The Project Gutenberg eBook, Apró regények és esetek, by György Szemere


This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org





Title: Apró regények és esetek


Author: György Szemere



Release Date: August 30, 2012  [eBook #40627]

Language: Hungarian

Character set encoding: UTF-8


***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK APRÓ REGÉNYEK ÉS ESETEK***


E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, Robert Mouris, and the
Hungarian Distributed Proofreading Team (http://dphu.aladar.hu)



SZEMERE GYÖRGY

APRÓ REGÉNYEK

ÉS ESETEK

(25 NOVELLA)








BUDAPEST
ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1915

7710. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




A KIS ZÁSZLÓTARTÓ.


I.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A
kovácsműhely előtt elordította magát:

– Gyünnek!

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca
patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos
karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:

– Gyünnek!

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést
s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem
gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!


II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az
Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a
dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A
nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt.
Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna
alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám
összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar
összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz
szaladt.

Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott
meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a
zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából
végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő
ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy
megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a
kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább
száguldott.

Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.

– Édesapám!

– Mi az, fiam?

– Gyünnek!

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik
gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt
_verbunkosok_ elé.


III.

Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester,
négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős,
gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes
szekér ballagott.

A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a
hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány.

Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót.

Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva,
táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene
ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan
évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény
a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.

És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért,
megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó
Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az
egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a
férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg
fenyegetéseket mennydörögve a németre.

A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos
strázsamester:

– Haptááák – Halt!

A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált
a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az _r_
betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan,
kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban
senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.

Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek:

– Itt a kezem.

Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a
nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.

A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a
földesúr markába.

– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza
szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.

Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor
apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…

Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele.
Aztán visszatért a tömeghez.

– Hol a bíró?

– Itt.

– Kigyelmednél a pecsét?

– Nincs, de hozom.

– Siessen kigyelmed.

Aztán a tömeghez fordult.

– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos
fizeti, a haza nevében.

Mennydörgő riadalom.

– Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza!

Barta folytatta:

– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs
keresni valója itt.

Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A
többi nép utánahömpölyödött…

Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A
kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az
udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát,
kalamárist.

Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a
zászlóbontás.

Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a
szekérről s telirakta velük az asztal felét.

Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági
pincéből.

A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére
vágta.

– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának,
veszedelemben az édes haza.

Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára.

Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet
fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres
sapkát nyomtak a fejükbe.

A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot.
Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az
unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül
fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát _piszkolta_,
azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz.
Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.

– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod,
hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.

A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes
galamb.

Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves
gyermektől a hatvanéves emberig.

És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv
riadalmától.

Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy
évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi
útra hont védeni!…


IV.

Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy
ott magára vegye a felszerelést.

Balázs fiú sehogysem akart az apja nyakáról leszakadni.

– Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell
nekem.

Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak
rimánkodott, belevágott a levegőbe:

– Hát gyere fiam!


V.

Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali
szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar
zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele.

– Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a
súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek
a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért
ontani haszontalanul!

A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy
diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez.

Ekkor kilépett a glédából Balázs fiú.

– Hadnagy uram, én visszahozom a zászlót.

A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a
hős fiúra.

– Glédába, öcsém, a zászló elveszett.

– Nem veszett el!

S parancs ellenére nekivág a Ráskay-gyerek az ellenséges harcvonalnak.

Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem
rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár…
Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül.

A hadnagy int a kardjával.

Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő
hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant.

Nem esett el. A magyarok Istene ráküldte védőangyalát.

A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval
vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt.

»Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris.«

Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta
el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a
gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy nem sokáig tartott a
halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának
vezényszavát:

– Feuer einstellen! Auf Kinder schiessen wir nicht! (Gyermekre nem
lövünk!)

Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen
apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől:

– Úgy-e, édesapám!

Komoly és büszke volt, mint egy ötvenéves férfi.

– Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint
egy tizennégy éves gyermek.


VI.

Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor
meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán
visszaadta annak, akit legjobban megilletett:

– Tied a zászló, Ráskay Balázs, tartsad!




KÁNTOR KATICA.


I.

A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis
diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem
tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején
birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra
fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve,
mert Gyurka őt vágta a földhöz…

Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe
veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem
lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas
gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró
süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne
ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét
tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos
topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus
plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.

Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi
versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte
nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta
ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…

Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme
olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e
Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi,
nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában
ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját,
de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála
hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a
faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki
apróra az utolsó évtized krónikáját.

Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a
parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve
behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok büszke
temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával
s a hozzátartozó törpe haranglábbal.

Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett
házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak.
Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára
emlékezet után.

A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és
békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is
szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember
láttán.

– Öreg Timkó, emlékszik-e még reám?

A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi
hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre
megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős
paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát
ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott
valamit, aminek nem volt értelme.

A fiatal úr szelíden vállára tette kezét.

– Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben
láthatom viszont.

Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált
agyának teljes eszmélete.

– Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, –
mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között.

– Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így! Elél még Timkó bácsi tíz évig is.

Az öreg belebabrált a levegőbe.

– Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam
vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt,
holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta
hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert
nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni.

A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az
előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az
embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez
aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára
megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe.

– Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg
jókedvűen.

A százados aggastyánnak nem volt kedvére való a megjegyzése.

– A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek
eladták a lelküket az ördögnek.

– Hogy-hogy, öregem?

– Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják
a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz
pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a
császár emberének.

Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló
Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű
beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt
csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke
faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a
meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a
börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a
»császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A
falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével
tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának
kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi
jobbágyainak kevély ivadékai.

– Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az
emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket.

Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. Szinte lüktetett a
beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt.

– Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták,
akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német
bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik
reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még
piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi
volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha
odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg
őket a magyarok Istene…

A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént
jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító
elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje
mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új
intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő
őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák,
anyák és testvérek ősi szokásait!?…

A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte
a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje
hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük:
boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében s békítő harmóniát
a sokat szenvedett öregekében.

Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta
kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató
lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal
úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre,
kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel.

Legények, leányok utána néztek: Be csinos az úrfi, be kevély!

A kántorék háza előtt mégis megtorpant a csinos, kevély úrfi.

Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű
hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon
fehér homlokára.

Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de
ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább
tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte
a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését,
párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát.

Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor
Katica. Katica tömzsi gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint
Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy
az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja
kántorékat.

A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta
kapujának.

– Jóreggelt, kisasszony! Itthon találom a kántor urat?

A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De
csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés,
idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe
hosszasan, bátran.

– Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak
tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat.

S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának
behódoló őzünőcske.

– Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva
finomszabású kis kezét.

Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép
leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is
meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott:

– Hadady Sándor gróf vagyok.

A leány elkacagta magát.

– Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék
az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki…

– Katica, maga az?

– Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni!

– Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a
leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét.

Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött
gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre.

– S hogy találja: előnyömre változtam, vagy megcsunyultam?

A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke.
Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben
minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s
szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában
késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése
fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó,
évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy
lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az
ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét eljátszotta
vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek
valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába
szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták
szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései,
csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem
érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi
bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét…

Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és
őszinte volt az ifjú felelete:

– Oh, maga nagyon szép, Katica, szebb nem is lehetne talán.

Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem
szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a
tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta
volna őket valaki.

A leány bátrabb volt: először ő váltotta szóra gondolatait.

– Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel
az elmémben…

– Például? – kérdezte a kis gróf, áhitattal lesve a leány feleletét.

– Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna
most nekem az én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami
ugyebár csak gyermeknek való?

– Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben
felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű
merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának,
Katica, hogy megtartson a kegyeiben.

– Mivel?

– Azzal, a mire a leányszív vágyik.

– S mire vágyik a leányszív?

– Arra, amire az ifjú szíve.

Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább
feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori
pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét.

– A virágra gondolt, úgy-e? – kérdezte ábrándosan.

– Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha
megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, –
kérdezte, – küldjek vagy hozzak?

– Ahogy alkalmatosabb… Talán hozzon.

Elváltak. Egyszerű kézfogással, mosolyogva és mégis szomorúan.

Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak
ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta
volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a
Föld…

Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési
szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki.

Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis
polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét.

A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit
elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta
mezben úszkált az Élettó tükörén…

Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte
a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi
gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott.
Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak,
öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja
kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és –
tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő
füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés
titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott
keményített perkálszoknyája ellenére is.

Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a
falusi Hamupipőke csodálatraméltó műveltsége. Semmiesetre sem örült
neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú
lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései.
Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden
érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap
látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a
kántorlaknak.

A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri
leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér
leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek
az eshetőségnek elejét kell vennie.

Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot
házából kitiltani. Csak a leányát szidta:

– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a
fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz,
tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.

A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett
mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott
Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő
tekintetével az ő lelkében elmerült…

Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes bizalommal, mint régen,
ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos
tortaszeletért…

… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja
tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán…
Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.

Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér
kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.

Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha
leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke
kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét
csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva,
forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél
jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…

A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a
másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…

Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt
hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére
berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után.
Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult kemény viharedzett lelke,
könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.

… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy
becézte, dudujgatta…

– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha,
csak jóból, aggodalomból teszem.

Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa
megijedt leánya könnyeitől.

– Mi lelt, pelécském, tubicám? Mi fáj?

– Semmisem, apuskám, csak elérzékenyedtem a jóságától.

Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az
esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az
okát. Hangos zokogásba tört ki.

– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas
vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a
szüleid: megvethetsz, csak szeress.

Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja
karjaiban…

Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját
megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor
gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori
beteg kis pajtásához ezentúl is.

Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének:
egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy,
mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak.
Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató
kisasszonya lesz.

Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem
sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:

– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem
mehetsz, eredj.

Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan
öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne
a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.


II.

Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány
kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét,
szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie…

Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen
szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt
akkor az öröm a háznál.

Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr
fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához,
aki idővel meghitt bizalmasa lett:

– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak
velem?

Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes
leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.

– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még
lehetnek.

Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól,
ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s
a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.

– Majd én beszélek vele. Jó?

– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű
kántorleányt…

A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával
magára maradjon a gróf a nagy szalonban.

Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy
keblére zárja az ő titkos párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az
azonban kitért az ölelése elől.

– Nem, nem Xandri, nem!

– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. –
Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.

A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges
lett, mint egy antik márványistennőé.

– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a
felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok
visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta,
– azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy
én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit
bizonyára megbánna később.

– Katinka, óh Katinka!

A leány megfogta a fiatalember kezét.

– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom,
hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga
szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy
elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.

A fiú könnyezett; a leány végig húzta a fején lágy fehér kezét.

– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti
magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét;
ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám
nézve is.

* * *

Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon
írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján
nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével,
a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy
töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek
körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete
mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:

– Imádkozni, pubi, mert annak, aki itt nyugszik, köszönheted az
életedet.

A kisfiú elfujta a Miatyánkat hiba nélkül.

Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg
csókot lehelt reá.

… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét,
megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír.
Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával üzent volna a rajta
ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.

A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg
odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó
gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:

Olvastam:

Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában
szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali
lényét…

Egy kis imát én is elsusogtam kis Kántor Katica sírdombján.




A RAJONGÓK.


I.

A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az
utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az
aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben,
csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami
zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az
éjszakába.

Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy
ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.

Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.

– Kapitány úr!

A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.

– Parancsára, ezredes úr.

– Miért nem szalutál?

– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.

– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat?
Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?

– Nem fázom…

– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.

– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.

Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami
lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az
állapotot.

– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.

A főtiszt habozott egy pillanatig.

– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…

– Elég… A parancs, parancs.

A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos
szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő
szólalt meg először:

– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?

A kapitány közömbösen felelt.

– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem,
mindent elfelejtettem.

Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg
vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját
fiatal bajtársa felé:

– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.

Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most
jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:

– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak
alásan bemutatja magát.

– Karay György ezredes.

Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes
fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán
csengetett.

– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen
meg vagy gémberedve, hiába tagadod.

Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a
testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca
kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban
elvörösödött.

A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt
vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle
cerimónia nem kötelez.

– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó
meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat.
Ebédre természetesen vendégem leszel.

A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta
magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja
után kapott:

– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te
egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem
röstelleném, sírnék most, ezredes uram.

Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának
röstelleni való. El is nyelte magyarosan.

– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. –
Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az
élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.

Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet!
Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az
életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond,
hazudik, hipokrita.)

A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a
parancsot.

– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem
van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába:
tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.

Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után
ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas
ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos
szalonnából, tojásból s sonkából állott.

A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó
s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent
végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes
vállára hajolt.

Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.

– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.

A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs
parádéban.

A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia
– nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt.
Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és
sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg
italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő
füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.

Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte
tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége
gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a
szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába
tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges
magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna
neki.

A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére,
de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.

Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába,
elszégyelte magát.

A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat:
megindította a társalgást.

– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.

– Ah!…

Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s
megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:

– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?

A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta
szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.

– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?

Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami
unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget,
foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni.
Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit
s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére
dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.

A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét,
aztán visszaült helyére.

Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A
kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés
volt a tekintetük.

– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a
kapitány.

– Szenessy Magda.

A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste
felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő
nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak
tágra nyilt a szeme.

– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.

– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…

Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.

Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan,
tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a
tekintete.

Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora.
Elhatározta, hogy nem hagyja magát.

– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem
Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?

A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A
fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos
merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a
hangja már ingadozott.

– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve
rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.

Csak ámult a tiszt.

– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt
imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában.
Mintha vádolnának!

Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy
szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:

– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a
halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik,
nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…

És kisuhant a szobából.

A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a
vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte
minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta
felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki
oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig
sértették szavai: a férfi mind egyforma:

A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.

– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.

Karonfogta fiatal bajtársát…

A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.

A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van
férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki
sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és
megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a
házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága
eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a
férfiakat…

Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.

– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet
gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem
ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.

A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:

– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.

Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s
tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére
kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.

Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta
segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még
kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az
utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján
főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető
emléket hagyjon maga után.


II.

A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze
nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit,
bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az
emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját
otthon költötte el.

A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra
késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra
sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni!
Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli
nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven
érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni
örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A
család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán,
mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik
kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak
az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának,
anyjának, Póli néninek…

Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a
Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában
töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta,
rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett.
Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra
körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító
belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár
megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s
énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében,
vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.

A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének
madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette
fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.

– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben
vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett
ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az
obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg
fájdalmában össze nem esett…

Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:

– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…

Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát,
könyökére támaszkodva, hátranézett.

A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A
báróné volt, az ezredes leánya.

Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra
szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s
ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:

– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a _halálraszánt_
utolsó kegyeletét!

Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette,
fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.

Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.

– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a
Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit…
Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem
illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem
vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára
esküszöm.

S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.

A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett,
félt, könyörgött:

– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a
tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a
nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy
nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly
könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.

A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak
neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak
birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan
női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen
megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a
férfigyűlölőt?

Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre
engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös
lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett
sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.

Az asszony le nem vette róla szemét.

– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?

– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.

– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.

Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.

– Félreismertem – mondta egyszerűen.

– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá
habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi
meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.

– Hogy érti?

Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:

– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a
fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám
az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.

Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő
szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele
minden konvenciót.

– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?

Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.

– Miért érdekli az magát?

A férfi vállat vont:

– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.

– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik
velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.

– Nem parancsolom, csak kérem.

– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.

A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem
röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni
szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró
asszonyhoz csatlakozott.

– Mehetünk, ha úgy tetszik.

A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a
kripta kapujától a kocsiig.

– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül
közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció;
ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra
kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt
rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem
szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a
szerelemben – fejezte be szavait.

– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg
részvéttel.

– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.

– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még
sohasem szerettem.

Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.

– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.

– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.

Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.

A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.

– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek,
ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a
férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.

Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását
áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.

– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem
magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem
találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk
eredendő kincsei…

– Igen, igen, úgy van.

– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán
betegek, semmiesetre sem a földre valók…

– Nem, nem vagyunk a földre valók…

– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…

– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…

– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…

– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a
mi elemünk.

Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült
volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény
támadt.

– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.

– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát
nálam nélkül.

A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét
nedves szemével.

A férfi hirtelen elkomorodott.

– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.

Az asszony arca nem mutatott csalódást.

– Már határozott?

– Határoztam.

– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?

– Akkor.

A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja
alá fúrta a magáét.

– Én is határoztam.

– Mit?

– Elmegyek innen.

A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten
gyújtott meg az emberek lelkében.

– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.

– Ahová maga.

Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette
volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.

Az ezredes lakására hajtattak…

– Apám, édes jó apám, én szeretem Sóváry kapitányt.

– Én is szeretem Ilona bárónét.

A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s
beletette a kapitányéba.

– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a
szerelem…


III.

A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében.
Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben
egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta
magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az
ablakon.

– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.

– Igen, még kilenc.

– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé
forrasztja lelkeinket a világ végéig.

– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi
boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!

– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.

Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.

– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.

– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy
Magda miatt.

– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?

– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás
önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.

– S mi ingatott meg elhatározásodban?

– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat;
fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked
legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.

A férfi kezet csókolt az asszonynak.

– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint
a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…

Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz
legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos
lakályos szobát.

Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap
nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt
az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.

A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római
dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan
voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog
vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan
magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden
olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.

Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb
volt, mint rendesen, szinte átszellemült.

– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.

Az asszony nyugodtabb volt.

– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény
jó apámnak már elküldtem a levelet.

– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat
meghitt kettesben akarom veled tölteni…

Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk
emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen
egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már
az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány
jellemében.

Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség
lesznek az ő gyermekei…

A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony
megnyugtatta:

– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk
magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog
bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő
hite.

A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.

– Ilonám, itt az ideje…

Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:

– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom,
köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz
velem…

A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.

– Ez az – mondta elfogódottan.

– Biztosan hat? – kérdezte a nő.

– Pillanat alatt…

– Akkor imádkozzunk.

Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták
egymás kezét.

– Ilonám!

– Gézám!

– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.

Az asszony fülig pirult.

– Tessék.

S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.

Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól
hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…




SZERELEM.


I.

A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett,
mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.

Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a
lábát és egy porcellánvázán zongorázott.

Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg
akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.

A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony
és a férfi szíve között…

Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.

– Sándor, meddig marad itt?

A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.

– Miért kíváncsi rá?

A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az
ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.

Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a
háta mögött.

– Elza, miért sír… Elza?!

Elza leejtette karját. Sándor a keze után nyúlt…

Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a
szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza
férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal.
Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog
volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy
finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy
hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az
ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…

Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet…
Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?…
Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak
gazember?… Hogy lehet valaki gazember?

Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme
és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani
gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély
lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…

Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére
szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az
öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.

Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött.
Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.


II.

Elza kivonta kezét a Sándoréból. Megtörülte könyeit…

– Sándor!

– Tessék?

– Üljön le.

A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára
támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…

– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.

Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony _eszelős_ beszédjét
nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka
remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a
karjába.

– Elza! Elza!!…

Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de
meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is.
Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.

– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az
uramnak.

Az erős férfinak leesett az álla.

– Mit? – kérdezte bambán.

– Azt, hogy szeretjük egymást…

– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a
csapást.

– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett
volna meggondolnunk.

– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?

– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová
utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg
kellett volna halnom.

A férfi minden ízében reszketett.

– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.

– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az
asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.

Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje
rejtelmeibe.

– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy
bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről
mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy
földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen
önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte
szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót
magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme
legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény
Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?

Az asszony szomorúan csóválta a fejét.

– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem
előtt.

– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor
ismét elképedve.

– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem
engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára
hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…

– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő
meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a
szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!

– Igen, azt hiszem.

– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör
a vad ereje s lesujt a vállára?

– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál
erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.

Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.

– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.

– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.

Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a
férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni,
hogy mi megy végbe a lelkében…

Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal
meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.

Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.

– Nos? Van valami mondani valód?

– Igen. Én… én…

Ismét torkán akadt a szó.

Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte
le.

– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert…
mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam
neki a szerelmemet.

Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.

– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…

Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az
asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.

– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.

– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.

Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.

Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.

– Itt maradsz, Sándor!

A fiatalember alig hitt a fülének.

– Miért maradjak itt?

– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást
nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.

Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.

– De én nem akarom!

– Parancsolom!

Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.

– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!

Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert
ellenkezni az akaratával.

– Esküszünk…

Tamás helyeslőleg bólintott.

– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik
szeretik egymást, egyesüljenek…

Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.

Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás
dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…




A GYERMEK.

Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza
miatt.

Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga
gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a
problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az
előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a
szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a
miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.

Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába,
félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem
juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott
fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.

Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott,
azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.

Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát
unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább
csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta
neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.

Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák
számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak
a szele is.

Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé
magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy
rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg
ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.

A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és
titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny
lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát…
Egy hete temették el…

Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után:
gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak
a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint
tehát gyilkos lenne.

Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt
sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még
az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei
vannak, amiket átlépni _botrány_ számba megy.

… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy
akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia
társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges
szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság…
Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba
fektette saját vérét… Tehát hős?!…

… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott
volna…

Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint
tomboló hózivatartól…

Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett
csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett
képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a
puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az
üresség fájt kegyetlenül.

Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges
pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden
viselt dolgát.

Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott:
abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta
azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét,
gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…

Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében
áltatta magát, mint valami mániákus…

Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a
fizikai fájdalom.

– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem
magamat: gyilkos vagyok!

Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a
boltíves folyosóra:

– Ki az?

Mély csönd.

Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára
zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties
süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A
szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is,
kinyitja az ablakot.

A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó
alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a
bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért
nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi
lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami
a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…

Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát
csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű.
A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.

… Mi hát?

Egy pillanatig gondolkozott.

… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!

Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta
forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából,
ruganyos léptekkel az udvarra sietett.

Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája
kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid
ugrásokkal eléje került.

Szepessy Tivadar követte a kutyát…

… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka
feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a
kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a
gyermeket.

A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.

– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. –
Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…

Rászólt a nemes állatra:

– Barry!

A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe,
bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.

Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis
védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel
lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.

Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán
csengetni akart, hogy orvosért küldjön.

Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt
gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem
beszélt, de mosolygott.

A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly
egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta
sápadt arcocskáját.

– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is
meglepődött rajta.

A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.

– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.

A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle
inyencség.

A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól
megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére
és etetni kezdte.

Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a
kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.

– Bácsi, de jó maga…

Szepessy elpirult.

– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.

De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa
alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.

– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?

– Mert szeret.

– Honnan tudod? Érzed?

A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az
ezüstcsengő.

– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem
vajaskenyeret.

Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem
sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak
és erősnek érezte magát.

– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.

A gyermek vérszemet kapott.

– Abból a sonkásból…

– Itt van a sonkás…

– Hát az mi, abban a szép üvegben?

– Méz.

– Jaj, azt én igen szeretem.

A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.

– Itt a mézeskenyér…

A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és
megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint
illik, szépen fölmondta a _kis imádságot_

  Aki nekünk ételt adott
  Annak neve legyen áldott.
  Ámen.

Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is
összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is
úgy jött: észre sem vette.

De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se
szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a
világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis
hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.

– Nem kemény a lábam?

– Mamácskáé puhább volt, de azért nem igen kemény.

A gróf megsimogatta a gyermek kondri fejét.

– Hol van most a mamácskád?

– Az égben.

– És apácskád?

– Ő is itthagyott, ő is az égbe ment.

Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan
sejtelem szállotta meg szívét.

– Hogy hítták mamácskát?

– Gyöngyöcskének…

– Gyöngyöcskének? Az nem név, kisleányom. Hogy hítták másképen?

– Csak Gyöngyöcskének.

– Ki hítta úgy?

– Apácska.

– És apácskát hogy hítták?

– Dudikának.

– Dudikának?! Mindenki úgy hítta?

– Mamácska.

– És a többi ember?

A leányka az aggastyánra emelte bámész kerek szemét.

– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt
a neve.

Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága.
Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.

… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek
állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját
Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még
keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)

A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a
gyermek értelméhez.

– Milyen volt mamácska, kisleányom?

– Szép, hiszen angyal lett belőle.

– És apácska?

– Nagy és fekete.

– És mikor hagyott itt mamácska?

– Ma.

A grófnak szinte elállott a lélekzete.

– Ma? Nem tévedsz, leányka?…

– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg
volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska
után és én akkor magam leszek.

– És?…

– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…

A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti
sejtelem.

– És apácska mikor ment az égbe? – kérdezte mohón.

– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy
mult vasárnapon.

– Mult vasárnap?!

A gróf szívéhez szorította a gyermeket és ölelte görcsösen.

… Mult vasárnapon lőtte meg magát az _ő fia_…

Fölugrott a gyermekkel és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:

– Nem volt apácska arcán valami… valami olyan, ami nincs minden emberen?

A gyermek intett fejecskéjével.

– Volt. Egy kis lyuk volt a homlokán, mert egyszer leesett a lóról…

Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az
ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s
kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.

Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott
befelé sírt könnyeitől. Arcát kezébe temette s egy asztalra borult.
Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.

A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később
azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.

– Bácsi, bácsikám!…

S hogy nem kapott feleletet, ő is elpityeredett.

– Ne sírjon, bácsika…

… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét,
rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát:
megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:

– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd
nekem, hogy: nagyapa.

… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry.
Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend…
Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.




EGY KÖNNYCSEPP.


I.

Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha
csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt
mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát
kapott érte.

Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni
fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg
őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a
torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú
nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.

Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis
a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy
Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét,
pálinka-tornát proponált.

Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba
fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért
kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől
fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban,
annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből.
De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika
törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.

De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei,
nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi
történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen
kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje
tetejére.

Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a
villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal
becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.

– Miért jajgat, Kaláné? – kérdezte Tóni. – Tán meg fogok halni?

– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?

– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. – Hát tehetek én róla,
hogy az a tégla a fejemre esett.

– Nem tégla esett a fejire.

– Hát mi?

– Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével.

– Ja úgy!…

Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a
tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a
feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta
magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett
a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.

Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve
tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen
szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel,
akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak,
párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is.
Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban
az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen
szoknyavadász.


II.

Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott
magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált
adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki.
Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is
visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még
szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s
ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt
az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.

Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen
bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban
még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott,
amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze?
Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem
emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította?
Vagy Kaláné?

Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére,
hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe ilyes
nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát
nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.

Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb
választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson
valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az
álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le
tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha
kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg
valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.

Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán
kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme
nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek
tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a
figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette,
hogy hol van.

Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű
leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól
gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis
csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a
sort. Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte
le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.

A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A
lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban
meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak
valamennyi egyéb látogatója.

Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni
rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott,
ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a
szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne
következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem
provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy
sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis
okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.

Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe
oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte
öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé
állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.

Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó
nadrág s egy ugyanolyan ing.

Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli
meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A
lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.

A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is
ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is
régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük
megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A
zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt,
széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára,
azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:

– Négy korona… Tetszik? Nem tetszik?…

Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a
kezével, de hamarosan megerősítette szívét.

– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy
fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni:
annyi kell.

– Nem lehet.

A leány gondolkozott egy pillanatig, aztán visszakérte a holmiját.

– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, – mondta s átvevén a
fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.

Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána
akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban
jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta
nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.

– Siessen kérem, igen sürgős dolgom akadt.

És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az
hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el
fog távozni és nem fogja többé látni soha.

Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz
forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót,
Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem
talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint
egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére
legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer
vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.

Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az
árnyék öt-tíz lépésnyire.

Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban
leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.

Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb
lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.

Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba
kapaszkodott.

A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott,
hogy támogassa.

– Kisasszony – hebegte zavartan. – Kegyed rosszul lett, engedje meg…

Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De
még jobban a szava.

– Igenis, – mondta, – ha tetszik, én követni fogom önt.

Tóni majd leesett a lábáról.

– Hová? – kérdezte bambán.

– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen,
tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta
szegény leányt az utcán megszólít.

– Tudja?!

– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam
mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába
senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni,
varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat
koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs
egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát.
Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni.
Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog
szeretnék lenni.

Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának,
amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek
utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az
a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete
megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba
menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel
töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását.
Megállított egy üres bérkocsit.

– Tessék fölszállani, mert messze lakom.

A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt
a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak
reszketett egy kicsit. El volt szánva.


III.

– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és
ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje
a Hungáriába…

Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből.

– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja
itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már
erővel segíteni akar rajta.

– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl
nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok
kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.

A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt.

– Hát elcsap a nagyságos úr?

Tóni megsimogatta ősz haját.

– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én
cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.

Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves
leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy
ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász
világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy
ujjal is érintette volna, távozni akart.

De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy
köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta
mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az
eszméletét.

Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, –
hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott,
megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki
békében.

De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A
hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta
egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos
szeméből kihullott.

Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak
okát sohasem tudta meg.




A SEB.


I.

Bilicky Pál báró, egy kedves, incifinci gavallér, belépett az orvos
előszobájába és megcsípte az ajtónálló szobacicus állát.

– Itthon a doktor úr, pipus?

– Tessék bemenni, a fogdosást azonban elhagyhatja.

– Pardon, nassám, nem tudtam, hogy babája van – élcelt és nevetett hozzá
a báró. – Egyedül van az orvos úr?

– Az a rendelőórák alatt többnyire egyedül van.

– Hahaha… akkor jó helyen járok… Majd csinálok én neki reklámot.

Mondván, betolta a kis karikalábú gavallér a fogadószoba ajtaját…

– Szervusz, doktorkám, hogy vág a bajusz?

Az orvos, Béla Sándor doktor, óriási bőrszékben ült és aludt. A feje
újságlappal volt leborítva a legyek ellen, lábán vörös posztópapucs
díszelgett. Nem ébredt fel a báró üdvözletére. Nyilván holtbiztosra
vette, hogy semmiféle páciens nem fogja háborgatni a rendelőóra alatt.

Bilicky levette fejéről az újságlapot és belefujt a kitátott szájába.

– Hé, doktor!

De erre már fölébredt az orvos és önkénytelenül pofonra kanyarította a
karját.

A báró hátra ugrott és kacagott, mint egy vásott gyermek.

Béla doktor, bár vagy tíz éve nem látta, azonnal fölismerte benne régi
iskolatársát.

– Te vagy, Pali, azaz pardon: méltóságos uram.

A báró pózba vágta magát.

– Parfaîtemant. Io sono liber baro Bilitzky de Bilitz et Biala, a
piaristák régi növendéke, jelenleg járdataposó és bundatulajdonos.

– Ej-ej, – s mosolygott az orvos, – úgy látszik, nem hagyott el a régi
istenadta jókedved.

– Mondd – javította ki a báró – úgy, ahogy érzed: még se jött meg az
eszed?

– Igaz, – vallotta be az orvos joviálisan, – úgy értettem, csak nem
mertem őszintén lenni, mert azt hittem, hogy adsz valamit a rangodra.

– Mi hasznom lenne belőle, drágám, – kérdezte a báró kómikus síránkozó
hangon, – mikor a zsidó egy garast sem ád rá? Plü vagyok, cimborám, a
potykának is több vagyona van, mint nekem. Hiszen azért jöttem hozzád,
hogy segíts a bajomon…

Az orvos megijedt kissé. Biztosra vette, hogy ilyen előljáró beszédnek
csak szivattyúzás lehet a folytatása. Magára rántotta a vértet.

– Hja, fiam, sajnálom, de én se vagyok gazdagabb a csukánál.

– Hisz – vigasztalta meg a cinegelábú báró – azért jöttem hozzád, hogy
segítsek a bajodon.

– Az imént mintha megfordítva beszéltél volna.

– Jól mondod: beszéltem én amúgy is s mindenkép jól beszéltem. A mi
érdekeinket ugyanis összemadzagolta a sors.

– Összemadzagolta?!

– Igen, én belőled híres operatőrt fogok csinálni, te meg belőlem
milliomos férjet.

– Én? Férjet?! Belőled?!!

– Hát ülj le és hallgass meg.

– Hisz ülök.

– Akkor állj fel, mert úgyis le fogsz fordulni a székedről… Lyukat fogsz
fúrni az oldalamba…

– Lyukat? Én?!

– Ne ijedj meg előre, először megrendelem a lyukat, aztán ítélkezz a
józan eszemről.

– Igazán kíváncsi vagyok…

– Hát – kezdte a báró a megrendelését – olyan lyukat fogsz az oldalamba
fúrni, mint amilyet a pisztolygolyó szokott csinálni. Csak ne legyen
egészen olyan mély, a nemes testrészekig ne érjen, mert igen sokat
tartok a nemes testrészeimről.

Az orvos csak ámult-bámult.

– Mire kell neked ez a lyuk?

– Mondtam, hogy házasodni akarok s anélkül nem jön hozzám a _babám_.

– Lyuk nélkül?!…

– Igen, – válaszolt a bárócska holtkomolyan, – ő olyan természetű. Csupa
romantika és nem hisz semminek sem. Mindig azt hajtogatja, hogy a
pénzéért kellek neki, hát nem jön hozzám, pedig megtenné, ha az
ellenkezőjét be tudnám neki bizonyítani… Hát erre kell nekem a lyuk,
megmutatom neki, hogy szíven tudom lőni magamat érte.

De erre már elnevette magát az orvos.

– És te azt gondolod, hogy belemegyek ebbe a svindlibe?

A bárócska kihúzta magát.

– De bele ám, különben kénytelen vagyok a lyukat magam megcsinálni, még
pedig igazi pisztollyal. – S jeléül annak, hogy nem tréfál, kivette
zsebéből az idézett fegyvernemet s szívének irányította csövét.

A doktor ijedten kapott a keze után, de a báró elugrott tőle.

– Úri becsületszavamra mondom, hogy megteszem – kiabálta rikácsolva.

Az orvos elsápadt. Ismerte a bárót annyira, hogy képesnek higyje
fenyegetése beváltására. Gondolkozott egy pillanatig.

– Vetkőzz, – mondta aztán, – eleget teszek a kívánságodnak.

A bárócska zsebretette a pisztolyt és szivarkára gyújtott.

– Köszönöm, pajtás – hálálkodott régi tanulótársának. – Nem csalódtam
benned. Csakhogy – tette hozzá – nem itt fogod nyélbe ütni az operációt.
Majd otthon, a lakásomon. Ügyesen kell beállítani a komédiát, hogy
hatása legyen… Egy óra mulva feljössz hozzám a bicskáddal, mintha
véletlenül kukkannál be régi pajtásodhoz… Én lesni foglak az ablakból, s
abban a pillanatban, amelyben megnyomod a csöngetyűt, elsütöm a
pisztolyt. Te berohansz és a többi magától adódik: megoperálsz,
összekötözöl nyakig, belefektetsz az ágyamba, ápolót rendelsz stb. A
többi már az én gondom. Míg előkeríted az apácát, megszerkesztem a
riportot: »Egy szerelmes báró öngyilkossági kísérlete…« »Gondviselés egy
zseniális fiatal műtő személyében…« Hahaha! Rövid időn belül olyan
praxisod lesz, hogy csuda…


II.

… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr.
előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint
ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát:
inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott
két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a
rangját…

– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a
névjegyét.

– Bejelentem méltóságodat…

Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos
tárt karral eléje sietett.

– Isten hozott, édes báróm, drága cinkosom!

A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta
viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…

– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá
tettelek csakugyan!…

– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz,
hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!…

– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig
megmaradtam volna emellett az igazság mellett.

– Hogy érted?

– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró,
miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel
tönkretettem a boldogságomat.

Az orvos meghökkent.

– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége
van arra az – illuzióra?

– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút
képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval,
végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg
fog bocsátani…

– És?…

– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette
halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta
ellenem a válópört.

Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan
kezelte a lelki beteget.

– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.

De az csak rázta a fejét.

– Nem tudod te, mi a szerelem?!

Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem
lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a
doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.

– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém
támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a
feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad
próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.

– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.

– Majd elhiszi, ha látni fogja.

– Nem értelek…

– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva
kiveszem a feleséged szemeláttára…

– Vagy úgy!

A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:

– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó
gúnnyal, – mióta _folytatom_ a rangomat, igen komoly és korrekt ember
lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme,
mikor tudom, hogy csak azért a _golyóért_ szeretett. Nem tudnék vele
élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak
egyféleképen lehet megoldani…

Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és
megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.

Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint
szeretheti őt.




HÁROM LEÁNY.

Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal
leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála
kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát
tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel
elköltötte köménymagos-leves reggelijét.

A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom
hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és
ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg
Katalin szó nélkül.

– Miért szürcsölsz, oh, Leona?

Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A
másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem
kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.

Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.

Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a
biedermeyer-kanapén.

– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra
fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.

Leonka szeretett jól enni.

– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.

Katalin nem válaszolt a kérdésre.

– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A
Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.

Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog.
Leona elszégyelte magát.

– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.

Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.

– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.

Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát.
Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos
termetén.

– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a
mi Gondviselésünk.

– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.

Borbála fejére tette kezét.

– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?

– Csak eszembe jutott valami.

– Mi?

– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!

Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.

– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem
tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.

– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.

– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te
gondolod.

– Én hivatásnak gondolom.

– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs
szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi
is.

– Oh, Borbála!

– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot
úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy
senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat
nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta
így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…

Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát.
Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak
Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat
keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a
férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni
segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint
nénjei.

– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével
fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint
szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi
hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha
alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk
beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk,
ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi…
Dolgoznunk kellene…

Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.

– Nem tudunk dolgozni!

– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.

Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s
körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.

A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán.
Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak
hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.

– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!

Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették
a hangját.

– Ez a Sándor – vélte Borbála.

– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós
trillát.

– A Sándor!

– A Gábor!

Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben
kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz
hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.

– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…

– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?

– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz
hajába.

– Oh, Ninon de L’Enclos!…

A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S
mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a
neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek…
Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult
az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az
emberebb? Az igazabb? A bátrabb?

Leona elröstelte _tisztátalan_ gondolatait.

– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.

Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott
szerteszét az égen.

Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és
diót kellene befőznie.

– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?

– Majd ha te befőzted a körtéidet.

A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a
konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év
óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak
úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem
csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan
volt idegeinek.

Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot
akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra
szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki
segíteni akart.

– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.

Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye.
Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs
belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy
csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona.
Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó,
póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s
tanácstalanul megállott a fejénél.

Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi
közellétét megérezte álmában is.

– Mit hozott, Palya?

Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta
azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.

– Ehun…

– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. –
Gyuszi!

Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.

– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a
levelet.

A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa
fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki
szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy
otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni.
Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét
csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy
darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.

Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását,
amely Katalint hozta a tanyáról.

– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!

Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott
belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta
kezét. Semmi.

– Hol a levél?

– Itt a levél!…

Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy
ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó
sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei;
aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó
utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s
akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.

– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!

Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a
levél.

Katalin olvasott:

»Édes kis nénikéim!

Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok,
hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság
legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak
békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon.
Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg
Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.

Szerelemmel csak győzném a jeut, _motosz_ elég van bennem, csak a
bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem
alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen
autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban.
Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most
követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.

Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer
kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami
borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a
ti

_Gyuszitok_.«

Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor
erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon,
amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely
ellen gondolatban sem vétett soha.

A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő
szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület
öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek
egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk
hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant
aranybálványhoz… Majd Katalin.

Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg
hugaira.

– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi
férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki
szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család
korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.

– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.

Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.

– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány
ezer korona.

– Óh! – csodálkozott Leona.

– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide
figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz
korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan
kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.

– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett
kocsikázni.

– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az
Isten!

Reszketett hozzá, mintha máris utólérte volna Isten csapása.

Katalin is belesápadt kegyeletsértő szándékába, de azért erős maradt.

– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának
megmentéséről van szó…

Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a
szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont
féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.

Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén
leányok, akik szépek, előkelőek és menyasszonyok voltak nem is olyan
régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.

És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi
levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az
uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a _három leányok_, szenvedésre
született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai
parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a
francia tetőn.

Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők
hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában,
egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös,
részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála.
Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és
elaludt.

Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az
egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.

– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre,
mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével
ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most
gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.

* * *

A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi
megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay
nevet, főbelőtte magát.

És így együtt vannak most már mind a nemes Samarjayak.




A HASZONTALAN LEÁNY.


I.

Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége,
született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci,
szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire,
valahová a felhők közé.

A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó
eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az
emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a
házba.

Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai
szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös
szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége
elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a
szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi volt, bunkósvégű
havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején
bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit
cuppantott a szájára.

Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a
konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért
játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a
nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.

Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben
sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem
igen bíznak a férfiak…

Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép
volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a
szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött
az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg
magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy
szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai
értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására.
Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte
magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára
állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak
megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték
vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási
technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is,
aki különben szívesen megfogatta volna magát.

Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem
is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben
otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére,
egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is,
amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása
volt.

És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki
nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay
István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak
albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra,
kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem
tetszett.

Luci először egy államtitkár zsúrfixjén _vette észre_ az albírót, aki a
haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt
áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom
kacsintással jutalmazta hódolatát.

Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány
udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé
válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a
zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.

Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a
közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét.
Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói
piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét
kapott:

– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket
költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te
holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát
mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem,
– végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy
kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…

A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen.

– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly
súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest.

Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és
elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a
mártírszerepet.

– Tedd azt, – zokogta, – te édes, te drága!

– Megteszem…


II.

Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci
előtt.

– Szabad kérnem…

A szép, vöröshajú leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét.

– Hogyan, Karsay?… Nem értem…

– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember
gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.

– Velem??…

Az albíró elsápadt.

– Igen, – mondta vontatottan, – csak nem felejtette el!

– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, –
elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd
kárpótolom…

– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos
hangon. – Persze, az gróf!

– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik
a modorán.

Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szívén ejtett.

– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez,
ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.

– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt
jön a táncosom.

Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani.

– Pardon, engedj a táncosnőmhöz…

Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak
nevetett rajta.

– Nos, – kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, – mi lesz?

– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne
őnagyságához.

Azzal lehajolt a szép leány bódítóan fehér, illatos vállára.

– Nagysád, – súgta a fülébe, – ön _haszontalan leány_.

Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött
székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába
kapaszkodott.

– Menjünk innen…

Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott
lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…

… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő
testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen
veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.

A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte
önfeledt meghódolása.

– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi
vallomása. – Luci, én…

A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott
Lucihoz és elkapta a kezét.

– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert
összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.

… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye
Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta
sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét.
Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt,
ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés,
indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta
fel az idegeit!?

Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a
tánc forgatagából…

– Mit mondott magának Karsay?

Hangja már közömbös volt, szinte kíváncsi, mint egy borbélyinasé.

Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva
elváltozása.

– Semmit – mondta fagyosan.

Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky
a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett
vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.

– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal
és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?

– Nem!…

– Akkor miért sápadt el? És miért reszketett?

A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és
küzködött a könnyeivel.

Sipicky erre észrevette magát.

– Pardon, Lucika, nem szekírozom többet.

Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant,
elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe…

És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül
meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette
reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és
segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.

– Lucika, szeretem magát, legyen a feleségem.

Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy
az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a
leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális
teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya
ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel
a koronát maga Luci a saját művére…

Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy
felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:

– Köszönöm, Sipicky gróf, de tévedett: én nem szeretem magát.

A gróf elképedve távozott.

Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre
visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul
beszélni, csak hápogott.

– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád
sírját!…

– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma
menyasszony leszek.

– Kivel, óh kivel?

A leány nem felelt. Éppen meglátta Karsayt, a bántalmazóját, amint az
ajtófélfához támaszkodva, mereven, sápadtan nézte őt. Meglátszott arcán
a szenvedés. Durvaságát bánta-e meg, avagy egyéb fájdalom dúlt-e a
szívében, azt nehéz lett volna megállapítani.

Azt csak Luci tudta. Tudnia kellett, mert ösztöne csalhatatlanságában
vetett hite merészségével az albíró felé suhogott. Megállott előtte és
egész hosszában feléje nyújtotta meztelen karját.

– Bocsásson meg – mondta szinte alázatosan. – Igaza van, – folytatta, –
én haszontalan leány vagyok, de más leszek ezentúl, ha az oltalmába
fogad.

Az albíró nem értette meg a leány szavait. Csak dadogott.

– Hogy érti… hogy?

– Úgy, – válaszolt a leány, – hogy jó asszony lesz belőlem, ha maga lesz
az uram.

A kis Karsay csaknem elesett érzései súlya alatt. Megfogta a leány
kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy az ajkához emelje. Csupa
lehellet volt a szava is:

– Szeretem, óh, szeretem!…

– Tudom, – suttogta. Luci bizalommal, szerelmesen, – különben miért
_szidott_ volna ki.

Azzal karonfogta vőlegényét és anyja elé lépett vele.

– Mama, én szeretem Karsayt, a menyasszonya vagyok.

Az anyabáróné elájult, még pedig ezúttal becsületesen. Tíz percbe
került, amíg fölotkolonozták.




A MÉHEK MENYASSZONYA.


I.

A Jánoky-nemzetség arról volt nevezetes, hogy száz esztendő óta
valamennyi tagjának volt valami bogara. III. Menyhért a mult század
elején kezdte a sort. A dédapa földöntúli szellemekkel barátkozott,
ismerte azok egész hierarchiáját. Láthatlan tárgyakat érzékelt s
lemérhetlen erőket fedezett fel a természet titkos műhelyében.

Két fia közül az egyik azt képzelte, hogy üvegből van az orra, a másik
halálba menekült saját maga elől. Nem fért el a társadalom keretei
között, pusztító lángelme volt, csak rombolni tudott.

Ennek a fia költő lett, a megfoghatatlanért rajongott, csak a dalnak
élt. Tehát bizonyos tekintetben őt is beszámíthatatlannak lehetett
mondani.

A következő generációból Pétert a haza sorsáért való aggodalom
sorvasztotta halálba, Gábor az emberektől rugaszkodott el s az
állatvilág kultuszában kereste lelke egyensúlyát. Megtalálta, a méhek
bolondja lett. Sokáig élt visszavonultan kúriáján, felesége lemenői
kihaltak mellőle, csak egy unokája maradt: Zsuzsika.

Az öreg úr egész különös nevelést adott a leánykának. Teljesen
szabadjára hagyta a lelkét: fejlődjék önmaga eredendő isteni gyökeréből,
– a természet legyen a nevelője, hogy szervesen illeszkedhessék bele a
világ rendjébe, nem úgy, mint ők, a többi Jánoky, akik nem találták meg
helyüket és örömüket a földön.

Halálos ágyán így búcsúzott el Gábor úr kis unokájától:

– Menj szíved után. Nyomd el az eszedet, ha lelkeddel szembe kerül.
Szeress mindenkit, necsak az embert, az állatot is. De bízni inkább csak
az utóbbiban bízzál, tanulni inkább csak az állattól tanulj. Az ösztön
sohasem téveszti el a helyes nyomot, az ész félrevezethet. Légy víg,
mint a madár, hű, erős, szorgalmas, mint a méh. Különösen a méhet
szeresd és kövesd. Ha sokat foglalkozol velük, apránként meg fogod
érteni ami az ő nyelvük: szárnyuk zenéjét is, rájössz, hogy a méhnek
lelke van, szeretni, gyűlölni tud. Ha szomorú vagy, a méhesbe menj és
megvigasztalódol; ha öröm ér, ott megtanulod megbecsülni örömöd értékét
s megsokszorozod lelked kincseit; ha kételkedel, fordulj a méhekhez,
azok jó tanácsot fognak neked adni. Ha bánt a lelkiismeret: csak velük
beszélj, ők leveszik lelkedről a terhet. A méhek tökéletesek, jók,
kötelességtudók, szorgalmasok, erősek, művészek, szépek, a természet
legremekebb, csalhatatlan apró teremtményei. Az ember ellenben csupa
hézag…

Az öreg úrnak az utolsó szónál megcsuklott a torka, álla leesett. És
egyet se lélekzett többet. Meghalt.

És a Zsuzsika szűz lelkébe belevésődtek a különködő aggastyán utolsó
szavai. A méhek kultuszát saját, fönségesen zord szívéből a harmattestű
rózsás leányka buzgó vérébe oltotta az élettől búcsúzó nagyapa. Örök
időkre. Kiirthatatlanul.


II.

Mindössze tizennégy éves volt Zsuzsika, midőn nagyapja itthagyta őt.

Stanci néni a halott utolsó akaratához képest elfoglalta helyét a gazdag
nemesi kúrián s a leányka nevelését illetőleg szorosan annak
utasításaihoz tartotta magát. A Zsuzsika lelke szabadon fejlődhetett
tőle, vérének friss sarjadzását, természeti erőinek szerves
gyarapodását, érzéseinek, vágyainak szárnyalását nem korlátozta emberi
mesterkedéssel. Nem nevelte, csak szerette kis hugát.

Különös nő volt ez a Stanci néni is.

Elvei voltak s azoktól nem tágított. Tőle haladhatott a világ amerre
akart, ő harminc évvel ezelőtt utolsó boldogtalan szerelme bánatában
leszögezte a zászlaját s megvédte azt az egész haladó társadalommal
szemben, mint egy katona. Ott maradt, ahol szülei hagyták, a negyvenes
évek közepén, mert azok se vettek tudomást arról, ami negyvennyolc óta
történt.

Midőn átvette a Jánoky-porta kormányzását, első dolga volt Stanci
néninek, hogy új rendet teremtsen a házban. Hófehér batiszt függönyöket
tétetett az ablakokra a régi porfogó s nem mosható szövetek helyébe.
Legyalultatta az olajfestékes pádimentumot és bemeszeltette a pingált
falakat; csak a nagy ebédlő mennyezet-freskóit hagyta meg. A
férficselédet száműzte a háztól, útilaput kötött a pesti szobaleány
talpára is, ahelyett három cifra mezítlábas szolgálót drillirozott be
magának a háztartás céljaira. Erős, szép, talpas, verespapucsos
leányokat, akik reggeltől estig viháncoltak jó kedvükben s fel se vették
az egrecíroztatást s az azzal járó apróbb szidásokat…

Ime ilyen környezetben és levegőben nőtt naggyá Zsuzsika. Stanci néni
mindent elkövetett, hogy hugocskáját is visszacsábítsa a jelen korból a
negyvenes évek közepébe.

És Zsuzsika szívesen követte oda Stanci nénit. A két leány igen jól
megfért egymással.

Zsuzsika szinte minden szabadidejét a méhesben töltötte. Sejtelmes
áhitattal lépett be a kis sárga munkások zümmögő műhelyébe. Váltig
fülébe csengtek a nagyapa búcsúszavai… Tanulj a méhtől; a méh
csalhatatlan, tökéletes.

A leányka egész lelkével azon volt, hogy behatoljon a méhek életének
csudálatos rejtelmeibe. Megfigyelte viselkedésüket, mimódon szedik meg a
virág édességét s raktározzák el sejtváraikban, hogy osztják meg egymás
között a munkát; megleste őket örömükben, indulataikban, hovatovább
szinte tudni vélte, mikor haragszik, minek örül a méh. Szárnyuk
zenéjéből természetrajzi törvényeket vont le. Megkülönböztette a
döngécselést a dünnyögéstől, a zsongást a zümmögéstől. Meg mást
jelentett neki a zizzenésük, búgásuk, éneklésük. A méh Zsuzsika szerint
nem oknélkül változtatta a hangját. Úgy vélte a leányka, hogy az ő kis
kedvencei egész máskép viselkednek, mikor betér a méhesbe, mint mikor
távozik onnan. Ha figyelte őket a kaptár ablakán át, szorgalmasabbaknak
tetszettek, mintha csak a kedvébe akartak volna járni…

Nem lehet tudni, hitelesek voltak-e a leányka megfigyelései, – az
azonban bizonyos (az udvar népe nem egyszer megcsudálta), hogy a méhek
ismerték a Zsuzsika hangját, megértették némely szavát s teljesítették
akaratát.

– Jertek méhecskék hozzám és daloljatok nekem.

S a méhek lágyan zsongva, döngicsélve gyülekeztek, apró rajokban
körülrepdesték a leány fejét, cifra vonalakat rajzoltak a levegőbe, a
bátrabbja megült pihenni a Zsuzsika kezén vagy arcán, különösen a száját
szerették. Lehet, hogy virágkehelynek nézték s csakugyan édesnek érezték
kedvencük ajakát… Megesett néha, hogy egy-egy ügyetlen állatka
belegabalyodott a Zsuzsika hajába s vészes zizegéssel segítségért
kiabált.

Ezeket a kis élhetetleneket leszidta Zsuzsika, miután nagy üggyel-bajjal
kiszabadította őket haja hullámaiból.

… Beszélt a méhekkel, mintha csak lelkük és értelmük lett volna,
nevetett rajtuk ha megcsiklandozták a fülét s szomorkodott, ha egy-egy
kis védence – gyakran megtörtént – megsebesülve, tört szárnyakkal
vergődött haza s mintegy segítséget keresve nála, ölébe ejtette magát.

Egyszóval szerette a leány a méheket, együtt érzett velük s biztosan
tudni vélte, hogy azok viszontszeretik őt.


III.

Egy szép májusi napon megrövidítette Zsuzsika az ő méhecskéit. Nem
töltött közöttük csak egy pár percet, csalogatta a verőfény és a
természet üde illata az erdő felé.

Már vagy száz lépésnyire haladt a méhestől, amikor észrevette, hogy
három méh ott kóvályog a feje fölött. Élesen, veszekedésszerűen
zizegtek, tehát haragudtak.

Mit akarhatnak tőle? Miért neheztelnek?…

A kisleány átmászta a parkot szegélyező árkot s nekivágott a rétnek,
amelyen túl az erdő terpeszkedett.

– Szedjetek mézet kis bolondok, ne kavarogjatok a fejem felett, mikor
csupa édes virág a rét.

A méhek nem szálltak le a virágra, követték a leánykát, lépést sem
tágítva tőle. Zsuzsika nagyon csodálkozott rajtuk. Eleinte csudálkozott,
később meg is haragudott rájuk, hogy alkalmatlankodtak neki.

– Hess méhecskék, ne zúgjatok most a fülembe, menjetek haza, csendet
akarok.

A méhek följebb röppentek, de csak nem hagyták ott Zsuzsikát.
Beszállottak vele az erdőbe…

A leány virágot szedett. Egy fiatal bokor árnyékában egész csokorra való
ibolyát fedezett fel. Leguggolt s szorgalmasan aratta a bokoralji kék
virágot. Arca kigyúlt. A föld és virágillat megrészegítette, keble
gyorsan pihegett, mint két fáradt fehér galamb. Melege lett. Kikapcsolta
blúzát.

Egyszerre megrebbent a leány. Valami nesz csapódott a füléhez.
Felszökött térdéről, hogy kikémlelje a száraz gallyak reccsenésének az
okát. Őz-e vagy ember? Mindenesetre visszakapcsolta blúzát, szégyelte
volna meztelen nyakát talán az őztől is…

Zsuzsika szempillantás alatt felfedezte, amit keresett. Alig tíz
lépésnyire tőle, egy magas nyulánk férfi vált ki egy hatalmas tölgy
törzse mögül. Mosolygott.

A leány fülig pirult. (Most meglátta az a rút férfi az ő meztelen
vállát! Megleste őt.) Zsuzsika nem tudott szóba kapni, olyan gyáva volt.
Pedig haragudni akart, de nem tudott.

Helyette a kísérete haragudott, a három kis méh. Egész észrevehető volt
a zúgolódásuk. Nekivágtak a férfi arcának egy arasznyira, aztán
visszaröpültek kis gazdájukhoz szilajon, dérrel-dúrral szelve a levegőt.

Zsuzsika most nem hallotta őket, csak bámult. Tágranyilt őzszemének
teljes tekintete a férfira riadt. Egy pillanat alatt egész szűz lénye
megtelt a képével… Nem volt az a férfi egy csöppet sem csúnya, sőt igen
szép volt. Erős és barna, szeme áttetsző mint a kristály, éles mint a
sasé. Egész különös lenyügöző tekintete volt…

Nagysokára vége lett a néma igézetnek. Megszólalt a férfi.

– Jó reggelt kis kisasszony. Ibolyát szedett?

– Igen…

– Segíthetek magának?

– Nem…

– Bizonyára, mert nem tudja ki vagyok. Bemutatom magamat.

A férfi gyors lépésben közeledett a leányhoz.

– Zombory Ervin gróf vagyok… Kihez legyen szerencsém? – Kezét nyújtotta
s gyönyörködő mosollyal nézett le a leányra.

A három méh keresztül-kasul cikkázta a meg fogyott teret a leány és a
férfi között.

Zsuzsika megmondta a nevét.

– Jánoky Zsuzsánna a nevem.

– Ah!

Csalódottság, illetve sajnálkozás sötétlett a férfi arcán.

A leánynak erre föltámadt eredendő faji büszkesége. Gyönyörű tündérfeje
hátracsuklott, úgy kérdezte fennen:

– Nem tetszik magának a nevem? Pedig van olyan hangzása, mint a
magáénak.

A férfi belesuhintott a levegőbe. Kelletlenül mondta:

– Hisz épen ez az… Jobb szerettem volna, ha nem az, aki.

Ezen már csudálkozni kellett, olyan furcsa volt. Egyszeribe
visszazökkent istenadta egyensúlyába a természet egyszerű gyermeke.
Elkacagta magát.

– Hát kinek szeretett volna? – kérdezte gúnyosan.

– Kevésbé előkelőnek… Egyszerűen Varga vagy Kovács Zsuzsikának.

– De mért? De mért? – S folyvást kacagott a leány. Gerlicetorkából üdén
csengett a szíve zenéje s kacagásra bírta az elszontyolodott férfit is.
Kettesben nevettek. Egymásnak és egymáson. Közös összeölelkező jókedvük
végkép megszüntette a köztük fennálló távolságokat.

– Azt kérdezi miért? – mondta a férfi, miután nagysokára elkomolyodott.
– Hát csak azért, mert szerettem volna magának valamit mondani.

– Mit?

– Olyasmit, amit rögtön megmondhattam volna Varga Zsuzsikának, de egy
Jánoky-leánynak nem igen mondhatok el.

– De miért, miért?

A kíváncsiság szinte plasztikusan domborodott ki a leány érzékeny,
minden benyomást apróra visszatükröző arcvonásain.

A leányka megvonogatta gömbölyű vállát. A természetet imádó nagyapa
unokája a maga tökéletes eredetiségében tündökölt most a nagyúr előtt.

– Nem tud világosabban és okosabban beszélni?

A büszke hang és a ragyogó gyermek szépsége mellbelökte a majoreskót.
Hisz ez valóságos tünemény, ez a leány! Ennek semmi sem imponál,
konvenciók ezt nem nyügözik. Milyen csuda, milyen édes egy ilyen szűz
lélek! Beh szép volna egy hosszú, hosszú séta, egy élethossziglani
mulatozás ilyen neveletlen tündér oldalán!

Csak gondolkozott a férfi, de gondolatának egy szilánkja azért szóra
vált az ajakán.

– Zsuzsika – kezdte merészen.

A leány csöppet sem sértődött meg a bizalmas megszólítástól.

– Nos? – kérdezte pajkos hangon.

– Zsuzsika, én meglátogatom magukat.

– Éljen – örvendezett a leányka. – Stanci néni, tekintve, hogy gróf,
tizenkét tál étel helyett huszonötöt fog magába tömni.

– Hohó…

– Ne hohózzon, mert az ellen hiába evickél.

A férfi egész odalett a gyönyörűségtől.

– Zsuzsika, Zsuzsika, Zsuzsika! – kacagta ki a leányka nevét
háromszorosan csak úgy értelem nélkül, mert minden értelme belefult
fiatal lelke őszinte érzéseibe. Világéletében sem volt neki ilyen tiszta
öröme.

A leány versenyt nevetett vele.

– Miért mondja a nevemet háromszor? – kérdezte. – Most már meg olyan
nagyon tetszik a nevem?

– Nagyon tetszik.

– Stanci néni – csacsogta a leány – néha Zsuzsellának szólít, de ezt
megtiltom magának, kikérném magamnak e bizalmaskodást.

– Zsuzsella, – ingerkedett a férfi, – Zsuzsella, Zsuzsella!

A leányka haragra lobbant. Földhöz vágta nagy fáradtsággal összeszedett
ibolyacsokrát.

– Hallja, nem ért magyarul?!

Zombory észretért. Letérdelt a fűbe s összeszedte a kis leány szétszórt
ibolyáit.

– Zsuzsika, megfeledkeztem magamról, bocsásson meg nekem.

Zsuzsika kacagva fogadta a virágot.

– Hiszen jó, nem haragszom. Mikor jön el?

– Mikor jöjjek?

– Most.

A férfi gyáván mosolygott.

– Mit fognak otthon szólni, hogyha így állítunk be kettesben? Zsuzsika,
– folytatta a férfi, – én azt javaslom: szabályszerű statsvizitet csapok
maguknál, tegyünk akkor úgy, mintha sohase láttuk volna egymást.

– Oh?…

– Nos?…

Zsuzsika ismét a fűbe vágta az ibolyáját.

– Hogy tételezhet fel rólam ilyet?…

– Milyet?

– Hogy én alakoskodjam? Mit gondol maga?

A férfi elszégyelte magát.

– Menjünk!…

A majoresko képtelen volt az akaratával szembeszállani. Mint egy jámbor
ló, hűségesen kocogott a leány mellett s teleszítta lelkét annak
rapszódikusan csapongó, édes csicsergésével, hogy egész valója csupa
zenével telt meg, mire a szögleteskezű, csontos Stanci néni elé került…

– Zombory Ervin vagyok, kezét csókolom a nagyságos kisasszonynak.

Stanci néninek mind a húsz ujja kétfelé kívánkozott, meglátván a
gondjaira bízott leányt a csélcsap hírű szomszéd nagyúr társaságában.
Kihegyesedett a nyelve, mint a tőr, hogy belevágja a majoresko szíve
közepébe, – de mégse szúrta le nyelvével a délceg nagyurat, – utolsó
pillanatban megjelent előtte a nagyapa szelleme s ködujját intőleg
ráemelte:

– Ne bántsd a gyermeket! Ne neveld le lelkéről a zománcot…

Csak akkor jutott eszébe, mikor a híres vendég eltávozott volt, hogy
nini, még mindig kurta szoknyát visel az ő Zsuzsellája, holott egy
leány, aki ismeretségeket köt az erdőkön szép majoreskókkal. bőven
megérdemli a hosszú ruhát.


IV.

Zsuzsikát körülvették Stanci néni, Lóri, a varróné, Szidi a szobaleány
és elkezdték nyaggatni. Mindenekelőtt egy páncélkeménységű vállfűzőbe
szorították bele ruganyos karcsú derekát. Zsuzsika felfujta magát,
meghiusítandó a paraszt komorna azon való igyekezetét, hogy máját és
veséjét kiszorítsa a rendes helyéből. Sikerült a huncutság. Stanci néni
csalódottan csapta össze kezét.

– Jé, te leány, megesküdtem volna, hogy karcsú vagy és íme mit mond a
míder!…

Bánta is Zsuzsika akármit mond is a míder, csak rajta ne fogjon ki.
Stanci néni a vállfűző után kék selyem harisnyát nyomott a Szidi kezébe.

Zsuzsikának ez már jobban tetszett, mint a vállfűző, patyolat bőrét
kellemesen csiklandozta az új harisnya meleg puhasága.

Szidi elkészülvén feladatával, tenyerébe vette kis úrnője lába fejét s
gyönyörködve nézte karcsú bokáját.

– Jé de gyönyörű! – mondta. – Olyan, mint egy csecsebecse, szinte
belekívánkozik a tokba!

Ezután következett a leghistórikusabb momentuma a nagyleánnyá való
avatás szertartásának: a hosszú ruhába való bujtatás művelete. Az
öltöztetést roppant érdeklődés előzte meg, de még belterjesebb volt az
eredményen való közbámulat.

Szidi összecsapta tenyerét a feje felett:

– Jérum Mária, olyan a kisasszonyka, mint egy királyné, penig gyerek vót
még ezelőtt pár perccel is.

Stanci néni is őserővel adott kifejezést a csudálkozásának.

– Rettenetes, te leány! Olyan gyönyörű vagy, mint egy mese… Csak össze
ne gyűrd a ruhádat, – tette hozzá, – míg megérkezik.

Zomboryról volt szó. A majoresko ebédre volt hivatalos.

Zsuzsika nem tartotta magát mesebeli királynénak, de a ruhájánál azért
többre tartotta a becses énjét.

– Ne figurázzon, Stanci néni, gyűrött ruhában is tetszem én annak a
Zombory-gyereknek.

A nénike elképedt. Öt perce nagyleány a leány s máris ekkora önbizalom!

– Gyereknek nevezed azt a harmincéves urat, akinek kétszázezer forint
jövedelme van.

Stanci néninek eszébe jutott, hogy Jánoky-leány létére talán még sem
illik valakiért azért lelkesednie, mert nagy vagyona és grófi rangja
van.

– Hiszen csak úgy mondom, – javította ki magát, – igazad van,
Zsuzsellám, ő csinálja a nagyobb szerencsét, ha elvesz.

A leányka hirtelen elkomolyodott.

– Még nem lehet tudni, megkér-e, sőt azt sem lehet tudni, hozzá
megyek-e.

– Oh! És miért ne mennél hozzá, ha tetszik?

– Tetszik, mert szép fiú, de még nem tudom, hogy belül milyen.

– Belül?… Hát azt meg honnan tudod meg?…

– Megkérdezem a méheimtől.

– A méhektől?… Oh!

A hóbort, a rajongás, a beteges képzelődés. A Jánoky-bogár! Szinte
szemrehányást tett Stanci néni gondolatban a bátyjának, hogy szertelen
méhkultuszával így megbabonázta unokáját…


V.

Zombory megebédelte a Stanci néni pogányverő ebédjét elejétől végig. A
feketekávénál a különböző színű házi snapszok között így szólott Stanci
néninek:

– Nagysád, én a világ legboldogabb embere vagyok.

Stanci néni intelligens aggszűz volt, megértette, hogy neki most mennie
kell. Kiment. A selyem uszálya, – (talán az egyedüli kétméteres »slepp«,
amelyet leány valaha viselt,) – a slepp így susogott.

– Ne kéresd magadat, Zsuzsella, ne okoskodj a méhekkel, add oda neki, ha
megkéri, a kezedet.

Majoresko és Zsuzsika magukra maradtak…

Aztán megszólalt a férfi:

– Zsuzsika, én szeretem magát.

A leány lehajtotta fejét. Piros és fehér volt, lágyan, ezüstösen
csillogott a szeme:

– Én is szeretem magát.

A férfi kezébe vette a karcsú leánykezet.

– Legyen az enyém.

Könnybelábadt a leány szeme.

– Szívesen, csak előbb megkérdezem a méheimet. A méhek jók, azok nem
fogják magát bántani, mert magának is jónak kell lennie: úgy érzem, mert
szeretem… Jöjjön velem a méhesbe.

A szerelmes férfi tágranyitotta szemét.

– A méheit akarja megkérdezni?

– Igen. Azok az én tanácsosaim.

Kézen fogta a férfit… Az engedelmesen, mint egy álomjáró, szinte akarat
nélkül követte a leányt…

Leültek a méhesben. Egymás mellé, szorosan. Lélegzetük egybe vegyült…
Szívük hangosan kopogott… Lángoló érzéseikben felolvadt a gondolatuk…
Valami nagyot, hihetetlenül szépet, fenségeset éreztek. Földöntúli
káprázatok cikáztak a szemük előtt.

A méhecskék lágyan zsongtak körülöttük, nászdalokat döngicséltek,
zsolozsmákat énekeltek. A leány nemes kis feje a férfi keblére esett.

– Zsuzsika, én megcsókolom magát? Megengedi?

– Meg…

Odanyújtotta a férfinak nedves, izzó ajakát a leány.

A férfi átölelte a derekát. A szűz test égette kezét a fűzőn keresztül
is.

A leány lehúnyta szemét. A férfi ajkára tapasztotta ajakát. Szívta róla
a mézet méhszorgalommal, önfeledten, mámorosan. Zsuzsika pedig nem igen
tudta hol van, mi történik vele.

Ekkor kivált az egyik kaptárból három méh s végig süvöltve a méhest,
egyenesen nekirontott a tilosban mézrabló férfinak.

Három fájdalmas csípés. A férfi feljajdult és eleresztette a leányt.

Az fölnézett s a mesehangulatos levegőbe meredt… Mi történt?!

Három kis méh a porba esett.

A férfi dagadt szemhéjára tapasztotta kezét…

Oh most már kitalálta Zsuzsika a többit is, elzsibbadt érzékei ködén
áttört értelme sugara s a maga teljes valóságában megvilágította a férfi
merényletét.

Valami borzasztó, előtte idáig teljesen ismeretlen sérelem esett rajta,
valami szédületes halálos örvénybe sodorta őt egy férfi.

A leány agyán pillantás alatt villámlott át a valóság tudata, a másik
pillanatban felugrott s homlokához kapot. Két karját a levegőbe emelte s
elkezdett szaladni, miközben visszavissza nézett, nem követi-e a _rém_…

Nem követte…

A gróf megkerülte az udvarházat, megszökött búcsúzás nélkül.


VI.

Másnap reggelig egy szót sem lehetett Zsuzsikából kicsalni. Stanci néni
oda volt. Nem értett semmit sem. Miért szökött meg a vendégük s miért
oly merev a leány? Mi történhetett közöttük?

A reggelinél végre válaszolt Zsuzsika nénje egynémely kérdésére.

– Megsértetted?

– Nem.

– Akkor miért tűnt el búcsúzás nélkül?

– Megcsípték a méheim.

– Oh azok a csúnya állatok! – fakadt ki az öreg leány…

Zsuzsika az asztalra csapott:

– Az én méheimet ne bántsa Stanci néni, a méhek nem tévednek soha.

De az egyszer megmaradt Stanci néni a véleménye mellett.

– Oh a te méheid! Most bizonyára azt hiszed, hogy rossz ember a kérőd,
mert megcsípték azok az irígy állatok. Egy üres, nem is komoly közmondás
képes megtéveszteni az agyadat! Tudtam, – siránkozta, – hogy baj lesz
ebből a hóbortos rajongásból, – ha így folytatod, még áldozata leszel a
méheidnek…

– Azoknak soha, Stanci néni – jegyezte meg Zsuzsika komolyan. – A méhek
csalhatatlanok.

– De hát mi történt közöttetek? Végkép szakítottatok?

– Örökre…

Stanci néni csendesen sírdogált:

– Hát ne menj hozzá, fiam, ha nem bízol benne s nem szereted, akad neked
vőlegényed elég.

– Kösznöm, – mondta a leány lemondó mosollyal, – ezentúl a méhek
menyasszonya leszek…

Stanci néni most már hangosan felzokogott.

A hóbort! A Jánoky-terheltség íme ezt a gyönyörű, egészséges leánykát
sem kerülte ki.


VII.

A méhek három álló napig haragudtak Zsuzsikára. Nem rajzottak hozzá hívó
szavára, mintha ott se lett volna, közömbösen végezték a dolgukat. Avagy
úgy megcsuklott a leányka hangja csalódása óta, hogy nem ismertek rá a
méhikék? Érintetlen teste illata változott meg a férfi csókjától?

Lehet, hogy csakugyan haragudtak, féltékenyek voltak az ő kedves
patrónájukra a méhikék.

De nem tartottak vele sokáig haragot. Harmadnapra megbocsátottak neki,
igaz, hogy egész szépen kérlelte őket a leányka.

– Gyertek hozzám kis népem, ezentúl nem fogok mást szeretni, a tietek
leszek.

A kis sárga munkások erre kirajzottak kasjaikból, tizen, százan, ezren,
– ennyien sohase voltak – s ujjongva körülrepdesték a leánykát,
megszállották vállát, kezét, arcát, hízelegtek, muzsikáltak, nászdalokat
énekeltek a feje fölött.

… És Zsuzsika megtartotta szavát. Haláláig a méhek menyasszonya maradt,
pedig nem egy kérője volt.

Különben korán húnyt el a kis Zsuzsika, utolsó hajtása a vén korhadt
Jánoky-törzsfának. Csak húszéves volt, mikor a temetőbe vitték.

A temetésen valóságos csuda történt. Az utolsó Jánoky-leány halálát
legendává avatták a méhek. Koporsóját kikísérték a temetőbe mind,
valamennyien ott voltak: negyven kas népe hagyta abba a munkát, hogy az
ő menyasszonyuknak megadják az utolsó tiszteletet.

Ott kovályogtak a halottas gyülekezet feje felett s mialatt a pap
búcsúztatót mondott, zsolozsmákat zengedeztek a magasban, majd versenyre
keltek a zsoltáréneklőkkel, csak akkor hallgattak el, mikor
széjjeloszlott a gyülekezet.

Aztán még megszállották a kripta oldalát, egy órával tovább gyászolták a
méhek az ő halottjukat, mint az emberek, addig nem hagyták őt ott, míg
végkép meg nem győződtek róla, hogy nem fogják többé az ő kedvencük
hangját hallani.

A méhről csudákat mondanak a természettudósok…

Ez a történet nem tudomány; okokat, megfejtéseket senki sem talál benne,
– de megtörtént. Olyan ember mesélte el nekem, aki ismerte és szerette a
méhek menyasszonyát.




A PARASZTMÁGNÁS.


I.

Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a
kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a
rangbéli különbség!

A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi
Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában
Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt
kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi
Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped
étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy
tálból egyék.

– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a
kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.

Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó.

Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy
hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből
kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.

Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a
bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a
foga. Ki is jelentette a kevély apának:

– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a
férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle,
de még láda se.

Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást
nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen
átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett
ilyesformán szólott hozzája:

– Mán megin piszkos a hód környéke, – alighanem eső kerekedik.

Azzal, vévén a kostököt, leereszkedőleg odaszólt Jánosnak:

– Itt vagyon e: tölts, tölthetsz.

János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és
elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott.
Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul az
egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot,
rászólt Jánosra:

– Mehetnél mán… El is mehetsz, ha akarsz.

Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy
türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus
nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak
szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:

– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy
meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!

Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János
ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes
cserepesházába.

Eszter a szép szobában éppen pántlikát vasalt.

Igy szólt János Eszterhez:

– Tudod-e aztat Eszter, hogy te vagy az én mindenségem?

Lángbaborult a szép leány rózsás arca, meg belesápadt az izzó szavakba.

– Tudom – susogta és gyönyörében behúnyta a szemét.

– Vársz-e rám?

– Várok.

– Mindétig?

– Mindétig.

– A síron túl is?

– … Túl is.

– Akkor ölelj meg, Eszter.

A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden
erejét elvette szerelme extázisa.

A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi
gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer.
Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa
néki:

– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El
ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.


II.

Négy esztendeig volt oda Csóri János. Odaát Amerikában, ahol az erőnek
és szorgalomnak szerencsével bő gyümölcse terem.

A szerelem nyomában szerencse az akaratéban siker: négy év alatt
húszezer forintot szerzett János, egy majdnem kétakkora vagyont, mint a
Kasié. Lóval kereskedett.

… Az első emberi lény, akivel János szülőfalujában találkozott, éppen
Eszter volt. A temetőből jött, a megboldogult édesanyjától. Szebb volt,
mint valaha. Jánosnak láttán összeszorult a szíve, mert ha szebb volt
is, de igen halavány vala…

– Eszter!

A szűzies tartással lesütött szemmel haladó leány rákapta a tekintetét.

– János! – És elkezdett zokogni.

– Ne sírj, Eszter; hisz látom a szemedből, hogy hívséges voltál hozzám,
hát ne sírj.

Egy boldog mosoly ragyogott át az Eszter könnyein.

– Csak örömömben sírok, – mondta, – mert mán azt hittem, örökre
elhagyott.

– Hát most mán, hogy itt vagyok, – szólt János áhitatos ünnepiességgel,
– visszakérem tüled azt a csókot, amit ma négy éve itt felejtettem az
ajkadon… Visszaadod-e?…

Bíborrá vált a leány halavány arca. Reszketett. Félt. A legény
észrevette: megfájult a szíve.

– Félsz tőlem, Eszter?

– Nem tudom…

– Hát nem akarsz megcsókolni?

A leány nem tudott felelni; csak reszketett váltig mint a nyárfalevél. A
legény félreértette remegését: szenvedélyes szívébe belenyilallott a
féltés őrjöngő indulata.

– Eszter, te mást szeretsz!

E szivettépő vád ellenében már megtalálta a leány a szót.

– Álló négy esztendeig nem láttam férfit az apámon kívül; senki legény
szeméig nem ért fel a nézésem…

– Osztán? – kérdi János és megfényesedik a szeme.

– Hát – folytatta Eszter – ne kívánja, hogy egyszeribe rám szakadjon az
egész mennyország, mert igen sokáig vártam kigyelmedre, még gyenge
vagyok.

A legény szívét mély áhitat szállotta meg.

– Eddig csak a voltál neköm, ami másnak a szeretője, de mostantúl mán a
vagy, ami a Szűz Mária Isten.

Azzal elváltak. Az egyszerű szívektől kevés szó telik és igen kevéssel
megelégszenek az egyszerű szívek. A tökéletes boldogsághoz elég egy
könny, egy mosoly is, csak a túlraffinált ember hiszi, hogy a gyönyör és
kéj is belétartozik. Nem. A gyönyör és kéj a virág hullása, a
virágfakadás a szűzies szerelem…


III.

Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a
magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.

A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta
el, inkább enyelgésre biztatta magát.

– Jaj, szógám, de meggyütt a kedved egyszeribe!

Még egyebet is akart mondani: valami negédes tréfát, de csak nem állt rá
a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse:
azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a
nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a
jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a
leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja,
tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a
tulajdon leánya.

Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén
paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe
fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos
küzködéssel szóba kapott.

– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne
hagyj… az ő kedviért.

– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.

A Kasi arca vérbeborult.

– A mán meg nem lehet. Vagy én, vagy ő? Válassz.

Csend. A leány kezét tördeli.

– Hát melyikünk? – kérdezte szinte könyörögve az apa.

– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem
elevenen, ha úgy kívánja édesapám.

Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember
lelkét.

– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak
a nyoszolyájában!

Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett
ki a szobából.

A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a
lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.

– Adj’ Isten, gazduram! – köszöntötte János.

– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában
tisztölhetem?

Úgy tett, mintha rá nem ösmert volna Jánosra.

– Hát nem ösmér, gazduram?

Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias
ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:

– Nem ösmérem – nem…

– Én vagyok Csóri János.

– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak…
Nono, emlékszek mán, emlékszek…

János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik
a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka
szélén.

– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még,
hogy gazdag ember lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: –
Húszezer forintot szereztem pengőbe.

Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni
különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert
mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…

Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága
hallatán; közönyösen, unottan mondotta:

– Nohát a jó lesz kendnek, az a péz.

– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt
szereztem.

György úgy tett, mintha nem értette volna. Meg is mondta:

– Nem igen értem, nem. – És fölnézett az égre.

János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a
tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy
vágta ki:

– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok:
feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.

Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem
tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus
János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán
ejtene sebet. Hát válaszolt Jánosnak és nem nézett el a feje felett,
hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.

– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása
sohanap.

– Az Isten előtt!…

– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem
adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.

Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett
önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.

– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna
Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most
mán nem vagyok az…

– Még annál is rosszabb…

– Tudjam: mért?

Györgynek kidagadt a halántékere, hátracsapta fejét.

– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi
vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót:
vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de
jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed,
Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked és ebül szerzett húszezer
forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…

Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és
fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz!
Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol
idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával,
akinek hajléka, hazája nincs.

– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd
kijavítom a vétket…


IV.

A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák
telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott
állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje,
selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a
közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését:
harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot,
székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi
kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a
paplak, a templom…

Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő
lelkét akarja velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert
hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem
mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.

Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és
szerelemtől ittasan.

– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van
egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja
meg tülem istenes kérésemet…

– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a
makacs kérővel.

Az elsápadt.

– Miért tenné? – hebegte, de egyben villámlott a szeme.

A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós
szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.

Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb
a helye.

– Mibe különb kend nálamnál?

– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!…
Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott
pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, –
édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind
valamennyi. Három gyermekemet temettem magam is abba a szentelt földbe…
Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád
apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy
tudjam, ki ija-fija vagy?

János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de
ezúttal sebten lepattant róla.

– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a
szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a
sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a
kenyere.

Kasi bevette az okos szép szót.

– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg
engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta,
– derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.

János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem
az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen
pedig föllázadt a János jogérzete.

– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig
küzdöttem érte, megszereztem, enyém.

Mondván, ment a házba a leányhoz. Kasi utána kiáltott:

– Vidd. Ha megy, elviheted erő nélkül is.

Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a
vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác
elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve
körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével,
egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…

… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a
lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul
sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a
leányával együtt?…

Kasi György a szívéhez kapott. Jött Csóri feléje, kezén a leány.

– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem,
megesküdtem véle…

Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá
ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.

… Gőgje össze volt nőve az élete erével.

Megtört a gőgje: megpattant az életere.




A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.

Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett
volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes
igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató
vénasszonyok fölös buzgalmának.

Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után
lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent
neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.

– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert
holnap estére érte gyüvök.

A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.

János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája
esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora
reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és
emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az
előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca
előtt fog véget érni.

Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle
azt a bizonyos _acskót_, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét
tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.

– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha
eligazítaná.

A jegyző bólintott.

– Beszéljen, János bácsi.

Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.

– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem
beszélhetek.

A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.

– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy
feneket kerít?

– Aztat, ippeg hogy aztat…

A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony)
egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes
zacskót.

– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a
tekintetes úr.

A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most
már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy
intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös
földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt
ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a
kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme
fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat
igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a
végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre
kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.

– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben
lesznek napszállat előtt.

A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy
olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az
ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják,
kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval
semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy
a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.

János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:

– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem,
ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt,
hogy fölvehessem az utolsó kenetet.

A szentatya nagyot nézett.

– De hiszen kutyabaja kendnek.

János helybenhagyta.

– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, –
állította, – biztosan möglesz.

Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta
ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda
citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt
és mosott rá.

– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.

– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.

– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba,
biztosat nem tudhatok.

– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben
kendnél.

János ráhujjantott.

– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.

– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni
engemet!

János bácsi dühbe gurult.

– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!

Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz.
Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája
elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy _megveszlett_ az
öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.

János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara
sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a
világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki
befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné
legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből
még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett…
Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná
tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát –
vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit
meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az
emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan,
káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is
bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie
azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.

Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki
legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás
gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban
megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács
Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban
is aligha fogja megtanulni.

Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a
földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette
agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme
kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes
vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a
bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára
akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a
rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele,
nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már
csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.

Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök
elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos
ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése
szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a
fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az
ájtatos, imádságos hangokat.

Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott
János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a
halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.

A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal
teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő
gyertyát tartottak kezükben.

János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás
belenyilallott a veséjébe.

– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék
meghalni.

Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán
karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte,
hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta
a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a
pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.

De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét.
Elkáromkodta magát:

– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az
embernek sietős útja van.

A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.

– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a
szenteket.

A halódó magába szállott.

– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.

És szörnyen nagy bűnbánatot érzett…

Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az
ágyban.

– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!

– Jézus! – nyögte az öreg.

Most a másik vénasszony szólalt meg.

– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy:
Jézus.

– Jézus! – hápogta János.

Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg
bólogattak.

A harmadik asszonyra került a sor.

– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor
is, hogy: Jézus.

De ezt már megsokallta a halódó.

– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten
nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.

– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat,
– mondja kend, mert elkárhozik.

– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…

János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának
megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták
gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.

– Mondja kend!… Mondja kend!

– Azért se mondom!

– A pokolba kerül kend!

– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?

János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:

– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying
sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek
mindnyájatokat…

Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.

– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a
kedvetekért…

Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János
elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.

– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy
idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a
vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül
legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között,
összepörkölték a bajszomat is.

Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.

– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.

– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam
fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit
az asszonyoktól kellett elszenvednem…

És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt
hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha
életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.




HATTYÚDAL.


I.

Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt
voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.

A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta,
jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott
ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.

– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt
védelmébe vesz?!

– A kormány az én uram: hűséget esküdtem neki.

– Eb ura fakó!…

Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett
egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve,
réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.

Csend lett…

Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől megdöbbentek a szívek.
Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.

Először a bíró elé lépett a zord alak.

– Meglesz, bíró uram?

A vén harcsabajuszos bíró lehorgasztotta fejét.

– Meg, öcsém, meg.

Aztán az ügyvédtől kérdezte:

– Nem várnak, tekintetes uram?

– Nem lehet, atyámfia, már igen soká vártunk.

Bódi Mátyás gondolkodott egy pillanatig, aztán ütött a fejével.

– Úgy is jól van – mondta s azzal, ahogy jött, csendesen eltávozott.

Az emberek részvéttel néztek utána és tárgyalni kezdték az esetét.

– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a
faluban.

– Akkor hogy mehetett tönkre? – kérdezte a fiskális.

– Kevély vót…

A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie
rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni
kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén
cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy
nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű
emberek ellenben pártját fogták.

Hát ebből származott a verekedés.

Bíró uram botjával kettévágta a háborút és kioktatta Bódit:

– Dejszen, komám, a _zálogot_ nem szabad odaadni, röstellem, de nem
szabad.

– Ennek a vén embernek! – háborgott Bódi a cigányra mutatva.

A bíró megcsóválta a fejét.

– Törvény, hát törvény…

– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy
eressze hát el a malacot.

A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A
tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi
lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha
villám érte volna, egyet sem moccant a malac.

Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a
csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.

– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve,
azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány
ölébe.

Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában
a cigánnyal, kilépett a kapun.


II.

A bírósági végrehajtó felolvassa az árverési feltételeket.

Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet
rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.

A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a
Bódi portájára.

– Négyszázötven forint! – kiáltja az első ajánlattevő.

– Ezer! – hurrogja le a második.

– Ezerötszáz! – rikkantja egy éles hang és az első sorba tolakodik.

Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer
forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró
emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és
kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba
löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé.
Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.

A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás
lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.

A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő megcsapja az arcokat és
kissé lehűti a szenvedélyeket.

Egy percig senki sem árverez… Mindenki kifigyel az udvarra…

Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan
csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják
kitalálni: mifajta muzsika.

Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb
hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási
terembe… s megreszkettette a szíveket…

… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula.
Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott
fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta,
fujta szívettépőn, keservesen.

Senki se moccant.

A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek
kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.

… Kvik! Hrrrrr!…

A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami
szennyes rongy összeesett.

Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.

Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak
megcsurrant a szeme…

Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet
ajánlott, mint a legutolsó árverező.

– Kétezerhétszázhárom.

Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje
görccsé szorította öklét.

– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába
hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.

Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra
emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.

A kis ember összeesett.

A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.

– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.

*

A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény
nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert
emberfia.




CSIKASZ.

Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles,
friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták
ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy
szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok
napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről,
nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.

Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A
kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?

… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az
első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be
lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan
elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat,
míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és
nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész,
kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával:
a favágás is könnyebb…

Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát
ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja
minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt
szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb
szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet
bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult
lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak
csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a
többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig
nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább
minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a
földön…

A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott:
rettenetes harag szállotta meg.

… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg
és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem
mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt
már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette
az utolsó pillanatban…

Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés
szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután
az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott
térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja
Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az
ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az
időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.

Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást
vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje,
mert utána kiáltott:

– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…

… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha
az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben
jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra.
Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze
volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott
lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem
egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.

Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok
felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű
csavargó volt. Igen megörült Samunak.

– Upra, te! Hát mi mász?…

– Nini, Csikasz! Kint vagy?…

– Kint…

Nézték egymást és fénylett a szemük.

– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.

– Jól… Van három bikám… Hát te mikor _fogtál_?

– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig.
– És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.

Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két
ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva,
hallgatagon.

– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért
nem vigyáztál jobban?

– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly,
megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…

– Hm… _Nyitni_ akartál?

– Nyitni. A _grájfolás_ igen szűkösen adta…

Csikasz újra megcsóválta fejét.

– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más
mesterségébe?… Most itt van, ni!

Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll,
de mégsem enged az igazságból.

– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…

… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett,
aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:

– Mán most mi lesz veled?

– Tudom is én…

– Tudsz balkézzel?…

– Nem tudok.

– Tanuld meg.

Samu rossz néven vette a gyámkodást.

– Mi közöd hozzá!…

Csikasz dühbe gurult.

– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?

– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…

– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…

Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.

– Csikasz!

– No?

– Bent van Ruzsi?

– Mit tudom! Csak gyere.

Samu habozott.

– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?

– Minek?

– Félek tüle.

– Mér’? Tán becsaptad?

Samu megharagudott.

– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?

– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát
mér’ félsz tüle?…

Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.

– Összeszid – mondta csendeskén.

A múmiaképű gúnyosan nevetett.

– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a
mér’ szamár voltál.

– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy
ne szidjon.

Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten
visszajött.

– Begyühetsz. Nincs bent.

Betértek az ivóba.

Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és
iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni
kezdett.

– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…

– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete
vigyázom, hogy el ne szaladjon.

– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.

– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.

– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan
helyet kellett vóna tróbálni.

– Még ma éjjel _kihurcolkodok belőle_ – folytatta Csikasz. – Azt hiszem,
kerülni fog egy kis aprópénz is.

– Ijnye!…

– Jó is lesz, mert köll lesz…

– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.

– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a
szóval Csikasz.

– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.

Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és
leöntötte egy pohár pálinkával.

– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.

Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.

– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg
nem tanulod a balkezest!

Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is
kicsordult a szeméből.

– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.

– No?

– Jó ember vagy te nagyon!…

– Szamár!…

– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.

– Ej, fogd be a szád’?

– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.

Erre már Csikasz is elérzékenyedett.

– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se
hagynál engem, ha bajba vónék.

Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább
beleugornék a tűzbe is érte.

És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett
érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.

Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy
érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy
szabadulhasson a cimborája hálája elől…

– Samu!…

– No?

– Hol hálsz?

– Hát a ligetben.

– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.

– Nem a. Kiállom a ligetben.

– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a
cekket, mert én sietek.

Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három
forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.

Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a
szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…

Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze.
Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.

… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az
utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot
sóhajtott Csikasz.

– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – _Nyitni_ akart, mikor
_fogni_ se tudott!…




A PINKÁSZ CSODÁJA.

Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A
többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet.
Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az
is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.

Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint
amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott,
hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy
keresztény katolikus emberrel.

Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít
legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy
kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni.
Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász
mestersége volt az oka.

Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy
maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan
volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem
tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.

Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt,
inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel
nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé,
mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen
bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a
gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy
datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…

Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és
kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül
forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját
gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre
szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta
is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik
született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor
egyiknek sem vehetett cipőt…

Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt
úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a
Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez
tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és
embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb
lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán
vígabban lehet _exisztálni_, mint a földön.

Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy
gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a
gyermekeket.

Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.

– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked;
de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér.
Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.

Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom
éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék,
tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még
igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen
találna veszni a kezük alatt.

Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi
gondolkodás után beállított az urasági udvarba.

– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik
kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék
engem a gazdaságban használni valamire.

A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.

– Mire Pinkász? Mihez ért maga?

– Mindent megtanulok; _megfogom a nyulat_ is.

– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd
beszélhetünk.

Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az
udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a
viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami
fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy
őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan
felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a
kastélyba.

Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és
egy vadász.

Pinkász megállította.

– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha
megfogom a nyulat?!

A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.

– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.

Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a
mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy
kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e
senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…

Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje
fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi
nesz…

De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől
jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos
bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…

A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta
kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy
szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a
porba ütögette fejét…

… Durr! – Egy lövés dördült el alig száz lépésnyire tőle.

Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a
végire nem ért…

… Durr! – Egy újabb lövés…

Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság;
fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy
távoli kürtriadásba.

Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön
vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új
terület meghajtására került a sor…

Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász
fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó.
Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.

… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire;
meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a
mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot
tévesztett, nem volt sehol.

A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét.
Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és
nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.

A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre
figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának
tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem
vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn
elhelyezkedett.

A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az
ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó
krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő
lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a
remegő állatkát és…

– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével
meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten,
zsidók Istene!

Kiffkaff! Nyiffnyaff!…

Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a
kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot:
úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé
csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.

Pinkász tovább jajgatta a háláját:

– Adonáj! Adonáj!…

A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a
hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés
nyomán…

– Pinkász!…

A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát
lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?…

A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan
hozzálépett.

– Nadságos úr, – kiabálta átszellemülve, – megfogtam a nyulat!

A földesúr lesütötte szemét.

– Úgy látszik, – mondta halkan, s hogy van Gondviselés.

– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő
gyermekeit!

A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy
eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta
Pinkásznak.

– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem
számítom bele…




AZ ANYAJEGY.


I.

Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka
Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt
szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.

De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy
módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik
a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van
a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor,
legalább _itt helyben a földön_, holott mégis csak az az irányadó, mert
azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e
ott bármiképen is?

Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot:
lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.

– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a
jobbik, te liba!

A liba azonban csak nem tudta.

– Tudja a frász…

– Hát melyik kedvel jobban? – faggatta az anyja.

– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a
János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.

– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad
meg, hogy megöleltek-i mán?

– Mög.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő. János a derekamat, Mihály a vállamat.

Kótajné megcsóválta fejét. Igen röstellte leánya gyámoltalanságát.

– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a
derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.

– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán
jobban esett.

– Akkor, – tanácsolta az anya, – a Mihályt válasszad…

… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag
belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden.
Csak az volt a különös, hogy János _árva_ legény létére egy egész évig
sem nézett más asszony után. Váltig azon tépelődött, miért nem őt
választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette,
min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt
párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve
jussán ő érdemelte meg a leányt…

Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem
is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy
mégis egy pár lettek.

Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a
fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a
legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.

Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az
ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé
tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy
helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem
közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen
foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz,
míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem
volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára,
hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt
vele, megvárta, míg Mihálynak valami dolga került. Csak akkor fogott
hozzá a Maris kiokosításához…

– Maris!…

– Ej, – tiltakozott a menyecske, – kendnek nem vagyok én már Maris.

– Hát mi egyéb vónál?

– A Mihályé vagyok.

– Igen, de – okoskodott János – megbántad.

Az asszony haragra lobbant. Föllázadt a hiúsága.

– Bánta a fene, igen jó dógom van.

– Jaj de, – okvetetlenkedett a makacs legény, – nem az az igazi.

– Hát mi?

– Nekem van jussom hozzád, mert én szeretlek…

János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes
asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még
mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az
asszony:

– Beárulom kendet az uramnak, csak ne hagyjon békét.

A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja
szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap
ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben pedig, mikor egyedül
tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve
a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól:
körülményes munka a dagasztás nagyon.

János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős
arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte
röstelkednie, lesütötte szemét.

Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata
lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb
kapcsolta az ingét.

– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán.
– Elgyüttem megest.

– Hásze látom – mondta a menyecske kelletlenül.

– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök
ezután is.

Az asszony abbahagyta a dagasztást. Rákapta a legényre ijedt két szemét.

– Megveszett kend?

– Nem vesztem meg, csak a páromnak akarlak.

Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött
volna…

A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában
ki akart szaladni az udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka
lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább
csak megismételte a tegnapi fenyegetést.

– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az
uramnak!

De nem hitt ám a legény neki most sem. Meg is mondta nyiltan.

– Biz nem szólsz te neki semmit, inkább igen is hallgatsz.

Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény
állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.

János tudta, hogy a lelkiismerete bántja: megszánta.

– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat,
de maj’ beleszokol.

Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken,
huszadikon, ötvenediken.

Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se
hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta.
Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már
szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly
makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a
fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, mikor a Mihályé lett,
János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is
gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az
neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.

Ezt meg is mondta Jánosnak egy alkalommal. A legény provokálta rá:

– No, mán megszoktál, hát mikor gyüsz hozzám?

– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy
kössek bele?

Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni
csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap
egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás
gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási
okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt,
józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett
hozzáférkőzni…

A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája
szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott
vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt
merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.

Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög
ösztökélésére) mire fölébredt, egy kész ötlet termett meg benne. Ha
nincs válási ok, csinálni kell.

Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal
hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az
asszonyért gyilkolni is.


II.

János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist.
Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony
ura is…

Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a
vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és
gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni
se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig
nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt
vele…

– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll
valami, mert a városba megyek?

– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél
nekem egy fenőt.

– A kaszához?

– A kaszához.

– Möglesz…

Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a
menyecskével.

– Maris!

– Hej?

– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha
kitudódnék, hogy kumisz az urad?

A menyecskét meglepte e különös kérdés: belesápadt.

– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’
becsületes ember.

Ennyi biztatás untig elég volt Jánosnak.

– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az
enyim leszel.

… A menyecske összerázkódott és hallgatott.

Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város
felé.


III.

Másnap reggel csuda esett Mihállyal…

Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a
két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.

Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a
ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)…
Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon se csodálkozott volna, ha
menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak
semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül,
mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek,
mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó
nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…

Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A
büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta…
Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán
műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…

… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az
ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy
lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak
neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált
egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.

Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr
között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki
nyilván hazatérőben volt.

A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett,
mint aki nem hisz a szemének.

– Te vagy-i, hé?

Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta
egyet…

– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg
ne verjen bennünket az Isten!…


IV.

Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék
betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a
hites felesége, nem igazolta az alibijét.

– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt
aludtam.

Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy
rablóval egy percig sem él együtt.

A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a
János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig.
Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött
rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a
lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az
ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan,
de mégis:

– Úgy-i, kend lopta Mihálynak a lovat?

A férfi egy pillanatig sem tagadta. Biztos volt az asszonyában.

– Én… Hát osztán?

Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis
így felelt:

– Jól tette kend…

A férfi széjjeltörölte homloka barázdáit.

– Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten.


V.

De biz az Isten verése el nem maradt…

Mihály kiszabadulván a börtönből, megátkozta hűtelen régi párját.

– Süssön bélyeget a sátán az ivadékodra is, amiért megszegted hitedet!…

… Az átok lelkére szállott a bűnös asszonynak: megfogant…

Kis leánya született Marisnak, ép eleven jószág, de bélyeg volt a
homlokán: egy tűzvörös lófej…

Az asszony ijedtében lázba esett, meghalt a gyermekágyban.

Az apa is félt, irtózott a gyermeke homlokán vádaskodó anyajegytől…
Fölakasztotta magát a mestergerendára.




ISTENITÉLET.


I.

Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös
volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le
válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott
rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem
verekedett is valahol…

A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba
vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.

Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az
asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor
még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a
szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg
ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a
hiányosságát és megcsóválta fejét…

– Sándor!

A részeg legény fölkapta fejét.

– Kend az?…

– Én… Csúffá tették a szűrödet.

– Hát osztán?!… Csak a szűröm.

A kevélyképű vén ember a pökhendi beszédre megszegte nyakát.

– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a
szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.

A legény fölpattant a lócáról.

– Kend mondja azt nékem, a tulajdon apám?!

– Én mondom…

Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a
fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.

– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem
senki fia!

Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt
a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz
problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig
tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.

A fiúnak vérbe borult a szeme. Immáron egészen vakká lett.

– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó
dolga van!

De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A
vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt
érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s
hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell
állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint
a betegeknek szokás.

– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem,
Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?

A részeg legény elfordította fejét és makacsul hallgatott.

– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az
égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…

A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta.
Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta
volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…

… – Nincs Isten!

A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba
valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs
Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a
padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott volna
közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer
darabra tört…

Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves
mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.

Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult
öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a
mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.

A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a
szobában.


II.

– Tekintetes főbíró úr, megkövetem alásan, tessék eligazítani az én
soromat…

Bercsi Sándor sápadt volt, mint a halál: úgy állott a főszolgabíró
előtt, földhöz szegezetten, nyugtalanul nézdelve.

A törvény embere ismerte Sándort, nem egyszer volt vele baja, de csak
afféle virtuskodásért, ami nem vág a becsületbe, csupán a törvénybe
ütközik bele…

– Helyes öcsém, halljuk hát, mi a bajod?

Sándor megfeszengett szűrébe és állást változtatott. Összeszorult torkán
alig fért ki a szó.

– Igen nagy az én sorom, tekintetes uram – motyogta és összedidergett,
mint a lázbetegek.

A főbíró szánalommal, vegyes érdeklődéssel nézte a megroggyant legény
vergődését…

– Beszélj, fiam és ne hagyj ki semmit. Tudod, hogy a javadat akarom.

– Álgya meg az Isten!… Hát csak arra kérném a tekintetes jó uramat:
kemény strófát mérjen a fejemre, mert nagy istentelenséget míveltem.

A főbíró egész ámulatba esett ezen a szokatlan bevezetésén.

– Nem vagy te beteg, Sándor?

– A’ vagyok, – ismerte be a bűnös legény, – valami féreg igen rágja a
lelkemet.

A legény körülnézett, mint az üldözött dúvad, majd elállotta az ajtót
(talán hogy meg ne találja valaki lepni, míg ki nem ejti szörnyű
vallomását), csak azután felelt:

– Megsujtottam az édesapámat… Részeg voltam…

– Tovább! – unszolta a főbíró sápadtan, egy szörnyű sejtelem hatása
alatt.

– Nincs tovább.

– Nem történt apádnak semmi baja?

– Nem.

– Ennyi az egész?

– Ennyi…

A jólelkű főbíró fellélekzett. Majd azt hitte: apagyilkosságot követett
el a duhaj legény.

– Hát biz a, – mondotta megkönnyebbülve, – nagy istentelenség volt
tőled, de látom, hogy igen megbántad.

Sándor hallgatott; várta a további szót.

– Eredj haza, fiam, – folytatta a szolgabíró, – kövesd meg jó öregapádat
és gyónj meg a papnak: egyebet nem tanácsolhatok neked.

Ám a legényt sehogy sem elégítette ki ez a tanács.

– Hát a törvény? – kérdezte.

– Mit akarsz a törvénytől?

– Igazságot!

– Istennél az igazság, fiam, én, ha nem történt az apádnak semmi baja,
meg nem büntethetlek.

– Ez nem igazság! – vágta ki a legény dacosan. – A multkoriban hat napot
ültem a Vaszily Ferus miatt, pedig ő kötözködött először belém, oszt
most, mikor a tulajdon szülőapámat sujtom meg, aki pedig sose vétett
nekem, – kieresztenek?!… Tessen megnézni a törvényt: hibázott a
tekintetes úr.

A főbíró megrázogatta a fejét.

– Miért akarod okvetetlenül, hogy megbüntesselek?

– Mert, – válaszolt Sándor görnyedten, – addig nem gyógyulok meg… a
féreg megesz.


III.

– Édesapám!…

Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására
félrekapta fejét.

– Édesapám, – ismételte Sándor, – a törvényen vótam.

A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a
bánata, hogy nem állotta a fia szavát.

Az azonban nem engedett: nyomon követte az öreget.

– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart
megbüntetni, aszondta: nem lehet.

Erre már megállott az öreg. A szava is megjött.

– Nem büntetett meg?

– Nem.

Mihály elgondolkozott egy pillanatig.

– No, – mondta aztán, – majd megbüntet téged az Isten maga.

A fiú egy mélyet lélekzett.

– Hisz’ ép azt akarom én, édesapám: megérdemlem.

Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia
bűnbánata.

– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak
gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.

Ám a fiúnak csudálatosképen fájt ez a vigasztalás.

– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le
a kezem.

De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke,
hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.

– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól
majd meggyógyulsz…

– Nem gyógyulok meg, nem gyohonok meg!… Verjen meg az Isten: azt akarom…


IV.

… Sorvadt a Bercsi fiú, csak sorvadt… Aggodalmas édesapja elment az
orvosért.

– Nem tudom, mi baja lehet, – mondta az és tudatlanságában meglóbálta
hiábavaló nagy fejét, – szervezetében nincs semmi hiba.

– Nem tudnak az urak semmit, – mondotta a beteg, – a szívembe van a
féreg…

– Akkor gyohónj meg mán – kérte az apja századszor is.

– Nem, nem, nem! Nem akarok meggyógyulni! Várom az Isten kezét.

Az orvos és a pap hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy alighanem
meghibult a Sándor esze: attul kéne gyógyítani.

Ám Mihály nem adott nekik hitelt. Különben is, inkább látta volna fiát
kiterítve, mintsem a bolondok között.

… Hát bizony a halál meg is környékezte Sándort ugyancsak. Idővel úgy
megroggyant acélínú teste, hogy már járni se tudott. Ágyba dőlt.
Meghalni. Már el is búcsúzott az édesapjától. Csak még az utolsó kenetet
kívánta…

Eljött a pap. Kezében a feszület…

Sándor mohón ragadta meg Ura Krisztusa vaskeresztre feszített érc-testét
és zokogva csókolgatta a lábát… Ezenközben valahogy megsértette a kezét…
A rozsdás rozoga feszületből kiállott egy szögecske: mohó áhitatában
abba kapott bele a beteg… Egy vércsepp szivárgott ki mutatóujja
hegyéből. Csak egy pici vércsepp. Az is hozzátapadt a feszülethez, aztán
nem látszott többet: elveszett a rozsda között.


V.

Másnap megdagadt a Sándor ujja. Az, amelyet megsértett a feszületben.
Majd sárgulni kezdett a kezefeje is; estére már kék volt az egész karja.

Az öreg Bercsi csak akkor vette észre a bajt. Mert a fia nem árulta el…
Minek is arra a rövid időre? Kár minden zokszóért, kár az orvosságért.

Ám más véleményen volt az apa. Szaladt az orvosért.

Az szempillantás alatt konstatálta a bajt: – vérmérgezés…

A vén paraszt összetette kezét.

– Honnan? Hogyan?! Mitől?!

Azt azonban már a doktor sem tudta megmondani. Csak annyit mondott, hogy
azonmód be kell vinni Sándort a városi kórházba és le kell vágni a
kezét, különben vége holnapig.

– Irgalmazz Isten!…

Bercsi Mihály még habozott egy ideig. A testcsonkítástól való
veleszületett irtózata leszerelte idegeit… Fiára nézett. Szinte biztosra
vette, hogy az is tiltakozni fog karjavétele ellen.

Csalódott.

Sándor felült ágyában; szeme elkezdett lángolni, majd könnybe borult.
Aztán az égre emelte a Hit fényében úszó homlokát…

– Én szentséges Istenem, Teremtőm, áldott légyen a te szent neved,
amiért megbüntettél: elvetted az édesapámat sujtó szentségtelen kezemet…
Ámen!

*

A kórházban még aznap levették Sándor kezét. Két hét mulva olyan
egészséges volt a csonka fiú, mint a makk. Rejtélyes ős paraszt lelkének
megbillent egyensúlyát helyreállította az ő Istene. Megirgalmazott neki:
kedve szerint való igazságos büntetés árán kitörölte az utolsó ítélet
könyvéből az ő nagy bűnét.




KÉT NEMES EMBER.


I.

Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az
ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat
Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre
hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a
hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak,
ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.

Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de
nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva
volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb
érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér
surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen a tapintó
érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény
fekhelytől.

Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de
András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában
is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy
helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a
poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.

A kemény küszöbön mindenekelőtt azt álmodta András, hogy elkezdett a
feje dagadni, apránként akkorává gyarapodott, mint egy léghajó; de nem
szállott a levegőbe, ellenben szétpukkant, mint az ökörhólyag, amit a
falhoz vernek.

A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy
csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést
hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol
is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét
lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak
az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem
embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.

Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen
elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami
aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak
összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt
elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből,
nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni,
meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter
uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem
zsebrevágta őket mindközönségesen.

A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi
eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt
agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az
aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul
nyugodtan alhatnék, ha tudna.

De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan
nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni,
mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást
hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát
idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát
visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet?
Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…

Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se hagyta volna békén a
gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren
van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy
az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha
keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem
szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra
néz.

Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott
többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.

A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta
özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt
szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az
ő hajlékát megszentségteleníteni?!

Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös.
De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt
a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az
anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől,
vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a
pondró.

Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell
a házát a salaktól tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott
leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a
leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a
szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy
miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont.
Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom
helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye.
András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta.
Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az?
Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak
félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?

András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult
bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert
hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet
mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a
kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan
csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt.
Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a
szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott.
Hallgatódzott a szájával is; a bőre égett; talán hallani akart a
pórusaival is.

András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy
ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának
megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja
csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El
kell magát valamire határoznia…

Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is
leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy
tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett
meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli
csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal
fölismerte benne leánya hangját.

András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a
pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta.
Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó,
zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába
zuhant.

– Aki moccan, halál fia!

Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem
is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a
szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?

A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha,
de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia
állott szemben a meggyalázott apával.

– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért
könyörögni.

Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak
leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész
testével, s telezokogta kérges két tenyerét.

Az úrfi megszánta.

– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.

Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa,
élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán
ajtót mutatott neki.


II.

– Szabad!

András gazda benyitott a kastély-ebédlőbe s megállott az ajtóban.

– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen
reggelizett.

– Köszönöm. Mi jót hozott?

– Semmit sem hoztam; az egyszer kérni jöttem, – könyörögni.

Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az
volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki
kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.

Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán
fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös
vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit
egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje
s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.

– Isten hozta, András gazda, foglaljon helyet.

– Nem.

– Miért nem?

– Előbb egy kis sorunk lesz egymással.

– Hm…

Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak.
Újra fölült a nagy lóra.

– Mi baja velem? Gyorsan ki vele, mert nincs időm a kend számára.

– Lesz. Annyi lesz, amennyi kell.

A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a
szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott,
fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.

– Mi lelte kendet? Azt mondta, könyörögni jön.

András gazda észbekapott.

– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot
fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem
vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.

– De miért?… Miért?…

– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az
eget.

András gazda hangja fuldoklott, hörgött, kín volt hallani.

– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint
az úri gőg hangján.

– Az úr – úrfi.

– A fiam? Kendet?

A vén paraszt hátrakapta kemény csikasz fejét.

– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat
piszkolta be a kölyök.

– Válogassa meg a kifejezéseit!…

– Kölyök! Hitvány kölyök!

A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden
további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és
paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:

– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja
kapni méltó büntetését.

A nagy paraszt lehiggadt valamennyire.

– Köszönöm a tekintetes úrnak, hogy szóval igazságot ad nekem.

– Tettel is, András, tettel is – fogadta őszinte hangon Pókay.

– Akkor jó, – mondta a megbántott apa, – csak meg tudjunk egyezni.

– Megegyezünk, András. Mi a kívánsága?

– Csak egy kívánságom lehet.

– Mi?

– Az, ami magától értetődik.

– De mi?!

– Az úrfi el fogja venni a leányomat hites feleségül.

A földesúr lenyügözött úri gőgje egyszeribe fölszabadult.

– Megbolondult?

Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára
erőszakolt turáni nyugodalma.

– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a
jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes
úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap
isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét,
estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!

Mondta és kiment a szobából.


III.

Az öreg Lengyel András szavának nagy volt a hitele. Oly megrendítően
nagy, hogy Pókay kénytelenítve érezte magát az András fenyegetése
nyügében beleegyezni fiának a parasztleánnyal kötendő házasságába. Az
esküvő megtörtént.

A szent aktussal teljesen beérte Lengyel András, szó szemrehányást sem
tett vejének, mikor az atyja parancsára még a templomajtóban elvált
fiatal feleségétől.

– Megértem, – mondta a fiatalembernek alázatosan, – fecske nem
párosulhatik verébbel egy egész életre, odaadom az úri családnak, aki
születni fog: az unokámat is…

Az unoka megszületett. András, igéretéhez híven, meg is kínálta vele
Pókayékat, de azok a paraszt fölmenők nagy örömére, nem fogadták el a
gyermeket.

Szépen gyarapodott a Jóska fiú. Eljövén az ideje, nagyapja beiratta a
gimnáziumba, tudta, mivel tartozik úri vérbeli unokájának. A költség nem
esett terhére! Gazdag ember volt s minden évvel nőtt a vagyona.

A Pókayéké ellenben minden évvel csökkent. Elannyira, hogy egyszer csak
végkép elfogyott. Kitűzték rá a licitációt.

Lengyel András egy hétig egyebet sem csinált, mint a pénzét számolgatta.
Kisütötte, hogy megveheti az úri birtokot minden veszedelem nélkül, ami
adósság lesz rajta, majd letörleszti lassacskán.

András megvette a Pókay-féle nemesi birtokot és az unokája nevére
iratta.

A súlyos csapástól hirtelen elaggott roskatag Pókaynak szívére szállott
a vén paraszt nagylelkűsége. Tizenkét évig nem szólt hozzá, most
meglátogatta.

– Köszönöm, András, igaz ember kigyelmed.

Lengyel Andrásnak megcsurrant a szeme.

– Visszaadom a birtokot az úri családnak, – mondta szinte szégyenlősen,
– én majd csak az ispánjuk leszek…

Az öreg Pókay nem fogadta el a nagylelkű ajándékot, ahelyett a menyét
kérte el a fia számára.

– Nemes ember vagy te, András… Most látom csak, hogy nem mindig a
kutyabőr teszi.




HERMÁNY.


I.

Iharos községe Biharországot gazdagítja. Annak is azt a vidékét, ahol a
közmondás szerint nem él meg pápista ember, mondják, a vize miatt, amit
állítólag csak kálomista gyomor tud megemészteni.

Lehet, hogy ez bolondság, de az már való igaz, hogy Iharos
emberemlékezet óta egyetlen római katolikus polgárt sem tud fölmutatni.
Aki nem kálvinista Iharoson, az csak zsidó lehet.

Ám a zsidó sem olyan itt, mint másutt. Rég eltanulta a többség minden
virtusát: versenyt iszik, káromkodik és verekszik a többi legénnyel.
Egyszóval a századok folyamán végkép leszokott eredendő faji tempóiról.
Már még a horgos orra sincs meg. A lába is egyenessé fejlődött, Isten
tudja, milyen csuda révén. Bár erről a csudáról lehetne okos szót
ejteni. Arról azonban, hogy németül tudna az iharosi zsidók közül csak
egy is: szó sem lehet. Negyvenen vannak, de a negyvenben összevéve sem
akad húsz-harminc német szónál több idegen tudomány.

Tehát, mint látszik, nem éppen nagy Iharoson a nyugateurópai
civilizáció. De azért csak adjon Isten a magyarnak sok ilyen falut.
Attól ugyan semmiféle kára nem kerekedik. Mert ami a finom erkölcsökből
hiányzik belőle: azt egyéb értékekben bőven kipótolja Iharos.

Példánakokáért nemcsak a zsidó polgártárs szaporodik itten
hatával-tizével. A kálomista, mondhatni, még nálánál is jobban győzi a
szaporodást. Sorvadó Jánosné tizennyolc eleven gyermeket nevelt föl,
áldja meg az Isten, míg Dájcs Abiné (aki a zsidó rikordot tartja) csupán
csak tizenötig vitte fel.

Ilyenformán bőségben élnek az iharosiak, bőségben és példás
egyetértésben. Annyira egyetértésben, hogy mint említve volt, a zsidó
legények is részt vehetnek a verekedésben, senki sem vonja kétségbe
párbajképességüket. Ez pedig faluhelyen ritka demokratikus állapot.

Igaz, hogy tökéletes egyenjoguságukat nem ingyen kapták a zsidók. Ki
kellett azt előbb vívniok. Vezérük egy bizonyos Hermány (Hermann) Ábris
nevezetű lakatos volt, aki vére hullatásával szerzett tiszteletet
fajának, olyformán, hogy tíz éven át egy csatábul sem hiányzott, fejét
hét helyen lékelték meg és három oldalbordáját szedték ki a felcserek a
gyomrából, ahova is fokossal beütötték ellenfelei. És ami fő, Hermány
mindezért nem maradt adósa a legényeknek: pontosan, kamatostól fizette
nekik vissza a kapottakat.

Volt is akkora becsülete Iharoson, hogy jutott belőle bőven az
atyafiaknak is. És miután megvolt a becsület, kiki igyekezett azt a
Hermány példájára kiérdemelni. Ilyeténképen az idők folyamán egy egész
derék harcias zsidónemzedék kerekedett Iharoson.

Már pedig tudnivaló, hogy semmi sem alkalmatosabb az osztálykülönbségek
megszüntetésére, mint az ököl. Mert miért legyen Duhaj Marci különb
ember, mint például Stark Kóbi, amikor ez a Kóbi inni is jobban tud,
káromkodni is cifrábban káromkodik és a bicskát is jobban tudja, mint
ama Marci? Kár lenne minden okoskodásért, az a különb ember, aki bírja a
másikat.

Hát miután Hermány mindenkit lebírt a faluban: természetes, hogy ő volt
Iharoson a legtiszteltebb alak.

Megérdemelte különben is. Mert oly naivan rajongó lokalpatriotizmus és
halálmegvető ambíció, mint benne, kevés emberbe szorult a földtekén.

Ha tűz ütött ki a faluban: ő volt első a placcon. Az ő tiszte volt az
életmentés, azt a világért sem engedte volna át másnak. De beugrott ő az
égő gerendák közé egy zsák lisztért is, nemcsak emberért. Olyan
csudálatos könnyelműséggel bánt az életével, mintha halhatatlannak
érezte volna magát. A nép hovatovább szentül hitte, hogy tűzmentes a
bőre, nem fogja a láng.

Pedig csak a lelkét nem fogta a tűzvész; bőrét bizony úgy összepörkölte
sokszor, hogy hetekig feküdt bele. Arca is csupa forradás, szakálla meg
úgy leégett egyszer, hogy soha többé nem nőtt meg újra.

De azért sohasem panaszkodott. Sem nem hivalkodott. Oly megható szeretet
élt szívében szülőfaluja minden egyes embere iránt, mintha apja lett
volna valamennyinek. A gyermekéért hozott áldozatokat pedig egy apa sem
rójja fel.

És mindez érdemeiért nem kért Hermány, sokáig nem is kapott méltó
elismerést az ő földieitől. Egyszer azonban megtették őt a falu
bírájának.

Nem ment símán a dolog, de azért megment. Úgy kezdődött, hogy Tóbiás
Gergely bíróválasztás napja közeledtén kijelentette a harangláb alatt
politizáló népek előtt, hogy:

– Hermány a legkülönb közöttünk, hát mér ne legyen ű a bíró?

– Mer zsidó – világosította fel Szür Gábor, a falu első gazdája.

– Zsidó ám, – ismerte be Gergely, – de nem látszik meg rajta.

– A nem, de tuggyák.

– Hát tagaggyuk le.

– Le ám, – okvetetlenkedett Szür Gábor, – hanem akkor elsőbben tagadja
le ű: körösztölködjék ki.

– Akkor megválasztik kendtek? – puhatolódzott Tóbiás, körülhordozva
tekintetét a gyülekezeten.

Bólintottak.

– Mög…

Gergely ment egyenesen Hermányhoz.

– Körösztölködjék ki, az árgyelussát, – javasolta neki, – mer bírónak
akarjuk.

A szerény zsidó álmodni sem mert erről a nagy megtiszteltetésről.
Belesápadt… Ő bíró… Iharos bírója! Kétezer kálomista magyar feje!… És ők
maguk teszik meg őt első emberüknek!… Holott annyi közöttük a tisztes
gazdag ember, akinek ő a nyomába se léphet… Hogy lehet az?… Csak úgy
lehet, hogy szeretik és becsülik őt ezek a tisztes emberek. Mily
boldogság, mily gyönyör!… Hát nem ingyen adta értük a vérét, nem hiába
küzködött a javukért, – óh Adonáj!…

Ez a fölkiáltás kiábrándította némileg naiv, meleg lelkét… Hiszen a nagy
kitüntetésért Istenét kívánják tőle cserébe. Istenét a faluért!… Mitévő
legyen? Melyik neki a kedvesebb?…

Nem tudott rá válaszolni se magának, se Gergelynek. Reszketett és bámult
fel az égre.

Gergely nógatta.

– Nohát, no, mi lesz?

– Majd holnap – hebegte Hermány.

– Hát csak gondújja mög…


II.

Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök
zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és
jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a
szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…

… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja,
hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi.
Bíró lesz. Megfizetnek érte…

Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között
oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan
tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét,
Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, –
idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a
nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…

… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja:
vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt.

– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend
elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten
kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu
első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…

Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és
egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés:
hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan
igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei
is.

– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony
mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az
ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.

Az atyafiak összenéztek. Egy vén csont elköhintette magát.

– Szent való igaz, – mondta aztán, – jól számít.

– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.

Egy harmadik mégis sokallotta ezt a hirtelen engedékenységet.

– Akkor – alkudozott ez – mán legalább a nevit cserélje magyarra.

– Legyen János a neve – javasolja Tóbiás.

– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. –
Iharosi Árpád leszek.

– Jó lösz, – zúgták az atyafiak, – akkor elengedjük az Istenit…

… Igy lőn Hermány Iharosi Árpád és bíró.

Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá,
ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:

– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban
csinálja.




BOLOND ISTÓK.


I.

Egy szegény debreceni guba-csapó legény bukkant rá valahol a
Hortobágyon. Vakondtúráson pihent a feje s egy óriási töklevél volt a
baldachinja. Ilyen bölcsője volt. Tücskök cirpeltek körülötte, pacsirták
énekeltek fölötte, a pipacs és szarkaláb táplálták illatukkal. Csecsemő
korában gyönyörű sora volt. Talán olyan lett volna a léte folytatása is,
– fehér angyalszárnyakon egyenesen a mennyekbe szállott volna, – ha az
áruló szél meg nem lebbenti vala a töklevelet, amely eltakarta az emberi
szem elől.

Meglebbentette; elárulta bölcsőjét. S az emberiség nevében ölbe szedte,
szalonnás tarisznyájába fektette az éppen arra vándorló szegény
debreceni guba-csapó legény.

A tarisznyában illedelmesen viselte magát a csecsemő. Egyet se mukkant
egész Debrecenig.

Oda vitte ugyanis Turi Esvány, a vándorlegény. Csak akad jótét asszonyi
lélek, aki e kis istenadtának legalább jártányi koráig gondját viseli.

Bejárta a legény az egész hírös várost, legalább tíz emlető asszonnyal
alkudozott, de a talált porontyot egyik sem vállalta az emlőjére;
mindegyik azt mondta:

– A magam pulyáját nem csalom meg egy idegenért.

Már-már elvesztette minden reményét a jószívű guba-csapó, midőn a
Gondviselés eleibe igazította a debreceni csizmadiák híres atyamesterét,
Bajcsi uramat.

Ott állott az öreg a portája kapujában, a szeme úgy járt, mint a
vasvilla, boros is volt, mérges is volt: nagy méltánytalanság esett
vele. Tízévi meddő házasság után végre rászállott a gólya az ő házára
is, de, a Herkópáterit, nem _gyereket_ hozott neki, csak leányt.
Elkeseredésében mi telhetett tőle, öntögette magába a búfelejtőt s
mindenkinek elkáromkodta a keservét, aki csak eleibe tévedt, Esványnak
is.

A legény a tarisznyájára csapott.

– Ha csak az a baj, nemzetes uram, az még nem baj. Adok én kegyelmednek
olyan gyereköt, hogy kettőnek is beillenék.

Nagyot nézett a mérges atyamester.

– Hun az a gyerök?

– Itt a tarisznyában.

– Rakd ki.

Esvány kirakta. Majsztruram megtapogatta.

– Mennyiért adod? – kérdezte elégedetten bólogatva.

– Ingyenért, – mondá Esvány, – csak azt kötöm ki, hogy én legyek a
körösztapja, a nevit is én adjam neki.

– Löhet – egyezett bele s tenyerébe csapott a guba-csapó legénynek a
debreceni csizmadiák kevély atyamestere…

Majszterné asszonyom ura parancsára helyt adott ölében kicsiny leánykája
mellett Istóknak is. Fiúcska, leányka egy-két emlőből szítták az
anyatejet. Közös bölcsőben pihentek, egymásba borulva aludtak el, együtt
sírtak, együtt nevettek. A sors hej be korán vetette meg az ő
nászágyukat.


II.

Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen
lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott
ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy
kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a
verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak
amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette az
egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet
tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott
vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra
mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.

Bolondos volt no, komolyan vette a játékot is.

Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram
azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.

– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen
tátos gyereket nem kell félteni.

De csak nem jött meg az Istók esze az iskolában sem.

Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált
a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis
Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési
törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s
árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A
nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek
szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a
szarkatojásokat.

A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici
posztóhoz, de a diszciplinát már nem vette be a természete. Szaporán
gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még _dárdás_
korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot
decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista
erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és
faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium
fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.

De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le
este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként
bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába,
a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.

Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni.
Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos
könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette
a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s
fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká,
soká, nem találta meg.

Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív
tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és
faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos ördögi művek, csak az ő
fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó
gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé
citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium
közszelleme nem nevelt _kalumniátort_, Istók meg nem vallott:
valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak
markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput.
Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó
leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy
ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük
semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett
neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.

Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette
Istókot.

– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit
csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld
alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.


III.

Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén
az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is.

Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas
hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt:
tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.

A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva
ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras
tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és
negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.

Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy
ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak:
feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét
izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön
talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr
világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy
egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot
kell meghódítania.

Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte
tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy
elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek,
amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton
haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány őrzi a tündéreket):
úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az
utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig
hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy
szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a
várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne
ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A
ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.

Egy éles sikoly. Egy hatalmas káromkodás.

A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére
ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert
gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.

A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos
diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…

A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről,
átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem
tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó
eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt
eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is
megtette a menyecske, hogy szabad kezével megcirógatta a legény
holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s
homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen
láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény
fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.

Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította,
életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét.
Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a
világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata
az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy
emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az,
hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az
égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.

Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat,
csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve
azonmód lehűlt.

– Hogy érzi magát? – kérdezte kegyesen. – Nem tört-e össze valamije?

S lefejtette karját az ifjú derekáról.

– Köszönöm – sóhajtotta az halkan. – Boldog vagyok.

Csend… Az asszony szólalt meg először.

– Tudja, mi történt magával?

– Tudom, hisz én akartam.

– Mit akart?

– Beszélni akartam a tekintetes asszonnyal, közelről akartam látni.

A menyecske elpirult.

– Azért még nem kellett volna magát a lovak elé vetnie.

Az árva diák lehajtotta fejét.

– Hogy juthattam volna máskép a közelébe?

Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd
hirtelen visszafordult.

– Hátha meghalt volna?

Istók csak mosolygott.

– Ha úgy volt megírva – belenyugodtam volna abba is.

Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne
buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.

A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence
kezét.

– Jöjjön a szobámba, beszélnem kell kigyelmeddel.

Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot.
Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a
halántékere.

– Mit akar?… Mit kíván tőlem?… Mit remél?!

Istóknak elhomályosodott a szeme.

– Semmit, csak szeretem.

S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat,
föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.

– Hogy vetemedhetik ilyen merészségre? Kicsoda kigyelmed?

Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak
az asszony felé.

– Ember vagyok. És mindent merek. Csak a férgek félnek.

A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a
fejét rázta, amidőn kérdezte:

– Nem érzi azt a nagy távolságot, amely elválaszt bennünket egymástól?

– De érzem.

– Akkor – kérdezte az asszony – mi célja lehet?

– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret,
meghódítom a világot, amely közénk esik.

A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán,
amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak.

– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot
meghódítani?

– Az égi lánggal, amely a szívemben lobog…

– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily
magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.

– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az
én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség
foglalójának tekintem csupán.

– S mi az a jutalom?

– Egy csók; egyetlenegy harmattiszta csók.

Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje.
Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a
szegény diáktól, máris elfogyott.

Lassan fölemelte gyűrűs jobbkezét s odanyújtotta a szegény diáknak.

– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor
követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.


IV.

A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a
kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen
csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem állít korlátot
emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem
ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.

Istók vállára akasztotta a batyut s kezébe vette a vándorbotot.

– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most
elmegyek…

Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt.
Majsztruram egyet köszörült a torkán.

– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet,
odaadom neked a jányt, itthon maradj.

De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása
nem csábította el. Elment a _vakba_, a lelke után.

Ettől kezdve majsztruramnak is be kellett látnia, hogy bolond a fiú…

A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval
s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a
Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban,
juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A
szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára
kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.

És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta
be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről
nemzedékre az utódok ereibe.

Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord
pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet.
Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát,
szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.

Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett.
Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a
koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű
lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.

Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga
pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s
pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni,
hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s
vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt,
bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.

Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók
meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A
szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle
a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták
megyéjük területéről.

Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe
vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott
úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje
ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett
testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék,
csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle
csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy
pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban
fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá
várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a
poklokra is alászállani…


V.

Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a
lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs
markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár.

– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson.
Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?

– Hajintsd át a kapun.

– Parancsolattyára.

A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva
az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a
kerten át.

– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a
tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta
béhajtani.

– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt
elibém.

Minka asszony megjelent zord apja színe előtt. Az összeráncolta
homlokát.

– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel.
Mivel?

Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme
fehérjeig pirult.

– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem
igértem soha semmit. Talán nem komédiás.

– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a
valakit…

Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak.
Ruházata rongy. Keze, lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de
azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák
pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan
nagyon kevély.

– Kicsoda kend? Mit keres itt kend? – rivallt rá a hatalmas úr dühösen.

Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két
lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy,
az asszony lábaihoz esett.

– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben
megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.

A dáma megijedt. Nem ismert rá Istókra.

– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam
kigyelmedet soha.

– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami
az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.

– Ah!

Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű
igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.

– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen
előttem. Keljen fel.

Istók engedelmeskedett. Felkelt volna ő most már magától is.

– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta
kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a
szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak
egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát,
aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte
egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól
vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet
lángja.

Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és
hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden
ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz
változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott,
mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.

De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon
fordult és nekivágott az ajtónak.

Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte
a kapun…

Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a
füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó
minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája
volt… Leült az árok partjára, mert nem bírta tovább a lába és belebámult
az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott
a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy
szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára
megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei
zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…




A SZERENCSEMALAC.


I.

A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna
rá bolond. Mert _kőccséggel_ jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a
keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a
bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is
jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot
is.

Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés.
Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész
Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se
báránynak, se malacnak.

Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha
Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis
hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal ajándékozta meg
Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel
előbb, mint sem _illett_ volna.

Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a
keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.

A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem
kinézték a hóna alól.

Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát,
homlokára tolta szemüvegét.

– Nini, malac! – kiáltott fel és útját állta Menyusnak.

– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart
térni.

De a kis szemüveges útját állotta.

– Megveszem – mondta és majd kiugrott a szeme.

– Nem eladó.

– Adok érte öt forintot.

… Öt forint egy öthatosos malacért!…

A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az
idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.

– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam
malacát!

Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és
bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek:

– Mit is tetszett mondani?

– Öt forint…

– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen
megbánni a vásárt.

Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és
apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…

– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát:
készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…

Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár
nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.

A nagyságos asszony igen megörült neki.

– Ki van fizetve? – kérdezte.

Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ,
gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:

– Nincs, – mondta, – három pengő jár érte.

Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három
pengőt.

A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a
süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége
is bőven kitelik belőle.

Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor
végett. Ám alig tett három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik!
röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.

– Nini, – ismergeti Menyus, – hisz ez az én malacom!

És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors
elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.

A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő,
senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra
kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.

Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot
subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító
állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.

Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon
a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már
természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta
kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.

Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a
suba labirintusából és a földre potyogott.

A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak
szemüveges, nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.

– Nini, malac! – kiáltott fel sóváran és elkapta a karját.

A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt
mellette, de azért nem hagyta magát.

– Malac hát, malac! – mondta hetykén. – Mi köze hozzá az úrnak!

– Megveszem!…

– Meg-e?…

Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában,
az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik
a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven
bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.

– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer
igen böcsös malac ám ez, már ketten is _kérték_.

– Hogy adja?…

Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és
megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:

– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy
süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…

Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal úgy érezte magát, mint aki
nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme
kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a
malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem
Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát,
kiváltképen ha senki sem tudja meg…

A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem
ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A
legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a
keresztkomája.

No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a
visító malaccal.

Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a
keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy
fiskálisforma, téntásujjú úrnak.

Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a
malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele
ment, jobban mondva előtte.

Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna
előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt
megállott: nem volt Menyus sehol.

Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved az érdekelt felek
valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább
beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre.
És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a
malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép
eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.

Rendelt egy liter bort s a malacot rábízta a kocsmárosra.


II.

A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a
jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.

Ekkor fölemelkedett a polgármester.

– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam
ebédeltek valamennyien.

Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző
és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.

– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém
kárbaveszett.

– Malac?! – csodálkozott a polgármester.

– Malac?! – búgta búsan az árvaszék elnöke is.

– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester
kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is
én vettem meg.

A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac
lesz ebédre: sült malac.

– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, –
megesszük vacsorára hidegen.

– Úgy se bánom – adta meg magát a főnótárius.

– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis
tokánynak lesz elkészítve.

Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a
különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.

A polgármester leszólta a pogácsaevőket.

– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz
tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy
malac lesz…

Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett
irígységből.

– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.

A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még
sokkal bosszúsabban jött vissza.

– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.

Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a
malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje
felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.

– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.

– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. –
Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.

A polgármester elképedt.

– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!

De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség,
a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.

Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a
polgármester is.

Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy
malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.

A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.

– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!

– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.

– Hát az a kacskaringós bajuszú.

A polgármester felrántotta szemét.

– Miféle bajuszú?

– Kacskaringós bajuszú…

De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.

– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.

– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?

A polgármester szétválasztotta őket.

– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a
malacát.

A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.

– Én vettem meg, ha mondom!

A polgármester dühbe jött.

– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…

– Én sem vagyok tán hülye!…

Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit.
Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el
kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még
amúgyabb jártak: kirukkolt vele.

– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki
humorral, – hanem én is.

Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.

A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem
nevetett.

– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva,
hanem azon, hogy hol ebédelünk.

– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én
ebédemnek már fuccs: _megöregedett_.

– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz
személyre való ebéd.

– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a
Bikába ebédelni.

Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki
nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.

Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt,
talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.

Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag
szimatán.

A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és
fölizgatta a csiklandós orrokat.

Először a főfiskárius orrába csapódott.

– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.

– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.

– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.

A főjegyző gyanura kapott.

– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől,
kitől vette.

A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a
kocsmába. A többi úr libasorban utána…

És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden
várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a
régi gazdájára is…

Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a
tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a
dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban
érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem
ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány
élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy
igen furcsán tisztelték az urak.

– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.

– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.

– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.

Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett
nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú
árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze
felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.

Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben
leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.

– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt
falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!

– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen
főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.

– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az
aljegyzővel, – és hozza ide.

Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma
levegőjét kifogásolta.

– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott
hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…

– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.

Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy
megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a
kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.

A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták
útjukat a Bika felé.


III.

Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad
a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára
terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy
kispekulálja a menekülés útját-módját.

Menyus is ezenképen cselekedett.

Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre
lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a
fegyveres embert vette szemügyre.

Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó
volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény
csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.

Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan.
Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább
rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják
szégyenszemre.

– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a
tiszteletemre.

A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a
szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:

– Adj’ Isten!

De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember
természete.

– Cihelődjék kend, – morgott rá Menyusra, – megyünk a kóterbe!

– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két
üveget.

De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és
kituszkolta az ajtón.

Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell
szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán,
belesugott a rendőr fülébe:

– Komám!

– No?

– Van-i kendnek gyereke?

– Van, hál’ Istennek, öt.

– Ugyan, úgy-e? És egészségesek?

– Miért kérdi kend?

– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer,
ráférne a gyerekekre a csizma.

A rendőr nem tudta elképzelni sem, hová akar Menyus kilyukadni.

– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban
szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.

A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett
a szava.

– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam
a kend fijait.

– A fijaimat?! Nincs azoknak kutya bajok se.

– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék
nékiek új csizmát venni.

– Csizmát?!… Mi a f.....k?

– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit
most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha
meglesz a vásár, odébb mehetünk.

No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust,
olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.

… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége:
szügyibe vágta bús fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és
sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem
egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.

Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus,
hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy
mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se
használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az
urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a
szívüket.

Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem
eszelte egy lézengő tyúkprókátor.

Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta
a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és
bemutatkozott.

– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a
rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.

Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen
egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba
állani.

– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú
embert.

– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette
a koma vállát.

– Mögmondjam? – habozott Menyus.

– Meg hát, különben hogy segítsünk rajta?

Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre
rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.

A kis prókátor végighallgatta figyelmesen, aztán megcsóválta fejét.

– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig
lehet rajta segíteni.

Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra
ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!

Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort,
vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.

– Segítsen rajtam az úr, – nyögte, – ha Krisztusa van!

– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért
megpróbálhatunk valamit…

– Mondja, – rimánkodott Menyus, – áldja meg valamennyi szent!

– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a
jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az,
hogy van-e tíz pengője?

– Van.

– Akkor – folytatta Márton mester – ide hallgasson:

– Kétrét áll a filem…

– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha
meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva,
sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!

– Akármit kérdeznek?

– Akármit kérdeznek.

Menyus igen furcsállotta a különös tanácsot, megcsóválta fejét.

– Nem tesz az úr lóvá? – kérdezte gyanakodva.

Az ügyvéd eloszlatta a gyanuját.

– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem,
ha bevált a fütty.

… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az
óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a
tárgyalási terembe.


IV.

Menyus _pozitúrába_ vágta magát a polgármester előtt. Állát előre
nyomta, úgy hallgatta a kérdéseit.

A másik két érdekelt fél: a főjegyző és árvaszéki elnök egy rossz
bőrdíványon szivaroztak és kárörömmel kísérték minden mozdulatát.

– Hogy híjják? – kezdte a polgármester a vallatást.

Menyus bevezetésül úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Hogy híjják? Mi a neve? – ismételte a kérdést a polgármester
dörgedelmesen.

Menyus vigyorogva intett a fejével, hogy no most már érti.

– Fitty! – mondta és elkacagta magát.

A város érdemes feje elképedt.

– Mit mond kend?

– Fitty! – ismételte a koma a füttyöt és csak úgy rengett a véknya, úgy
kacagott.

A polgármester ránézett a főjegyzőre, a főjegyző az árvaszéki elnökre,
kényelmetlenül érezték magukat valamennyien.

A második kérdés már egész bátortalanul hangzott el. A többi is.

– Milyen vallású?

– Fitty!…

– Családi állapota?

– Fitty!…

Ennyi untig elég volt a polgármester úrnak. Szánalommal vegyes
irtózattal beszüntette a vallatást. Világosan állott előtte a tény: a
büntetéstől való félelmében megtébolyodott a szegény paraszt.

– Elég, jó ember, – hirdette ki a végzést, – hazamehet.

– Szegény ördög! – motyogta halkan az árvaszéki elnök.

– Elment az esze! – sajnálkozott Menyuson a kegyetlen főjegyző is.

Menyus ez utóbbinak még odafüttyentett egy mérges fittyet, aztán
kikecmergett a teremből. És bizonyára meg sem állott volna hazáig, ha
fiskálisa útját nem állja a folyosón.

– Ide a tíz pengővel, atyafi!…

Menyust módfelett bosszantotta a kényelmetlen intermezzo… Úgy megörült a
szabadulásnak, hogy akár cigánykereket is hányna és lám, ez a kis
karikalábú elrontja az ő nagy örömét: a pénzét kívánja!

– Ne teketóriázzék, barátom, de fizessen – piszkálta Csibe Márton
türelmetlenül.

Dejszen, most már azért sem akart Menyus fizetni… Csak kivághatná magát
valahogyan… Valami furfangos kifogáson törte a fejét, de nem jutott
eszébe semmi… Azaz dehogy nem. Mire való a fütty?… Lesandított
félvállról a kapzsi prókátorra és ráfütyült a feje tetejére.

– Fitty!

Márton mester dühbe gurult, hogy saját tanítványa a tulajdon
tudományával akarja lefőzni.

– Micsoda?! – szörnyülködött elképedve. – Nékem is fitty?

– Fitty hát, fitty! – válaszolt Menyus flegmatikusan.

– Dejszen, nem addig van a’, – fortyant fel Csibe, – fizessen, vagy
leleplezem.

Ám Menyus egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetéstűl. Ezt felelte rá és
kevélyen panyókára kapta subáját.

– Nem fizethetek, mert még az úr is azt találná hinni, hogy bolond
vagyok, azt pedig nem szeretném.

Mondván, búcsút intett fejével és hűtlenül faképnél hagyta megmentőjét,
hogy megvegye a keresztelőre szánt süvegcukrot.

Mert hát a komájával csak mégsem komiszkodhatik egy szoboszlai szabad
hajdu, még ha nem is híjják Berecki Menyusnak.




AZ IGAZSÁG.


I.

Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki
szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az,
hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más
az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben,
csak hajban nem kívánatos.

Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek
híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte
ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel
élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit
pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.

Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem
felezett meg vele semmit a világon, inkább tökéletes visszája volt az
urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére
nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha
idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.

Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége,
hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a
jegykendőjét.

Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is
bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint
akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán
gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt _portékát_
visszaszerezni.

Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki
Jánossal _mehetett_ el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos
gazda, özvegy ember.

Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez
meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a
feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is
hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.

Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell
folyamodnia… Az asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki
Jánossal kell valahogy megalkudnia.

Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a
_masinát_. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén
lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az
igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember
bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.

Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett,
amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz
pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi
portájára. Benyitott a pitvarba.

A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter
köszöntötte:

– Aggyisten!

Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy
elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.

– Nini! – szaladt ki száján a csudálkozás önkénytelenül.

– Itt vónék – jelentette Péter széles vigyorgással.

– Hásze’ látom…

János lábához csusztatta a kalapácsot, amivel a szöget verte.

– Mi köll kendnek?

Péter kivette szájából a pipát és a gazda felé böködte.

– Mögvallom, kialvadt a pipám, masina kéne.

János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta
azonmód.

– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.

Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János
belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…

– Ott a komóton az acskó: tőtsön kend.

Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött…
Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.

– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi
hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.

János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát
általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit,
akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.

– Mér’ mondi ezt kend? – kérdezte csudálkozva.

– Mer’ kedvelled az _igasságot_. Magam is úgy vagyok én azzal, tudnék
tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint
Péter apostoj maga…

– Az igasságba?

– Abba!…

Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre
eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.

Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást
követett el a vendéglátás terén.

– Nem ülne le kend nálam? – kínálta hellyel a szeretője urát.

Az azonban kosarat adott neki.

– Minek? Nincs _mihő’!_

A célzás elég világos volt, hogy nem lehetett félreérteni.

– Hásze’, – mondta János, – egy pohár borral szíveskedhetek.

Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és
töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:

– Bor, búza, békesség, szép asszony feleség!…

Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az
asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek,
megelégedettnek látszott.

– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg,
mintha egy megszökött macskáról lenne szó.

Jánost újra elfogta előbbeni zavara.

– Az asszony? – kérdezte. – Az asszony? Az most alighanem dagaszt.

– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap _gyütt meg_, oszt mán
dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!

János a Péter biztató magatartásának hatása alatt elszólta magát:

– Isz mán rég mögszoktuk egymást.

Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.

– Mög-e? – kérdezte. – Miolta?

János nem tudott hazudni.

– Mán idestova egy éve lesz…

A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem
bántották a szarvai.

– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy
a Bogár-gyerek is nyalta a sót?

János elkomorodott. Férfiúi önérzetét roppant bántotta a férj gyanuja.

– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele,
ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát.

Péternek rengeteg élvezetet szerzett a szerető féltékenysége.

– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony
az Ágnyes, hívséges.

A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda
természetét.

– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez
nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.

Péter adta a meghunyászkodót.

– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend
ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok…
Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…

Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült
neki.

– Mi hanem?! – fortyant fel János haragosan.

– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer
elvétette kend a _szent_ igasságot.

János végkép kijött a sodrából.

– Az igasságot?! – dühösködött. – Ijjet meg ne mondjon rám senki.

A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most
bontakozott ki teljesen.

– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár
pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… –
Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…

János elszégyellte magát.

– Hát hun az igasság, lássam?

– Nálamnál, – vágta ki Péter, – az én kebelemben.

– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan
parádés asszonya legyen.

Péter sunyított a szemével.

– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen _kuszpitos_ vagyok?
Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne,
akkora _drugár_ is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember
vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.

– Nohát! – böffent fel János.

– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak,
öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod.
Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom,
meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez
ellen még nem kapálódzok, mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te
megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…

Újra megpihent Péter és újra megfeszítette a János türelme fonalát.

– Mi halom?! Nyögje ki kend!

– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság,
hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…

– Nem tartozok én kendnek semmivel se!

– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág?
Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!

János újból elszégyellte magát. Lejjebb adta.

– Nem loptam én azt el, – mondta kelletlenül, – magától gyütt.

– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem
híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a
számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom,
azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.

Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában
becsületes lelkét.

– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az
asszony!?

– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, –
oszt verje haza.

– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami
egyebet.

– Az igasság, – állította Péter, – nem gyün ki másképen.

János megcsóválta fejét.

– Próbálja meg kend, kend okos ember, kigyün a tán másképen is.

Péter kifordította tenyerét.

– Ha csak más asszonyt nem kerít kend nekem.

A gazda gondolkozóba esett.

– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után,
félszemmel vendége felé pislantva.

A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb
fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott
újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.

– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy
legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.

János föllélekzett.

– Hát teszem, minek lehet annyi böcse?

– Azon kend törje a fejét…

– Adok egy tehenet…

A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó
tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így
kitalálta…

Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki,
vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja.
Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:

– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak
mégse ér fel: azt beláthati kend.

János tökéletes gavallérnak bizonyult.

– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét.
Mivel szerezzem meg?

Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó
szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy
kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is.
Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.

– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért
odaadom az asszonyt.

János nem teketóriázott sokat.

– Gyűjjék kend az ólba, válogassa ki a teheneit…


II.

Péter vígan kocogott haza a két tehenével, világéletében sem csinált ő
ilyen jó vásárt soha. Egy veszett, kirúgós asszony után futkosott és két
jámbor fejőstehénnel érkezett haza.

A váratlan szerencsétől úgy nekikevélyedett Péter, hogy ezentúl szóba se
állott akárki fiával. Lett (kapott a tehenekre) gazdasszonya is, pénze
is. Egyszóval vígan élte világát…

De ezzel még nem ért véget a Péter szerencséje… Egy szép napon ugyanis
valami nyöszörgésféle ütötte meg a fülét. Kinézett az ablakon. Hát
valami fehérszemélyen akadt meg a szeme. Háttal volt, hát nem láthatta,
kicsoda, csak azt, hogy igen sírt. Péter ráhujjantott:

– Mit rücskölsz, he? Eredj haza sírni.

Az asszony megfordult. Péter hátratántorodott, majd leesett a lábáról.

– Te vagy az, Ágnyes?!…

A felesége volt…

A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy
hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites
urától tűri el.

Péter ütött a fejével.

– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a párját. – Meg is verlek
rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat,
békességben lehetünk.

Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház
rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott
és kisikálta a konyhát…

A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem
jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság
elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…

Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még
aznap beállított hozzá.

– Hej, bátya! – dült be ajtóstúl a házába. – Ide a riskáimmal!…

Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a
visszájárúl is.

– Miféle riskákról szaval kend? – kérdezte csodálkozva.

– Hát azokrúl, amiket Ágnyesér’ adtam.

Péter tágranyitotta szemét.

– Azokrúl-e? Hisz azok rég az én jószágaim.

– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem
maradt nálam!…

– Arrúl ki tehet?

Vérbeborult a János szeme.

– Hát ez az igasság? Az a híres igasság, amivel kend mögfogott engem!

Péter válla közé húzta sunyi nagy fejét.

– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel
én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam
az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza.
Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert
valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem
adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság _ma_ és nem más. Igaz-e?

János megvakarta a füle tövét.

– Aki áldója van, – sóhajtott fel búsan, – se menyecske, se tehén.

– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög
vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!




EGY TITOKZATOS KALAND.


I.

Csúnya vagyok, mint az északi szélvész, kopott, fakó, mint a kitömött
bagoly, amibe beleesett a moly.

Ezt azért bocsátom előre, mert így érthetetlenebb, tehát eredetibb a
grófnéval lejátszódott kalandom története.

… Úgy kezdem, mint a divatos novellisták.

… A 325. számú bécsi vonat prüszkölve száguldott tova, villogó két
tűzszarvával utat törve az éji sötéten át… A hold kidugta pufók képét
egy rongyos felhő kárpitja mögül s szelíden hunyorgattak a kicsiny
ártatlan csillagok…

Egy leborravalózott elsőosztályú fülkében magánosan merengve üldögéltem
s miközben egy dzsánaklist füstté fujtam, régi kedves emlékek, elégikus,
fájó ábrándok kavarodtak fel multam homályából lelki szemeim előtt s
egybevegyültek szivarkám kékellő füstjével…

Képzeletem versenyt száguldott a gőzszörnyeteggel, csakhogy én fölfelé
törtettem a csillagok honába, a gőzös meg vízszintesen, vasban kiszabott
útja szerint. És az én fantáziám nem akart pihenni: minden pillanattal
merészebb lett a röpte, holott a lokomobil meg-megpihent, ha kifogyott a
szussza, hogy vizet vegyen. Ilyenkor elsikoltotta magát és fujva,
prüszkölve elcsendesedett. A vonatvezető pedig harsány hangon hirdette
ki, hogy hol vagyunk.

– Érsekújvár!

A durva földi hangok fölriasztottak mélázásomból; beszüntettem lelkem
utazását és kinéztem a kocsi ablakán. – Vennék egy sonkászsömlét,
gondoltam magamban, ha helybe hoznák.

De nem hoztak helybe, csak sört. Hát sört ittam és szidtam a pincért,
mert nem volt friss csapolás. Aztán újra rágyújtottam egy szivarkára és
elégülten gondoltam el, hogy milyen urasan utazom is én! Egy forintért,
akár egy főhercegnek, vagy udvari tanácsosnak, külön fülkét adott a
kalauz.

De ez a gondolatom csakhamar kiverődött fejemből. A kocsi folyosóján
sürgés-forgás… Egy inas szattyánbőr-kézitáskával… egy komorna két
kalapskatulyával… a kalauz kalaplevéve… és egy lefátyolozott karcsú
hölgy lebegve – ostromot intéztek magános fülkém ellen.

Hohó, ez nem járja! – gondoltam magamban, de csak gondoltam, nem mertem
szólni, mert az öreg úr igen gyanusnak tetszett nekem, alighanem
kegyelmes úr lehetett. Már pedig én csak irodaigazgató vagyok a
pénzügynél és kicsapatni nem akarok.

Szerencsémre nem soká feszélyezett az excellenciás, úgy látszik, csak a
leányát kísérte el, leszállott a vonatról.

Hárman maradtunk a fülkében. A fátyolos hölgy, akit méltóságos grófnénak
szólított a komorna; a komorna, akit Bettinának szólított a grófné és
én: Piatsek Ferenc irodaigazgató a pénznél.

A Betti igen csinos volt. A grófnéról eleinte nem tudtam semmit a
fátyola miatt. Kombinálnom kellett.

Kombinálni jól tudok. Valamiként a régészek képesek egy tizenötezer éves
csülökcsontleletből megszerkeszteni az egész antidiluviális állat képét:
azonképen én egy finom női bokára rá tudom képzelni az egész női aktot.
Miután igen csúnya vagyok, sokszor mulatok magamban ilyen szárazon.

Megpillantván a grófnénak szoknyája alól kacéran kikandikáló bokáját,
legott tisztában voltam vele, hogy útitársnőm nem utolsó lelet és nem
antidiluvium.

Hamarosan kitűnt, hogy nem csalódtam. A grófné ugyanis alig pihente ki
magát, kiküldte Bettinát és lefeküdt a velem szemközti ülésekre,
betakarván magát egy puha plüsstakaróval.

Még soha sem voltam ilyen bizarr, bűvös-bájos helyzetben. A szívem igen
kopogott és mindenféle bolond gondolatom támadt. Különösen midőn a hölgy
levetvén fátyolát s felém fordulva, lehúnyta szemét. Remek arc volt,
soha életemben nem láttam olyan finomat.

Eleinte csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok szép, aztán az bosszantott,
hogy gyáva vagyok, később már a származásom is dühbe hozott, végül
keserűen kifakadtam a sors ellen, amiért tintatartó mellé helyezett
egész életemre, ahelyett, hogy ereimet donjuáni hajlamaimnak megfelelő
vérrel látta volna el.

… Ha Don Juan lennék, – gondoltam el dühös tehetetlenségemben, – most
fölcsókolhatnám a szép grófnét és Budapestig elhitethetném vele, hogy
üdvözülés kizárólag csak az én karjaimban létezik… Vagy: ha Don Juan
lennék, letérdelnék melléje és pici íves ajkára hajolván, lerészegíteném
magamat ambrás lehelletétől… Vagy még: ha Don Juan lennék, átkarolhatnám
karcsú derekát és…

Egyszóval annyi mindenféle donjuáni fogást eszeltem ki, hogy megélhetett
volna belőle három Don Juan is. De mihaszna, irodaigazgató vagyok
csupán, egyet sem mertem végrehajtani.

Csak sóhajtottam és izzadtam. És mindig Őt néztem. A takaró szorosan
hozzátapadt észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Oh, azok a
bokák! Imádom a karcsú bokát!

Irodaigazgatónak lenni és imádni a karcsú bokát: van-e ennél nagyobb
tragédia?

Nem is állottam sokáig tantaluszi kínjaimat: kimentem a folyosóra, mert
majd kettéhasadt a fejem. Kidugtam az ablakon a friss levegőre… Szíttam
a friss levegőt és sírtam mérgemben.


II.

Uraim és hölgyeim, nem tudom: tudják-e: mi a meglepetés?

Ha villám csap le két arasznyira az ember orra elé: az kellemetlen
lehet, de még nem meglepetés; ha az ember két ternót nyer egyvégből: az
bizonyára kellemes véletlen, de még ez sem meglepetés; hatszoros
halmozást nyerni a lóversenyen: komisz szerencse, de még ez sem az
igazi.

Az a meglepetés, ami engem a folyosón ért, mikor a fejemet
szellőztettem.

Elmondom: nincs-e igazam?

Az történt ugyanis velem, hogy a grófné, a kegyelmes úr leánya, a világ
legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha
csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:

– Muki, az Istenért, meghűtöd magadat!

– Muki! – ismételte duzzogva és szerelmesen vállamra hajolt.

Hát ezt nevezem én meglepetésnek.

… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy
hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz,
mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:

– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én
vagyok a Mmummuki.

Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult
volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.

A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta
molyos szakállamat.

– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed,
ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.

– … Pipidet?!…

– Hát nem vagyok én a te pipid?

– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy
bizony.

– Te meg a bocim vagy – susogta lágyan, szerelmesen.

– Én a bocid – mondtam.

Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban
csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen
megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a
grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és
hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta.
Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson
pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.

Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy
tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy
ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem
kellett a pénzre néznem.


III.

Uraim és hölgyeim, tetszik-e tudni: mi a hideg zuhany?

A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének
valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt
sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a
nyakam közé kaptam.

Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd,
egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben
otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája
lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna
ébren, édesdeden aludt.

Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre
csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s
ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a
kis hamist…

Most jött a tuss.

Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna)
visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le
a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott
előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a
majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.

– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a
vészféket.

De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a
kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a
vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam
a világ állása felől.

Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf
maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz
szellem rémes játékot űzött.

Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a
kis kézitükrömbe.

Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos
tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy
vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.

Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert
azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.

… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént
lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy,
akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, –
konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.

Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen
bekukucskáltam.

Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt
az őrült, nem én…

Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba
menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára
Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a
partnerem.


IV.

Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom
éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.

– Piatsek urat keresem – mondta arrogánsan.

Én is királyi tanácsos volnék, vagy mi, visszaszemtelenkedtem neki.

– Nem vagyok otthon senki számára, mert ebédelek.

– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a
tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.

– Én nem vagyok tudós – jegyeztem meg gőgösen.

– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az
eszközöm.

– Hát akkor hagyjon engem – kiáltottam rá mérgesen.

De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem szembe és belém szegezve
szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.

– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm
kellett.

– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó
huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?

Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem.
Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült
asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a
szakaszunkban az egész utazás alatt.

– De utaztam – válaszoltam némi habozás után.

– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott
a fülkéjébe.

– Igen, – mondtam bánatosan, – egy szegény őrült asszony volt.

A tudós tacskó szeme megvillant az őrült szóra.

– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem
szólította önt Mukinak?

Elképedtem. (Honnan a manóból tudja? Tán mégis meglesett?)

– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket.

A kis veres mintha örült volna felháborodásomnak, aprókat kacagott.

– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses
napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.

Égnek meredt a hajam.

– Akkor honnan tudja?!

Rám se hederített, folytatta a vallatást:

– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg.
Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán
végkép elfelejtette.

Majd kiugrottam a bőrömből. Keresztet vetettem magamra.

– Isten csudája! – kiáltottam fel. – Nem a Belzebub maga?

– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott
megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének
az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott
médiumom.

Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát
nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?

Önkénytelenül felébredt bennem a lovagias érzés hipokrízise.

– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul
visszaélt titokzatos hatalmával, ön azzal az ártatlan nővel egy
aljasságot művelt.

– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány
grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi
oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy
vénasszonyt is.

Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor,
szégyenkezve bár, de megmondtam neki:

– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét
legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.

Megigérte, hogy úgy lesz. És be is váltotta a szavát.

Azóta már háromszor voltam Muki.

Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet,
donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s
mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?

Nem igaz?…




STANCI NÉNI.

Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a
világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már
be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el,
mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már
én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a
paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig
titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a
közénk torlódó akadályokat.

Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol
Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem
történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem
magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián.

Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum
aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek
vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt
végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében
elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.

Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a
hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék
Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett
morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.

Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni
egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt
szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.

Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is
segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is
egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot
prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan
ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.

– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam rajta, mivel
jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni
Pohorellára.

– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci
néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd
meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.

– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, –
Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy _jó blattot_
tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az
eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.

Nem értettem a dolgot.

– Miféle eshetőségeket? Hisz Stanci néninek három gyermeke van…

– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény
Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi
egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a
világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha
megszeretteted magadat Stanci nénivel.

– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem
vagyok én örökséghajhász.

– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz
Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell
magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.

Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden
okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől
sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú
felügyelete alatt.

Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett
kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha
nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami
tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor
kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton
szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.

Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam,
mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert
Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy
nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni,
amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat,
hogy éhes vagyok: a jó blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú
létániát. Majd belehaltam.

– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.

Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora
egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a
betegségemről…

– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy
csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és
sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?

– De köpök – hazudtam szemtelenül, hogy megsajnáltassam magamat.

Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit
vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak
pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az
eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is
megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves
unokatestvéreim egészsége felől.

– Hát a Bettike hogy van, Stanci néni, meg a Pista, meg a Bandi?

– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú
vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti francia
órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van,
– Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol,
mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.

– Szeretném őket megcsókolni – jelentettem ki a _jó blatt_ érdekében.

A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba
jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy
kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy
megkapják tőlem a hektikát.

– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a
hektika igen ragadós.

Stanci néni megvigasztalt:

– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok
pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen
neked… Mondd meg neki.

– Megmondom neki…

Stanci néni, hogy-hogy nem, igen megszeretett estvélig. Egy órával
vacsora előtt behivatta szigorú fegyelem alatt tartott gyermekeit és
megengedte nekik, hogy hammerundglokkézzanak velem. No, el is nyertem
tőlük vacsoráig minden babjukat, ami sírásra fakasztotta Pistát, vízfejű
unokatestvéremet és titkos káromkodásra Bandit, a lumpot. Csak Betti
nevetett a veszteségén. Ő úgyis unta a játékot, láthatólag kacérkodni
szeretett volna velem. Meg is tette a játék után.

– Te, Laci, miért nem csókoltál meg, mikor a kuzinod vagyok?

– Megcsókolnálak én, – jelentettem ki lelkesen, – csak nem engedi meg a
néni.

– Miért nem engedi?

– Mert hektikám van.

Nagy huncut volt Betti, elkacagta magát.

– Van neked, majd megmondom micsodád!

Addig ingerkedett velem, míg teljesítettem a kívánságát. Nehogy butának
higyjen, megcsókoltam a dupla ajtó között. (Szegény Cillike, ha tudta
volna, de kikaparta volna a szememet!…)

Megérkezésem napján nem történt egyéb nevezetes esemény. Vacsorára
köménymagos levest kaptunk és ismét krumplit, mert lehetett bár szép
birtok Pohorella, a nénike nem tüntetett a szépségével, úgy élt rajta,
mint egy nyugalmazott kisdedóvónő…

Kilenc órakor még egy félfazék pemeteteát diktált belém a néni, aztán
azonmód ágyba parancsolt.

Másnap reggel felköltöttek már hat órakor, megkávéztattak,
megpemetéztettek és unokatestvéremmel egyetemben a kertbe küldtek, hogy
ne legyünk láb alatt…

Az ebéd is csak olyan sovány volt, mint a vacsora és a reggeli, ami,
tekintve, hogy étvágyamat rettenetesen fölcsigázta a mértéktelen
pemeteélvezet, dühbe hozott. Elhatároztam, hogy két napig sem állom ki
Stanci néninél, inkább megszököm valahová.

Igen ám, csakhogy Betti, a huncut Betti, észrevette a rosszkedvemet és
igen vigyázott rám. Hizelkedett, mint a macska, vigasztalt, simogatta a
kezemet, egyszóval belémszeretett.

Szép leány volt Betti, valósággal féltettem tőle az erényemet: hogy
hűtlen leszek az én szegény kis Cillikémhez.

Ezt nem akartam. Összeszedtem minden férfiúi energiámat s kijelentettem
a szirénnek:

– Bocsáss meg, Bettike, de én nem szerethetlek téged, mert már
eligérkeztem.

Ekkor sült ki, hogy milyen mérges leány volt ez a Betti. Minden
teketória nélkül a szemembe vágta, hogy nem is kellene neki egy olyan
nyápic, hektikás ember, mint én, a mamája se adná nekem, mert úgyis meg
fogok halni egy év mulva és akkor az övék lesz a csomádi birtok, ami az
apámtól maradt rám.

Önkénytelenül elnevettem magamat:

– Kitől hallottad ezt? – kérdeztem kacagva.

– A mamától, ha tudni akarod.

No, gondoltam magamban, szépen vagyunk. Az én mamám három unokatestvérem
halálára spekulál, hogy rám szálljon a birtokuk, az unokatestvéreim
mamája meg az én hektikámra bazíroz, hogy megkaparintsa gyermekei
számára az én birtokomat. Micsoda képtelen anyai szeretetek!

No de, tettem fel magamban, legalább javamra fordítom az egyiket a két
szeretet közül. Asztalhoz ültem és a következő levelet írtam mamának:

»Édes mamácskám!

Betettem a jó blattot, Stanci néni valósággal imád. De csak azért, mert
azt hiszi, hogy hektikás vagyok és Csomádot az ő gyermekei fogják majd
halálom után örökölni. Mindazáltal jó gondomat viseli: reggeltől estig
pemetével itat és kutyazsírral fenyeget. Már hánytam is. A Betti meg rám
szeretné magát varrni.

A fiúk kövérek, mint az ágyú és olyan egészségesek, hogy megeszik a
lósóskát is. Egész nap a réten legelnek, mert otthon nem kapnak eleget
enni.

Különben igen jól érzem magamat. Szeretek itt lenni. Betti igen jó
hozzám, kár, hogy hektikás.

Csókol, ölel, hálás fiad

Laci.«

Még Sinon, aki becsempészte a falovat Trójába, se írhatott volna ennél
ravaszabb levelet. Másnap estére megjött rá a sürgöny: »Gyere haza
azonnal. Anyád.«

Harmadnapra már otthon voltam és megmérgeztem Plutót a kirántott
szivaccsal… Az éposz folyik…




JÓZSEF ÉS MARCI.


I.

Az én időmben, azaz mikor én voltam az sz–i járás szolgabírája, Horvát
Marci volt a kelecsenyi főbíró, senki más. De jóval később is csak ő
viselte ezt a méltóságot, valameddig csak a füle mozgott. Méltán pedig,
mert ő volt a falu legokosabb embere, beleszámítva az urakat is. Csak az
volt a hiba, hogy utálta a tételes törvényeket: fejbül csinálta az
ítéleteit, mint Salamon király.

Nekem, a szolgabírónak, persze nem tetszett az öreg ilyetén bölcsessége,
mert a megyénél végre is nekem kellett érte helyt állanom, ami gyakran
nehéz sor vala, mert minden törvénynek csak még se lehetett a nyakát úgy
kicsavarni, hogy rápasszoljon az én Marcim antikmódi ítéleteire.

Egyszóval sok bajom volt az öreggel. Magam sem tudom, hogy miért nem
csaptam el őkigyelmét. Nyilván féltem tőle, imponált is nekem s mi tűrés
tagadás, szerettem is őt. Csupa tömör erő volt, klasszikus nyugalom,
hajthatatlan akarat, vakmerő önbizalom…

Különben mit fejtegetem az öreg tulajdonságait! Az emberi lelket a példa
magyarázza meg a legvilágosabban: elmondok róla egy történetet.

188...-ban Sz...n tartották meg az úgynevezett király-gyakorlatokat. Ez
alkalommal néhai való jó József kir. hercegünk is lerándult a járásomba
és Kelecsenyben szállott meg. Vévén a hivatalos értesítést,
mindenekelőtt magam elé citáltam Horvát Marcit.

– Hallja-e, bíró uram, nagy megtiszteltetés éri a falut. Itt fog
megszállani József kir. herceg Őfensége, a grófi kastélyban.

– Tőlem gyühet – jegyezte meg Marci egyszerűen.

– Igen ám, csak hogy parádéval kell az ilyen nagy urat fogadni: úgy
kívánja a falu becsülete.

– Hásze, – hagyta helyben Marci, – kimehetek eléje és kirendőhetem a
szüzeket is.

– Jó lesz, Marcikám… Aztán gondoljon ki valami rövid dikciót; kend a
falu feje.

A vén bíró megcsóválta fejét.

– Hisz csak nem vagyok tán irígy, szót adok én neki annyit, amennyi csak
ráfér.

– Jól van, bíró uram, – kezeltem az öreget szőrmentén, – de vigyázzon ám
a szabad szájára, mert egy királyi herceg nem olyan közönséges ember ám,
mint mi vagyunk.

De ezt már nem ismerte be Márton.

– No, no, – mondta, – csak ojjan ember bíz a, mint más. Ű is _kétágú_,
én is kétágú vagyok. (A lábát mondta ágnak.)

– Ez nem egészen igaz, – tiltakoztam a meghatározása ellen, – mert nem a
láb teszi az embert, hanem a hatalom. Ő száz annyi embernek parancsol,
mint mink.

Marci csak rázta a fejét.

– Löhet, – mondta, – de nékem nem parancsol, ez az embereimnek nem
parancsol, ergómorgó itt Kelecsenyben én vagyok a nagyobbik úr.

Nem okoskodtam vele tovább. Úgy se tudtam volna megváltoztatni a
világfelfogását. Hát csak a szavát vettem, hogy ott lesz a parádén
kékbeli posztóban s leveszi a kalapját rendesen, nem csak úgy, ahogy
nekem szokta, hogy a feje fölé emeli egy fél hüvelyknyire. Továbbá
megigértettem vele, hogy nem fog mókázni a szóval, hanem komoly
méltósággal felel, ha szóra méltatja a királyi herceg. Végül, hogy nem
önt fel a garatra, valameddig ki nem vágta a faluja becsületét.

Marci mindent megigért szentül. Még arra is rájött egész magától, hogy
jó lesz talán a pipáját a csizmája szárába sülyeszteni a királyi herceg
_kedvéért_, mert hátha szemet szúr neki a kupakos jószág, ha a kalapja
karimájában hagyja.

– Jó, – mondok, – a királyi herceg ugyan maga sem igen ellensége a
makrapipának, de illendőség az illendőség – a pipa csakugyan nem a
kalapkarimába való.


II.

Elérkezvén a nagy nap: kihajtattam az állomásra jó egy fél órával a
királyi hercegi különvonat érkezési ideje előtt, hogy szemlét tartsak az
ünneplő gyülekezeten. Rendben találtam mindent: szüzeket, bandériumot,
diadalkaput. Csak Horvát Marci hiányzott persze. Stafétát szalasztottam
érte: hogy hozza magával a gallérjánál fogva…

A staféta visszajött, de bíró nélkül.

– A bíró úr – jelentette – tisztölteti a szolgabíró urat, de még nem
gyün, mer nem _akar_. Aszondi, hogy aszongya: kár az üdőt pocsékolni,
inkább a gőzös várjon rá, mint ű a gőzösre, mer annak nincs lelke.
Különbest helybe lesz idején, csak a szekere tengelyét keni meg.

Dühbe gurultam… Engem ugyan meg nem szekíroz az adta bírája!

Ráhujjantottam a törvénybíróra:

– Zitás!

– Tessen parancsolni?!

– Kend képviseli a falut, azaz hogy kendet fogom a királyi hercegnek
bemutatni Horvát helyett. Értette?

– Értettem alássan.

Gondoltam magamban, egyszer életemben én is kifogtam a vén sunyi Marcin…
Az ám!

… A gőzmozdony elfüttyentette magát. A fehérruhás szüzek összebujtak,
mint a libák a vihar előtt; a férfiak torkukat köszörülték; a
bandérista-legények megficánkoltatták apró lovaikat.

Én bementem a pályaudvarra: ott kellett a királyi herceget és kíséretét
üdvözölnöm. A törvénybírót magam mellé rendeltem. Az állomásfőnök
hozzánk csatlakozott.

Csingilingi, csin-durr-krr!… Megállott a vonat. A királyi herceg daliás
alakja megjelent az udvari vagon egyik ajtajában. A többi szakaszból
kiguruló tábornokok és egyéb törzstisztek egyszeribe ott termettek
előtte. Egy ezredes felrántotta az ajtót: a királyi herceg kiszállott.
Szájában kevély makrapipa ágaskodott a zápfoga között. Arca ragyogott a
jókedvtől, sapkája félre volt vágva legényesen. A perronra lépett
kísérete sorfala között s miután eléje tolakodtam, megállott előttem.

Nem tudom, illett-e, de bemutatkoztam, és bemutattam neki a törvénybírót
is.

– Zitás, a falu bírája.

Ebben az ünnepies pillanatban (látni nem láttam, mert összefolytak
szememben a világ összes színei és alakjai), nem láttam, de a patkolt
csizmasarok kopogásából meghallottam, hogy valami nehéz magyar lépett a
perronra és megállván a törvénybíró háta mögött, eképen szavalt:

– Ammög mán nem igaz, mer a falu bírája én vagyok.

Mondván kipöndörítette Zitást a helyéből s maga állott oda. Azzal
megemelintette kalapját a királyi herceg előtt, de csak úgy, mint nekem
szokta: félhüvelyknyire s imigyen üdvözölte a nagyurat:

– Szerencsés jónapot kívánok, fenséges uram, egészségére váljék az
éccakai nyugodalom!

Persze Marci volt, a rém-ember… Én csak hápogtam, mint az éhes kacsa,
amikor elszalasztotta a békát. Majd észbekaptam és kínos zavaromban
megrántottam a bíró zekéjét.

– A kutyafáját, – sugtam a fülébe, – hol a kalapja?!

Marci úgy tett, mintha nem hallotta volna az intésemet. Pedig
meghallotta a királyi herceg is.

– Ne bántsa, szolgabíró uram, – vette kegyesen (bár némi iróniával)
pártfogásába a bírámat, – öreg ember a bíró, szemébe süt a nap.

Marci ahelyett, hogy a föld alá sülyedt volna szégyenében, helyeslőleg
bólintott a királyi hercegnek.

– Akkurát attól védekezek, – mondta, – mondok: a nap igen nagy úr,
fenséges uramnál is nagyobb _talán_!

A nagyúr elnevette magát.

– Derék ember kigyelmed, bíró uram, kimondja a szót.

– Ki én, – hencegett Marci, – magának a Belzebulony ördögnek is.

De ez már csakugyan több volt, mint a mennyit el lehetett volna tűrni.
Intettem a bírónak, hogy távozzék. De a királyi herceg csak ott
marasztalta, nyilván kedve telt az eredeti parasztban.

– Hagyja, szolgabíró uram, hagyja.

Azzal Marcihoz fordult.

– Hallom, bíró uram, – jegyezte meg kegyesen, – hogy jó termésük volt az
idén.

Idáig csak magam szörnyülköztem a Marci magaviseletén, de rögtön
rákerült a sor a tábornokokra is. Nevezetesen így válaszolt a rettenetes
férfiú a nagyúrnak:

– Jó termés? Mán engedelmet istállok, de akárki mondta is fenséges
uramnak, _lúvá tette_.

… Szerencsére nem sokáig tartott az általános szörnyülködés. Csak addig,
ameddig a nagyúr kivette szájából a pipát, hogy torkára ne szaladjon a
kacagása közben. Mert olyat kacagott, hogy kicsordult még a könnye is.

… Aztán kocsira ült a királyi herceg. Marci meg elém állott nagy
hegyesen.

– Megmondtam, ugyi, hogy csak kétágú a királyi herceg is. A különbség –
magyarázta bütykös hüvelykujját orra elé tartva – csak annyi közöttünk,
hogy őt Józsefnek híjják, engem meg Marcinak.




TARTALOM.

  A kis zászlótartó 3
  Kántor Katica 13
  A rajongók 33
  Szerelem 56
  A gyermek 64
  Egy könnycsepp 76
  A seb 88
  Három leány 97
  A haszontalan leány 110
  A méhek menyasszonya 121
  A parasztmágnás 143
  A sirató asszonyok és a Halál 157
  Hattyúdal 167
  Csikasz 173
  A Pinkász csodája 182
  Az anyajegy 190
  Istenítélet 202
  Két nemes ember 212
  Hermány 224
  Bolond Istók 232
  A szerencsemalac 251
  Az igazság 273
  Egy titokzatos kaland 287
  Stanci néni 300
  József és Marci 310




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 halál tokába halál torkába

51 csak a szerelem…, csak a szerelem…

72 helye legyen helye legyen.

92 ápolót rendelsz stb ápolót rendelsz stb.

95 Nem értelek.. Nem értelek…

108 szép sorjáben szép sorjában

110 és olvasott:.. és olvasott:…

129 faji büszkesége faji büszkesége.

136 A méhektől?…. A méhektől?…

137 magukra maradtak.. magukra maradtak…

140 Sanci néni most Stanci néni most

159 be a paphoz.: be a paphoz:

177 Tudsz balkézzel?.. Tudsz balkézzel?…

180 vagy te nagyon!.. vagy te nagyon!…

185 kenyeret keresni..: kenyeret keresni…

203 Én.. Csúffá Én… Csúffá

265 kend a tiszteletemre, kend a tiszteletemre.

279 János haragosan, János haragosan.



***END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK APRÓ REGÉNYEK ÉS ESETEK***


******* This file should be named 40627-0.txt or 40627-0.zip *******


This and all associated files of various formats will be found in:
http://www.gutenberg.org/dirs/4/0/6/2/40627



Updated editions will replace the previous one--the old editions
will be renamed.

Creating the works from public domain print editions means that no
one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
(and you!) can copy and distribute it in the United States without
permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
such as creation of derivative works, reports, performances and
research.  They may be modified and printed and given away--you may do
practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
subject to the trademark license, especially commercial
redistribution.



*** START: FULL LICENSE ***

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg-tm License available with this file or online at
  www.gutenberg.org/license.


Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
electronic works

1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement.  See
paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
works.  See paragraph 1.E below.

1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
collection are in the public domain in the United States.  If an
individual work is in the public domain in the United States and you are
located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
keeping this work in the same format with its attached full Project
Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
a constant state of change.  If you are outside the United States, check
the laws of your country in addition to the terms of this agreement
before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
creating derivative works based on this work or any other Project
Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
the copyright status of any work in any country outside the United
States.

1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org

1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
and distributed to anyone in the United States without paying any fees
or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
1.E.9.

1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
that

- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
     must be paid within 60 days following each date on which you
     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
     address specified in Section 4, "Information about donations to
     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."

- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
     License.  You must require such a user to return or
     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
     and discontinue all use of and all access to other copies of
     Project Gutenberg-tm works.

- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
     of receipt of the work.

- You comply with all other terms of this agreement for free
     distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
electronic work or group of works on different terms than are set
forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
works, and the medium on which they may be stored, may contain
"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
your equipment.

1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from.  If you
received the work on a physical medium, you must return the medium with
your written explanation.  The person or entity that provided you with
the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
refund.  If you received the work electronically, the person or entity
providing it to you may choose to give you a second opportunity to
receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
is also defective, you may demand a refund in writing without further
opportunities to fix the problem.

1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER
WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
with this agreement, and any volunteers associated with the production,
promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
that arise directly or indirectly from any of the following which you do
or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.


Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of computers
including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
and the Foundation information page at www.gutenberg.org


Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541.  Contributions to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
throughout numerous locations.  Its business office is located at 809
North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887.  Email
contact links and up to date contact information can be found at the
Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

For additional contact information:
     Dr. Gregory B. Newby
     Chief Executive and Director
     gbnewby@pglaf.org

Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements.  We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance.  To
SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
particular state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations.
To donate, please visit:  www.gutenberg.org/donate


Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone.  For forty years, he produced and distributed Project
Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility:

     www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.