, Szidi a szobaleány és elkezdték nyaggatni. Mindenekelőtt egy páncélkeménységű vállfűzőbe szorították bele ruganyos karcsú derekát. Zsuzsika felfujta magát, meghiusítandó a paraszt komorna azon való igyekezetét, hogy máját és veséjét kiszorítsa a rendes helyéből. Sikerült a huncutság. Stanci néni csalódottan csapta össze kezét.

– Jé, te leány, megesküdtem volna, hogy karcsú vagy és íme mit mond a míder!…

Bánta is Zsuzsika akármit mond is a míder, csak rajta ne fogjon ki. Stanci néni a vállfűző után kék selyem harisnyát nyomott a Szidi kezébe.

Zsuzsikának ez már jobban tetszett, mint a vállfűző, patyolat bőrét kellemesen csiklandozta az új harisnya meleg puhasága.

Szidi elkészülvén feladatával, tenyerébe vette kis úrnője lába fejét s gyönyörködve nézte karcsú bokáját. -135-

– Jé de gyönyörű! – mondta. – Olyan, mint egy csecsebecse, szinte belekívánkozik a tokba!

Ezután következett a leghistórikusabb momentuma a nagyleánnyá való avatás szertartásának: a hosszú ruhába való bujtatás művelete. Az öltöztetést roppant érdeklődés előzte meg, de még belterjesebb volt az eredményen való közbámulat.

– Jérum Mária, olyan a kisasszonyka, mint egy királyné, penig gyerek vót még ezelőtt pár perccel is.

– Rettenetes, te leány! Olyan gyönyörű vagy, mint egy mese… Csak össze ne gyűrd a ruhádat, – tette hozzá, – míg megérkezik.

Zsuzsika nem tartotta magát mesebeli királynénak, de a ruhájánál azért többre tartotta a becses énjét.

– Ne figurázzon, Stanci néni, gyűrött ruhában is tetszem én annak a Zombory-gyereknek.

– Gyereknek nevezed azt a harmincéves urat, akinek kétszázezer forint jövedelme van. -136-

Stanci néninek eszébe jutott, hogy Jánoky-leány létére talán még sem illik valakiért azért lelkesednie, mert nagy vagyona és grófi rangja van.

– Hiszen csak úgy mondom, – javította ki magát, – igazad van, Zsuzsellám, ő csinálja a nagyobb szerencsét, ha elvesz.

A hóbort, a rajongás, a beteges képzelődés. A Jánoky-bogár! Szinte szemrehányást tett Stanci néni gondolatban a bátyjának, hogy szertelen méhkultuszával így megbabonázta unokáját…

Zombory megebédelte a Stanci néni pogányverő ebédjét elejétől végig. A feketekávénál a különböző színű házi snapszok között így szólott Stanci néninek:

Stanci néni intelligens aggszűz volt, megértette, hogy neki most mennie kell. Kiment. A selyem uszálya, – (talán az egyedüli kétméteres »slepp«, amelyet leány valaha viselt,) – a slepp így susogott.

– Ne kéresd magadat, Zsuzsella, ne okoskodj a méhekkel, add oda neki, ha megkéri, a kezedet.

A leány lehajtotta fejét. Piros és fehér volt, lágyan, ezüstösen csillogott a szeme:

– Szívesen, csak előbb megkérdezem a méheimet. A méhek jók, azok nem fogják magát bántani, mert magának is jónak kell lennie: úgy érzem, mert szeretem… Jöjjön velem a méhesbe.

Kézen fogta a férfit… Az engedelmesen, mint egy álomjáró, szinte akarat nélkül követte a leányt…

Leültek a méhesben. Egymás mellé, szorosan. Lélegzetük egybe vegyült… Szívük hangosan -138- kopogott… Lángoló érzéseikben felolvadt a gondolatuk… Valami nagyot, hihetetlenül szépet, fenségeset éreztek. Földöntúli káprázatok cikáztak a szemük előtt.

A méhecskék lágyan zsongtak körülöttük, nászdalokat döngicséltek, zsolozsmákat énekeltek. A leány nemes kis feje a férfi keblére esett.

A férfi átölelte a derekát. A szűz test égette kezét a fűzőn keresztül is.

A leány lehúnyta szemét. A férfi ajkára tapasztotta ajakát. Szívta róla a mézet méhszorgalommal, önfeledten, mámorosan. Zsuzsika pedig nem igen tudta hol van, mi történik vele.

Ekkor kivált az egyik kaptárból három méh s végig süvöltve a méhest, egyenesen nekirontott a tilosban mézrabló férfinak.

Oh most már kitalálta Zsuzsika a többit is, elzsibbadt érzékei ködén áttört értelme sugara s a maga teljes valóságában megvilágította a férfi merényletét.

Valami borzasztó, előtte idáig teljesen ismeretlen sérelem esett rajta, valami szédületes halálos örvénybe sodorta őt egy férfi.

A leány agyán pillantás alatt villámlott át a valóság tudata, a másik pillanatban felugrott s homlokához kapot. Két karját a levegőbe emelte s elkezdett szaladni, miközben visszavissza nézett, nem követi-e a rém…

VI.

Másnap reggelig egy szót sem lehetett Zsuzsikából kicsalni. Stanci néni oda volt. Nem értett semmit sem. Miért szökött meg a vendégük s miért oly merev a leány? Mi történhetett közöttük?

– Oh a te méheid! Most bizonyára azt hiszed, hogy rossz ember a kérőd, mert megcsípték azok az irígy állatok. Egy üres, nem is komoly közmondás képes megtéveszteni az agyadat! Tudtam, – siránkozta, – hogy baj lesz ebből a hóbortos rajongásból, – ha így folytatod, még áldozata leszel a méheidnek…

– Azoknak soha, Stanci néni – jegyezte meg Zsuzsika komolyan. – A méhek csalhatatlanok.

– Hát ne menj hozzá, fiam, ha nem bízol benne s nem szereted, akad neked vőlegényed elég.

– Kösznöm, – mondta a leány lemondó mosollyal, – ezentúl a méhek menyasszonya leszek…

A hóbort! A Jánoky-terheltség íme ezt a gyönyörű, egészséges leánykát sem kerülte ki. -141-

VII.

A méhek három álló napig haragudtak Zsuzsikára. Nem rajzottak hozzá hívó szavára, mintha ott se lett volna, közömbösen végezték a dolgukat. Avagy úgy megcsuklott a leányka hangja csalódása óta, hogy nem ismertek rá a méhikék? Érintetlen teste illata változott meg a férfi csókjától?

Lehet, hogy csakugyan haragudtak, féltékenyek voltak az ő kedves patrónájukra a méhikék.

De nem tartottak vele sokáig haragot. Harmadnapra megbocsátottak neki, igaz, hogy egész szépen kérlelte őket a leányka.

– Gyertek hozzám kis népem, ezentúl nem fogok mást szeretni, a tietek leszek.

A kis sárga munkások erre kirajzottak kasjaikból, tizen, százan, ezren, – ennyien sohase voltak – s ujjongva körülrepdesték a leánykát, megszállották vállát, kezét, arcát, hízelegtek, muzsikáltak, nászdalokat énekeltek a feje fölött.

… És Zsuzsika megtartotta szavát. Haláláig a méhek menyasszonya maradt, pedig nem egy kérője volt.

Különben korán húnyt el a kis Zsuzsika, utolsó hajtása a vén korhadt Jánoky-törzsfának. Csak húszéves volt, mikor a temetőbe vitték.

A temetésen valóságos csuda történt. Az utolsó Jánoky-leány halálát legendává avatták a méhek. -142- Koporsóját kikísérték a temetőbe mind, valamennyien ott voltak: negyven kas népe hagyta abba a munkát, hogy az ő menyasszonyuknak megadják az utolsó tiszteletet.

Ott kovályogtak a halottas gyülekezet feje felett s mialatt a pap búcsúztatót mondott, zsolozsmákat zengedeztek a magasban, majd versenyre keltek a zsoltáréneklőkkel, csak akkor hallgattak el, mikor széjjeloszlott a gyülekezet.

Aztán még megszállották a kripta oldalát, egy órával tovább gyászolták a méhek az ő halottjukat, mint az emberek, addig nem hagyták őt ott, míg végkép meg nem győződtek róla, hogy nem fogják többé az ő kedvencük hangját hallani.

Ez a történet nem tudomány; okokat, megfejtéseket senki sem talál benne, – de megtörtént. Olyan ember mesélte el nekem, aki ismerte és szerette a méhek menyasszonyát.

A PARASZTMÁGNÁS.

Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a rangbéli különbség!

A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy tálból egyék.

– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.

Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó. -144-

Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.

Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a foga. Ki is jelentette a kevély apának:

– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle, de még láda se.

Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett ilyesformán szólott hozzája:

János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott. Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul -145- az egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot, rászólt Jánosra:

Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:

– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!

Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes cserepesházába.

A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden erejét elvette szerelme extázisa.

A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer. Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa néki:

– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.

II.

Négy esztendeig volt oda Csóri János. Odaát Amerikában, ahol az erőnek és szorgalomnak szerencsével bő gyümölcse terem.

A szerelem nyomában szerencse az akaratéban siker: négy év alatt húszezer forintot szerzett János, egy majdnem kétakkora vagyont, mint a Kasié. Lóval kereskedett.

… Az első emberi lény, akivel János szülőfalujában találkozott, éppen Eszter volt. A temetőből jött, a megboldogult édesanyjától. Szebb volt, mint valaha. Jánosnak láttán összeszorult a szíve, mert ha szebb volt is, de igen halavány vala…

– Ne sírj, Eszter; hisz látom a szemedből, hogy hívséges voltál hozzám, hát ne sírj.

– Csak örömömben sírok, – mondta, – mert mán azt hittem, örökre elhagyott.

– Hát most mán, hogy itt vagyok, – szólt János áhitatos ünnepiességgel, – visszakérem tüled azt a csókot, amit ma négy éve itt felejtettem az ajkadon… Visszaadod-e?…

Bíborrá vált a leány halavány arca. Reszketett. Félt. A legény észrevette: megfájult a szíve.

A leány nem tudott felelni; csak reszketett váltig mint a nyárfalevél. A legény félreértette remegését: szenvedélyes szívébe belenyilallott a féltés őrjöngő indulata.

– Álló négy esztendeig nem láttam férfit az apámon kívül; senki legény szeméig nem ért fel a nézésem… -148-

– Hát – folytatta Eszter – ne kívánja, hogy egyszeribe rám szakadjon az egész mennyország, mert igen sokáig vártam kigyelmedre, még gyenge vagyok.

– Eddig csak a voltál neköm, ami másnak a szeretője, de mostantúl mán a vagy, ami a Szűz Mária Isten.

Azzal elváltak. Az egyszerű szívektől kevés szó telik és igen kevéssel megelégszenek az egyszerű szívek. A tökéletes boldogsághoz elég egy könny, egy mosoly is, csak a túlraffinált ember hiszi, hogy a gyönyör és kéj is belétartozik. Nem. A gyönyör és kéj a virág hullása, a virágfakadás a szűzies szerelem…

III.

Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.

A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta el, inkább enyelgésre biztatta magát.

Még egyebet is akart mondani: valami negédes -149- tréfát, de csak nem állt rá a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse: azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja, tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a tulajdon leánya.

Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos küzködéssel szóba kapott.

– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne hagyj… az ő kedviért.

– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.

– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem elevenen, ha úgy kívánja édesapám. -150-

Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember lelkét.

– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak a nyoszolyájában!

Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett ki a szobából.

A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.

– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában tisztölhetem?

Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:

– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak… Nono, emlékszek mán, emlékszek…

János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka szélén.

– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még, hogy gazdag ember -151- lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: – Húszezer forintot szereztem pengőbe.

Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…

Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága hallatán; közönyösen, unottan mondotta:

– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt szereztem.

János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy vágta ki:

– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok: feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.

Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán ejtene sebet. Hát válaszolt -152- Jánosnak és nem nézett el a feje felett, hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.

– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása sohanap.

– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.

Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.

– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most mán nem vagyok az…

– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót: vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed, Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked -153- és ebül szerzett húszezer forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…

Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz! Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával, akinek hajléka, hazája nincs.

– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd kijavítom a vétket…

IV.

A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje, selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését: harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot, székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a paplak, a templom…

Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő lelkét akarja -154- velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.

Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és szerelemtől ittasan.

– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja meg tülem istenes kérésemet…

– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a makacs kérővel.

A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.

Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb a helye.

– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!… Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, – édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind valamennyi. Három gyermekemet temettem magam -155- is abba a szentelt földbe… Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy tudjam, ki ija-fija vagy?

János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de ezúttal sebten lepattant róla.

– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a kenyere.

– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta, – derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.

János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen pedig föllázadt a János jogérzete.

– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig küzdöttem érte, megszereztem, enyém.

Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével, egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…

… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a leányával együtt?…

– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem, megesküdtem véle…

Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.

A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.

Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató vénasszonyok fölös buzgalmának.

Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.

– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert holnap estére érte gyüvök.

János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az előtte -158- álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca előtt fog véget érni.

Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle azt a bizonyos acskót, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.

– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha eligazítaná.

– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem beszélhetek.

– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy feneket kerít?

A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony) egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes zacskót.

– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a tekintetes úr.

A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó -159- három köblös földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.

– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben lesznek napszállat előtt.

A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják, kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.

– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem, ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt, hogy fölvehessem az utolsó kenetet. -160-

– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, – állította, – biztosan möglesz.

Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt és mosott rá.

– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba, biztosat nem tudhatok.

– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben kendnél.

– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni engemet!

Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz. Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája elkövetkezendő -161- halálában, az volt a meggyőződése, hogy megveszlett az öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.

János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett… Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát – vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan, káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.

Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban megfontolván jámbor szándékát, -162- rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban is aligha fogja megtanulni.

Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele, nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.

Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az ájtatos, imádságos hangokat.

Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott János bácsi. Kapkodott -163- a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.

A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő gyertyát tartottak kezükben.

János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás belenyilallott a veséjébe.

– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék meghalni.

Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte, hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.

De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét. Elkáromkodta magát:

– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az embernek sietős útja van.

– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a szenteket.

– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy: Jézus.

Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg bólogattak.

– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor is, hogy: Jézus.

– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.

– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat, – mondja kend, mert elkárhozik.

János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának megháborítása ellen. -165- Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.

– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek mindnyájatokat…

– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a kedvetekért…

Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.

– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között, összepörkölték a bajszomat is.

– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit az asszonyoktól kellett elszenvednem…

És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.

HATTYÚDAL.

Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.

A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta, jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.

– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt védelmébe vesz?!

Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve, réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.

Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől -168- megdöbbentek a szívek. Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.

– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a faluban.

A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű emberek ellenben pártját fogták. -169-

– Dejszen, komám, a zálogot nem szabad odaadni, röstellem, de nem szabad.

– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy eressze hát el a malacot.

A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha villám érte volna, egyet sem moccant a malac.

Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.

– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve, azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány ölébe.

Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában a cigánnyal, kilépett a kapun. -170-

II.

Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.

A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a Bódi portájára.

Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé. Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.

A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.

A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő -171- megcsapja az arcokat és kissé lehűti a szenvedélyeket.

Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják kitalálni: mifajta muzsika.

Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási terembe… s megreszkettette a szíveket…

… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula. Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta, fujta szívettépőn, keservesen.

A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.

A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami szennyes rongy összeesett.

Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak megcsurrant a szeme… -172-

Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet ajánlott, mint a legutolsó árverező.

Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje görccsé szorította öklét.

– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.

Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.

A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert emberfia.

CSIKASZ.

Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles, friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről, nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.

Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?

… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat, míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert -174- nem olyan könnyű és nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész, kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával: a favágás is könnyebb…

Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a földön…

A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott: rettenetes harag szállotta meg.

… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt már -175- olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette az utolsó pillanatban…

Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.

Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje, mert utána kiáltott:

… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra. Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem egyszer traktálta meg ő is Ruzsit. -176-

Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű csavargó volt. Igen megörült Samunak.

– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig. – És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.

Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva, hallgatagon.

– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért nem vigyáztál jobban?

– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly, megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…

– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más mesterségébe?… Most itt van, ni! -177-

Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll, de mégsem enged az igazságból.

… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett, aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:

– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?

– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát mér’ félsz tüle?…

– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a mér’ szamár voltál.

– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy ne szidjon.

Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten visszajött.

Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni kezdett.

– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete vigyázom, hogy el ne szaladjon.

– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan helyet kellett vóna tróbálni.

– Még ma éjjel kihurcolkodok belőle – folytatta Csikasz. – Azt hiszem, kerülni fog egy kis aprópénz is.

– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a szóval Csikasz.

Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és leöntötte egy pohár pálinkával.

– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg nem tanulod a balkezest!

Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is kicsordult a szeméből.

– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se hagynál engem, ha bajba vónék.

Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább beleugornék a tűzbe is érte.

És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.

Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy szabadulhasson a cimborája hálája elől…

– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a cekket, mert én sietek.

Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.

Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…

Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze. Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.

… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot sóhajtott Csikasz.

– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – Nyitni akart, mikor fogni se tudott!…

A PINKÁSZ CSODÁJA.

Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet. Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.

Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott, hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy keresztény katolikus emberrel.

Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni. Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász mestersége volt az oka. -183-

Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.

Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt, inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé, mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…

Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor egyiknek sem vehetett cipőt… -184-

Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán vígabban lehet exisztálni, mint a földön.

Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a gyermekeket.

– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked; de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér. Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.

Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék, tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen találna veszni a kezük alatt. -185-

Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi gondolkodás után beállított az urasági udvarba.

– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék engem a gazdaságban használni valamire.

– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd beszélhetünk.

Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a kastélyba.

Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és egy vadász.

– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha megfogom a nyulat?!

Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…

Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi nesz…

De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…

A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a porba ütögette fejét…

Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a végire nem ért…

Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság; fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy távoli kürtriadásba.

Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új terület meghajtására került a sor…

Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó. Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.

… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire; meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot tévesztett, nem volt sehol.

A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét. Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.

A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn elhelyezkedett. -188-

A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a remegő állatkát és…

– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten, zsidók Istene!

Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot: úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.

A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés nyomán…

A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?… -189-

A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan hozzálépett.

– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő gyermekeit!

A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta Pinkásznak.

– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem számítom bele…

AZ ANYAJEGY.

Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.

De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor, legalább itt helyben a földön, holott mégis csak az az irányadó, mert azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e ott bármiképen is?

Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot: lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.

– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a jobbik, te liba! -191-

– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.

– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad meg, hogy megöleltek-i mán?

– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.

– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán jobban esett.

… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden. Csak az volt a különös, hogy János árva legény létére egy egész évig sem nézett más asszony után. Váltig -192- azon tépelődött, miért nem őt választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette, min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve jussán ő érdemelte meg a leányt…

Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy mégis egy pár lettek.

Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.

Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz, míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára, hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt vele, megvárta, míg Mihálynak valami -193- dolga került. Csak akkor fogott hozzá a Maris kiokosításához…

János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az asszony:

A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben -194- pedig, mikor egyedül tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól: körülményes munka a dagasztás nagyon.

János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte röstelkednie, lesütötte szemét.

Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb kapcsolta az ingét.

– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán. – Elgyüttem megest.

– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök ezután is.

Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött volna…

A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában ki akart szaladni az -195- udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább csak megismételte a tegnapi fenyegetést.

– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az uramnak!

Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.

– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat, de maj’ beleszokol.

Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken, huszadikon, ötvenediken.

Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta. Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, -196- mikor a Mihályé lett, János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.

– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy kössek bele?

Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt, józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett hozzáférkőzni…

A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.

Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög ösztökélésére) mire fölébredt, -197- egy kész ötlet termett meg benne. Ha nincs válási ok, csinálni kell.

Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az asszonyért gyilkolni is.

II.

János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist. Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony ura is…

Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt vele…

– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll valami, mert a városba megyek?

– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél nekem egy fenőt.

Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a menyecskével.

– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha kitudódnék, hogy kumisz az urad?

– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’ becsületes ember.

– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az enyim leszel.

Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város felé.

III.

Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.

Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)… Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon -199- se csodálkozott volna, ha menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül, mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek, mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…

Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta… Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…

… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.

Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki nyilván hazatérőben volt.

A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett, mint aki nem hisz a szemének. -200-

Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta egyet…

– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten!…

IV.

Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a hites felesége, nem igazolta az alibijét.

– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt aludtam.

Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy rablóval egy percig sem él együtt.

A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig. Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan, de mégis: -201-

Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis így felelt:

– Süssön bélyeget a sátán az ivadékodra is, amiért megszegted hitedet!…

Kis leánya született Marisnak, ép eleven jószág, de bélyeg volt a homlokán: egy tűzvörös lófej…

Az apa is félt, irtózott a gyermeke homlokán vádaskodó anyajegytől… Fölakasztotta magát a mestergerendára.

ISTENITÉLET.

Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem verekedett is valahol…

A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.

Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a hiányosságát és megcsóválta fejét… -203-

– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.

Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.

– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem senki fia!

Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.

– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó dolga van! -204-

De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint a betegeknek szokás.

– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem, Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?

– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…

A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta. Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…

A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott -205- volna közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer darabra tört…

Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.

Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.

A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a szobában.

II.

– Tekintetes főbíró úr, megkövetem alásan, tessék eligazítani az én soromat…

Bercsi Sándor sápadt volt, mint a halál: úgy állott a főszolgabíró előtt, földhöz szegezetten, nyugtalanul nézdelve.

A törvény embere ismerte Sándort, nem egyszer volt vele baja, de csak afféle virtuskodásért, ami nem vág a becsületbe, csupán a törvénybe ütközik bele…

Sándor megfeszengett szűrébe és állást változtatott. Összeszorult torkán alig fért ki a szó.

– Igen nagy az én sorom, tekintetes uram – motyogta és összedidergett, mint a lázbetegek. -206-

A főbíró szánalommal, vegyes érdeklődéssel nézte a megroggyant legény vergődését…

– Álgya meg az Isten!… Hát csak arra kérném a tekintetes jó uramat: kemény strófát mérjen a fejemre, mert nagy istentelenséget míveltem.

– A’ vagyok, – ismerte be a bűnös legény, – valami féreg igen rágja a lelkemet.

A legény körülnézett, mint az üldözött dúvad, majd elállotta az ajtót (talán hogy meg ne találja valaki lepni, míg ki nem ejti szörnyű vallomását), csak azután felelt:

– Tovább! – unszolta a főbíró sápadtan, egy szörnyű sejtelem hatása alatt.

A jólelkű főbíró fellélekzett. Majd azt hitte: apagyilkosságot követett el a duhaj legény. -207-

– Hát biz a, – mondotta megkönnyebbülve, – nagy istentelenség volt tőled, de látom, hogy igen megbántad.

– Eredj haza, fiam, – folytatta a szolgabíró, – kövesd meg jó öregapádat és gyónj meg a papnak: egyebet nem tanácsolhatok neked.

– Istennél az igazság, fiam, én, ha nem történt az apádnak semmi baja, meg nem büntethetlek.

– Ez nem igazság! – vágta ki a legény dacosan. – A multkoriban hat napot ültem a Vaszily Ferus miatt, pedig ő kötözködött először belém, oszt most, mikor a tulajdon szülőapámat sujtom meg, aki pedig sose vétett nekem, – kieresztenek?!… Tessen megnézni a törvényt: hibázott a tekintetes úr.

– Mert, – válaszolt Sándor görnyedten, – addig nem gyógyulok meg… a féreg megesz. -208-

III.

Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására félrekapta fejét.

A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a bánata, hogy nem állotta a fia szavát.

– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart megbüntetni, aszondta: nem lehet.

Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia bűnbánata.

– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.

– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le a kezem.

De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke, hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.

– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól majd meggyógyulsz…

IV.

… Sorvadt a Bercsi fiú, csak sorvadt… Aggodalmas édesapja elment az orvosért.

– Nem tudom, mi baja lehet, – mondta az és tudatlanságában meglóbálta hiábavaló nagy fejét, – szervezetében nincs semmi hiba.

– Nem tudnak az urak semmit, – mondotta a beteg, – a szívembe van a féreg…

Az orvos és a pap hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy alighanem meghibult a Sándor esze: attul kéne gyógyítani.

Ám Mihály nem adott nekik hitelt. Különben is, inkább látta volna fiát kiterítve, mintsem a bolondok között. -210-

… Hát bizony a halál meg is környékezte Sándort ugyancsak. Idővel úgy megroggyant acélínú teste, hogy már járni se tudott. Ágyba dőlt. Meghalni. Már el is búcsúzott az édesapjától. Csak még az utolsó kenetet kívánta…

Sándor mohón ragadta meg Ura Krisztusa vaskeresztre feszített érc-testét és zokogva csókolgatta a lábát… Ezenközben valahogy megsértette a kezét… A rozsdás rozoga feszületből kiállott egy szögecske: mohó áhitatában abba kapott bele a beteg… Egy vércsepp szivárgott ki mutatóujja hegyéből. Csak egy pici vércsepp. Az is hozzátapadt a feszülethez, aztán nem látszott többet: elveszett a rozsda között.

Másnap megdagadt a Sándor ujja. Az, amelyet megsértett a feszületben. Majd sárgulni kezdett a kezefeje is; estére már kék volt az egész karja.

Az öreg Bercsi csak akkor vette észre a bajt. Mert a fia nem árulta el… Minek is arra a rövid időre? Kár minden zokszóért, kár az orvosságért.

Azt azonban már a doktor sem tudta megmondani. Csak annyit mondott, hogy azonmód be kell vinni Sándort a városi kórházba és le kell vágni a kezét, különben vége holnapig.

Bercsi Mihály még habozott egy ideig. A testcsonkítástól való veleszületett irtózata leszerelte idegeit… Fiára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az is tiltakozni fog karjavétele ellen.

Sándor felült ágyában; szeme elkezdett lángolni, majd könnybe borult. Aztán az égre emelte a Hit fényében úszó homlokát…

– Én szentséges Istenem, Teremtőm, áldott légyen a te szent neved, amiért megbüntettél: elvetted az édesapámat sujtó szentségtelen kezemet… Ámen!

A kórházban még aznap levették Sándor kezét. Két hét mulva olyan egészséges volt a csonka fiú, mint a makk. Rejtélyes ős paraszt lelkének megbillent egyensúlyát helyreállította az ő Istene. Megirgalmazott neki: kedve szerint való igazságos büntetés árán kitörölte az utolsó ítélet könyvéből az ő nagy bűnét.

KÉT NEMES EMBER.

Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak, ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.

Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen -213- a tapintó érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény fekhelytől.

Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.

A kemény küszöbön mindenekelőtt azt álmodta András, hogy elkezdett a feje dagadni, apránként akkorává gyarapodott, mint egy léghajó; de nem szállott a levegőbe, ellenben szétpukkant, mint az ökörhólyag, amit a falhoz vernek.

A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.

Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami -214- aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből, nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni, meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem zsebrevágta őket mindközönségesen.

A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul nyugodtan alhatnék, ha tudna.

De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni, mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet? Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…

Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se -215- hagyta volna békén a gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra néz.

Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.

A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az ő hajlékát megszentségteleníteni?!

Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös. De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől, vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a pondró.

Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell a házát a salaktól -216- tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont. Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye. András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta. Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az? Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?

András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt. Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott. Hallgatódzott a szájával -217- is; a bőre égett; talán hallani akart a pórusaival is.

András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El kell magát valamire határoznia…

Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal fölismerte benne leánya hangját.

András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta. Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó, zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába zuhant.

Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a -218- szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?

A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha, de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia állott szemben a meggyalázott apával.

– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért könyörögni.

Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész testével, s telezokogta kérges két tenyerét.

– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.

Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa, élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán ajtót mutatott neki.

II.

– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen reggelizett.

Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.

Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.

Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak. Újra fölült a nagy lóra.

A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott, fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.

– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.

– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az eget.

– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint az úri gőg hangján.

– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat piszkolta be a kölyök.

A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:

– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja kapni méltó büntetését.

Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára erőszakolt turáni nyugodalma.

– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét, estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!

III.

Az öreg Lengyel András szavának nagy volt a hitele. Oly megrendítően nagy, hogy Pókay kénytelenítve érezte magát az András fenyegetése nyügében beleegyezni fiának a parasztleánnyal kötendő házasságába. Az esküvő megtörtént.

A szent aktussal teljesen beérte Lengyel András, szó szemrehányást sem tett vejének, mikor az atyja parancsára még a templomajtóban elvált fiatal feleségétől.

– Megértem, – mondta a fiatalembernek alázatosan, – fecske nem párosulhatik verébbel egy egész életre, odaadom az úri családnak, aki születni fog: az unokámat is…

Az unoka megszületett. András, igéretéhez híven, meg is kínálta vele Pókayékat, de azok a paraszt fölmenők nagy örömére, nem fogadták el a gyermeket.

Szépen gyarapodott a Jóska fiú. Eljövén az ideje, nagyapja beiratta a gimnáziumba, tudta, mivel tartozik úri vérbeli unokájának. A költség nem esett terhére! Gazdag ember volt s minden évvel nőtt a vagyona.

A Pókayéké ellenben minden évvel csökkent. Elannyira, hogy egyszer csak végkép elfogyott. Kitűzték rá a licitációt. -223-

Lengyel András egy hétig egyebet sem csinált, mint a pénzét számolgatta. Kisütötte, hogy megveheti az úri birtokot minden veszedelem nélkül, ami adósság lesz rajta, majd letörleszti lassacskán.

A súlyos csapástól hirtelen elaggott roskatag Pókaynak szívére szállott a vén paraszt nagylelkűsége. Tizenkét évig nem szólt hozzá, most meglátogatta.

– Visszaadom a birtokot az úri családnak, – mondta szinte szégyenlősen, – én majd csak az ispánjuk leszek…

Az öreg Pókay nem fogadta el a nagylelkű ajándékot, ahelyett a menyét kérte el a fia számára.

– Nemes ember vagy te, András… Most látom csak, hogy nem mindig a kutyabőr teszi.

HERMÁNY.

Iharos községe Biharországot gazdagítja. Annak is azt a vidékét, ahol a közmondás szerint nem él meg pápista ember, mondják, a vize miatt, amit állítólag csak kálomista gyomor tud megemészteni.

Lehet, hogy ez bolondság, de az már való igaz, hogy Iharos emberemlékezet óta egyetlen római katolikus polgárt sem tud fölmutatni. Aki nem kálvinista Iharoson, az csak zsidó lehet.

Ám a zsidó sem olyan itt, mint másutt. Rég eltanulta a többség minden virtusát: versenyt iszik, káromkodik és verekszik a többi legénnyel. Egyszóval a századok folyamán végkép leszokott eredendő faji tempóiról. Már még a horgos orra sincs meg. A lába is egyenessé fejlődött, Isten tudja, milyen csuda révén. Bár erről a csudáról lehetne okos szót ejteni. Arról azonban, hogy németül tudna az iharosi zsidók közül csak egy is: szó sem lehet. -225- Negyvenen vannak, de a negyvenben összevéve sem akad húsz-harminc német szónál több idegen tudomány.

Tehát, mint látszik, nem éppen nagy Iharoson a nyugateurópai civilizáció. De azért csak adjon Isten a magyarnak sok ilyen falut. Attól ugyan semmiféle kára nem kerekedik. Mert ami a finom erkölcsökből hiányzik belőle: azt egyéb értékekben bőven kipótolja Iharos.

Példánakokáért nemcsak a zsidó polgártárs szaporodik itten hatával-tizével. A kálomista, mondhatni, még nálánál is jobban győzi a szaporodást. Sorvadó Jánosné tizennyolc eleven gyermeket nevelt föl, áldja meg az Isten, míg Dájcs Abiné (aki a zsidó rikordot tartja) csupán csak tizenötig vitte fel.

Ilyenformán bőségben élnek az iharosiak, bőségben és példás egyetértésben. Annyira egyetértésben, hogy mint említve volt, a zsidó legények is részt vehetnek a verekedésben, senki sem vonja kétségbe párbajképességüket. Ez pedig faluhelyen ritka demokratikus állapot.

Igaz, hogy tökéletes egyenjoguságukat nem ingyen kapták a zsidók. Ki kellett azt előbb vívniok. Vezérük egy bizonyos Hermány (Hermann) Ábris nevezetű lakatos volt, aki vére hullatásával szerzett tiszteletet fajának, olyformán, hogy tíz éven át egy csatábul sem hiányzott, fejét hét helyen lékelték -226- meg és három oldalbordáját szedték ki a felcserek a gyomrából, ahova is fokossal beütötték ellenfelei. És ami fő, Hermány mindezért nem maradt adósa a legényeknek: pontosan, kamatostól fizette nekik vissza a kapottakat.

Volt is akkora becsülete Iharoson, hogy jutott belőle bőven az atyafiaknak is. És miután megvolt a becsület, kiki igyekezett azt a Hermány példájára kiérdemelni. Ilyeténképen az idők folyamán egy egész derék harcias zsidónemzedék kerekedett Iharoson.

Már pedig tudnivaló, hogy semmi sem alkalmatosabb az osztálykülönbségek megszüntetésére, mint az ököl. Mert miért legyen Duhaj Marci különb ember, mint például Stark Kóbi, amikor ez a Kóbi inni is jobban tud, káromkodni is cifrábban káromkodik és a bicskát is jobban tudja, mint ama Marci? Kár lenne minden okoskodásért, az a különb ember, aki bírja a másikat.

Hát miután Hermány mindenkit lebírt a faluban: természetes, hogy ő volt Iharoson a legtiszteltebb alak.

Megérdemelte különben is. Mert oly naivan rajongó lokalpatriotizmus és halálmegvető ambíció, mint benne, kevés emberbe szorult a földtekén.

Ha tűz ütött ki a faluban: ő volt első a placcon. Az ő tiszte volt az életmentés, azt a világért sem engedte volna át másnak. De beugrott ő az égő gerendák közé egy zsák lisztért is, nemcsak emberért. -227- Olyan csudálatos könnyelműséggel bánt az életével, mintha halhatatlannak érezte volna magát. A nép hovatovább szentül hitte, hogy tűzmentes a bőre, nem fogja a láng.

Pedig csak a lelkét nem fogta a tűzvész; bőrét bizony úgy összepörkölte sokszor, hogy hetekig feküdt bele. Arca is csupa forradás, szakálla meg úgy leégett egyszer, hogy soha többé nem nőtt meg újra.

De azért sohasem panaszkodott. Sem nem hivalkodott. Oly megható szeretet élt szívében szülőfaluja minden egyes embere iránt, mintha apja lett volna valamennyinek. A gyermekéért hozott áldozatokat pedig egy apa sem rójja fel.

És mindez érdemeiért nem kért Hermány, sokáig nem is kapott méltó elismerést az ő földieitől. Egyszer azonban megtették őt a falu bírájának.

Nem ment símán a dolog, de azért megment. Úgy kezdődött, hogy Tóbiás Gergely bíróválasztás napja közeledtén kijelentette a harangláb alatt politizáló népek előtt, hogy:

– Le ám, – okvetetlenkedett Szür Gábor, – hanem akkor elsőbben tagadja le ű: körösztölködjék ki.

– Akkor megválasztik kendtek? – puhatolódzott Tóbiás, körülhordozva tekintetét a gyülekezeten.

– Körösztölködjék ki, az árgyelussát, – javasolta neki, – mer bírónak akarjuk.

A szerény zsidó álmodni sem mert erről a nagy megtiszteltetésről. Belesápadt… Ő bíró… Iharos bírója! Kétezer kálomista magyar feje!… És ők maguk teszik meg őt első emberüknek!… Holott annyi közöttük a tisztes gazdag ember, akinek ő a nyomába se léphet… Hogy lehet az?… Csak úgy lehet, hogy szeretik és becsülik őt ezek a tisztes emberek. Mily boldogság, mily gyönyör!… Hát nem ingyen adta értük a vérét, nem hiába küzködött a javukért, – óh Adonáj!…

Ez a fölkiáltás kiábrándította némileg naiv, meleg lelkét… Hiszen a nagy kitüntetésért Istenét kívánják tőle cserébe. Istenét a faluért!… Mitévő legyen? Melyik neki a kedvesebb?…

Nem tudott rá válaszolni se magának, se Gergelynek. Reszketett és bámult fel az égre.

II.

Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…

… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja, hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi. Bíró lesz. Megfizetnek érte…

Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét, Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, – idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…

… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja: vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt. -230-

– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…

Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés: hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei is.

– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.

– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.

– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. – Iharosi Árpád leszek.

Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá, ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:

– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban csinálja.

BOLOND ISTÓK.

Egy szegény debreceni guba-csapó legény bukkant rá valahol a Hortobágyon. Vakondtúráson pihent a feje s egy óriási töklevél volt a baldachinja. Ilyen bölcsője volt. Tücskök cirpeltek körülötte, pacsirták énekeltek fölötte, a pipacs és szarkaláb táplálták illatukkal. Csecsemő korában gyönyörű sora volt. Talán olyan lett volna a léte folytatása is, – fehér angyalszárnyakon egyenesen a mennyekbe szállott volna, – ha az áruló szél meg nem lebbenti vala a töklevelet, amely eltakarta az emberi szem elől.

Meglebbentette; elárulta bölcsőjét. S az emberiség nevében ölbe szedte, szalonnás tarisznyájába fektette az éppen arra vándorló szegény debreceni guba-csapó legény.

A tarisznyában illedelmesen viselte magát a csecsemő. Egyet se mukkant egész Debrecenig. -233-

Oda vitte ugyanis Turi Esvány, a vándorlegény. Csak akad jótét asszonyi lélek, aki e kis istenadtának legalább jártányi koráig gondját viseli.

Bejárta a legény az egész hírös várost, legalább tíz emlető asszonnyal alkudozott, de a talált porontyot egyik sem vállalta az emlőjére; mindegyik azt mondta:

Már-már elvesztette minden reményét a jószívű guba-csapó, midőn a Gondviselés eleibe igazította a debreceni csizmadiák híres atyamesterét, Bajcsi uramat.

Ott állott az öreg a portája kapujában, a szeme úgy járt, mint a vasvilla, boros is volt, mérges is volt: nagy méltánytalanság esett vele. Tízévi meddő házasság után végre rászállott a gólya az ő házára is, de, a Herkópáterit, nem gyereket hozott neki, csak leányt. Elkeseredésében mi telhetett tőle, öntögette magába a búfelejtőt s mindenkinek elkáromkodta a keservét, aki csak eleibe tévedt, Esványnak is.

– Ha csak az a baj, nemzetes uram, az még nem baj. Adok én kegyelmednek olyan gyereköt, hogy kettőnek is beillenék.

– Ingyenért, – mondá Esvány, – csak azt kötöm ki, hogy én legyek a körösztapja, a nevit is én adjam neki.

– Löhet – egyezett bele s tenyerébe csapott a guba-csapó legénynek a debreceni csizmadiák kevély atyamestere…

Majszterné asszonyom ura parancsára helyt adott ölében kicsiny leánykája mellett Istóknak is. Fiúcska, leányka egy-két emlőből szítták az anyatejet. Közös bölcsőben pihentek, egymásba borulva aludtak el, együtt sírtak, együtt nevettek. A sors hej be korán vetette meg az ő nászágyukat.

II.

Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette -235- az egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.

Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.

– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen tátos gyereket nem kell félteni.

Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a szarkatojásokat.

A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici posztóhoz, de a diszciplinát -236- már nem vette be a természete. Szaporán gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még dárdás korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.

De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába, a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.

Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni. Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká, soká, nem találta meg.

Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos -237- ördögi művek, csak az ő fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium közszelleme nem nevelt kalumniátort, Istók meg nem vallott: valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput. Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.

Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette Istókot.

– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.

III.

Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is. -238-

Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt: tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.

A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.

Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak: feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot kell meghódítania.

Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek, amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány -239- őrzi a tündéreket): úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.

A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.

A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…

A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről, átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is megtette a menyecske, hogy szabad kezével -240- megcirógatta a legény holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.

Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította, életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét. Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az, hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.

Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat, csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve azonmód lehűlt.

Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd hirtelen visszafordult.

Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.

A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence kezét.

Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot. Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a halántékere. -242-

S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat, föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.

Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak az asszony felé.

A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a fejét rázta, amidőn kérdezte:

– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret, meghódítom a világot, amely közénk esik.

A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán, amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak. -243-

– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot meghódítani?

– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.

– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség foglalójának tekintem csupán.

Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje. Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a szegény diáktól, máris elfogyott.

– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.

IV.

A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem -244- állít korlátot emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.

– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most elmegyek…

Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt. Majsztruram egyet köszörült a torkán.

– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet, odaadom neked a jányt, itthon maradj.

De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása nem csábította el. Elment a vakba, a lelke után.

A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban, juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára kérezkedett s ott dallá, mesévé változott. -245-

És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről nemzedékre az utódok ereibe.

Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet. Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát, szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.

Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett. Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.

Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni, hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt, bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.

Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A szolgabírák, -246- miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták megyéjük területéről.

Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék, csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a poklokra is alászállani…

Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár. -247-

– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson. Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?

A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a kerten át.

– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta béhajtani.

– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt elibém.

– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel. Mivel?

Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme fehérjeig pirult.

– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem igértem soha semmit. Talán nem komédiás.

– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a valakit…

Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak. Ruházata rongy. Keze, -248- lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan nagyon kevély.

Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy, az asszony lábaihoz esett.

– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.

– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam kigyelmedet soha.

– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.

Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.

– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen előttem. Keljen fel.

– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát, aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet lángja.

Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott, mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.

De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon fordult és nekivágott az ajtónak.

Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte a kapun…

Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája volt… Leült az árok partjára, -250- mert nem bírta tovább a lába és belebámult az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…

A SZERENCSEMALAC.

A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna rá bolond. Mert kőccséggel jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot is.

Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés. Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se báránynak, se malacnak.

Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal -252- ajándékozta meg Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel előbb, mint sem illett volna.

Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.

A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem kinézték a hóna alól.

Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát, homlokára tolta szemüvegét.

– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart térni.

A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.

– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam malacát!

Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek: -253-

– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen megbánni a vásárt.

Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…

– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát: készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…

Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.

Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ, gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:

Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három pengőt.

A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége is bőven kitelik belőle.

Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor végett. Ám alig tett -254- három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik! röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.

És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.

A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő, senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.

Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.

Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.

Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a suba labirintusából és a földre potyogott.

A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak szemüveges, -255- nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.

A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt mellette, de azért nem hagyta magát.

Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában, az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.

– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer igen böcsös malac ám ez, már ketten is kérték.

Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:

– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…

Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal -256- úgy érezte magát, mint aki nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát, kiváltképen ha senki sem tudja meg…

A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a keresztkomája.

No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a visító malaccal.

Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy fiskálisforma, téntásujjú úrnak.

Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele ment, jobban mondva előtte.

Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt megállott: nem volt Menyus sehol.

Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved -257- az érdekelt felek valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.

II.

A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.

– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam ebédeltek valamennyien.

Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.

– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém kárbaveszett.

– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is én vettem meg.

A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac lesz ebédre: sült malac.

– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, – megesszük vacsorára hidegen.

– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis tokánynak lesz elkészítve.

Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.

– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy malac lesz…

A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse -259- feleségét, de még sokkal bosszúsabban jött vissza.

– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.

Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.

– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. – Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.

De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség, a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.

Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a polgármester is.

Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.

– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?! -260-

– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a malacát.

Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit. Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még amúgyabb jártak: kirukkolt vele.

– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki humorral, – hanem én is. -261-

A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem nevetett.

– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva, hanem azon, hogy hol ebédelünk.

– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én ebédemnek már fuccs: megöregedett.

– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz személyre való ebéd.

– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a Bikába ebédelni.

Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.

Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt, talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.

Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag szimatán.

A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és fölizgatta a csiklandós orrokat.

– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől, kitől vette.

A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a kocsmába. A többi úr libasorban utána…

És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a régi gazdájára is…

Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy igen furcsán tisztelték az urak.

Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.

Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.

– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!

– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.

– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az aljegyzővel, – és hozza ide.

Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma levegőjét kifogásolta.

– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?… -264-

Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.

A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták útjukat a Bika felé.

III.

Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy kispekulálja a menekülés útját-módját.

Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a fegyveres embert vette szemügyre.

Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni. -265-

Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan. Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják szégyenszemre.

– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a tiszteletemre.

A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:

De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember természete.

– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két üveget.

De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és kituszkolta az ajtón.

Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán, belesugott a rendőr fülébe:

– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer, ráférne a gyerekekre a csizma.

– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.

A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett a szava.

– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam a kend fijait.

– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék nékiek új csizmát venni.

– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha meglesz a vásár, odébb mehetünk.

No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust, olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.

… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége: szügyibe vágta bús -267- fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.

Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus, hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a szívüket.

Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem eszelte egy lézengő tyúkprókátor.

Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és bemutatkozott.

– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.

Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba állani.

– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú embert. -268-

– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette a koma vállát.

Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.

– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig lehet rajta segíteni.

Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!

Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort, vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.

– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért megpróbálhatunk valamit…

– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az, hogy van-e tíz pengője? -269-

– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva, sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!

– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem, ha bevált a fütty.

… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a tárgyalási terembe.

IV.

Menyus pozitúrába vágta magát a polgármester előtt. Állát előre nyomta, úgy hallgatta a kérdéseit. -270-

A másik két érdekelt fél: a főjegyző és árvaszéki elnök egy rossz bőrdíványon szivaroztak és kárörömmel kísérték minden mozdulatát.

– Hogy híjják? Mi a neve? – ismételte a kérdést a polgármester dörgedelmesen.

– Fitty! – ismételte a koma a füttyöt és csak úgy rengett a véknya, úgy kacagott.

A polgármester ránézett a főjegyzőre, a főjegyző az árvaszéki elnökre, kényelmetlenül érezték magukat valamennyien.

Ennyi untig elég volt a polgármester úrnak. Szánalommal vegyes irtózattal beszüntette a vallatást. Világosan állott előtte a tény: a büntetéstől -271- való félelmében megtébolyodott a szegény paraszt.

Menyus ez utóbbinak még odafüttyentett egy mérges fittyet, aztán kikecmergett a teremből. És bizonyára meg sem állott volna hazáig, ha fiskálisa útját nem állja a folyosón.

Menyust módfelett bosszantotta a kényelmetlen intermezzo… Úgy megörült a szabadulásnak, hogy akár cigánykereket is hányna és lám, ez a kis karikalábú elrontja az ő nagy örömét: a pénzét kívánja!

– Ne teketóriázzék, barátom, de fizessen – piszkálta Csibe Márton türelmetlenül.

Dejszen, most már azért sem akart Menyus fizetni… Csak kivághatná magát valahogyan… Valami furfangos kifogáson törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi… Azaz dehogy nem. Mire való a fütty?… Lesandított félvállról a kapzsi prókátorra és ráfütyült a feje tetejére.

Márton mester dühbe gurult, hogy saját -272- tanítványa a tulajdon tudományával akarja lefőzni.

– Dejszen, nem addig van a’, – fortyant fel Csibe, – fizessen, vagy leleplezem.

Ám Menyus egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetéstűl. Ezt felelte rá és kevélyen panyókára kapta subáját.

– Nem fizethetek, mert még az úr is azt találná hinni, hogy bolond vagyok, azt pedig nem szeretném.

Mondván, búcsút intett fejével és hűtlenül faképnél hagyta megmentőjét, hogy megvegye a keresztelőre szánt süvegcukrot.

Mert hát a komájával csak mégsem komiszkodhatik egy szoboszlai szabad hajdu, még ha nem is híjják Berecki Menyusnak.

AZ IGAZSÁG.

Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az, hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben, csak hajban nem kívánatos.

Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.

Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem felezett meg vele semmit -274- a világon, inkább tökéletes visszája volt az urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.

Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége, hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a jegykendőjét.

Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt portékát visszaszerezni.

Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki Jánossal mehetett el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos gazda, özvegy ember.

Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.

Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell folyamodnia… Az -275- asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki Jánossal kell valahogy megalkudnia.

Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a masinát. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.

Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett, amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi portájára. Benyitott a pitvarba.

A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter köszöntötte:

Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.

János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta azonmód.

– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.

Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…

Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött… Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.

– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.

János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit, akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.

– Mer’ kedvelled az igasságot. Magam is úgy -277- vagyok én azzal, tudnék tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint Péter apostoj maga…

Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.

Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást követett el a vendéglátás terén.

Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:

Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek, megelégedettnek látszott. -278-

– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg, mintha egy megszökött macskáról lenne szó.

– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap gyütt meg, oszt mán dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!

Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.

A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem bántották a szarvai.

– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy a Bogár-gyerek is nyalta a sót?

– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele, ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát. -279-

– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony az Ágnyes, hívséges.

A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda természetét.

– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.

– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok… Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…

Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült neki.

– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer elvétette kend a szent igasságot.

A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most bontakozott ki teljesen. -280-

– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… – Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…

– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan parádés asszonya legyen.

– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen kuszpitos vagyok? Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne, akkora drugár is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.

– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak, öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod. Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom, meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez ellen még nem kapálódzok, -281- mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…

– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság, hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…

– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág? Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!

– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom, azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.

Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában becsületes lelkét.

– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az asszony!? -282-

– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, – oszt verje haza.

– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami egyebet.

– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után, félszemmel vendége felé pislantva.

A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.

– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.

A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így kitalálta…

Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki, vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja. Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:

– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak mégse ér fel: azt beláthati kend.

– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét. Mivel szerezzem meg?

Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is. Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.

– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért odaadom az asszonyt.

II.

Péter vígan kocogott haza a két tehenével, világéletében sem csinált ő ilyen jó vásárt soha. Egy veszett, kirúgós asszony után futkosott és két jámbor fejőstehénnel érkezett haza.

A váratlan szerencsétől úgy nekikevélyedett Péter, hogy ezentúl szóba se állott akárki fiával. Lett (kapott a tehenekre) gazdasszonya is, pénze is. Egyszóval vígan élte világát…

De ezzel még nem ért véget a Péter szerencséje… Egy szép napon ugyanis valami nyöszörgésféle ütötte meg a fülét. Kinézett az ablakon. Hát valami fehérszemélyen akadt meg a szeme. Háttal volt, hát nem láthatta, kicsoda, csak azt, hogy igen sírt. Péter ráhujjantott:

A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites urától tűri el.

– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a -285- párját. – Meg is verlek rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat, békességben lehetünk.

Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott és kisikálta a konyhát…

A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…

Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még aznap beállított hozzá.

Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a visszájárúl is.

– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem maradt nálam!…

– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza. Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság ma és nem más. Igaz-e?

– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!

EGY TITOKZATOS KALAND.

Csúnya vagyok, mint az északi szélvész, kopott, fakó, mint a kitömött bagoly, amibe beleesett a moly.

Ezt azért bocsátom előre, mert így érthetetlenebb, tehát eredetibb a grófnéval lejátszódott kalandom története.

… A 325. számú bécsi vonat prüszkölve száguldott tova, villogó két tűzszarvával utat törve az éji sötéten át… A hold kidugta pufók képét egy rongyos felhő kárpitja mögül s szelíden hunyorgattak a kicsiny ártatlan csillagok…

Egy leborravalózott elsőosztályú fülkében magánosan merengve üldögéltem s miközben egy dzsánaklist füstté fujtam, régi kedves emlékek, elégikus, fájó ábrándok kavarodtak fel multam homályából lelki szemeim előtt s egybevegyültek szivarkám kékellő füstjével… -288-

Képzeletem versenyt száguldott a gőzszörnyeteggel, csakhogy én fölfelé törtettem a csillagok honába, a gőzös meg vízszintesen, vasban kiszabott útja szerint. És az én fantáziám nem akart pihenni: minden pillanattal merészebb lett a röpte, holott a lokomobil meg-megpihent, ha kifogyott a szussza, hogy vizet vegyen. Ilyenkor elsikoltotta magát és fujva, prüszkölve elcsendesedett. A vonatvezető pedig harsány hangon hirdette ki, hogy hol vagyunk.

A durva földi hangok fölriasztottak mélázásomból; beszüntettem lelkem utazását és kinéztem a kocsi ablakán. – Vennék egy sonkászsömlét, gondoltam magamban, ha helybe hoznák.

De nem hoztak helybe, csak sört. Hát sört ittam és szidtam a pincért, mert nem volt friss csapolás. Aztán újra rágyújtottam egy szivarkára és elégülten gondoltam el, hogy milyen urasan utazom is én! Egy forintért, akár egy főhercegnek, vagy udvari tanácsosnak, külön fülkét adott a kalauz.

De ez a gondolatom csakhamar kiverődött fejemből. A kocsi folyosóján sürgés-forgás… Egy inas szattyánbőr-kézitáskával… egy komorna két kalapskatulyával… a kalauz kalaplevéve… és egy lefátyolozott karcsú hölgy lebegve – ostromot intéztek magános fülkém ellen. -289-

Hohó, ez nem járja! – gondoltam magamban, de csak gondoltam, nem mertem szólni, mert az öreg úr igen gyanusnak tetszett nekem, alighanem kegyelmes úr lehetett. Már pedig én csak irodaigazgató vagyok a pénzügynél és kicsapatni nem akarok.

Szerencsémre nem soká feszélyezett az excellenciás, úgy látszik, csak a leányát kísérte el, leszállott a vonatról.

Hárman maradtunk a fülkében. A fátyolos hölgy, akit méltóságos grófnénak szólított a komorna; a komorna, akit Bettinának szólított a grófné és én: Piatsek Ferenc irodaigazgató a pénznél.

A Betti igen csinos volt. A grófnéról eleinte nem tudtam semmit a fátyola miatt. Kombinálnom kellett.

Kombinálni jól tudok. Valamiként a régészek képesek egy tizenötezer éves csülökcsontleletből megszerkeszteni az egész antidiluviális állat képét: azonképen én egy finom női bokára rá tudom képzelni az egész női aktot. Miután igen csúnya vagyok, sokszor mulatok magamban ilyen szárazon.

Megpillantván a grófnénak szoknyája alól kacéran kikandikáló bokáját, legott tisztában voltam vele, hogy útitársnőm nem utolsó lelet és nem antidiluvium. -290-

Hamarosan kitűnt, hogy nem csalódtam. A grófné ugyanis alig pihente ki magát, kiküldte Bettinát és lefeküdt a velem szemközti ülésekre, betakarván magát egy puha plüsstakaróval.

Még soha sem voltam ilyen bizarr, bűvös-bájos helyzetben. A szívem igen kopogott és mindenféle bolond gondolatom támadt. Különösen midőn a hölgy levetvén fátyolát s felém fordulva, lehúnyta szemét. Remek arc volt, soha életemben nem láttam olyan finomat.

Eleinte csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok szép, aztán az bosszantott, hogy gyáva vagyok, később már a származásom is dühbe hozott, végül keserűen kifakadtam a sors ellen, amiért tintatartó mellé helyezett egész életemre, ahelyett, hogy ereimet donjuáni hajlamaimnak megfelelő vérrel látta volna el.

… Ha Don Juan lennék, – gondoltam el dühös tehetetlenségemben, – most fölcsókolhatnám a szép grófnét és Budapestig elhitethetném vele, hogy üdvözülés kizárólag csak az én karjaimban létezik… Vagy: ha Don Juan lennék, letérdelnék melléje és pici íves ajkára hajolván, lerészegíteném magamat ambrás lehelletétől… Vagy még: ha Don Juan lennék, átkarolhatnám karcsú derekát és…

Egyszóval annyi mindenféle donjuáni fogást eszeltem ki, hogy megélhetett volna belőle három -291- Don Juan is. De mihaszna, irodaigazgató vagyok csupán, egyet sem mertem végrehajtani.

Csak sóhajtottam és izzadtam. És mindig Őt néztem. A takaró szorosan hozzátapadt észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Oh, azok a bokák! Imádom a karcsú bokát!

Irodaigazgatónak lenni és imádni a karcsú bokát: van-e ennél nagyobb tragédia?

Nem is állottam sokáig tantaluszi kínjaimat: kimentem a folyosóra, mert majd kettéhasadt a fejem. Kidugtam az ablakon a friss levegőre… Szíttam a friss levegőt és sírtam mérgemben.

II.

Ha villám csap le két arasznyira az ember orra elé: az kellemetlen lehet, de még nem meglepetés; ha az ember két ternót nyer egyvégből: az bizonyára kellemes véletlen, de még ez sem meglepetés; hatszoros halmozást nyerni a lóversenyen: komisz szerencse, de még ez sem az igazi.

Az történt ugyanis velem, hogy a grófné, a -292- kegyelmes úr leánya, a világ legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:

… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz, mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:

– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én vagyok a Mmummuki.

Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.

A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta molyos szakállamat.

– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed, ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.

– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy bizony. -293-

Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta. Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.

Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem kellett a pénzre néznem.

III.

A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a nyakam közé kaptam. -294-

Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd, egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna ébren, édesdeden aludt.

Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a kis hamist…

Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna) visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.

– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a vészféket.

De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a -295- vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam a világ állása felől.

Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz szellem rémes játékot űzött.

Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a kis kézitükrömbe.

Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.

Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.

… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy, akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, – konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.

Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen bekukucskáltam.

Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt az őrült, nem én… -296-

Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a partnerem.

IV.

Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.

– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.

– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az eszközöm.

De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem -297- szembe és belém szegezve szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.

– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm kellett.

– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?

Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem. Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a szakaszunkban az egész utazás alatt.

– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott a fülkéjébe.

– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem szólította önt Mukinak?

– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket. -298-

– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.

– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg. Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán végkép elfelejtette.

– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott médiumom.

Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?

– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul visszaélt titokzatos hatalmával, -299- ön azzal az ártatlan nővel egy aljasságot művelt.

– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy vénasszonyt is.

Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor, szégyenkezve bár, de megmondtam neki:

– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.

Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet, donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?

STANCI NÉNI.

Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el, mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a közénk torlódó akadályokat.

Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián. -301-

Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.

Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.

Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.

Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.

– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam -302- rajta, mivel jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni Pohorellára.

– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.

– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, – Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy jó blattot tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.

– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha megszeretteted magadat Stanci nénivel.

– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem vagyok én örökséghajhász. -303-

– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.

Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú felügyelete alatt.

Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.

Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam, mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni, amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat, hogy éhes vagyok: a jó -304- blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú létániát. Majd belehaltam.

– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.

Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a betegségemről…

– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?

Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves unokatestvéreim egészsége felől.

– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti -305- francia órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van, – Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol, mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.

A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy megkapják tőlem a hektikát.

– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a hektika igen ragadós.

– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen neked… Mondd meg neki.

Stanci néni, hogy-hogy nem, igen megszeretett estvélig. Egy órával vacsora előtt behivatta szigorú fegyelem alatt tartott gyermekeit és megengedte nekik, hogy hammerundglokkézzanak velem. No, el is nyertem tőlük vacsoráig minden babjukat, ami sírásra fakasztotta Pistát, vízfejű unokatestvéremet és titkos káromkodásra Bandit, -306- a lumpot. Csak Betti nevetett a veszteségén. Ő úgyis unta a játékot, láthatólag kacérkodni szeretett volna velem. Meg is tette a játék után.

– Megcsókolnálak én, – jelentettem ki lelkesen, – csak nem engedi meg a néni.

Addig ingerkedett velem, míg teljesítettem a kívánságát. Nehogy butának higyjen, megcsókoltam a dupla ajtó között. (Szegény Cillike, ha tudta volna, de kikaparta volna a szememet!…)

Megérkezésem napján nem történt egyéb nevezetes esemény. Vacsorára köménymagos levest kaptunk és ismét krumplit, mert lehetett bár szép birtok Pohorella, a nénike nem tüntetett a szépségével, úgy élt rajta, mint egy nyugalmazott kisdedóvónő…

Kilenc órakor még egy félfazék pemeteteát diktált belém a néni, aztán azonmód ágyba parancsolt.

Másnap reggel felköltöttek már hat órakor, megkávéztattak, megpemetéztettek és unokatestvéremmel egyetemben a kertbe küldtek, hogy ne legyünk láb alatt… -307-

Az ebéd is csak olyan sovány volt, mint a vacsora és a reggeli, ami, tekintve, hogy étvágyamat rettenetesen fölcsigázta a mértéktelen pemeteélvezet, dühbe hozott. Elhatároztam, hogy két napig sem állom ki Stanci néninél, inkább megszököm valahová.

Igen ám, csakhogy Betti, a huncut Betti, észrevette a rosszkedvemet és igen vigyázott rám. Hizelkedett, mint a macska, vigasztalt, simogatta a kezemet, egyszóval belémszeretett.

Szép leány volt Betti, valósággal féltettem tőle az erényemet: hogy hűtlen leszek az én szegény kis Cillikémhez.

Ezt nem akartam. Összeszedtem minden férfiúi energiámat s kijelentettem a szirénnek:

– Bocsáss meg, Bettike, de én nem szerethetlek téged, mert már eligérkeztem.

Ekkor sült ki, hogy milyen mérges leány volt ez a Betti. Minden teketória nélkül a szemembe vágta, hogy nem is kellene neki egy olyan nyápic, hektikás ember, mint én, a mamája se adná nekem, mert úgyis meg fogok halni egy év mulva és akkor az övék lesz a csomádi birtok, ami az apámtól maradt rám.

No, gondoltam magamban, szépen vagyunk. Az én mamám három unokatestvérem halálára spekulál, hogy rám szálljon a birtokuk, az unokatestvéreim mamája meg az én hektikámra bazíroz, hogy megkaparintsa gyermekei számára az én birtokomat. Micsoda képtelen anyai szeretetek!

No de, tettem fel magamban, legalább javamra fordítom az egyiket a két szeretet közül. Asztalhoz ültem és a következő levelet írtam mamának:

Betettem a jó blattot, Stanci néni valósággal imád. De csak azért, mert azt hiszi, hogy hektikás vagyok és Csomádot az ő gyermekei fogják majd halálom után örökölni. Mindazáltal jó gondomat viseli: reggeltől estig pemetével itat és kutyazsírral fenyeget. Már hánytam is. A Betti meg rám szeretné magát varrni.

A fiúk kövérek, mint az ágyú és olyan egészségesek, hogy megeszik a lósóskát is. Egész nap a réten legelnek, mert otthon nem kapnak eleget enni.

Különben igen jól érzem magamat. Szeretek itt lenni. Betti igen jó hozzám, kár, hogy hektikás.

Még Sinon, aki becsempészte a falovat Trójába, se írhatott volna ennél ravaszabb levelet. Másnap estére megjött rá a sürgöny: »Gyere haza azonnal. Anyád.«

Harmadnapra már otthon voltam és megmérgeztem Plutót a kirántott szivaccsal… Az éposz folyik…

JÓZSEF ÉS MARCI.

Az én időmben, azaz mikor én voltam az sz–i járás szolgabírája, Horvát Marci volt a kelecsenyi főbíró, senki más. De jóval később is csak ő viselte ezt a méltóságot, valameddig csak a füle mozgott. Méltán pedig, mert ő volt a falu legokosabb embere, beleszámítva az urakat is. Csak az volt a hiba, hogy utálta a tételes törvényeket: fejbül csinálta az ítéleteit, mint Salamon király.

Nekem, a szolgabírónak, persze nem tetszett az öreg ilyetén bölcsessége, mert a megyénél végre is nekem kellett érte helyt állanom, ami gyakran nehéz sor vala, mert minden törvénynek csak még se lehetett a nyakát úgy kicsavarni, hogy rápasszoljon az én Marcim antikmódi ítéleteire.

Egyszóval sok bajom volt az öreggel. Magam sem tudom, hogy miért nem csaptam el őkigyelmét. Nyilván féltem tőle, imponált is nekem s mi tűrés tagadás, szerettem is őt. Csupa tömör -311- erő volt, klasszikus nyugalom, hajthatatlan akarat, vakmerő önbizalom…

Különben mit fejtegetem az öreg tulajdonságait! Az emberi lelket a példa magyarázza meg a legvilágosabban: elmondok róla egy történetet.

188...-ban Sz...n tartották meg az úgynevezett király-gyakorlatokat. Ez alkalommal néhai való jó József kir. hercegünk is lerándult a járásomba és Kelecsenyben szállott meg. Vévén a hivatalos értesítést, mindenekelőtt magam elé citáltam Horvát Marcit.

– Hallja-e, bíró uram, nagy megtiszteltetés éri a falut. Itt fog megszállani József kir. herceg Őfensége, a grófi kastélyban.

– Igen ám, csak hogy parádéval kell az ilyen nagy urat fogadni: úgy kívánja a falu becsülete.

– Hásze, – hagyta helyben Marci, – kimehetek eléje és kirendőhetem a szüzeket is.

– Jó lesz, Marcikám… Aztán gondoljon ki valami rövid dikciót; kend a falu feje.

– Hisz csak nem vagyok tán irígy, szót adok én neki annyit, amennyi csak ráfér.

– Jól van, bíró uram, – kezeltem az öreget szőrmentén, – de vigyázzon ám a szabad szájára, -312- mert egy királyi herceg nem olyan közönséges ember ám, mint mi vagyunk.

– No, no, – mondta, – csak ojjan ember bíz a, mint más. Ű is kétágú, én is kétágú vagyok. (A lábát mondta ágnak.)

– Ez nem egészen igaz, – tiltakoztam a meghatározása ellen, – mert nem a láb teszi az embert, hanem a hatalom. Ő száz annyi embernek parancsol, mint mink.

– Löhet, – mondta, – de nékem nem parancsol, ez az embereimnek nem parancsol, ergómorgó itt Kelecsenyben én vagyok a nagyobbik úr.

Nem okoskodtam vele tovább. Úgy se tudtam volna megváltoztatni a világfelfogását. Hát csak a szavát vettem, hogy ott lesz a parádén kékbeli posztóban s leveszi a kalapját rendesen, nem csak úgy, ahogy nekem szokta, hogy a feje fölé emeli egy fél hüvelyknyire. Továbbá megigértettem vele, hogy nem fog mókázni a szóval, hanem komoly méltósággal felel, ha szóra méltatja a királyi herceg. Végül, hogy nem önt fel a garatra, valameddig ki nem vágta a faluja becsületét.

Marci mindent megigért szentül. Még arra is rájött egész magától, hogy jó lesz talán a pipáját a csizmája szárába sülyeszteni a királyi herceg -313- kedvéért, mert hátha szemet szúr neki a kupakos jószág, ha a kalapja karimájában hagyja.

– Jó, – mondok, – a királyi herceg ugyan maga sem igen ellensége a makrapipának, de illendőség az illendőség – a pipa csakugyan nem a kalapkarimába való.

II.

Elérkezvén a nagy nap: kihajtattam az állomásra jó egy fél órával a királyi hercegi különvonat érkezési ideje előtt, hogy szemlét tartsak az ünneplő gyülekezeten. Rendben találtam mindent: szüzeket, bandériumot, diadalkaput. Csak Horvát Marci hiányzott persze. Stafétát szalasztottam érte: hogy hozza magával a gallérjánál fogva…

– A bíró úr – jelentette – tisztölteti a szolgabíró urat, de még nem gyün, mer nem akar. Aszondi, hogy aszongya: kár az üdőt pocsékolni, inkább a gőzös várjon rá, mint ű a gőzösre, mer annak nincs lelke. Különbest helybe lesz idején, csak a szekere tengelyét keni meg.

– Kend képviseli a falut, azaz hogy kendet fogom a királyi hercegnek bemutatni Horvát helyett. Értette?

Gondoltam magamban, egyszer életemben én is kifogtam a vén sunyi Marcin… Az ám!

… A gőzmozdony elfüttyentette magát. A fehérruhás szüzek összebujtak, mint a libák a vihar előtt; a férfiak torkukat köszörülték; a bandérista-legények megficánkoltatták apró lovaikat.

Én bementem a pályaudvarra: ott kellett a királyi herceget és kíséretét üdvözölnöm. A törvénybírót magam mellé rendeltem. Az állomásfőnök hozzánk csatlakozott.

Csingilingi, csin-durr-krr!… Megállott a vonat. A királyi herceg daliás alakja megjelent az udvari vagon egyik ajtajában. A többi szakaszból kiguruló tábornokok és egyéb törzstisztek egyszeribe ott termettek előtte. Egy ezredes felrántotta az ajtót: a királyi herceg kiszállott. Szájában kevély makrapipa ágaskodott a zápfoga között. Arca ragyogott a jókedvtől, sapkája félre volt vágva legényesen. A perronra lépett kísérete sorfala között s miután eléje tolakodtam, megállott előttem.

Nem tudom, illett-e, de bemutatkoztam, és bemutattam neki a törvénybírót is. -315-

Ebben az ünnepies pillanatban (látni nem láttam, mert összefolytak szememben a világ összes színei és alakjai), nem láttam, de a patkolt csizmasarok kopogásából meghallottam, hogy valami nehéz magyar lépett a perronra és megállván a törvénybíró háta mögött, eképen szavalt:

Mondván kipöndörítette Zitást a helyéből s maga állott oda. Azzal megemelintette kalapját a királyi herceg előtt, de csak úgy, mint nekem szokta: félhüvelyknyire s imigyen üdvözölte a nagyurat:

– Szerencsés jónapot kívánok, fenséges uram, egészségére váljék az éccakai nyugodalom!

Persze Marci volt, a rém-ember… Én csak hápogtam, mint az éhes kacsa, amikor elszalasztotta a békát. Majd észbekaptam és kínos zavaromban megrántottam a bíró zekéjét.

Marci úgy tett, mintha nem hallotta volna az intésemet. Pedig meghallotta a királyi herceg is.

– Ne bántsa, szolgabíró uram, – vette kegyesen (bár némi iróniával) pártfogásába a bírámat, – öreg ember a bíró, szemébe süt a nap.

Marci ahelyett, hogy a föld alá sülyedt volna -316- szégyenében, helyeslőleg bólintott a királyi hercegnek.

– Akkurát attól védekezek, – mondta, – mondok: a nap igen nagy úr, fenséges uramnál is nagyobb talán!

De ez már csakugyan több volt, mint a mennyit el lehetett volna tűrni. Intettem a bírónak, hogy távozzék. De a királyi herceg csak ott marasztalta, nyilván kedve telt az eredeti parasztban.

– Hallom, bíró uram, – jegyezte meg kegyesen, – hogy jó termésük volt az idén.

Idáig csak magam szörnyülköztem a Marci magaviseletén, de rögtön rákerült a sor a tábornokokra is. Nevezetesen így válaszolt a rettenetes férfiú a nagyúrnak:

– Jó termés? Mán engedelmet istállok, de akárki mondta is fenséges uramnak, lúvá tette.

… Szerencsére nem sokáig tartott az általános szörnyülködés. Csak addig, ameddig a nagyúr kivette szájából a pipát, hogy torkára ne szaladjon -317- a kacagása közben. Mert olyat kacagott, hogy kicsordult még a könnye is.

… Aztán kocsira ült a királyi herceg. Marci meg elém állott nagy hegyesen.

– Megmondtam, ugyi, hogy csak kétágú a királyi herceg is. A különbség – magyarázta bütykös hüvelykujját orra elé tartva – csak annyi közöttünk, hogy őt Józsefnek híjják, engem meg Marcinak.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10	halál tokába	halál torkába
51	csak a szerelem…,	csak a szerelem…
72	helye legyen	helye legyen.
92	ápolót rendelsz stb	ápolót rendelsz stb.
95	Nem értelek..	Nem értelek…
108	szép sorjáben	szép sorjában
110	és olvasott:..	és olvasott:…
129	faji büszkesége	faji büszkesége.
136	A méhektől?….	A méhektől?…
137	magukra maradtak..	magukra maradtak…
140	Sanci néni most	Stanci néni most
159	be a paphoz.:	be a paphoz:
177	Tudsz balkézzel?..	Tudsz balkézzel?…
180	vagy te nagyon!..	vagy te nagyon!…
185	kenyeret keresni..:	kenyeret keresni…
203	Én.. Csúffá	Én… Csúffá
265	kend a tiszteletemre,	kend a tiszteletemre.
279	János haragosan,	János haragosan.

Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed.

Creating the works from public domain print editions means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

*** START: FULL LICENSE ***
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is in the public domain in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from the public domain (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread public domain works in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

For additional contact information:
Dr. Gregory B. Newby
Chief Executive and Director
[email protected]

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook, Apró regények és esetek, by György Szemere

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, Robert Mouris, and the Hungarian Distributed Proofreading Team (http://dphu.aladar.hu)

APRÓ REGÉNYEK ÉS ESETEK

A KIS ZÁSZLÓTARTÓ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

KÁNTOR KATICA.

I.

II.

A RAJONGÓK.

I.

II.

III.

SZERELEM.

I.

II.

A GYERMEK.

EGY KÖNNYCSEPP.

I.

II.

III.

A SEB.

I.

II.

HÁROM LEÁNY.

A HASZONTALAN LEÁNY.

I.

II.

A MÉHEK MENYASSZONYA.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

A PARASZTMÁGNÁS.

I.

II.

III.

IV.

A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.

HATTYÚDAL.

I.

II.

CSIKASZ.

A PINKÁSZ CSODÁJA.

AZ ANYAJEGY.

I.

II.

III.

IV.

V.

ISTENITÉLET.

I.

II.

III.

IV.

V.

KÉT NEMES EMBER.

I.

II.

III.

HERMÁNY.

I.

II.

BOLOND ISTÓK.

I.

II.

III.

IV.

V.

A SZERENCSEMALAC.

I.

II.

III.

E-text prepared by
Tamás Róth, Albert László, Robert Mouris,
and the Hungarian Distributed Proofreading Team
(http://dphu.aladar.hu)

APRÓ REGÉNYEK
ÉS ESETEK

* START: FULL LICENSE *
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK