The Project Gutenberg eBook of Dunamelléki eredeti népmesék by László Merényi

Hogy im a király özvegy ember volt, az irástudók és a tátosok azt tanácsolták neki, hogy házasodjék meg, legalább lesz, a ki fűt, főz, varr és mos rájuk. A király ráadta a fejét a házasságra s elvette a burkus király hátrahagyott özvegyét, kinek szintén csak egyetlen egy fiacskája volt: igy a király gyermekcséje mostoha kézre került, pedig a mostoha, csak mostoha s bizony nem édesszüle az.

De a fiatal menyecske még mostohánál is mostohább volt; mert mig a maga porontyára egy héten háromszor is adott tisztát, addig a király fiacskájára három hétben sem egyszer: igy a kis fiu örökkön örökké piszkos, szennyes volt.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában a király, hogy az ő fia mindig oly szurtos, -4- mint valami oláhczigány purdé, végre nem álhatta szó nélkül s kérdőre vonta a feleségét, de ez elsimitotta a dolgot, hogy ő csakannyiszor ad erre is tisztát mint a magáéra, s ha az elpiszkolja, arról nem tehet. Annyira, annyira, hogy az apa szivét egészen elidegenitette a saját gyermekétől és a másé felé hajlitotta; ugyannyira, hogy a király egészen kivetette kegyelméből a fiát s jobb szerette a felesége gyermekét, mint a magáét.

Ejh, gondolta magában a király, minek tartok én az aranyszőrü nyáj mellett drága pénzen juhászt, ha ez a gyermek olyan piszkos, – a mostoha pedig kontrázott az urának: igy a királyfiból csakugyan juhpásztor lett.

De ez még csak most került az ebek harminczadjára; mert a mostohája főtt-ételt nem küldött ki a kis juhász számára, hanem csak két hetes száraz, penészes kenyérrel tartotta, de még ezt is eczettel öntözte meg.

De a királyfi megunta már rágni az eczetes száraz kenyeret, azért egy szép napon összebeszélt Szél Pállal, uti-laput kötött a talpára s eleblábolt; a nyakába akasztotta a világot, le is út fel is út, s elbujdosott. -5-

A mint ment mendegélt hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy vadon erdőben estveledett el, hol se eget se földet nem látott.

Oh Istenem, gondolta magában, vajjon hol hajtom le a fejemet az éjszakai nyugodalomra, hisz itt a fenevadak is megehetnek s étlen-szomjan kell elvesznem?!

– Dehogy kell, királyfi, dehogy kell, szólt egy hang valahonnan a levegőégből, csak mászsz fel erre a fára, majd lesz itt minden, még madártojás is csigavérrel vagy pedig mandruczkő is, csak jöszte fel!

A királyfi csak ekkor tekintett fel arra a nagy fára, melynek a tövében állt, hát látja, hogy a fa tetején egy kis ház van, abban pedig ugyancsak ég ám a gyertyavilág.

A királyfinak sem kell egyéb, felmászott a nagy fára s innen aztán be a kis házba, hol egy nagy földig érő szakálú barátot talált, ki egy nagy könyvből olvasott. A nagyszakálu barát intett a királyfinak, hogy üljön le a karosszékbe s olvasson. A királyfi sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, hanem beült a nagy karosszékbe, felnyitott egy nagy könyvet -6- s az olvasáshoz látott; de bár oly éhes volt, hogy majd beszakadt a két horpasza, mégis e nagy könyv olvasása közben éhséget, szomjat, fáradtságot, egy szó mint száz mindent elfelejtett.

– Hallod-e te királyfi, hogyha jót akarsz, menj el ehhez meg ehhez a királyhoz szolgálatot keresni, majd megfogad az téged liba-pásztornak s egyéb dolgod nem lesz, mint idejekorán kihajtod a 100 ludat a pázsitra, este pedig hazatereled. De azok a ludak nem olyanok mint más ludak, mert mihelyest a pázsitra érnek, felszállnak a levegőégbe s valahányan vannak annyi-felé repülnek, pedig ha csak egy is hiányoznék a kerekszámból, a király itéletet láttatna a fejedre s megajándékoznának egy fővel, az pedig senki másé mint a tiéd lenne. De te ne tarts semmitől, csak a szavamra hallgass. Ne itt van ez a kis síp, csak te ezt fujd meg s a te ludaid, ha mindjárt a pokolban, vagy ennek is a fenekén volnának, mégis előkerülnek. Itt van még ez a három aranygyűrü is, tedd el jó helyre, akár a kebeledbe, akár a zsebedbe s majd mikor estvefelé hazahajtod -7- a ludakat, a három közül a legkisebbiket kösd az ostorod végére. A királykisasszony ép ekkor hajlik ki az ablakából s majd szemébe tünik az aranygyűrü; majd szép szóval, édes beszédekkel el akarja csalni tőled; de te neked minden beszédére csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony megmutatja nekem a két cziczi dombját. Másnap estve lúdhajtáskor szintén ezenképpen cselekedjél: a középső aranygyűrüt kösd az ostorod végére s majd ezt is, mikor meglátja a királykisasszony, szép szóval, mézes beszéddel el akarja csalni tőled; de te neked mindarra csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony fehér mellét megmutatja. Mikor az Isten rád virrasztja a harmadik napot is, kelj föl idejekorán, hajtsd ki a ludakat, de estve, mikor hazafelé tereled a nyájat, kösd az ostorod végére a legutolsó, legszebbik gyémántos aranygyűrüt. A királykisasszony már ekkor várakozik az érkeztedre s mikor meglátja a harmadik gyémántos aranygyűrüt, imhogy a rosz ki nem töri érte: majd kéri aztán tőled szép szóval, mézes beszéddel, de mindazokra csak ezt feleld: akkor odadom a gyémántos -8- aranygyűrűt; ha a királykisasszony megmutatja nekem fátyolos homlokát.

No jól van, ez abba maradt. Itt a királyfi elmegyen ahhoz a bizonyos királyhoz, kihez a nagy szakálu barát küldte. Köszön neki.

– Ép jókor jöttél; lúdpásztorra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint száz ludat bizok az őrzésedre, reggel kihajtod a mezőre, estve pedig hazatereled; de azt jól megjegyezd magadnak, hogyha csak egy hija is lesz a kerekszámnak, nyársra huzatlak, ha pedig kitöltöd nálam a három napot, a mit kivánsz, azt adok.

No jól van, a királyfi beszegődött lúdpásztornak. Reggel idejekorán fölkelt, kieresztette az ólból a száz ludat, s kihajtotta a mezőre; de alighogy ennek a szélére értek, már a ludak gágolva felszálltak a levegőégbe s valahány volt annyifelé szállt. A királyfi csakugy nézett utánuk, hogy majd kinézte a szemét, de azért egyet se láthatott meg, hogy hova -9- repült; de azért az egész dolognak oda se nézett, mert hisz hát a kis síp mire való lett volna, ha nem arra, hogy a ludakat összehivja. Azért keresett valami árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredvén, fölkelt, előkereste a kis sípot, belefujt s ime! mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.

A királyfi aztán hazafelé terelte a lúdnyájat, de utközben benyult a kebelébe, kikereste a három aranygyűrü legkisebbikét s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtaná el a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony nem szólt semmit, hanem föltette magában, hogy lemegyen estve, majd mikor senki sem látja, a ludak pásztorához s elkéri tőle az aranygyűrüt.

A király a lúd-ól előtt várakozott a lúdpásztor érkeztére; de nem sokáig kellett várnia, mert az ime ihun jön s hajtja a ludakat. A király a kis-ajtóra állt, maga eresztette be a ludakat egyenként, olvasván: egy, kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerekszámnak. -10-

A király aztán nem szólt semmit, csak a fejét csóválta s nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.

Mikor már mindnyájan lefeküdtek, elcsendesültek, a királykisasszony egy nagy kendőt vetett a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz.

– Jó estvét Miklós! mert közbe légyen mondva, igy hitták a lúdpásztort.

– Én biz nem egyébért, csak azért, hogy az imént láttam egy karika gyürüt az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.

Miklós kivette a kebeléből a három aranygyűrü legkisebbikét s mutatja a királykisasszonynak, ki azt a kezébe vevén, forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s mondogatja magában: be szép, be gyönyörü, eszem a lelkét! s aztán Miklóshoz fordul s kéri tőle.

– Már az más. S ha megmutatja nekem a királykisasszony a két cziczi dombját, nem bánom, teljék szive kivánsága, odadom. -11-

A királykisasszony kivette a két cziczi dombját s megmutatta a lúdpásztornak, hát ez álmélkodva látja, hogy annak az egyik halmocskáján is egy csillag ragyog, meg a másikon is.

No jól van, ez abba maradt. Itt Miklós másnap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alig értek annak a szélére, szárnyra keltek s valahány volt, annyifelé repült; de bánta is ezt a királyfiból lett lúdpásztor, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összehijja vele? Azért oda se nézett a bajnak, hanem egy szép árnyékos helyet keresett, hová lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredt, fölkelt s elővette a kis sípot, majd belefujt s ime, mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.

A királyfi aztán hazafelé terelte a nyájat, utközben benyúlt a kebelébe, kikereste a középső nagyságu aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtotta a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakából s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony -12- soha világéletében még olyan szép gyűrüt nem látott s nem tudott hova lenni a csodálkozás miatt: ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, mégis majd mikor mindnyájan lenyugosznak, lemegyen a lúdpásztorhoz s elkéri tőle az aranygyűrüt.

De hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, a király maga ott az ól előtt várakozott a ludak megérkeztére, de nem sokáig kellett várnia, mert ime ihun jön Miklós s hajtja maga előtt a nyájat. A király a kis ajtóra állt, egyenként eresztette be a ludakat, olvasván: egy, kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

A király, egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta, nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.

Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, a királykisasszony egy nagy kendőt boritott a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz. Köszön neki.

– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg? -13-

– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént egy karika-gyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.

Miklós kivette a kebeléből a gyürüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s végre megszólalt ilyeténképen:

– Hallod-e Miklós, egyet mondok, kettő lesz belőle: egy lúdpásztort nem illet meg ez az aranygyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok.

– Hogyha a fölséges királykisasszony megmutatja nekem fehér mellét: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.

A királykisasszony nem szólt semmit, hanem megmutatta fehér mellét a mi Miklósunknak, hát látja ez, hogy annak a mellén ott fénylik a hold.

No jól van, ez abba maradt. Miklós aztán harmad nap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alighogy annak a szélére értek, -14- valahány volt, annyifelé repült; de bánta is azt a mi Miklósunk, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összeterelje vele? Azért fülebotját se hajtotta a bajnak, hanem helyet keresett, egy szép árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig. De ekkor fölkelt, a kis sípot előkereste s belefujt. Ime a száz lúd mint a parancsolat honnan honnan nem, nagy gágogások között előrepült, Miklós pedig aztán szép lassacskán hazafelé terelte a nyájat. Utközben azonban előkereste a legeslegutolsó gyémántos aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte. A királykisasszony már várta a lúdpásztor érkeztét, hát meglátja az ostora végén a gyémántos aranygyűrüt, melynek a ragyogása egészen elfogta a szeme fényét. A királykisasszony nem szólt semmit, de elhatározta magában, hogy mihelyest mindnyájan lenyugosznak, lemegyen az ólba s elkéri ezt a gyűrüt is a lúdpásztortól.

A király ott várakozott az ól előtt a ludak érkeztére s mikor hazajöttek, maga eresztette be egyenként a kis-ajtón, olvasván: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig csak a századikhoz nem ért. -15- Megvan mind, egy hija sincsen a kerekszámnak.

– No kedves szógám, szólt a király, kitöltötted a három napot, kiszolgáltál egy esztendőt, most már csak az van hátra, hogy mit kivánsz?

– Nem kivánok én egyebet, fölséges uram, mint amott a szemétdombon hever egy rosz csikó, csak azt add nekem.

– Oh te bolond, mi hasznát vennéd te annak a rosz csikónak, mikor fel se tud állni a maga lábára, ha csak a farkánál fogva föl nem segitik, mikor se jártányi ereje, se formája, se kövérsége, mert csak a csontja, bőre, s aranyért se csiphetnél le két lat húst késhegygyel a tomporáról, a tarisznyádat pedig a csipejére akaszthatod, he?!

– Már fölséges uram, az nekem mindegy, akár van jártányi ereje, akár nincs, akár van rajta hús akár nincs, akár a csipejére akaszthatom a tarisznyámat, akár nem, elég az hozzá, száz szónak is egy a vége, nekem nem kell semmi egyéb, csak az a rosz csikó.

– No te bolond, válaszolt neki a király, ha már ló kell, jer az én királyi márványistálómba, vannak ott különbnél különb aranyszőrü -16- paripák, melyek még a csillagot is lerúgnák az égről: válaszsz azok közül, a melyik tetszik.

– Nem kell nekem olyan aranyszőrü paripa, mely a csillagot is lerúgná az égről, mert nekem csak a rohadt oldalu rosz csikó kell.

– Azt nem adom. Kivánj inkább annyi pénzt, a mennyit három vasas szekér elvisz, csak a rosz csikót ne!

Mit volt mit tenni a királynak, egyik szavát a másikba csak nem ölthette, vagy akarta vagy nem, kénytelen kelletlen odadta a rohadt oldalu rosz csikót Miklósnak.

Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek, ehun jön ám a királykisasszony s egyenest az ólnak tartott. Mikor odaért, benyitja az ól ajtaját s beteszi azt maga után. Köszön.

– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg?

– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént mikor az ablakom alatt elhajtottad a ludakat, egy gyémántos aranygyűrüt láttam nálad -17- az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.

Miklós kivette kebeléből a gyémántos aranygyűrüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra-balra, illesztgeti az ujjára, végre megszólalt ilyeténképen:

– Hallod-e Miklós, egyet mondok kettő lesz belőle: nem illet meg egy lúdpásztort az ilyen gyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok érte.

– Hogyha a fölséges királykisasszony megteszi azt, a mit mondok, hogyha megmutatja nekem fátyolos homlokát: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.

Itt a királykisasszony nem szólt semmit, hanem leoldozta a fejéről a fátyolt s megmutatta Miklósnak a homlokát, hát ez csak ekkor látja, hogy a királykisasszonynak a homlokán ott ragyog ám a tündöklő nap.

No jól van, ez abba maradt. – Miklós aztán másnapra kelve, odamegyen a rosz csikóhoz, kötőféket huzott a fejébe, szólitgatja, de biz -18- az nem birt fölkelni, majd aztán megfogta a farkát s annál fogva segitette lábra állni. Vezeti aztán nagy ügygyel-bajjal, vonczolja, húzza maga után; de a rosz csikó taktusra lépett minden félórában egyet s mig csak a királyi rezidenczia udvarából kihúzta, háromszor is elesett; de Miklós mindezzel mitse gondolt, mert a rosz csikót mindannyiszor, a hányszor csak elesett, farkánál fogva fölemelte s tovább húzta, annyira annyira, hogy nagy nehezen három nap alatt kiértek a város végére. Mondom, mikor a város végére értek, megrázkódik a rosz csikó s olyan seregélyszőrü négylábu tátosparipa lett belőle, mint a világ s ekkor megszólalt.

– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, majd viszlek én ezután, csak ülj fel a hátamra, s mondd meg nekem, hogy menjek veled: ugy-e, mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?

A tátosparipa aztán felszállt a levegőégbe s vitte Miklóst mind addig, mig annak a fának tetejére nem értek, hol a nagy szakálu -19- barát lakott. Mondom, hogy ideértek, Miklós megkötötte a lovát a saroglyához, maga pedig benyitott a nagy szakálu baráthoz. Köszön neki.

– Fogadj isten édes fiam! hát megjöttél, hát kiszolgáltad a három napot? nagyon jólvan, nagyon helyesen van, de mielőtt a leülő helyed megmelegednék, itt meg itt van egy forrás, keresd föl azt, mosakodjál meg benne s aztán törülközzél is meg ebbe az aranykendőbe. Mikor ezt elvégezted, ne itt van ez a kis dió, nyisd fel a tetejét, majd találsz benne egy öltözet biboros-bársonyos ruhát. Öltsd fel azt magadra s eredj vissza ahhoz a királyhoz, kinél három napot egy esztendőt kiszolgáltál, mert ép most küldi el szanaszét a nagy pecsétes levelet, mert ép most dobolják ki az egész országban, hogy mindenféle herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok gyüljenek össze s majd az, a ki kitanálja, hogy mi van a királykisasszony két halmocskáján, mi van fehér mellén s végtére mi van fátyolos homlokán, mondom: a ki erre a három kérdésre megfelel, azé lesz a királykisasszony, a fele királysággal, -20- nagy meseország felével együtt. Ha nem mondom is, ugyis tudod kedves fiam, hogy te leszesz a nyertes; de még itt nincs a dolognak vége, mert aztán következik a vastagabbja, de ha a szavamra hallgatsz, ezen is szerencsésen átesel. Hát csak azt akarom mondani kedves fiam, hogy majd mikor lefektetnek a hálókamrába a menyasszony mellé, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnakhalálával vesztik el a tündérek. De ha három éjszaka elfolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi csak a bőrödbe fér.

A királyfi megköszönvén a nagy szakálu remete tanácsát, elbucsuzott tőle keserves könyhullatások között, majd felülvén jó tátoslovára, a forrás-vizhez vágtatott. Ebben aztán megmosta képét, nyakát, fülét, fejét s megtörülközött az aranytörlőbe s ime, az arcza naptündöklésüvé, a haja pedig aranyhajjá változott.

Mikor ezzel is készen volt, elővette a kis diót, felnyitotta a fedelét, kihullt belőle az a -21- drágalátos, szemnemlátta biboros-bársonyos köntös, melyet magára öltvén, ha eddig szép gyermek volt, de most hétszerte szebb.

Mikor ezzel is készen volt, felűlt jó tátoslovára s bevágtatott a királyi rezidencziába, fogadják nagy szivesen s mindjárt az első székbe ültették. Már ekkor az egész országból össze voltak gyülve a házasulandó herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, csak Miklós volt a legutolsó. De mikor ő megérkezett, tovább nem is vártak, hanem bevezették a királykisasszonyt a szobába fátyolosan, s felállitották az arany állványra, hogy annak a nézésében mindenki gyönyörködhessék, és a király megszólalt ilyeténképen:

– Herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, mind közönségesen! Hogyha nem mondom is, ugyis tudjátok, hogy mért gyüjtöttelek benneteket össze: azért, a ki három kérdésemre becsülettel megfelel: legkedvesebb s igazán egyetlenegy leányom a felekirálysággal együtt leend annak a bizonyosnak a jutalma. Ezért tehát az első kérdésem im ez: mi van az én leányom két emlöcskéjén? -22-

Összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se találta el a dolog bibéjét.

– Még egyszer kérdem, kiáltott a király ki találja azt ki, mi van az én leányom két mellé bimbóján?

Ujra összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se jött a dolog bibéjére.

– Még egyszer kérdem, szólt a király harmadszor is, mi van az én leányom két melle bimbóján?

– Fölséges király! a királykisasszony két melle bimbóján bizony nincs semmi más, mint két ragyogó csillag.

– Kitaláltad királyfi, egy kérdésre már megfeleltél, de hát azt nem mondanád meg, hogy mi van az én leányom fehér mellén?

– Erre is megfeleltél emberséggel, de hát azt nem találnád ki, hogy mi van az én leányom fátyolos homlokán? -23-

– No királyfi, szólt a király, minthogy becsülettel megfeleltél mind három kérdésemre, itt van, nem bánom, legyen a tiéd egyetlen kedves leányom, a fele királysággal együtt.

A királyfi nyerte el a szép királykisasszonyt és a fele királyságot. Aztán összeadták őket s lakzit laktak. No jólvan, itt eljön az az idő is, mikor a menyasszonyt és a vőlegényt lefektették a hálókamrában a selyemágyra. A királyfinak menten eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a nagy szakálu remete; „Majd mikor lefektetnek a hálókamrába, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrűért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnak halálával vesztik el a tündérek; de ha három éjszaka lefolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi a bőrödbe fér.“ Mondom, hogy ez eszébe jutott a királyfinak, elhatározta magában, hogy a szemét egész álló -24- éjszaka nem hunyja be, hanem mindig ébren lesz. Egy darabig a királyfi megis állta a sarat, de egyszer gyenge fuvalat ütötte meg az orczáját s ime, egyszerre csak elkezd nehezedni a két szemehéja, mindig jobban mindig jobban, annyira annyira hogy szépen elaludt; – de nemis csoda, mert a tündérek álomszelet bocsátottak rá s mikor reggel fölébredt, csak hülthelye a szép menyecskének; volt szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs.

Ezen a királyfi szörnyen elbúsulta magát; s mint valami fekete felhő megszállta a búbánat; se étele, se itala, se nappala, se éjjele, csak szüntelen a szép asszony forgott az elméjében; örökkön örökké csak azt a ragyogó két csillagot, csak azt a fényes holdat és azt a tündöklő napot látta, melyek a királykisasszony csecsén, fehér mellén s fátyolos homlokán diszlettek.

Ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, hogyha addig megyen is, mig a két szemével lát s mig a lába térdig el nem kopik, de mégis fölkeresi akár élve akár halva a feleségét. Ezért nyakába akasztotta a világot, kisérője volt a búbánat és elindult ország-világszerte a felesége fölkeresésére. -25-

A mint mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy folyó partjához ért s hogyim megszomjuzott, leszállt a lováról, hogy majd iszik a vízből, hát látja, hogy az ehun hoz ám egy üvegkoporsót. A királyfinak megdobbant a szive.

Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve.

A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú királyné életre jött, lélekzetet -26- vett, majd felnyitván szemét, felült az üvegkoporsóban.

Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele fris füvet s a feleségét arra lefektette.

– Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van.

Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld -27- meg ide a bótost szintén ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes napot is feketének látod s beborul a mi napalunk.

A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy azonképen cselekszik.

No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával, hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok?

– Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok venni, szólt a királyfi.

– Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak királyoknak szabad adni.

– Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát! S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak.

Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt -28- egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos, bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak szabad viselni, hanem ezt kérdezte:

A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy hajtókára. A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az ember; azaz biz ő kegyelme csakugy hunyorgatott rá, mert mintha álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer -29- csak felfricskázták az orrát s ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani. Fölugrott ültéből s aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna, húzta le felé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt.

– No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.

A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt -30- elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.

Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben csakugy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.

A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a kalmár ugy jollakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt mint a felfújt duda.

Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba -31- közepén tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt föl.

De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony; volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba; mert tovább neki aztán -32- nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor sem tartotta meg igért szavát.

Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.

No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy szakálú remete.

A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen, benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.

– Fogadj isten, édes fiam, hát ujra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem fogadtál szót, most már szenvedned kell; -33- de a tátosparipádra se gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek. Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot. Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat, hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhidtól kezdve, egész az aranyhidig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A hidon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány előtt el ne -34- menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk“-ot el ne mondj. S a többi aztán magától jön.

A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől, megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén, elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint valami harang háromszor kondult meg.

– Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.

A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép tündérország fölkeresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az országba, de a melyen két lánczos -35- sárkánykigyó állt őrt és semmi teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek különbséget.

Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki, szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám“ s az hol az egyikre, hol a másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott, pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.

A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hidhoz ért, hát csak ekkor -36- látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.

Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb, nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen az ifjú királyasszony elé vitte.

Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.“ A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint azok? egyik azt a koldús-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki -37- sem volt különb; mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.

AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország, ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó, a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában.

Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se talált a maga falujában.

No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol valaki. -39-

Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.

– El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban, bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt senki sem.

Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel is nevelte.

Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg, kártyázni kezdtek.

Csak játszanak csak játszanak, annyira -40- hogy a fiú mind elnyerte a huga pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.

– No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még az enyémből is adok.

S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány, nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.

Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy nemis testvére. -41-

– No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre tevésével az alól föl nem oldozlak.

Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az, hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte bujdokolni.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s köszön neki, a mint dukál:

– Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz. Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a -42- szigetbe átviszed a vizen, de ugy, hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon hazahozod.

No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.

Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes: megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.

Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.

De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz, hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú -43- repül feléje s azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.

Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament Miklos mellé s leült a selyemfűre.

– Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné, már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem, el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e selyemréten, de még másutt sem.

A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy szerencsét -44- még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván, emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a szerelem édes csókjaival.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst sehol se látja a szobában, majd kérdi:

Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül mint valami árva.

– Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?

– Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő tánczosném. -45-

– No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király fölmegyen s mondja a leányának:

– No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert igen szomorú.

A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve sem volt ám kőből.

Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:

– Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!

A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós azt mondta, -46- hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb szeretője van, mint én!

– No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt az egyet!

– Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom, he?!

– Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm tündérkirályné.

A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal, csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét -47- szobaleánya pedig ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.

– No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő fát, hanem ennek a kedveért!

S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá változtak s elrepűltek.

Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs! Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.

Azért nyakába akasztotta a világot azzal -48- a szándékkal, hogy mindaddig megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a nyájasság folyója hajtott.

– Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se vihetné. -49-

Ugyis lett. – Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár, belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje, pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik oldalát mindig leebb, leebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.

Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot ugyse vihette el magával szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább szállt.

Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját, a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.

A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó -50- gyermekre talált. Megrugja ennek a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy meglátta Miklóst, csak elkezdi:

– Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived vágyakozik, csak utánam jöjj.

– No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyüt, tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.

De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig, a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája – mert a gyermeket azzá tette – bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki eléjök.

Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, -51- kimegyen a szobából, a kovácsné pedig – ki közbe légyen mondva – boszorkány volt s kinek a mi szép Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette volna rá tukmálni – utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:

– Már mért ne mondanám meg, hísz se károm se hasznom benne! hát mámi, látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.

A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán hétszerte -52- jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.

A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.

No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a fegyverhordózója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni minden istenadta nap tejben förödni.

Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép tündérkirályné. -53-

Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.

A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.

Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad magával.

A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós -54- halántékát azzal a szerrel, a mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:

– Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.“ Ugy-e Jancsi – mert igy hitták a kis fegyverhordozót – ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?

– De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl.

Miklós csak ekkor hűlt el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni, hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg. -55-

Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.

Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.

Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a fuvóból s újra ettől aludt el.

Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jőhetek el, többet nem jövök el!

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer megcsókolván, megrázkodott, -56- hattyúnak vált s elrepült tizenhármad magával.

A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten fölébredt, mondván:

– Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra, – köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam, csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer jöhetek el, többet el nem jövök!“ Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt ez?

– De édes gazdám, nem volt az álom – bár az lett volna! – mert csakugyan itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl.

Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor -57- szomorodott el, hogy hát itt volt a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.

De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.

Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge fuvallatot a kis fuvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se ébredt volna fel.

Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból -58- aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet nem jöhetek el.

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is, mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak mondani:

– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki idegen földön árván bujdosni!

S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad magával.

Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos szerrel, mit a kovácsnétól kapott.

– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra. Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, -59- szólitgatott, de nem hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“ Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?

– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! – mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene többé neked idegen földön árván bujdosni utána.

Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át, hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:

– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?! -60-

– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné, kenjem meg a halántékodat.

De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis fegyverhordozó életének.

Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s ismét bujdosásnak adta a fejét.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által elragadott édes testvére, Ilonka.

Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson, -61- megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.

Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott; de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.

– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait. Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó, ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön elveszti roppant nagy erejét.

Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, -62- mindhárman lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a kőhordó.

A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot, melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:

És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:

És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:

És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:

És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván: -63-

És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:

És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:

És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor, melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.

Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga itta ki.

S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek a húga hétszeres erőt nyertek.

Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze -64- hetedik gádorában, feljöttek a szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen, hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.

– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!

– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a sárkány.

– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!

És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába. Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.

– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük, csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a tündérkirályné.

Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében -66- egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl. Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön, üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. – Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.

S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az hozzá, háromszáz -67- hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében, melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.

Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:

S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta. Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.

A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek, mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem. Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába -68- értek, hol egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen beboritotta.

A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először, az megmozdult.

Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit, hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is átok alatt örökálmot aludt.

Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat, mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván: -69-

S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi előtt peczéren állnak.

Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor, mondván:

– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!

S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot öltének.

Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a felesége, a szép tündérkirályné. -70-

Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.

AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.[1]

Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.

Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom, hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.

-72- Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép fölöstökömnél találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed mindig s mért nevet a másik?

E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia után vágta.

Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A nagy kés a küszöbben állott meg.

A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.

– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.

Bemegyen a középső királyfi a fehér -73- szobába, hát az apja még most is ott ült az asztalszegben a fölöstökömnél.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed mindig, mért nevet a másik?

Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon állott s a fia után vágta.

Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés az ajtóban állott meg.

A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső királyfi.

– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém, hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la? -74-

De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták, hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.

Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is az apját még az asztal mellett találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik szemed mindig és mért nevet a másik?

Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:

– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik szemed mért nevet a másik?

– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem, mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért -75- sír pedig a másik, mert már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem, mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a koporsóban.

Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.

Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe két bátyjához.

– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatná: akkor testvéreim, -76- az egyik szeme is csakugy nevetne mint a másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló aranypintyőkét sem hagyjuk ott.

S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.

Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az csakugyan ezt a fótos csikót választotta.

A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most – tátos volt. -77-

Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi, megszólal a tátos ló, kérdvén:

– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó találnak megpihennek.

S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat, szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira, hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk. -78-

Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték volna is, mégse találták volna.

– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám: azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat?

– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se te benned hiba ne essék!

S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak, egy kis gunyhó előtt leszálltak.

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:

– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!

– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani; hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.

A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után, belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.

A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le. -80-

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.

– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt is, mert tán még hasznát veszed.

A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt -81- elvette, s megköszönvén a hozzája való szívességet, tovább ment.

Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis gunyhó előtt állt meg.

Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy -82- a vár kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez, az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek. Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel, takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy aranyhajszállal tekergesd -83- be. A szobája két szegletében buzog fel két forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18 éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát veszed még.

Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót. Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.

Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s -84- beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.

A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált, csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről. Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is meritett.

Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából, majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta annak a tetejét. -85-

Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre talpon voltak s utána a királyfinak.

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak hátra, kit látsz magadután jőni?

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a lóról.

Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lókefe.

Mig a tündérek ez ágas-bogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi ujra tulvolt árkon-bokron.

Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni? -86-

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s bizon leveszik a lóról.

Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ.

Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vízen, addig a királyfi ujra jó darab földet hagyott maga után.

De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?

A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.

Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.

A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen vissza kellett fordulniok.

Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az alighogy pár kortyot nyelt le az örökifjuság vizéből, tüstént abban a szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.

Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18 esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.

A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis -88- kurta farkú disznó tur, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.

Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult, kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket; mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.

Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona várából. -89-

S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki nem beszélhet; – de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.

Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban, egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.

Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette, hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a két korsó víz közül ki tudja azt választani, -90- hogy melyikben van az örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.

De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.

Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a könyei.

De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk országára csapott. -91-

Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.

De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett, melyet vörös bársonynyal terittetett be.

Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az aranyhidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.

– Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te voltál.

– Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!… Huzzátok le, parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!

És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a szájában maradt az íze.

S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Most a király a középső fiát küldte ki; de -93- ez se mert végig menni az aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni, szót szólván:

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál. Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?

– Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!… Huzzátok le, parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.

És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven botot hegedűltek -94- rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a halálos ágyán is eszébe jutott.

A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad, s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld issza, husát pedig a kutyával eteti.

Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.

Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt kérdi tőle:

– Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem: hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se éjjele, se nappala?

– Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok, mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan -95- nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: „hogyha azt a fiamat ki nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld iszsza, husát pedig a kutyával eteti.“ Ezért fől az én fejem, kedves szolgám!

– Ha csak ez a baja fölségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose bánkodjék és busuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt egész dolgot.

– Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura légy!

Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, -96- hogy csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se kellett.

Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta magában:

Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt találja ettől is kérdezni, szót szólván:

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te voltál.

– A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén, aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a fergetyű.

– Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás, két kút van -97- a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban pedig a halál vize.

– Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s virághágcsón lehet fölmenni.

S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást, s azt mondták egymásnak:

Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.

VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.

Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya, ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz.

– Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa.

Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal -99- terhesnek érezte magát, s hét esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.

Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:

A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.

– No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

– No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

– No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe hozom.

S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, -100- belevágta a mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.

– No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor, mielőtt a világra hoztál volna.

Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.

Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:

– No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa.“

– No ládd, édes anyám, ezt már elébb is -101- elmondhattad volna, és akkor nem kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért engedj meg.

S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.

– No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg – veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép tündérországból.

Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is, vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.

S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult -102- országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.

Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.

Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.

Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának, s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.

– No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem tündérek királynéjától?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem feleségül világszép Sárkány Rózsát. -103-

– Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy, ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.

– Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!

– Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg, hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az -104- egy tőből nőtt három aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod, hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás, keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed, ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban erősitő szer van, s csak ezekből igyál, -105- még pedig először a legkisebből, aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.

S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő, széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól és sallangtól.

Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen volt, a földből nőtt kard -106- keresésére indult, melyet csakugyan meg is talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.

Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára, elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.

Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen, egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.

Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát, felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra.

Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.

Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy jutott el a királyfi nagy sárkányországba; -107- de hogy őt semmiféle teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:

És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott. Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit, márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.

Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű -108- tátosparipák aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden virágai diszlettek hervadatlanul.

Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett, igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a sarkából.

Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány Rózsa elé rúgtatott, mondván:

– Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a szabaditásodra?!

– Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak nem mondhatok neki!

– Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.

– Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy kérdésemre:

– Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály ereje?

– Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem találnád itt világszép Sárkány Rózsát!

– De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?

– A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból szokott inni. -110-

– Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az italból?

Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a karjában, hogy jobban se kellett.

Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:

Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:

– Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele megmérkőzni, ha itt volna!

– No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre, mérközzünk meg. -111-

Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát, melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg, feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan:

– Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy erős vagy!

Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta, hogy szinte lisztté vált.

– Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem víz is csepeg ki belőle.

S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.

– No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán összetüzhetünk.

– De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg!

Mit volt mit tenni a sárkány királynak, -112- látta hogy emberére akadt, derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig sülyedt le.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.

Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az aranyfogú azt mondja neki:

– No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok; ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt megkegyelmezek.

Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi, s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s visszahítta.

– Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.

Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.

Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből, s ekkor még erősebb lett.

Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a porba harapott.

S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul, kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává -114- változott, melyet a kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.

Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota aranyoszlopokon.

Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony, kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni; szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a tizenharmadikkal is terhes volt.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy mérgesen felkiáltott:

– Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is.

Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá változtak s elrepültek. -116-

A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni, csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa, hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan, már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.

A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a világra. Ez volt a tizenharmadik.

Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.

– Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány.

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik fekete varjuvá változván, elrepültek.

– No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom, hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.

Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.

Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt. Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:

– Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e róluk valamit édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le az én ágyamra, pihend ki magad, -118- de elébb edd meg ezt a madárlátta egy pár aranykörtvét.

A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.

Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt, megmutatván neki az igaz utat.

Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra talált. Köszön neki:

– Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta hirét édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám, hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem hallott -119- róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?

– No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.

A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony ágyára s elaludt.

Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak eredt.

Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér legöregebbikére talált. Köszön neki:

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm, – mindjárt -120- bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?

– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom, ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket: hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani, hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs különben. -121-

– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.

A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és szomja.

Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén asszony által mutatott irányban elrepült.

Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal, hanem tovább repült.

S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon vagyok. Hogy leszállt a kőszál -122- tetejére, itt egy virágos kert közepén álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt. Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.

Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12 szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.

Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést, kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.

Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.

Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére mégis a 12-ikben elaludt. -123-

Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve, hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez? nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve. Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12 személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a legfiatalabb bátyja ágyában.

A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez senki más, mint az ő testvérök.

– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában feküdt.

– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna ijedni tőlünk. -124-

– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus anyánknak.

Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók annyi, hogy fele is elég lett volna.

De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai, de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a szót.

– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig, mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.

No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de mindegyik -125- megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott neki.

A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte; de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.

– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12 szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak, kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam; mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem, -126- tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták, hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig, migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a legöregebbik bátyám szava és mondása.

A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással, hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem szótlanúl -127- egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú, megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra. Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.

A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.

Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.

– Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot.

S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.

Ezért a király, hogyim a legkisebbik és -129- legkedvesebbik leánya kivánságát nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.

A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat.

Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.

A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja a királynak:

– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én.

Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak.

Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.

No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, -130- mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja mondani:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak.

A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak.

De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az -131- elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.

Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis sündisznónak.

De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele hazáig.

Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván:

Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, -132- melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett feleségnek:

Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.

Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak:

A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak.

Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe. -133-

A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván:

S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon szólaltak meg.

Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!

Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.

A CZIGÁNY ÉS A PAP.

De a czigánynak sehogysem fért a begyébe, hogy mért köszön neki a tiszteletes ur igy: Servus? Ezért egy vargabetűt vetett s a másik utczán ujra elébe került a tiszteletes urnak s köszön:

Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki: -135-

– Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg, hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?

No jól van, ez abba’ maradt. – De egyszer halottja van a czigánynak s elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.

A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az egy huszast.

– Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas, tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza tizs krajczárt.

A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom, hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félválról beszélt; ennek is hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott, amarra mosolygott, de isten bocsá bűnét, mintha kőből lett volna a szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.

Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének, zsiros bögrébe tett. -137-

Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből. Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből aztán czipőt varratott magának.

Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús, szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki más nem lesz a hitves ura.

Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az övé lesz a szép virágszál.

A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a kályhalyukba.

A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak elkezdi:

– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe -138- légyen mondva, igy hítták a szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van a czipőm?

A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból, lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.

Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője. Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.

Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki, hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.

– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi bőrből van -139- készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.

A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.

Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.

Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s keménymagos levest kotyvasztani.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint -140- most, de pengyom tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert különben kihánják a putriból.

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.

– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a viz.

Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és villát.

De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony mellett ült, -141- meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a zsebébe. Mit az is meg is tett.

Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe csakugyan megtalálták.

A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.

– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el. -142-

Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett elnyernem.

Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.

A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska, vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tiz darab fejős marha járt ki az udvarából.

Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja megse érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.

Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja mondani a vitéz ur a szegény embernek: -144-

– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e ma a templomban?

– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá, ezer annyit ad helyette.

És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu szegényeinek.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára, mind a szegény ember udvarára jött be.

– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert ládd egy -145- helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.

A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab jószágát?

De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“

A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja mondani:

– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön egymásnak jó reggelt.

És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a pap, azt mondja a szegény embernek:

– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg odadom az enyémet.

Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a kályhalyukba. -146-

A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:

– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép szerelme.

És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból s hazament a szállására.

A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy ott mit mondjon.

– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam átmenni kendhez.

– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.

– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz darab tehenem.

A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a királyságot három leánya közt.

De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:

– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől. -148-

– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.

A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.

A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, -149- galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.

De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.

– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!

– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi -150- ruhácskája volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvárhatta volna.

Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségűl vette.

S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?

– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garadicsáról, mint -151- valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.

– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.

Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe ültették.

Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem -152- evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.

S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:

– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.

– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.

– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“ igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte, elkergette fölséged az atyai háztól?! -153-

– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!

Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.

A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét, kiment az erdőre fáért.

Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt kezdte a fát vágni.

Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt a fát.

De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga alatt a fát.

– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy meddig élek én?

No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet botlott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy hidon.

– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.

A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett, de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög. -156-

– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.

– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért, visznek-e annak a halottnak enni?

A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor tanulja meg mi az emberség.

A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két kutya hogy viaskodik egymással.

S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint az agyonvert, tovább lézengett.

A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy elverték, mint a két fenekű dobot.

A VÁNDORLÓ HERCZEG.

Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem szeretett.

Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.

Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa -159- is, ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a nyomába hágott.

Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.

Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.

E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom, a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna, még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“

A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a kürtöt az apjától kapta, az apja -160- a nagyapjától, a nagyapja a szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:

– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen rajta!

A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját, az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a tojáson még most sincs lék vágva!

Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, -161- csak uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:

A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott volna.

A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket már vagy egy mérföldhöz magához szíta.

No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel egy falat elemózsia nem sok, de még -162- annyit sem találtak, a Mágneshegy körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg; mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták, mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához. Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg magad Oláh Geczi!

Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!

Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló -163- herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.

– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami bántodásom ne lenne?!

– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la! biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb, almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom. Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, -164- mert már megettem kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy kóróval akar több akár kevesebb!…

Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.

Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája, belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil, egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra elrepült. A -165- fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.

Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos haláltól.

Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.

A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél -166- ebben a nagy vadon erdőben, egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.

– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom.

– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul világszép éltemben szolgád leszek.

Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.

A vándorló herczeg és az oroszlán aztán -167- mentek, mendegéltek a nagy vadon erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat, melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és megették.

A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle, hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.

A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz, azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett volna!? -168-

Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.

Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik, hanem meg is főhet benne.

Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre -169- sírt, kérte az urát, hogy állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az uránál lehetett.

Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom mondani.

Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó, csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!

Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki odajuthat, ott igazán a boldogság -170- házában lakozik. Oda juthat pedig az, ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az ártatlanság.

Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén, kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon elhozta az álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.

Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat. Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak. -171-

Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat.

Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket hófehér őzek és szarvasok evegettek.

Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a téjméz folyóból.

A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A vándorló herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül megédesítette az ajakát.

A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.

A virágerdő kellőközepén állott az Igazak -172- királyának a palotája szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy esztendőben.

Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben megfördötték, az aranytörlővel megtörűlték, aranyhaját szépen kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos köntöst, s csak is igy vezették a király elé.

A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta patyolat ezüstruha hullt ki. -173-

A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis tánczra kerekednél.

A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások között tovább vándorolt.

Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:

A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz s farkánál fogva fölemelte.

– No vándorló herczeg, ha fölsegítettél -174- kelni, szólt a tesznye csikó, amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.

A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott jóltartotta, megetette.

– No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és ha megetettél, most már itass is meg!… amott van a szivárványforrás, húzz el engem oda.

A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a vizből.

Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból, megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem találtak volna.

– No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál, majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül? -175-

– Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék!

A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt, hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban lakott.

De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba, hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.

De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem -176- volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta, hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik, visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a siralom-házban van.

Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik, mint a ki a siralomházban van.

De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, -177- szintén nem mert lefeküdni, hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott, aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.

A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha; ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult -178- volna; – eszem a lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!… De hát még mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!…

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte: hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén, verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.

Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban, egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép -179- királykisasszony leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a rezidenczia udvarára.

Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép királykisasszony?!

Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve, bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a sarat: ez a -180- kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika, viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen egyforma erejük volt. – De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva, meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést holnap ujra folytatják.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, – majd aztán kezébe vette a szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül felhozzák az ő szine elé -181- azt a furulyást, ki annyira meginditotta a szivét.

De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez eleve – élvén a gyanúperrel – elhordta az irháját; nagy búsan, nagy leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; – de biz a mi vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult, egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is -182- szagolt. Az első szaglásra magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha, melynek szem nem látta még mássát!… A vándorló herczeg aztán magára öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha, mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába bevágtatott, – akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!…

Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. – A többiek már bele se akartak szolni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz erejével egyik sem mérkőzhetik meg. – A két vitéz egész álló nap tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a -183- nagy tülekedésnek, mindenki a nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei; végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez – élvén a gyanúperrel – eleve elhordta az irháját s viszszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az egész tengernyi éjszakát -184- álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Itt lelkem teremtette, mi kerűl a dologból, mi nem, ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme! az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!…

A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag az égre!… Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor kellett volna ám megnézni.

Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen -185- vitéz. Összetűztek, összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlányokkal viaskodott.

Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből kihull egy fekete zsinor, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt kérdi tőle, szót szólván:

– Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a fél-gyűrűre?!

– Hogy hol vettem?… mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom: az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.

Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze illettek, mintha csak ma törték volna ketté!…

– No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!

A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva jőnek elébe!…

A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3] Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő -187- kedves feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?

Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére, hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát beszélte el:

„Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába, mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában. Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s azok küldték a szabadulásomra. Aztán -188- mentem mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím elszakadt – követem alásan – a csizmám, a felséges királyét húztam fel, melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg nem is, de utoljára egészen megszoktam!…“

Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az aranylevél még most is nála volt.

Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja neki:

– Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én éltemnek is vége.

Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták -189- az inast, szót fogadott az urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg. Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:

– Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!… takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!

Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is visszaküldte. -190- Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal megszünt élni.

[1] Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében is „Pelikán madár“ czim alatt megjelent. S ha e két népmesét összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért jónak látja közölni a gyüjtő.

[2] Lék: tájszó = lyuk.

[3] Búfedél: tájszó = főkötő.

TARTALOM.

Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page 22, "mellé bimbóján?" changed to "melle bimbóján?"
Page 28, "tanyér levest" changed to "tányér levest"
Page 40, "kire száll-az" changed to "kire száll, az"
Page 44, "még almában sem" changed to "még álmában sem"
Page 47, "ültettem raja" changed to "ültettem rája"
Page 54, "a m iaz" changed to "a mi az"
Page 59, "Ébredj, szívem" changed to "„Ébredj, szívem"
Page 66, "Ebredjetek, keljetek" changed to "Ébredjetek, keljetek"
Page 73, "hogy mert sír" changed to "hogy mért sír"
Page 74, "felelnél egy kerdésünkre" changed to "felelnél egy kérdésünkre"
Page 75, "kenyerem jávát" changed to "kenyerem javát"
Page 76, "„Engem válaszsz szép királyfi" changed to "„Engem válaszsz szép királyfi“"
Page 82, "föld kozött" changed to "föld között"
Page 89, "avagy a halalvize" changed to "avagy a halálvize"
Page 90, "ifjúvá valtozott" changed to "ifjúvá változott"
Page 91, "aranyhidra lépni‘" changed to "aranyhidra lépni,"
Page 94, "az ő várat meglopta" changed to "az ő várát meglopta"
Page 94, "se ejjele" changed to "se éjjele"
Page 97, "megöleltek, megcsókolták" changed to "megölelték, megcsókolták"
Page 101, "van ferjnél" changed to "van férjnél"
Page 103, "keves volna" changed to "kevés volna"
Page 115, "aranygereblyével sszegyüjtötték" changed to "aranygereblyével összegyüjtötték"
Page 108, "szemmel-szajjal" changed to "szemmel-szájjal"
Page 126, "Kedves testvérünk" changed to "„Kedves testvérünk"
Page 134, "mért közön neki" changed to "mért köszön neki"
Page 143, "szállasolták be" changed to "szállásolták be"
Page 143, "találta predikálni" changed to "találta prédikálni"
Page 148, "száraz harasztott" changed to "száraz harasztot"
Page 150, "nemzet a világra" changed to "nemzett a világra"
Page 152, "kedves leányom“?" changed to "kedves leányom?“"
Page 155, "– No jól van, ez abba’ maradt. – Az obsitos" changed to "No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos"
Page 156, "kerdé a czigány?" changed to "kérdé a czigány?"
Page 158, "a magvából“!" changed to "a magvából!“"
Page 173, "ringyes gyen-rongyos" changed to "ringyes-rongyos"
Page 188, "megszoktam!…" changed to "megszoktam!…“"

DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK.

A HÁROM ARANYGYÜRŰ.