The Project Gutenberg eBook of Sajóvölgyi eredeti népmesék by László Merényi

Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de szépségeért „Szép Miklós“ volt a titulája. De hogy is ne! aranyfog a szájában, egyenes sugár termete pedig mint a nádszál, ugy inogott.

Mikor a fiu ép 18 éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre kaszálgatni.

Csak kaszálgat, csak kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér pelikán madár repül feléje, szájában hozván egy violaszinü pecsétes levelet, melyet Szép Miklós lába előtt leejtett. A legény fölveszi a levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva aranyos betükkel: „Ezen levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő tisztelettel“. Ez nekem van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor távoli ismerősöm senki sincsen. S ezzel Szép -4- Miklós feltöri a violaszinü pecsétes levelet s ezt olvasta ki belőle:

„Szivem szép szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam. Minekutána pedig szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet szép Tündérországban. Hogy merre jőjj, csak arra tarts, szivem szive, a merre ez a fehér pelikán madár repül“.

Hogy Szép Miklós elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését nézte. S mikor megjegyezte az utját toronyirányába, kaszát-kapát elhajitott, hazaszaladt s felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbucsúzott s elindult ország-világszerte szép Tündérország fölkeresésére.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen egész három álló esztendeig, kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a sarujának már se talpa, se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt meg a lábán; a ruháját pedig annyira elnyűtte, hogy abba aranyért -5- se lehetett volna egy garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a teste-lelke.

– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre a csattanásra belép a fehér szobába Szép Miklós nagy rongyosan.

– No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor jöttél; az ólban -6- van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban, azért azt hord ki, s mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd meg, kefélgessed vakargassad s csak ezekre legyen neked minden gondod, egyébre semmire se.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme, hisz őt királynak hitták ide, ahun ni, most pedig kocsis… Szép jutalom, azért a nagy törődésért, a miért idefáradt!…

Szép Miklós azt se tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis nagy szomoruan, kiténfergett a fehér szobából, lement az ólba s a dolga után látott. Hordta a ganajat egész álló nap, de az nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott; ugyannyira, hogy a három ló szügyön fölül állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a búbánatnak adta magát. Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre – mert közbe légyen mondva, mindhárom ló az volt – megszánta s azt mondja neki:

– Hogy ne bánkódnám, hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta, hogy az ólat mint a tűkört kitisztitsam s ahun ni, -7- mentül jobban hordom a ganajat, nem hogy fogyna, de annál jobban szaporodik.

– Ha csak ez a bajod, szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél! csak feküdj le, aludjál csendesen, de reggel idejekorán kelj föl, mert hosszu út áll előttünk. Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba, de mi is ott leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz, nyulj be a fülembe, ott találsz egy diót, abban van rézruha, öltözködjél fel belé. Mikor bemégy a templomba, mindenki feláll előtted, még maga Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne nézz, mert megköt a szemével, hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az Amment, már te ekkor a tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utánad szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.

Ugyis lett. – Szép Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve, idejekorán fölkelt, a kancza füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s kihullt belőle a rézruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült a kanczára, mely megrázkódott s aranyszőrü tátosparipává változott s ekkor -8- kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a templomhoz értek, már akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott voltak a templomban.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott előtte. Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét, csak hajtogatta, de a rézruháju gavallér meg se látta, hanem csak a papra hallgatott.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a tornáczban volt, mondván:

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tűndérszép Ilona sem, ki azonnal utána futott, és ugy nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Ezzel Szép Miklós ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona a hat hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép Miklós le is vetkezett, a maga helyére el -9- is tette a réz-köntöst, fel is vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy ott van Szép Miklós s ugyancsak vakarja a lovakat.

– No, mert azért kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is, Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig mint a hogy az anyakancza meghagyta neki, idejekorán fölkelt, az egyik csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett egy diót, felnyitja, kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló tetején, -10- mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.

Mikor Szép Miklós a templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, a templomban volt.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, felállott előtte. Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát, de az ezüstruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, számba se vette, meg se látta, csak a papra hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem ölte a kiváncsiság, hogy vajjon ki lehet ez az ékes külsejü ezüstruháju gavallér; mert ő mióta csak meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról országra járt férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az oldala mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt, mondván: -11-

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak szemeskedett s tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd kinézte a szemét.

Szép Miklós aztán ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is vetkezett, az ezüst-ruhát el is tette a maga helyére, ujból fel is öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e Miklóst kimenni az ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt felelte, hogy Szép Miklós mindig otthon volt az ólban, most is itthon van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép Ilona pofon ütötte a szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is, Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig megszólitja a tátoskancza, a két csikó anyja:

– No kedves gazdám, Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba. Te is öltözzél fel szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki, nyisd fel s majd meglátod, hogy milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a fiamra, majd elvisz az téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne lásson. És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő tenéked, de te számba se vedd, hanem csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép szemével azonnal megigézne, megverne s a rabja lennél; csak mikor ki akarsz jőni, akkor -13- vess rá egy tekintetet s küldj a számára egy csókot, de aztán izibe hord el magad és haza siess.

Ugy is lett. – Szép Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből kivette a diót, felnyitotta s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha, s ebbe aztán fel is öltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü paripára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem, pedig lesben állt a szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már régen túl volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a templomba s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki ugyancsak hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse vette le róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a tündérkirálynét ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen ez az ékes ábrázatu, aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem hidege, hogy szinte a foga is vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak. -14-

Mikor a pap rámondta az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy tekintetet Tündérszép Ilonára s egy csókot hajitott neki, s azzal kisietett a templomból, mondván:

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak tekintgetett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Aztán Szép Miklós ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb érkezett haza Tündérszép Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott haza a hat hattyu s tüstént lefeküdt a selyemágyba.

Itt Tündérszép Ilona hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak kiállitott. A szobaleány beállit hozzá.

Erre a szóra, puff, pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s aztán azt mondja neki:

Beállit a tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép Miklós, kihez kérdést intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki szakasztott másod volt, csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz lelkedre, te voltál-e?

No jól van, ez abba maradt. – Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája szalmáját nyomta; beteg volt a szerelem miatt; kilelte a szerelem hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a foga is vaczogott.

– No édes gazdám, szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a rézruhába, mert Tündérszép Ilona kertjébe megyünk egy czintányér karimáján rókatánczot járni. Majd ha meghallja Tündérszép Ilona, hogy a kertben tánczoltatsz, majd felugrik az ágyból, bezzeg -16- nem lesz beteg, kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se nézz, hanem annál jobban tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit, hogy fogjanak meg; de mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.

Ugy is lett. – Szép Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vírágkeritésen át beugratott Tündérszép Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta a lovát, hogy jobban se kellett.

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte a szobaleányt.

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját! -17-

– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon cserditette.

Kevés idő mulva beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

Ezt is pofon ütötte, majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy a rézruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér kerületén.

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve. -18-

De a rézruháju gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér karimáján.

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját tánczoltatta a czintányér kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, Tündérszép Ilona nagy haraggal bevágta az ablakát s kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre a rézruháju gavallért s hozzák eléje.

De mikor már a cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyuba kapta az aranyszőrü paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be az ólba.

Tündérszép Ilona egy szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg, ott van-e Szép Miklós s mit csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy -19- ruhában, melybe aranyért sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.

A szobaleány visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós ott van az ólban s a lovakat vakarja.

Itt Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a nyögése; a szerelem betege, a szerelem rabja lett s ujra kilelte a szerelem hidege s rázta, hogy szinte vaczogott a foga.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza, mondván:

– Öltözködjél fel édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass be Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős közepén egy czintányér karimáján. Majd ha megtudja Tűndérszép Ilona, hogy ott vagy, bezzeg nem lesz beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja az ablakát, kihajol rajta, te pedig ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen; hanem ugorj le a lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz, megütöd magad, kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét hajitja le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan -20- tekergesd is be. Majd csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend ki magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod: mindjárt beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam meg nyargaló paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán megfogtad a paripádat, ugrass át a keritésen és siess haza.

Itt lelkem teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, – majd beugrott Tündérszép Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér karimáján, ugyancsak tánczoltatta az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon üti a szobaleányt.

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette.

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette, majd haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy az ezüstruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan ott tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy czintányér karimáján.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta, mondván:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

Erre a szóra sarkantyuba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér, felugratott Tündérszép -22- Ilonához s háromszor megcsókolta; de a mint leugratott volna a virágos kert földjére, leesett a lóról.

Hej, Tündérszép Ilona sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az ezüstruháju gavallérhoz, izibe leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és bekötötte Szép Miklós fejét.

– Jer, szivem szép szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba, készen vár fölvetett selyemágyam, pihend ki magadat.

– Mindjárt megyek, szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az aranyszőrü paripámat fogom meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.

S ezzel Szép Miklós fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát, felpattant a tetejére s aztán – Isten hozzád, Tündérszép Ilona! kiugratott a virágos kertből s be az ólba.

Tündérszép Ilona se rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát, hogy nézze meg, ott van-e Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju gavallér igen formázott Szép Miklóshoz – minthogy az is volt – csak a ruhája volt más.

A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de -23- már ekkor a mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a ringy-rongy ruhában, csak a feje volt bekötve, még pedig Tündérszép Ilona keszkenőjével.

– Fölséges királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon, csak a feje van bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged selyemkeszkenőjével.

Tündérszép Ilona sem rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép Miklós leoldozta a fejéről a selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza pedig rálehelt a fejére s ott semmi sebhely nem látszott.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott másod volt, csak -24- a ruhára nézve különbözött… Mondjad, bizony nem bánod meg, királylyá teszlek, nem te voltál-e?

Szép Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem látszott, Tündérszép Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a szobaleányt, hogy mért tette őt bolonddá.

No jól van, ez abba maradt. – Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– Öltözködjél fel édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass be aztán Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü paripád, a kert kellős közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép Ilona mostan a szerelem miatt betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha meghallja, hogy ott vagy a kertben, majd kinyitja az ablakát, kihajol rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be a szobájába, a többit aztán magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.

Itt lelkem teremtette, a mi Szép Miklósunk -25- most az aranyruhába öltözködött fel, s ráült az aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép Ilona virágos kertjébe s egy czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt pofon ütötte.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Kelj föl fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős -26- közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony létére, hogy oda ne vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja, hogy az aranyhaju gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának sem kell több, izibe kinyitja ablakát – bezzeg, nem volt beteg! – kihajol rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:

– Jer, szivem szép szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned, jer kedves férjem, ugrass be ablakomon, készen vár fölvetett selyemágyam.

Erre a szóra Szép Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát, beugratott Tündérszép Ilona fehér szobájába. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mondván:

Lakzit laktak, faggyat hoztak, hordót furtak, ökröt vágtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak s bezzeg, volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek csak egy kanállal is juthatott. -27-

Itt mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, Tündérszép Ilonának hosszu útra kellett mennie, Szép Miklós maga maradt otthon, ki mint afféle uj gazda nem tudhatta, hogy hol, mi áll: kutaszkodott a ház körül; de különösen feltünt az előtte, hogy 366 szobába be szabad neki menni, csak a 367-ikbe nem.

Ezért Szép Miklósban föléledt a kiváncsiság, hogy vajjon, mi lehet abban, hogy azon a szobán olyan nagy vasas ajtó van, ezen pedig három vasrekesz és kilencz lakat.

Biz ő kigyelme, hogy nem volt otthon a menyecske, egész szabadjából előkereste a kulcsokat, kiválasztotta a sok közül a nagy vasajtót, majd levetette a három vasrekeszt s kinyitotta a kilencz lakatot, – ekkor belökte a nagy vasas ajtót, hát látja, hogy egy 12 fejü sárkány a falhoz van szegezve, három irdatlan vasszeggel; az egyik volt: a jobbik szárnyában, a másik volt: a bal szárnyában, a harmadik pedig a lábában.

– Hej, hires Szép Miklós, mondja a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy világot adok érte!

Szép Miklós adott neki egy pohár fris vizet, -28- melyet a sárkány egy hajtókában meg is ivott s tüstént leesett a szegről a jobbik szárnya.

– Hej, hires Szép Miklós, mondja ismét a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy világot adok érte, melyet az meg is ivott s tüstént leesett a szegről a bal szárnya.

– Hej, hires Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok érte.

Szép Miklós ujra adott neki egy pohár vizet, mitől az mint a madár egészen szabad lett. A sárkány aztán Szép Miklósnak nem szólt semmit, hanem Tündérszép Ilonát, ki ép akkor húzta be maga után az ajtót, derékon ragadta s elvitte messze-messze nagy sárkányországba. Oda van; volt, nincs. Volt szép asszony, nincs szép asszony.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla s nagy szomoruan bebandukolt az ólba, hol is azt kérdi tőle az anyakancza:

– Jobb ha nem is kérded, kedves lovam! nagyobb az én bajom, mint a Mátrahegy, mélyebb az én szivem szomorusága, mint a Duna; volt feleség, nincs feleség, volt szép asszony, -29- nincs szép asszony; oda van a sarkig érő aranyhaju, nádszál termetü Tündérszép Ilona; elrabolta tőlem az a kutyának való 12 fejű sárkány.

– Hahó kedves gazdám, jól mondád: nagyobb a te bajod a Mátrahegynél és mélyebb a te szived szomorusága a Dunánál; mert hasztalan próbálunk szerencsét, mert van annak a kutyának való 12 fejü sárkánynak – veszett volna a tojásában! – egy vasderes három lábu tátosparipája, többet tud az, mint mi itt mind hárman, már mint én, a leányom és a fiam. De azért legyen meg, a minek lenni kell, ülj fel a hátamra s próbáljunk szerencsét.

Felül Szép Miklós az anyakancza hátára, mennek mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis beértek nagy sárkányországba.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán fel az anyakancza tetejére s illa fóré nád a kert.

Hej, a vasderes is elkezd dörömbözni s -30- nyeriteni az ólban. Meghallja ezt a sárkány, otthon terem s beront az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is törhetsz, egyet ugrom, kettőt szököm, mégis utól érjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd ráült a három lábu vasderesre, mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utolérték Szép Miklóst.

– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jöjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép Miklósnak pedig koppant a szeme s azt mondták neki, orrod tőle fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt. -31-

Itt Szép Miklós nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé bandukolt s otthon ráült a kanczacsikóra s másodszor is elment a szép asszonyért.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü kanczacsikóra s illa fóré, nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt járt s elvitte.

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán ült fel a három lábu vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, még is utólérték Szép Miklóst. -32-

– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat az imént adtam, mikor a feleségemet elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a harmadikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós pedig nagy szomoruan poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza fiára, a csődör csikóra; de mielőtt elment volna, azt mondja neki az anyakancza:

– Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az az irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert ugyis tudom, hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak sincs annyi tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.

Szép Miklós szót fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s harmadszor is elment, ha bele hal is, Tündérszép Ilonáért. -33-

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szaladt. Egy ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü csődör-csikóra s illa fóré nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak aztán ült fel a vasderes háromlábu tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép Miklóst.

– No Szép Miklós, szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat akkor, mikor -34- legelőször eljöttél hozzám, mert akkor is megölhettelek volna, harmadikat pedig akkor, mikor másodszor eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy többet el ne jőjj, mert se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

S ezzel a sárkány az egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy az azt se mondta: „bá“; hanem ugy elmállott a földön, hogy kanállal se lehetett volna összekaparni. A sárkány aztán Tündérszép Ilonát hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós husát vérét összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az anyakancza háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most hétszerte szebb és erősebb.

– Minek költöttél fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket álmodtam.

– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod után láss. Ugy-e megmondtam, hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert a vasderes csikónak magának több tudománya van, mint minekünk mind hármunknak!… Itt meg itt, ennél meg ennél -35- a vén asszonynál, ki – közbe légyen mondva, boszorkány – van egy tátosparipa s ennek három csikója. A legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál van – hogy zápult volna meg az a tojás, a melyből kikelt! – ketteje pedig még otthon van az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét kell neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te semmitől se tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas, majd agár, majd patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz, azok mi leszünk. Ha kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a boszorkánytól ne kérj egyebet, mint a legkisebb rosz csikót és három bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és ezüsttel, majd elvezet a pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor is csak azt hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három bárány. A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A -36- kamrából a márványistálóba vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb aranyszőrü paripák állanak, majd mondja ő neked, hogy ha már csikót akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül; de te neked ekkor is csak ez legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell egyéb, csak a rosz csikó és három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak, utoljára is kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te aztán húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de ki – nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a másiknak s ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a harmadikat azt dobd oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te szerencsésen kijöhetsz. Ha egyszer átlépted a határt, többé semmitől se tarts, hanem ülj fel a négy lábu – mert ennek már nem három, hanem négy lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu vasderes tátoscsikóra s hozd haza a feleségedet.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, -37- mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül az anya-kanczára, két fiát pedig pányván vezette.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elér a vén banya birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról, átment a vashidon. A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna is, mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya halállal mulsz ki!…

Csak mén, csak mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes karókkal volt körülkeritve, a hegyes karókon pedig emberfejek.

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem ért. -38-

Az emberfő ép kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!… Itt jön a századik, itt hozza Szép Miklós a fejét.

– Ha öreganyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Ép jókor jöttél; mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a napon a karóban. Ha kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő, enni-inni lesz annyi, a mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod nem lesz, mint az ólban van három rosz ló, csak azokat őrzöd. Reggel, fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig hazahozod. Ha három álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha pedig elalszol s a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.

Igy lett Szép Miklós kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte állott, hogy egyék-igyék annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig ugy sem kap semmit. Szép Miklós evett is, ivott is, de ezalatt a vén banya -39- megtüzesitette a vasdorongot, kivitte az ólba s üti-veri a tátosparipákat, mondván:

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.

Mikor Szép Miklós átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta, fiu-e vagy leány. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy irdatlan magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se tudott volna róla jőni. Ekkor előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor s ime saját lovai farkas képében a fa alatt termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára, mert mi nyugatfelé döntjük le.

Itt a három farkas azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati oldalát, Szép Miklós pedig a keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya baja sem lett. -40-

– No édes gazdám, szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten legelészik három bárány. Azok a te lovaid. Majd mi közrekapjuk s errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, hanem a középsőt kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, majd lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.

Ugy is lett. – A három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta, ráült a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat hazafelé terelte.

– Jól van fiam, eredj be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál, lakj jól, aztán lefekhetsz s aludjál reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig csendesen. -41-

Reggelre kelve, a vén asszony behítta fölöstökömre. Bort és pecsenyét rakott eléje. Szép Miklós csak evegetett, a vén asszony pedig a konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s mikor egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint a néma.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.

Mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta: á-e vagy b! – Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy galagonyabokor hegyében lelte magát. Ő sem rest, izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime saját lovai agár képében előtte termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában heverészik -42- három nyúl. Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három nyúlat s errefelé hajtjuk. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt: fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s aztán szép csendesen ballagj hazafelé.

Ugy is lett. – A három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s Szép Miklós felé hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el is kapta, majd ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat szép csendesen haza vitte.

– Jól van fiam, eredj be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál, lakj jól, majd aztán feküdj le s aludj reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig csendesen, mint a jó lelkiismeret. -43-

Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét tett eléje.

Szép Miklós csak evegetett, csak evegetett, az asszony pedig térül-fordul, elővette a vasrudat, s ugyancsak tüzesitette a konyhában. Mikor a vasrúd már egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:

– Hej, kutyák, itt az abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se tudtok elszökni, mindig ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s elvágtatott a selyemrétre.

De mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem tudta, fiu-e vagy leány. De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos bort adott neki inni. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy magas hegy tetején lelte magát. Ő sem rest, izibe lemászott a hegyről, majd elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s -44- ime, saját lovai patkány képében előtte termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava partján három fiával együtt egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya, három csibéje pedig a három tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a csibéket pedig erre tereljük és te ekkor ugorj elő, kapd el a középső csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd főbe háromszor, lónak válik s aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.

Ugy is lett. – A három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen elkapta, ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, az lónak vált s aztán mindhárom lovát szép csendesen hazaterelte.

– No édes fiam, kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit kivánsz?

– Nem kivánok én egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott az ólban és három bárányt.

– Oh te bolond! hisz minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg vele, hisz -45- az olyan rosz, hogy akár a csipejére akaszthatod a tarisznyádat!

– Oh te bolond! kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más gondolatra jösz.

Itt a boszorkány bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád számra állott az arany meg az ezüst élire verve; csakugy fénylett, csakugy ragyogott, mintha most kerültek volna ki a pénzverőből.

– No te bolond, itt van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd meg akár az aranyból, akár az ezüstből.

– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három bárány.

– No te bolond, már látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba, válaszsz magadnak 12 öltözet aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a mennyi tetszik.

Itt a boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél különb, szebbnél szebb, aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy ragyogott rajtuk az a drága igaz gyöngy, -46- kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy ki sem látom mondani.

– No te bolond, itt van 366 szebbnél szebb, különbnél különb biboros-bársonyos ruha, válaszsz, melyik kell.

– Nem kell nekem a biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert nekem csak az a rosz csikó kell és három bárány.

– No már látom, hogy csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell, jer az én márványistálómba, válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a melyik szemednek szádnak tetszik.

Itt a vén boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba, hol az aranyszőrü ménes aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott, ólomhidláson állott. Csak ugy ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük, hogy az ember tetőtől talpig meglátta benne magát.

– No válaszsz! Ott van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a padlást!… Ott van az a harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre, nézd hogy okádja orrán-száján a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz innen, vigy akár 12-őt, nem bánom, csak azt a rosz -47- csikót ne kérd, mert annak ugyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne meg vele, mert azt nem adom.

– Nem kell nekem sem az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a csődör-csikó, mely orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz csikó kell és három bárány.

Mit volt mit tenni a boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz csikót és három bárányt.

Itt Szép Miklós a rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az istálóból. Itt a rosz csikónak még jártányi ereje sem volt; még az udvarból sem értek ki, már lerogyott. Szép Miklós odament hozzá, farkánál fogva fölemelte s csakis igy tudott tovább vánczorogni a rosz csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére felült a háztetőre s onnan nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz csikóval. De meg is gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette pányván, a másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.

Itt lelkem teremtette, nagy kínlódás és vesződés között elértek már a feleútra. A rosz -48- csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is csak akkor tette, ha Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz csikó csetlik-botlik, bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép Miklós pedig odament a farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor megszólal a rosz csikó:

Szép Miklós visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott ül a háztetőn az üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz csikót, meg Szép Miklóst.

– Ott ül, kedves lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!

A vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy a rosz csikó. Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, kivezeti az ólból az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé változott s utána a rosz csikónak.

– Siessünk kedves gazdám, egy helyett -49- kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult belé a világ, visszafelelt az anyjának. Erre megeredt az ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha csak kannából öntötték volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s mind a csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s egyebet nem csinált, mint örökkön örökké csak az öklével fenyegette mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.

Itt lelkem teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó annál jobban igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett, koczogott is.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó, mondván:

Visszanéz Szép Miklós, hát látja, hogy a -50- vén asszony az üres vékán még most is ott ül a háztetőn s ugyancsak fenyegeti az öklével mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.

– Hát kedves lovam, ott ül a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!

A vén asszony pedig csak ezt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy a rosz csikó. Most hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, izibe beszalad az ólba, kivezeti az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegő égbe s egy sötétzöld felhő képében utána Szép Miklósnak.

– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel visszafelel neki, hogy szinte megkondult belé a világ. Erre megeredt az ólmos eső jéggel vegyest s szakadt, mintha csak kannából öntötték volna.

Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját -51- s vele mind a rosz csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s egyebet nem tett, mind két öklével Szép Miklóst fenyegette.

Itt lelkem teremtette, egyszer valahára még is elértek a határhoz, hol megszólal a rosz csikó:

– No kedves gazdám, ha innen is szerencsésen megszabadulunk, akkor fittyet se hányj minden bajnak! Majd én itt egy bukfenczet vetek, mintha megbotlottam volna s áthajitom magam a vashidon, te pedig ezalatt az egyik bárányt hajitsd az egyik fenevad torkába, a másikat a másikéba, s ekkor hunyd be szemed, szaladj a vashidnak s mikor a feleközepe tájára értél, a harmadikat ekkor dobd oda mindkettőnek. Ezen a fenevadak összevesznek; mindkettő el akarja kapni s igy aztán te szerencsésen megszabadulhatsz.

Ugy is lett. – A rosz csikó egyet botlik, bukfenczet vet s áthajitotta magát a vashidon. A két fenevad ugrik utána, hogy majd elkapják, de a láncz visszarántotta. Most Szép -52- Miklós az egyik bárányt az egyik torkába, a másikat a másikéba dobta s mig azok azt elnyelték, behunyta szemét, neki a hidnak. Mikor a feleközepe táján volt, már a két fenevad ugrani akart, hogy mindjárt diribról-darabra szanaszét tépik, de Szép Miklós ép ekkor hajitotta oda nekik a harmadik bárányt, melyen azok összevesztek, s egymásra rontottak. Igy szabadult meg Szép Miklós a bizonyos haláltól; igy szabadult meg a fenevad torkából.

Mikor Szép Miklós átszaladt a hidon, bezzeg már ekkor nem az a rosz csikó állott előtte, melynek a csipéjére tarisznyát lehetett volna akasztani, hanem a négy lábu vasderes tátosparipa, melynek széles e világon párját hasztalan keresnénk.

– No kedves gazdám, szólt a négy lábu vasderes, ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezünk. Ne félj, majd hazaviszem én a szép asszonyt, pedig csak lépést megyek, az öcsém pedig egész erejéből lohol utánam, még se ér utol.

Hej, sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, száz ölelés, száz pár csók, fel a négy -53- lábu vasderes hátára s aztán isten hozzád, 12 fejü sárkány!

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, hazaszáll s beront az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; itt járt Szép Miklós s elvitte.

– Se nem ehetel, se nem ihatol, se nem alhatol, mégsem érjük utól! mert nekem csak három lábam van, az ő lovának pedig négy, de azért tegyünk próbát.

Itt a sárkány ráül a három lábu vasderesre s utána Szép Miklós után. Mig a sárkány paripája lóhalálában futott, addig Szép Miklósé csak lépve ment, s mégsem érte utól.

Mikor a határra értek, Szép Miklós négylábu vasderes tátosparipája visszanyerit az öcscsének. Ennek se kell több, hogy meghallotta, fölugrott a csillagokba s ott fölvetette a farát, ledobta a sárkányt, mely midőn a földre ért, kolimázzá változott s ezóta kenik a tótok kolimázzal a szekerüket. -54-

Szép Miklós aztán szép csendesen hazavitte a feleségét, ki aztán fehér selyemágyát megvetette a virágnyoszolyán, az ura pedig mellé feküdt, s még most is ott alszanak a cziprusfa árnyékában, hogy ha föl nem ébredtek.

A HÁROM KALMÁRFI.

Volt a világon egy igen gazdag kalmár s ennek három fia. Hogy im gazdag volt az ember, hogy im egy pár zsák pénzért nem igen ment a szomszédba: két idősb fiát – mert a harmadik még csak 7 esztendős volt – mindenféle tudományokra, hadi vitézségekre kitanittatta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egy éjszaka mind a három fiu álmot látott.

Reggelre kelve a fölöstökömnél, mikor mindnyájan együtt voltak, csak elkezdi a legnagyobb:

– Hát, itt la, az öcsémmel elmentűnk ország-világszerte a dicsőség pálmáját keresni -58- s megtaláltuk azt a zöld király birodalmában. A zöld királynak volt három szép eladó leánya. Egyik szebb volt mint a másik, de nekem még is legjobban tetszett a legnagyobb. Itt a zöld király országszerte kihirdette, hogy az egész föld kerekségéről gyűljenek össze a hirneves vitézek s a ki egy sudar fenyőfa szál tetején levő bagolyfiut sziven tud lőni, annak adja feleségül legidősb leányát. A vitézek közt én is jelen voltam s nekem szolgált a szerencse legjobban, mert én lőttem sziven a bagolyfit s enyém lett a királykisasszony egy herczegséggel együtt. Én ezt álmodtam.

– Ez szép álom volt. Hát te fiam, szólt a kalmár a középső fiához, mit álmodtál?

– Én is azt álmodtam, a mit a bátyám, csak azzal a kis különbséggel, hogy nekem a királykisasszonyok közül legjobban tetszett a középső, kinek a kezét s vele egyűtt egy herczegséget nyertem el; mert második próbául azt vetette föl a zöld király, hogy középső leánya kezét annak adja, ki legmesszebb tud hajitani parittyából, az pedig én voltam.

– Ez is szép álom volt. Hát te kis fiam, kérdé a kalmár legkisebb fiát, mit álmodtál?

– Én is azt álmodtam a mit a két bátyám, -59- csak azzal a kis különbséggel, hogy én a legkisebb leány kezét – a ki most még csak öt esztendős – nyertem el az egész királysággal együtt. Hogy mi uton és módon, azt most nem mondom meg.

– De nem azt mondom én atyámuram, vette át a szót a legidősb fiu, hanem azt, hogy csináltass a számunkra, már mint az én és az öcsém számára – téged itthon hagyunk, már mint a legkisebbet, mert te még csak gyermek vagy – mondom csináltass a mi számunkra herczegi ruhát, végy alánk drága paripákat, oldalunkra görbe kardot, mert mi elmegyünk a zöld király birodalmába szerencsét próbálni; mert mához egy esztendőre lesz a viadal napja s nekem pedig tovább nincs itthon maradásom.

– Teljék szivetek kivánsága, édes fiaim, szólt a kalmár, menjetek el a dicsőség pálmájáért, lesz czifra köntös, tüzes paripa és éles kard, csakhogy aztán szégyent és bút ne hozzatok vén apátok fejére.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak, az országban a legjobb két paripát, a legczifrább -60- köntöst és a legélesebb kardot megvette s átadta a fiainak, kik aztán emigy felkészülve, elindultak ország-világszerte a zöld király rezidencziája fölkeresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára beértek a zöld király rezidencziájába. Hol már, mint álmodák, széles e világból össze voltak gyülve a hirneves vitézek, kiknek szép száma a mi két kalmár fiunkkal is szaporodott.

De a két vitéz átalotta, hogy ők csak egy kalmár cselédei, azért herczegfiaknak adták ki magukat. Fogadják őket nagy czeremoniával, hajlongnak előttük jobbra is, balra is, a két királykisasszony pedig ép eléjük szaladt s karon fogva vezették fel a 12 fehér márvány-garádicson.

És a számnélküli sok vitéz között csakugyan, a mint megálmodák, a két kalmár-fiu lett a nyertes; mert a legöregebb a nyilával ugy sziven lőtte a fenyőszál hegyén levő bagolyfiut, hogy még csak nem is nyikkant, a középső pedig a parittyájával annyira túl hajitott, -61- hogy a vitézek közül egyetlenegy sem tudta még csak megközeliteni sem. Igy az öregebbiké lett a zöld király nagyobbik leánya, a kisebbiké pedig a középső királykisasszony, mindegyik egy-egy herczegséget kapott nászajándékul.

Már a két kalmárfiu fedél alá jutott, selyemágyban hált, kinek-kinek királykisasszony volt a felesége és már sok ideig együtt éltek nagy boldogan. Egyszer azonban csak megszólal a legnagyobbik kalmárfiu:

– Ejnye, kedves öcsém, be rosz álmom volt az éjszaka; azt álmodtam ugyanis, hogy az apám földig leégett, mindene porrá lett s igy koldusbotra jutott.

– De nem azt mondom én, testvér, hanem azt, hogy mi már ugyis gazdagok vagyunk, azért menjünk haza, keressűk fel szükölködő apánkat, épittessük fel a házát, töltsük meg a boltját s gazdagitsuk fel ujra.

S ezzel a két herczegfi, mert már most azok voltak, egy zsák aranyat keresztül vetettek a nyereg-kápán s elindultak hazafelé kárvallott édes apjuk fölsegélésére. -62-

Az öreg kalmár csakugyan porrá égett és a fiával együtt egy ingben-gatyában szaladt ki az égő házból. Aztán a kalmárnak nem volt sem testének, sem lelkének hová lenni, a fiával együtt, ki már ekkor szép legénykévé nyult föl, beállott csordásnak, kik most is, midőn a két herczegfi megérkezett, ott őrizték a marhát a tarlón.

A két herczegfi aztán az öreg kalmár házát szépen felépittette, ugy, hogy az még különb volt mint azelőtt, s pénzt adtak neki – mert volt arany egész dögével – hogy kalmárkodhasson; de a legkisebb testvérüket, bár ők ellenezték, az öreg kivánságára, hogy ebből is faragjanak embert, elvitték magukkal.

S ezzel a három testvér útnak indult. A legkisebb azonban az egész úton szomoru volt s egyet sem szólt. A két idősb testvér előbbre lovagolt s azt mondja a legnagyobbik a középsőnek: -63-

– Ugyan testvér, mondd meg nekem, nem bajunkra hoztuk-e mi el ezt a fajankót magunkkal?!… Ládd ez még, a mily igaz szive van és a mily ostoba, elárul bennünket, hogy mi nem vagyunk herczegfiak.

– Egyet mondok, testvér, kettő lesz belőle: veszitsük el. Majd mikor keresztülmegyünk ezen a nagy hidon, mely itt előttünk van, taszitsd a mélységes tengerbe.

Ugy is lett. – A középső testvér a legkisebbet beletaszitotta a mélységes tengerbe; de biz abból azért még sem lett halétek; mert a zöld király legkisebbik leányát, kiről azt álmodta a legkisebb kalmárfiu, hogy felesége lesz, elrabolták a zsiványok, kik azt megölni, nem ölték meg, hanem leszedték róla a drágaságokat, magát pedig egy bárkába csukták s bevetették a mélységes tengerbe. És a kalmárfiu, a mint ott uszkált a tengerben, e bárkában kapaszkodott meg. Aztán szép csendesen felmászott a bárka tetejére, benéz az ablakon, hát látja, hogy ott egy szalmaágyon egy szerelemtől lelkezett gyönyörü leány fekszik. A kalmárfiut rögtön kitörte a szerelem hidege, még pedig ugy, hogy még a foga is vaczogott. -64-

A királykisasszony fölébredt, kitekint az ablakon, hát látja, hogy a bárka tetején egy ékes ábrázatu ifju ül, még pedig olyan, hogy olyant sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. Ezt is rögtön kilelte a szerelem hidege, majd felugrott az ágyról, izibe kinyitotta az ablakot, s beeresztette a kalmárfiút, kik aztán azt mondták egymásnak:

S ezzel megölelték, megcsókolták egymást s szent lett a békesség. Aztán vitte őket a viz csendes ringatással, egyszer egy szigethez értek, hol a bárka magától megállott, a kalmárfiu pedig elindult a sziget belsejébe. A merre csak ment, sehol egy lelket sem látott, csak kisebb-nagyobb kővé vált embercsoportokra akadt. Mikor a legnagyobb csoport mellett elment volna, megszólal valaki ilyeténképen:

– Hej, vitéz kalmárfi, ne menj el mellettünk, hanem jőjj vissza, mert egy kis beszédem van veled. -65-

A kalmárfi csak ekkor tekintett hátra, hát látja, hogy a kőcsoport kellős közepén álló ember integet neki, hogy menjen vissza. A kalmárfi visszament s ekkor azt mondja neki a középütt álló kővé vált ember, ki maga a király volt:

– Édes fiam, mert én fiammá fogadlak, látod ezt a márványpalotát, mely ide madárlátta távolban van? No ha látod, eredj fel a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be az ajtót s majd aztán szebbnél szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hínak; de te, mintha néma volnál, egy szót se szólj, hanem ülj le szótlanul az asztalszegbe. S ekkor aranyabroszt teritnek eléd, az aranyabroszra czintányért tesznek, a czintányér mellé kanalat, villát és szarvasnyelü kést raknak. Mikor emigy fölteritettek, mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél-igyál; de te, egy falat étel és egy korty ital, nem sok, de még annyit se végy magadhoz, hanem ülj ott némán mint egy darab fa. S ekkor majd megharagszanak a kisasszonyok, hogy se nem eszel, se nem iszol, se nem tánczolsz, s kidobnak az ajtón; de az ételeket -66- és italokat is, minden abroszostul együtt utánad hajitják. S te ekkor szedd fel az ételeket és italokat s hozd el magaddal; de mielőtt odább állhatnál, majd utadat állja egy óriás, ki meg akar veled küzdeni. De te ne tarts semmitől, csak húzd ki az oldalomon függő éles kardot s vedd ki hátul a frakkom zsebében lévő három üveg közül a legkisebbet s igyál belőle néhány cseppet. A mi megmarad az üvegben, azt tedd vissza ismét a frakkom zsebébe.

Ugy is lett. – A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját s a maga hüvelyébe dugta, majd kivette a frakkja zsebéből a kis üveget s jót huzott belőle. Eddig is erős legény volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb; akár egy oroszlánnal is megverekedett volna. A kalmárfi aztán elindult a márványpalota felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, s ekkor mindenféle énekeket, muzsikát, tánczolást s nevetést hallott, majd megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

A szoba telisded teli volt szebbnél szebb dalló, tánczoló, nevető kisasszonyokkal, kik alighogy megpillantották a mi kalmárfiunkat, huszan is eléje szaladtak, ki a karjánál, ki a -67- frakkjánál fogva húzták-vonczolták, hogy jőjjön velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha néma lett volna, egy árva szót sem szólt, hanem szótlanul leült az asztalszegbe.

Itt mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak; az egyik az aranyabroszt teritette fel a puszpángfa asztalra, a másik a czintányért hozta, a harmadik kést, kanalat és villát tett a tányér mellé, a negyedik az ezüstkancsót állitotta fel s igy sorba, mig csak meg nem volt teritve az asztal.

Mikor meg volt teritve a puszpángfa asztal, egyszeribe, mint a parancsolat, az asztalon termettek a különbnél különb, száj-iznek kedves ételek és italok; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mintegy sóbálvány. A kisasszonyok aztán odamentek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy meg nem ették, hogy igyék, egyék, de a kalmárfinak is volt esze; se nem evett, se nem ivott. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna!…

Mikor látták a kisasszonyok, hogy biz ezt -68- nem vezethetik a jégre: megragadták a szegény kalmárfit s kihajitották az ajtón. Aztán mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, poharat, abroszt utána dobáltak.

A kalmárfi pedig leteritette az aranyabroszt, s bele rakta az ételeket és italokat az evőeszközökkel együtt, majd hurkot vetett rá s hazafelé akarta vinni az irháját, de egy irtóztató óriás utját állta, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:

– Hej, mindig hallottam a hiredet, azért mérkőzzél meg velem, jer az ólomszérűre.

Kimentek az ólomszérűre, megfogja az óriás a mi kalmárfiunkat s bokáig belevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig belevágta az ólomszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig bevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig bevágta az ólomszérűbe.

Most az óriás ki akart ugrani a lyukból, -69- de nem lehet, benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s leszelte a gombját. Aztán a kalmárfi fölvette az aranyabroszt, visszament a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

– No édes fiam, mert már aztán igy nevezlek, most dugd be a kardot a maga helyére, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, mert most már ehettek is ihattok is belőle; de holnap reggel még korábban kelj föl s jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a hüvelyébe s visszament a mátkájához, ki már a dolgot nem tudta mire vélni, hogy az ő jegyese oly sokáig tér vissza: azért három kendőt is tele sirt, hogy ő már megint árván marad. A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a jegyesét. A királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának. Aztán mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.

Itt másnap reggel a kalmárfi még korábban fölkelt mint tegnap, majd felöltözködött s elment a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki: -70-

– Húzd ki csak édes fiam az oldalomon függő kardot s vedd ki a frakkom zsebéből a három üveg középsőjét s igyál belőle.

A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját, kivette a frakkja zsebéből a három üveg középsőjét s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.

– No édes fiam, látod-e azt a három márvány-kastély középsőjét? No, ha látod, eredj fel oda a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be a puszpángfa ajtót s ekkor még százszorta szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hínak; de te ismét, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az asztalszögbe az ezüstlóczára. S ekkor a szebbnél szebb kisasszonyok majd azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy: ezért aranyabroszt teritenek eléd, az aranyabroszra ezüsttányért tesznek, az ezüsttányér mellé villát, kanalat és kést raknak. Mikor emigy fölteritenek, mindenféle világi jók teremnek az asztalon; de te, egy falat étel, vagy egy korty ital nem sok, -71- de még annyit se végy a szádba, hanem ülj ott némán mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem hajitanak rajta. S ekkor mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt, ezüstpoharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s mindeneket szedj fel. Mikor a 12 fehér márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni: ezért az ezüstszérűre hil birkozni; de te, ha ugy cselekszel, mint az imént mondám, ezen is diadalmaskodol.

Ugy is lett. – A kalmárfi aztán elindult a három márvány-palota középsője felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márványgarádicson, megfogta az ezüstkilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már húsz leány is szaladt feléje. Egyik kisasszony az egyik karját fogta, a másik a másikat, a harmadik pedig a frakkja szárnyánál fogva húzta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni. Szólt a banda, húzta a czigány. De a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett volna, se nem hallott, se nem látott, se nem beszélt, hanem -72- szótlanul leült az asztalszögbe az ezüstlóczára.

Most a szép kisasszonyok azt gondolták, hogy tán éhes és szomjas a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant mint az eszeveszett, mint a bódult, egymásután. Az egyik aranyabroszt húzott a puszpángfa asztalra, a másik ezüsttányért tett eléje, a harmadik ezüstkést, kanalat és villát tett a tányér mellé, az ötödik ezüstkancsót hozott s igy sorba mindaddig, mig csak az asztal meg nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok termettek elő; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mint egy darab fa. A kisasszonyok oda ültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, hogy ebből egyék, hogy abból igyék, de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és nem inni. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna. -73-

Hogy látták a kisasszonyok, hogy biz azon sem szép szó, sem édes csók, sem mézes beszéd nem fog: megragadták a szegény kalmárfit, ki a lábát, ki a kezét, ki a haját, s kidobták az ajtón. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, abroszt, kancsót kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt s mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta s lefelé indult a 12 fehér márvány-garádicson.

Mikor a márvány-garádics legalsó fokára ért: egy irdatlan óriás utját állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:

– Hej, emilyen-amolyan kalmárfia! világszép éltemben mindig hallottam a hiredet, az öcsémet is kivégezted csúf halállal: azért jöszte velem az ezüstszérűre, mérkőzzünk meg!

Mit volt mit tenni a kalmárfinak, vagy akart, vagy nem, meg kellett az óriással birkoznia.

Kimennek az ezüstszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat s bokáig belevágta az ezüstszérűbe. -74-

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta az ezüstszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az ezüstszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig belevágta az ezüstszérűbe.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet, mert két széles vállánál fogva benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

– No, édes fiam, most már dugd be a kardot a maga hüvelyébe, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, de holnapra kelve még korábban kelj fel s jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a maga helyére s visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája oly sokáig tér vissza: azért sirva fakadt, -75- hogy ő már megint árván maradt, mint a kinek senkije sincsen s három kendőt is tele sirt ebbeli szive szomoruságában. A mint ott sirdogál az ablaknál, kitekint rajta, hát imhol látja jőni a mátkáját. A királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta s eléje szalad.

Másnapra kelve, a kalmárfi még korábban fölkelt, izibe felöltözködött, mátkájától elbúcsúzott s a kővé vált királyhoz sietett, ki azt mondja neki, szót szólván:

– No, édes fiam, hát megérkeztél, azért hát húzd ki harmadszor is az oldalomon függő kardot, tedd a magadéba, s aztán vedd ki a frakkom zsebéből a legnagyobb üveget s igyál belőle.

A kalmárfi azonképpen cselekedett. – Kihúzta a kővé vált király kardját, azt a maga hüvelyébe dugta, majd a három üveg legnagyobbikát is kivette s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.

– No édes fiam, az üveget vidd el magaddal, -76- majd hasznát veszed még; mert vagy volt dolgod erős óriással, vagy nem, de most ugyan mokány gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd fogyatékát érzed, csak ebből az üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta távolban azt a harmadik márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még ezerszerte szebb leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hínak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az asztalteritéshez látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél, igyál; de te semmihez se nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy korty bort ne igyál, hanem ülj ott veszteg, mint egy darab fa, mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem löknek rajta. S ekkor a kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt, poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér márvány-garádicson. Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat -77- állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is leütöd a gombját.

Ugy is lett. – A kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több leány szaladt feléje. A másik két palotában is szép leányokra talált de azok még csak fiai sem lehettek ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi nyakába akasztották magukat; ki az egyik karját, ki a másikat, ki a frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az aranylóczára.

Most a szép leányok azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem, éhes is, szomjas is a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant – imhogy a nyakukat ki nem törték, – mint bódultak, egymásután. Az egyik abroszt húzott a puszpángfa -78- asztalra, a másik tányért tett eléje, a harmadik a tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik aranykancsót hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy lelketlen darab fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha nem többet is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is, legalább egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.

A kisasszonyok hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan csábitották ékes szóval, édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle tánczokkal, mert a kalmárfit sehogysem vezethették a jégre. -79-

S hogy im látták a kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele: megragadták a szegény kalmárfit, kinyitották az ajtót s kihajitották rajta. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt, mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta, s elindult lefelé a 12 fehér márványgarádicson.

Mikor a márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás utját állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:

– Hej, emilyen amolyan kalmárfia! – vesztél volna az anyádnál – világszép éltemben mindig hallottam hiredet, két öcsémet is csúf halállal kivégezted: azért jöszte velem az aranyszérűre, mérközzünk meg!

Kimennek az aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat a félkezével s ugy odavágta a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta a szérűbe. -80-

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az aranyszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a zsebéből a kis üveget s jót húzott belőle, mert már az ereje igen fogyatékán volt. S ekkor megfogja az óriást s ugy odavágta az aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a leszakadt aranyszérű s mig ott kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:

– No édes fiam, most már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az megillet téged, s menj haza, vigy a kedvesednek ételt és italt; de holnap reggel a királykisasszonynyal együtt jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta -81- a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért késik olyan soká, hogy vajjon, mért nem siet, azért nagy könyhullatások között kiült az ablakba és hullt a könye mint a zápor eső, hogy ő már megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint árva lesz, mint a kinek senkije sincsen.

A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a mátkáját. Ennek sem kell több, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának.

A kalmárfi megölelte, megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek a bárkába, hol az est-ebédet jó izűen elköltötték.

Más napra kelve, mind a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé vált királyhoz siettek, ki azt mondja nekik:

– No édes gyermekeim, hát megérkeztetek?… Nagyon jól van, de nem azt mondom én nektek, hanem azt: te édes leányom, menj föl erre a hegyre, annak a leghegyében találsz egy termő-aranyveszszőt, mely a földbül nőtt ki. Szakitsd le azt az aranyveszszőt, vedd magadhoz s csapd meg háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az irdatlan hegynek a tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe -82- ajtó támad. Szaladjatok be az ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek. Ott a legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az én fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg ne álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn rekedtek és kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te leányom ezt a czédrus fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a földből nőtt aranyveszszővel s a többi aztán, mint a parancsolat, magától jön.

No jól van, itt a királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s annak a kellős csucsán meglelte a termő aranyveszszőt. Leszakasztotta s azzal a mint fölment az irdatlan hegyre, ugy le is jött.

Már ekkor a kalmárfi ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán megütötte a kőfalat az aranyveszszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt. Az ajtón aztán mindketten beszaladtak.

Alig tették be a lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták őket, kiabáltak -83- utánuk, hogy álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg nem állni, hanem tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló kisasszonyok és urfiak jőnek eléjük, névről szólitják őket, hogy mulatozzanak velük; de azoknak is volt eszük nem mulatni, hanem félre lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz értek, melyek aranykaliczkába zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak. A királykisasszony meg akart állni, hogy hadd bámulja meg azokat a szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi megrántotta a kezét s igy megint tovább szaladtak.

Csak szaladnak; csak szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle drágaság: karika-gyűrü, függő, karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A királykisasszony le akart hajolni, hogy majd felkap legalább egyet; de a kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint tovább szaladtak.

A mint tovább futnak; itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek, aranyzablák hevertek -84- a lábuk alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni, hogy majd felkap egy aranyos kardot; de a királykisasszony visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb kigyók, varancsos békák kerültek a lábuk alá; de mindketten behunyt szemmel, keresztül szaladtak rajta.

Egyszer valahára a hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz között ült a kővé vált király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg nem halt egy korty vizért, pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár lépésnyire tőle a hideg forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott, mert a láncz nem engedte odáig menni.

Hogy az égő tűz között ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden állva kérte őket, hogy itassák meg.

A királykisasszonynak megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a kalmárfi visszarántotta. Aztán mindketten a tűz között ülő királyfit visszájára megkerülték háromszor s azzal, a mint bementek, kiszaladtak a hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy, mert ha csak néhány szempillantással tovább késnek, -85- a kőfal-ajtó rájuk csapódott volna; mert már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a királykisasszonynak pedig a szoknyája szélét.

De már ekkor a tűz között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s nagy hajlongások és hálálgatások között köszönte meg élte megszabaditását.

A királykisasszony aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a czédrusfát, melynek az oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel.

Az első ütésre megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra lélekzetet vettek, a harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog előttük olybá tetszett, mintha aludtak és álmodtak volna.

Itt a kővé vált király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és hálálkodások között jött az egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a köszönéseknek.

Egyszer, a mint ott legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a levegőégből s a királykisasszony ölében húzta meg magát. A királykisasszony azonnal felösmerte benne, -86- rég nem látott kedves galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával bánni, mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő, melyre kivül ez volt irva: „Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb, legkedvesebb leányomnak.“

A királykisasszony izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért, kiesett a levél a kezéből és sirva fakadt.

„Kedves egyetlenegy szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e, minekutána nem tudhatom, hogy a világnak melyik zugában vagy zegében létezel rablókezek által. Én hála istennek erőben egészségben vagyok, melyhez hasonlót kivánok neked is tiszta szivemből, csakhogy a tömlöcz fenekén sinlődöm. Mert gondold meg csak, azok az átkozott nénéid, még átkozottabb férjeikkel együtt, minekutána a királyságot át nem adtam nekik, megfogtak, tömlöczre vetettek s holt hiremet költötték. S azótátul fogva itt tartanak kigyók és békák között és sem ennem, sem innom nem adnak, csak mint valami országos tolvajnak, -87- egy darab fekete kenyeret és egy korsó vizet, ágyam pedig egy kéve zsúp. Azért anyád kínszenvedésére kérlek, hogyha élsz és ha teheted: mentül előbb a segitségemre légy. Köszöntetlek szépen, ösmeretlen vőmet is mind közönségesen. – Szerető apád, a zöld király.“

– No édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok. Mostani nagy bajotokból, majd én segitlek ki. A három óriás minden kincseit, minden jószágát nektek adom azért a jóért, a mit ti én velem cselekedtetek. Azért édes leányom, fogd fel az aranyvesszőt, járd sorra mindhárom márványpalotát s üsd meg mindegyik oldalát háromszor az aranyveszszővel. Majd meglátjátok, hogy a három márványpalota milyen szép három aranyalmává változik. Azokat aztán tegyétek el akár a zsebetekbe, akár az ing-deréktokba, vagy oda, a hová nektek tetszik. Otthon aztán a három aranyalmát tegyétek le a zöld király birodalma, vagyis a ti saját birodalmotok legszebb helyére, te pedig leányom, üsd meg ismét háromszor az aranyveszszővel, majd meglássátok, hogy milyen gyönyörves három márványpalotátok -88- lesz. De még azt is akarom mondani, folytatá beszédét a kővé vált király, majd mikor már letelepedtél a zöld király birodalmában, adjál nagy lakomát, még pedig akkorát, hogy egy kis lakzival érjen föl. Hirnök által hivasd meg gonosz két bátyádat minden családostul együtt. De az ország tanácsosait, herczegeit, grófjait, báróit, urait, urfiait, válogatott czigánylegényeit és hosszu süveges kankós tótjait is hidd össze pecsétes levéllel. S mikor mindnyájan együtt lesznek, terjeszd eléjök a dolgot: hogy mit érdemel az olyan két személy és az olyan két vő, kik egyetlenegy jótevőjüket, tulajdon édes apjukat kigyók, békák közé börtön fenekére vetik s ott, mint valami országos tolvajt, kenyéren és vizen tartják? Mikor az ország bölcsei és irástudói kimondják az itéletet, akkor füleltesd le gonosz két bátyádat s még gonoszabb két sógorasszonyodat s hajtasd rajtuk végre az itéletet.

Ugy is lett. – A királykisasszony sorra járta a három óriás márványpalotáját, mindegyik oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel s azok aranyalmává változtak. Az aranyalmákat aztán a kebelébe dugta.

Aztán nagy sirás-rivás és könyhullatások -89- között elbúcsúztak a kővé vált királytól, édes magzatjától s minden ismerőseiktől s felültek a bárkába.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára még is azt mondhatták: itthon vagyunk s kikötöttek a zöld király birodalmában. A kalmárfi aztán kiválasztotta a birodalom legszebb részét, hol is a három aranyalmát egymás mellé lerakta, a mátkája pedig az aranyveszszővel háromszor oldalba ütötte, s ime, azokból, mint varázslat, három márványpalota keletkezett.

Itt az országban hire futamodik, hogy milyen gróf, báró, vagy pedig ép herczeg jött a zöld király birodalmába lakni; ugyannyira, hogy az uralkodó két király fülébe is eljutott, kik már szerették volna megtekinteni azokat az ékes palotákat, melyeknek csak a hire jutott el hozzájuk.

Ki örült akkor legjobban, mint a két király, mikor egyszer csak beállit hozzájuk a hirnök, ki jelenti alásan, hogy ekkorra meg -90- ekkorra hivatalosak a márvány-palotába minden háznépestül együtt.

A két király hajlongott erősen, hogy köszönik szépen a szives megemlékezést s ott lesznek minden háznépestől együtt a mondott időre.

A kalmárfi pedig pecsétes levél által az országban levő minden herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat egybehivatott, kik a mondott időre meg is jelentek szép számmal. Ott voltak a jó madarak és a szép mákvirágok is, már mint: a két bátyja és a két sógornéja. S ekkor a kalmárfi az egész palotát, fegyveres katonákkal vetette körül.

Mikor igy mindnyájan együtt voltak, a kalmárfi beült az első székbe s megkérdezte a bölcseket és irástudókat, hogy mit érdemel az olyan egy pár leány és az olyan egy pár vő, kik jótevő édes atyjukat kigyók békák közé tömlöcz fenekére vetik; de még ekkor is ugy bánnak azzal, mint a legutolsó országos tolvajjal: kenyéren és vizen tartják.

A két gonosz madár és a két vő mindjárt tudták, hogy ő róluk szól a leczke. Azért -91- elsápadtak, elkékültek, majd kisurrantak a szobából, hogy szárazon viszik el az irhát, de a katonák visszaűzték őket s ismét behozták a szobába.

Az irástudók kimondták az itéletet: Azt érdemli, fölséges herczegünk, mert ékes ábrázatárul itélve nem is lehet más, azt érdemli, hogy a két leányt a legszilajabb lófarkára kell kötni, hétszer meghordozni a beretvahidon, tüzes vassal csipkedni s a mi kevés megmarad belőlük, négyfelé vágni s világcsúfjául az ország négy részére kifüggeszteni. – A két jó madarat pedig, már mint a két vőt, a legelső fára felhúzni.

– Hallottátok, fordult most a kalmárfi a jó madarak felé, hallottátok? de én, minthogy testvéreim vagytok, kegyelmet adok, de 24 óra alatt elhagyjátok a birodalmat minden kincseitekkel együtt, különben itéletet láttatok a fejetek fölött.

A két gonosz testvért és a feleségeiket 24 óra lefolyása alatt a hóhér seprőzte ki az országból, magát pedig a zöld királyt tüstént kihozták a tömlöcz fenekéről, a trónusba ültették; de ő ekkor az összegyült népek előtt -92- kedves vejének adta át a királyságot. Igy lett a kalmárfiból a hires zöld király, ki még most is él a feleségével együtt nagy boldogságban, hogyha meg nem haltak. Eddig volt, mese volt.

A KILENCZ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.

A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem tudom, egy gyermekcséje született, kit az anyja Kilencznek kereszteltetett.

Itt a ficzkó, mintha kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek porczióját megette, pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt, mert két kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a Kilenczet nem győzte elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját igy nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett -96- eszik, mert az olybá esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő Felsége, hogy a Kilenczet vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja, mert különben éhen-holt lesz.

A király aztán, hogy im könyörületes szive volt s szánni tudta a szegényt, tartást rendelt a gyermek számára.

Mikor a Kilencz tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.

A király, hogy im látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett személye személyének, s ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon furán szegődtek be egymáshoz, mert a Kilencz, mikor majd kitelik az esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő Felségét egyszer pofon üthesse s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.

A király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván magában, hogy egy esztendő nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből kilenczedik bérese a királynak, ki a legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá; de biz az nem nagyon viselte gondját a keze alá -97- adott jószágnak, mert se meg nem etette, se meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem a helyett inkább lefeküdt aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem vetett egy-egy villa szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg nem itatta. De azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy im nagy ereje volt, tartottak tőle.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király arra a gondolatra jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a kilencz bérese között melyik a legfrisebb: ezért még estve kiadta a parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni, s a ki legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész ujdonat uj öltözet ruhát készittet.

A többi nyolcz béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a foga az ujdonat uj öltözet ruhára, ezért idejekorán már a második kakasszóra talpon voltak s minekutána megetették és itatták a jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a Kilencz nem, csak ez aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is megfejték a teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, -98- hogy majd behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy a király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz is fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris tej. Ennek sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a zsajtárokat egymásután kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét megitta s aztán ismét visszafeküdt a kuczikba.

Itt a király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet, hát látják, hogy annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.

Ki tette, ki tette, kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt biz a Kilencz tette, hisz még most is tejes a szája?!… Aztán a kilencz szolgáló neki esik a mi Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki lábánál fogva s kihúzták a szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz, hogyha Kilencznek eszébe nem jut, hogy micsoda parancsolatot adott ki tegnap estve a király. Mondom, hogy ez eszébe jutott, megrázta magát s mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le róla az a sok vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, -99- befogta a hat ökröt étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért, már a nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd hazafelé jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az útmentén álló élőfáknak s jobbról is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most már gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe legelni, maga pedig hozzá látott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat, mint mi a kendert, minden tövestül együtt kiszaggatta s minden galyastul levelestül együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt rakva, az ökrök után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt megették a farkasok s csak a csontjaikra akadt.

Most mi tevő legyen, maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket s nem akaszthatta a jármot a nyakába, hisz nem baromnak született?! A mint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással. A mi Kilenczünknek sem kell egyéb, odamegyen a medvékhez s mind a négyet megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is -100- fogta. Aztán kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének, s nógatni kezdte; de a medvék nem indítottak.

Ezek még nem birják, gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy ragaszt még eléjök valami segitséget. A mint ott bolyong, hát látja, hogy két farkas még most is ott rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell több, a két ordast fülön fogta, hogy még nem is nyikkant s odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.

A béresek, kik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen is valának vele, hogy im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a hidnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a viznek, annál jobban dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csorgott a viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s mégis ők lesznek a nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.

Csak mén a Kilencz, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer valami emberforma -101- akadt elé, ki bizonyosan nem lehetett más, mint maga az ördög, mert elkezdett vele incselkedni; a kezében levő bottal a kerekek küllőin kerepelőzött.

– Hallod-e földi! ne incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős a dolgom; mert ha botod bele akad a küllőbe s a kerék el talál törni: elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket, neked kell hazáig a tengelyt tartani.

De az a bizonyos emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se hederitett s azt se mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább incselkedett a mi Kilenczünkkel.

Annyira annyira, hogy egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a kerék izzé-porrá tört.

– Hej, atyafi, nem megmondtam, hogy ne izélj velem, he! most már én szavamnak ura leszek s fogod meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s tartod hazáig?!

Kilencz erre is ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a körme alól csakugy csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.

Igy fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak egy nagy folyóvizhez nem értek.

– No pajtás, szólt Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér tetejére s vigyünk át ezt a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.

Mit volt mit tenni az ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz tulsó partjára értek, letették a szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s hazafelé mendegéltek.

Itt a király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s még sincs itthon -103- az ő kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó üveget s végig néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz, de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe. Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy zárják be a kaput s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.

A szolgák azonképen cselekedtek. – Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz ért, csak ekkor vette észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt. Zörget rajta, sehol senki, sehol semmi nesz, mintha azalatt az idő alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.

– No pajtás, szólt a mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik oldalát, én meg a másikat s hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak ne legyen semmi baja, de még a fa is fel legyen vágva.

S a mint mondta, ugy cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a konyhára kellett vinni. Igy nyerte el az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki aztán a négy medvét és a két farkast bekötötte -104- az ólba, ezek valának az ökrei s ha valahová kellett mennie, csak ezeket fogta be.

Ezt látva a király, szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserditeni, vacsorán éri Pilátust: ezért mindenfélekép csak a vesztére tört.

Ezért mit mit nem gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet, hogy majd küld ő oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket, kit aztán fogjanak meg, akaszszák fel, vagy csináljanak vele azt, a mit akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják is, csak az ő szeme elé ne kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy itt meg itt, ebben meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa pénzzel, mit sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be a pénzt.

Itt a mi Kilenczünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat állatot s elment abba a bizonyos városba, hol már azalatt a város végén akasztófát is csináltak a számára s a hóhér és a tengernyi népség ott várta az érkeztét.

De nem kellett sokáig várakozniuk, mert -105- imhol jön a mi Kilenczünk s a város birájának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak az, hogy imhol itt küldöm azt a bizonyos országos hirü tolvajt, vagy gazembert, kivel igy bánhattok, ugy bánhattok.

A Kilenczet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér, hogy álljon bele a hámba. Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat ütött az óra, hogy csehül vagyunk s azt találja mondani a hóhérnak:

– Már barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért nem szánom rá a fejemet, de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni, tán kedvet kapok rá.

Hej, a mi Kilenczünk sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se mondhatta aztán: „bá“.

Ezt látva a tengernyi népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az volt a legboldogabb, a ki legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg embert, ki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is csipett. Ezt aztán ütniverni kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a tartozást, mert különben kő kövön -106- nem marad s az egész város háza tetejére felülteti a vörös kakast.

Ez az öreg ép a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek beszélne a lábával, ki aztán elővette a nagy pugyellárist s kifizette a mi Kilenczünket.

Hetednapra aztán a Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt pénzt. A király csak ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem bir.

No, ha nem bir, gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész határban levő csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt mondja a Kilencznek:

– No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el oda ezt a kilencz zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.

Jól van, a mi Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz zsákot s elindult az ördögök malma felé.

De mikor odaért, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel a szekér tengelyét megfogatta, kidugja a fejét a malom ablakán, hát látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek sem kell több, izibe kiszaladt az -107- udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a kapukat s rádásul még maga is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.

Hogy a mi Kilenczünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van előtte. Zörget a kapun, sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan kihaltak volna.

Csak zörget, csak zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az öklével a kaput ugy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu egyszerre kinyilott; kiesett az ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a malom udvarára.

A nagy zajra a sok ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a molnár-mester is.

– Kilencz zsák buzát hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép szerivel, mig jó lesz dolgotok!

– Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig jól van dolgotok, mert különben szíjat hasitok a hátatokból! -108-

S ezzel a mi Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni kezdte.

Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a mulatságot, de hogyis ne! mikor már kilencz bőrt köszörült le róla a Kilencz s már az elevenhez ért.

– Jaj, megőrlöm már, jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az életemnek kegyelmezz!

– No ládd, jó barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna ezt enélkül a mulatság nélkül is.

Mit volt mit tenni az ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s ugy a hogy tudták, megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a szekerére a kilencz zsák lisztet s hazavitte.

A királynak csak ekkor esett le az álla, hogy már a Kilenczczel sem az emberek, sem az ördögök nem birnak; de azért még nem -109- adta meg magát, hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint veszithesse el a Kilenczet, mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.

Hozzá is látott ahhoz ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy száz öles kutat, e körül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze, hogy majd a Kilenczet leküldi a kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás haranggal lenyomtattatja.

Mikor a kút készen volt, az egész birodalmabeli népségeket összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor legény, a ki azt kikövezi, ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs ember Izráelben!

Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi ő, csak bizzák rája.

Ugy is lett. – A Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt, kilencz kilencz ember nagy ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy sziklát s a hegyibe zúditották. Az emberek egyre hányták a kősziklákat, a Kilencz pedig egyre rakta a kutat. Mindig felebb, mindig felebb, egyszer, mikor már gondolták, -110- hogy már kampesz a Kilencznek, a száz mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s lezúditották a hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.

De a Kilencznek annyi baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam, mint most, ott voltam, a hol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom utána, hanem a száz mázsás harangot, mint valami kalapot a fejére tette s rakta tovább a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer már kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján a fura kalap.

– No emberek, szólt a hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig a kalapom le nem hajitották, mert egynémelyik kövecske még a fejem búbjára is esett, de mikor ezt ledobták, még a hajam szála se görbült meg.

A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet semmi uton és módon nem veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha pofon találja cserditeni, sohse látja ő többet isten fényes napját, ezért se nem evett, se nem ivott, hanem a búsulásnak adta a fejét.

A királykisasszony észrevette, hogy valami -111- baja van az édes apjának, ezért kérdést intézett hozzá:

– Az biz nem egyéb, csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és bánkódik olyan keservesen?

– Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a Kilenczczel, mikor a szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha kitelik az esztendője, először ő vág engem pofon, aztán meg én azt csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az engem egyszer pofon ütne, mert nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust. Most már inkább odadnám neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.

– Ha csak ez a baja király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen ennél, csak bizza én reám a dolgot, majd végezek én vele.

Itt a királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt mondja neki: -112-

– No Kilencz, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg királyatyámmal, de én a poflevest átvállaltam édes atyámtól: azért azt mondom, itt állok előtted, üss pofon!

– Már hogy ütném én pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném megölelni és megcsókolni.

– Azt már szivesebben eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat forditom.

S ezzel a királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de biz a helyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.

Igy lett a nagy szomoruságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy lakadalom s még tán most is szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el nem hagyta a muzsikát.

A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.

A szegény embernek olyan volt ez a két riska tehén, mint a gyermeknek az anyja emlője; mert nemcsak hogy tejes-vajat adtak, miből néha napján csak ragasztottak egy pár garast sóra-fára, no, ha nem csurdult, hát cseppent, de még azonfölül a mi kis földecskéje volt, azt is megmivelte rajtuk.

Most is ott szántogatott az erdők alatt a két riska tehénen, egyszer honnan honnan nem, csak előtte terem egy hat lovas hintó, ebben pedig senki más nem ült, mint a varjak királya, ki azt találja a szegény embernek mondani:

– Hallod-e, te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: nem adnád el nekem ezt a két riska tehenet? jó pénzt adok érte, -116- duplán fizetek, mert a seregem már három nap óta nem evett egy falatot sem, étlen-szomjan pedig csak nem halhatnak meg a lelkedre?!

– Ha már igy van a dolog, válaszolt a varjak királyának a szegény ember, ha már csakugyan három nap óta nem evett a felséged serege: jól van, én nem bánom, odadom e két riska tehenet, csakhogy pénzért nem adom, hanem tehénért tehenet adjon fölséged.

– Jól van, szegény ember, legyen a te akaratod szerént, tehénért tehenet adok, még pedig kettő helyett négyet kapsz: azért keress föl engem az én birodalmamban; mert én vagyok a varjak királya s csak északra keresd a fekete várat, ott bizonyosan megtalálsz.

S ezzel a varjak királya ugy eltünt, mintha soha sem lett volna ott, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember aztán tovább szántogatott a két riska tehénen, de ime egyszerre, mint valami fekete felhő, nagy károgással közeledik feléje a varjak királya serege, lecsapnak a két riska tehénre s diribról darabra szedték.

Aztán a fekete sereg nagy károgások között, mint valami fekete felhő, tovább repült. -117-

A szegény ember aztán csak azt nézte, hogy merre repülnek, hogy az utat megjegyezhesse magának, majd nagy szomoruan hazament, szép két fiacskájától és kedves feleségétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult ország-világszerte a fekete vár fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy tengernyi sivatag pusztára ért; sehol, még aranyért se látott akár egy várost, akár egy falut, akár csak egy gunyhocskát sem, hol a fejét lehajthatná az éjszakai nyugodalomra, avagy csak egy darab kenyeret vagy egy korty vizet is kérhetne, mert biz a szerdásból régen kifogyott az elemózsia és a kobakban, mely ugy az oldalán függött volt, akár csaholni lehetne.

Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni, itt kell neki étlen-szomjan elveszni a tengernyi sivatag kellős közepén; otthon aztán akár az itélet napjáig várhatják megérkeztét.

Itt a szegény embernek már a jártányi ereje is elfogyott s csakugy lézengett mint a -118- maszlagos hal, mint az agyonvert. Egyszer a mint ott bolyong, hát látja, hogy jól távol valami pásztortűz ég. Megyen a nagy világosság felé csúszva-mászva négykézláb, egyszer mégis nagy nehezen odaért, hát látja, hogy a tűz körül három vagy négy ember heverész s ugyancsak főzik a bográcsban a forditott kását. Köszön nekik:

– Fogadj isten, szegény ember! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

– Északra a fekete várat keresem. Nem hallottak róla világszép éltökben valamit?

– Dehogy nem hallottunk, dehogy nem, hisz mi is annak a királynak a juhászai vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyes meg ilyes ember keres fel bennünket, a ki két riska tehenét eladta a katonái számára, étellel-itallal jól tartsuk s aztán útba igazitsuk. Vajjon nem kend-e az a bizonyos szegény ember?

– Ugy hát üljön le ide a tűz mellé erre a -119- subára, egyék, igyék, lakjék jól, mert majd mindjárt kész lesz a forditott-kása.

Ugy is lett. – A szegény ember leült a subahátra, evett, ivott, jól lakott, majd lefeküdt s elaludt.

Reggelre kelve, a juhászok ujra megvendégelték a szegény embert s megajándékozták őt egy gomolya turóval, meg egy brugóval, de még a kobakból is kiszoritották a levegőt, csakis igy eresztették útnak, megmutatván neki az igaz utat.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz uton s most már ha megéhezett is, ha megszomjazott is, volt a szerdásban, volt a kobakban. Egyszer, ugy estvefelé ujra valami pásztor-tűz félét látott. Megyen a nagy tűz felé, hát látja, hogy a mellett a varjak királya csikósai, ugyancsak rotyogtatják a húsos tarhonyát. Köszön nekik.

– Fogadj isten szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön?

– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit világszép éltében, bátyám-uram? -120-

– Dehogy nem hallottam, dehogy nem! hiszen mi is annak az emberei vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyen meg ilyen szegény ember talál erre vetődni, ki a népe számára két riska tehenét eladta, szivesen lássuk. Azért ez szóm és mondásom hozzád, szegény ember: vajjon nem te vagy-e az a bizonyos?

A szegény ember aztán leült a tűz mellé, evett, ivott, jól lakott s aztán lefeküdt a subahátra s elaludt.

Reggelre kelve, a csikósok ujra megvendégelték a szegény embert s szerencse-kivánatok közt, megmutatván neki az igaz utat, útnak eresztették, de elébb sem a szerdást, sem a kobakot nem hagyták üresen.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz úton, de minek szaporitsam a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy ugy estefelé a varjak királya kondásai tanyájára ért. Köszön nekik. -121-

– Fogadj Isten, szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit, bátyám-uram világszép éltében?

– Hahó szegény ember, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz mi is annak az emberei vagyunk; de mondsza, vajjon nem te vagy-e az a szegény ember, a ki ő felségének eladta két riska tehenét?

– De hogy mégysz te be abba a fekete várba, mikor az köröskörül kőfallal van bekeritve és egy aranypulyka lábon szünetlenül forog?! De ne tarts semmitől; ne itt van ez a fényes balta, csak te ezt nyomd a kőfalhoz ugy, hogy szikrát hányjon, majd megakad az az ajtóban, majd felpattan az előtted, te pedig ugorj be rajta. De jól felkösd a gatyádat, nehogy elvétsd az ugrást, mert a kőfal-ajtó izibe becsukódik s ha ott rekedsz, sem Isten, sem ember nem segit rajtad. Mikor egyszer benn -122- leszesz, a varjak királya elébed jőn, fogad szivesen, hogy majd a lelkét is tenyérre nem teszi s ekkor majd milyen papos fölöstökömöd, ebéded és vacsorád lesz neked. És te, mikor a varjak királya azt kérdi tőled, mit kivánsz, ne kérj egyebet, csak azt a sódarálót, mely ugy a szegletben áll.

No jól van, ez abba maradt. Reggelre kelve, a szegény ember elindult a fekete vár felé. Hogy odaért, hát látja, hogy az aranypulyka lábon magától forog, mint valami ördögmotolla, és sehol se ablakot, se kaput nem látott rajta, csak a meztelen falat.

A szegény ember aztán a nála levő kondás baltát odanyomja a kőfalhoz. Szikrázott a balta ugy, hogy jobban se kellett, egyszer mégis megakadt az ajtóban. Az ajtó felpattant, a szegény ember pedig be a várba. Ha csak egy szempillantással késett volna is, tüstént odacsukta volna a kőfalajtó, mert már most is odakapta a gatyája szélét.

A szegény ember csak aztán, mikor már benn volt, vette észre, hogy belül a vár nem forog, csak kivül.

A varjak királya ép az ablaknál állott, hát látja, hogy imhol jön a szegény ember a tehenek -123- áráért, kiszalad elébe, rázza a kezét s ugy bánt vele, mint a tojással. Aztán bevitte a szebbnél szebb szobákba s leültette maga mellé az aranylóczára.

A szegény ember seholse látott egy lelket sem, már pedig itt a dél, itt az evés ideje. De ime, egyszerre csak terülni kezd az asztal s szinte görnyedett a háta, annyi étel termett rajta. A szegény ember csak a fejét csóválta, mert mint mondám, sehol senki; sem szakács, sem kukta, sem szolgáló és mégis teritve az asztal?!… Ez biz boszorkányság, ez biz ördögi mesterség, de nem jó lélek műve! Hát a sódaráló mit vétett? de ez eszébe sem jutott a szegény embernek, pedig ott állott ám a sarokban.

Már a szegény ember harmadnap óta volt vendége a varjak királyának, ki a mint csak kitelhetett, ugyancsak emberséggel fogadta, hogy az ellen senki fia panaszt nem emelhetett volna; reggel, délben és estve kijárt a szegény ember porcziója, a mint dukál. De a szegény embernek már nem izlett sem a pecsenye, sem a bor, mert eszébe jutott, hogy ő itt duskálkodik, jóllehet a felesége meg két gyermeke kenyérben sem esznek eleget.

Mondom, hogy ez eszébe jutott, fészkelődni -124- izegni-mozogni kezdett. Észreveszi ezt a varjak királya s azért azt mondja neki:

– No szegény ember, a mint látom, néked már nincs nálam maradásod, mert hazahúz a szived: azért azt kérdem tőled, mit kivánsz a két riska tehénért; mert elhidd barátom, nagy bajból segitettél te ki engem akkor; mert ha nem könyörülsz rajtam, egész seregem étlen vesz el?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a szegény ember, mint ezt a sódarálót, mely itt a szegletben áll.

– Oh szegény ember, tán elment az eszed; ugyan mondd meg, mi hasznát vennéd te annak?

– Hát egy kis kukoriczát, hébe-hóba buzácskát is darálnék rajta, ha magamnak nem, hát másnak, mégis csak hozna valamit a konyhára.

– Kivánj egyebet, kivánd azt az egész gulyát, melyet jöttödben láttál!

– Minek lenne nekem az a tengernyi jószág, hisz ha haza hajtanám, még roszat gondolnának felőlem, meg aztán se ólam, se legelőm.

– Minek lenne nekem az a tengernyi pénz csak a bajom gyülne meg vele, mert vagy azt gondolnák, hogy loptam, vagy, hogy megöltem érte valakit, de meg aztán utamat is állhatják.

– Mit ér a felséged katonája, nevetett a szegény ember, hisz egy tyuk is elkergeti!

– Mit, az én katonámat? s ezzel a varjak királya belefújt egy kis sípba, egyszeribe ott termett egy varju, majd megrázkódik s olyan derék legény vált belőle, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

– No ládd, ilyen katonáim vannak nekem! És a király aztán kiparancsolta a legényt a szobából, ki megrázkódván, varjuvá vált s elrepült.

– Már az nekem mindegy, akár milyen katonái vannak fölségednek; fölséged azt mondta: hogy azt ad, a mit kivánok, én pedig nem kérek egyebet, mint ezt a darálót.

– No szegény ember, háromszor tagadtam -126- meg tőled, te pedig háromszor kivántad a darálót, most már vagy akarom, vagy nem, oda kell adnom. De tudd meg azt, hogy ezen se kukoriczát, se buzát nem kell darálni, mert ez olyan tulajdonsággal bir, hogy minden gondolatodat teljesiti. Itt van, vidd el, bár vérzik utána a szivem, de te is jót tettél velem: azért legyen a tiéd.

A szegény ember aztán a hátára vette a sódarálót, elbúcsúzott a varjak királyától, megköszönvén a hozzája való szivességet s elindult hazafelé szép csendesen.

Visszajövet mind a kanászokat, mind a csikósokat s mind a gulyásokat megvendégelte. Nem tett egyebet, csak ezt monda: „Derülj édes darálókám“. És a mi szemnek szájnak szájiznek kedves étel volt, mind előtermett magától. S ha ezt mondá: „Borulj édes darálókám“, minden étel, mintha a föld nyelte volna el, eltünt.

Aztán a jó pásztoremberektől is elbúcsuzott s folytatta az utját hazafelé.

A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért s hogy megéhezett, csak a darálónak szólt, mondván:

S tüstént egy asztal termett elő, de ez nem egy, hanem két személyre volt megteritve. A daráló mindjárt tudta, hogy a szegény embernek vendége lesz; mert csakugyan, honnan honnan nem, egyszer csak ott terem egy nagy zsiros ember, ki szó nélkül ült le a teritett asztalhoz.

Mikor megeléglették az Isten áldását, megszólal a nagy zsiros ember s azt mondja a szegény embernek:

– Hallod-e te szegény ember, add nekem ezt a darálót ezért a görcsös botért; mert ha a te darálód olyan tulajdonsággal bir, hogy minden kivánságodat teljesiti – a zsiros ember már ezt is tudta – ugy az én görcsös botom meg azzal a tulajdonsággal bir, hogy csak ezt kell neki mondani: „üssed édes botocskám“ s már akkor az a bizonyos a halál fia.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, gondolván magában, hogy ha szép szerivel nem adja oda, erőnek erejével is elveszi tőle az a csunya zsiros ember: elcserélte a darálót a görcsös botért; de mikor már egyszer a kezében volt, könnyen beszélt a szegény ember, mert csak a görcsös botnak parancsolta, mondván: -128-

S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy még a kis körmét sem rázta.

Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga utját s hét esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.

A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert, de még is megösmerte, – két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek már a hosszu ingből.

Hogy betette a lábát a szegény ember a maga hajlékába, letette a darálót a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s csakis ekkor ösmerték el.

– No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg a Csákóért?

– No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony, jobb lett volna -129- ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett volna, ideczipelte!

– Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát cseppen.

– De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni, nemhogy – – – – – – – –

– No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes darálókám!

S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy fele is elég lett volna.

Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!

A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.

Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant, kiugrottak a -130- ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa gyönyörüség volt nézni.

Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy jobban se kellett.

A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek, majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az anyjuk és a két fiu ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok drága étel s ital alatt.

– Jöjjön be komámasszony… jöjjön be komámuram… jöjjön be sógorasszony… -131- jöjjön be sógoruram… jöjjön be bátyámuram… jöjjön be öcsémasszony és igy vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is teritve az asztal.

– Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!

Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia sem lehetett volna annak.

A sok uri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok uri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.

A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint méltó helyükre, a mely őket megillette. -132-

A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé, tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a kutyával eteti.

Igy lett a nagy vigasságból nagy szomoruság; de ekkor előlépett a szegény ember s azt kérdi a királytól:

– Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?

– No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik -133- országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.

– S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget egy maga kiüzné az országból?

– Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot öröklenék.

De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség elé.

A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:

S az az egész török-tatár tábort ugy össze-vissza verte, hogy életben csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak. -134-

Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem haltak.

A KERESZTLEÁNY.

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt. Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult ország-világszerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

– Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem kapok.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még elég az Isten áldásából a szegény embernek.

– No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa, tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz, csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott; egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon, hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör, észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán -139- izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

– No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy be van kötve?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az csupa aranyos!

– No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

– Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

– Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a sürüség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol visszaszaladt az urához, hol a sürüségbe futott, majd megint visszajött farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot, hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, -141- hanem ízibe fülön fogták a szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak: „Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni.“

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki, mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott, kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd kezébe vette az égő gyertyát, -142- benyitott a másik szobába is, hogy vajjon van-e ott valaki? Ez volt az ifju király hálószobája. A királyfi ott feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé jóllakni a nézésével. Majd megsímitván hosszu aranyhaját, ép egy aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett. Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit. Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki, mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel fölébredt és az aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; – de a dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni. -143-

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért, hogy az asztalon az étel; de mig ez fölérkezett az ángluskertből, az aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál. Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos dolga akadt, -144- kiment a szobából. Alig hogy azt megsejdítette az aranyhaju néma leány, ujra kijött az almáriomból s a király aranytányérját minden ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki. Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz, végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leborítva. Az aztán nem kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot, bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt. -145-

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt – már mint a királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a főasztalmestert, az is megerősítette, hogy nincs különben a dolog. De minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon van, s ezzel -146- maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány. Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért, vaskalapot hivattak, – a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat hoztak s azzal világitottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett. Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett. -147-

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna, ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit. Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól, szót szólván:

– No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

– No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad? -148-

– Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis ujjam és a hajam.

– Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

– No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, – majd egy intésére elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának. Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek, hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.

BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek pedig szép három eladó leánya.

Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi megmarad belőle, azt hozza vissza.

Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja, hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugyannyira, hogy ajtóban, de még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt. -152-

– Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is megnézem.

S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a huszast a bőgőbe.

Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik vele s étellel itallal kinálja.

A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott, még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt tánczolt a zsiros emberrel.

Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult a vásárba.

Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra, szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára egy-egy öltözet ruhát vett, mondván: -153-

– Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt pedig a legkisebbik számára vettem.

A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre, pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt kérdi a zsiros ember a szegény embertől:

– Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig Juliskának hivják.

– No szegény ember, menj haza szép -154- csendesen, három hét mulva elmegyek hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.

Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és kézszoritás között.

A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.

Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá, elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette volna.

Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre. A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.

Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen elparipázott.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol az út mentében egy fris forrás buzogott fel. -155-

– Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg, mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe enyhitsd szomjadat.

A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.

Itt a zsíros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána, egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics. -156-

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.

A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba takarta.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely egyszerre megtelt cselédséggel.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső leányért.

– A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért küldött.

Itt a középső leány izibe felöltözködik s elment tánczolni a lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz előtt megszólal a középső leány is:

– Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, -158- hanem izibe visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély előtt.

– Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a pricsre, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.

Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte meg, hanem bevetette az égő tűz közé.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is -159- előjött s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán ujra ráült a bakkecskére s elment a legkisebb leányért is.

– A mátkám, meg a huga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb hugáért küldtek.

Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött – bár nem akart elmenni, de az anyja erőtette – s elment a sógorával a lakodalomba tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:

– Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived -160- kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:

– Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a fehér galambot.

– No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb bajaidban mindig a segitségedre leszek.

S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.

– Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak, mondván: -161-

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott.

Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a fehér galamb.

– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a hasadra. -162-

S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte, azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.

Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot, hóhért és vaskalapot hivatták, – a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé, boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát teljesitsék, különben lesz ne mulass.

S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak adta magát s egyre búsult-bánkódott.

Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe szállt, mondván:

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka, ereszszék a sík tengerre, -164- te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el magaddal.

S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes bárkát a számára.

Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak, sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.

No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre – pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda – hazavetődik a mi Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta, de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha -165- nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában – s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá, mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.

A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt igazi párjára – mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik – s ez is elszökött, elhagyta.

Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti, egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.

Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia számára, ki vadászni volt.

A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép -166- leánynak, hogy: jőjjön ki a titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.

A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába, fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.

A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:

– Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.

No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.

Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes anyja főztét, hogy -167- ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre kedvesebb ételeket.

A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.

– Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.

Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tűzet rakott, az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.

Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: -168- én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték, megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a leánynak:

– Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a bakkecskén, – te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s öntesd a kapud elé.

Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig 366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.

Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp, bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett gonoszul.

– Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a kezedet, a kinek akarod, de ugyis tudom, ha nem mondod is, választott már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát hajitsd a tengerbe, majd elhozzák -169- azt neked a Brúgó cselédei, kiknek aztán add értésükre, hogy aztán – mivel volt uruk ugyis már vagy a pokolban, vagy a fenekében ég – ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy boldogságban élsz.

S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.

A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon a fejére.

A királyi pár aztán hetek hónapok multával -170- hajóra ült s meglátogatták mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.

TILINKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját gubáját felakasztva.

– Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad, hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle: -174-

– Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát loptam.

– No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt, melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz, mint tenmagadé; – ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon -175- nem volt. Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt mondta a szegény embernek:

– No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem, hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza, leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és mondása:

– Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. – Az apjuk kiment a Sajó -176- partjára rákászni, az anyjuk pedig izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságu kutyák már ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki, hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette -177- a templomban, maga pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta -178- magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságu kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

– No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom és kegyelem nélkül karóba húzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni, fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt válaszolta, szót szólván:

– Sohse busuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson, vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig -179- mindaddig, mig egészen péppé nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzá látott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: „köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson“ – belopódzkodott a király hálószobájába, s az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból, kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a vályuba s mosni kezdte a gatyáját, – Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd -180- csak meg az ujjadat, vajjon meg van-e még a jegygyűrüd?

– No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az ágyból, kiment a szobából.

– Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a királyhoz, ki -181- még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére vettette, – Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a Sajó felé; – útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen: utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól: -182-

– Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó vagyok.

– No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

– Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a gulyát?

– Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe, mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember nyakába kötni.

A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.

Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes napját, hanem hal-étek lett belőle.

Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet, mint Tilinkót?! hisz a fele királyság ugyis az ővé volt, felét pedig elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette feleségül.

Aztán lakzit laktak. A lakodalomban én is ott voltam, de hogy legyen mit a fogunk alá rakni, ráraktam a szekérre 4 ökröt, befogtam 6 zsák szemen szedett tiszta buzát s elvittem a malomba. Hogy ideértem, felöntöttem a -184- garatra a 4 ökröt s ekkor azt gondoltam, hogy kukoriczát őrlök, hát pedig babot. De hogy madárhús is legyen a lakodalomban, mig a lisztem lejárt, kiszaladtam az erdőre seregélyfiakat szedni. Találtam is egy odút, beledugtam a kezemet, de az nem fért bele, beledugtam aztán a fejemet, az belefért, de benn is rekedt. Most mi tevő legyek, kaptam a lelkét, ott hagytam a fejemet, haza szaladtam baltáért, hogy majd kivágom az odút! Elhoztam a baltát, kivágtam az odút, kivettem a fejemet s a helyére tettem. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát kételkedjenek. Aztán elszedtem a fiók seregélyeket, madzagra kötöttem s a kebelembe raktam; de uramfia, a seregély fiak elszálltak velem, egyszer egy nagy folyóviz felett repülök, melynek a partján ép asszonyok mostak, kik, midőn megláttak engem, elkiáltották magukat: „Ó bé, de nagy madár!“ Én meg ugy értettem: „Oldjam meg a gatyám.“ Megoldtam a gatyámat, a seregélyfiak elszálltak, én meg beleczuppantam a Dunába. Egy nagy ebadta bunkós bot volt a kezemben, melylyel a Dunában levő sok halat mind kihajtottam egy parton álló meztelen czigánygyermek ingébe. Ezalatt megőrlették a lisztemet, -185- hazavittem s megmondtam a feleségemnek, hogy süssön ebből a király-lisztből fehér kenyeret, ő meg oly fekete csermolyás kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette volna meg. Káromkodom s szidom a lelkét. Ép ekkor toppan be a szobába a vén Csoszogó, a ki dicsérni kezdi, hogy az én feleségem ilyen jó, olyan jó kenyér-sütő. Erre én dühbe jöttem s a kezemben levő forró kenyeret ugy vágtam a Csoszogó fejéhez, hogy most is kopasz tőle.

TARTALOM.

Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page 9, "– Mi ujság, Miklós, kérdi Tündérszép Ilona?" changed to "– Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona."

SAJÓVÖLGYI EREDETI NÉPMESÉK.

SZÉP MIKLÓS.

A HÁROM KALMÁRFI.

A KILENCZ.

A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.

A KERESZTLEÁNY.

BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG.

TILINKÓ.

TARTALOM.

Transcriber’s Note: