The Project Gutenberg eBook of Dunamelléki eredeti népmesék by László Merényi

Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy király és egy szegény ember.

Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél, egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem földet nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne: annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák pénzt mérnék ki. -8-

– No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz a lábad alá.

A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.

– No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek ki. Az egyik zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a király is kimegyen az erdőre vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de csak azt -9- nyerte vele, hogy annál sűrűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve emigy fakadt ki a király:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik leányomat, menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.

A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg s az szólitotta meg.

– No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz arany, a másikon ezüst, a harmadikon pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar kiértek a -10- nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár jobbfelé, akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele, hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.

– Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az engemet kivezetne ebből a sűrűségből, minthogy nekem se aranyom se ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele mint tulajdon magzatommal.

A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg. -11-

A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandúkolt s szerencsésen haza is ért.

No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után koczogtatnak a szegény ember ajtaján.

A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy zörgetnek az ajtón.

A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót“ – mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!

A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról, kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis sündisznó.

– Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint közönségesen.

– Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt. Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek fölöstökömölni, de fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is adtak a tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.

– Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni mint valami árvával; -13- mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni elébem s arra merni az ételt.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót odaültette maga mellé, czíntányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.

Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal ilyeténképen:

– De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt adjon érte; -14- mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend azt meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja, kettőt adjon érte.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta, a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két kis pénzért.

A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.

A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta, senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.

– Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, -15- hogy nekem igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most tehát a leányért meg a pénzért jöttem.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak – szájából s....t nem csinálhatott – mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz fordult, mondván:

– No, válaszsz a három közűl, azt, a melyik szemednek, szádnak és szivednek tetszik!

A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.

– Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt. -16-

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg, mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!

– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.

Ugy is lett. – A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett volna találni.

Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:

– Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három kocsit rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? -17- Most itt vagyok, hogy váltsd be igéretedet.

Mit volt mit tenni a királynak – szájából s....t nem csinálhatott – mind a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:

– Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok közűl egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek volna kedve hozzá feleségül menni?

A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:

– Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá… Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.

– Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta. -18-

A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások, keserves könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete kakason a hintó mellett lovagolt.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját, betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem a legjobb piros kedvében van.

– Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!

– Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell lenned.

– Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem! S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan gyöngy-adta gyönyörves 24 -19- éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.

A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a szempillantásban előállott egy réztetejü, kakaslábon forgó márványpalota, abban mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának; minden, de minden a tűkörtől kezdve le egész a főzőkanálig. Ebbe a gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép aranyos madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében szép csendesen éldegéltek.

Mikor a három kalmár és a két idősb királykisasszony meghallották a legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól ment férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban ölte el -20- magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső leánya fente erősen a fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül föltette magában, hogy megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot keresni. Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok róla,) mert a királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a férjének ép háborúba kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent neki.

Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a királyasszony mellé szárazdajkának.

Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat, akár erre a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az erdőben egy bizonyos fa alatt letette. -21-

A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt felelte:

– Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.

Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél a szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel lelkendezve beszaladt a maga palotájába.

Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte. -22-

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a semminél, egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.

A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett. Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért a kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon vette észre magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott sirdogált.

Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a kis fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott, mig a füle maradt a kezében. Ez is -23- sirva fakadt, leült a huga mellé s ott sirdogáltak kettecskén a kút mellett.

Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s azt kérdé tőle:

– Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.

– Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok; mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is. Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.

A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos madár után mentek, mely mindig elöttük repült.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az -24- erdőben egy nagy rakás aranyra bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába szállást kérni. A korcsmában, ott koczkázott három ur-féle. A két gyermek eleinte csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur ilyeténképen:

– No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a világ bármelyik részén mind a márványpalotát, mind a virágos kertet leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd -25- az aranyvessző kisebbik végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a gyöngyadta márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.

A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a márványpalota.

Reggelre kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a márványpalotát, melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az aranyvesszővel és az aranyalmává változott. A kis fiú aztán az aranyalmát szépen zsebre rakta s hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az aranyos madárka repült.

– No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti márványpalotátoknak és virágos -26- kerteteknek, majd eljön azoknak a nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat, mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony. Azért kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti czimereteket és neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a palota legszebbik helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek meg ne mutassátok, csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától következik.

Ugy is lett. – Az egy pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota legszebbik szobájában és biborral letakarták. Itt nagy messze országban hire futamodik, hogy milyen gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota van itt meg itt. Jöttek aztán azoknak a nézésére még a hetedik vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a királynak is a fülébe jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy elmegyen a virágos kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy ebbeli szándokát megsejtette az a pokolpozdorja, -27- már mint a száraz-dajka, a király kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén asszony hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos kertnek és annak a márványpalotának nézésére, majd elmegyek én, majd megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire, majd elmesélem én azt fölségednek.

A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem lett idős, mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.

Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor a vén bőr csak elkezdi:

– Igaz hogy szép a kert, de még akkor -28- hétszerte szebb lenne, ha a világ zengő-fáját elhoznátok.

– Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene elmenned, csak ezt kellene elhoznod.

S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.

A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla valamit?

– Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem tud róla valamit, ugy senki a világon.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit?

– Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a világon.

S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért, ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi Jánosunkra, ilyeténképen:

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram valamit?

– Hohó Jánoska, dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van ebben az elátkozott vár -31- kertjében. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz; mert ha nem adsz rá semmit, vagy meg nem tartod, sose látod többé isten fényes egét, ragyogó napját. Hát csak azt akarom mondani, hogy itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, aztán a kertben, annak is a kellős közepén megtalálod a világ szépen zengő-fáját, kerüld meg azt háromszor visszafelé s aztán mint a kilőtt nyil, kutyafuttában iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal becsukódik s te bennrekedsz. Ha pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen irgalmas és kegyelmes, mert tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá változol. Ez szóm és mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha pedig meg nem tartod, örökké szerencsétlen.

Itt a fiú átalveszi az aranyvesszőt, melylyel aztán megcsapja az elátkozott vár oldalát és rögtön abban a szempillantásban ajtó nyilott előtte. A kis királyfi nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, ízibe beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt mindenféle dalló s tánczoló kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán, ki czimbalmon játszott s kérve kérték, -32- hogy mulasson tánczoljon ott velük; egyik mindenféle drága ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves italokkal kinálta, hogy egyék-igyék az ő ételükből és italukból; – de a királyfinak is volt esze nem enni és inni, hanem félre lökte a leányokat és a kert kellős közepére futott, hol állott a világ szépen zengő-fája, melyet aztán visszájárul megkerülvén háromszor, ugyancsak igyekezett ki a kertből. S ezer volt a szerencséje, nem egy, hogy néhány szempillantással el nem késett, mert már most is bezáródott az ajtó és a sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a csizmája sarkával, hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már ekkor ott állt a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.

Eddig is szép hirben állott a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb lett annak a hire, ugyannyira, hogy hét világból gyültek össze a világ szépen zengő-fája nézésére, ugyannyira, hogy az magának a királynak fülébe is eljutott, ki feltette magában, hogy ha addig él is, mégis elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a vén banya ebbeli szándékát megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott bevinni, hashajtóport kevert, melytől a király -33- olyan roszul lett, hogy ki se mehetett a szobából. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott hozzája s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már csakugyan olyan szép az a világ zengő-fája, mint a mekkora a hire, fölséged ugy is beteg, majd elmegyek én annak a nézésére, majd hirét hozom én.

A király, hogy, hogy nem, ráállott a vén asszony beszédjére s azt elengedte menni a világ szépen zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette a lábát a virágos kertbe, már az egy pár cseléd elébe szaladt, hogy vajjon most mit szól az a vén asszony.

– Szép gyermekek, szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert is, szép benne a zengő-fa is, de az még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen zengő-fán a világ szépen szóló madara danolgatna!

– Nem egyebet, felelt a vén banya, mint azt, hogy itt meg itt van egy elátkozott vár s onnan el kellene hozni a világ szépen szóló madarát.

No jól van, ezzel a vén asszony hazafelé -34- bandukolt, a királyfinak pedig ez órától fogva nem volt maradása, hanem feltette magában, hogy elmegyen s elhozza a világ szépen szóló madarát. Ezért édes testvérétől keserves könyhullatások között elválván, elindult ország-világszerte a szépen szóló madár elhozatalára; de a testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap alatt itthon nem lesz, ezen meg ezen az úton induljon el az ő fölkeresésére, s ezzel a királyfi útnak indult.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik az első elátkozott várhoz, hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében egy nagy istentelen husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden irgalom és kegyelem nélkül agyonüssön.

Itt a szőrös ördög rámordul a mi Jánosunkra erős kegyetlenül ilyeténképen:

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár? -35-

– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit?

– Mi türés-tagadás édes fiam, én biz nem hallottam, hanem itt meg itt lakik a bátyám, ha ő nem tud felőle, ugy senki a világon.

Itt a királyfi elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de innen az őrt álló ördög a harmadikhoz küldte. Mikor a királyfi a harmadik elátkozott várhoz is eljutott, rákiált az ördög nagy mérgesen ilyeténképen:

– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit világ szép éltében?

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz, különben jobb lett volna neked nem születni, mert ha azt meg nem tartod, sose látod többé isten verőfényes napját. Hát csak azt akarom -36- mondani, hogy itt van ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, szaladj végig az üveg folyosón és hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a világ szépen szóló madara egy rozsdás kalitkában. Majd találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákat, azokban mindenféle szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat se ne nézegesd, se ne hallgasd, se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás kalitkában szomoruan ülő szépen szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s aztán, mintha puskából lőttek volna ki, szaladj ki az elátkozott várból.

No jól van, itt a királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele megcsapta háromszor az elátkozott vár oldalát, és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott előtte. A királyfi aztán nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A mint végig szaladt az üvegfolyosón, jobbról balról névről szólitgatják, hogy álljon meg. Igaz, hogy megborzadt a királyfi, de azért rájuk se hederített, hanem szaladt egyenesen az első szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok voltak aranycserepekben, de azért a királyfi egyhez sem nyult, -37- hanem beszaladt a másik szobába. A másik szobában mindenféle kardok, puskák voltak, de a királyfi ezek közűl sem választott, hanem beszaladt a harmadik, innen a negyedik, onnan az ötödik szobába s igy sorba, míg a nyolczadikba nem ért. A nyolczadik szoba, mint az ördög mondá, tele volt mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákkal, azokban pedig szebbnél szebb aranyos tollú madárkák énekeltek, csak a világ szépen szóló madara gornyasztott ott szomoruan a rozsdás kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a világ szépen szóló madarának nem volt aranyos tolla mint a többinek, ezért a királyfinak az sehogysem tetszett és ezért nem is vitte el magával, hanem a sok aranyos tollú madár közűl kiválasztotta a legczifrábbat s ezt akarta elvinni magával, de a mint hozzá nyúlt, tüstént abban a szempillantásban kővé vált s a kőfal-ajtó becsukódott előtte.

Itt a kis királykisasszony minden istenadta nap megterítette az asztalt jó testvére számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve kiült a ház elébe s késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette neki, de biz az nem feküdt bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik, el a harmadik, nap nap után, de az -38- édes testvér mindegyre késik. Ezért a királykisasszony sirva-ríva elindult édes testvére fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél nyom után, egyszer elérte az első elátkozott várat, el a másodikat is, végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most is ott állt őrt egy nagy láncz adta husánggal, hogy minden arra járó-kelőt minden irgalom és kegyelem nélkül főbe kollincson. A kis leányra is ráförmedt nagy mérgesen:

– Te vagy Mariska, mert, közbe légyen mondva, igy hítták a királyfi húgát.

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban kővé válva, de ugy kell neki, mért nem hallgatott a szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem fogadsz. Ne itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát háromszor, -39- tüstént ajtó nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az üvegfolyosón, és hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva. Ezzel az aranyvesszővel üsd meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen szóló madara kalitkáját s aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem semmihez ne nyulj, se meg ne állj, se ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki az elátkozott várból.

Itt a kis leány elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor az elátkozott vár oldalát és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott előtte. A királykisasszony beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra nem tekintett, hanem egyenesen beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe felkapta a rozsdás kalitkát, a bátyját háromszor oldalba ütötte az aranyvesszővel s aztán mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladt az elátkozott várból. S ezer volt a szerencséje, hogy egy szempillantással tovább nem időzött, mert már most is a szoknyája szélét odakapta a kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a királykisasszony az elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás és csattogás hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s -40- utána kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt még; de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig futott mint az üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki várakozott reá, senki egyéb, mint édes testvére, a kővé vált királyfi.

Az egy pár cseléd aztán a világ szépen szóló madarát föleresztette a világ szépen zengő-fájára és a szépen szóló madár megszólalt, cziteránál szebben énekelt, hogy a ki azt hallotta, tiz évvel is fiatalabb lett.

Eddig is hires volt a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb hírben állott, ugyannyira, hogy hét országból is eljöttek a nézésére. Itt a király, hogy meghallotta a virágos kert szép hirét, föltette magában, hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a nézésére; de a vén banya alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a fekete kávéjában hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett, hogy százszor is ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most is dugába dölt. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine elébe s azt mondja neki: -41-

– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos kertnek a nézésére, majd elmegyek én, majd hirül hozom én, hogy vajjon olyan nagy-e annak a szépsége, mint a mekkora a hire?

A király, hogy, hogy nem, erre is ráadta a fejét s eleresztette a vén banyát a virágos kert nézésére, ki alig hogy betette abba a lábát, már az egy pár cseléd elébe szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem tudták, hogy hova ültessék.

– Szép gyermekek, kezdé beszédét a vén bűn, ez a márványpalota is szép, ez a virágos kert is szép, ez a világ szépen zengő-fája is szép és ez a világ szépen szóló madara is szép; de a virágos kert még szebb lenne, ha azt az ezüsttó körülfolyná s abban az aranyhalak ficzkándoznának.

– Nem egyebet, felelt a vén csont, mind azt: itt meg itt, ebben meg ebben az elátkozott várban van a világ ezüsttava, abban pedig a világ aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene elmenni – mert a halak ugyis eljönnének benne – s csak azt kellene elhozni. -42-

S ezzel a vén banya szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől, hazament, a királyfinak pedig ez napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért elbúcsuzott édes testvérétől s elindult a világ ezüst taváért.

Csak mén, csak mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög még most is ott állt istrázsát, ki a királyfit a bátyjához küldte, ez pedig a legidősb testvérhez.

Itt a királyfi elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az ördög pedig most is ott állott istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy minden arra járó-kelőt, minden irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.

– Fogadj isten, Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban. -43- De öcsém jól felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod vinni, mert ha a szavamra nem hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy vacsorán éred Pilátust. Hát csak öcsém, azt akarom mondani: nesze, itt van ez az aranyvessző, csapd meg vele ennek az elátkozott várnak az oldalát s rögtön ajtó nyílik előtted. Szaladj be egyenesen a kertbe, majd hínak téged a saját tulajdonnevedről, de ne hallgass rá, majd jőnek te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok, kik étellel, itallal kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, – majd találsz az utadon mindenféle drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és briliántot, de te egyhez se nyulj, – majd jőnek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és békák, de te ne borzadjál; – hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely a kertet körülfutja, kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint bementél, ugy szaladj is vissza.

No jól van, itt a királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt, háromszor megütötte vele az elátkozott vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte. A királyfi aztán nem kérdezte szabad-e nem-e, beszaladt az ajtón. Alig tette be a lábát, mindjárt névről szólitgatják, mondván: „ide ide -44- Jánoska, egyél-igyál lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két karom ki van tárva, selyem ágyam föl van vetve, jer ne szaladj tovább.“ – De a királyfi mintha süket lett volna, rá se hederitett a hivogatásra, hanem tovább szaladt. Majd szebbnél szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik közül az egyik a nyakába ugrott, a másik aranyhajával lenditette arczon, a harmadik csókot hányt feléje s piros két aranyalmájával, két cziczi dombjával csalogatta, a negyedik sürgött forgott, tánczolt előtte s ina kásáját mutogatta; de a királyfi mindezekre rá se hederitett, hanem tétul ütött rajtuk s tovább már megint még szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék, igyék, lakjon jól; de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább szaladt. Alig hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába voltak hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér huszas pénz, emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal kirakott kardok, de a királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább szaladt. Majd mindenféle csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt sziszegő kigyók, ott varancsos békák ugrándoztak előtte, -45- de a királyfi nem nézett a lába alá, hanem egyre tovább futott, ugyannyira, hogy végre eljutott az ezüsttó partjára, melyet visszafelé háromszor megkerülvén, a mint bejött, kiszaladt az elátkozott várból.

S ezer volt a szerencséje nem egy, mert ha még csak egy szempillantást késett volna, tüstént bezáródott volna előtte a kőfal; mert már most is a csizmája sarkát odacsukta. De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.

Mire hazaért, már akkor a virágos kertet körülfolyta az ezüsttó, abban pedig mindenféle drága aranyhalak ficzkándoztak.

Eddig is szép hirben állott a márványpalota, meg a virágos kert, meg a világ zengő-fája, meg az azon ugrándozó világ szépen szóló madara, de most, midőn a virágos kertet ezüsttó folyta körül és abban aranyhalak ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt azoknak a hire és hét világból gyültek össze azoknak a nézésére.

Midőn mindezek a király fülébe eljutának, az föltette magában, hogy se nem eszik, se nem iszik, mig a virágos kert közepén álló márványpalotát, -46- meg a világ szépen zengő-fáját, az azon éneklő szépen szóló madarat és a virágos kertet körülfolyó ezüsttót, abban pedig az aranyhalakat meg nem nézi, – pedig a vén banya váltig kinálta a fekete kávét, de a király azt el nem fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra a feleségével együtt és elmentek a virágos kert nézésére.

Alig ért be a király, meg a felesége a virágos kertbe, az egy pár nagy lelkendezve elébük szaladt és kezet csókoltak.

– Ehjnye, apjuk, kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik kendhez; egész szakasztott mása!

No jól van, ez abba maradt. – Itt a király meg a felesége sorra járják a virágos kertet és nem győzik dicsérni annak a szépségeit, hát még mikor a világ zengő-fáját és azon a szépen szóló madarat meglátták, akkor csapták ám össze a két kezüket.

Itt a kis fiú izibe felmászott a világ zengő-fájára, róla egy pár aranyalmát leszakasztván, az egyiket a királynak, a másikat pedig a királynénak -47- ajándékozta, kik nem győzték eléggé megköszönni ezt a nagy szivességet.

Minekutána a király meg a felesége az ezüsttavat is meglátták és abban az aranyhalakat, bementek a márványpalotába. Itt az egyik szobából ki, a másikba pedig be, igy mind a 77 szobát sorra járták. A király meg a felesége nem győzték eléggé dicsérni a szobák ékességeit; de mikor a legszebbik szobába megérkeztek, azt találja mondani a király, szót szólván:

– Hát csak azt akarom megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva s vajjon kit ábrázol az?

Itt a kis királyfi, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul levette a képről a bibortakarót.

A király meg a felesége csak ekkor hült el és csak ekkor ösmerték fel soha nem látott édes magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg, a másik a másikat; szólni ugyan nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.

Nagy lett mindenki öröme, csak az a vén bün szomorkodott, kit a király tüstént megfogatott, egy fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott alá.

RÁRÓ RÓZSA.

Itt a király kimegyen az erdőre vadászni, de hogy, hogy nem, olyan nagy sűrűségbe vetődött, hogy abból sehogyse tudott kivergődni; próbálta jobbra is balra is, előre, hátra is, de csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb helyre jutott. Nincs menekülés, nincs szabadulás; nem tud a király lelke hová lenni. A mint ott legjavában évődik, s veszti a lelkét, egyszer honnan, honnan nem, egy emberforma vetődik elébe, ki azt találja a királynak mondani:

– Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, még pedig annyira, hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincsen. -52-

A király aztán, csakhogy a nagy vadon erdőből szabadulhasson, hogy annak az emberformának adja azt a legkedveltebb jószágát, miről mitse tud, hogy van-e a világon vagy nincsen.

Az ördög aztán – mert más nem is lehetett – kivezette a királyt a sűrűségből s megmutatta neki az igaz útat; de mielőtt elvált volna tőle, azt mondja neki, szót szólván:

– No király, én már megtettem a magamét, kivezettelek a nagy vadon erdőből s megmutattam neked az igaz utat, de te is tedd meg majd az enyémet, mert most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon, vagy nincsen: a feleségedet teherbe hagytad, ki az alatt az idő alatt, mig te erdőről erdőre vadászni jártál, egy kis fiút hozott a világra. Ez az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon vagy nincsen. De nekem is van annyi emberségem, hogy a kis királyfit most mindjárt, nem veszem el, mert ezt is tehetném, ha akarnám, hanem 18 esztendő mulva elmegyek érte s elviszem magammal.

S ezzel az ördög ott hagyta a királyt az eperfánál, az pedig nagy szomoruan, mint a kinek -53- az orra vére folyik, hazafelé vette az útját.

No jól van, ez abba maradt. A király meg a felesége, mikor már közeledett a 18-ik esztendő, melyben kedves fiuktól meg kellene válniok, egyre sirtak, egyre rítak. A királyfinak pedig ez a szemébe tünt, hogy az ő szülői minden nap szomorubb szomorubbak lesznek s egyre hull két szemük könyei. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában, végre kitört belőle az igazság s kérdőre vonta az édes apját:

– Az biz nem egyéb, mint az, hogy mi dolog az, hogy valahányszor én rám vetitek a tekintetöket, mindig megered a könyeitek?

– Hahó, kedves fiam, válaszolt a király nem ok nélkül ered az meg; de már csak megmondom neked is, hisz már benőtt a fejed lágya s maholnap emberkort érsz, mert ép a malom melletti két hétben kender áztatáskor léptél a 18-ik esztendőbe. Biz kedves fiam, nem folyik a mi két szemünk könyei egyébért, mint -54- azért, hogy nem sokáig gyönyörködhetünk már a te nézésedben, mert mihelyest a 18 évet meghaladod s a 19-ikbe fordulsz: eljön érted az ördög s elvisz magával. Hogy mi oknál fogva visz el, annak egész históriája van: hát egyszer a mint erdőről erdőre vadásztam volna, olyan nagy sűrű erdőségbe jutottam, hogy se eget se földet nem láttam és sehogysem tudtam kivergődni belőle; próbáltam jobbra is balra is menni, próbáltam előre is hátra is, de csak azt nyertem vele, hogy annál sűrűbbe jutottam. A mint ott legjavában vesződtem volna, honnan, honnan nem, egy emberforma került elébem, ki azt találta nekem mondani, szót szólván: „Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, mint a karó közt a kutya; ugy-e hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.“ Én, jó bolond létemre, szavamat adtam, hogy neki adom azt a legkedvesebb jószágomat, miről mitse tudok, hogy van-e a világon vagy nincsen. Az pedig senki más nem volt, mint te, édes fiam. Ezért borul el a mi arczunk, hogyha rád vetjük -55- a tekintetünket, s ezért omlik a mi két szemünk könye.

– Hahó királyi atyám, ha csak ez a bajuk, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél; mert majd elmegyek én a pokolba, majd megváltom én magamat az ördögtől s hamarább visszajövök, mintsem gondolnák.

Ugy is lett. – A királyfi nem várta be, hogy még az ördög jőjjön el érte, hanem ízibe fölkerekedett s maga ment el a pokolba.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl; egyszer egy ember-koponyára akadt, mely mellett mikor elment volna, megszólal a koponya:

– Hallod-e te jó királyfi, jer, áss nekem egy gödröt, temess el abba s kilencz misére való pénzt dobj a siromba.

A királyfi aztán a kardjával egy gödrőt ásott, melybe beletemetvén az ember-koponyát kilencz misére való pénzt a sirjába dobott.

– No királyfi, kiáltott ki a sirból a koponya, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, hogy hova igyekszel, ugy is tudom, de hogy dugába ne dőljön a fáradságod, itt meg itt van egy patak, hová minden estve eljárnak -56- az ördögök királya leányai fördeni fekete daruképében, ilyes meg ilyes időtájban. Keresd föl azt a patakot s bujj el a partján valami bokorban. S majd mikor mind a három leány levetkezik s bemegyen a vizbe, lesd meg, hol vetkezik a legkisebb királykisasszony, lopd el a ruháját s mindaddig oda ne add neki, mig meg nem igéri, hogy a pokolból ki nem szabadit.

Ugy is lett. – A királyfi fölkereste azt a bizonyos patakot s elbújt a partján valami fűzfabokorban s a három királykisasszony érkeztére várt; de nem sokáig kellett neki várnia, mert ihun repül ám a három fekete daru, megrázkódnak s leánynyá váltak. Aztán ízibe levetették a ruhájukat s be a vizbe, a királyfi pedig csak azt leste, hogy a legkisebb királykisasszony hova vetkezik, majd előbujván a maga rejtekéből, felnyalábolta annak a ruháját s eldugta a fűben.

A királykisasszonyok csak förödnek, csak förödnek, annyira-annyira, hogy már az a bizonyos óra is elérkezett, a melyben fel is kellene öltözködni s haza is kellene már menni. Mondom, hogy elérkezett az a bizonyos óra, kijöttek a vizből s ki-ki a maga ruhájához szaladt, -57- csak a legkisebbik nem találta a magáét. Sirva-ríva keresi, de nem találja, keresi a nagy fűben, de nem akadt rá, szaladgál le s fel a patak partján, de a ruha sehol sincsen, – a két nénje pedig már fel is öltözködött, s hogy im egy bizonyos időre otthon kellett lenniök, megrázkódnak s fekete daruképében elrepültek, a legkisebbiket pedig, minthogy ugy se vihették el magukkal, ott hagyták.

Mondom, mikor a két nagyobbik királykisasszony elrepült, a királyfi is előjött a rejtekhelyéből s kérdi a legkisebbiket:

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor drága patyolat-ruhám elveszett, s ezért nem mehetek a két néném után.

– S mit adnál te annak, a ki ugy szép szerével elő tudná adni drága patyolat-ruhádat?

– Nem kivánok hát én egyebet, mint válts ki a pokolból, édes apád körmei közül; mert az atyám még mikor a világra jöttem, az atyádnak igért.

– Ha csak ez a kivánságod, ugy kisebb -58- gondod is, nagyobb legyen ennél, csak a ruhámat add elő.

– Ne, itt van ez a fekete rózsa, csak ezt ereszd a szélnek, csak ennek a repülése után jőjj, majd elvezet ez téged.

A királyfi aztán előadta a legkisebbik királykisasszony ruháját, melyeket az magára öltvén, megrázkódott, fekete daruvá változott s elszállt két nénje után.

A királyfi aztán szélnek eresztette a fekete rózsát s csak annak a repülése után ment. Ha ő megállt, a rózsa is megállott s ha ő útnak eredt, az is tovább szállt. Igy a fekete rózsa után menve, egyszer mégis elért a pokolba s fölkereste az ördögök királyát. Köszön neki.

– Fogadj isten királyfi! hát már megérkeztél, pedig én még csak holnap akartam felülni a bak-kecskémre s érted menni.

– De nem azt mondom én neked ördögök királya, hanem azt: szabd ki megváltásom diját, mert ugyis tudhatod, hogy én nem vagyok még közibetek való. -59-

– No királyfi, szólt az ördögök királya, három próbát szabok elédbe, s hogyha azokat megcselekszed, szabadon eresztlek s rádásul három leányom legszebbikét, vagy azt, a melyik legjobban tetszik, neked adom feleségül. Az első próba az lesz: amott van ni, az ólomhegy, itt van az udvaromon az ólomeke s ha te azt a hegyet ezzel az ekével felszántod, vasboronával megboronálod s ezt az egy szem rizskását elveted bele; s ha én annak a terméséből még holnap délre ehetek: jól van, nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.

Itt a királyfi csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki aludni menjen – mert, közbe légyen mondva, az ördögöknek világos nappal van éjszaka, éjjel pedig nappal – fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.

– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, mert igy hítták a legkisebb királykisasszonyt.

– Nagy itt a baj szivem szive, nagyobb tán mint gondolhatnád, mert az apád ezt mondta: Hogyha én még ez éjjel azt az ólomhegyet fel tudom szántani az ólomekével, vasboronával -60- pedig megboronálni s hogyha én ezt az egy szem rizskását ugy el tudom abba vetni, hogy az egy nap alatt kikeljen, megnőjön, elvirágozzék s gyümölcsöt teremjen, hogy ő még annak a terméséből holnap délre ehessék: jól van, nem bánja, haza mehetek s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.

– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le bátran az én virágnyoszolyámba, pihend ki magad, a többit pedig bizd én rám, majd elvégzem én.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, a királykisasszony pedig levett a szegről egy ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:

– Senki sem hiányzik fölséges királykisasszony, csak a parancsszóra várunk.

– Hát azt parancsolom, hogy látjátok-e -61- azt az ólomhegyet? No, ha látjátok, azt tüstént szántsátok fel az ólomekével, boronáljátok be vasboronával és ezt az egy szem rizskását vessétek el bele, de ugy, hogy az egy nap alatt kikeljen, kihajtson, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon, hogy annak a terméséből holnap délre az én királyi atyám ehessék is.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások, még azon éjszaka felszántották az ólomhegyet az ólomekével, vasboronával meg is boronálták s elvetették bele az egy szem rizskását s íme az, egy nap alatt kihajtott, kivirágzott s gyümölcsöt hozott; ugy, hogy másnap már ett is belőle az ördögök királya.

Itt ujra hivatják a királyfit s azt mondja neki az ördögök királya, szót szólván:

– No királyfi, egy próbát már kiállottál, de hátra van még kettő. Ha te azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtóm előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakas lábon forgó réztetejü várat épittetsz, melynek széles e világon keresve se lehessen párját találni: nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat. -62-

A királyfi megint csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki lepihenjen s tüstént fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.

– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, a legkisebbik s legszebbik királykisasszony.

– Nagy itt a baj, szivem szép szerelme, nagyobb mint gondolnók, mert az apád ezt mondta: Hogyha azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtótok előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakaslábon forgó réztetejü várat épittetek, melynek e széles világon keresve se lehessen párját találni: nem bánja, menjek haza s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.

– Ha csak ez a bajod, szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le az én virágnyoszolyámba s pihend ki magad, én pedig azalatt majd elvégzem a te dolgodat, csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, Ráró Rózsi pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába: -63-

– Senki sem hiányzik közülünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én egyebet, csak azt, hogy látjátok-e ezt a nagy sivár-kopasz hegyet, mely itt az ajtó előtt áll? No, ha látjátok, ugy annak kellős közepére állitsatok olyan kakaslábon forgó réztetejű várat, hogy annak párját széles e világon még keresve se lehessen találni.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások mint azok, még azon éjszaka elfolyása alatt arra a sivár-kopasz hegy kellős közepére olyan kakaslábon forgó réztetejű várat állitottak, hogy annak párját széles e világon még keresve sem lehetett volna találni.

Ráró király aztán reggelre kelve csak elálmélkodott a szép vár láttára s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy küldjék be csak a királyfit. -64-

A királyfi aztán mikor beállitott ördög ő felsége szine elébe, az azt találja neki mondani:

– No királyfi, két próbát már kiállottál, de hátra van még a harmadik. Ha te azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettél, az én palotáimmal aranyhiddal összekötöd: jól van, nem bánom, menj haza s akkor igazán elviheted legszebbik leányomat.

A királyfi megint csak arra várt, hogy mindenki lenyugodjék, s hogy ez bekövetkezett, ujra fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt s csak elkezdi:

– Hahó szivem szép szerelme, nagy itt a baj, nagyobb mint gondolnók; mert az apád azt mondta: ha én azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettem, az ő palotájával aranyhiddal összekötöm: jól van, nem bánja, menjek haza s akkor igazán elvihetem legszebbik leányát, már mint téged.

– Ha csak ez a bajod szivem szive, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le, pihend ki magad az én virágnyoszolyámon, -65- mert majd elvégzem én az egész dolgot csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, – Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:

– Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal kössétek össze.

És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy parancsolva volt.

Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett -66- az ablakán, hát ott látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.

– No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.

Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa lett a nyertes.

Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván, beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.

Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához, megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.

– No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón akarlak bevitetni, a mint dukál.

– Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, -67- mert ha meg talál valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

– Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt, hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.

– Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

– No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.

– S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.

Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni, rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben. -68-

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt megcsókolta.

S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.

Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a királyfi szivéből.

Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát s ott csaplároskodott.

Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen jó ivókát mérnek -69- és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.

– Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék magától, egy pár csókot nyerni.

– Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot kapni.

– Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél tizenegykor.

– Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától egy pár csókot kapni.

S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.

– Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de mindjárt visszajövök.

S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.

– Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek, de mindjárt visszatérek. -71-

S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.

Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:

– Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.

A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével illette, jöhetett el a patkától.

Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival, nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.

De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg becsukta s még se zárta be; – a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint Ráró Rózsa -72- megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba ezt a fura mulatságot.

Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba, hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

A SZEGÉNY EMBER TIZENKÉT FIA.

Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot keresni.

Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd, ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.

A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:

– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a maga tarisznyáját, -76- először együk meg közakarattal az egyikét, azután a másikét s igy sorba.

A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak, bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett, mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb: azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.

S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha valamely testrészét le engedi vágni.

– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni, se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy megyen a tizenegy testvér.

Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt. Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment. -78-

– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az egérfogó!

– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd meggyógyítom én!

S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér tomporát.

– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok az egerek királya.

– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény ember.

– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az egyik szárnyam, már most nem repülhetek! -79-

– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide, majd meggyógyítom én.

S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a csodavizzel.

– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.

– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza, jer ide, majd meggyógyítom én. -80-

– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént segitségedre leszek.

A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik testvért is megfogadta.

A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak mondani:

– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.

– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már hogy lenne, csak beszélj.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez -81- a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24 óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi, csak akarja.

Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe előtt, kérdvén:

– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled: leüttetem a fejedet.

S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.

Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték -82- volna, azt se tudta, hogy menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.

Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja, mit az egérkirály adott neki.

Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta, hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam, kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és fel is szórjam?!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; -83- mert hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.

Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.

Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni, mintha szemenkint szedték volna össze.

A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.

Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:

– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántódásom ne lenne. -84-

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.

– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön leüttetem a fejed gombját!

A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem -85- tett egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.

A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.

Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt kérdi tőle:

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki magad s nem 24 óra elforgása alatt, -86- de még ez éjszaka, mit az isten a fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.

Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.

Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!

De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a királynak:

– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántodásom ne lenne?!

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós olyan ezermester, -87- hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi, csak akarja.

Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta, hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya fenevadak.

Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a peczek s azt kérdi aztán tőle:

– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem a fejed gombját! -88-

A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet, mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a ki a siralomházban van.

Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho, van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától kapott.

Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából és bele fújt.

Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt találja tőle kérdezni:

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki vagyok én -89- he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts, mert téged nem bántanak.

Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.

Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra, de azért egy se bántotta.

Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt találja mondani a mi Miklósunknak:

– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.

A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a királyi rezidenczia felé terelte. -90-

Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát, tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.

– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy, csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt megesznek!

– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér, többet ád.

És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész rezidenczia udvarát elözönlötték.

– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt adok, csak a farkashajtással hagyj fel!

– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet ád.

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; -91- ugy, hogy már azok az ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.

– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a farkasoktól szabadits meg!

Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet ád!

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a rezidenczia szobáit is elözönlötték.

– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól szabadits meg!

A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a király szeme láttára diribről darabra tépték.

– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele annak a sípnak a kisebbik lyukába! -92-

Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.

A KÁRVALLOTT JUHÁSZ.

Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre megint hiányzik egy darab jószág.

Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.

A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a juhász előtt s azt kérdi tőle:

– Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!

– Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem húnyom be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét odavan egy jószágom.

– Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak egy marok túrót adj.

A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.

Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a juhok pedig megugranak. -97- Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem lát senkit sem, de azért felkiáltott:

Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a czigányhoz.

– Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.

– Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam, hogy mi légyen az?

– Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.

Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak adta, a másikát pedig magának tartotta meg.

– No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, – szólt az ördög s a követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált. -98-

– Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.

De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból csak nem tudott vizet kifacsarni.

– No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy: azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.

Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.

A harminczharmadik szobában tövis ágyon, -99- vasszegekkel töltött párnán hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a maga szemét.

– No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ, addig ő vizet is tudott facsarni belőle.

– Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s ekkor azt mondja a fiának:

– Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja rakásra, – a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát s elkezdi -100- vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.

– Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!

Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.

– Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre mind el akarta hozni.

– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes anyja szemét. Az -101- ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor azt mondja a fiának:

– Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az ördögöt.

– Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol előtalált.

Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy elhagyta volna.

– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még azt se értem utól, nem hogy őt. -102-

– Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s aztán felkiáltott:

– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud hozni, az legyen a nyertes.

Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s hazaviszi, – a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.

– Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.

– Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak hadd abba, mert -103- megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a pokolban!

– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta hozni.

– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.

– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.

Ugy is lett. – A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s belefektették a vasnyoszolyába; -104- de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a kulcslyukon.

– Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!

A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.

Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az istennyila ütött volna bele.

– Hej, pajtás, kiáltott a czigány, ne simogasd a fejemet azzal a 12 mázsás vasbuzogánynyal!

Az ördög csak ekkor ijedt el, hogy milyen kemény feje van annak az átkozott czigánynak rögtön elvetette a vasbuzogányt s a czigánynyal együtt lementek a pinczébe s kimért annak -105- egy zsák aranyat, már mint az ellopott juhok árát. A czigány megse birta mozditani azt a zsák pénzt, azért ujra a politikához fogott ilyeténképen:

– Hallod-e ördög pajtás, ugy-e én nem hoztam ide a juhokat, azért az árát itt föl se veszem, hanem fizesd ki a más világon, hozd el a válladon ezt a zsákpénzt; különben…

– De, hogy menjek én a te családod közé, hogyha oly erősek vagytok, hisz mindjárt agyonvertek!

– Azt a piros szerencséjét, attól ne tarts, hisz itt vagyok én, mert még mikor azt mondják: „Szosz kere dáde“ még ekkor ne félj, de ha ezt mondják „Dikhecz“ már akkor szaladj, mert jót nem állok érte, hogy a kisebbiket nem huzod.

Az ördög aztán a hátára vette a zsákpénzt, csakhamar elértek a más világra, a czigány putrija elé. Itt a sok purdé, apraja-nagyja ki szalad a dáde elébe s kérdik:

De mikor az ördög meghallotta ezt a szót -106- „dikhecz“ levetette a zsákpénzt s ugy elszaladt, mintha soha ott nem lett volna.

A czigány aztán kifizette a juhásznak a juhok árát s a megmaradt pénzen barátságosan megosztozkodtak; feleközepe lett a czigányé, feleközepe pedig a juhászé.

A CSODA-FALEVELEK.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek, hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az ura nevét.

No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s egyenesen a felesége koporsójának tart. -110-

– Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik, térűl-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel, elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára, a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.

A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s kilépett az üvegkoporsóból.

Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.

De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s elszökött vele idegen országba. -111-

Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs, elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette s elindult országvilágszerte bujdokolni.

Csak mén, csak mendegél hétedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit reggel, délben és estve mindig sirathatott.

Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város feketével, gyászszal bevonva.

Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.

– Adjonisten jó napot fölségednek! köszönt neki az orvos-ruhában felöltözött kalmár.

– Mi tűrés tagadás, fölséges uram, én biz nem egyébért fordultam fölségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná hozni?

– Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a leányommal együtt!

– No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben kiterítve fekszik a királykisasszony.

A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig -113- a két cziczi dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.

Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.“ A király pedig rájuk adta az áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.

Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.

De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába -114- vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is valának.

A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;

A király elvette a palaczkot s jót huzott belőle, majd ő is parancsolt egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:

A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is kinálja meg.

Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.

Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is szeretett volna maradni, mert nagyon -115- mulatnékja volt, a korcsmáros pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.

A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a vén huszártól:

– Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell rukkolni, mert itt lesz a király?

– Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!

No jól van, ez abba maradt. – Reggelre kelve a király és a felesége tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is, meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.

A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját beitta. Odamegyen -116- hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki, hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:

– Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!

A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén vitéz.

– Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává változtattad a kardomat!

A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement hohérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi talán.

A MOSTOHA ÉS AZ ÉDES GYERMEK.

Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.

A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj czizmája, uj kalapja és nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür, fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki, hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra neki hamuban sült pogácsát. -120-

El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától megszabadulhatott.

A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá, elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka áll előtte, s enni kért, mondván:

– Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem abból a hamúban sült vakaróból?

– Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte a vakarót s feleközepét a kis rokának adta.

A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a mostoha fiúnak:

– No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban, csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.

No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szört, eltette s a kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt. -121-

Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába, hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki –

– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve, ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.

Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt, hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő kigyelme bár ugy dolgozott -122- mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette, sirva fakadt.

Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét, hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka, kérdvén:

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg -123- úgy bánik velem; – ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz… Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem könye!

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd elvégzem én, csak bizd reám.

Ugy is lett. – A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.

Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy reggelre kelve mind -124- a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos szemenszedett tisztabuzára!

A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára, kérdvén:

– Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem, kiszeleltem: hát az adta.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!… Már akár fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót, melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, -125- nagy szerencsekivánatok közt útnak eresztette.

Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát, kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka előtte terem s enni kér, mondván:

– Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!

A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, – az édes fiú pedig hogyim testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.

– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van -126- háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a hány nap van egy esztendőben; – ha pedig mindezt megcselekszed, három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.

No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól kikapta a maga jutalmát – háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.

Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember, kik még most is élnek, ha meg nem haltak.

A SZÁZ PÁR KÖRTVE ÉS ALMA.

Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra. Most már mitevő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.

A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga Plutó ő felsége.

– Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kísegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.

– Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból azt a legkedvesebb -130- jószágomat a miről én még mitse tudok.

A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.

– Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a házamnál, neked adom.

– Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz.

A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta, keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.

Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a feneketlen kátyuban.

– No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te -131- odajártál, a felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.

S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha ott nem lett volna, – a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé bandúkolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a fiát s papnak szánta.

De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.

– Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?

– Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak megmondjuk az igazat, -132- hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig megse mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, – segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm, egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogy ha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincs.“ – Én jó bolond létemre semmi roszat nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az -133- eszemben van, mintha csak tegnap történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.“ És az az óra kedves fiam, melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön; mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.

– Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?

Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s elindult a pokol felé.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen keresztűlment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból. -134-

– No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig. Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek volna az orruk alá.

A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.

A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az -135- ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.

– Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol királya.

De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a tömjénnel.

– Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyet halunk! mit akarsz, mit kivánsz?

De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.

– Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással hagyj fel! kiáltott a király.

– Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan fekszik.

Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a fiának.

– Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires zsiványnak -136- leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!

A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.

– Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.

A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:

– Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször agyon?

– Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről vágott almafa.

– Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az mi fa?

– No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt, virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül, kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal -138- sose hunyd be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd; még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem hozna s gyümölcsöt nem teremne.

S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; – aztán ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, -139- mind az almafa-bot tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros gyümölcscsel.

Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.

De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer, hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát leszakasztott róla; – erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.

Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván, elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés hallatszott.

A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra -140- ébredt föl s tüstént megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más, mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a jajveszeklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést ütöttek volna.

– Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek, szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.

S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sírás-rívás és a keserves jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.

A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát, mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele: vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros. -141-

Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.

Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett. Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a gyümölcsökből vagy egy párt.

A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, ízibe lepattant a bakról, oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik egy falevél s megszólal:

– Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te öntöztél szájban hordott vizzel!

A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a püspökhöz s mondja neki: -142-

– Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról, mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!“ S ezért biz én isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.

– Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe, hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz zsivány.

A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.

A HASZNAVEHETLEN BOGNÁR.

Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja, ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:

– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! – ha te nekem -146- egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék: nyársra huzatlak.

A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre, hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.

Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy kis róka s enni kér.

– Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.

S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:

– Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, -147- hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót, melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani, csak te feküdjél le s pihend ki magad.

Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon egy furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy faragást aranyért se lehetett volna látni.

No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom a lelkedet! – ha te nekem -148- egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek össze!

A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandúkolt az erdőre, hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.

De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a kis róka, s enni kér.

– Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.

S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.

– No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom, -149- hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret, mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki magad.

Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

– No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp, tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.

A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig, vagyis a király udvaráig.

Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, -150- majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé fordult s azt mondta neki:

– Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! – az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd, reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy, hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.

Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott összeterelni.

Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe, hogy -151- kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis rókától kapott síp akadt a kezébe.

Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyúlak s olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból etetnek.

Mikor a nyúlak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint s kezdte számolni: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy híja sincsen a kerekszámnak.

Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár; de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé futott.

De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot, belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép árnyékos helyre s aludt kedvére.

De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a hasznavehetlen -152- bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb leányát s azt mondja neki, szót szólván:

– Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!

No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának, kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt az árnyékos fa alatt.

Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.

– Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak? -153-

– Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!

– Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.

Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy benyítja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.

A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.

A király most meg a feleségét hivatta be -154- a fehér szobába s azt mondja annak, szót szólván:

– Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!

No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is kedvére aludt a hűsben.

Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.

– Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?

– Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy nyúlat jó pénzért? -155-

– Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.

A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.

Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét, hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.

Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába. -156-

– Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!

– Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem bánom, ráadom a fejemet.

Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a kurtábbikat.

De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét, hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sipot, és a kis nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig a nyájhoz nem ért. -157-

Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat, a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.

A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyulat a mezőre legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három üres zsákot is vitt ki magával.

– Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor – szidom a lelkedet! – ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem a fejedet!

– Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő is…

– Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a három, csak hadd el… s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt hallani. -158-

Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.

Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.

MINDEN KÖLCSÖN VAN BARTAKÉNT.

Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak komája volt.

Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment, addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt tetejére, s aztán ő is bement a komájához.

– Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a zsákban.

– Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a zsákban.

– Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt: tribé, bakó a zsákban. -162-

– Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a bakóval; mindig csak azt hajtja…

A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.

No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd megtréfállak.

Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége pedig fujtatott.

– Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. – Hát komám uram mit álmodott?

– De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk következő éjjel eljön érted, kirántja alolad a gyékényt s elvisz a pokolba.

A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére, mintha már az volna a lóképü fehér halál.

A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, hijába vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.

Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.

A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor fölébredt s tekintete az ablakra esett. -164-

– Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre, kalapácsra fiúk!

De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról, kezébe ragadta a huszfontos pőrölyt s az ablakon keresztül ugy főbe vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.

Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó szürkéjük a lóképü fehér halál.

A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:

AZ ASSZONYI KIVÁNCSISÁG.

Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy juhászbojtára.

A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis, mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta össze őket.

Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.

Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó jajgat oly keservesen -168- a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé s a kis aranykigyót kivette belőle.

– No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj, vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden állat nyelvét megérthesd.

A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók királya palotája fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért, melyben lakott a kigyók királya.

Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat szerint:

– Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem, kigyók királyának?

– Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, -169- a ki fölségednek legkedvesebb s szive minden gyönyörüségét ebben leli.

S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.

– No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit kivánsz, azt adok.

– Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a nyelvét érthessem.

– Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi hasznát sem vennéd!

– Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak nyelvét érthessem.

– Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat, vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal -170- bir, hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is odadom.

– Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat, sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.

Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul még ezt is hozzá tette:

– Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.

No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette, egy kolompos -171- ürű, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak elkezdi:

– Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.

És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa alig birta hazaczipelni.

Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán elindultak a vásárra. -172-

A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a feleségének:

– No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?

Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.

– Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!

– Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg neked.

Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte, kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához csak egy kukkot sem.

Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett magának ágyat s ott virradt meg. -174-

S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:

– No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága; megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.

– Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.

Furcsa portéka ez a fehér népféle, most meg azért nem hagyott az urának békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy csináljon neki egy koporsót.

Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s azt kérdi tőle: -175-

– No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?

– Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!

– No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a koporsó?

S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.

A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az milyen szomoru, azt mondja a feleségének:

Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.

A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, -176- meglátja a ház földjén heverni a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyukokat:

– Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni, mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!

– Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud parancsolni?!… Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!

Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit, kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.

Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.

Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a feleségének.

CZIGÁNY ÉS AZ ÖRDÖG.

Volt egyszer a világon egy czigány, ki azzal a gonosz szándékkal indult el otthonról, hogy mivel neki egy bogara sincsen, majd ennek és ennek az urnak a hizó sertései közűl kiszakít magának egyet. Mondom, hogy a czigány ilyen gonosz szándékkal volt eltelve; útközben összeakadt az ördöggel, a ki szintén disznót akart lopni arról a bizonyos helyről. Mondom, hogy összeakadtak, csak elkezdi az ördög:

– Hallod-e te czigány – szidom a zúzádat! – hogyha nem mondod is, ugyis tudom, hová igyekszel, és mi szándékban vagy; de én is oda ügetek és én is abban a szándékban vagyok: azért egyet mondok, kettő lesz belőle, menjünk együtt s tán igy jobban boldogulunk. -180-

A czigány, hogy-hogy nem, ráállott az ördög beszédére; elmentek mindaketten hizó sertést lopni.

Volt annak a bizonyos urnak elég, mert csak az imént hajtottak a makkról vagy száz darabot haza.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, az ördögöt egy teremtett lélek se látta, hisz azért volt ördög a neve, ki aztán azt a mesterséget is megtette, hogy a czigányt se vette észre senki sem. Aztán mindaketten be az ólba s kihajigáltak belőle vagy ötven darabot. Azaz biz a czigány egyet se hajitott ki, csak az ördögnek hagyta ezt a mulatságot; de azért kinek volt nagyobb szája mint a czigánynak, hogy ő ennyit dobált ki, annyit dobált ki, pedig gonosz volt még a zúzája is, mert csak egyetlenegyet hajitott ki az olból, de még az is beteg volt.

Mikor aztán mindaketten, már mint az ördög és a czigány, jó darabra elhajtották a hizott sertéseket, megszólal a czigány.

– De én tudom, hogy melyiket hajítottam én ki; mert én mindegyiknek a farkát megcsavartam, mikor a kezemben volt: azért a melyik sertésnek fel van kunkorodva a farka, azt én dobtam ki, az az enyém.

– Jól van, felelt az ördög, a melyiknek tehát fel van kunkorodva a farka, az a tiéd; én nem bánom koma, legyen ugy.

Mikor aztán a holdvilágnál kétfelé akarják szakasztani a nyájat, a czigány csak elkezdi:

– Ez is kunkorodott farkú, az is kunkorodott farkú. Ugyannyira, hogy az ördög azon vette észre magát, hogy biz ő neki nem maradt egyéb hátra, mint az a beteges disznó, a melyiknek le volt eresztve a farka; mert hisz tudjuk, hogy a hizott sertés mindegyikének fel van kunkorodva a farka.

Mit volt mit tenni az ördögnek, hisz maga mondta: „legyen ugy czigány“: vagy akart vagy nem, bele kellett egyeznie az elosztásba; -182- csakhogy aztán elhatározta magában, hogy soha többé, mig a világ lesz, czigánynyal nem megy többet disznót lopni; mert az még az ördögöt is megcsalja.

TARTALOM.

Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page 24, "közepénmárványpalotám" changed to "közepén márványpalotám"
Page 28, "vén csont‘" changed to "vén csont,"
Page 36, "aranyos é ezüstös" changed to "aranyos és ezüstös"
Page 59, "egy szem rizská s át" changed to "egy szem rizskását"
Page 59, "„Hogyha én még" changed to "Hogyha én még"
Page 65, "Nem parancsolo k én" changed to "Nem parancsolok én"
Page 95, "juhok megugrsnak" changed to "juhok megugranak"
Page 100, "édes anyja szeme t" changed to "édes anyja szemét"
Page 113, "nagy vigaság" changed to "nagy vigasság"
Page 122, "szinte a hatán" changed to "szinte a hátán"
Page 133, "annyi iskol át" changed to "annyi iskolát"
Page 146, "mégis éhezett, el is fáradt" changed to "megis éhezett, el is fáradt"
Page 148, "szekérnek való át" changed to "szekérnek való fát"
Page 179, "ki az zal" changed to "ki azzal"
Page 183, "A csoda-falevelet 107" changed to "A csoda-falevelek 107"

DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK.

A SÜNDISZNÓ.