Project Gutenberg's Népdalok és mondák (3. kötet), by János Erdélyi This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org/license Title: Népdalok és mondák (3. kötet) Author: János Erdélyi Release Date: May 7, 2012 [EBook #39649] Language: Hungarian Character set encoding: UTF-8 *** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPDALOK ÉS MONDÁK (3. KÖTET) *** Produced by Albert László, P. G. Máté (This book was produced from scanned images of public domain material from the Google Books project.)
| Megjegyzés: | Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.ro/books?id=c58WAAAAYAAJ |
| Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam |
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY.
HARMADIK KÖTET.
A
KISFALUDY-TÁRSASÁG
MEGBIZÁSÁBUL
SZERKESZTI ÉS KIADJA
ERDÉLYI JÁNOS.
PESTEN,
NYOMATOTT BEIMEL JÓZSEFNÉL.
1848.
Midőn a Kisfaludy-Társaság czime és tekintélye alatt megindított Népköltési Gyüjtemény jelen harmadik kötete világ elé megy, be van fejezve az első folyam, vagyis az, melly az időnkénti beküldésekből, ugy a hogy összeállítva, kiadathatott. Ennyi az eredménye néhány év előtti felszólalásunknak; igen elég arra, hogy tanuságot tegyen a népköltészetnek keletéről irodalmunkban; de még mind kevés ama hoszú történeti élethez, mellyet fajunk a négy folyam mellékén századok óta nemzetileg él. Mi van, mi nincs e népi szellemvirágokban, döntse el a kritika, s a közönség biráló véleménye, mert mig ez nem történik, további lépés lehetlen, vagy csömört okozó volna az első hatás kellemes íze után. Részemről, mint e vállalat sürgetője, vagy tán létesítője is, örömmel fordíték reájok minden időt és figyelmet, könnyű szivvel mondván le ama kétes dicsről, mi talán eredeti dolgozatok után jutott volna irodalmi pályámnak, mert használnom kelle az időt, a közönség fogékonyságát, s tömegben adni elé a mit lehetett, hogy kielégíttessék vágyakodása. Tudom, mit s miért tevék. Az én gondolataim az irodalomról nagyobb körüek, mint legtöbb emberé, s ha a népben akarék alapot vetni az irodalmi ösmereteknek, nem annyit tesz, mintha nagy feneket igyekeztem volna terveimnek keriteni, hanem mivel jól tudom, hogy szük alapon nagyság nem emelkedhetik. S ezt tudva, hálás köszönettel tartozom VII. mind azon érdemes ügybarátoknak, kik a Kisfaludy-Társaságot, s általa engemet küldéseikkel gyámolítva, anyagot gyüjtének emez alap lerakásához; miért legyen itt nevök följegyezve, mint munkatársaké, folyó rendben:
Fogadják mindnyájan hálámat s köszönetemet becses fáradságaikért. Pesten, marczius 15. 1848.
Erdélyi János.
Szeged.
Szeged.
Szeged.
Szeged.
Szeged.
Pápa.
Pápa.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Tisza-Vezseny.
Bereg-Szabolcs.
Bereg-Szabolcs.
Szabolcs-Bereg.
Tiszahát.
Tiszahát.
Tiszahát.
Tiszahát.
Tiszahát.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Bars.
Bars.
Bars.
Bars.
Nyirség.
Nyirség.
Nyirség.
Nyirség.
Nyirség.
Zemplén.
Hegyalja.
Hegyalja.
Zemplén.
Hegyalja.
Ung.
Ung.
Ung.
Ung.
Nyitra.
Nyitra.
Sümeg.
Sümeg.
Pest megye.
Pest megye.
Pest megye.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Győr.
Jankovács.
Jankovács.
Domony.
Domony.
Domony.
Domony.
Domony.
Domony.
Domony.
Domony.
Szend.
Szend.
Szend.
Szend.
Szend.
Szend.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Vásáros-Namény.
Pécska.
Sümeg.
Sümeg.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Csallóköz.
Csallóköz.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
Székelyföld.
(Bacchus csapos hordón keresztbe vetett lábbal ül, korhely féle öltözetben, kezében csudálatos hoszú töklopót, szőlőt s poharat tartván, fejét fedő kis veres kakastollas csákója félre csapva; minden évben kapásbál alkalmával az utczán zene kiséretében, kardos legények őrködése mellett, meghordoztatik, előtte két fehérbe öltözött szűz leány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány érett szőlőgerezdet visz.)
(Az utcán mondandó vers.)
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Győr.
Bereg.
Pápa.
Tisza-Vezseny.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Szend.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Erdély.
Domony.
Komárom.
Bereg.
Szeged.
Hegyalja.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Jászság.
Nyitra.
Hegyalja.
Hegyalja.
Hegyalja.
Győr.
Pest megye.
Szabolcs.
Ung.
Zala.
Szolnok.
Jászság.
Szolnok.
Keszthely.
Sárospatak.
Pápa.
Székelyföld.
Erdély.
Domony.
Fertővidék.
Jászság.
Hegyalja.
Hegyalja.
Domony.
Szeged.
(Mikor gyujtják a tüzet.)
(Ezután folyvást ezeket éneklik.)
Kolony.
(A többi hiányzik.)
Erdély.
Tisza-Vezseny.
vagy:
Karancsvidék.
Borsod.
Szend.
Komárom.
Keszthely.
Fertővidék.
Fertővidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Karancsvidék.
Jászság.
Karancsvidék.
Jászság.
Jászság.
Arad megye.
Arad megye.
Torontál.
Egervölgy.
Egervölgy.
Egervölgy.
Egervölgy.
Ung.
Keszthely.
Nyirség.
Veszprém.
Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára volt építve, honnan az egész világot be lehete látni. Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt vagy leányt fel nem találja. – A szép kisasszony csak két szobaleányával és öreg apjával lakott. – Az ifjú király a legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.
Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki megházasodni. – Felszólította tehát gavallér barátait: mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a legszebb leányt fel nem találják. – Azzal ne gondoljanak semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy legszebb legyen. – Mindenik szálljon meg abban a városban, mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig -196- mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik, melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész világra be lehet látni.
A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb leányához. – Ott találta hetvenhét barátját, kik mind szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán, selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.
Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király, elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. –
A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba, egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. – Öreg atyja sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen túlestek kézfogón és esketésen. – A király szép felesége kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész világon nem találni.
Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment, dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.
A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz -197- náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. – Ezért szomorkodom én, világ szép asszonya!
Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit mondasz? – mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép kisasszony a vén boszorkánynak.
Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált fog halni.
A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt, hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől halhatott meg a király.
A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez férjhez nem megyen, nem is ment.
Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?
A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta: ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy van, vagy lesz, azon majd segítek én.
Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.
Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör. -198-
Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd elteszszük láb alól.
A világ szép asszonya lebetegedett. – Lett egy gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni. – Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját, tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod hétszerte szebb.
Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette, felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott, de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött, annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor, mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni, millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.
Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát, szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a világon.
A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból kibontották. – A boszorkány elájult mérgében, mert a kis leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. – Mikor ájultából fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett, szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse, meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de -199- a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel, fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített, hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé tizenkét zsivány, mint a madár. – Egy közűlök megragadja a leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ szép asszonya lakott. – No királyné! ne kérdezd többé tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben nyugszik gyönyörü leányod. – A szép asszony ugrált örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. –
A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő, mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a a ki őt meg akará égetni.
A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt -200- vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, – megölni a világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk érted. – Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk akárhonnan, hol csak ember jár; – légy a mi leányunk, mi neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid, s mikor parancsolod, katonáid. – A leányka mosolygott, örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta, hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is, disznóhalállal halnak meg. – A kisasszony a három leányhoz is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.
Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére, s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.
A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!
Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit mondott néki a tükör.
A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve, a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált -201- a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki, hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott, mint a ki meghalt.
A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta: nincs. – Örült, majd megőrült örömében a szép asszony, hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat adott.
Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk dicsekvése halva fekszik. – Jajszóval siratták mindnyájan a szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy, hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották, hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza ujjaira. – A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott, mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni. A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték, s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel -202- ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek a szépségre, de ők imádják.
Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. – A haját tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. – A boszorkány utra kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. – Zsidó asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki, hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe. – A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva összerogyott, meghalt. –
Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította, hogy a leány nem él többé.
A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni, minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék. Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut, hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó -203- asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz lélek.
Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál; az is baj neki ha szép, az is, ha nem. – Ha szép azt szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép, szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől: van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát szebbnek mondta.
Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt, s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt, melly miatt meg se halhat nyugodtan.
A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral elment. – Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba, mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta, hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte, mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal, megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.
Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat, gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl nem költhették.
Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három -204- négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig kedve szerint felelt.
Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek sem. – Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. – Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne rothadjon el a drága test. – A jávor szarvas csendesen hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül. – Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. – Reszketve bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. – Midőn kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel melléje. – Kéri az istent támassza fel neki; de az mégis halva fekszik. – Elviszem, – mond végre zokogva – szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb ez, mint Persia leányai élve.
Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni ment. – A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott, s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt, éjjel ha fölébredett, ismét sirt.
A királyfinak volt három leány testvére is. – Igen jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak, -205- csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon nehezen esett.
A persa királynak a szomszéd ország királya hadat izent; – már az öreg király nagyon idős volt. – Fiát szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget. Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte, hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván, szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról, mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték, meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni, mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték, rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, ’s úgy kezdék fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt, nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani, hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, – s ekkor -206- a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik, s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül, s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle, hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. – Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések! Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki: te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte, megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.
Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen, legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz lelkeket a jóktól.
A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival, a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút, mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta, csókolgatta.
Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket, hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van. -207-
Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól, s vigyázva az ágyra emelte. – Sirva nyitotta fel a fedelet; de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert, rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott: mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?
Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt, az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.
Örömében részeg volt az öreg király, még az napon papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. – Boldogul élt a két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. – A tündér szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.
Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király, itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig mindnyájunkkal szabad. – Ő téged, úgy látszik szeret, s a gonoszok ellen oltalmaz.
Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait, mert ő is igy gondolkozott.
Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle: van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? – A tükör válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer szebb nálad.
Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére, hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. – Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse -208- meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert különben megöli magát. – A boszorkány biztatta, hogy a mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.
Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt. A királynak menni kellett. – Elment, feleségét, ki igen sirt, vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen sirt. – Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által levélben egyszeriben adják tudtára. – Elmenetele után kevés idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt, egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki, hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. – A vén katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér, soha meg sem pihen. –
Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte, a vén boszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt, siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni. Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik, a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor, látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. – A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől, beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett, a katona bekapta, – megint egyet, azt is leöntötte. A pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. – A vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király -209- irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született; az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg sem állott, mig a táborba nem ért.
Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére, de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák, nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. – De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő, s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta, hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik, rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni, de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme elől, hogy soha senki ne lássa.
A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel és vad gyümölcsökkel élt.
Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona -210- esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket a vizbe hányta.
Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá – saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. – Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam, hogy neked két arany haju fiad született.
Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék, mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem, hol vannak arany haju gyermekeim?
Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad, úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését, hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését, elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a vadak meg nem ették, még most is élnek.
Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett. -211- Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve, hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett, mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.
Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt, kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében? Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják, ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta, s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a többi boszorkányok is tanuljanak.
Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. – -212- Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. – A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg nem holt.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy király, kinek egyetlen, szép és vitéz fia elment messze, a szomszéd országban lakó király ellen háboruba. Az ősz király leveleket szokott küldözgetni egyetlen fiának a sereghez, egy öreg hű szolga által. Történt egyszer, hogy a levelet vivő vén szolga egy magános házhoz tért be éjjeli szállásra, mellyben egy közép idejü asszony és ennek szép, igen szép leánya lakoztanak. A háznép vacsorát készitett a levélvivő szolgának, s evés közben azt kérdé tőle az asszony, hogy vajjon őtet tartja-e vagy pedig leányát szebbnek? A szállást és ételt kapott szolga nem akará kimodani egyenesen az igazságot, s csak ennyit felelt: mi tagadás benne, csak valljuk meg, hogy mi idősebbek nem lehetünk már olly szépek, mint a fiatalok. Az asszony nem szólt semmit, de mihelyt a király embere elment, megparancsolá a maga szolgájának, hogy leányát elvivén az erdöre, ölje meg, s tüdejét, máját és két kezét hozza vissza neki. A szolga elment a szép leánynyal jó messze, s egy helyen megállapodva elbeszélte neki az anyja parancsát. Hanem, igy szóla tovább, én téged meg nem ölhetlek, mert jó gazdasszonyom voltál mindenkor; itt van a kis kutya, melly utánunk eljött, ennek tüdejét, máját kivéve elviszem anyádnak, azonban már meg kell lenni, a két kezedet szükség elvágnom. A szolga ugy tett, miként mondta; -213- kivette a kis kutya tüdejét, máját, s a leány két kezét levágta, habár nehezen esett is neki. Elvágott karját azonban erősen betekervén ruhával, a leányt utra bocsátotta, maga pedig visszament asszonyához. Ez fogta a tüdőt és májat, szájába vette, s ezen szavakkal: belőlem kerültél, belém mégy vissza, elnyelte, a két kezet pedig felhajította padlásra. A szolga azonban, mihelyt szerit tehette, sietett elhagyni az asszony házát, s oda nem is tért vissza többé soha.
Ezalatt a kezetlen lány ment, mendegélt, ismeretlen helyeken, félve, nehogy ráakadjanak. Nappal elbujt az erdős helyeken, s csak éjszakára jött elő élelmét keresni, s ha kertekbe juthatott, a mi gyümölcsöket szájával elért, azokkal táplálta magát. Utójára a király városába jutott el. Már ekkor a herczeg haza tért a háboruból. – Egy reggel kinézett ablakából a király, s boszankodással látta, hogy a kertében levő kedvencz körtvefán ismét kevesebb gyümölcs van, mint mennyit azelőtt való nap megszámlált. Haraggal hivatta kertészét, kire a gyümölcs megőrzése különösen bizva volt; de azzal mentette magát, hogy őt a virasztás közben olly ellenállhatlan álom lepte meg, millyet eddig soha sem tapasztalt, s mellyből fölébredni nem tudott. A király más embert rendelt a fa alá éjszakára. Ez is ugy járt, mint az első. Mód nélkül boszankodott a király. Harmadik éjszakára önmaga a királyfi vállalkozott, hogy fönvirasztand; s megőrzendi a kedves fa termését. A herczeg egy, a fa alatt levő, gyepágyra feküdt, de nem hunyá be szemét. Éjfél felé a kert sürűjéből előjött a kezetlen leány, s meglátva a királyfit, ezt mondá neki: a fél szemed alszik, a másik fél is mindjárt elalszik. E szavakra a herczeg mély álomba merült. Ekkor a kezetlen leány a fa alá lépett, s szájával szaggatá le a gyümölcsöket. Azonban már csak igen kevés körtve volt azon ágakon, mellyeket a földről elérhetett. Hogy tehát jóllakjék, kénytelen volt a gyepágyra fölhágni, s onnan nyújtózkodni a gyümölcsök után. Azonban ezen helyzetben, nem levén -214- keze, mivel tartózkodjék, lába megsíklott, s egyenesen a fekvő királyfi fölé esett. A herczeg a reá esett teher ütése miatt rögtön fölébredt, – mind két kezével erősen átkarolta a leányt, s nem is bocsátotta el magától. – Reggel, kinézvén ablakán a király, s nem látva hiányát a gyümölcsnek, egy követet küldött a kertbe fiához, megtudni, mi történt? Ez alatt a herczeg a hajnal fényénél meglátta a leány gyönyörűséges arczát. A küldött követ elérkezett a királyfihoz, s ez igy felelt: mondd meg atyámnak, hogy megfogtam a tolvajt, s el sem is eresztem; de ha király atyám nem engedi, hogy az feleségem legyen, többé soha sem megyek házába; különben a leánynak két keze nincs meg. – A király nem ellenkezett fiának kivánatában, s a kezetlen leány felesége lett a herczegnek, s boldogul éltek egy darab ideig.
Azonban a háború ismét kiütött a szomszéd ország fejedelmével, s a herczeg ismét elment a sereghez. Ez alatt a kezetlen leány lebetegedett, s két arany haju gyermeket szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy, s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam, hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más -215- levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát, ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte, miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta: mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván, kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel, s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva, hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét tovább folytatta utját.
Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg -216- lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott, hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben. Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, – az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal. Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem, hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen. A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna. Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat -217- ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét. Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét: de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg? Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még most is élnek, ha meg nem haltak. -218-
Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett; az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni, volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek, kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.
Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron túl voltak.
Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő -219- királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad, a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi, hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást, itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni, a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol, még a hol nem kéne is.
Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek – tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél, eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is adok, a mi kell, csak vezess haza.
Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát; de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját, a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban, tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte az éjfélt és ment mint a villámlás. -220-
A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig elkisértette.
Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol, mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint, mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi, beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete léleknek átadják.
Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám, megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét. Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan, hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem; mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király, hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a -221- hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága… A kis leányt a fellegbe hajította. –
Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél. Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak, kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie! ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a ház belé.
A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta, hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul, bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak játszottak.
A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét, szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi -222- mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária; a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. – De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők, hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. – Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. – Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég; midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok. Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel -223- ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest, hess – hess!
Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden, hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?
Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam, hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.
Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat, s tovább siettek. –
Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett, meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg, s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak. Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát tartott.
Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.
Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod, a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. – Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni? Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –
Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, – megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. – Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.
Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát -224- fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az ördög a szél hátára, s haza felé tartott.
Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott. Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott, hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak, de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most több ördög nincs.
A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott. – Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. – Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész, nem méltó a boldogságra.
A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével, a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot -225- talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az orozlán és szakállas farkas terem.
A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál: ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a legkisebbiket Ambrusnak hivták.
Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra, majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira. Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba. – Már csak három sárkány élt az országban, egyik hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek -226- környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt, vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.
Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak. – Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.
Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek, tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett, kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak nyakára hajtva, igen keservesen sirt.
A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz, édes gazdám?
Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.
Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon, de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.
A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három -227- órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba. Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta. Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és nyerített.
Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem. Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám, az illik rám.
A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához kötötte s elment atyjához búcsut venni.
Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját, hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt. Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz; a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes lova szőrében, s nagyon elszomorodott.
Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü paripa.
A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok kérését későn cselekedni nem jó.
Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott. – A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott, mintegy tündérkirály.
Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg -228- a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.
A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak, de a világért se birtak rá ismerni.
Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt. Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb, mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant, s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést, és egyszerre oda repült.
Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! – Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere a síkra!
Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.
Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek, -229- ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett, gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.
Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát, s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.
A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét. A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez kötötte.
Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt, azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni, ha elkésni nem akarnak.
Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt. – A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván, serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak, mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen nehéz lesz azt legyőzni.
Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. – Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor -230- annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak; de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány, kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje; ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek, a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván, azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe, a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut, melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a veres lángot.
Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült; a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén, köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre szememmel látok.
Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott. Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn -231- hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba, hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta, s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.
A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat, akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él; de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.
A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná fogok változni, végig nyulok az egész világ minden országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni; de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin mindenütt elszárad, én is meghalok.
Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból. De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány, őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott, futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. – A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához. Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –
Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre -232- szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez, belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott, s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás vize egészen kiapadt.
Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre elszáradt.
Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.
Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus, a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.
Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott, s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni, s vele amugy menyecskésen ingerkedni.
Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt -233- a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.
A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt feleségül.
Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.
No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, – tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.
A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is, mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen belé szeretett. –
Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz: utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám pokolban is van pap, a mennyi kell. –
Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja, hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem, hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek -234- életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. – A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban, hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik, abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége az ő életének is. –
Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót, kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre megölte, a fényeset még életben hagyta.
Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus, és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? – Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, – de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat, mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.
Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából a pára egyszerre kiszakadt. –
Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más -235- világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa a pokol lyuka mellett van.
Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette, a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul éldegélt.
Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos lovon minden nap paripáztak.
E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett; mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas, nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják, -236- hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok, a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek. Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján, de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat, őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is, a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja, nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a -237- gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak, s egy kis távolságban mindenütt futott utánok. – Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt. Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni. Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér -238- madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott. A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok. Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. – A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni. A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett, mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának három fiával volt a három leány szerelemben – arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával, de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. – A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár -239- tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek, s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda ha a topánka laskává szakadozott! –
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt; már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. – A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak, hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta, hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak, előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak: „Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni. De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany -240- galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta. A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt, megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta, melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője, minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany, ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába. A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied; ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. – -241-
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig nevetett. – Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves volt. – E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig? Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.
Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért nevet? – Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára, s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.
„Majd megkérdem én, ha senki nem is,“ mondá a középső fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett. – A reggelizés még folyt. – Mint az első fiu ez is arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, a másik miért nevet? – Az atya ennek is késsel és villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába furódott. – Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez, kik ő benne leginkább biztanak.
„Már te ne is menj,“ monda a két bátya a legkisebbiknek, -242- – „ugy is haragszik rád király atyánk madarász természetedért.“ – De a kis fiu csak elment, s reszkető, de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének. – Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve visszavivé atyjához s kérdését ismételte.
Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen: egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta, tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem, azért fáj az én lelkem.
A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez, kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték magukat, midőn a véres sódaru gyermek a kérdésre feleletet hozott.
Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után ugyancsak verték a készülőt.
A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák. Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret; a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett, gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával -243- később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét adá a koldusnak.
Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog, vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jót várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk, öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod, annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt, a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké, ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd. Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát, se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám, azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod, nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a vizbe, azután mosogasd meg – többet nem mondok.
Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza -244- a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt, pemetén mindenütt nyomukban volt.
Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.
Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány. Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a századik. Mi járatban vagy, édes fiam?
Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!
Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő, két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem őrzöd, halál a fejeden.
Megsegít az isten!
Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat vinned a selyem rétre.
A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt tölte uj kocsisa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott, gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta, s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a boszorkány nagyon csudálkozott. – No még ez is tudhat kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.
Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre, nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül aludott. – A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá a szunyogok királyát.
Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj, beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom. -245-
Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem, halál a fejemen.
A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé, mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.
Vigan mene haza a kis kocsis.
Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg, azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt szemelgetett.
Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még ut közben lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.
Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj, beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem, halál a fejemen.
A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból lovak váltak.
A kis kocsis kenyérebédkor lovaival az udvaron termett. –
Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. – -246-
Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.
Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek, borzasztóan fognak megbüntettetni. – A kis szolgát félálmossá itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék, el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott és az egerek királya előtermett.
Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.
Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza nem viszem, halál a fejemen.
Az egerek minden falból és földüregből elő futottak királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát a kis fiu, azonnal lovakká alakulának.
Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik, mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közűlök a hányat akarsz.
A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta. Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre nem szorultam.
Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.
Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg -247- anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire; tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt add nekem, az kell nekem.
Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba ne fuss.
Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány, végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget, mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a büdös csikót. Hét nap és hét éjen keresztül ása a királyfi, midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret kapott.
Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra, merre menni akar; majd ha az operencziás tengerhez elértek, ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy, tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik, nyár utóján és tavasz kezdetén – többet nem mondok – Isten járjon veled!
Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi ember! – a büdös csikóból ollyan három lábu arany szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhatunk-e együtt, s -248- a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. – És ment heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utólérte, kik már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt mentek. – De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik, ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.
A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.
De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset gondoltak s egy uton ellovagoltak.
A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet. Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána nyerített, inté a sietésre.
A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék. Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy száz esztendős asszonyt talált.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám! -249-
Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam, menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Élni igen jó!!
Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül, s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek orra a földet érte.
Jó estvét, öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.
Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az élet még nekem is kedves.
Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében, melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –
Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme már mohos volt.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?
A pelikán madarat keresném.
Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam, mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön; látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat -250- idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar. Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet, idegen országi embernek énekel.
De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. – Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá. Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások, ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté, s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott, mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi módon megajándékozták.
Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott, ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván, italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök, -251- elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves pelikán madarat birtokába keritette.
A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire, egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.
A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén. Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.
Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült. Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom, bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát, de a madár nem énekelt.
Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne -252- ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak fele királyságát adná.
A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól nekem a pelikán madár.
Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár fog énekelni.
Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba, szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját, gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg nép mind tizenhét évessé változott.
A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit. Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék, lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. – Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak meg kellett halni.
Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát. Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is élnek, ha meg nem haltak.
Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében, a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik -253- falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját, de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon szomorkodott, de rajta nem segíthetett.
Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett; a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni kérés végett.
Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a fáról.
Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány, csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem kell czifra ruha.
A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát; illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették, apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben, a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta. A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta. -254-
Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak, hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők a templomból haza jőnek, kiszemelje.
A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót, mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe, a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája, mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.
Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend: de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két -255- mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított, gazdasszonykodott.
Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet, nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő ember szeme nem látott!
Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza szögletén ment.
Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha testvérek.
Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan néztem.
Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.
De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.
Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az árva ne bámulhasson.
Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették, hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek, megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott. De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal, mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét, s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével. -256- Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra vinni.
Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek, mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban. Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.
Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány; felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.
Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt, majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.
De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.
Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva onnan se nézhessen többé.
Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot; mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek, olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább -257- lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét, az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába, mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a kis lány észre épen nem vette.
Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak egy van e világon.
Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.
Hát a buza meg van-e szemelve?
Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg az árvákat.
Az eperfa délutánra kivágatott.
Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták, hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.
A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt. -258- Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést olvasgatva.
Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.
Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő; akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.
Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem közülök a magáét.
Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.
Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi. Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha boldogságomat szereted.
Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél szebbet, jobbat nem találsz e faluban.
Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva a királyfi.
Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje, hogy sirba kisértük.
Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten akarja, megtaláljuk.
Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu végső házának kapuja előtt földre esett.
Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket könyörgésünk.
Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.
Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek, s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására. Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi. Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan. -259-
Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja az árva tartó anyát is.
Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed. Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.
Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem boldogítni.
Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet, a gyönyörüséges arczot.
Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi; ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.
Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.
Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig, mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.
A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi mátkáját.
Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni; megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány -260- asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott. Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru füzfa galyai közt.
A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember! Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg, hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta, a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.
A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte: szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király atyja palotájába.
A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte, igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.
Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk, mitől lettél illy barnává?
Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét olly szép leszek.
A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.
Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek, abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott menyasszony.
A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott. -261-
Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér szépségü lesz, megnyugodott.
Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen fog látni.
Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.
A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.
Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak; mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?
A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.
Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött, meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak, kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru -262- füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart lőni; és az az árva lány én vagyok.
A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.
De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette, megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt; valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki, s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt. Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös -263- korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel. Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért álmomat! –
Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem teljesedik. –
Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és ha meg nem mondod, majd megraklak.
Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe, letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága, hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette, hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen sirt.
Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította, menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.
A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő vele, ő fiának fogadná. – -264-
Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. – Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába, s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a leányát, mellyik legszebb, neki adja.
A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta, a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!
Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád? mondá a király.
Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.
Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?
Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem teljesedik.
Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.
Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.
Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a király atya.
Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek. Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.
Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek sem akar kivallani.
Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.
A kis fiu fejét rázta. -265-
De megmondja nekem, mond a középső.
Nem én, mondá a kis fiu haragosan.
Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.
Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá fenyegetve a kis fiú. –
A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való ő királyi palotába. –
A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu, hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott, s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon el tőled.
A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.
Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.
A király városának napszállati oldalán magas akasztófa ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony -266- fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét. A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani, mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat ki, ha beteljesedik.
Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja annak.
A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve kéré, mondaná ki titkát.
Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény, mig be nem teljesedik. –
Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a magyarok királya.
Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan megcsördült.
Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény. A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához, s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –
Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból? illyet asszony még nem hordott karján.
Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes -267- leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.
Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány, ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki a szép királyleányt össze-visszacsókotta.
Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne, ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába, hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa és titkát belőle kivegye.
Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből, csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád? ha kitalálod, tied leszek.
Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény, neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.
De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult az orra vére.
Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból -268- a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya arczát, s orrát mosogatni kezdte.
Még azon a napon összehivatta a király a városban levő minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz, hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak megmondani a királynak, hogy a munka készen van. De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives, tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s haza sietett.
Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal közé tétetett.
De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét, vitt neki könyveket, a millyeket kért. –
A király minden harmadik nap megnézette a foglyot szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt. A király csudálkozott.
Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához; a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt; a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és -269- szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte: miért busul király atyám olly szertelen?
Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király, nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt, s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.
Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja buslakodását.
Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik pedig a viz színén marad, az a nád vége.
A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte, mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek, mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár nem küldött háborut a magyar királyra.
Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót; a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani: hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra. -270-
A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka buslakodásának.
Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat hoz országomra.
Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s közlé vele atyja baját és szomoruságát. –
Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény, feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni, hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben, vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad, hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.
Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a kőfal közé rakott ifju tanácsolt.
Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a király elébe vitték.
Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e a levélre?
Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő. -271-
Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot, másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz siet, estve született. –
A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar királyra. –
A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?
Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig Magyarországra hiába vásik a fogad. –
Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya, hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.
Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk, nem félek az egész világtól se. –
A király lakó városában volt két egy testvér, ezek egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba. -272-
A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek. Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat; a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat, s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van, de az nem birta felfogni.
No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem, mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere. Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok, és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett ugyanannyit. –
Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.
A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek. A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár -273- küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten, és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt egymáséi leszünk.
Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.
A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára. Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta; hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a boszorkány vas orrát lecsapta.
A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette; a török pedig mind rakásra hullott.
A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába, és ott kis királynak kiáltották.
Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba, mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe -274- pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –
Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról, és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett, már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna, ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király el nem vitt volna… Most megyek házasodni.
Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –
Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt, mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.
Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté, s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. – Ők elindultak.
Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu -275- utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot éreze.
Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen kerékvágásból.
Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled, ha iszol.
János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.
Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább mendegéltek.
Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett nénjére, s szavát ismétlé.
Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.
János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.
Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott; öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.
Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu, a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével, s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva -276- a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De nem tartott soká boldogságuk.
Lakott t. i. ezen király birtokában egy vas fogu boszorkány, ennek vala egy igen rút leánya, arcza fekete, szemei sárgák, orra bibircsós, fogai kapák, hangja rikácsoló, dereka görbe, s egyik lábára még azonfelül sántított is. Ezt akarta a boszorkány azon birodalom asszonyává emelni, s hogy czélját nem érte, dult fult mérgében, kősziklákat szaggatott, s erdőket szárított ki. Végre halált esküvék a szép árva fejére, s hogy halálával rég ohajtott reményét felvirítsa rút gyermekének, igyen beszélt neki:
Édes gyermekem, szeretett Luczindám! akarsz-e királyné lenni? Ha igen, menj el titkon az udvarba, midőn a király vadászaton leend, s nejének álmát lopd meg, aztán mess el hajából egy jókora fürtöt, s hozd ide nekem. Lépteidre vigyázz, szemmel tartsd az ő mozdulatait.
Luczinda szürke vörössel átcsikozott ködment öltött magára, s éjjelre az udvarba ért a gyanu nélkül alvó szobájába, ködmenét, hogy suhogásával neszt ne támaszszon, a padlaton végig terité, s lábhegyen anyja intésére egy gyönyörű fürtöt kanyaritott ki gyikszelő bicskájával. A kisded őz nem ébredt fel.
Reggel már a szép barna tekercs varancsos béka tüdejébe tekergetve, karácson éjszakáján vágott tiszafa parázson fortyogott, s darab idő mulva a kenőcscsel Luczindát anyja tetétől talpig bemázolta, s ez azon perczben a meglopott királyné szakasztott mása lön. Most csak azon hánytorgatá furfangos eszét a vén banya, mi módon veszesse el a fiatal királynőt; – végre rátalált. Lakott t. i. az udvarban egy fösvény kapus, kit aranyai megvesztegettek, s ennek -277- segitségével, a király honn nem létében, éjjel neje szobájára törtek, s az ártatlant erővel hurczolták ki. Lármájukra a kis őzike is felébredt s a gyilkosokat távolról kiséré.
Volt az udvar félre eső szögletében egy elhagyott kőkut, benne lakott egy szörnyü nagy czethal. Ezen kut fenekére lökték a szép királynét, s annak kihült ágyát Luczinda foglalta el, kinek külseje most már a volt királynétól mákszemnyit sem különbözött, s a haza tért király a szörnyü csalást észre nem vevé. A kis őzike napjait ezután a kut körül töltötte, mi a szemes banyának figyelmét nem kerülé ki. Megtanitotta tehát leányát, hogy királyi férjétől az őz meggyilkolását csikarja ki, s annak kivitelére illy tervet koholtak. Luczinda halálos betegnek téteté magát, piros szinét anyja sárgára változtatta. – Férje éjjel nappal ágyánál ült, az őz a kut szélén járdogált. Orvosságot sehol nem találtak, s ekkor Luczinda előre kikoholt tervéből a kis őznek szivére s májára éhezett. Férje megborzadt ezen váratlan nyilatkozatra, s nem hitt nejének; nem hitte, hogy annyira bálványozott állatocskáját megöletné; de Luczinda nem tágitott, mig elvégre a király, szivén hordván neje egészségét, rábirni engedte magát, s egyik szakácsnak az őz megölésére parancsot adott. Jól hallotta az őz mind Luczinda kivánságát, mind a parancsot, de hallgatott, s a helyett hogy magát kinyilatkoztatná, szokott helyére a kuthoz ment, hol mély keservek közt igy beszélt le a czethal lakába:
Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves -278- dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:
Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe. Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte, maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva, vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.
Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –
Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta -279- a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván, hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s valami országban királyok lehetnek.
Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok. Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy uraság gazdája volt.
A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször szoptak.
A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett, s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette; s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?
Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember egész emberséggel.
Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.
Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol a jó ember egész becsülettel.
Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.
Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.
A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a korcsmába szállingóztak.
A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára lejár a diákok garatján, intsen neki.
A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott, harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.
Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy árva garajczár se. -280-
Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek a szegény paraszttal.
Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága, ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.
Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot interesre adta.
Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak; a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda; mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül. Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát, csak akkor eresztette utjokra őket.
Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat. A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni, mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé -281- a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik, őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat, ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten fekszik, a hol ő áll.
A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.
De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott! Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte; ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél. Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon találta magát.
Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya, mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a holt embert.
Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni; a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett a feleségéhez.
A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták, hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.
Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó diák.
Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem egyedül hagyott. -282-
Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák, megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.
A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket, legátus uraimék, az a három isten, kit már én szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember! soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá, mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért! Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak; nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom! annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.
Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket keresni.
A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott, s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.
A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve; -283- egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek: hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu? mit adnak érte, ha feltámasztjuk?
Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve, s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt szemekkel a diákok elibe.
Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság, ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit adunk, csak támaszszátok fel.
Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót, a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt, és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak, s a derék herczegnek.
A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak. Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak; a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a dolgokat magában szivesen kaczagta.
Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya, kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába, mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király -284- holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit, midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra, azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.
Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy a király szent testéhez mertek vele közelíteni?
A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta egy rosz kalappal.
A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.
Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.
Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.
Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett; inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem tudok, hát hogy lehessek én király? -285-
Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt; a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.
A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van, ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen velök hazájába.
A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak. De mint csodálkoztak, midőn épen azon város alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle a sokszor vizre vitt diákok.
Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy, másér megyek.
A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda, honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött, s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe, s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült, s a csordákkal együtt oda maradt. -286-
A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez, kivel most is él, ha meg nem holt.
Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő. Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie. De azért szerették egymást.
Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje, és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a szüretet.
Tudod-e mi ujság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt. -287-
Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja meg, hogy mi?
Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről, messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete kutya befogva.
Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.
Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék, ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban. No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok ragadták volna. Tündér volt.
Az ugyan rá szedte kendet!
Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak megsülne.
Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk -288- lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy a lábast kolbászostul feldönté.
Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony, és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. – Uram teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. – Lásd bolond, oda a második kivánság, mondá ura. – Hát ezzel mit csinálunk?
Leveszszük, mondá az aszszony.
Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz, nem lehet ezt levenni.
Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.
Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem? Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.
Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló, meg a malacz akkor hol marad?
De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.
Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyan rábirta az asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. – De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most is ollyan szegények, mint azelőtt. – Azonban a kolbászt jó izüen megették; de mivel most átlátták, hogy pörölésök volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk, megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek, mert szorgalmatosak és takarékosak voltak. -289-
Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is tul volt egy bolhaugrással, egy veréblépéssel egy gazda ember, kinek felesége is volt; volt kettejöknek egy fiok; ők azt Pihárinak nevezték. Ez a Pihári makranczos egy fiu volt. Egyszer az apa, meg az asszony mezőre mentek dolgozni, a fiut otthon hagyták ház őrzeni, s megparancsolták neki, hogy délben, meg estve a disznónak meg a tyukoknak enni adjon; osztán mikor estére harangoznak, a tüzhöz vizet tegyen, a tüzhelyet meg a házat seperje meg, az ólat hányja ki. – A fiú arra csak annyit mondott, hogy „jól van, jól!“ –
A szülék napestig dolgoznak, estve haza jőnek a dologból; a fiút nem kapják otthon; tűvé tesznek a faluban mindent, sehol sem lelik, utoljára megkapták a faluvégen, egy kis házban, hol ő az oda való lánynyal szerelmeteskedett. Megharagudott az apja keservesen, a fiút haza kergette; otthon az ajtót egy szolgafával betámasztotta, a szíj ostort elővette, s megrakta amugy magyar miskásan, hogy szintúgy csürgött csattogott minden a házban. Mikor untig fáradtig jártatta háta pecsenyéjén a suhogó bátyját14), hogy a vér csak úgy csatornázott végig a lába szárán, megpihent az apa és többet nem ütött; hanem azt kérdé tőle: félsz-e már most tőlem? Teszed-e másszor, a mit ma tettél? Fogadod-e ezután az apád szavát? – A fiu nem sirt, hanem makranczosan azt duhogta: sem nem félek, sem nem fogadom meg, a mit kend parancsol; úgy, csak azért sem!
No fiam! mondá az apja, soha se kellesz nekem többé! -290- Koránt se ollyan fia voltam én szegény édes apám uramnak, az isten nyugtassa meg, ha a forgószélbe esik is a pora! mégis, a mit mondott, úgy néztem, úgy megfogadtam, mintha a tiszteletes mondta volna a katékrából! Eredj, fiam, eb a lelked! a merre szemeddel látsz, nekem többé nem kellesz se testemnek se lelkemnek; nesze itt egy butykos pálinka, meg egy kenyér, loholj a szél után, a merre a talu repül. Ha apádtól sem félsz, addig üldözzön az isten ostora, mig félszet nem kapsz. –
A fiu nagy dünnyögve elballagott; nem is köszönt senkinek. A mint ment, mendegélt, talált egy korcsmát, abban háromszáz katonát… A mint a korcsmába hág, egyenesen az asztalfőnek tartott, s levágta magát az asztalra, hogy a pálinkás üveg mind egy szálig tánczra kerekedett. A katonák csak egymásra néztek, s neki iszonykodtak, hogy kilökjék őt az ivó házból: akkor Pihári talpra ugrik, kalapját az asztal alá vágja, öklével megüti a gerendát, szintúgy omlott belőle a szúpor, s nagy hegyesen elkiáltja magát: ki a legény a korcsmában? kinek van kedve velem megbirkózni? jöjjön, ha a gyermekét akarja tartani!! Erősen verte jobb kezével a mellét, de a balban a pálinkás butykost tartotta, s abból a bámuló katonákat sortában megkinálta. – Jól meg húzták a butykost az oltott lábu katonák, s egymás után szép énekszóval mind egy szálig szépen elaludtak.
Ekkor a korcsmároshoz fordult Pihári s kérdte őt: tudna-e valahol ezen a világon ollyan helyet találni, hol ő félszet kaphatna? –
De tudnék ám! felelt a korcsmáros gyanakodó képpel; van itt hét mérföldnyire egy király, van annak egy elátkozott vára, mellyben éjjelenként hét esztendeig ördögök tanyáznak, ki oda nappal megy, annak semmi baja, de éjtszaka az ördögök izre porra szaggatják. –
Pihári elindult a királyhoz, s két óra alatt ozsonnatájon -291- várába érkezett. Mikor a királyhoz bement, se nem kopogtatott, se meg nem hajtotta magát, hogy czipellőt csókoljon, sem a kalapját nem billentette, csak bokáját ütötte öszsze, s igy szólt: szerencsés jó napot kivánok az urnak! s az asztal mellé kényesen oda bigyesztette magát. –
A király elébb soha se tudta, miféle vakmerő emberrel van ügye, s nagyon megzavarodott; de utóbb neki bátorodva kérdte tőle: ki vagy, mi vagy? ki hozott ide? mi járatban vagy?
Vagyok apámnak elkergetett fia; azt mondja a legény, az ördögök hoztak, s azokat akarom megverni, megszalajtani. –
Épen jó helyen jársz – szóla örömmel a király, – van nekem egy igen szép, de hét esztendőre elátkozott, váram, az ördögök birják; nappal ugyan ellakhatik benne az árva gyermek is, de éjtszaka? nincsen ember, a ki benne életben maradjon; mindent széjjeltépnek benne az ördögök. Már tiz ezer katonám elveszett benne; ha te három éjtszaka váramban meghálnál s benne élve maradnál és váramat megtisztítanád a gonosz lelkektől: akkor fiu, ember vagy a talpadon, jó csillag alatt születtél, kérhetsz, a mit kivánsz; fele királyságom, a legszebbik lányom a tied lesz.
Pihári mindezekre csak kaczagott; csak illegette magát az aranyos széken. – „Sok kéne ahoz uram, monda későbben a királynak, sok kéne még ahoz, hogy az ördögök a várból elinaljanak; kéne ahoz huszonhat szekér fa, huszonhat szekér kalács, huszonhat szekér gyertya, huszonhat hordó bor.“
A király mindent rendesen beszállított a várba, s estére Pihári számára abban a legszebb szobát kitakaríttatá.
Pihári csordahajtáskor bekovártélyozta magát a várba, a fát mind egy szálig meggyujtotta, a gyertyákat is; a borokat szobájába hömpölygette, a kalácsot mind felszeldelte. Maga legelébb is mindenképen jóllakott, azután egy hajtókában -292- egy palacz bort megivott, ismét máshoz kezdett, s köszöngette magára igy beszélvén: isten éltessen Pihári! itt légy ember, Pihári! itthon vagy te itt is, Pihári!
A mint az üveget a szájától harmadikszor elveszi, úgy berúgja háza ajtaját egy kis ördög, melly igen borzas volt, mellynek szakálla három rőf is lehetett, hogy az száz darabra is szakadozott, s mormogva igy beszélt: hogy merészeltél ide jőni, hová csak az ördög jöhet szabadon, honnan csak ördög mehet ki elevenen; ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod; nem félsz, hogy mindjárt össze-visszatéplek?
Ide vele! szól Pihári kiürítve palaczkját, megválik, ki kettőnk közül a derekabb legény, gyere, ha még viszsza akarsz pokolba menni, fogj meg. –
A kis ördög belé csimpalykodott Piháriba, s úgy oda vágta a fényes padláshoz, hogy szintúgy nyekkent. Pihári felugrik, összeüti bokáját, bevesz egy pár itczét a kegyelemből, megfogja az ördögöt, úgy vágja az ablak vas rácsához, hogy az agyvelő mind kilocscsant a fejéből. Még egy pár itczét megivott az ördögrontó legény, lefeküdt, s a selyem ágyban reggelig édesdeden aludt.
A király hallotta éjtszaka várában a nagy dörömbözést, hallotta az ördög bőgését, mellyre a halálharang félre verődött. Még sötét reggel eljött a király szolgája megtudni: hányadán van Pihári? Pihárit a szolga még aludva találta, s látta hogy csüngeti véres kezét az ágyról.
Pihári akkor kelt fel, mikor már a nap a hasára sütött. Felkelvén megmosdott és imádkozott annak rendi szerint; akkor nap ki se ment a házból, hanem készült és készíttetett mindent éjszakára. – Minden kész lett a legvastagabb tőkétől a legvéknyabb szálkáig. – Mikor már öreg éjszaka volt, leült asztalá mellé, s a mint szokása szerint köszöntgeti maga felé az itczéseket, egy vastag ördög nagy dörömbölés közt berugja háza ajtaját, hogy az ezer meg ezer darabra szakadt. Héjh csunya egy ördög volt az! – két -293- szeme ollyan nagy volt, mint egy egy taligakerék, s mindeniket mit egy tenyérnyi vastagságon vér futotta körűl; – a szája, – a szája mint egy repedt ég, mikor belőle tüzes isten nyila szalad ki; magassága ollyan volt, hogy nyolcz rét görnyedve bujt be a házba; a fogai úgy állottak, mint egy kidült bedült házoldal, az oldalbordái úgy látszottak mint egy felfordult kaszás szekér, a képe ollyan volt, mint egy hegy, mellyet a záporeső összevissza árkolt, völgyelt; az egyik lába mint az ököré, másik mint a strucz madáré: nagyot toppantott a réti csuda, s Pihárit, mikor épen iszik, igy szólítja meg: hát te vagy az a hitvány kurafi, a ki a mult estve szép öcsémet megölted? azért egyszeriben keservesen kilakolsz. – Ekkor megfogja a bámuló Pihárit, s ugy oda teremti a pagyimentomra, hogy egy fél óraig lélek se jött belé; de fél óra mulva felugrik Pihári a deszkáról, karjára tekergeti az ördög szakállát, úgy vágja a vár oldalához a tiz öles ördögöt, hogy a fal egyszeriben kidült; a gonosz lélek ketté tört; azzal lefeküdt, de még elébb megivott három czilinder bort s édesdebben aludt, mint akárki.
A mint más nap fél délben fölkelt, mosdott és imádkozott, a mint ő szokta. Alig nézett széjjel, már ott volt az estve; ismét mindent összehordatott, nagy teketóriával neki ült az enni és inni valónak; gondolta magában, vagy eszem iszom többet, vagy soha sem; azért hát csak hozzá látok. – A mint falatozás közben így elmélkedik és szép csendeskén iszkorál, egyszer hallja, hogy jő a legöregebb ördög, melly olly nagyokat dübbengetett, hogy lépései alatt csak úgy porlott a márványkő a tornáczban; megrugja az ajtót, mellyen Pihárihoz lehetett bemenni, ugy hogy az milliom darabra pozdorjázott. – A mint belépett, már a szarva, melly a homlokából állott ki, a ház átellenben levő oldalát szórta ki felé, savó szeme a jobb válla hegyén ragyogott, két füle ollyan volt, mint egy három hónapos csökös tinó lehúzott bőre, ujjain araszos köröm volt, egyebe nem fért be a várszobába. -294- Haragosan kiáltott Pihárira, hogy menjen vele s birkozzanak meg a vár kapujában, de csak úgy menjen, ha bizik az inában, mert kutyakinnal fogja megölni; miért vesztette el két gyermekét, kikkel ő az egész világot akarta meggyőzni.
Pihári nem késett. Felölelt egy átalagot, mellyben igen jó beczkói bor volt, mellytől az ördög is megfutamodik, egy zsák kalácsot vállára vetett, szemközt állott az ördöggel a várkapuban. A mint terhét lerakta, feltekintett az ördög fejéhez, melly ollyan volt, mint egy görög láda, – s mégis csak ollyannak látszott, mint egy kenyérkovász, mert igen magasan beért az ájerbe. Leguggolt a hosszu ördög, mikor Pihárit megfogta, s mikor az őt felemelte, ő a falu tornyát is talpa alatt látta, a magasságból úgy csapta le Pihárit az ördög, hogy térdig haladt be a földbe. – Pihári elájult, s félig meddig meghalt; mikor látta hogy most mindjárt egészen meghal, egyet rúgott, s a földből magasan felszökött, összeütötte mezít lábát, – mert csizmája a földben maradt, – felhajtja hirtelen az átalag bort, bekap sebesen harmadfél kalácsot, a borból egy pofával az ördög szeme közé köp, az szeme világát azonnal elvesztette. Ő is derekon kapja a hoszu Luczifert, de karjával körül nem érhette,… kapja magát, kihúz kalapja mellől egy anglius tűt, túlteszi azt az ördög derekán, megfogja a tű két végét, megszorítja az ördögöt amugy istenesen, s úgy nyomja a földbe, hogy csak a két keze, meg a nyaka látszott ki a kövek közül. Ekkor kap az oldalához, hogy kardját kirántsa, de minthogy ott soha kard nem volt, futott a várba a fegyveres kamarába; onnét kihozott egy mészáros bárdot, s azzal az ördög nyakába belé vágott. Mikor már az ördög feje le akart esni nyakáról, így szólította meg Pihárit: még illyen derék fiút mint te, soha nem láttam; megérdemled, hogy neked tanácsot adjak. No hát ide hallgass. A mint bemégy lakó házadba a várban, ott bal oldalon van egy fekete ajtó, azon nyiss be, ott van a király kassája, azt örzöttük mi! a -295- mint oda belépsz, hunyd be szemedet, markolj a kincsbe kilenczszer, rakd zsebeidbe; mikor kijősz, az ajtónyiláson látsz egy kis csuprot, abból mosdjál meg, akkor amit akarsz mindent megcsinálhatsz, mivé akarsz, azzá változhatol. Ezeket mondván, szemét száját megtörölte, s meghalt. –
De Pihárinak volt esze, hogy nem ment a szobába, mellybe az ördög küldte; tudta ő, mi van a vas kádban; abban parázs tüz volt, mellytől a mi meggyult, azt eloltani nem lehetett, nem volt ő bolond magát megégetni! a csuporba meg választó viz volt; nem volt ő bolond, hogy azzal megmosdjék, hogy szemét elveszítse! –
Mikor a sárkányfejü ördögök fogait a király udvarán rakásra hordta, a királyhoz bement, s azt mondta: uram király! mindent elvégeztem.
Hát mit kérsz tőlem? – mondá a király.
Semmit uram, csak egy arany tüszűt, felelte Pihári. –
A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?
Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék valahol ollyan helyet találni, hol én félszet kaphatnék; mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –
Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;… csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre elijeszteni. –
Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén, megmondá, mi járatban van.
A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta, hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt, -296- s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér kisaszszonyok kezéből. –
Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra; akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben kidisputálhatnám belőle a tündéreket.
Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, – mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát, hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban, estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá, s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –
Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni, mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg, erősebb vagyok én minden legényeknél, bár te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról, a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség. Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez -297- ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből, megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta, s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett, mert a négy tündér eltünt a vári szobából.
A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony, mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta, hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.
Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem, végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a félsz, nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –
Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk meg reggel, mikor a nap felkel.
Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába! a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme, -298- mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem kopik! –
Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony, s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső. A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja, hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya, s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg tudtál rémülni! –
Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz, megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől; azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.
Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek, derék ifjú! egyszerre átveheted!
Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –
Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit, hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam, -299- kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.
Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.
A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott? Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába, hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.
Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot; ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak, a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna, most is ott ugrálnék örömömben!
A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának. -300- – Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment, mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur! Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros, – mi járatban vagy?
Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény vagyok.
A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt, enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén. – Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember, s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak is csak a vadja jár?
Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény, veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem engedi meztelenül halni el éhen!
Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok, én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit, ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.
Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a földről is, csak volna mit? -301-
Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom! mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett. Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.
Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.
A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem ehetnék vagy ihatnék-e?
Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog szerben nagyon elfáradtam.
A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett, hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett; meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –
A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott, ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról. -302-
Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát, s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára, csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve, annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok lesztek, én meg apátok, király.
A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.
A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette. Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét utnak indult – panaszra az istenhez.
A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. – A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt utjában megállította.
Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek, midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament. Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét, sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi -303- egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd, bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.
A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben. – A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba, abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett, nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást, lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét elvette, s helyette a magáét tette.
Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember, vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen, másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte, megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény fejének.
Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette, ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós). Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg -304- öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék, kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta. – A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta, hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti. Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes gyermekeihez sietett.
Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz, ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána, nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.
A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette, hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka csigáját.
Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.
A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett volna is, csak hogy elbocsátották.
A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet, ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten -305- ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda hagyta a korcsmárost. –
Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült, a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.
A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához, ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl, mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –
A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja őket. –
Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével, meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban mekeg. –
A király keservesen megharagudott, s fenyegette a szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja. A szegény ember nem félt semmit, csak annyit mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt el az ördög.
Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény -306- ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével: annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett. A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen országolt. Országában még az árva gyermek kezében is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.
Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza, a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni. A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és -307- hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!
J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén, hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő tehát illendő tisztelettel állott előtte.)
B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam, hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt, aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.
J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?
B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a farkasok elvitték.
J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki hazudni nem fogok.
B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg veled?
J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével, ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.
Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva, már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett. Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén: atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?
B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak -308- egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal, hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni, elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol, szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany szőrü bárány lábam mellett feküdjön.
A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére, s beköszöne a juhászhoz:
L. Jó estvét, te juhász!
J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban jár itt nálam illyen későn?
L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon, hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok meg nálad, ha megengeded.
J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen különös meglátogatásomra ide vezérlette?
L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak jól, melly sok fénylik benne.
J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat, és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak, ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a -309- bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté, a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért, egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám magamat.
A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára. A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni, a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni, melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.
Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt, felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott, belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.
A juhász felébredvén látja változását, magában maradott. Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok -310- között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját, kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul, mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.
Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne, folytatja ekkép:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba döglött.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna benne.
Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el nem hiszi.
Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva, már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat, -311- belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is megették volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.
Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond, ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj lesz néki most meghazudtolni a királyt.
Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát, azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.
M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt elcseréltem fekete szőrűért.
M. Micsoda fekete bárány lehet az?
J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára még felséged is megáll. -312-
M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd ide!
J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára), ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.
M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a nyereségemet te néked adom ajándékul.
A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól, a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és igazság után.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.
A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány – illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint jött, üres korsókkal. -313-
Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt, mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.
Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.
Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez, minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal tért haza.
Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor uram, sógor uram! bizony ehetném én.
Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.
Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket; szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám én.
Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond az apa.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép pohárban bor kell nekem.
Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.
Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor uram, sógor uram! bizony alhatnám én.
Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem ágy kell nekem, kiabált a béka.
Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak -314- kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell nekem.
Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik kell nekem.
Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike kell nekem.
Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.
Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán. Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest. A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged, kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben hagyni a csunya béka mellett.
Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany sarkantyús csizmában.
A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel essék a keresztelőhöz.
A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel, ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban. -315-
Egy szegény özvegy asszonynak volt egyszer egy fia, azt, mert hogy olly bátor volt, hogy magától az ördög anyjától sem ijedt meg volna meg, még gyermekkorában Nefélj Jancsinak nevezték el. Anyja mindig azon aggódott, hogy fiát valami nagy szerencsétlenség éri, ha olly merész s vakmerő marad; feltette tehát magában, hogy Jancsiát minden áron megtanítja félni. Ez okból a falubeli paphoz adta őt mendikansnak, s a papot megkérte, hogy szedje össze minden tudományát s tanitsa meg fiát félni. A pap ugyan csak igyekezett is ám minden erejével valami módon rá ijeszteni a gyerekre, s ez okból a legborzasztóbb s legkisértetibb meséket beszélte el neki, de az illy rémitések még kedvet ébresztettek Jancsiban hasonló kisérteteket látni. Nem is volt már egyéb hátra, hanem hogy valami kisértetek felállitásával próbálja meg a pap félénkké tenni a rettenhetlen Nefélj Jancsit.
E végre a karácson előtti három napot határozta a pap; ekkor t.i. tizenkét órakor éjjel kellett a fiúnak harangozni menni a falu legvégén álló toronyba, itt bizonyosnak gondolta tisztelendő uram, hogy végre valahára csakugyan rá ijeszthet Jancsira. Egy öreg reverendáját e végre jól kitömte szalmával, s a torony elé állította ugy, hogy az egyik kezével az ajtó kilincsét fogta. – Éjfél eljött, s Jancsi harangozni ment, s a torony előtt meglátta a reverenda ördögöt. – Ki vagy? elkiáltá magát; az ördög mit sem felelt. Jó – mond a fiu – ha nem felelsz, azt mondom: takarodjál el az ajtóbul, mert ugy ruglak hasba, hogy tizenkettőt fordúlsz. Az ördög most sem felelt s Jancsi mérgesen ragadta nyakon a tisztelendő -316- ördögét, s ugy sujtá a földhöz, hogy három ölnyire hentergett. – Azután, mintha semmi sem történt volna, felment a toronyba, megharangozott s haza ment. A pap, mivelhogy első próbája el nem sült, más nap két ördögöt csinált, egészen egyenlőt; az egyiket ismét elébbi helyére tette a toronyajtóhoz, a másikat pedig a harangkötelekhez.
Éjfélkor ismét ment Jancsi harangozni, s az első ördöggel ismét kurta processust csinált, mert a mint felelni nem akart, megint nyakon ragadta s elsújtotta azt; azután ment fel a toronyba s a mint látta, hogy ott a kötelet hasonló ördög tartja, ezt az előbbinek gondolta s igy szólt hozzá: hát komám, hogy jöttél te ide? hiszen most vágtalak a földhöz, felelj, mert még egyszer oda teremtlek ugy, hogy össze nem szeded többé magad. Az ördög nem felelt, Jancsi tehát torkon kapá, s ugy csapta le a toronyból, hogy csak ugy suhogott.
Két próbát tett már a pap siker nélkül, de a harmadiktul még mindig jót várt, s ezt igy intézé el: három reverenda ördögöt csinált, az első kettőt igy helyzé el ismét mint az előtt, a harmadikat pedig fölállitotta a harangra, ugy hogy az akadályozza a harangozást.
Nefélj Jancsi a két első ördöggel ugy cselekedett, mint az előbbi napon, s ekkor harangozni akart, de csudálkozva látta, hogy az ördög már a harang tetején ül; ettől sem ijedt ő meg, hanem mikor látta, hogy szép szóra lejönni nem akar, boszúsan ragadta meg egyik lábát, s a toronyablakon ugy sujtotta le, mint a macskát. – A pap most már átlátta, hogy nem képes Jancsit félni megtanitani, s most már csak azon törte fejét, mikép adhat túl rajta; azért tehát más nap magához hivta, s igy szólt hozzá: Jancsi! te derék, bátor ifju vagy, menj, vidd magaddal az én szürke lovamat s annyi eleséget, mennyit három napra elegendőnek tartasz, a merre szemed lát, menj a világba, meg ne állj sehol egész nap, de hová estve érsz, legyen az bár hol, ott szállj meg; -317- úgy tégy más és harmad napon is, s a hol az éjt a harmadik napon töltöd el, ott telepedj le, ugy szerencsés leszesz.
A pap, azt gondolta, hogy Jancsi bizonyosan elvész valahol az útban; de lássuk csak: ugy lett-e?
Ment mendegélt Jancsi első nap, estve egy szük gömbölyü, de magas fa bódéhoz ért a pusztában, abba ment tehát éji szállásra, s minthogy ezt egészen üresnek találta, tüzet rakott a közepére, s szalonnát pörkölt mellette; egyszerre csak azt vette észre, hogy fölülről valami csepeg, felnéz, s látja, hogy egy emberforma lóg fölötte; ejnye! – kiáltja – hát itt se hágy békét az ördög? jösz le onnan? vagy azt várod, hogy én lódítsalak le? Az ember vagy ördög forma nem felelt, s Jancsi egy ügyes ugrással lábon ragadta s rántotta le ugy azonban, hogy feje leszakadt s ugy esett le, s csak ekkor vette magát észre, hogy akasztott ember lógott feje fölött; azonban mit sem gondolt vele, s reggelig ott időzött.
Más nap ismét szakadatlanul utazott Jancsi, estve egy vendégfogadóba ért, s ott szállást kért, de azt a feleletet kapta, hogy csak fent az emeleten van üres helyük, ott pedig el nem hálhat, mert ott kisértetek járnak.
Mit? – kiált Jancsi – ösmerem én azokat a kisérteteket, adjanak csak egy tál jó ételt, egy ital jó bort, s egy égő gyertyát fel az emeletbe, majd ott hálok én, s fogadom a Belzebubra, hogy soha többé ott kisértetek nem lesznek.
A korcsmáros mindenképen igyekezett Nefélj Jancsit merényéről lebeszélni, de ez nem nyugodott, mig őt az emeletre fel nem kisérték. – Tágas szoba volt az emeleten, Jancsi annak legközepére tette égő gyertyáját, melléje tele tálat s egy kancsó bort, s ezek mellé telepedett végre maga is, s várta a borzasztó kisértetet.
Alig hangzott el a tizenkettő, s egyszerre szörnyü lánczzörgés, kutyavonitás, lónyerités, bőgés, orditás, mekegés, -318- bégetés, sirás, nevetés, egy szóval minden nemü állati hangok vegyülete hallatszott.
Jancsi gyönyörködve hallgatta a szép éji muzsikát; de im egyszerre egy nagy halálfej gördült be az ajtón s a tál mellett megállt, Jancsi rá tekint, s a halálfej helyett egy vén barátot lát maga előtt állni, hosszú erős lánczokkal. Jó reggelt domine confrater! – kiált Jancsi – tessék jöjjön velem vacsorálni. Elmegyek – mond a barát – de te is jöjj velem, majd én mutatok neked valamit.
Szivesen – felel Jancsi – csak vezessen ördög tisztelendő uram. Ezek után égő gyertyával követte Jancsi a barátot, a lépcsőknél előre erőteté követőjét a barát, de Jancsi nem ment, s a pap kénytelen volt tovább is vezető maradni. Majd egy szük pinczegádorhoz értek, itt ismét szerette volna a barát előre bocsátani, de az nem engedett, s igy ismét csak az ördög ment elül; de alig tettek egy pár lépést, Jancsi olly ügyességgel és erővel lökte le a barátot, hogy hanyat homlok zuhant alá a lépcsőkön, s egészen összetörte magát. – Reggel a korcsmáros eltemette az ijesztő papot, Jancsit pedig jól megajándékozta, ki azonnal tovább vágtatott.
Ismét egész nap lovagolt Jancsi, s estvére megint egy olly korcsmába érkezett, hol alant nem kaphatott szállást, fent pedig a bolygó kisértetek miatt senki sem mert lakni.
Oda szállt tehát Nefélj Jancsi, s a legnagyobb terem közepén vigan falatozott, midőn az óra tompán jelentette az éjfélt, egyszerre az előbbi napon hallott muzsikához hasonló zaj ütötte meg füleit s nagy ropogás közt egy emberi kéz esett le a padlásról tála mellé. – Jancsi hideg vérrel sújtotta a kezet az ajtó mögé; ismét egy más kéz, azt is az előbbi után dobá; most egy láb zuhant alá, azt szinte oda vetette Jancsi; ezt követte a másik leesett láb; végre egy nagy emberi fej egyenesen a tál közepére esett, s széttörte azt. Mérgesen sujtá azt is ajtó mögé Jancsi; ezután körülnézett -319- s az ajtó megett az oda hányt tagok helyett egy nagy kisértő alakot látott, ezt azonnal szidta, hogy fizesse meg az eltörött tálat. A kisértet erre igy szólt: jól van, jól, a kárt meg fogom fizetni, ha velem jösz. Jancsi rá állott, s mentek, ugy azonban, hogy mindenütt a kisértetnek kellett elül menni; igy értek hoszu tekergős garádicson le egy nagy pinczébe. Csak ugy tátotta Jancsi szemét száját, midőn a pinczében három kád aranyat, hat kád ezüstöt, tizenkét kád réz pénzt látott.
Ekkor igy szólt hozzá a rém: ime, válaszsz magadnak egy kád pénzt a tál helyett, s vidd a hová akarod; de Jancsi hozzá se nyult, hanem igy felelt: majd bizony! még én czipeljem a pénzt ki, a ki ide hozta, az vigye ki. – Jól van válaszolt a kisértet – látom, emberre akadtam, ha e pénzhez hozzá nyultál volna, azonnal szörnyüt haltál volna, most azonban, minthogy olly derék, s bátor ficzkó vagy, a millyet még nem láttam, telepedj itt le, s használd e kincset békével, háborgatni, kisérteni többé senki sem fog.
E szók után a rém eltünt, Jancsi a nagy kincsnek ura lett s nőül vette a korcsmáros egyetlen szép leányát, s vele, ha meg nem halt, még most is vigan él, s vigan költ a pinczében álló kádakból.
Hol volt, hol nem volt, annyi igaz, hogy egy juhász egykor a mezőn egy kis fiut talált. Csak két napos volt még a fiu, a juhász tehát egy öreg anyajuh által szoptatta a kis csecsemőt. Hét esztendeig szopott a kis fiu, kinek neve Palkó volt; most olly erővel birt a gyermek, hogy a közép nagyságu -320- fákat gyökerestül ki birta szaggatni. Az öreg juhász még hét esztendeig szoptatta Palkót a vén juh által, s most már a legnagyobb tölgyeket paréj gyanánt tépte ki a földből.
Fölkerekedett tehát Palkó s elment a nagy világba, hogy országot, világot lásson és próbáljon. Ment, mendegélt s még az első nap talált egy embert, ki a fákat kenderként nyőtte.
Jó napot atyafi! szól Palkó – be erős vagy, komám.
Én a Fanyövő vagyok – felel a megszólitott – s ugyancsak szeretnék Juhász Palkóval megbirkozni. Én a vagyok, jer hát és birkozzunk, kiált Palkó, s ezzel megkapja a Fanyövőt, s ugy vágja le, hogy térdig a földbe rogyott; de csak hamar kiugrik ez, s Palkót ugy csapja, hogy derékig a földbe sülyedt; most ismét Palkó fogta amazt elő s egész nyakig a földbe horpasztá. Elég! – kiált a Fanyövő – látom derék ficzkó vagy, s szeretnék kenyeres pajtásod lenni. Jó – mond Palkó – s azzal utnak indultak együtt. – Mentek, s nem sokára találtak egy embert, ki a köveket göröngyként morzsolta kezei között.
Jó napot! mond Palkó – erős ficzkó lehetsz, komám!
Én Kőmorzsoló vagyok, s szeretnék Juhász Palkóval mérkőzni.
Ekkor evvel is megbirkozott Palkó, s szintugy, mint a Fanyövőt legyőzvén, kenyeres pajtásává tette, s hárman folytaták tovább utjokat. Kevés idő mulva megint egy embert láttak, ki a kemény vasat ugy gyurta mint a tésztát.
Jó napot! – szól Palkó – te ugyan ördögi erővel birhatsz, komám. – Én Vasgyuró vagyok, s szeretnék Juhász Palkó szemébe nézni, felelt az. Palkó evvel is megbirkozott, hasonlóan legyőzte, s mint kenyeres pajtások mind a négyen tovább haladtak. Déltájban egy erdőben letelepedtek, s Palkó igy szólt társaihoz: mi hárman vadászni megyünk, te pedig, Fanyövő komám, addig itt maradsz, s jó vacsorát készíts nekünk. Hárman tehát vadásztak, a Fanyövő pedig sütött, -321- főzött, már csaknem készen volt a főzéssel, midőn egy hegyes szakállu törpe emberke jött hozzá, s igy szólitá meg:
Mit főzöl földi, adsz-e nekem is? A hátadra, ha kell, – felelt a Fanyövő. A kis törpe mit sem felelt, hanem csak várakozott, mig a káposzta megfőtt, akkor hirtelen nyakon kapta a Fanyövőt, s hanyat rántotta; s a lábast hasára tette, a káposztát megette, s eltünt.
A Fanyövő szégyelte a dolgot, s hogy társai meg ne tudják, ujra főzött, de az uj főzeléket nem készitheté már el egészen társai haza jötte előtt, okát azonban nem mondta nekiek. Más nap a Kőmorzsoló maradt hon, midőn a többiek vadászni mentek. Ez épen ugy járt a hegyes szakállu törpével, mint a Fanyövő. A Vasgyúró szinte ugy járt a harmadik napon. Ekkor igy szólt Palkó: no komám! valaminek kell a dologban lenni, hogy egyitek sem tud addig főzni, mig vadászunk, menjetek most ti hárman vadászni, majd én maradok itt főzni. Azok mentek s örültek, hogy a törpe emberke majd meg tanitja Juhász Palkót is.
Palkó sietett a főzéssel, de mikor már csaknem kész volt vele, megjelent a hegyes szakállu, s enni kért.
Lódulj – kiált Palkó – s felkapá a lábast, hogy az el ne vehesse, a törpe ezt is hanyat akarta rántani, de Palkó hirtelen megkapta szakállánál, s egy nagy fához kötözé ugy, hogy az mozdulni sem birt. – A három pajtás jókor haza tért a vadászatról, de Palkó már készen volt a főzéssel, s igy szólt a bámulókhoz: himpellér emberek vagytok ti komáim, hogy azt a hegyes szakállu kis törpét nem tudtátok megtanítani, most jertek együnk, azután majd megmutatom, mit tettem én vele. Jóllakván, oda vezette Palkó társait, hová a törpét köté, de az már nem volt ott, sőt a fa sem, mert azt gyökerestül kiszakitá s elfutott.
A négy gavallér tehát öszveszedte magát s ment a nyom után, mit a fa maga után hagyott, mert a hegyes szakállu emberkét fel akarták keresni; igy értek egy mély gödörhöz, s -322- minthogy azontul seholsem látták a fa nyomát, azt gondolták, hogy a törpe bizonyosan a mély gödörbe ereszkedett; kevés tanakodás után abban állapodtak meg, hogy Palkót leeresztik egy kosárban, ők pedig hárman ott kün várnak mind addig, mig ő a kötelet meg nem rántja, ha pedig azt teszi, akkor sietve fogják őt felhúzni. – Palkó tehát leereszteték, s mélyen a föld alatt igen szép völgyek közepett egy pompás kastélyt látott, mellybe azonnal bement. A kastélyban egy gyönyörü leányt talált, ki őt azonnal inté, hogy fusson el, minél elébb, ha nem akarja éltét veszteni, mert – ugy mond – e kastély egy hat fejü sárkányé, ki őt nőül orzá el a föld alatti helyre. Palkó bevárá a sárkányt, mert a szép leányt meg akará szabaditani; nem sokára megjött a hat fejü szörny, s mérgesen csattogatá fogait a merész Palkóra, ki igy szólt hozzá: én a hires Juhász Palkó vagyok, s eljöttem veled birkozni. – Jól tetted – felelt a sárkány – legalább lesz mit vacsorálnom, előbb azonban jer, együnk egy kis erősitőt, s ezzel mázsányi kőgölődények evéséhez fogott, azután Palkó elébe is tett egyet, ez miután már a sárkány jóllakott, a neki szánt mázsás gölődényt egy fa késsel ketté szelte, s mind két felét olly erővel vágta a sárkányhoz, hogy annak két fejét egészen szét zúzta.
A sárkány ekkor dühösen rohant Palkónak, de ez ügyes kardvágással más két fejét csapta el a szörnynek, azután átkarolta, s ugy sujtá fejjel a sziklaföldbe, hogy utolsó két fejéből is kilocscsant a veleje. A szép lány ekkor könyüs szemekkel hálálkodott Palkónak, hogy őt csúf kinzójától megmenté, egyszersmind elmondta neki, hogy még két ifjabb testvére is, ugy mint ő, két még hatalmasabb sárkány birtokában szenved.
Palkó azonnal eltökélte magát, azokat is megmenteni, s a leányt is magával vinni, miután a kastélyt egy arany vesszővel, mellyet a leánytól kapott, megcsapá, mire az arany almává vált; ezt zsebébe rejte Palkó, s ugy ment tovább. – -323- Nem messsze pompás kastélyban meglelé a második leányt kinek férje és kinzója tizenkét fejü sárkány volt.
E lány Palkónak, hogy biztosabban küzdhessen férjével egy selyem inget adott, mellytől azonnal kétszerte olly erős lett Palkó, s igy a tizenkét fejü sárkányt is, miután vele előbb megebédelt, hosszú küzdés mulva csak ugyan legyőzte, mikor mind a tizenkét fejét levette.
E kastélyt szinte arany almává változtatta Palkó egy arany vessző segitségével, s ugy ment tovább a két leánynyal. – A harmadik nem messze lévő kastélyban megtalálák a harmadik s egyszersmind legifjabb és legszebb leányt, kinek férje tizennyolcz fejü sárkány volt, ha pedig kün a föld hátán járt, akkor hegyes szakállú törpe emberi alakban mutatta magát. Erre fájt legjobban Palkónak a foga, s hogy a borzasztó szörnyeteggel könnyebben végezhessen, a szép lány egy olly selyem inget adott rá, mellytől tizszerte erősebb lett, s olly bort, mellytől ereje még kétszeresen megszaporodott. Haza jövén a nagy tizennyolcz fejü sárkány Palkó azonnal igy szólt hozzá: hej komám, én vagyok Juhász Palkó, s eljöttem veled megbirkozni, s a szép leányt körmeid közül kiszabadítani. – Jó, hogy itt vagy – felelt a sárkány – két testvéremet te ölted meg, ezt csak életeddel fizetheted meg. Ezután más szobába ment, hogy erősitő selyem ingét fölvegye s az erősitő borból ihassék, de ott már sem az inget nem lelé, sem a hordóban bort nem talált, mert azt mit Palkó meginni nem birt, kiöntötte a szép leány. Mérgesen s kissé szepegve futkosott most fel s alá a sárkány, de Palkó hirtelen rá rohant s egy vágással hat fejét metszé le, s kevés küzdés után a többit is összezúzta, vagy leszelte, s megszabaditván igy a harmadik leányt is, a kastélyt itt is ugy, mint a kettőt, arany almává változtatta, és zsebébe rejtette, s ugy ment a három leánynyal a nyilás felé, melly fölött őt pajtásai várták. – Oda érvén, minthogy a kosárba mind a négyen nem tértek, Palkó a három leányt ültette be, s megrántá -324- a kötelet, mire a három pajtás a kosarat azonnal felhúzta, de meglátván a három szép leányt, Palkó felhuzására nem igen gondoltak, hanem mindegyik egy leányt választott, s az erdőt tüstént elhagyták, s hét országon túl telepedtek le velök.
Palkó látván, hogyan csalatott meg a hűtlen barátoktól, mérgesen szitkozódott, s mennyre, földre esküdött, hogy ha kiszabadul, ha a világ szélire rejtenék is el magukat, véres boszút áll a csalárd czimborákon. Azután ide s tova bolygott a föld alatt: nem lelhetne-e valamit, mi által kiszabadulhatna a mélységből.
Sok kóválygás után egy nagy grif madár fészkéhez ért, hol több apró grifeket talált, s minthogy épen nem volt hon, s tüzes jégeső esett, a fészket köpenyével betakarta, s a kis grifeket megszabadította.
A vén grif ezt meg akarta hálálni, hátára ülteté tehát Palkót, hogy őt a föld alól kivigye; egyik felére az utra egy sült ökröt, a másikra pedig egy hordó bort akasztott, s Palkónak megmondá, hogy valahányszor fejét az ökör felé forditja, abból egy darabot messen, s adjon szájába, ha pedig a hordó felé fordúl, egy pint bort öntsön gégéjébe.
Igy repült Palkóval a grif három nap, három éjtszaka, a negyedik nap reggelén pedig épen azon város előtt tette le Palkót, hol három hűtlen pajtása lakott, maga pedig vissza ment fiaihoz.
Palkó, mihelyt az út fáradalmait kipihente, a három család barát felkeresésére indúlt. Szörnyen meghökkentek a czimborák, látván, hogy Juhász Palkó, kit ők már az óta rég holtnak hittek, előjött; Palkó pedig ugyancsak oda beszélt nekik hütlenségökért, azután pedig könnyü szerrel agyon verte mind a hármat, a három almát a város legszebb részén egymás mellé tette, az arany veszőkkel megveregette, s azonnal a legszebb három kastély lett belőlök, a leányokat ezekbe szállitotta, s maga a legifjabbat nőül vette, s még most is él vele a középső kastélyban, ha meg nem halt. -325-
Mikor volt, mikor nem, nem tudom, elég azon, hogy volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia; a kis Gyuri növekedett, s olly pajkos volt már, hogy anyja nem birt vele, mesterségre szánta tehát adni, de hogy millyenre, azt maga sem tudta. Utoljára abban állapodott meg, hogy öreg Erzsók koma asszonyától kér tanácsot, minthogy az a tanácsadásokban, és jövendőlésekben az akkori asszonyokat mind felülmúlta. Öreg Erzsók asszony azt tanácsolta neki, hogy imádkozzék a templomban három napig, szent János képe előtt, a harmadik napon az majd meg fogja mondani, mit tegyen fiával.
Az özvegy csak ugyan ugy tett; a harmadik napon az egyházfi kiváncsi volt megtudni, hogy valljon mi végre kéri az özvegy szent Jánost annyira, ez okból az oltár mögé bujt, s a mint az özvegy kérdezte: uram szent János, mondd meg nekem, millyen mesterségre adjam fiamat? az egyházfi dörgő hangon kiálta az oltár mögül: zsiványságra add fiadat, ugy lesz az szerencsés.
Öreg Erzsók koma asszony unszolására megnyugodott végre ebben a szegény özvegy, s fiát az erdőbe egy hires zsivány gazdához vezette, s kérte őt, hogy fiát a zsivány mesterségre jól kitanítsa. Az orgazda zsivány elfogadta a fiút, s mindjárt az első nap megpróbálta annak ügyességét ekképen:
A falubeli mészárosnak másnap vásárra kellett menni lóháton, hová eladni való marháját, már előre küldötte, ennek megrabolását bizta a zsivány mester Gyurira. -326-
Gyuri segitségire egy kecskét vett, azt a gyalogút mellett, merre a mészárosnak menni kellett, elbocsátá maga pedig sürű bokrok közé rejtődzött. A mészáros látván a kecskét magányosan bolyongni, lovát egy fához kötötte, s maga a kecske elfogására indult.
Alig ment el a mészáros, Gyuri a lovat azonnal elfogta s elment. A mészáros visszajövén, hiába keresé lovát, azt gondolta, hogy tán eloldozódott s magától ment el, végre kénytelen volt gyalog folytatni utját a vásárba. Mikor pedig a vásárból a marháiért kapott pénzzel megrakva ment vissza a mészáros, Gyuri a ló fejét levágta s azt egy útban levő tó közepére tette.
Az arra menő mészáros, meglátván a ló fejét, azt gondolta, hogy lova úszik a tóban, levetkeződött tehát a tó partjára, s a tóba ment, hogy lovát kihozza; az alatt a kis zsivány ruhástul együtt elvitte a mészáros pénzét, min a zsivány mester nem tudott eléggé csudálkozni, s miután Gyuri még néhány illy sikeres próbával mutatta ki ügyességét, a zsivány mester a legjobb bizonyitványokkal látta őt el, s mint jól kitanúlt zsiványt bocsátá haza. Anyja igen örült fia ügyességének, s azonnal bemutatta őt földesuroknak. – A földesur ugy igy szólt Gyurihoz: fiu, te ügyes zsivány vagy, de ha az éjjel szekeremet az udvarról el nem lopod, felakasztatlak.
Gyuri összeszedett néhány csirkét, mindenik fejére egy kis gyertyát ragasztott, s meggyujtván azt, a csirkéket a kapu alatt éjjel a földesur udvarába bocsátá. A cselédek, kik a kocsit őrzék az udvaron, csillagoknak gondolták a csirkéket, s széjjelfutottak fogdosni azokat, s minthogy az utczára szaladt, kinyitották a kaput, s utánok futottak; a kocsinál senki sem maradt, s igy biztosan huzta azt ki a földesur udvarából.
Reggel a földesur száz forintot adott Gyurinak a kocsiért, azután istállójába vezette s igy szólt hozzá: nézd, ha ezen lovat az éjjel ki nem lopod istállómból, felakasztatlak. -327-
Este, hogy a lovat el ne lehessen lopni, egy kocsist ültettetett rá, azon felül minden lábát és farkát egy egy béres tartotta.
Gyuri éjjel koldus ruhába öltözve, talyigán egy kis hordócska pálinkát tolt a földesur házához, s addig rimánkodott a béreseknek, hogy azok végre beeresztették őt az udvarba hálni. Most a pálinkából, mellybe altató volt vegyitve, minden cselédét a földes urnak leitatta, s kevés idő mulva a ló őrzők mélyen aludtak mind; ekkor azt, ki a lovon ült kender tilóra ültette, azoknak, kik a ló lábait tartották, fa darabokat adott kezökbe, a fark helyett pedig egy guzsalyt, azután a lovat csendesen haza vezette. A földesur reggel minden cselédjét megverette, Gyurinak pedig száz aranyat adott a lóért, s igy szólt hozzá: még egy próbát adok, ha azt megteszed, két száz aranyat kapsz, ha nem, felakasztatlak, alólam és nőm alól ugyanis ki kell lopnod a lepedőt, lányom ujjáról pedig a gyürűt.
Gyuri egy csupor főtt lencsével még nappal a földes ur lakába egy ágy alá rejtette magát, onnan éjjel, mikor már jó sötét volt, először a lány szobájába ment, s igy szólt hozzá a földesur hangján: lányom, add csak ide gyürűdet, az a zsivány, ha eltalálna jönni, nálam nem fogja keresni, s igy nem lophatja el. A lány oda adta a gyürűt, azt gondolván, hogy atyja kéri; Gyuri azután a földesur szobájába ment, s közibe és neje közé öntötte a lencsét, s ezután az ágy alá bútt. A földes ur csak hamar fölébredt, s nejét kezdte lökdösni, hogy mit csinált? ez mentegette magát, s azt mondta, hogy tán férje követte el magát; végre boszankodva mondá a földesur; már a mint van, ugy van, akárki tette, csak dobd azt a csunya lepedőt reggelig az ágy alá.
Ugy történt, a lepedőt ágy alá veté a nő, s nem sokára mindketten ujra elaludtak; ekkor Gyuri a lencsés lepedővel és gyürűvel eltávozott, s reggel bámulva hallgatta a földesur megcsalatását. -328-
Gyurinak nem csak a kétszáz aranyat kifizette a földes ur, hanem minthogy igen megtetszett neki a furfangos ficzkó, leányát nőül adá neki, s holta után Gyuri lett az egész falu földesura, s még most is egyre űzi a tréfákat és kalandokat a környéken s megelégedve él szép neje mellett, ha még meg nem halt.
Hol volt, hol nem volt, volt egy katona, kit igen gyakran verettek, kinek épen strázsán kellett állni éjszaka. A mint ott járt fel s alá, egy veres sapkás ember áll meg előtte s keményen szemébe néz. A katona semmit sem szólt, de az ismeretlen igy kezde beszélni: édes fiam, tudom én, mi van a te szivedben; te nem szereted a katonaságot, s most is szeretődön gondolkozol. – A katona mindjárt észrevette, hogy az az ördög s megismerkedett vele. – No édes fiam – mondá akkor az ördög, – vetkezzél le gyorsan, cseréljük ki ruháinkat. Én itt fogok állani őrt helyetted, ha megigéred, hogy mához egy esztendőre, ebben az órában, ebben a perczben itt leszesz, addig pedig menj hazádba, csak tedd fel ezt a vörös sapkát, melly ha fejeden van, szabadon mehetsz réven, vámon, senki nem lát meg.
A katona elment heted hét ország ellen a maga hazájába, és réven, vámon senki nem látta meg. A mint falujába ért, a kerten ment föl, apja udvarába benyitotta az ajtót, hallgatott egy kicsit, hát épen akkor is róla beszélgettek atyafiai. Ezen ő nagyon megörült, s apródonként levette a sapkát fejéről s egyszerre előttük termett az atyafiaknak, kik még jobban megörültek. Ott volt szeretője is, de senki nem hitt, a -329- maga szemének, mivelhogy ördögség volt a dologban. A katona erre mindent megmagyarázott, s tőlök, mihelyt akarta mindjárt eltűnt, s ujra ott megjelent.
Már minden jól ment volna a szegény katonának, de nem sokára el kellett indulnia, hogy helyt álljon a mondott órában és perczben, azért nagy siralommal vált el szeretőjétől, atyjafiaitól.
Ment tehát vissza felé a veres sapka alatt és réven, vámon senki sem látta meg. Jól vagyon édes fiam, – mondá az ördög; most látom, hogy becsületes ember vagy, a magyar ember meg szokta tartani a szavát, visszajöttél ebben az órában, ebben a perczben. Hej de azóta sok verést kaptam helyetted, azonban ne félj, ez nem lesz igy ezután. Viseld magad rosz kedvvel, nem fog már téged senki bántani, mert én megcsináltam a mesterségét, hogy ha téged vernek is, mindig a kapitánynak fáj.
Ekkor az ördög visszacserélte vele a ruhát, és vörös sapkát, s eltünt. A szegény katona, mert hiába! nem szerette azt az állapotot, megint ollyat vétett, a minek száz bot a büntetése. Már ki is ment a szentenczia, de a kapitány előre jajgatott, mert tudta, hogy neki fog fájni, azért okosabbnak hivé tanácsot tartani a felett, hogy az olly hasztalan embert inkább ereszszék el a szolgálatból, mint örökké vesződjenek vele. Ugy is történt. A katona elbocsáttatott, szerencsésen haza is ért, de azóta már az ördög sem szánja a katonát.
Ördög. Jó reggelt, Izráel maradéka! hová sietsz olly hamar? megállj, mert a bőrödet, mint sajátomat, magamhoz akarom venni. -330-
Zsidó. Nem thutom, micsoda bőr; én nem atham sem vettem az urthól bőrt; nem ismerem, nem thutom, ki letyhen az ur.
Ö. Elég, ha én ismerlek. Te vagy az öreg Ábrahámnak kisebbik fia, Lázár; ki ennek előtte hatvan esztendővel nálunk szállást keresett, és befogadtuk veled együtt; és ez ideig mind éjjel mind nappal sokat fáradoztunk, most kivánjuk a jutalombőrt, a melly rajtad vagyon, hogy levesd.
Zs. A bőrt? micsoda bőrt? a zsidó bőrt, hogy the megnyerd, az lehethetlen. Mostanában egy érdemes ember magam gorombaságaért pofon ütött ugy, hogy vért köptem, de ezen goromba tetteért törvénybe idéztem, és nekie száz forintot kelletett fizetnie.
Ö. Lázár, hogy igaz lehetett, megengedem, mert a pénz jó orvosság minden nyavalyának, de velem sokat ne viszálkodjál, mert én törvény eleibe nem idézlek; csak a kontraktus értelme szerint a bőrödet kivánom, mellyet én régen Ábrahám atyádtól cseréltem egy hetven esztendős hajadon leányzó bőrén tiz pénz ráadással, olly formán, hogy én tartozom a te bőrödet hatvan esztendeig minden veszélytől őrizni, mellyet meg is cselekedtem. Már most eltelt a hatvan esztendő, a bőröd jól megvastagodott ugy, hogy pokolban fujtatónak használhatom, és pokolban bőrödnek kikészithetése az ottan levőknek gyötrelmét öregbitheti.
Zs. Micsotha kontraktus az, hogy hirem nélkül a saját bőrömet el lehetett cserélni? az nem igaz, sőt lehethetlen!
Ö. Nézd, itt a kontraktus! (mutatja.) Én alulirott Drumó urammal megegyeztünk abban, hogy Borisza Jutka bőrét Lázár fiam bőriért elcseréltem tiz pénz ráadással olly formán, hogy én a hetven esztendős hajadonnak bőrét egész életemben használhatom; hasonlóképen Drumó uram hatvan esztendő elforgása után, kisebbik fiam, Lázár bőrét minden okvetetlen használhatja. Költ Nekeresden folyó esztendő hava utolsó napján. Reinitz Ábrahám, zsidó. -331-
(Marczius 20-dikán, midőn Pest megye gyülésén a szabad föld kihirdettetett).
1) Atyamester: a zsidó.
2) N. N alatt valamellyik legény neve értetik.
3) Most a lány nevét említik, ki a fenebb énekelt legénynek mátkája szokott lenni.
4) Értsd a legényt.
5) A beküldő sár hajó alatt sárga hajót vél, de inkább sárga haju Magyar Ilona, s igy mindenütt a hajó helyett haj értessék.
6) Tündér és több más Ilonáról emlékezik a köznép, ime itt Magyar Ilonát említ.
7) Megint csak többnyire legény neve.
8) Érthetlen: ha csak felhőjén-t nem teszünk a felköltjén helyett, mikor a föllegeken ülő Mária értetnék, a festők után.
9) Jegyzet. Közlöm e töredékes éneket a beküldő Kelecsényi Pálnak eme jegyzetével: „A szent Iván tüzét, melly a római vesztatüzzel egy eredetü lehet, leányok szokták rakni és átugrani. Ki mikép ugorja át, abból következtetik: mikor megy férjhez. – Erre vonatkozik már az ének kezdete: Tüzét megrakoljuk stb.“ – Igy levén a szokás Kolonyban (Nyitra megye), szent Iván éneke alatt lehetlen mást érteni, mint valami házassági vagy házasságszerzö ünnepek vagy szertartások alkalmával mondatni szokott éneket, melly hoszu lehet, mint a példabeszéd mondja, kivált ha minden eladó leány neve megénekeltetik benne. Egyébiránt az ének igy a mint van, érthetlen; de azért méltó arra, hogy olvastassék.
Szerk.
10) Jegyzet. A monda értelmen ifj. Almási Sámuel, beküldő, szerint a népnél ez: Déva várát tizenkét kőmives építé, de a fal mit dél előtt emelének, minden dél után leomlott. Az a balvélemény uralkodván abban az időben, hogy azon fal legállandóbb, mellybe embert raknak be: tehát az első kőmives azt inditványozza, miszerint azon kőmivesnőt, ki az ebédvékát leghamarább kiviendi, rakják a kőfalba, hogy igy állandósítsák munkájokat. A balsors épen saját nejét vezérlé ki legelsőben, kit kőmives társai megfogván falba raktak – s így vár fala többé nem omladozék.
11) Jegyzet. Az egésznek ez a története: Szolnokban szeretett egy legény valamelly leányt, kit a biróénak mondanak; ennek néjét Sárinak hivták, innen a Sári biróék nevezet, de a leány nem szerette viszont; ezért a legény boszuból egy lakadalom alkalmával halálig tánczoltatta, t. i. a leány megszakadt; a mint ezt egy pór leánykától kivehettem.
Pécsi István.
12) Savanyú.
13) Baranyai tájszó: pendel.
14) A szij ostor vastagabb, nagyobb mint a suhogó, azért mondatik a suhogó bátyjának.
Szerk.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| V | nagyság nem emelhedhetik | nagyság nem emelkedhetik |
| 9 | An én kedves rózsám | Az én kedves rózsám |
| 27 | Az egernek czinczogása | Az egérnek czinczogása |
| 53 | Mergérhetné egy rózsával | Megérhetné egy rózsával |
| 56 | Én istenem l add azt érnem, | Én istenem, add azt érnem, |
| 67 | S mások elől eligézlek. | S mások elől eligézlek.“ |
| 69 | Nem sekinek birtokáért. | Nem senkinek birtokáért. |
| 74 | Czehünkbe vétetik az nap. | Czéhünkbe vétetik az nap. |
| 76 | Éljen a ki nem vonja kí | Éljen a ki nem vonja ki |
| 84 | Elesíti fegyverünket, | Élesíti fegyverünket, |
| 122 | 120. | 220. |
| 139 | Véröket öntották. | Véröket ontották. |
| 148 | ROMANCZOK ÉS ROKON. | ROMÁNCZOK ÉS ROKON. |
| 153 | „Eredj Csomor Danyi! | „‚Eredj Csomor Danyi! |
| 155 | Halálom óráig!!! | Halálom óráig!!!““ |
| 159 | minden gondok! | minden gondok!‘ |
| 171 | 283. | 282. |
| 174 | Nem bocsátok senkit | Nem bocsátok senkit. |
| 179 | 208. | 308. |
| 184 | Oh be édes, ob be jó | Oh be édes, oh be jó |
| 197 | én, világ szé passzonya! | én, világ szép asszonya! |
| 197 | halhatott meg a király, | halhatott meg a király. |
| 206 | kérdezto szép-e vagy rút | kérdezte szép-e vagy rút |
| 208 | a vén borszorkány egy | a vén boszorkány egy |
| 209 | éjszakának idejrn | éjszakának idején |
| 211 | a tukör mindig | a tükör mindig |
| 211 | Az ifjn király | Az ifju király |
| 212 | hogy mi idősebbbek | hogy mi idősebbek |
| 213 | felhajítottta padlásra | felhajította padlásra |
| 216 | beljeb beljebb hatolt | beljebb beljebb hatolt |
| 220 | mit az ordögnek igérsz | mit az ördögnek igérsz |
| 222 | mellyet még pokolbau | mellyet még pokolban |
| 228 | sokat etttek, sokat ittak | sokat ettek, sokat ittak |
| 229 | Ambrus felugorván,, | Ambrus felugorván, |
| 230 | essék el a fe-e | essék el a feje |
| 230 | A kerékrékvágásban a hegy | A kerékvágásban a hegy |
| 231 | megölte-e urama. Ambrus? | megölte-e uramat Ambrus? |
| 236 | ki volt terítve | ki volt terítve. |
| 238 | angyalnak látzsott | angyalnak látszott |
| 243 | ‚Ha te segitettél | Ha te segitettél |
| 244 | uj kocsicsa ivó csuprába | uj kocsisa ivó csuprába |
| 246 | rnhatár nyílik | ruhatár nyílik |
| 249 | lopták el a jézsoviták, | lopták el a jézsoviták. |
| 254 | a harmadikből ragyogó | a harmadikból ragyogó |
| 255 | a kiráty fia | a király fia |
| 255 | még a a konkoly | még a konkoly |
| 255 | Dé lután is beharangoztak | Dél után is beharangoztak |
| 256 | Gsak kevés ideig | Csak kevés ideig |
| 256 | Ne viddd még | Ne vidd még |
| 260 | mitől letttél | mitől lettél |
| 262 | engem elragadolt | engem elragadott |
| 263 | kegyet lenül megverte | kegyetlenül megverte |
| 265 | fenye getve a kis fiú | fenyegetve a kis fiú |
| 267 | ki szép királyleányt | ki a szép királyleányt |
| 271 | kopasz kutyáktol | kopasz kutyáktól |
| 272 | társa gallérábol | társa gallérából |
| 282 | ígen kutya ember | igen kutya ember |
| 285 | Mit heszélsz | Mit beszélsz |
| 288 | Kivánd, hogy a bolbász | Kivánd, hogy a kolbász |
| 288 | utoljára csakugyar | utoljára csakugyan |
| 289 | „jól van, jól“!“ | „jól van, jól!“ |
| 291 | magat a várba | magát a várba |
| 293 | homlokából állott kí | homlokából állott ki |
| 294 | szeme világat | szeme világát |
| 295 | Hat mit kérsz | Hát mit kérsz |
| 296 | gyönyörü hangu ró zsaszáj | gyönyörü hangu rózsaszáj |
| 298 | he azzal lehetsz | ha azzal lehetsz |
| 307 | elméne a burkus kirlály | elméne a burkus király |
| 308 | felséges kisaszonyt | felséges kisasszonyt |
| 310 | is elveszett volna | is elveszett volna. |
| 310 | kutba döglött | kutba döglött. |
| 311 | kivánok felségodnek | kivánok felségednek |
| 319 | álló kádakból, | álló kádakból. |
| 323 | Palkónák a foga | Palkónak a foga |
| 326 | rejtődzött, A mészáros | rejtődzött. A mészáros |
| 328 | ő uagyon megörült | ő nagyon megörült |
End of the Project Gutenberg EBook of Népdalok és mondák (3. kötet), by
János Erdélyi
*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPDALOK ÉS MONDÁK (3. KÖTET) ***
***** This file should be named 39649-h.htm or 39649-h.zip *****
This and all associated files of various formats will be found in:
http://www.gutenberg.org/3/9/6/4/39649/
Produced by Albert László, P. G. Máté (This book was
produced from scanned images of public domain material
from the Google Books project.)
Updated editions will replace the previous one--the old editions
will be renamed.
Creating the works from public domain print editions means that no
one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
(and you!) can copy and distribute it in the United States without
permission and without paying copyright royalties. Special rules,
set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project
Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you
do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose
such as creation of derivative works, reports, performances and
research. They may be modified and printed and given away--you may do
practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is
subject to the trademark license, especially commercial
redistribution.
*** START: FULL LICENSE ***
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg-tm License (available with this file or online at
http://gutenberg.org/license).
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the
collection are in the public domain in the United States. If an
individual work is in the public domain in the United States and you are
located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
are removed. Of course, we hope that you will support the Project
Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
the work. You can easily comply with the terms of this agreement by
keeping this work in the same format with its attached full Project
Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in
a constant state of change. If you are outside the United States, check
the laws of your country in addition to the terms of this agreement
before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
creating derivative works based on this work or any other Project
Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning
the copyright status of any work in any country outside the United
States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
and distributed to anyone in the United States without paying any fees
or charges. If you are redistributing or providing access to a work
with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked
to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
word processing or hypertext form. However, if you provide access to or
distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
that
- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is
owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
has agreed to donate royalties under this paragraph to the
Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments
must be paid within 60 days following each date on which you
prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
returns. Royalty payments should be clearly marked as such and
sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
address specified in Section 4, "Information about donations to
the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
License. You must require such a user to return or
destroy all copies of the works possessed in a physical medium
and discontinue all use of and all access to other copies of
Project Gutenberg-tm works.
- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days
of receipt of the work.
- You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg-tm works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
electronic work or group of works on different terms than are set
forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the
Foundation as set forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
works, and the medium on which they may be stored, may contain
"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium with
your written explanation. The person or entity that provided you with
the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
refund. If you received the work electronically, the person or entity
providing it to you may choose to give you a second opportunity to
receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy
is also defective, you may demand a refund in writing without further
opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
with this agreement, and any volunteers associated with the production,
promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
that arise directly or indirectly from any of the following which you do
or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of computers
including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists
because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at
http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
throughout numerous locations. Its business office is located at
809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
[email protected]. Email contact links and up to date contact
information can be found at the Foundation's web site and official
page at http://pglaf.org
For additional contact information:
Dr. Gregory B. Newby
Chief Executive and Director
[email protected]
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To
SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
particular state visit http://pglaf.org
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations.
To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic
works.
Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project
Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily
keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
http://www.gutenberg.org
This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.