!!!!!!!

Ujdonság!

Rangosan

Alföldi történetek

Irta Pásztor József

Ujdonság!

A jeles író legértékesebb népies elbeszéléseit
adja ebben a kötetében. Az akácvirág illata,
a frissen szántott föld szaga árad felénk ezekből
az írásokból. Derűs, finom, meleg humorral írt igaz
megfigyelések a nagyar népéletből; pompás, jellemző
erővel meglátott alakok, megkapó, igaz beállításban.

Pásztor József magyar lelke derűjén keresztül látja
a népet, ez teszi meleggé és vonzóvá népies írásait.
A tízives pompás kötethez Undi Mariska, a jeles
festőművésznő rajzolt bájos címlapot. Ára 7 kor.

Megrendelhető az ár és 70 fillér postaköltség
előzetes beküldésével lapunk kiadóhivatalában

Budapest, I, Fehérvári-út 15.

Ujdonság! A jelen idők legalkalmasabb imakönyve!

Felhívjuk olvasóink figyelmét Vargha Damján dr. ciszterci-rendű gimnáziumi tanárnak most meg jelent és napjainkban nagyon időszerű imakönyvére, melynek címe:

IMÁDKOZZUNK A DIADALMAS BÉKÉÉRT

és amely összegyűjtve magában foglalja mindazokat az imádságokat, melyeket a katholikus anyaszentegyház béke kiesdeklésére a híveknek ajánlott vagy búcsúkkal ellátott. Ez a béke-imakönyv az októberi ájtatosságra, vagy békelitániákra kiválóan alkalmas.

Szentséges Atyánk, XV. Benedek pápa forrón óhajtja, mindnyájunknak elsőrendű érdeke, hogy buzgón és állhatatosan imádkozzunk a békéért! Ime most megjelent egy béke-imakönyv, mely a béke jegyében született meg és magában foglalja a béke-mise magyar fordítását is a napi imádságok, gyónás, Jézus Szíve és a loretói litániák, a szent olvasó, a béke keresztúti ájtatossága stb. stb., imádságokon kívül. Az egész könyvecskét kiegészíti néhány ének a legszebbekből és a Szentírásnak békéről szóló tanítása.—Ára kétszínnyomatú kemény borítékban 1.50, kötve 3, díszkötésben 5.50 kor.

Megrendelhető az összeg és 30 fillér postaköltség előzetes beküldésével

az „Elet‟ Irodalmi és Nyomda Részvénytársaságnál, Budapest, I, Fehérvári-út 15. sz.

Hirdetések felvétetnek az „Élet‟ Irodalmi és Nyomda Részv.-Társ.-nál Budapest I. kerület, Fehérvári-út 15.

NOE BÁRKÁJA

A nagy ünnep esti lakomáján, immár legutoljára, de mégis csak engedtessék meg nekem is, hogy szólhassak. Az előttem ülők egyértelmű, lelkes dicséretét továbbhömpölygetni nem tudom, nekem már csak a hálátlan és kellemetlen gáncs jutott. Az előttem szólók majdnem mindnyájan a bárósággal kezdték, de nekem furcsának tetszett a kimagyarázkodó mentegetőzés és sokszor ijedve néztem körül. Mert aminthogy nem szabad, hogy egy igazi államban az ember mártíriuma legyen a szegénység, épúgy nevetséges volna, ha a gazdagság s az előkelőség állna az útjába valakinek. Nem tudom, hogy ki tartaná azért Alkaiost vagy Pindarost elvetendőknek, mert arisztokraták voltak, Horatiust mert szegénysorsból vergődött föl, Plantust, mert rabszolgamunkát végzett és malmot hajtott. Ki dobná félre Petőfit, mert az apja mészáros volt, Aranyt, mert parasztviskóban született s ki nem érzi őket igaz testvériségben azzal, aki ma nekünk Kemény Zsigmond. Az irodalom szuverén terület, hol minden rang és kiváltság megszünik, épen azért minden mentegetőzés vagy frázis, vagy vétek, vagy ostobaság.

De itt úgyis egészen másról van szó. A modern embernek nagy bűne, hogy elkábul a szenzációtól és elveszti a fejét. Egy milliomos bárónő drámát ír: szenzáció. Egy vidéki szinésznek pikáns botránya röppent szét a lapokban: meghitták próbaéneklésre. Egy másik sorsjegyen nyert: mindenki a tehetségéről beszélt egyszerre. Egy író botrányos módon válik a feleségétől, másnap jelentik a lapok, hogy a szerzőnek legközelebb regénye fog megjelenni.

Ezek mind csúf, szomorú, szatírába kivánkozó dolgok, de a mai életet jelentik... Egy irónő darabot ir egy svájci hotelről, hol a háború alatt egy internacionális társaság tartózkodik, arisztokraták, diplomaták, kémek, kémnők... Ha valaki ostorozni akarja, hogy az arisztokrácia élete megállott, már nem képes egyetemes célokba belekapcsolódni, nem lát túl önmagán s belesüpped az erotikába—ám tegye, de mindig a való életből induljon ki s ha szatírát ír kétszeres gonddal, mert az élettorzítás már itéletmondás, élet fölött való lebegés. Horatius szatíráinak emberei maig is eleven emberek; a sorsával elégedetlen kereskedő, hajós, ügyvéd, katona ma is itt jár körülöttünk, a bohém szinész, ki egyszer herceg, másszor koldús s az életet fordítva éli, ismerős alak ma is, s ama dilettáns kullancsnak is megvannak a mai rokonai, aki Horatiusba csimpaszkodott a Via Sacrán. De az az élet, mely Hatvany Lili darabjában megjelenik, csak az irónő agyában van meg; ezek az előkelő hölgyek a szerző szerint úgy beszélnek szeretkezéseikről, viszonyaikról egymás közt és egymás előtt, ahogy csak bestiák, vagy beszámíthatatlanok beszélnek, de emberek nem, arisztokraták nem, sőt kokottok sem. Nem szatíra ez a szatíra, hanem az írónő nézőpontja torz és beteges. A szerző hasonlít ahoz az alakjához, aki csak a körötte lévő döbbent csendre tér észhez. „Mi az? Mondtam valamit, amit nem kellett volna? Mit mondtam? Nem értem!‟

A modern ember számára határozottan szenzáció ez az előadás: ilyen szemérmetlenül eddig csak a másodrendű kabarékban beszéltek színpadról. Rómában a színielőadások után sokszor megtörtént, hogy a meztelenséget látni kívánó csőcselék ráparancsolt a szinészekre, hogy a színésznőkről tépjék le a ruhát. Egyszer a híres, szigorú erkölcsű Cato is megjelent egy ilyen előadáson, de még a darab vége előtt eltávozott: talán nem akarta zavarni a förtelmes mulatságot, vagy talán megrémült volna tőle. Mi is ilyenformán vagyunk sok-sok mai darabbal, meg kell szökni előlük.

Vannak profán ünnepek is: ilyenek a kultúra ünnepei. A Belvárosi Színház már megadta a programját; hogy ezután mi következik, az már előrelátható. Este egy fiatal újságíróval beszélgettem: szidta a darabot, de a kritikáról azt mondta, hogy nem fontos. Nem fontos, állította meggyőződéssel. S reggelre harsonák szóltak minden színházi beszámolóból. —c.

A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ELLENSÉGESKEDÉSE
A KERESZTÉNYSÉGGEL

IRTA: PROHÁSZKA OTTOKÁR

A kereszténység sem a munka vallása, abban az értelemben, hogy neki is az ember mindig több s jobb mint az egész világ és nem akar oly munkaprogramot, mely az embert a munkának s mondjuk, a kultúrának rabszolgájává tegye s a lelki életet elsilányítsa és elfojtsa. Igy kell érteni az Evangéliumnak azt a szavát: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda s a moly megemészti‟ (Mát. 6, 19.), „és a ruházatról miért aggódtok? Nézzétek a mezei liliomokat mint növekednek, nem munkálkodnak és nem fonnak‟. (Mát. 6, 28.) Ez nem annyit jelent, hogy ne dolgozzunk s ne fonjunk, hiszen Krisztusnak köntöse is „varratlan volt, fölülről egészen szőve‟ (Ján. 19, 23.); hanem annyit, hogy a munkában a lélekről meg ne feledkezzünk. A lelket óvni, nevelni s gyámolítani kell s főleg a kizsarolástól kell azt megóvni.

A szociáldemokrácia is meg akarja védeni az emberiséget a kizsarolás ellen, fel akarja karolni a gyöngét s biztosítani akarja a létét, meg akarja ezt tenni a kiváló munkabirók kárára is, amiért azután kapitalista irányzatú írók, mint Méhely Kálmán is, a szociáldemokráciát a „lusták vallásának‟ nevezik el. Ezt a vádat azonban könnyen elviselheti. Elviselte azt előtte a kereszténység is, mely szintén azt hirdeti, hogy ne zsarolja le magát az ember egy folyton lihegő iparkodásban, hanem legyen neki ideje s gondja másra is; legyen ideje s kedve a szép és nemes életre.

De ha vissza akarjuk adni az embert önmagának, vissza szellemi igényeinek s belső világának, miért akarjuk e belső világból kizárni a vallásos elmélyedést és miért nem hajtjuk meg zászlónkat tisztelettel s jóakarattal az egész szellemi világ, az ember belső világa előtt? Mi keresztények ezt készséggel megtesszük; de miért nem teszik ezt a szociáldemokraták, kik velünk együtt akarják biztosítani a jobb s nemesebb emberi létnek anyagi alapföltételeit? A lelket lefogni nem lehet; megmámorosítani, megtéveszteni lehet, de csak egy ideig. A szociáldemokrácia is meg fogja ezt tapasztalni. Most fogait vicsorítja, öklét rázza s frázisokkal handabandáz, azalatt a világ fejlik s az állapotok javulnak. Majd ha a nagy ellentétek elsimulnak s az egyenlőtlenség jobban kiegyenlítődött, akkor megint élénkebben jelentkezik a lelki élet igénye s a lelki kultúra intenzivebb művelésének szüksége és lehetséges, hogy a nagy szociáldemokratikus, tüntető vallástalanság után az ember megint mélyen és őszintén vallásos lesz s egykor majd megmosolyogja a historikus materializmus téziseit.

A második oka annak az izzó gyűlöletnek, mellyel a szociáldemokrácia az egyház s általában a kereszténység ellen viseltetik, a párttaktikában rejlik. A szociáldemokrácia nemcsak osztályharcot hirdet a gazdasági emancipáció érdekében, hanem az osztályharc megvivására elszánt hadsereget is nevel magának, melyet erőszak tart össze, s melynek jellege is az elkeseredettség, a gyűlölet s a fanatizmus. Elkeserítenie külön nem kell a tömegeket. A mai társadalom olyan mint egy óriás ágyú, mely meg van töltve a szenvedés s a gyűlölet összes robbanó energiáival. Ez elégedetlen elemeket azután még külön[Pg 5] meggyúrja a „szervezés‟. A szervezésben nem ismernek pardont. Aki nem szervezett munkás, annak betörik a fejét s kiteszik a szürét. Haljon meg éhen, ha nem akar szervezkedni. Az ország közönsége csak az imént értesült arról, hogy a budapesti vasgyárak kollektív szerződést kötöttek a szervezett munkásokkal s többi közt megigérték, hogy csak szervezett munkást vesznek fel a gyárba. Hiába hivatkoznék a nem-szervezett munkás a munkára való jogra, a szabadság tiszteletére, az egyenlőség megbecsülésére, amire a választójogi kérdésben a szocialisták oly szivesen s oly nyomatékkal hivatkoznak. A valóságban minden munkásnak szervezkednie vagyis a szociáldemokrata falankszba beállania kell, ha akar, ha nem akar. Csak így eshetik latba a szociáldemokrácia mint politikai párt az ország ügyeinek intézésénél; csak ha szervezett tömeg áll háta mögött, akkor adhat súlyt követeléseinek. Hogy aztán ebben mennyi a jog, a szeretet s az erkölcsi tartalom, azt egyáltalán nem kérdi.

Nála az érdek most a hatalom. Aki ezt nem szolgálja, azt vagy öntudatra ébreszti ököllel vagy vértanuságba hajtja. Ezt a hatalmat összpontosítja azután egy-két, felelősségnélküli ember kezében, aki jön-megy, szerepel vagy elcsapatik s aki saját feje s belátása szerint adja ki a jelszót s határozza meg a tömegfanatizmus irányát. Minek itt erkölcsöt s jogot emlegetni? A pártnak hatalom kell s a hatalomhoz tömeg kell. A tömeget föl kell hajtani s kényszerkeretekbe gyúrni. A lelkületére gondjuk van. Mindent egyoldalúan s lázítóan mutatnak be neki; az iskolában megtanul gyűlölni s az eddigi társadalmat elvetemült bandának nézni. A világ megváltója a szociáldemokrácia. Hogy mit mondanak mások, azt az öntudatos szocialista lemosolyogja; hiszen ő a szervezetben van, az a másik híresség pedig, aki vele ellenkezik, bizonyára csak olyan burzsoá könyvmoly vagy filozóf!

Hiába mondjuk az ily szervezkedésre, hogy nem méltó a munkásokhoz, nem méltó az emberhez s hogy a régi zsarnokságnak egy új kiadása; hiába mondjuk, hogy az ilyen irányzatból ki van zárva minden erkölcs és igazság. Itt tényleg a nagy cél, az új, boldog világ reménye szentesít minden eszközt. Ez is harc s e harcban a szociáldemokrácia is azt tartja, amit a mi hadvezéreink tartanak s már Grotius megirt: „Omnia in bello licesse, quae necessaria sunt ad belli finem.‟ Minden meg van engedve a háborúban, ami a győzelmet biztosítja. A vezetőknek ez az álláspont nagyon kellemes és hasznos. A középkori kondottierik sem kérdezték, hogy a zsoldos-szakma jó és szép mesterség-e, hanem azt látták, hogy kifizeti magát, sőt ha valaki Colleone, akkor évi 100.000 aranyforintot is szerezhet s azután még szobrot is kap Venéziában! A mai osztályharc is jó mesterség; a vezetőségnek jól jövedelmez; a munkásságnak is sok előnyt vív ki; hogy azután azt csak osztályelzárkózottsággal s csak osztályfanatizmussal és egyoldalúsággal, tehát bizonyos butítással lehet megcselekedni, az igaz; de hát eklektikus filozófokkal új világokat csinálni nem lehet. Ki tehet arról?!

A szociáldemokrácia eszerint egy nagy, internacionális sündisznó, mely tele van tövissel, sőt meg van spékelve élesre fent tőrökkel, a hatalom minden kiméletlenségével s keménységével. „Qui me touche, s'y pique‟, aki hozzám ér, megszúrja magát, ez lehetne jelszava. De hát ki is akarna az ilyen tüskés, brutális jószággal kikötni? Az állam inkább paktál velük, a társadalom kitér útjukból,—nos és az egyház? Igen, igen, itt az ellenség, a veszedelem. Ellenség, aki nem verekszik, de aki nagy befolyással lehet a munkásokra. A szülői ház nevelése, az ártatlan kor emlékei, a keresztény szokások, a lélek mélyében pihenő vallási tudatok s vágyak önkéntelen zsongásai, az áldozások, az istentiszteletek, a meghatottságok emlékei mérséklő s józanító befolyást gyakorolnak az elvből nekidühített emberek lelkére. Csökkenthetik a fanatizmust s több szeretetre s nagyobb igazságszolgáltatásra inthetik még az elkeseredetteket is. Hát csak ők szenvednek-e? Nem szenvedünk-e mindnyájan? Csak ők akarnak jobb világot? Nem akarják-e azt mások is? Csak őket zsarolják-e? Nem zsarolják-e ők viszont a világot rémséges béreikkel? Jobbak-e ők, mint az árdrágítók? Csak nekik van-e igazuk s ők bérelték ki a világboldogítást? S az-e a helyes s nevelő állásfoglalás, hogy szinte féltékenyen tartanak távol mord, inficiált lelküktől minden más befolyást s minden erkölcsi érintést?

A szociáldemokrata tömegek ereje a „zárt társaságok‟ korlátoltsága. Minden zárt tár[Pg 6]saság bornirt felfogásában s igazságtalan másokról való itélkezésében. Ami kívül van, az nincs belül, s a zárt társaság már csak jobbnak tartja magát a kívülállóknál. Főleg a szocialista ifjúság—az öregje már tapasztaltabb s jobban lát—mélyen meg van győződve, hogy a szocializmusé minden igazság az égben és a földön s hogy a többi világ a sötétben botorkál; ennek következtében legföljebb sajnálkozva néznek le a többi halandóra, akik nem szocialisták. Minden legényke, az ifjúságot jellemző intellektualizmus ösztöneinél fogva, az egyedül igaz tannak részese lévén, úgy érzi, hogy fölötte áll a társadalomtudomány bármely bölcsének, aki máskép vélekedik. Elég, hogy valaki szakszervezeti; a „szakszervezet‟ az sziboletje nemcsak az erőnek, hanem a bölcseség misztériumaiba való beavatottságnak. Ugyanilyen jellege a szociáldemokrata ifjúságnak a tekintélyimádás. Bármily különösnek látszassék is, hogy az erőszak s a féktelenség neveletlenségében hajlandók legyenek az emberek mások tekintélye előtt meghajolni s annak behódolni, ez a behódolás mégis megvan, ami a szocialista tanoknak s a vezetőség irányításának elfogadását illeti. Ez természetesen nem érinti az emberek más neveletlen ösztöneit, melyeket a külső drill egyáltalában nem fékez s nem is akar fékezni. A szociáldemokrata a szakszervezeti fegyelemtől ugyancsak nem lesz jobb, nem lesz erkölcsösebb, sem tisztább; tehet, amit akar; bűnösségét kimentheti a külső körülmények mostohaságával; hisz nem tehet róla, hogy olyan, amilyen, lévén ő erkölcseiben csak lenyomata a rossz, alávaló társadalomnak. Amire azonban gondjának kell lennie, az a szakszervezet tömegében való felolvadás, szennylapokra való előfizetés, adózás s a tömegpsziké kitöréseiben való hűséges segédkezés. Hódolnia kell a vezetőségnek—ez az ő engedelmességi fogadalma—s örülnie kell, ha szót fogadhat neki. A vezetőség szocialista, tehát kitünő; ha bakokat lődöz is néha, az nem baj; nagyobb baj s kisebb jó volna, ha helyében ülnének s diktálnának mások, kik nem szocialisták, ha mindjárt a legbölcsebb emberek volnának is. De különben is a szocialista előkelőségek tehetségben s hozzáértésben is alighanem a legnagyobb kapacitások; különben nem küzdötték volna fel magukat a szociáldemokráciában, mely maga az igazság s így csak a valódi tehetségnek kedvezhet.

Ez a mentalitás egybekovácsolhat százezreket s fölszíthatja a tömegek szenvedélyeit; ez a mentalitás lehet a párthatalom s párttaktika nélkülözhetlen eleme: de semmiesetre sem áll erkölcsi magaslaton. Nincs is annak más ellensége, mint az erkölcs maga, a több igazság, a nagyobb méltányosság, a szabadság tisztelete s az egyéniség nemes lelkülete. Természetesen ezek az elemek alaposan meggyöngítenék a pártot, amennyiben az hatalmat s ezzel együtt erőszakot, kiméletlenséget s terrorizmust jelent. Azért hát félre velük s félre minden oly befolyással, mely a zsarnokságot épen az erkölcsi érzések fölszitása s nevelése által veszélyezteti. Ezt a befolyást leginkább az egyház s a keresztény gondolkozás s érzés gyakorolja; azért is ezek a szociáldemokráciának kikiáltott ellenségei.

Ilyen ellensége a bornirtságnak a fölvilágosodás, az erőszaknak az erkölcsi érzés, a zsarnokságnak a szabadság! Ez ellentétek mindenféle kiadásban mutatkoznak be végig a világtörténelmen. A mi korunkban a szociáldemokrata üzelmekkel szemben az erkölcsi érzést s a szabadságot legélesebben a kereszténység képviseli; innen az elvi ellentét, innen a piszkolódó gyűlölködés a kereszténység ellen a szociáldemokrácia részéről.

Mindezt el kell szenvedni az igazságért,—el kell szenvedni azért a jobb világért, melyet épen a szociáldemokrácia sürget, de amely jobb világ nem a zsarnokságon s nem a terrorizmuson, hanem a több s jobb erkölcsön s az igaz szabadságon fog felépülni.

A TOMPA-HAGYATÉK: A boríték eleje Tompa sajátkezüleg irt rendelkezésével, hátulja az irodalmi hagyatékot átvevő premontreiek aláírásával és pecsétjével

VIRÁGOS FÁK KÖZT
FIATAL LÁNY MEGY

MÉCS LÁSZLÓ

A BUDAI GYÁR

ELBESZÉLÉS. IRTA: TARCZAI GYÖRGY (3)

Az özvegy gyönyörűségtől csillogó szemmel nézi leányait, amikor vacsora után bontogatni kezdik hajukat s az egyiknek vállán mint arany fátyol, a másikén mint barna felhő terülnek széjjel az egyformán dús selymesfényű fonatok. A szőke Böske őreája ütött s szinte fiatalkori mása. Terka inkább megboldogult apjához hasonlít. De szép mindakettő, rózsás arcú, csillogó szemű. A nagyobbik vonásai mégis mintha finomabbak lennének. Ezt kár lenne a fazekashoz adni feleségül. Ám Terkát szivesen áldozná föl. Ha fiatalabb is, van olyan erős mint Böske s olyan egyszerű, viselkedése is olyan természetes és barátságos, mint egy bugris leányé.

Amikor aztán egy este azt látták a bástyáról, hogy a Kuny-ház fölött ugyancsak füstölög a kémény s Náci bácsi, aki aznap hozzájuk szegődött, arra biztatta őket, hogy nézzék meg együtt a gyárat, a leányok nem kis csodálkozására, az özvegynek sem volt kifogása ez ellen. Sőt mikor egy szép nyárelői délután az öreg úr értük jött, ő is velük ment. A városházáról hozzájuk csatlakozott néhány úr, Balásy nótárius és a fiatal Laszlovszky szintén velük ment. A nyáriasan öltözött társaság a várbeli kiskapunál találkozott. A Gréven-ezred néhány tisztje ott unatkozott a várfal mellett s ugyancsak sóvár szemmel nézte, mint igyekszik le a lépcsőn a két fiatal leány nyomában a sok városbeli úr. Nagyokat bókolva köszöntek az öreg asszonynak is. De hogy nem szólította föl őket erre, egyikük sem mert a lányok nyomába eredni.

A generálisréten a frissen kaszált fűben toronyirányt mentek át. Az országúton a fiatal Laszlovszky a leányok elé terítette könnyű tavaszi köpenyegét, hogy a por be ne lepje ezüstcsatos szattyáncipellőjüket. Az özvegy ugyancsak megfenyegette. A következő pillanatban azonban már az út túlsó oldalán álló gyárépület oszlopos kapujára meredt tekintetével. A kapuban háromszögletes kalappal hóna alatt, csatos cipőben, harisnyásan, végig zsinóros bársony dolmányban ugyancsak előkelőnek látszó úr várt reájuk s nézte csöndesen mosolyogva a fiatal legény szeleburdi ágálását.

—Ugyancsak kicsipte magát!—súgta Böskének a polgármester fia.—Balásy alighanem megüzente neki, milyen előkelő látogatói lesznek.

A fiatal leány kipirult arccal fogadta a gyáros néma, de hódolattal teljes főhajtását s lépett be elsőnek a tágas udvarba. Ezt háromfelől épületek zárták körül. A hegyek felé a pataktól kettészelve virágos kert nyílt. Egy ittfeledett öreg hársfa alatt terített asztalok álltak.

—Csak nem tart vendéglőt is!—csudálkozik Terka s egyenesen a kert felé tér. Náci bácsi azonban mellette terem s erre ő is befordul a többiek után. Az egymásba nyíló szobák, termek, szinek sorában érdekes világ tárul föl előttük. A vendégek kiváncsian hallgatják a gyáros magyarázó szavát, nézik mint puposodik a korongozók keze alatt boszorkányos gyorsasággal, mindenfajta bögre, váza, kupa. Mint viszik az inasok a szárítószínbe, mint öntik le ebben a megszikkadt holmit mázzal, viszik ismét tovább. A kemencés szín előtt volt a festőlegények szobája. Kuny Domonkos itt bemutatja a fiatal Germaint, szegről-végről rokonát. Aztán a kemencékhez mennek. Itt szinte pokoli a hőség. A színben épen akkor bontogatják az egyik kemence elfalazott nyílását. Szebbnél-szebb kész cserép kerül ki onnan. Kuny Domonkos egyik legénye kezéből cseréptálon hatalmas boroskupát vesz át s az öreg Mészáros felé nyújtja.

—A Kartigám alakjai!—rebegi az író—Szemében köny csillan föl. Aztán a kupa alján végighuzódó fölírást betűzi.

—Adta teremtette!—pattog az öreg tovább. Kuny elkapja a már szinte egészen kihült kupát s megnézi.

—Itt nem fogott jól a máz!—csitítgatja öreg barátját.—Azért sült ki író helyett ivó.

ARRAS FŐTERE A HÁBORÚ ELŐTT ÉS A BOMBÁZÁS UTÁN Francia felvétel

—Igy is helyes!—dörmög a háta mögött Balásy. A társaság nevet. Náci[Pg 10] uram még mindig haragszik. Csak amire a kertbe térnek, enyhül meg kedve.

—Nagy gazember ez a Domonkos!—dörmögi Böske háta mögött. A leány viszszafordul. Szeme pajkosan csillog. Amire a kertbe érnek, tekintete ismét merő meleg fény, miközben lopva a gyáros beszédére figyel, mozdulatait lesi. Kuny egyfelől édesanyját, másfelől őt ültette az asztalfőre s melléje csupa öreg úr került. Terkát anyjával szemben Laszlovszky és a nótárius fogja közre. Az özvegy ugyancsak bosszúsan mered reájuk.

—Kigyelmed nem ül le?—kérdi Kunytól. A fiatal férfi mosolyogva szabadkozik, hogy ő a gazda itt s mert asszony nincs a házban, neki kell sorra járnia vendégeit, vigyázni az inasokra, hogy a kiszolgálásnak semmi híja ne legyen.

—Dehogy nem!—tréfál mellette Balásy.—Hát nem tudja? Vendéglő a törött bögréhez.

—Hát ez megint miféle gyár?—csodálkozik az özvegy. Náci bácsi közbe szól:

Ilyen együgyűségeken mulattak száz és jó egynéhány év előtt Budán. Hát még Pesten!

—Kuny azonban világlátott, komoly ember—gondolja Böske s amikor anyjával áll szóba, a szomszéd asztal felé figyel.

A gyári inasok sorra járják a vendégeket hideg sülttel, nádmézes süteménnyel, gyümölccsel, töltögetnek bort mázas kancsókból a vékony falú, karcsú, fehér cseréppoharakba. Hogy lefülelte a gyárost, az özvegy családjának történetével mulattatja. Mátyás király koráig ösmeri őseinek krónikáját.

—A mi családunk is régi—feleli nyugodtan Kuny.—Van egy háromszáz éves kalendáriumom. Ebben ősapáim sorra jegyezték föl viselt dolgaikat.

—Csak nem vitézi renden éltek?—vág szavába fölélénkülve az özvegy s már-már Böskét szánná neki.

—Mind fazekasok voltak. A nagyapám Lotharingiából költözött Bádenbe. Apám ott Durlachban a cserépgyár direktora volt. De még kiskoromban Holicsra szakadt. Én is ott tanultam ki a mesterséget.

—Mégis csak jó lesz neki Terka is!—gondolja az asszesszorné, miközben a gyáros ismét a másik asztalhoz megy át. Ott a városházabeli urak arca már ugyancsak kipirult, mind türelmetlenebbül pislogtak át rá. Kuny tudta, hogy énekelni szeretnének s tőle várnak biztatást. Intésére a nótárius is a másik asztalhoz kerül. A jókedvű társaság összesúg. A következő pillanatban a gyáros magasra emeli kezét s fölhangzik a nóta, a régi jó budai dal karban, mint ahogy a várbeli diátrunban énekelnek. A pompásan egybevágó dallam lágyan árad széjjel a virágillatos esti levegőben. A nótárius csengő tenorja diadalmasan ujjong föl. Zengését nyomon kiséri az idősebb urak hol dörgő, hol elfojtott basszus hangja és lágy baritonja. Perczelék éltek-haltak a muzsikáért. A spinét és az ének volt csöndes otthonukban jóformán minden szórakozásuk. S most a váratlan hangverseny ugyancsak kellemesen lepte meg őket. A második strófát már az özvegy is velük dúdolja s Terka szintén megereszti üdén csengő hangját s ez, mint a pacsirtaszó, trillázva fonódik a mind tüzesebben zengő férfihangok közé.

—Kigyelmed miért nem énekel?—szólal meg Böske s arca merő elragadtatás, amikor látja, hogy Kuny szemében merő hódolattal egyre csak őt nézi és bármint integetnek feléje barátai fejükkel, biztatják, hogy velük fujja, néma marad.

—Szép kegyed hangját szeretném előbb hallani!—felel a gyáros. A leány elpirul. De bár Terkáénál is szebb a hangja, még sincs kedve énekelni. Most véletlenül Kuny kezére esik tekintete, fura alakú gyűrűjére. A karika arany pajzsán domború hármas szám csillog.

—Hát ez milyen gyűrű?—kérdi.—Csak nem tagja kegyelmed is valami titkos társaságnak?

—A világért sem!—feleli a férfi.—Régi családi gyűrű ez. Még nagyapámé volt Bádenben s ott a hármat, úgy ejtik: treu, ami egyben hűt jelent. Édesanyámról nővéremre szállt a gyűrű. Ő nekem adta. Én meg ismét annak szántam, aki feleségem lesz.

Körülöttük mind vígabban zengett, zúgott az ének. Böske arca csodásan édes mosollyal tovább is csak a gyűrűre néz. A gyáros szivén hirtelen forróság árad el.

—Elfogadná?—kérdi bátran, elszánt hangon. A leány riadtan néz föl rá, reszkető ajakkal hallgatja mentegetőzését, mintha sírás fojtogatná.

A Katholikus Sajtóvállalat az eddigi nem várt eredményen felbuzdulva, meghosszabbította a részvényjegyzési határidőt. Végre!—sóhajtottak fel sokan—csakhogy felébredt a katholikus tábor! Felébredt és tisztán látja a veszélyt, mely fenyegeti tétlensége miatt. De, vajjon felébredt-e az egész tábor? A vezetők nézzenek körül és rázzák föl álmaikból az alvókat. Ébredjen, aki még alszik! Dolgozzon, aki már ébren van! Itt az óra! Cselekedjünk! Ha minden tehetős katholikus család csak egy részvényt is jegyez, eleget tett kötelességének. És ne elégedjünk meg azzal, hogy mi jegyeztünk: másokat is buzdítsunk jegyzésre. Ez lesz a mi sajtóhadikölcsönünk a vérnélküli csatához. Hozzunk meg tehát minden áldozatot, amely erőnkből telik, hogy diadalra juttassuk lobogónkat.

AZ ÉLET MEGÚJULÁSA

IRTA: MÁTRAI RUDOLF

A természet élete, akárcsak az emberé, álom és ébrenlét között váltakozik. Az álmot a tél kényszeríti reá, a felébredést a tavasz hozza meg neki, mely fokozatosan tárja föl szépségeit. Hajnalát a hóvirág jelenti. Alig hogy olvadni kezd, máris kidugja bókoló fejecskéjét. Mintha körülnézne, előbujhatnak-e szunnyadó társai. Ezek sem váratnak magukra sokáig. Egymás után törnek felszinre a tulipán, a jácint, a tavasz ez ékes virágai. Korai ébredésüket hagymájuknak köszönhetik, mely még a megelőző esztendőből hozta magával a kifesléshez szükséges anyagokat.

A FRANCIÁKTÓL ELPUSZTÍTOTT NOYON BUFA

A Nap hevének növekedtével az ibolyák bánatos színétől, a boglárkák sárga szirmaitól megélénkül a bokrok alja is. A fűzfa, nyárfa és mogyoró barkáikkal jelzik új életre keltüket. Lassanként a rétek fakó színe smaragdzöldre változik, a tavak tükrét új kerettel övezi a madárzajtól hangos nádas és éledni kezd a bükkös is. Ilyenkor a csupasz ágak között még a fák tövéig be tud hatolni a napsugár. E kedvező alkalmat sietnek kihasználni a kankalin, madársóska, berki kökörcsin, hogy mire árnyék borul reájuk, virágzásukat befejezhessék. Utánuk a cserjék kezdik bontogatni lombjukat. Később, mikor a szálfák is kilombosodnak és mozaikszerűen záródó leveleikből boltozatot építenek föléjük, már nem oly kedvezők fejlődésükre a viszonyok. Hisz a lombsátoros erdőben nincsen verőfény, a napsugár csak megtörten jut el az erdő mélyébe.

Ebben a félhomályban, az oszlopszerű fatörzsek között, a boltiveket utánzó ágak alatt mintha ősi dómban járna az ember, melynek miszticizmusából a kakukszó és a besurranó fénykévékben szitáló legyecskék tánca tereli vissza figyelmünket a való életre.

A tavasz az erdő és mezővel együtt zöld színbe öltözteti az útmenti pocsolyákat is. Az árkok naptól áthevült vize töméntelen moszatkának ad lakhelyet, melyek látszólag porszemekből kelnek életre. Ugyanis az egysejtű moszatok parányi teste, mikor beköszönt a téli fagy, vastag burkot ölt magára. Ezzel védi magát a tél viszontagságai ellen. De ha a tavaszi szellő felkapja és pocsolyába hullatja, az élő anyag hamar előbujik szilárd tokjából. Megszabadulva börtönéből, a napsugártól zöld színt kap és néhány nap multán az oszlás által megsokasodott ivadékai fátyolszerű tömegben népesítik be a pocsolyák vizét.

FRANCIA TELITALÁLAT A LAONI SZENT MÁRTON TEMPLOMON BUFA

Hasonlóan egyszerű számos felsőbbrendű növény ujjászületése is. A gyöngyvirág, az ibolya föld alatt rejlő tőkéjéből hajt ki olyanformán, mint mikor a fák holtnak látszó ágain kifakadnak a rügyek és leveles, virágos hajtás lesz belőlük. Ily módon nemcsak az áttelelt növény újulhat meg, hanem új egyedek is keletkeznek. Figyeljük csak meg a kerti eper tövéből kiinduló, hosszú indákat. Ahol ezek gyökeret vernek, mindenütt egy-egy eperbokor fejlődik, hasonlóan ahoz, mint mikor a földbe dugott bujtások megerednek. Az állatvilágban is vannak eféle jelenségek. A kettévágott földi giliszta, akárcsak a levágott és nedves talajba szúrt fűzfavessző, nem pusztul el, hanem a csonka részek kiegészülnek és két új állat keletkezik.

A kisarjadzásnál sokkal hosszabb folyamat a növényéletnek magvak útján való megújulása. A mag meglehetősen bonyolult képződmény. Egész kis növényt rejt magában ez a csira, melynek születése a virágban megy végbe. A mag kialakulása tulajdonképen két sejt egybekelésének az eredménye. Miként ugyanis az állatoknak, a virágoknak is van petéje. Székhelye a termő alsó részében található magrügy és hivatása ugyanaz, mint a madártojásé vagy halikráké: új élőlény létrehozása. Erre azonban önmagától nem képes, előbb egy másik sejttel kell egyesülnie, amit a porzókban képződő virágpor szolgáltat. Arra, hogy a virágpor eljuthasson a petesejthez, különböző utakat használ föl a természet. A fűzfák és mogyoróbokrok barkás ágait lengető szél, a búzakalászokat ringató fuvalat, főleg pedig a virágokat látogató méhek és lepkék mind azt szolgálják, hogy a virágport a termő bibéjére juttassák. Ha ez megtörtént, a virágpor kemény, bibircses burka felreped és nyúlványt bocsát le a magrügyhöz. E nyúlványon, mint valami tömlőn, a virágpor folyós tartalma lejut a magrügyben pihenő petesejthez, azzal összeolvad és megtermékenyíti.

A megtermékenyítés csodás hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában tehetetlen sejt most el kezd oszlani és egymásután hozza létre a sejteket.

Az új sejtek kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak. Később azonban, mintha valami rendező kéz működne közöttük, eltérő csoportokká különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most már fejlődésben levő kis embrión, melyek addig-addig módosulnak, mígnem kialakul a gyököcskéből, száracskából és sziklevelekből álló csira. Ezáltal a magrügy maggá válik és utána a növényke rendszerint nyugalomra tér. Csak lappangva marad fenn benne az élet. Ilyen állapotban hideg, szárazság nem egykönnyen árthatnak neki. Baj nélkül elviseli a tél viszontagságait és tavasszal, ha nedvességhez meg levegőhöz jut, a nap melegének hatása alatt újult erővel fog hozzá a csirázáshoz.

Az életfolyamatok közös eredetének bizonyságául a magképződéshez hasonlóan megy végbe az állatok, sőt az ember születése is. Ennek megértésére igen alkalmas az édesvízi hidra megfigyelése. Ez állatka csak egy-két centiméter és teste hosszúkás, üres tömlő. Egyik vége meg van rögzítve, a másik szabadon[Pg 13] áll és karszerű nyúlványokkal van felszerelve. A karok a táplálék megszerzésére szolgálnak. A szerzett eledel a közöttük levő nyíláson jut a testüregbe. Kellő nagyság elérése után az állatkán bimbószerű dudorodások keletkeznek és ezek a növények sarjadzásának megfelelően, új állatokká fejlődnek. Vannak azonban dudorodások, melyek petesejtet rejtenek belsejükben és nem képesek ily módon új egyénekké alakulni. Náluk ez csak akkor következik be, ha a szomszédos dudorodásokban képződő termékenyítő sejtek kiszabadulva a petesejthez úsznak és vele, miként a virágpor a magrügyek petéjével, egybekelnek.

Az a két sejt, melyek egyesüléséből az új szervezet kialakul, különösen az állatvilágban rendszerint két egyéntől származik és így az újszülött tulajdonságai az öröklés folytán két egyén képességeiből tevődnek össze. E keverődésnek az egyén és faj szempontjából egyaránt nagy a jelentősége. Nevezetesen, ha valamely szervezet folyton csak oszlás, sarjadzás által szaporodik, az egymásután következő generációk annál satnyábbak lesznek, minél távolabb esnek a kiinduló ponttól. Végre annyira elcsenevészednek, hogy szaporodó képességük elvész. Ezt a végkimerülést az időnként közbe ékelődő megtermékenyítés gátolja meg. Akkor ugyanis, midőn az anya tulajdonságait képviselő petesejt egyesül az apa sajátságait magába záró termékenyítő sejttel, a szervezet új tulajdonságokra tesz szert és megifjodik.

A másik fontos következménye a két egyéntől való származásnak, hogy kint a szabad természetben a párokká alakulható egyedek és ezzel együtt az örökölhető tulajdonságok száma a végtelennel határos. Eszerint az ivadékok változatossága is szinte kiszámíthatatlan. Ez az oka, miért nincs két teljesen egyforma élőlény, ami védi a fajt a kipusztulástól. A levegő meg a talaj eltérő összetétele, a nedvesség meg a fény különböző eloszlása, valamint a többi körülményeknek helyről-helyre való változása hozza ezt magával. Ily viszonyok között, ha a fajok egyedei teljesen megegyezők volnának, jóval kevesebben maradhatnának meg közülök, mint mikor öröklött képességeik változatossága révén alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz és ezáltal a maguk szükségletét meg a fajfennmaradás követelményét is kielégítik.

A LAONI TÖNKRELŐTT SZENT MÁRTON TEMPLOM BUFA

RUZSINSZKY

A városvégi kis vendéglő nyári étkezője tulajdonképen egy hosszú tornác az épület frontján. Keskeny deszkakorlát szegi. Ezen apró ládikák vannak, amikbe futóbabot vetettek. A borfiú ezekre öblögeti a poharakat. Közbül egy ajtó az étterembe nyílik. Szembe pedig egy léces ajtócska az udvarra. Egyik oldalt egyetlen hosszú asztal áll. A másik oldalt apró kerek asztalok nem épen hófehér abroszokkal leterítve. Mindnek a közepén ott van a régi bőség szomorú tanujaként az üres fogpiszkáló-tartó. Egy nikkel csizmácska, félig lecsukott pici nikkel ernyő, avagy ujjnyi puttonyka. Ide többnyire vasutasok ülnek, kik gyorsan átfutnak a közeli állomásról; veszteglő utasok s öreg nyugdíjas hivatalnokok. A hosszú asztalnál tisztek ülnek.[Pg 14] Egy pár orvos a kórházból s üdülő, gyógyuló, fáradt alakok. Némelyik még fehér kötést hord a fején vagy gázpólyát a kezén. Mind bicegve jön. Déli harangszóra a vasfogas ernyőtartó karikája megtelik vastag, kampós botokkal.

Ebéd végén voltak már, Péterffy doktor csak akkor jött. Többnyire elkésett. Egyetlen mozdulattal végigköszöntötte az asztalnál ülőket s leült az őrnagy mellé, kivel kezet fogott. A tisztek egy ütemre felugrottak. Előírás szerint, de bizalmasan tisztelegtek a törzsorvosnak. Csak egy szörnyen sápadtarcú fiú maradt lesüppedve az asztal végén. Székéhez mankó volt támasztva. Jobbkeze fehér pólyával felkötve a nyakába lógott. Ez a fejét hajtotta meg mélyen. Mellette egy hely üres volt. Az egyetlen pincér a tányérokat szedte. Karján a porcellán pirámissal megállt a doktor mellett.

—Igen—felelt a doktor, mialatt tekintete szórakozottan révedezett a szembeülők feje fölött, ki a térbe. A tavasz már féktelenül pompázott, mint egy keleti királynő. A közeli sétatér fái már sátort vontak a gondozatlan utak papírhulladékaira és a tavalyi avarra. A vasút rövid, éles füttye már nem akadt meg az ágakba, hanem simán elsuhant a lombok sűrűje fölött, mintha egy ujjongó, óriási rigó szállna el, melynek fészke odaát van valahol eldugva a hegyoldalba ágyazott zöld dunyha ráncába. Oldalt a nap nekifeküdt a kórház ablaksorának. Egybe épen fehér párnát tett ki egy apáca. Piros csíkos pokrócot, meg egy gömbölyű vizesüveget. Az üveg szikrákat szórt, mint egy óriási gyémánt...

—Mákost eszel?—szólt bele az őrnagy figyelmeztetően.—Hisz nem szereted a mákost Jani.

—Nem hiszem, hogy tudnám dióval szolgálni—szólt a pincér kissé fancsalin, de restelkedés nélkül.

—Akkor szárazon, csak azt a kis megemészthetetlen szemetet ne szórják reá...

Ez a pár szó, mintha megnógatta volna a mélázó belső embert. Szeretettel végignézett a felmedáliázott fiúkon, akiket lábraállított, megfoltozott. A sápadt fiúnál megállt. Ehez szólott:

Ezután a szó után nagy csendesség lett. Mozgások és energiák megálltak egy pillanatra. A doktor már túl volt ezen. A nagy csendbe elkésett ebédjét kanalazta. Valahogy mind és egyszerre, mintha látomást láttak volna. Képzeletük szinte erőszakkal hozta elő Ruzsinszkyt. Ujra ott látták ülni Kolár mellett. Kopott, de majesztétikus, mint egy száműzött öreg herceg. Mintha látnák tar és nemesszabású koponyáját. Hosszú, sovány ujjait, amint egy kis női zsebkéssel fogpiszkálót farag Kolárnak. A sápadt fiú megdöbbenése meg épen olyan heves volt, mintha mellen ragadta volna valaki, aki erős, aki ádáz. Érzéseinek összessége szétpergett. Csak egy maradt, mint mikor a száraz kalászba csak egy mag marad. Emlékezett. Pillanatok alatt visszaélt egy semmisnek látszó epizódot, ami mégis—mondhatni—groteszk bájjal rajzolódott rá arra a perce.

Az első szép, meleg napon történt. A sétatér felől kocogott mankójával. Mint mindig, legkorábban, hogy ne kelljen székek és emberek között botorkálni a helyére. A pincér az asztalt terítette kint a teraszon.

—Az őrnagy úr parancsára hoztuk ki—mondta és besietett, mert egy vékony, ingerlő hang kiáltotta:

A beteg fiú bosszúsan mérte körül az asztalt. Egyik oldalt egy sor szék volt a falnak támasztva. Előtte szorosan az asztal. Másik oldalt is egy sor szék. E mögött alig egy lépésnyi hely a korlátig. Itt kell elbotorkálnia, hogy szokott helyére, az asztal végére jusson. Egész kis kálvária. A székek rendetlenül terpeszkedtek útjában. Olyan sok-sok széklábot látott, mintha mindnek legalább húsz lett volna. Mankója csúszott a kövön... Sapkája alatt pici hideg gyöngyszemek ültek ki a homlokára... Sehol senki. Csak a túlsó oldalon, egy kis kerek asztalnál egy öreg úr ujságot olvasott. Ugy tetszett, hogy az is elmegy. Ledobta az ujságot s a kis léces ajtón kilépett a térre. Jobb is. Az ilyen kis küzködéseket ne lássa senki. Ezután már mindig így lesz!... Nem ment el. Csodálatosan mindig elébekerült. Egy pillanatig egy vonalba voltak. Egyik kint, a másik bent a terraszon. Köztük a korlát a kis ládikákkal. Az öreg úr előbbre ment, aztán hosz[Pg 15]szú, sovány lábaival átlépte a korlátot és előtte termett. Mindez az alatt történt, mig egy pillanatra megállt tehetetlenül. Gyorsan eltaszigálta a székeket az útból. Mosolygott. Ritkaság öreg arcon a mosoly.

—Lám,—mondta—milyen jó, hogy a nyugdíj nem nevel pocakot. Ez a pincér egy teve. Egész torlaszt épített ide székekből... Bocsánat!... Lássa, én öreg vagyok már... Megengedi, hogy segítsek? A nagyapja lehetnék... Én már sok mindent megértek...

SEREGEINK A NYUGATI FRONTON—Felvonuló tábori tüzérség

Az asztal végén a széket alátolta. Akkor a fiú úgy érezte, hogy gyöngén átöleli.

Kihúzta magát. Kisfiúsan szalutált s elment. Ujra elbujt az ujságok mellé. Másnap a tornác előtt sütkérezett a delelő napon. A zsebéből morzsát szórt. Egynapos pici, gömböc csirkék kapirgáltak a lábánál.

—Bocsánat. Tőlem elfogadhatja... Ez semmi. A hely szűk, de levegő az van. Fő a levegő. Gondolja, hogy a nagyapja vagyok... Leülhetek, míg az urak jönnek? Szívesen veszi? Ugy látszik, hogy megszerettem egy kicsit. Ez megesik velem. Vén csacsi, magyarba ojtott lengyel vagyok ... Na, már most ez a két vér együtt... Míg fiatal voltam, a szivem mindig muzsikált...

Ebből kifolyólag, belekezdett egy fölötte érdekes témába: Milyen hatása volt a háborúnak a nőkre? Érdekesen beszélt. Játszott a témával. Villogtatta. A fiú keserű pesszimizmusának kemény kapcsait hévvel ostromolta. Nagyon belemelegedtek. A főhadnagy jött egy fiatal orvossal. Ősz fejét mélyen meghajtotta előttük.

Azontúl minden nap ott ült a fiú mellett egy félórácskát. Istápolta. Mulattatta kis történetekkel, érdekes hátterű epizódokkal. Már az egész társaság ismerte, mert hol egyik jött előbb, hol a másik. Egy nap az őrnagy is ott találta.

Lent az asztal végén finom és halk tere-fere folyt. Jóleső, kis hahotákkal tarkázott zsongás. Néha Kolár is nevetett. Az őrnagy úr rábólongatott a dologra s mintha még mindig ott tartanának: „Ruzsinszky vagyok‟.—Igazán örülök—mondta ujra.

—Csak parancsolj—mondta szivesen.—Örülök, hogy szerencsélteted asztalunkat. Már hallottam egy jó öreg vidám bácsiról, aki itt lelki medicinát osztogat. Bizony alighanem a te diplomád az igazi...

Aznap tüdősleves volt és báránysült salátával. Remek menű. Az őrnagy kinálta, hogy ebédeljen a társasággal. Legyen vendégük.

—Nem, grácia; nem. Megvannak a magam kis bogarai. Tizenegykor egy jó kis harapós villást eszem egy pohár sörrel; hatkor pedig teát, egy pár tojást vagy ilyesvalami könnyű hülyeséget, amit magam készítek el otthon. Te tudod, Jánoskám, hogy ez elég öreg embernek. Hanem ha megengedik, maradok száraz vendégnek...

Később a doktortól tudtak meg még egyet-mást róla. A doktor, mint helybeli, gyermekkorától ismerte. Különös, vonzó egyéniség volt mindig. Igazi gavallér. A szűk viszonyok ketrecébe zárt királyi vad. Katonatiszt volt. Aztán jött a szerelem és egy kis állás a só-hivatalnál ... Egy leánya is van. Zseni nagysám vagy amint ő hívta: „Zsenkó lányom‟. Zsenkó igazi szépség volt néhány évvel ezelőtt. Sokunknak megdobbant a szive, ha az uccán előtünt túlmagas, szoborszép alakja. Rendesen sima, sötétkék ruhát hordott. Közelebbről aztán nem vonzott. Fagyosan fogadta a hódolatot. Mondták, hogy kordába tartja a finom öreget. Meg-megnyirbálta a tollait, hogy maradjon csak a földön. Ő maga számító volt és praktikus. A postán volt hivatala, de otthon is katonás rendet tartott. Az öreg büszke volt a leányára, de humoros, negédes zsörtölődésbe burkolta.

—Zsenkó remek leány, csak egy kicsit nagy. Tyű, hogy is mondjam, úgy... erős vagy mi.

Biztosítottuk az öreg barátunkat, hogy így nagyszerű, így királynői Zsenkó nagysám... Tényleg, valóságos álmélkodással néztünk szűk szoknyája után.

—Hát, gyerekek, kinek a pap, kinek a papné. Egy kicsi, riadós nőcske nekem inkább teszi. Az olyant ölbe kapjuk, dédelgetjük, babusgatjuk ... Nem is tudom hova indult Zsenkó, hogy ilyen óriás lett...

A szép Zsenkó fölött is telt az idő, de még mindig utána kellett nézni és néztünk is, habár már a legnagyobb fiút kézenfogva beiratni vittük a piaristákhoz. Ez időtájt megfogott az öreg.

—Még pedig jól, Jánoskám; jól. Egy tanácsos veszi a postától. Felülvizsgálni jött a hivatalt. Zsenkó az ő sima, kék ruhájába... Na aztán képzelheted... Jó gyerek, gavallér gyerek. Szeretem. Azonban nem tudom, hogy lesz, ha valami zöld, gügyögő természet...

Pár év alatt igen leromlott az öreg. Már jól benne voltunk a háborúban. A nagy Moloch, minket orvosokat is ugyancsak hajtott. Ritkán láttam. Feltünt.

—Nem jó így, öregem. Nagyon egyedül vagy. Legényesebbek vagyunk, ha asszony köti csokorra nyakkendőnket... Szatírikusan pislogott.

—Itt vannak a levelei. Mennyi argumentu[Pg 17]mot össze tudnak hordani az asszonyok. Zsenkó mindig kitünő gyerek volt... Te is kitünő fiú vagy Jánosom, de hagyjátok, hadd röpködjön az öreg darázs...

—Sokszor van úgy,—folytatta a nagy csendbe, az után az egy szó után—hogy az igazi színjáték csak akkor kezdődik, ha a függöny már lehullt. A garasos tojások, meg a más garasos tápláló hülyeségek óriásilag kinőttek a kis nyugdíj keretéből. Határozottan nélkülözött. Sőt nem hagy nyugtot az a sejtés, hogy tegnap már lakása sem volt. Az este tizenegykor keresztüljöttem a sétatéren. Egy pár súlyos betegemet akartam még megnézni. Egy padon ült. Sohasem láttam kint ilyen időben. Megállított valami. Mit csinálsz itt, bátyám? Nem szólt. Közel hajoltam.—Halló, öregem!—Nagyon oda volt.

SEREGEINK A NYUGATI FRONTON—Nehéz ágyunk az angol-francia állásokat lövi

—Te vagy, Jánoskám? Köszönöm... Elszédültem egy kicsit. Bolond dolog, de elszédültem. Te tudod, hogy megy az...

—Tudom, de azt is tudom, hogy ez nem jól megy így. Ne légy már olyan makacs. Magam írok Zsenkónak, hogy jöjjenek utánad. Igy nem hagylak! Ott a helyed a leányod mellett, akár akarod, akár nem. Kemény voltam hozzá. Azt hittem akkor, hogy nagyon sajnálom, hogy jobban már nem sajnálhatnám...

—Jó fiú vagy, okos ember vagy, de ebbe a dologba csak puja vagy... Látod, úgy áll ám a dolog, hogy épen útban vagyok Zsenkóékhoz. Az éjféli vonathoz indultam... Már nagyon zaklat. Itt a levele. Szivére tette a kezét. Lehet, hogy igaza van. Hát legyen nektek lud, ha kövér... Megyek. De látod, elszédültem egy kicsit... Ne törődj velem Jánoskám, ne...

Összecsuklott. Behozattam a kórházba. Hajnalra agonizált. A zsebébe kerestem a Zsenkó címét. Volt nála: két vas hatos, egy zsebkendő, az a kicsi kés... Abba a zsebbe, ott a szive fölött, ahova mindig mutatott, nem volt semmi. Még egyszer, szinte csak magának mondta a doktor:—semmi...

SEREGEINK A NYUGATI FRONTON—Megérkező nehéz ütegek

AZ ÁTLAGEMBER

REGÉNY. IRTA: RÓBERT HUGH BENSON (19)

ANGOL EREDETIBŐL FORDÍTOTTA: KÁLMÁN GYÖRGY

Percy jóformán csak egy héttel ezelőtt egy löncs alkalmával ismerte meg jobban a leányt és ma látta először estélyi toalettben. Valóban bájos volt. (Helén különben előre megmondta, hogy nagyon tetszeni fog Percy-nek.) Üde, arányos termete volt és meglepő fesztelenséggel mozgott. Az arca kicsi, majdnem háromszögletű mint a macskáé, szeme búzavirágszínű, hosszú, fekete szempillákkal, fogai, nyaka és karja vakító fehérek.

—A maga édesanyja valóban nagyszerűen csinálta—felelte.—Ugy örülök neki, hogy maguk megtartják a cselédek bálját. Nem értem, hogy tudják egyes szomszédaink úgy elhanyagolni... Igaz, tudja már a beszédét?

—Ah!—sóhajtotta Percy.—Talán majd csak sikerülni fog. Próbáljuk meg. Azzal fogom kezdeni, hogy mekkora öröm együtt látni ennyi jóbarátot (könnyű hangsúly a „jóbarát‟ szón). Én ugyan nem szoktam meg a nyilvánosság előtt való szereplést, de most nem kerülhetem el azt, hogy miután apám gyengélkedik, én ne intézzek néhány szót önökhöz azok... azok részéről...

—Igen, akik idegen létükre oly barátságos fogadtatásra találtak ezen a környéken. Mert az anyám kivánja, hogy ezt bevegyem a beszédembe. Én ugyan nem akartam, de ha már kell...

—Köszönöm—folytatta Percy.—Mindazonáltal jóleső érzéssel—ne mondjam inkább úgy, hogy „elégtétellel‟—(tudja ezt a szót használni a király is?)

—Akkor tehát—nagy elégtétellel gondolok arra, hogy habár mi a személyünk szerint idegenek vagyunk is ezen a vidéken, legalább a családunk nem az. A családunkat ősidők óta mindenki tisztelte ezen a vidéken—ez lesz a beszéd tartalma Miss Marridon.

—Helyes. És most hogyan fogja befejezni? Mert tudja, az utolsó mondat mindig a legfontosabb. Másképen megtörténhetik az is, hogy nem tudja majd abbanhagyni. És akkor mit csináljunk?

Percy végtelen nagyra volt önmagával. Tuda[Pg 19]tára ébredt annak, hogy mindeddig nem értette meg kellőképen azt, hogy mekkora jelentősége van vagyoni viszonyaik megváltozásának. Néhány hónappal ezelőtt még vendég minőségében sem vehetett volna részt valamelyik vidéki úricsaládnál a cselédek bálján. Most pedig itt ő a házigazda és egészen jól érzi magát a szerepében és fesztelen leereszkedéssel forgatja meg Gladwin asszony hengeralakú derekát.

Miss Marridon is nagyon tetszett neki. Mindig megcsodálta fesztelen viselkedését, különösen most, hogy oly közvetlenséggel érintkezett vele, mint soha más nő őelőtte. Szupé előtt újra együtt táncoltak; és mikor a szupé ideje elérkezett, örömmel vette észre, hogy alig néhány hellyel lejebb ül James mellett. Mikor az imént kint ültek a hallban, az a gondolata támadt, hogy beszélni fog neki Miss Farhamról. De mégsem beszélt. Attól tartott, hogy nem fogja megérteni őt.

A vasoszlopos, kövezett padlós cselédek hallja zászlódiszben pompázott. Két hosszú asztal süteményes tálaktól görnyedezett. A tűzhely fölött zöld levélkoszorúban óriási vörös paizs függött, fehér vattával kirakott felírással: Isten hozott. Egy tucat ember szolgált fel sorjában és a vacsora kőzepén egy koromfekete hajú ember—(Given úr,—aki a kastély óráit kezelte—mint Percy hallotta hölgyétől, Gladwin asszonytól)—tréfás dalt énekelt. Charles kisérte zongorán.

—Percy úr, Helén kisasszony... Ladies, and Gentlemen—kezdte és pompás kis beszédet vágott ki sok találó szellemességgel és minden sértő kitétel híjával. Sajnálattal emlékezett meg bőkezű gazdájuk távollétéről, de sietve tette hozzá, hogy Percy úr is „párját ritkítja minden idők házigazdája között, mint ma este mindenki tapasztalhatta‟. (Erre a kiszólásra mély csend támadt, majd meg hangos felnevetés.) Underhill úr pedig tisztelettel párosult humorral beszélt tovább. Mindenkit belevett beszédjébe. Miss Marridon neve hallatára tapsorkán tört ki, amit a fiatal leány bájos mosollyal viszonzott. A rektorról és a feleségéről—bár ők már nem voltak jelen—azt mondta, hogy „a legújabb idegenek a plébánián, akiket mi már mindnyájan barátságunkba fogadtunk‟. Helént pedig a fiatal ladynek nevezte, „aki egyszerre meghódította valamennyiünk szivét‟. Csupán Brandreth-Smith asszony nevét nem kisérték díszítő jelzők. Őt csak tiszteletes hálával emlitette, mint akinek méltóságos alakját úgy sem emeli a dicséret. Végül a családnak és az egybegyült vendégeknek egészségére ürítette a poharát.

Azután Sharpe úr állott fel—Brandreth-Smith úr inasa, a háztartás legújabb szerzeménye—és száraz, virágtalan nyelven teljesítette kötelességét. Éltette Gladwin asszonyt és Underhill urat és figyelmeztette a társaságot, hogy ez a nagyszerűen sikerült mulatság—természetesen Brandreth-Smith úr és asszony bőkezűsége mellett—az ő fáradhatatlan rendezésük eredménye. Majd a vadőr szólalt föl és a háztartás tagjainak egészségére kocintott. Végül Underhill úr köszönetet mondott önmaga és Gladwin asszony nevében a vendégeknek szives megjelenésükért és ekkor Percyre került a sor.

Ez volt a legelső alkalom életében, mikor nagyobb hallgatóság előtt kellett beszélnie. Kezével az asztalra támaszkodott, szemét pedig az előtte levő virágcserépre szegezte és elmondta mondókáját. Ködbeborult előtte az egész szoba, kivéve Marridon kisasszony mozdulatlan arcát. Csak őt tartotta szem előtt a beszéd kezdetétől a végéig. Maga sem tudta miért, de fontosnak tartotta, hogy az ő jó véleményét kiérdemelje. Eléggé sikerült is ez az első felszólalása. Mikor befejezte a szót és leült, hangos taps keletkezett, ő pedig remegő kézzel nyúlt vörös borral telt pohara után. Azután Mabelre nézett és félénken mosolygott. A leány nyiltan visszamosolygott rá. Mikor pedig később táncba vitte, így szólt:

Sokáig ébren feküdt az ágyában az éjjel, vagy inkább reggel felé, mikor nyugovóra tért, a szivét pedig megdobogtatta a bor és az indulat.

Tűzzel táncolt egész éjfél után két óráig. (Mabel félórával előbb visszavonult.) Azt a látszatot akarta kelteni Mabel előtt, mintha csak a táncolók előkelősdi mozdulatai fölött mulatna, pedig valóban kitünően mulatott. A régimódi táncok járták itt még, valcer valcer után és ő az egyik cselédleányt a másik után forgatta meg, a skót tánc közben pedig ő ujjongott leghangosabban.

A tánc és zene láza átment a vérébe és most, hogy hűvös vánkosokon nyugodott, ott lüktetett a fejében ritmusa.

Reggel mire felébredt, a nap már magasan állott és James—mintha csak nem is lett volna azonos a tegnapi csapongó jókedvű Jamesszel—a legkifogástalanabb önuralommal végezte szolgálatát és épen odavitte ruháját az ágy mellé.

James szemét kék karikák övezték. Percy arra gondolt, hogy ő ugyanilyen lehetett az éjjel lefekvés előtt.

—Beh szép mégis ez a világ!—kiáltotta Percy, mert arra gondolt, hogy reggelinél találkozni fog Mabellel.

II.

—Ah!—szólt Hilarius atya, mikor belépett a barátok társalgójába.—Ön van itt, Main úr? Hogy érzi magát?

Aznap este tartották Marstonban a cselédek bálját, de a két ember közül természetesen egyik sem tudott róla. Percy már legalább két hete járt utoljára a kolostorban, akkor sem tett említést a dologról. Main úr most civil ruhában még szánalmasabban festett, mint azelőtt, s legjobban az olyan tiszteletreméltó idősebb urasági inashoz hasonlított, akinek rosszra fordult a sorsa. Készen vett sötétszürke ruhát hordott, felálló gallérral és széles, fekete nyakkendővel, mely egészen eltakarta ingét. Cipője eleje felállott, mintha egy-két centiméterrel hosszabb lett volna a kelleténél. Halványan mosolygott, mikor a barát kezet nyújtott neki, de ez a mosoly is hamar eloszlott jóságos arcáról.

—Nem, atyám. Minden címet felkerestem, amit ön adott. De sajnos egyiknél sem volt számomra alkalmas állás.

A szerzetes bólintott. Main úr pedig izgatottan dörzsölte össze hosszú kezét és folytatta.

—A minap említést tettem arról, hogy van egy kevés megtakarított pénzem. Ez igaz. De nagyon kevés. Most, hogy összes számláimat kifizettem, alig maradt harminc-negyven fontom... Azt azonban nem említettem, hogy a feleségem könyvet írt...

—Nem.... Pedig a könyvet rögtön elfogadták és csinos összeget fizettek érte a feleségemnek. De... én nem tudom helyeselni a könyv tartalmát. Nagyon kíméletlenül írja le benne néhány ismerősünket.

SEREGEINK A NYUGATI FRONTON—Angol foglyok beszállítása

Kultura

SZÍNHÁZI ESTÉK

GÖRÖGTŰZ

HEVESI SÁNDOR HÁROM FELVONÁSOS VÍGJÁTÉKA
ELŐSZÖR ADTÁK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN MÁJUS 3.-ÁN

Hevesi Sándor premiérjére mindig kiváncsi várakozással megy az ember, nem mintha már maradandó értékű, nagy színpadi munkák jelölnék az útját, sőt épenséggel nem ezért, hanem az ellenkezőjéért; mert tőle mindig remélhetni a meglepetést titokban, hogyha egyszer a benne élő színpadi iró eléri a színpadi teknikust, rendezőt, dramaturgot. Elsőrangú színházi ember, kit frázisok nélkül is lehet európai mértékkel mérni s ha a színpadi író igénytelen is a benne élő színpadi teoretikus mellett, azért érdekességnek se utolsó vele mint íróval szembenállni. Igazi modern ember, gyors, eleven s ha könyvtárakra menő fóliánsokat is böngészett már át, inkább cikkeket ír; Shakespeareról is, Molierről is, a színpadról is, mint fóliánsokat. Rendez operát, görög tragédiát, Shakespearet s bohózatot s ha kell operettet is bizonyára. Eddig természetesen csak adminisztrációs munkában láttuk s hogy van-e színházi programja; ebből a rendező keveset mutathatott. Egyszer lobogtatta meg a régi Thália alakulásokon, hogy mit is akarna, de csak rövid ideig. Körülötte fiatal írók, szinészek álltak, akik ma már beérkeztek s nevükből rakéta vált. Akkor különös nevek cikáztak a levegőben, de aztán minden forrongás megnyugodott, kiérdemesült és elaludt s ma a kitünő Hevesi Shakespeare mellett néha groteszk háborús klasszikusokkal találkozik össze.

Uj vígjátéka, a Görögtűz, a színpad világát rajzolja, azt az életet, melyben minden tűz, láng, de csinált tűz, rakéta. Ebbe a színdarabba is egy kívülről jövő ember hozza az igazi életet; egy vidéki földbirtokos, ki Genfben egyetemi tanára a pszikológiának. Ez az Adorján nevű úr beleszeret a híres színpadi csillagba, Murányi Évába s mikor megkéri a kezét, egyszerre előugratja komoly szándékával a színésznő mellett próbálkozó csélcsap udvarlókat s a fiatal báró is, az író is komolyan versenyezni kezdenek Éva kezéért. Ennek a három kérőnek a helyzete adja a vígjáték összes bonyodalmát. Jól kipróbált, vígjátéki trükk, franciás könnyedséggel tartva, de operettes stílusából hiányzik a szellemesség, a könnyedség. Legnagyobb részében teljesen agyoncsépelt; ismerős helyzetekkel, alakokkal találkozunk. A darab egészében szintelen és még a célját se éri el; előre látni az egyszerűen bonyolított cselekményt, nem is érdekes, nem is mulattató. Még az átlag-közönséget is fárasztani és untatni fogja, sőt talán épen az átlag-közönséget igazán. A darab bizonyára nem a fiatal Hevesi Sándort reprezentálja, kinek más szándékai voltak a színházzal s hisszük, hogy ma is vannak. Hogy a vígjáték legtöbb szereplője kiesett akarva nem akarva a darabból és keservesen, esetlenül feszengett a helyén, azért most ez egyszer az iró Hevesi Sándor a felelős és nem a rendező.—c.

Oláh Gábor: Balgatag szerelem. (Elbeszélések.) Az új magyar irodalom egyik legérdekesebb és értékesebb egyéniségével rövidesen „Arcképsorozat‟ rovatunkban foglalkozunk. Oláh Gábor elhelyezkedése, sikerei és csalódásai igazi korkép abban az irodalmi tülekedésben, amely a pompás jelszavak mellől sohasem tudta lekapcsolni az egyéni érvényesülést. Nem is akarunk elébe vágni ezzel a rövid lélekzetű kritikával Oláh Gábor arcképének, amely tanulságos és kimerítő lesz, de mégis foglalkoznunk kell legújabb kötetének elbeszélésével, ha másért nem, azért, mert manapság ritkán akad kezünkbe becsületesen megirt könyv. Nem úgy értjük ezt, mintha minden morális elvünkkel viszhangzó írásművet becsületesnek tartanánk és becstelennek minden olyant, mely az ellentétes világnézletet szolgálja. Mi becsületesnek tartunk minden írást, melynek írója nem adta el meggyőződését sem pénzért, sem az olcsó tömegnépszerűségért. Oláh Gábor tragikuma épen az, hogy még jóbarátainak sem tudta eladni magát; a magyar puszta förgetege lázong benne és a Hortobágy délibábjának pókhálós szinein is tud olvadozni. Mélyre hangolt, szubtilis líra és vad, zúgó szenvedély a két szélsősége,—olykor degenerált, sápadt, szenvedő magyar úr, olykor durva, konok, trágár paraszt—de mindig őszinte a maga egyenes módja szerint. Mondanivalóját nem csiszolja, nem válogatja, a testiség igáját szinte dicsekedve viseli, erotikus és szabadszájú, majd betegesen halk és gyöngédszavú, Nyugat kultúrája megremegteti szilaj vérét, el tud lágyulni érzékiesen puha szentimentalizmusba (Balgatag szerelem) és nekivadultan száguld magyar vére a leggyönyörűbb, mostanság megírt magyar novellában (Vass Mihály jó napja). Sajnáljuk, hogy a vidék zsurnalisztikájának is tett engedményt. „A kém‟ cimű novellája például primitíven köznapi, feldolgozása, humora a régi vidéki újságok „Csarnok‟ rovatára emlékeztető és azt jelzi, hogy Oláh Gábornak nagyon is kell figyelnie irodalmi fejlődése kontinuitására. Szertelensége a jó ízlés határait surolja s a szuggesztiv kulturáltság és ösztönös kulturátlanság kevés írónkban jelentkezik olyan bizarr szuverénitással, mint Oláh Gáborban. a. j.[Pg 22]

Szemere György: Két leány. Regény. A regény, ahogy gyerekkorunkban élveztük, voltaképen kiveszett. A mese bűbájos változatossága, pazar szinei, fantasztikus valószinütlenségei Jókai óta valósággal a mesevilágba süllyedtek vissza. A realitás hideg keze és éles szeme az életet tépdesi és láttatja, s az újabb magyar regényirodalom (de meg e külföldi is) vagy úgynevezett szórakoztató, limonádés szerelmi históriákat ad, vagy véresen torz valóságokat. Az analitikus regények sem követik Bourget valamikor annyira divatos útját, analízisük viviszekció, kegyetlen boncolása vérző sziveknek és lázadó érzékeknek. Szemere György újabban mesélni kezd. Romantikus módon, de nem ösztönös, hanem tudatos fantáziával. Nyilván valami külön képet alkotott magának a modern magyar olvasóközönségről és valahogyan a mai magyar társadalmat is ilyen tudatos prizmán keresztül látja. Nem akar elmaradni a divatos áramlatoktól, de nem is tud lépést tartani velük. Ezért mindig szép, igaz és természetes, ahol a magyar életet írja le és erőszakolt, elkényszeredett, mihelyest úgynevezett újszerűt akar adni. „Két leány‟ cimű regénye pompásan indul, erős, jellemző szinekkel, magyar humorral és régi jó, tiszta levegővel s az olvasó és kritikus nem tudja elképzelni, miért kellett a turáni tendencia és az okkultizmus zavaros misztikumába fulladnia. A regény első része: a régi Szemere György—a második: olyan valaki, aki nem akar elmaradni az újabb nemzedék raffinált előretörései mögött. Holott Szemere György akkor nem marad el, ha talentuma saját gyökerétől lombosodik. Vannak talentumok, amelyek nem birják az átültetést és nem türik az idegen napot. a. j.

Pásztor József: Rangosan. (Alföldi történetek.) A vérbeli magyar írók figyelme az utóbbi években feltünő módon terelődött a népélet felé. Volt régebben is divatja a „népies elbeszélések‟-nek, de ezek az elbeszélések a régi népszínművek kurtított kópiái voltak, hazug romanticizmussal, émelygős frázisokkal és lehetetlen viaszfigurákkal. A modern magyar írók a nép lelkének egyszerűségét lesik el, azt rögzítik meg, ahogyan ebben az egyszerű, de fényes síkban visszatükröződik a modern élet reflexe. A visszatükröződés az író szeme szerint változik, hol durvasággá, hol trágársággá, hol finom, tiszta lelkiséggé. A két véglet itt Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza, mindakettő őszinte és tisztán lát, de Móricz többnyire csak a zordat, a testiséget látja tisztán, Gárdonyi a magyar lélek tiszta, ősi szépségeit s ez a látásuk dönti el irodalmi poziciójuk értékét is a jövendő itélőszéke előtt. A tanítványok ízlésük, hajlamuk és talentumuk szerint egyik vagy másik iskolához sorakoznak s bizony gyakran a fegyelmezetlen végletek torzításába esnek. Pásztor József eleven és mindig friss talentumát épen lapunk hasábjain, egyik könyvéről írt kritikánkban mi tereltük a népélet felé. Tősgyökeres magyar ember, akit sokszor emlegetett mostoha irodalmi viszonyaink egy időre a divatos, felületes és léha novellisztika felé sodortak—ötletes, érdekes dolgokat produkált itt is, de nem mélyedhetett el abban a frivolításban, amiben maga sem hitt. Ez a kötete, a „Rangosan‟ biztosan és tisztán mutatja magyar szeme visszatükröző képességét. Gyengéd és ártatlan humorú fényt vetít felénk, jólesőt és könnyű mosolygásra késztetőt. A parasztlélek egyszerű síkján tömérdek szines, élénk, változatos képet mutat írói kaleidoszkópja, forgatjuk, élvezzük, nem unjuk meg,—mondhatnám gyermekiesen tiszta az örömünk, hogy valami ilyen komor felhőtlenség nélküli szépségekre akadtunk és eszünkbe se jut, hogy a magyar lélek mélységei és csodálatos magasságai nem tárultak elénk. „A harang‟ cimű novelláját kivesszük ez alól az általánosítás alól, ez a novella kikivánkozik a kaleidoszkóp színes, de szűk perspektívájából mélységesen igaz, meghatóan emberi és magyar vonatkozásaival. Azzal biztat, hogy az író is meg tud szabadulni, ha akar, azoktól a korlátoktól, amelyeket talentuma elé a könnyű siker és a vasárnapesti gyönyörködtetés hívságos vonzósága emelt. a. j.

Molnár Jenő: Amit csak ketten tudnak. A mai átlagirodalom úszik az erotikában; ennek a novelláskönyvnek a címe is ékesen hirdeti, hogy a kötetben bévül milyen írásművekkel találkozunk. Molnár Jenő egészen névtelen és jelentéktelen író s csak azért írunk róla minden értéktelensége mellett is, mert megjelenése a mai viszonyokban tipikus. Teljesen napi fogyasztásra szánt novellákat tartalmaz a kötet, agyonírt témákat variál a szerző s még a megírásban sincs semmi újság, pedig ezzel meglehetősen elkényeztetnek bennünket a modern írók. Stílus-és formaérzéke van a modern átlagirodalomnak is, de Molnár Jenőben nemcsak hogy gondolat nincs, de a formája s a stílusa is gyatra, szürke. A novellák egymás mellé sorakoznak, meséjük előre ismert, agyoncsépelt, egyik se emelkedik a másik fölé s ha Maupassant minden kiválósága mellett se számítjuk a klasszikusok legelejének, ezekkel a hatodrangu XX. századbeli fiók-Maupassantokkal mitévők legyünk? —c.

BEKÜLDÖTT KÖNYVEK

Huss Richárd: Ne bánts...! Magyarországi német háborús költészet (1914—1917). A debreceni m. kir. tudományegyetem népszerű főiskolai tanfolyamán tartott előadások 15. száma. Csáthy Ferenc könyvkereskedése. Debrecen, 1918. Ára 7 korona 20 fillér.

Müller Jenő: Világosság a páholyban... Az Érseki Lyceum nyomdája Eger, 1918. Ára 2 korona 40 fillér.

Bársony István: Az erdő könyve. Budapest, 1918. Erdei élmények és elbeszélések. Singer és Wolfner kiadása; ára 6 korona.

Pásztor József: Rangosan. Alföldi történetek. Budapest, 1918. A Táltos kiadása; ára 7 korona.

Hétről-hétre

GLOSSZÁK

A hercegprímás a Regnum Marianum céljaira 100.000 koronát adományozott. Mi általában nem foglalkozunk jótékony cselekedetek dicsőítésével, akkor sem, ha főpapjaink az adakozók. Adakozni a fölöslegből: kötelesség. S ha kinek nincs több koronányi feleslegénél és ennyit ad—adománya lelki értékben a milliók feleslege mellé kerül. De a hercegprímás példaadása más megítélés alá esik. Régóta figyeljük adakozásait s ma már nagyszabású, egységes jótékonysági akció bontakozik ki előttünk. Logikus fővel, a kort megértő higgadt lélekkel és okosan érző szívvel szervezett akció. Nem hézagok bevakolása, túltengő könymirigyek ideig-óráig tartó eldugaszolása kisebb-nagyobb összegekkel, hanem előre lendítése hosszú időre és messzi távlatokra, senyvedő intézményeknek, meg nem alapozott életrevalóságoknak; talpraállítása gondokkal küzdő szervezeteknek. Csernoch János látszólag hideg szemmel nézi az életet, voltaképen pedig az okosság és praktikus fölény szuperpluszával. Áttekintése és koncepciója van, csodálatos józan érzéke a keresztény praktikumhoz, ami csak hosszú élet átgondolt tapasztalatain szűrődhetik keresztül. Legújabban a Regnum Marianum-ra esett figyelme. Nemcsak arról nevezetes ez a szivünkhöz közelálló intézmény, hogy ott adják ki és szerkesztik testvérlapjainkat a „Zászlónk‟-at, „Nagyasszonyunk‟-at, „Kis Pajtás‟-t, hogy egyideig lapunk is tulajdonába tartozott s ma is lelki szoros rokonságot tart vele, hanem arról is, hogy otthont nyújt a budapesti kath. hittanárok egyrészének, még pedig családias, testvéri, tiszta, boldog, munkás otthont. S a hercegprímás sok-sok papja él még otthontalanul e kísértő kőrengetegben s a hercegprímás a Regnum Marianumot most nagyszabású koncepcióval kiemeli csendes rejtekéből és korszakos alakulás középpontjává avatja. A levél, mellyel adományát kiséri, fejedelmi szózat és fejedelmi igéret. A fővárosi hittanárok állandó otthonának meg kell teremtődnie. A Regnum Marianum szellemének vonzó köre a fejedelmi szózattól és ténytől újabb akcióra tágul. A hitoktatás intenzitása és hatékony ereje a jövő nemzedék keresztény lelkiségének egyetlen biztosítéka. Az otthontalan hittanárok egységes, meleg, bensőséges otthonba tömörítése régi programja a Regnum Marianum vezetőségének is. A hercegprímás most rajtuk, nemes munkájukon felejtette mindig éberen figyelő szemét. S ahol ez a nyugodt, gondolkozó szem megpihen,—az megérzi a kéz áldását is. A Regnum Marianum kis köztársaság, különlegesen kialakult katholikus életközössége a hercegprímás adománya révén hivatalos pecsétet kapott és meghívót újabb, nagy feladatokra. Biztos, hogy az új feladatok miatt örül elsősorban a fejedelmi ajándéknak, mert minden egyes tagja erős, elszánt harcosa a hitnek és szerető barátja az ifjúságnak. Budapest hitoktatásának egységes szervezése, Budapest jövő keresztény generációjának, a keresztény intelligenciának megmentése nem budapesti, nem is esztergom főegyházmegyei kérdés, hanem elsőrangú országos érdek. A hitoktatók nagyszabású otthonának megteremtése a Regnum Marianum szellemében közös ügye a magyar katholikus világnak. A hercegprímás ezt a sürgős, égető feladatot ismerte fel és kinyújtotta segítő kezét. Másokon a sor, hogy kövessék példáját. Ez nem jótékonyság, nem is szeretjük ezt a szót használni, ez kormányzati bölcseség és mérhetetlen erkölcsi haszonnal járó befektetés. Ezért és csakis ezért írtunk—szokásunktól eltérően—egy, mindezek nélkül is nagylelkű és jelentős főpapi adományról. a. j.

Hatósági ruha és cipő. Apránként feleszmélnek kormányzóink s két rendelettel elibeállanak a vér-és aranyelmélet zsebrákjainak. Lesz olcsóbb ruha és olcsóbb cipő. Egyelőre ruhát csak korlátolt számban kaphatnak az arra legjobban rászorulók, viszont a cipőuzsorát egyetlen szorítással megfékezik. Így azután lehetővé válik, hogy pap, tanító, jegyző s egyéb hivatalnok egy hónapi fizetésének feláldozásával már vehessen egy pár cipőt, amelynek megvásárlására egy hónappal ezelőtt negyedévi fizetésre volt szüksége. Lehet lesz majd, hogy a kereset után élő művelt középosztály valamelyik páriája a feleségének és gyermekeinek is kiutalhasson egy-egy cipőfejelést vagy talpalást s az se lesz ritkaság, ha eső idején szárazlábbal ússza meg az uccát. Mi csupán arra az egyébként igen egyszerű kérdésre várnánk feleletet, hogy miért vártak a rendcsinálással negyedfél esztendőt, amikor a háború kitörésekor egyszerre mindent le lehetett volna foglalni s meg lehetett volna rendszabályozni. Emlékezünk arra, hogy derék közvetitőink azon időben még kábultak voltak a rémülettől, azt hitték, hogy becsületeseknek muszáj lenniök, mert máskép felkötik őket. Akkor még birtak volna velük. Azóta azután már rájöttek arra, hogy nekik ez a háború tulajdonképen csak az ő diadalmas offenzivájuk ellenünk és szokásuk szerint megint győztek. Hogy ezután lassúbb lesz a tempó, az már alig használ az áldozatoknak.

A király Stemmer László árkászkapitány jelentését fogadja a harctéren

Báró Stöger-Steiner közös hadügyminiszter most ünnepelte negyvenéves szolgálati jubileumát

A megszállott velencei tartományból. Olasz leány a kútnál

Tompa irodalmi hagyatéka. A virágregék és hazafias allegóriák szelíd szavú költője halála előtt néhány héttel egy könyvalakú, fekete pecsétes csomagot küldött a jászóvári premontreiekhez megőrzés végett. Közülök többel jó barátságban volt, Rozsnyón sokszor felkereste őket. A plébániai anyakönyvlapokból készített burkolatra maga jegyezte fel óhaját, hogy a csomag 50 év múlva bontandó fel, kiadásából eredő jövedelem a Tud. Akadémiát illeti. Az 50 év folyó hó 15.-én telik le és pünkösd harmadnapján a jászói országos levéltár egyik érdekessége a nyilvánosság elé kerül. Mi van a szerető gonddal őrzött csomagban? Gyulai Pál és Lévay József nyilatkozatai szerint Tompa kortársaira vonatkozó anekdoták és persziflázsok, egykorú eseményekre vonatkozó egyéni bírálatok, melyeket a költő nem akart akkoriban napvilágra juttatni, nehogy özvegyen hagyott hitvesét kellemetlenségek érjék. Aligha csalódunk azonban, ha oly költeményeket is várunk, melyekben Tompa honfiúi bánatát leplezetlenül megírta költészetének ama korszakában, amidőn a cenzúra miatt csak fátyol alatt mutogathatta allegóriáiban az elnyomott nemzet sebeit. Bármi legyen a titokzatos könyvben, közvetlenül és vonatkozásaiban sok érdekességet igér Tompa életének utolsó szakából.

A kútnál. H. R. hadnagy írja az olasz harctérről az alábbi sorokat: A megszállott velencei tartományban egy olasz város határában tanyázunk. A front innen 50-60 kilométerre van; mi biztosító szolgálatot teljesítünk. Az itt elmenő hadiutat biztosítjuk az utánpótlás számára. Hosszú ideig nem volt semmi különös dolgunk, csendben töltöttük a napokat és azalatt „kulturmunkát‟ végeztünk. „Megszelidítettük‟ az olaszokat. A lakosság egyik része elmenekült a visszavonuló olasz hadsereggel, a másik rész pedig itthon rekedt, de sokáig nem mert a rejtekhelyekből előjönni. A vízhiány kényszerítette az elrejtőzködött, bizalmatlan lakosságot, hogy megkezdje újra a mindennapi forgalmat. A városnak nincs vízvezetéke, néhány kút látja el vizszükségletét.[Pg 25] A legjobb és legbőségesebb vizet pedig az a kút szolgáltatta, amely a mi tartalékállomásunk közelében volt. Két öreg, töpörödött olaszt küldtek ide a kúthoz, hogy kikémleljék a helyzetet. Ezeket úgylátszik arra szánták, hogy az „emberevők‟ e vén csontokat falják fel először. A következő napon két idősebb asszony merészkedett a kúthoz és ezek is jó híreket vittek haza. Az ellenséges katonák nem eszik meg az olaszokat. És egyszer csak annyira helyreállott a bizalom, hogy két szép olasz leány tünt fel a kútnál. Ezek voltak aztán az igazi békekövetek. Teljesen helyreállott a bizalom, mi is bementünk a városba és az olaszok is szabadon jártak-keltek benne. Rövidesen eltünt minden nyoma az ellenségeskedésnek. A mult héten már „tarka délutánt‟ rendeztünk a kútnál. Olasz lányok és asszonyok nevettek a mi katonáink tréfáin. Ezt a nevezetes kutat lefényképeztük és bemutatjuk önöknek is.

Gabona. Milyen bűvösen hangzó szó lett ez a háború alatt. Valamikor földszagot hozott a szalonba, most pedig kenyérillatot érzünk utána. Mindnyájan elismerjük, tudjuk, hogy ez a föld legdrágább kincse, az ég áldása. Búza, rozs... kenyér... A milliók itthon és az idegenben a nap minden órájában ezekre gondolnak. Népek sorsa, birodalmak jövője, azon fordul meg, hogy van-e kenyerük? A hadviselésnek is ez a legfontosabb fegyvere. A kenyér legyőzi az ellenséget. Ukrainából vonatok, hajók hozzák a gabonát és rövidesen megérik a román béke vetése is. A román malmokban a központi hatalmak számára őrölnek. A béke olajágának is kenyérillata van...

Tábori tüzérsiremlék az olasz harctéren

A Nővédelmi Bizottság megalakulása. Báró Hazai Samu vezérezredes előadást tart a hadseregnél alkalmazott nők munkájáról

Szerkesztői üzenetek

Sötét világ. (R. B-a.) Elt-e valaha ember e világon, aki nem látta sötétnek maga fölött az eget? Mily borzalmas sötétségbe sülyed olykor a lelkünk világossága, árnyékká válunk benne, elnyúlunk a földön tompa érzésnélküliséggel és nem hiszünk a virradásban. Vagy elértnek hitt célunk előtt hideg kéz markol könyörtelenül a szivünkbe, kemény láb tapodt feszült idegzetünkre, hogy megdermedünk és látnunk kell, mint ragadja el más az esengve várt babért. Vagy utat törtünk naiv, romlatlan lelkesedéssel, véreztünk és verejtékeztünk, kezünk eldurvult a csákányozásban, éheztünk, fáztunk, lerongyolódtunk, kigúnyoltattunk, arcul verettünk, de hittünk abban, hogy szükség van ránk, hogy az út, amelyen ázunk-fázunk, megaláztatunk, az igazsághoz vezet—és amikor puha talajhoz érünk, ritkul az erdő, kisüt a nap, gazdag aratás kinálkozik: honnan-honnan nem előretör az eddig henyélők, kételkedők, ügyeskedők serege, rozsdás, kicsorbult csákányunkat kineveti és aratógéppel arat, míg mi kimerülten ülünk az útszélen és elsötétedik a szemünk és összeszorul a szivünk. Már süt a nap, reng a vetés, de valahogyan nem így képzeltük úttörésünk végét, valahogyan nem ilyen aratókat vártunk—higyje el, az ilyen állapot több a sötétségnél is: ez a homály szürke bizonytalansága, melybe energiánk csüggedten, fásultan oszlik fel. Sötét világ? Csak annak lehet sötét világa, aki eltelik enenhiúságával, hívságos ambícióival, aki szegényes emberi életét középpontjává teszi a mindenségnek és nincs támasztéka a végtelenség felé. Elbukik sokra becsült Énjének egyetlen komoly akadályában, mert Énjét szent és sérthetetlen fenségnek nevelte. Az ön sötét világa csak futó árnyék és bárányfelhő, gyöngéd szoktatás a mélyebb homályhoz s még ezt' is el kell érnie, mielőtt reá nehezednék a sötétség. De ne feledje, hogy az Istenember a Getsemáni kertben az emberi élet legsötétebb keserűségével telt kelyhét fenékig kiitta az Úr akarata szerint és gondoljon felmagasztosult arcára, szép, szelíd és bátor szemére, ahogyan a poroszlókra nézett: Kit kerestek?—Én vagyok! Álljon csak hívő, keresztény lélekkel a sötét napok nyomasztó kisértései, az élet árnyékporoszlói elé és Krisztusra gondolva mondja: Én vagyok! Arcra fognak borulni s ha elfogják is, ha halálra viszik is—az örökélet napját nem zárhatják el lelkiszeme hivő sóvárgása elől.

L'art pour I'art. Sok üde kedvesség van írásában. A téma persze banális, sokszor megírt, a fiatal leányok ritkán mennek el ilyen téma mellett íratlanul, de ön a régi témában is tudott új eszméket találni s ez némi reményt nyújt fejlődéséhez.

A kapitány. (L. A.) Nagyon is émelygős szentimentalizmus. Nem biztathatjuk.

Péter. (T. A.) Feltünő jó kvalitások vannak benne. Mielőtt közölnők, szeretnénk többet tudni írójáról és többet is olvasni írásaiból. Irjon részletesen eddigi tanulmányairól, törekvéseiről, életpályájáról és küldjön be egy-kettőt még akár újabb, akár régebbi dolgozataiból.

T. B. Torna. Utána nézünk. A kép beküldője közelebbi adatot nem nyújtott, de most kérdést intéztünk hozzá.

Szines üveg. Igaza van abban, hogy az ifjúság szines üvegen át nézi a világot. De épen ez az ifjúság szépsége s eszünk ágában sincs, hogy megfosszuk tőle.

Ny—i. „A kutya és a férj‟ cimű novellát nem közölhetjük. A kutya intelligenciája tendenciózusan emelkedik a férjé felé s minthogy ön általánosít, mi az összes férjek tekintélyét védjük, amikor a kutya felsőbbségének egyébként meggyőződéses és szimpatikus bizonyítását a feledés homályába sülyesztjük.

R. A. Rákoscsaba. A kérdezett művész azt feleli, hogy forduljon hozzá közvetetlenül. Szivesen látja műtermében a délelőtti órákban.

G. Andor. A rajztanárképzőbe csak érettségi vizsgálattal iratkozhatik be.

Doktor. Kivánsága szerint jártunk el.—Az Arcképsorozat folytatódik. Legközelebb a Zászlónk szerkesztője, a magyar ifjúsági irodalom modern, keresztény lelkű megteremtője: Izsóf Alajos kerül sorra. Szivélyes üdvözlet!

R. K. Debrecen. B. F. főgimnáziumi tanár. Dunántúli.—Ny. J. székely; M. G. felsőtiszaháti; R. P. ungvári; P. M. soproni; B. M. budapesti; A. János székelyföldi; a szerkesztő nyírségi. Az adatok nem születési helyre, hanem arra vonatkoznak, ahol a legtöbb és legértékesebb impressziókat szerezték.

Felelős szerkesztő: ANDOR JÓZSEF Kiadótulajdonos: „Élet‟ Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság

1914., 1915., 1916. összes számai fűzött állapotban 20 K.-ért évfolyamonként kaphatók a kiadóhivatalnál.

TARTALOM: Noe bárkája.—c.—A szociáldemokrácia ellenségeskedése a kereszténységgel. Prohászka Ottokár.—Virágos fák közt fiatal lány megy. (Költemény.) Mécs László.—A budai gyár. (Elbeszélés.) Tarczai György.—Az élet megújulása. Mátrai Rudolf.—Ruzsinszky. (Elbeszélés.) Jancsó Ilona.—Az átlagember. (Regény.) Irta: Robert Hugh Benson; fordította: Kálmán György.—Kultúra: Színházi esték.—c. Oláh Gábor: Balgatag szerelem, a. j.—Szemere György: Két leány. a. j.—Pásztor József: Rangosan, a. j.—Molnár Jenő: Amit csak ketten tudnak.—c.—Beküldött könyvek.—Hétről-hétre: A hercegprímás a Regnum Marianum céljaira, a. j.—Hatósági ruha és cipő.—Tompa irodalmi hagyatéka.—A kútnál.—Szerkesztői üzenetek.

Nyomatott az „Élet‟ Irodalmi és Nyomda Részvénytársaságnál Budapest, I, Fehérvári-ut 15.

Most jelent meg! Most jelent meg!

Ajándéknak alkalmas!

Pompás, hasznos könyv fiúknak és felnőtt ifjaknak!
„A fiatal lány otthon‟ szerzőjének legújabb műve a

„Fiúk könyve‟

Irta: ifj. Gonda Béla. Előszóval ellátta: Prohászka Ottokár.

Tartalom: Útravaló a „Fiúk könyvének‟. Irta: Prohászka Ottokár.—Otthon a családban.—Iskolában.—Engedelmesség, fegyelem.—Erkölcs, jellem, akarat.—Lelkiismeret, kötelesség.—Egyéniség, tehetség.—Önművelés, ízlés.—Pályaválasztás.—Nevelődés a közéletre.—Szociális és nemzeti munka.—Életgazdaság.—Társaság, szórakozás.—Játék, sport.

Prohászka Ottokár Püspök írja a könyv előszavában: „Forgassa minden fiú e könyvet,—tárna az, melyből gyémántok, tükör az, melyből ideálok ragyognak feléje. Aki e könyvet olvassa, kapjon kedvet önmagához, kedvet az öntudatában rejlő egyéniséghez s tegyen, alakítson magából embert. A „Fiúk könyve‟ a fiúknak szól, hogy férfiak váljanak belőlük, kikben az Isten kedve telik.‟

A mű ára postaköltséggel 6 K 30 fillér.

Megrendelhető az „Élet‟ R.-T.-nál Budapest, I, Fehérvári-út 15.

Ifjúsági és műkedvelő színdarabok.

Hatásos, tiszta irányzatú, magyar szellemben, jó magyar nyelven megírt,
a legegyszerűbb eszközökkel is előadható iskolai,ifjúsági és műkedvelő
előadásra rendkívül alkalmas, kedves és bájos kis színdarabok:

Elnökválság. (Szellemes komédia 1 felvonásban.) Irta: Benedek Marcel.
Teréz néni. (Színmű fiatal leányoknak 2 felv.) Irta: D. Lengyel Laura.
Rákóczi lobogója. (Emelkedett hangú történelmi ifjúsági színjáték 1 felvonásban.) Irta: Lampérth Géza.
*Főhadnagy úr sarcol. (Bájos hangú vígjáték 1 felv.) Irta: Lampérth Géza.
A hadiárvák. (Költői ifjúsági színjáték 1 felv.) Irta: Pásztor József.
A Kárpátokban. (Hatásos ifj. színjáték 2 felv.) Irta: Pásztor József.
*A muszka vőlegény. (Aktuális népszínmű 1 felv.) Irta: Pásztor József.
Március 15. (Alkalmi ifj. színdarab 1 felv., 5. kiadás.) Irta: Pásztor József.
A szabadság ünnepe. (Iskolai alkalmi darab 1 felvonásban, 2-ik kiadás.) Irta: Pásztor József.
Az öreg honvéd. (Alkalmi verses jelenet 1 felvonásban, 2. kiadás.) Irta: Balla Miklós.
A hazaáruló. (Hatásos színdarab a forradalmi időkből 1 felvonásban, 2-ik kiadás.) Irta: Erdélyi Zoltán.
Erzsébet királyné emléke. (Alkalmi gyermekszínjáték 1 felvonásban.) Irta: Erdélyi Zoltán.
A honvéd szíve. (Ifjúsági színjáték 1 felvonásban.) Irta: Somlay Károly.
A három királyok útja. (Karácsonyi álomjáték. 1 felv.) Irta: Szilágyi Dezső.
Talpra magyar! (Alkalmi ifj. színjáték 1 felv.) Irta: Majthényi György.

Egy színdarab 1 korona, a *-gal jelzett kettős füzetek ára
1 korona 50 fillér. Az egész sorozat bérmentve, ajánlva, a pénz előzetes
beküldése mellett 13 korona. (Utánvéttel 32 fillérrel több.) Megrendelhető:
az „Élet‟ Irodalmi és Nyomda R.-T.-nál Budapest I, Fehérvári-út 15.

Az „Élet‟ új könyvei!

Endrődi Sándor

A pálya végén

Ára fűzve 7 korona.

A „Tücsök-dalok‟, a „Kuruc-dalok‟, az „Anakreoni dalok‟ költője, ebben a könyvében költői alkotásának legjavát gyűjtötte egybe. Csak azokat a költeményeit vette fel ebbe a gyűjteménybe, melyek az alkotás legszerencsésebb pillanataiban születtek meg az örökkévalóság számára. Gazdag, sokskálájú lantján a magyar érzésvilágot oly mélyen és igazán kifejező dal terem, mint kevesekén azoké közül, kiket szárnyára kapott a hír. Endrődi a meghittség, a csendes bensőség, a derű és melegség költője, akinek minden sora örömet fakaszt az olvasó lelkében.

Rákosi Jenő

A magyarságért

Ára fűzve 7 korona.

Rákosi Jenő, a magyar újságírás nagymestere, a kitünő író, aki az írásművészetnek úgyszólván minden területén alkotott maradandót, „az utóbbi félszázad közéletének egyik legismertebb, leglelkesebb és legérdemesebb vezérszelleme.‟ Hosszú és sikerekben, hatásokban gazdag pályája a magyarságért való szívós küzdelemben folyik és e küzdelem során írt temérdek cikkéből válogatta össze és gyűjtötte ebbe a kötetbe azokat, melyek a mai olvasót a legközvetlenebbül érdeklik. Rákosi Jenő írói egyéniségét egész szeretetreméltóságában tükrözteti ez a könyv.

Kárpáti Aurél

Budai
Képeskönyv

Muhits Sándor rajzaival.
Ára fűzve 7 korona.

„Egy darab itt felejtett mult... Agyonnyomott, besüppedt, copfos tetejű házak, aprók, tarkák és régiek, amelyek fölött álmokat keltegetve jár a hold.‟—„Furcsa, szinte érthetetlen világ ez, de szép és álmokat ébresztő.‟ Budának ebből a bájos-misztikus világából való az a húsz novella és temérdek művészi kép, mely ezt a lebilincselően érdekes könyvet megtölti. Aki valaha is gondolkodva sétálgatott Buda csendes utcáin, annak számára sok mondanivalója van e könyvnek.

Toma István

Élet és irodalom

Sok arcképpel.
Ára fűzve 10 korona.

Ebben a vaskos könyvben több mint száz író, tudós, politikus szólal meg. Van itt bőséggel elbeszélés, tanulmány, tárca, aforizma és mindannyiban az élet melegsége lüktet. Kaleidoszkóp-szerű változatossággal, az érdekfeszítő megírás színpompájában vonul fel itt az élet és irodalom kapcsolatának mindenkit érdeklő nagy témája. És akik e könyv lapjain közreadják meggyőződésük, életbölcsességük gyöngyeit, akik egy-egy elbeszéléssel, novellával, tárcával fényt, derűt sugároztatnak e könyvbe: mindannyian kedves ismerősök, a tudomány, irodalom, művészet és közélet jelesei.

Megrendelhetők az ár és 70 fill. postaköltség előzetes beküldésével az
„Élet‟ Irod. és Nyomda R.-T.-nál Budapest, I, Fehérvári-út 15.

Nyomatott az „Élet‟ irodalmi és nyomda részvénytársaságnál Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.

X. évfolyam 19. sz.

1918. május 12

Élet

képes heti folyóirat szerkeszti Andor József

Szerkesztőség és Kiadóhivatal Budapest I Fehérvári út 15/c Előfizetési ára: Egész évre 30 kor. Félévre 15k Negyedévre 7k 50 fill. Megjelenik minden vasárnap